Most, hogy — amennyire ez ilyen futólagos, módon lehetséges volt — az értéknek, bármely áru értékének természetét megvizsgáltuk, figyelmünket a munka sajátlagos értékére kell irányítanunk. És itt ismét olyasmivel kell Önöket meghökkentenem, ami paradoxnak látszik. Önök valamennyien meg vannak győződve arról, hogy amit a munkások naponta eladnak, az a munkájuk; hogy tehát a munkának ára van, és minthogy valamely áru ára csak értékének pénzkifejezése, bizonyosan kell olyasvalaminek lennie, mint a munka értéke. Ámde olyasvalami, amit a szó közönséges értelmében véve a munka értékének neveznek, nem létezik. Láttuk, hogy egy áru értékét a benne kikristályosodott szükséges munkamennyiség alkotja. Ha mármost ezt az értékfogalmat alkalmazzuk, hogyan határozhatjuk meg teszem egy tízórás munkanap értékét? Mennyi munkát tartalmaz egy ilyen nap? Tíz órai munkát. Ha azt mondanánk, hogy egy tízórás munkanap értéke egyenlő tíz órai munkával, illetve a tízórás munkanapban foglalt munkamennyiséggel, ez tautologikus, és a tetejébe értelmetlen kifejezés volna. Persze, ha már egyszer megtaláltuk „a munka értéke“ kifejezés igazi, de rejtett értelmét, módunk lesz arra, hogy az értéknek ezt az ésszerűtlen és látszólag képtelen alkalmazását megmagyarázzuk, éppúgy, ahogy az égitestek látszólagos, illetve pusztán tüneti [phenomenal; jelenség-/tüneményszerű] mozgásait megmagyarázhatjuk, mihelyt valóságos mozgásukat megismertük.
Amit a munkás elad, az nem közvetlenül a munkája, hanem a munkaereje, az efeletti ideiglenes rendelkezést engedi át a tőkésnek. Annyira ez az eset, hogy nem tudom, angol törvény van-e erre, de a kontinensen egyes törvények okvetlenül megszabják a maximális időt, amelyre valaki eladhatja munkaerejét. Ha megengednék, hogy munkaerejét bármekkora időtartamra eladja, nyomban feléledne a rabszolgaság. Az ilyen eladás, ha például az egész életidejére szólna, az eladót rögtön munkáltatójának életfogytiglani rabszolgájává tenné.
Thomas Hobbes, Anglia egyik legrégibb közgazdásza és legeredetibb filozófusa, „Leviathan”-jában már ösztönösen rátapintott erre a kérdésre, amely minden utódjának a figyelmét elkerülte. Kijelenti:
„Egy ember értéke vagy becse, mint minden más dologé, az ára: vagyis annyi, amennyit ereje használatáért adnak.“1
Ebből az alapból kiindulva éppen úgy meg tudjuk határozni a munka értékét, mint minden más áruét.
De mielőtt ezt tesszük, felvetjük a kérdést, hogyan jön létre az a furcsa jelenség, hogy a piacon olyan vevők csoportja található, akik birtokosai a földnek, a gépi berendezésnek, a nyersanyagoknak és a megélhetési eszközöknek, csupa olyan dolognak, amelyek — kivéve a földet a nyers állapotában – munkatermékek, a másik oldalon pedig olyan eladók csoportja, akiknek munkaerejükön, dolgos kezükön és agyukon kívül nincs mit eladniuk? Miért van az, hogy az egyik csoport folyvást vásárol, hogy profitra tegyen szert és gazdagodjék, míg a másik csoport folyvást elad, hogy életét fenntartsa. Ennek a kérdésnek a vizsgálata annak a vizsgálata lenne, amit a közgazdászok „előzetes vagy eredeti felhalmozásnak” neveznek, amit azonban eredeti kisajátításnak kellene nevezni. Akkor kiderülne, hogy ez az úgynevezett eredeti felhalmozás semmi egyebet nem jelent, mint olyan történelmi folyamatok sorozatát, amelyek eredményeként felbomlott a dolgozó ember és munkaeszközei között fennálló eredeti egység. Ez a vizsgálat azonban jelenlegi tárgyam keretein kívül esik. Miután a munka embere és a munka eszközei már különváltak, ez az állapot fennmarad és állandóan növekvő szinten újratermelődik mindaddig, amíg a termelési mód új és gyökeres forradalma megint megdönti, és az eredeti egységet új történelmi formában helyreállítja.
Mi tehát a munkaerő értéke?
Akárcsak minden más áru értékét, a munkaerő értékét is a termeléséhez szükséges munkamennyiség határozza meg. Egy ember munkaereje csupán élő személyiségében létezik. Az embernek bizonyos tömegű létfenntartási eszközt kell elfogyasztania, hogy felnőjön és életét fenntartsa. De az ember, akár a gép, elkopik és pótolni kell egy másik emberrel. A saját fenntartásához szükséges létfenntartási eszközök tömegén kívül szüksége van a létfenntartási eszközöknek egy további mennyiségére is, hogy bizonyos számú gyermeket felnevelhessen, akik őt a munkapiacon pótolni és a munkások faját megörökíteni hivatottak. Ezenkívül munkaereje fejlesztésére és bizonyos jártasság megszerzésére az értékeknek egy további mennyiségét kell fordítania. Célunkra elegendő, ha csak átlagmunkát veszünk tekintetbe, amelynek nevelési és fejlesztési költsége elenyésző nagyság. Meg kell azonban ragadnom az alkalmat annak megállapítására, hogy amiképp a különböző minőségű munkaerők termelési költségei különböznek, úgy a különböző szakmákban alkalmazott munkaerők értékeinek is különbözniök kell. A bérek egyenlőségének jelszava tehát tévedésen nyugszik, dőre óhajon, amely sohasem teljesülhet. Ez a jelszó annak a hamis és felszínes radikalizmusnak a hajtása, amely elfogad bizonyos előfeltevéseket, de ki akar térni a következtetések elől. A bérrendszer bázisán a munkaerő értékét úgy állapítják meg, mint minden más áruét; mivel pedig a munkaerő különböző fajtáinak különböző az értéke, illetve termelésükhöz különböző munkamennyiségekre van szükség, különböző árakat kell elérniük a munkapiacon. A bérrendszer bázisán egyenlő vagy akár méltányos díjazást követelni ugyanannyi, mint a rabszolgarendszer bázisán szabadságot követelni. Amit tehát Önök igazságosnak vagy méltányosnak tekintenek, az szóba sem jöhet. A kérdés az: mi szükséges és elkerülhetetlen egy adott termelési rendszerben?
Az elmondottakból következik, hogy a munkaerő értékét azoknak a létfenntartási eszközöknek az értéke határozza meg, amelyek a munkaerő termeléséhez, fejlesztéséhez, fenntartásához és megörökítéséhez szükségesek.
1
Thomas Hobbes: „Leviathan” (1651), „The English Works of Thomas Hobbes of Malmesbury”, III. köt. London 1839, 76. old.