Weston polgártárs előttünk tartott előadását dióhéjba lehetett volna sűríteni.

Egész okfejtése a következőkben foglalható össze: Ha a munkásosztály kényszeríti a tőkésosztályt, hogy öt shillinget fizessen négy shilling helyett pénzbér alakjában, akkor a tőkés öt shillingnyi érték helyett négy shillingnyi értéket fog visszaadni áruk alakjában. A munkásosztálynak öt shillinget kellene majd fizetnie azért, amit a béremelés előtt négy shillingért vásárolt. De miért van ez így? Miért ad a tőkés csak négy shillingnyi értéket öt helyett?

Mert a bérek összege rögzített. De miért rögzítették négy shillingnyi áruértékben? Miért nem három vagy két shillingben vagy valamely más összegben? Ha a bérek összegének határát gazdasági törvény szabja meg, mely mind a tőkés, mind a munkás akaratától független, Weston polgártársnak elsősorban ezt a törvényt kellett volna kifejtenie és bebizonyítania. Azonkívül be kellett volna bizonyítania, hogy a bérek tényleg kifizetett összege minden adott időpontban mindig pontosan megegyezik a bérek szükségszerű összegével, és attól soha el nem tér. Ha viszont a bérösszeg adott határa a tőkés puszta akaratától vagy kapzsiságának határaitól függ, akkor ez önkényes határ. Semmi szükségszerű nincs benne. Megváltoztatható bármikor a tőkés akarata szerint, s ennélfogva megváltoztatható a tőkés akarata ellenére is.

Weston polgártárs elméletének szemléltetésére elmondta Önöknek, hogy ha egy levesestálban bizonyos mennyiségű leves van bizonyos számú személy részére, a kanalak [spoons] nagyságának növelése nem növelné meg a leves mennyiségét. Weston megbocsát, de ezt a példát kissé hígnak [spoony] találom. Emlékeztet némileg arra a hasonlatra, amelyet Menenius Agrippa alkalmazott. Amikor a római plebejusok a római patríciusok ellen sztrájkoltak, a patrícius Agrippa azt mondta nekik, hogy a patrícius has táplálja a politikai test plebejus tagjait. Agrippának nem sikerült kimutatnia, hogy egy ember testének tagjait táplálom azzal, hogy megtöltöm egy másik ember hasát. Weston polgártárs a maga részéről megfeledkezett arról, hogy a levesestálban, melyből a munkások esznek, benne van a nemzeti munka egész terméke, és hogy a munkásokat abban, hogy többet merítsenek belőle, nem az akadályozza, hogy a levesestál kicsi, sem pedig az, hogy tartalma szűkös, hanem egyes-egyedül az, hogy kanaluk kicsi.

Mely fortély képesíti a tőkést arra, hogy öt shillingért négy shillingnyi értéket adjon vissza? Az eladásra bocsátott áru árának emelése. Nos, vajon a tőkés puszta akaratától függ-e az ár emelése és, általánosabban szólva, az áruárak változása, maguk az áruárak? Vagy pedig ellenkezőleg, bizonyos körülmények szükségesek ennek az akaratnak az érvényesítéséhez. Ha ilyen körülményekre nincs szükség, a piaci árak emelkedése és süllyedése, szüntelen hullámzása megoldhatatlan rejtéllyé válna.

Ha feltételezzük, hogy sem a munka termelőerőiben, sem a tőke és a munka alkalmazott mennyiségében vagy a pénz értékében, melyben a termékek értékét felbecsülik, semmiféle változás nem történt, hanem csak a bérráta változott, miként befolyásolhatná ez a béremelkedés az áruk árát? Csak úgy, hogy befolyásolja az áruk keresletének és kínálatának fennálló viszonyát.

