Polgártársak! Olyan pontra érkeztem most el, ahol a kérdés tényleges fejtegetésére kell rátérnem. Nem ígérhetem meg, hogy ezt nagyon kielégítő módon teszem majd, mert ahhoz kénytelen lennék a politikai gazdaságtan egész területét átfogni. Csak főbb pontjaiban tudom a kérdést érinteni, mint a francia mondja: „effleurer la question”.

Az első kérdés, melyet fel kell tennünk, a következő: Mi egy áru értéke? Mi határozza meg ezt az értéket?

Az első pillantásra úgy látszik, hogy egy áru értéke egészen viszonylagos valami, s nem állapítható meg anélkül, hogy egy árut ne valamennyi többi áruhoz való viszonyaiban szemléljünk. Valóban, amikor egy áru értékéről, csereértékéről beszélünk, ezen azokat az arányos mennyiségeket értjük, melyekben ez az áru minden más áruval kicserélhető. De ekkor felmerül a kérdés: mi szabályozza azokat az arányokat, amelyekben az áruk egymással kicserélődnek?

Tapasztalatból tudjuk, hogy ezek az arányok végtelenül sokfélék. Ha egyvalamely árut vizsgálunk, például a búzát, azt tapasztaljuk, hogy egy quarter búza szinte megszámlálhatatlanul sokféle arányban cserélhető ki különböző árukkal. Mégis, minthogy a búza értéke mindig ugyanaz marad, akár selyemben, akár aranyban, akár valamely más áruban fejezzük ki, ennek az értéknek olyasvalaminek kell lennie, ami megkülönböztetett és független ezektől a különböző arányoktól, amelyekben különböző cikkekkel kicserélhető. Meg kell lennie a lehetőségnek, hogy másképpen fejezzük ki, mint a különféle áruk közti különféle egyenletek formájában.

Továbbá, ha azt mondom, hogy egy quarter búza bizonyos arányban kicserélhető vassal, vagy hogy egy quarter búza értéke bizonyos mennyiségű vasban fejeződik ki, akkor azt mondom ezzel, hogy a búza értéke és vas-egyenértéke egyenlő valamely harmadik dologgal, amely se nem búza, se nem vas, hiszen feltételezem, hogy ezek ugyanazt a nagyságot fejezik ki két különböző alakban. Tehát mindegyiküknek, mind a búzának, mind a vasnak, egymástól függetlenül, redukálhatóknak kell lenniük erre a harmadik dologra, amely közös mértékük.

Hogy ezt megvilágítsam, igen egyszerű mértani példát veszek segítségül. Ha összehasonlítjuk az összes lehetséges formájú és nagyságú háromszö- gek területét egymással, vagy ha háromszögeket négyszögekkel vagy bár- mely más egyenesvonalú alakzattal hasonlítunk össze, miképpen járunk el ? Minden háromszög területét olyan kifejezésre redukáljuk, amely teljesen különbözik látható formájától. Minthogy a háromszög természetéből meg- ismertük, hogy területe egyenlő az alap és a magasság szorzatának felével, mindenfajta háromszög és valamennyi egyenesvonalú alakzat különböző értékeit összehasonlíthatjuk egymással, mert valamennyien feloldhatók bizonyos számú háromszögre.

Ugyanezt az eljárási módot kell alkalmaznunk az áruk értékénél. Valamennyit egy közös kifejezésre kell tudnunk redukálni, csak azon arányok szerint különböztetve meg őket egymástól, amelyekben ezt az azonos mértéket tartalmazzák.

Mivel az áruk csereértékei csak társadalmi funkciói ezeknek a dolgoknak, és semmi közük sincsen természeti tulajdonságaikhoz, mindenekelőtt azt kell kérdeznünk: Mi minden áru közös társadalmi szubsztanciája? A munka. Hogy egy árut termeljünk, bizonyos mennyiségű munkát kell reá fordítani vagy benne feldolgozni. És nem egyszerűen munkát mondok, hanem társadalmi munkát. Aki egy cikket saját közvetlen használatára termel, hogy maga fogyassza el, az terméket, de nem árut állít elő. Mint önmagát eltartó termelőnek semmi köze a társadalomhoz. De hogy árut termeljen valaki, nemcsak olyan cikket kell termelnie, amely valamely társadalmi szükségletet elégít ki, hanem munkájának magának is a társadalom által kifejtett összmunka egy részét kell alkotnia. Alárendelve kell lennie a társadalmon belüli munkamegosztásnak. Munkája semmi a többi részmunka nélkül, és a maga részének ezeket ki kell egészítenie.

