Barátunk összes érvei, legegyszerűbb elméleti kifejezésükre visszavezetve, ebben az egyetlen dogmában oldódnak fel: „Az áruk árát a bérek határozzák meg, illetve szabályozzák.”
Ezzel az elavult és túlhaladott tévhittel szemben hivatkozhatnék a gyakorlati megfigyelés tanúságára. Elmondhatnám Önöknek, hogy az angol gyári munkások, bányászok, hajóépítők stb., akiknek munkájáért viszonylag magas bért fizetnek, minden más nemzetet vernek termékeik olcsóságával; ezzel szemben például az angol mezőgazdasági munkást, akinek munkájáért viszonylag alacsony bért fizetnek, majdnem minden más nemzet veri termékeinek drágasága folytán. Kimutathatnám, azzal, hogy egy országon belül az egyik cikket a másikkal és különböző országok áruit egymással összehasonlítom, hogy néhány, inkább látszólagos, mint valóságos kivételtől eltekintve, átlagban a magas bérű munka termel olcsón és az alacsony bérű munka termel drágán. Ez persze nem bizonyítaná, hogy az egyik esetben a munka magas ára és a másik esetben a munka alacsony ára az oka ezeknek a homlokegyenest ellentétes eredményeknek, de mindenesetre bizonyítaná, hogy nem a munka ára szabja meg az áruk árát. Egészen fölösleges azonban ezt az empirikus módszert alkalmaznunk.
Esetleg tagadhatnák, hogy Weston polgártárs felállította azt a dogmát, hogy „az áruk árát a bérek határozzák meg, illetve szabályozzák”, Weston csakugyan sohasem fogalmazta meg ezt. Ellenkezőleg, azt mondta, hogy a profit és a járadék szintén alkotórészei az áruk árának, mert az áruk árából kell fizetni nemcsak a munkás bérét, hanem a tőkés profitját és a földtulajdonos járadékát is. De hogyan alakulnak az elgondolásában az árak? Először a bérekből. Azután hozzácsapnak az árhoz valamely pótlólagos százalékot a tőkés javára és másik pótlólagos százalékot a földtulajdonos javára. Tegyük fel, hogy valamely áru termelésében alkalmazott munka bére 10. Ha a profitráta 100 százalék, a tőkés az előlegezett bérhez 10-et csapna hozzá, és ha a járadék rátája szintén a bér 100 százaléka, akkor újabb 10-et csapnának hozzá, és az áru teljes ára 30-ra rúgna. De az árak ilyen meghatározása nem egyéb, mint a bérrel való meghatározásuk. Ha a bér a fenti esetben 20-ra emelkednék, akkor az áru ára 60-ra emelkednék, és így tovább. Ezért a politikai gazdaságtan minden kiérdemesült művelője, aki azt a dogmát vallotta, hogy a bérek szabályozzák az árakat, ezt úgy próbálta bizonyítani, hogy a profitot és a járadékot csupán a bérhez hozzácsapott pótlólagos százaléknak tekintette. Természetesen egyikük sem tudta e százalékok határait valamilyen gazdasági törvényre visszavezetni. Ellenkezőleg, úgy látszik, azt hiszik, hogy a profitot a hagyomány, a szokás, a tőkés akarata vagy valamely más hasonlóan önkényes és megmagyarázhatatlan módszer szabja meg. Ha azt állítják, hogy a tőkések közötti konkurrencia szabja meg, ezzel semmit sem mondanak. Ez a konkurrencia minden bizonnyal kiegyenlíti a különböző profitrátákat a különböző szakmákban, vagy redukálja őket egy átlagos színvonalra, de magát ezt a színvonalat, vagyis az általános profitrátát sohasem határozhatja meg.
Mit értünk azon, ha azt mondjuk, hogy az áruk árát a bérek határozzák meg? Minthogy a bér csak a munka árának más elnevezése, ezen azt értjük, hogy az áruk árát a munka ára szabályozza. Mivel az „ár” csereérték — és ha értékről beszélek, mindig csereértékről beszélek —, mégpedig pénzben kifejezett csereérték, ez az állítás egyenlő azzal, hogy „az áru értékét a munlja értéke határozza meg“, vagy hogy „a munka értéke az általános értékmérő“.
De hogyan határozzuk meg akkor magát „a munka értékét”? Itt holtpontra jutunk. Persze, holtpontra csak akkor, ha logikusan próbálunk gondolkodni. De az említett elmélet képviselői rövid úton végeznek a logikai aggályokkal. Vegyük például Weston barátunkat. Először azt mondta nekünk, hogy a bérek szabályozzák az áruk árát és hogy ennek következtében az áraknak emelkedniük kell, ha a bérek emelkednek. Azután fordult egyet, s kimutatta, hogy a bérek emelkedése mitsem használna, mert az áruk ára emelkedett és mert a béreket a valóságban azoknak az áruknak az árával mérik, amelyekre elköltik őket. Így tehát kezdjük azzal az állítással, hogy az áruk értékét a munka értéke határozza meg, és végezzük azzal az állítással, hogy a munka értékét az áruk értéke határozza meg. Ide-oda forgolódunk tehát a leghibásabb körben, és nem jutunk semmi eredményre.
Általában kézenfekvő, hogy ha egy áru, mondjuk a munka, a gabona vagy bármely más áru értékét tesszük az érték általános mérőjévé és szabályozójává, csak elodázzuk a nehézséget, mert az egyik értéket egy másik értékkel határozzuk meg, mely a maga részéről szintén meghatározásra szorul.
Ha azt a dogmát, hogy „a bérek határozzák meg az áruk árát”, legelvontabb alakjában fejezzük ki, arra lyukadunk ki, hogy „az értéket érték határezza meg” és ez a tautológia azt jelenti, hogy valójában semmit sem tudunk az értékről. Ha ezt az előfeltevést elfogadjuk, akkor minden érvelés a politikai gazdaságtan általános törvényeiről üres fecsegéssé válik. Ezért Ricardo nagy érdeme volt, hogy 1817-ben közzétett „On the Principles of Political Economy” c. művében alapjában döntötte meg a régi, közkeletű és elcsépelt téveszmét, hogy „a bérek határozzák meg az árakat”, azt a téveszmét, amelyet Adam Smith és francia elődei kutatásaik valóban tudományos részeiben elutasítottak, de amelyet felszínesebb és vulgarizáló fejezeteikben mégis megismételtek.