Tökéletesen igaz, hogy a munkásosztály, egészét tekintve, jövedelmét létfenntartási eszközökre költi és kell hogy költse. A bérráta általános emelkedése tehát növelné a létfenntartási eszközök keresletét, és következésképpen azok piaci árait is. Azokat a tőkéseket, akik ezeket a létfenntartási eszközöket termelik, áruik piaci árának emelkedése kártalanítaná a bérek emelkedéséért. De hogyan áll a dolog a többi tőkéssel, akik nem létfenntartási eszközöket termelnek? Es ne képzeljék, hogy ez kis csoport. Ha meggondolják, hogy a nemzeti termék kétharmadát a lakosság egyötöde — az alsóház egy tagja nemrég megállapította, hogy csak a lakosság egyhetede — fogyasztja el, akkor megértik, hogy a nemzeti termék milyen óriási hányadát termelik luxuscikkek formájában vagy cserélik ki luxuscikkekre, és hogy még a létfenntartási eszközöknek is milyen óriási tömegét pazarolják lakájokra, lovakra, macskákra stb., s ez a pazarlás — amint tapasztalatból tudjuk — a létfenntartási eszközök árának emelkedésével mindig erősen korlátozódik.

Nos, milyen lenne azoknak a tőkéseknek a helyzete, akik nem létfenntartási eszközöket termelnek? Ha az általános béremelés következtében profitrátájuk esne, nem kártalaníthatnák magukat azzal, hogy áruik árát felemelik, hiszen ezeknek az áruknak a kereslete nem emelkedett. Jövedelmük csökkenne; és ebből a csökkent jövedelemből többet kellene fizetniük a megdrágult létfenntartási eszközök ugyanazon mennyiségéért. De ez még nem minden. Mivel jövedelmük csökkent, kevesebbet költhetnének luxuscikkekre, és ezért az általuk előállított áruk iránti kölcsönös keresletük is csökkenne. A keresletnek e csökkenése következtében áruik ára esne. Ezért a profitráta ezekben az iparágakban esne, nemcsak a bérráta általános emelkedésének egyszerű arányában, hanem az általános béremelkedésnek, a létfenntartási eszközök áremelkedésének és a luxuscikkek áresésének összetett arányában is.

Mi lenne a következménye annak, hogy a különböző iparágakban alkalmazott tőkék profitrátája ilyen különböző? Nos, a következmény az lenne, mint általában bármikor, ha a termelés különböző területein bármely okból különbség támad az átlagos profitrátában. A tőkét és a munkát a kevésbé jövedelmező ágakból átvinnék a jövedelmezőbb ágakba; és az átvitelnek ez a folyamata addig tartana, míg a kínálat az egyik iparágban a megnövekedett kereslet arányában nem emelkedne és a többi iparágban a csökkent keresletnek megfelelően nem esne. Ha ez a változás megtörtént, az általános profitráta megint kiegyenlítődne a különböző ágakban. Mivel az egész eltolódás eredetileg csupán abból eredt, hogy különböző áruk keresletének és kínálatának a viszonya megváltozott, az ok megszűnésével megszűnne az okozat is, és az árak visszatérnének előbbiszínvonalukra és egyensúlyukra. A profitrátának a béremelkedés következtében beállott esése nem korlátozódnék néhány iparágra, hanem általánossá lenne. Feltevésünk szerint nem állna be változás sem a munka termelőerőiben, sem a termelés összmennyiségében, de a termelésnek ez az adott mennyisége megváltoztatná formáját. A termékek nagyobb része létezne létfenntartási eszközök alakjában és kisebb része luxuscikkek alakjában, vagy ami egyre megy, a termékek kisebb részét cserélnék ki külföldi luxuscikkekre és fogyasztanák el eredeti formájában, vagy ami megint egyre megy, a belföldi termékek nagyobb részét cserélnék ki külföldi létfenntartási eszközökre luxuscikkek helyett. A bérráta általános emelkedése tehát a piaci áraknál fellépő átmeneti zavar után csak a profitráta általános esését eredményezné, de az áruk árában tartós változást nem idézne elő.