Ha az árukat mint értékeket tekintjük, akkor kizárólag abból az egyetlen szempontból tekintjük őket, hogy realizált, megrögzített, vagy ha úgy tetszik, kikristályosodott társadalmi munkát képviselnek. Ebben a tekintetben csak abban különbözhetnek egymástól, hogy nagyobb vagy kisebb mennyiségű munkát képviselnek-e, ahogy például nagyobb mennyiségű munka lehet feldolgozva egy selyemzsebkendőben, mint egy téglában. De hogyan mérjük a munkamennyiségeket? Azzal az idővel, ameddig a munka tart, a munkát ekképpen órákkal, napokkal stb. mérve. Hogy ezt a mértéket alkalmazhassuk, természetesen az összes munkafajtákat átlagos vagy egyszerű munkára mint egységükre kell visszavezetnünk.

Ilymódon erre a következtetésre jutunk: egy árunak azért van értéke, mert társadalmi munka kikristályosodása. Értékének nagysága, illetve viszonylagos értéke e benne foglalt társadalmi szubsztancia nagyobb vagy kisebb mennyiségétől, vagyis a termeléséhez szükséges munka viszonylagos tömegétől függ. Az áruk viszonylagos értékét tehát a bennük feldolgozott, realizált, megrögzített munka mennyisége vagy összege határozza meg. Azok a viszonos [correlative] árumennyiségek, amelyek ugyanazon munkaidő alatt termelhetők meg, egyenlőek. Vagy: az egyik áru értéke úgy viszonylik a másik áru értékéhez, mint ahogy az egyikben megrögzített munkamennyiség viszonylik a másikban megrögzített munkamennyiséghez.

Az a gyanúm, hogy sokan kérdezik majd Önök közül: igazán olyan nagy a különbség vagy van-e egyáltalán különbség aközött, hogy az áruk értékét a bérek határozzák meg, és aközött, hogy a termelésükhöz szükséges viszonylagos munkamennyiségek határozzák meg? De tudniuk kell, hogy a munka díjazása és a munka mennyisége két teljesen különnemű dolog. Tegyük fel például, hogy egy quarter búzában és egy uncia aranyban egyenlő mennyiségű munka van megrögzítve. Azért folyamodom ehhez a példához, mert ezt használta Benjamin Franklin 1729-ben megjelent, „A Modest Inquiry into the Nature and Necessity of a Paper Currency” c. első tanulmányában, amelyben mint az elsők egyike rájött az érték igazi természetére. Nos, feltesszük tehát, hogy egy quarter búza és egy uncia arany egyenlő értékek, illetve egyenértékek, mert egyenlő mennyiségű átlagos munka kikristályosodásai, mindegyikük ennyi meg ennyi nap vagy hét bennük megrögzített munkáját tartalmazza. Amikor a búza és arany viszonylagos értékét ekképpen meghatározzuk, tekintetbe vesszük-e bármi módon is a mezőgazdasági munkás és a bányász bérét? Semmiképpen. Teljesen meghatározatlanul hagyjuk, hogy hogyan fizették meg napi vagy heti munkájukat, sőt még azt is, alkalmaztak-e egyáltalán bérmunkát. Ha bérmunkát alkalmaztak, a bérek igen egyenlőtlenek lehettek. Lehet, hogy az a munkás, akinek a munkája a quarter búzában realizálódott, csak két bushel búzát kapott, a bányászatban alkalmazott munkás pedig talán az uncia arany felét kapta. Vagy, feltéve, hogy bérük egyenlő, ezek a bérek a legkülönbözőbb arányokban eltérhetnek az általuk termelt áruk értékétől. Rúghatnak a quarter búzának vagy uncia aranynak a felére, harmadára, negyedére, ötödére, vagy bármilyen más hányadára. Persze, bérük nem haladhatja meg az általuk termelt áruk értékét, nem lehet magasabb, de minden lehetséges mértékben lehet alacsonyabb. Bérüknek határt szab termékeik értéke, de termékeik értékének nem szab határt bérük. És ami a legfontosabb, az értékeknek, például a búza és az arany viszonylagos értékének megállapítása az alkalmazott munka értékére, vagyis a bérekre való minden tekintet nélkül történik. Az áruk értékének a bennük megrögzített munka viszonylagos mennyisége által történő meghatározása tehát egészen másvalami, mint az a tautologikus módszer, amely az áruk értékét a munka értékével, illetve a bérekkel határozza meg. Ezt a pontot azonban vizsgálódásunk folyamán még jobban megvilágítjuk.

