Vegyük most komolyan szemügyre azokat a főbb eseteket, amelyekben megkísérlik a bérek felemelését vagy ellenállást fejtenek ki csökkentésükkel szemben.
1. Láttuk, hogy a munkaerő értékét vagy népszerűbb nyelven a munka értékét a létfenntartási eszközök értéke, vagyis a termelésükhöz szükséges munkamennyiség határozza meg. Ha tehát egy adott országban a munkás átlagos napi létfenntartási eszközeinek értéke 6 munkaóra, amely 3 shillingben fejeződik ki, akkor a munkásnak 6 órát kellene dolgoznia naponta, hogy napi létfenntartásának egyenértékét megtermelje. Ha az egész munkanap 12 óra, akkor a tőkés, ha 3 shillinget fizetne a munkásnak, megfizetné munkája értékét. A munkanap fele meg nem fizetett munka, és a profitráta 100 százalék lenne. De tegyük most fel, hogy a termelékenység csökkenése következtében több munka szükséges ahhoz, hogy mondjuk a mezőgazdasági termékek ugyanolyan mennyiségét megtermeljék, úgyhogy az átlagos napi létfenntartási eszközök ára 3 shillingről 4 shillingre emelkednék. Ebben az esetben a munka értéke egyharmadával, vagyis 33⅓ százalékkal emelkedne. Akkor a munkanap 8 órájára lenne szükség ahhoz, hogy a munkás régi életszínvonalának megfelelő napi létfenntartása egyenértékét megtermelje. A többletmunka tehát 6 óráról 4 órára, a profitráta pedig 100 százalékról 50 százalékra süllyedne. De a munkás béremelést követelve csupán munkája megnövekedett értékét követelné meg, akárcsak minden más árueladó, aki, mihelyt áruinak költségei megnövekedtek, megkísérli, hogy ezt a megnövekedett értéket meg is kapja. Ha a bérek nem emelkednének vagy nem eléggé emelkednének ahhoz, hogy kiegyenlítsék a létfenntartási eszközök megnövekedett értékét, a munka ára a munka értéke alá süllyedne, és a munkás életszínvonala rosszabbodna.
De bekövetkezhet változás ellenkező irányban is. Előfordulhat, hogy a munka megnövekedett termelékenysége folytán az átlagos napi létfenntartási eszközöknek ugyanaz a mennyisége 3 shillingről 2 shillingre süllyed, vagy 6 óra helyett a munkanapnak csak 4 órája szükséges ahhoz, hogy a napi létfenntartási eszközök értékének egyenértékét újratermeljék. A munkás akkor 2 shillingért ugyanannyi létfenntartási eszközt vásárolhatna, mint amennyit azelőtt 3 shillingért vásárolhatott. A munka értéke valójában esett volna, de ez a csökkent érték az áruk ugyanolyan mennyisége fölött parancsnokolna, mint azelőtt. Akkor a profit 3 shillingről 4 shillingre, a profitráta pedig 100 százalékról 200 százalékra emelkednék. Habár a munkás abszolút életszínvonala ugyanaz maradna, viszonylagos bére és ezzel viszonylagos társadalmi helyzete a tőkés helyzetéhez képest süllyedt volna. Ha a munkás ellenállást fejtene ki e viszonylagos bércsökkentés ellen, akkor csak azt kísérelné meg, hogy némi részt kapjon saját munkája megnövekedett termelőerejéből és hogy fenntartsa előbbi viszonylagos helyzetét a társadalmi rangsorban. Így például az angol gyárurak a gabonatörvények eltörlése után és a gabonatörvény-ellenes agitáció idején tett ünnepélyes fogadalmuk botrányos megszegésével általánosan leszállították a béreket 10 százalékkal. A munkások ellenállása eleinte sikertelen volt, de később, olyan körülmények folytán, amelyekre most nem térhetek ki, visszanyerték az elvesztett 10 százalékot.
2. A létfenntartási eszközök értéke és következésképpen a munka értéke ugyanaz maradhat, de a pénz értékének megelőző változása következtében pénzáraik megváltozhatnak.