Ha okfejtésemben kifogásolnák azt a feltevést, hogy az egész többletbért létfenntartási eszközökre költik el, azt felelném, hogy a Weston polgártárs nézetére legkedvezőbb eshetőséget tettem fel. Ha a többletbért a munkások olyan cikkekre költenék, amelyek azelőtt nem kerültek bele fogyasztásukba, vásárlóképességük valóságos növekedése nem szorulna bizonyításra. Mivel azonban vásárlóképességüknek ez a növekedése csak béremelkedésből származik, pontosan meg kell felelnie a tőkések vásárlóképességében beálló csökkenésnek. Az áruk összkereslete tehát nem növekednék, hanem e kereslet alkotórészei változnának. Az egyik oldalon növekvő keresletet kiegyenlítené a másik oldalon csökkenő kereslet. Ilymódon minthogy az összkereslet nem változik, az áruk piaci áraiban semmiféle változás sem állhatna be.

Így tehát a következő dilemma áll előttünk: vagy egyenletesen valamennyi fogyasztási cikkre költik a többletbért — akkor a munkásosztály bővülő keresletét a tőkésosztály szűkülő keresletének kell ellensúlyoznia —, vagy pedig csak néhány cikkre költik, amelyeknek piaci árai átmenetileg emelkednek majd. Ekkor a profitrátának egyes iparágakban bekövetkező emelkedése és más iparágakban bekövetkező esése változást idéz majd elő a tőke és a munka elosztásában, mindaddig, amíg a kínálat nem alkalmazkodik az egyik iparágban megnövekedett kereslethez és a másik iparágban leapadt kereslethez. Az első feltevés szerint az áruk árában nem történik változás. A második feltevés szerint az áruk csereértékei, a piaci árak némi ingadozása után, le- süllyednek majd előbbi színvonalukra. A bérráta általános emelkedésének mindkét feltevés szerint végül is az egyetlen következménye a profitráta általános esése lesz.

Képzelőerejüket serkentendő, Weston polgártárs arra kérte Önöket, gondolják el, micsoda nehézségek támadnának abból, ha az angol mezőgazdasági bérek általánosan 9 shillingről 18-ra emelkednének. Gondolják el — kiáltott fel —, milyen roppantul emelkednék a létfenntartási eszközök kereslete, és milyen félelmetesen emelkednék ennek következtében áruk! Nos, Önök mindannyian tudják, hogy az amerikai mezőgazdasági munkások átlagos bére több mint kétszerese az angol mezőgazdasági munkások átlagos bérének, jóllehet az Egyesült Államokban a mezőgazdasági termékek ára alacsonyabb, mint Angliában, jóllehet az Egyesült Államokban ugyanazok az általános viszonyok állnak fenn tőke és munka között, mint Angliában, és jóllehet a termelés évi mennyisége az Egyesült Államokban sokkal kisebb, mint Angliában. Miért ven hát félre barátunk a harangot? Csak azért, hogy elterelje a figyelmet a tulajdonképpeni kérdésről. A bér hirtelen emelkedése 9 shillingről 18 shillingre 100 százalékos hirtelen emelkedés lenne. Mi azonban egyáltalán nem azt a kérdést vitatjuk, lehet-e Angliában az általános bérrátát hirtelen 100 százalékkal emelni. Semmi dolgunk az emelkedés nagyságával, amely minden gyakorlati esetben az adott körülményektől függ és ezekhez kell alkalmazkodnia. Nekünk csak azt kell vizsgálnunk, hogyan hatna a bérráta általános emelkedése, még ha az csak 1 százalékos is.

Weston barátunk képzeletbeli 100 százalékos emelkedését félretéve, felhívom figyelmüket a béreknek arra a tényleges emelkedésére, amely Nagy-Britanniában 1849 és 1859 között végbement.