Amikor egy áru csereértékét kiszámítjuk, az utoljára alkalmazott munkamennyiséghez hozzá kell adnunk az előzőleg az áru nyersanyagában feldolgozott munkamennyiséget, és azt a munkát, melyet az ilyen munkánál segítségül vett felszerelésekre, szerszámokra, gépi berendezésre és épületekre fordítottak. Így például bizonyos mennyiségű pamutfonal értéke a gyapothoz a fonási folyamatban hozzáadott munkamennyiségnek, a gyapotban magában előzőleg realizált munkamennyiségnek, a szénben, olajban és más felhasznált segédanyagokban realizált munkamennyiségnek, a gőzgépben, az orsókban, a gyárépületben stb. megrögzített munkamennyiségnek a kikristályosodása. A tulajdonképpeni termelési szerszámokat, úgymint a munkaeszközöket, gépi berendezést, épületeket hosszabb vagy rövidebb időszakon át újra meg újra használják ismétlődő termelési folyamatokban. Ha egyszerre használnák el őket, mint a nyersanyagokat, akkor egész értékük egyszerre átmenne az árukra, amelyeknek termelésében segédkeznek. De mivel például egy orsót csak fokozatosan használnak el, ezért átlagszámítást végeznek azon az alapon, hogy mennyi az orsó átlagos élettartama és mennyi az átlagos elhasználódása, illetve kopása bizonyos időszak, mondjuk egy nap alatt. Ilyen módon kiszámítjuk, mennyi megy át az orsó értékéből az egy nap alatt font fonalba és mennyi jut ennélfogva a például egy font fonalban realizált egész munkamennyiségből az orsóban előzőleg realizált munkamennyiségre. Mostani célunk szempontjából nem szükséges, hogy ennél a pontnál tovább időzzünk.

Úgy tűnhetne, hogy ha egy áru értékét a termelésére fordított munka mennyisége határozza meg, akkor minél lustább vagy ügyetlenebb valaki, annál értékesebb az áruja, mert annál több munkaidőt kívánt meg az áru elkészítése. De ez súlyos tévedés lenne. Bizonyára emlékeznek arra, hogy a „társadalmi munka” kifejezést használtam és ez a megjelölés, „társadalmi”, számos mozzanatot foglal magában. Ha azt mondjuk, hogy egy áru értékét a benne feldolgozott vagy kikristályosodott munkamennyiség határozza meg, ezen azt a munkamennyiséget értjük, amely az áru termeléséhez adott társadalmi állapotban, bizonyos társadalmi átlagos termelési feltételek között, az alkalmazott munka adott társadalmi átlagintenzitása és átlagos ügyessége mellett szükséges. Amikor Angliában a mechanikai szövőszék konkurrálni kezdett a kézi szövőszékkel, a régebbi munkaidőnek csak a felére volt szükség, hogy adott mennyiségű fonalat egy yard perkállá vagy posztóvá változtassanak át. A szegény kéziszövő most napi 17—18 órát dolgozott a régebbi 9 vagy 10 óra helyett. Mégis 20 órai munkájának terméke most csak 10 társadalmi munkaórát képviselt, vagyis 10 órai olyan munkát, mely társadalmilag szükséges bizonyos mennyiségű fonalnak szövött áruvá változtatásához. 20 órája termékének tehát nem volt több értéke, mint azelőtt 10 órája termékének.

Ha tehát az áruk csereértékét a bennük realizált társadalmilag szükséges munka mennyisége szabja meg, akkor az áru megtermeléséhez szükséges munkamennyiség minden növekedésének emelnie, minden csökkenésének kisebbítenie kell az értékét.