Önök mindnyájan ismerik a tízórás törvényt, jobbanmondva a tíz és fél órás törvényt, melyet 1848-ban léptettek életbe. Ez egyike volt a szemünk előtt lezajlott legnagyobb gazdasági változásoknak. Hirtelen és kényszerű béremelést jelentett nem néhány helyi jellegű szakmában, hanem a vezető iparágakban, melyek révén Anglia uralkodik a világ piacain. Ez a béremelés páratlanul kedvezőtlen körülmények között következett be. Dr. Ure, Senior professzor és a burzsoázia összes többi hivatalos gazdasági szóvivői bebizonyították — és meg kell mondanom, jóval nyomosabb érvekkel, mint Weston barátunk —, hogy ez a törvény az angol ipar halálharangja lesz. Bebizonyították, hogy nemcsak egyszerű béremelésről van szó, hanem olyan béremelésről, amelyet az alkalmazott munka mennyiségének csökkenése idéz elő és amely ezen a csökkenésen alapszik. Azt állították, hogy a tizenkettedik óra, melytől a tőkést meg akarják fosztani, éppen az egyetlen óra, amelyből profitja származik. A felhalmozás csökkenését, az árak emelkedését, a piacok elvesztését, a termelés szűkülését jósolták, ami visszahat majd a bérekre és végül összeomláshoz vezet. Valóban, jelentették ki, Maximilien Robespierre maximum-törvényei¹ ehhez képest csekélységnek tekinthetők, és bizonyos értelemben igazuk is volt. Nos, mi lett az eredmény? A gyári munkások pénzbérének emelkedése a munkanap megrövidítése ellenére, a foglalkoztatott gyári kezek számának nagy megnövekedése, termékeik árának folytonos esése, munkájuk termelőerejének bámulatos fejlődése, áruik piacainak hallatlanul fokozódó bővülése. Manchesterben, a Society for the Advancement of Science 1861. évi gyűlésén magam hallottam, amint Newman úr bevallotta, hogy ő, dr. Ure, Senior és a gazdaságtudomány többi hivatalos képviselői tévedtek, míg a nép ösztöne helyes volt. W. Newman úrról beszélek², nem pedig Francis Newman professzorról, mert az előbbi kimagasló helyet foglal el a gazdaságtudományban mint munkatársa és kiadója Thomas Tooke „History of Prices”-ának, ennek a kitűnő munkának, amely 1793-tól 1856-ig nyomon kíséri az árak történetét. Ha Weston barátunk rögeszméje a bérek rögzött összegéről, a termelés rögzött összegéről, a munka termelőerejének rögzött fokáról, a tőkések rögzött és állandó akarat áról és valamennyi többi rögzöttsége és megmásíthatatlansága helyes volna, akkor Senior professzor baljós sejtései is helyesek lettek volna, és nem lett volna igaza Robert Owennak, aki már 1815-ben követelte a munkanap általános korlátozását mint első előkészítő lépést a munkásosztály felszabadítására és aki ezt az általános előítélettel szembeszállva a maga szakállára valóban be is vezette saját New Lanark-i pamutgyárában.

Ugyanabban az időszakban, melyben a tízórás törvény bevezetése és az ebből következő béremelkedés végbement, olyan okokból, melyeknek felsorolása nem ide tartozik, a mezőgazdasági bérek Nagy-Britanniában általánosan emelkedtek.

Bár ezt közvetlen célom nem teszi szükségessé, félreértések elkerülése végett néhány előzetes megjegyzést akarok tenni.

Ha valakinek a hetibére 2 shilling volt és ha bére 4 shillingre emelkedik, a bérráta 100 százalékkal emelkednék. Ez nagyszerű dolognak látszanék, ha a bérráta emelkedéseként fejeznénk ki, jóllehet a bér tényleges összege, heti 4 shilling, még mindig nyomorultul alacsony éhbér lenne. Ne engedjék tehát a bérek rátájának hangzatos százalékaitól elkápráztatni magukat. Mindig meg kell kérdeznünk: mennyi volt az eredeti összeg?