Ha bizonyos áruk termeléséhez szükséges bizonyos munkamennyiségek állandóak maradnának, viszonylagos értékeik is állandóak volnának. De ez az eset nem forog fenn. Valamely áru termeléséhez szükséges munkamennyiség folyton változik az alkalmazott munka termelőerejének változásával. Minél nagyobb a munka termelőereje, annál több termék készül el egy adott munkaidő alatt; és minél kisebb a munka termelőereje, annál kevesebb készül el ugyanazon idő alatt. Ha például a népesség szaporodása következtében kevésbé termékeny földet is művelésbe kellene venni, ugyanazt a termékmennyiséget csak nagyobb munkamennyiség ráfordításával lehetne elérni, és a mezőgazdasági termékek értéke következésképp emelkednék. Másrészt nyilvánvaló, hogy ha egyetlen fonómunkás a modern termelési eszközökkel egy munkanap alatt sok ezerszer több gyapotot változtat át fonallá, mint amennyit ugyanannyi idő alatt rokkával tudott megfonni, akkor minden egyes font gyapot sok ezerszer kevesebb fonómunkát szív magába, mint azelőtt, és ezért a minden egyes font gyapothoz fonással hozzáadott érték ezerszérte kisebb lesz, mint azelőtt. A fonal értéke ennek megfelelően esik majd.

A különböző népek különböző természeti energiáitól és szerzett munkajártasságától eltekintve, a munka termelőereje szükségképpen főleg a következőktől függ:

1. a munka természeti feltételeitől, mint pl. a föld, a bányák stb. termékenysége;
2. a munka társadalmi erőinek haladó tökéletesedésétől, ami következménye a nagyban való termelésnek, a tőkekoncentrációnak és a munka kombinálásának, a munkamegosztásnak, a gépi berendezésnek, a tökéletesített módszereknek, vegyi és egyéb természeti erők alkalmazásának, az idő és távolság megrövidítésének közlekedési és szállítási eszközök révén és valamennyi egyéb találmánynak, amelyek segítségével a tudomány a természeti erőket a munka szolgálatába kényszeríti és amelyek révén a munka társadalmi vagy kooperatív jellege fejlődik. Minél nagyobb a munka termelőereje, annál kevesebb munkát fordítanak egy adott termékmennyiségre; ezért annál kisebb e termékek értéke. Minél kisebb a munka termelőereje, annál több munkát fordítanak ugyanarra a termékmennyiségre; ezért értéke annál nagyobb. Ennélfogva mint általános törvényt állapíthatjuk meg:

Az áruk értéke egyenes arányban van a termelésükben alkalmazott munkaidővel és fordított arányban az alkalmazott munka termelőerejével.

Mivel eddig csak az értékről beszéltem, hozzáfűzök néhány szót az árról is, amely az érték sajátos megjelenési formája.

Önmagában véve az ár nem egyéb, mint az érték pénzkifejezése. Ebben az országban pl. minden áru értékét aranyárakban fejezik ki, míg a kontinensen főleg ezüstárakban. Az arany vagy ezüst értékét, mint minden más áruét, az előállításukhoz szükséges munkamennyiség szabja meg. Önök nemzeti termékeik bizonyos mennyiségét, amelyben nemzeti munkájuk bizonyos mennyisége kristályosodott ki, kicserélik az aranyat és ezüstöt termelő országok termékeivel, amelyekben az ő munkájuk bizonyos mennyisége kristályosodott ki. Ilyen módon, valójában a csere útján, tanulják meg aranyban és ezüstben kifejezni minden áru értékét, vagyis a reá fordított munkamennyiségeket. Ha valamivel közelebbről veszik szemügyre az érték pénzkifejezését, vagy ami ugyanaz, az érték átváltozását árrá, látni fogják, hogy ezzel a folyamattal minden áru értékének független és egynemű formát adnak, vagyis ezeket az értékeket mint egyenlő társadalmi munka mennyiségeit fejezik ki. Amennyiben az ár csak az érték pénzkifejezése, Adam Smith természetes árnak, a francia fiziokraták pedig „prix nécessaire”-nek [szükséges árnak] nevezik.

Mi mármost a viszony érték és piaci árak, illetve természetes árak és piaci árak között?

Mindnyájan tudják, hogy a piaci ár minden egyazon fajta árunál ugyanaz, akármilyen különbözőek is az egyes termelők termelési feltételei. A piaci ár csak azt az átlagos társadalmi munkamennyiséget fejezi ki, amely átlagos termelési feltételek között szükséges ahhoz, hogy a piacot bizonyos cikk bizonyos tömegével ellássák. Ezt az árat bizonyos fajta áru össztömegének alapján számítják ki.