Továbbá, azt is megértik Önök, hogy ha 10 munkás fejenként heti 2 shillinget, 5 munkás fejenként heti 5 shillinget és további 5 munkás fejenként heti 11 shillinget kap, a 20 munkás összesen 100 shillinget, vagyis 5 £-et [font sterlinget] kap hetenként. Ha most heti béreik együttes összege, mondjuk, 20 százalékkal nő, az 5 £ 6 £-re emelkednék. Ha az átlagot vesszük, azt mondhatjuk, hogy az általános bérráta 20 százalékkal emelkedett, jóllehet valójában a 10 munkás bére változatlan maradna, az egyik 5 munkásból álló csoport bére fejenként 5 shillingről 6-ra emelkednék csak, a másik 5 munkásból álló csoport bére pedig [együttesen] 55 shillingről 70 shillingre. A munkások felének a helyzete egyáltalán nem javulna, egynegyedük helyzete észre sem vehető fokban és csak egynegyedük helyzete javulna valóban. Mégis, ha az átlagot számítjuk, e 20 munkás bérének teljes összege 20 százalékkal növekedne, és ami az őket alkalmazó össztőkét és az általuk termelt áruk árát illeti, ez pontosan ugyanazt jelentené, mintha e munkások valamennyien egyenlően részesültek volna az átlagos béremelésben. A mezőgazdasági munkások esetében, mivel Anglia és Skócia különböző grófságaiban a bérszínvonal igen különböző, a béremelés igen egyenlőtlenül érintette őket.

Végül, abban az időszakban, amelyben a szóbanforgó béremelkedés bekövetkezett, ellentétesen ható befolyások is voltak, mint pl. az orosz háború³ nyomán kirótt új adók, a mezőgazdasági munkások lakóházainak nagymérvű lerombolása⁴ stb.

Miután ennyi mindent előrebocsátottam, rátérek arra a megállapításra, hogy 1849 és 1859 között Nagy-Bntannia mezőgazdasági munkásainak átlagos bérrátája körülbelül 40 százalékkal emelkedett. Állításom bizonyítására bőséges részleteket közölhetnék, de mostani célomhoz elegendőnek tartom, ha arra a lelkiismeretes és kritikai előadásra utalok, melyet néhai John C. Morton úr tartott 1860-ban a londoni Society of Arts-ban „The Forces used in Agriculture” címmel.⁵ Morton úr olyan adatokat közölt, melyeket körülbelül 100 bérlő számláiból és más hiteles okmányaiból 12 skót és 35 angol grófságban gyűjtött össze.

Weston barátunk nézete szerint, és hozzávéve még a gyári munkások egyidejűleg bekövetkezett béremelkedését, a mezőgazdasági termékek árának 1849 és 1859 között szörnyűségesen emelkednie kellett volna. De mi történt a valóságban? Az orosz háború és az 1854-től 1856-ig egymást követő rossz termések ellenére 1849 és 1859 között a búzának, Angha legfőbb mezőgazdasági termékének átlagos ára quarteronként körülbelül 3 £-ről, amennyibe 1838 és 1848 között került, körülbelül 2 £ 10 sh.-re esett. Ez a búza árának több mint 16 százalékos csökkenése, a mezőgazdasági munkabérek átlagosan 40 százalékos emelkedésével egyidejűleg. Ugyanekkor, ha az időszak végét összehasonlítjuk az elejével, 1859-et 1849-cel, a hivatalos pauperizmus 934 419 főről 860 470 főre esett, a különbség tehát 73 949; elismerem, igen csekély csökkenés ez, és a következő években megint veszendőbe is ment, de mégis csökkenés.

Azt mondhatná valaki, hogy 1849-től 1859-ig az 1838 és 1848 közötti időszakhoz képest a gabonatörvények eltörlése⁶ következtében több mint kétszeresére nőtt a külföldi gabona behozatala. És mit jelentene ez? Weston polgártárs álláspontjáról azt kellett volna várni, hogy ez a külföldi piacokon fellépő hirtelen, roppant nagy és folytonosan növekvő kereslet rettenetes magasra szökteti fel a mezőgazdasági termékek árát, mert a megnövekedett kereslet egyformán hatna, akár kívülről, akár belülről jön. De mi történt a valóságban? Néhány rossz termésű év kivételével ebben az egész időszakban állandóan a gabona árának vészes eséséről szavaltak Franciaországban; az amerikaiak újra meg újra kénytelenek voltak fölös termékeiket elégetni; és ha Urquhart úrnak hihetünk, Oroszország azért szította az amerikai polgárháborút, mert mezőgazdasági termékeinek kivitelét a jenki konkurrencia az európai piacokon megbénította.

Elvont formájára visszavezetve Weston polgártárs érve a következőkre lyukad ki: a kereslet minden növekedése mindig adott termelési mennyiség bázisán történik. A kereslet ennélfogva sohasem növelheti a keresett cikkek kínálatát, hanem csak azok pénzárát emelheti. Márpedig a legegyszerűbb megfigyelés is azt mutatja, hogy a kereslet növekedése az áruk piaci árait egyes esetekben teljesen változatlanul hagyja, más esetekben átmeneti emelkedést idéz elő a piaci árakban, amit a kínálat megnövekedése követ, ennek nyomán pedig az árak eredeti színvonalukra és sok esetben eredeti színvonaluk alá csökkennek. Hogy a kereslet növekedése a többletbérből vagy valamely más okból fakad-e, az mitsem változtat a probléma feltételein. Weston polgártárs álláspontjáról az általános jelenség éppoly kevéssé magyarázható meg, mint az a jelenség, amely a béremelés kivételes körülményei között mutatkozik. Érvelése tehát semmilyen vonatkozásban sem érinti az általunk tárgyalt kérdést. Csupán abbeli zavarát fejezi ki, hogy megmagyarázza azokat a törvényeket, melyeknél fogva a kereslet növekedése a kínálat növekedését idézi elő, nem pedig a piaci árak végső fokú emelkedését.

¹ Maximum-törvények — a Konvent által 1793. máj. 4-én, szept. 11-én és 29-én, valamint 1794. márc. 20-án hozott törvények, amelyek megszabták a gabona, a liszt és más közszükségleti cikkek maximális árát és a munkabér maximumát.
²1861 szeptemberében tartották Manchesterben a British Society for the Advancement of Science (Tudomány Előmozdítására Alakult Brit Társulat) 31. évi közgyűlését; Marx is jelen volt, minthogy akkor Engelsnél tartózkodott vendégségben. A közgyűlésen a többi között beszédet mondott William Newmarch, a Társulat közgazdasági tagozatának elnöke (Marx véletlenül elírta a nevét). Newmarch nyitotta meg a tagozat üléséi és előadást tartott a következő címmel: „On the extent to which sound principles of taxation are embodied in the legislation of the United Kingdom” (Mennyire foglal magában az Egyesült Királyság törvényhozása egészséges adózási elveket); v. ö. „Report of the thirty-first meeting of the British Association for the Advancement of Science; held at Manchester in September 1861” (A Tudomány Előmozdítására Alakult Brit Társulat Manchesterben, 1861 szeptemberében tartott 31. évi gyűlésének jelentése), London 1862.
³Az 1853—56-os krími háborúról van szó.
⁴A mezőgazdasági munkások lakóházainak tömeges lerombolása Angliában a XIX. század közepén a tőkés ipar gyors növekedésének és a tőkés mezőgazdasági termelési mód meghonosításának kísérőjelensége volt; ez együttjárt a viszonylagos túlnépesedés jelentős emelkedésével. Különösen az a körülmény mozdította elő a vidéki lakóházak tömeges lerombolását, hogy a földtulajdonosokat sújtó szegényadó mértéke lényegében a birtokukon lakó szegények számától függött. A földtulajdonosok ezért lebontatták azokat a lakásokat, amelyekre nem volt szükségük, amelyek azonban fedelet nyújthattak volna a „fölös” vidéki lakosságnak.
⁵„The Forces used in Agriculture” (A mezőgazdaságban alkalmazott erők) címmel 1861 januárjában John Chalmers Morton, az 1864-ben elhunyt John Morton fia tartott előadást.
Society of Arts and Trades (Művészeti és Ipari Társulat) — a felvilágosodás eszméihez közelálló, 1754-ben alapított filantróp társaság.
⁶1846. jún. 26-án a tory Peel-kormány eltörölte a nagy földbirtokosok érdekében 1815-ben hozott és a gabonabehozatalt korlátozó vagy eltiltó gabonatörvényeket. A gabonatörvények eltörlése a szabadkereskedelem jelszavával küzdő és az olcsóbb munkaerő megszerzésére törekvő ipari burzsoázia győzelme volt.

Következő rész: 3. A bérek és a pénzforgalom

Tartalomjegyzék