Ennyiben valamely áru piaci ára egybeesik annak értékével. Másfelől a piaci árak ingadozásai — az, hogy azok hol az érték vagy természetes ár fölé emelkednek, hol alája süllyednek — a kínálat és kereslet hullámzásaitól függnek. A piaci árak folyton eltérnek az értéktől, de mint Adam Smith mondja:

„A természetes ár az a központi ár, amely felé az áruk árai folytonosan gravitálnak. Különböző véletlenek néha jóval föléje emelhetik, néha pedig valamivel alája is szoríthatják. De akármilyenek is az akadályok, melyek az árakat visszatartják attól, hogy a nyugalom és állandóság e központjában megállapodjanak, mégis állandóan feléje törekszenek.”¹

Nem térhetek most ki részletesen erre a dologra. Elég annyi, hogy ha a kínálat és kereslet egyensúlyban van, akkor az áruk piaci ára megfelel természetes áruknak, vagyis értéküknek, amelyet a termelésükhöz szükséges munkamennyiség határoz meg. De a kínálatnak és keresletnek állandóan törekednie kell arra, hogy egyensúlyba kerüljön, bár ez csak olymódon történik, hogy az egyik ingadozást kiegyenlíti a másik, az emelkedést a csökkenés, és fordítva. Ha nemcsak a napi ingadozásokat vesszük figyelembe, hanem a piaci árak mozgását hosszabb időszakon át elemezzük, mint ezt pl. Tooke úr tette „History of Prices” c. munkájában, azt találjuk, hogy a piaci árak ingadozásai, eltérésük az értékektől, emelkedésük és esésük közömbösítik és kiegyenlítik egymást, úgyhogy eltekintve a monopóliumok hatásától és néhány más módosulástól, amelyeket most nem érinthetek, mindenfajta áru átlagosan a maga értékén vagy természetes árán kel el. Az átlagos időszakok, amelyek alatt a piaci árak ingadozásai kiegyenlítik egymást, a különböző fajta áruknál különbözőek, mert az egyik fajta árunál a kínálat könnyebben alkalmazkodhat a kereslethez, mint a másiknál.

Ha tehát, általánosabban szólva, és hosszabb időszakokat felölelve, mindenfajta áru az értékén kel el, akkor badarság feltételezni, hogy a profit — nem az egyéni eseteket, hanem a különböző szakmák állandó és szokásos profitjait tekintve — az áruk árainak megtetézéséből, illetve abból fakad, hogy értékükön fölüli áron adják el őket. Ennek a nézetnek a tarthatatlansága nyilvánvaló, mihelyt általánosítjuk. Amit valaki mint eladó állandóan nyerne, azt mint vevőnek állandóan el kellene veszítenie. Mitsem segít, ha azt mondjuk, hogy vannak, akik vásárolnak, anélkül hogy eladnának, vagy akik fogyasztanak, anélkül hogy termelnének. Amit ezek az emberek a termelőknek fizetnek, azt előbb ingyen kellene tőlük megkapniuk. Ha valaki először elveszi a pénzünket és azután visszaadja ezt a pénzt azáltal, hogy megveszi áruinkat, sohasem fogunk meggazdagodni azáltal, hogy áruinkat túl drágán adjuk el ugyanennek az embernek. Az ilyenfajta ügylet csökkentheti a veszteséget, de sohasem fog profitot realizálni.

Hogy tehát a profit általános természetét megmagyarázzuk, abból az elvből kell kiindulnunk, hogy az árukat átlagosan valóságos értékükön adják el, és hogy a profitot úgy szerzik, hogy az árukat értékükön, vagyis a bennük realizált munkamennyiség arányában adják el. Ha a profitot e feltételezés alapján nem tudják megmagyarázni, akkor sehogy sem tudják megmagyarázni. Ez látszólag paradox és ellentmond a mindennapi megfigyelésnek. De az is paradox, hogy a Föld forog a Nap körül, és hogy a víz két igen gyúlékony gázból tevődik össze. A tudományos igazság mindig paradox, ha a mindennapi tapasztalat alapján ítéljük meg, amely a dolgoknak csak megtévesztő látszatát ragadja meg.

¹ Adam Smith: „An Inquiry into the Nature and Causes of the Wealth of Nations”, I. köt., Edinburgh 1814. 93. old.

Következő rész: 7. A munkaerő

Tartalomjegyzék