Ha kiadósabb aranybányákat stb. fedeznének fel, akkor például két uncia arany termelése nem kerülne több munkába, mint azelőtt egy unciáé. Az arany értéke akkor a felére, vagyis 50 százalékkal csökkenne. Minthogy akkor az összes többi áruk értéke előbbi pénzáraik kétszeresében fejeződne ki, ugyanez vonatkozna a munka értékére is. 12 munkaóra, amely előzőleg 6 shillingben fejeződött ki, most 12 shillingben fejeződnék ki. Ha a munkás bére 3 shilling maradna, ahelyett hogy 6 shillingre emelkednék, munkájának pénzára csak munkája értékének felével lenne egyenlő, és életszínvonala rettenetesen lesüllyedne. Ez kisebb-nagyobb mértékben akkor is bekövetkeznék, ha bére emelkednék ugyan, de nem abban az arányban, ahogyan az arany értéke esett. Ilyen esetben semmi sem változott volna, sem a munka termelőerőiben, sem a kínálatban és keresletben, sem az értékekben. Semmi sem változott volna, csak ezeknek az értékeknek a pénznemei. Azt mondani, hogy ilyen esetben a munkásnak nem kell megkövetelnie bére arányos emelését, annyi, mint azt mondani, elégedjék meg azzal, hogy nevekkel fizetik ki dolgok helyett. Az egész eddigi történelem bizonyítja, hogy valahányszor a pénz ilyen elértéktelenedése bekövetkezik, a tőkések kapnak az alkalmon, hogy ezt a munkás becsapására használják fel. A közgazdászok egy igen jelentékeny iskolája azt állítja, hogy az új aranymezők felfedezése, az ezüstbányák jobb kiaknázása és az olcsóbb higanyfelhozatal következtében a nemesfémek értéke megint esett. Ez megmagyarázná, miért történnek általános és egyidejű kísérletek a kontinensen a bérek emelésére.
3. Eddig feltételeztük, hogy a munkanapnak adott határai vannak. De a munkanapnak önmagában nincsenek állandó határai. A tőke állandó tendenciája az, hogy a munkanapot a fizikailag lehetséges legvégső hosszúságig kiterjessze, mert ugyanolyan fokban nő majd a többletmunka és ennélfogva a belőle fakadó profit. Minél inkább sikerül a tőkének a munkanap meghosszabbítani, annál nagyobb az a mennyiség, melyet más emberek munkájából elsajátít. A XVII. század folyamán, sőt még a XVIII. század első két harmadában is tízórás munkanap volt a normálmunkanap egész Angliában. Az antijakobinus háború1 alatt, amely valójában a brit báróknak a brit dolgozó tömegek ellen viselt háborúja volt, a tőke orgiákat ült, és a munkanapot 10 óráról 12, 14, 18 órára hosszabbította meg. Malthus, akit semmiképpen sem lehet lágyszívű szentimentalizmussal gyanúsítani, egy 1815 körül megjelent röpiratában kijelentette, hogy ha a dolgok tovább is így folynak, a nemzet életét gyökerében támadják meg. Néhány évvel az újonnan felfedezett gépek általános alkalmazása előtt, 1765 körül megjelent Angliában egy röpirat: „An Essay on Trade“2 címmel. A névtelen szerző, a munkásosztály esküdt ellensége, a munkanap határai kitágításának szükségességéről szónokol. Egyéb eszközök között dologházakat javasol erre a célra, amelyeknek, mondja, a „rémület házainak” kell lenniük. És milyen hosszú munkanapot ír elő e „rémület házai” számára? 12 órát, ugyanazt az időt, melyről 1832-ben tőkések, közgazdászok és miniszterek kijelentették, hogy ez nemcsak a meglevő, de a szükségszerű munkaidő 12 éven aluli gyermekek számára.3
Azzal, hogy a munkás eladja munkaerejét — és a jelen rendszerben kénytelen ezt tenni —, átengedi a tőkésnek ezen erő fogyasztását, de bizonyos ésszerű határokon belül. Azért adja el munkaerejét, hogy, eltekintve természetes elhasználódásától, fenntartsa, nem pedig hogy tönkretegye. Abba, hogy munkaerejét napi vagy heti értékén adja el, beleértődik, hogy egy nap alatt vagy egy hét alatt nem szabad ezt a munkaerőt kétnapi vagy kétheti rongálásnak vagy elhasználásnak alávetni. Vegyünk egy 1000 font sterling értékű gépet. Ha tíz év alatt használják el, akkor évenként 100 font sterlinget ad hozzá azon áruk értékéhez, amelyeknek termelésében közreműködik. Ha öt év alatt használják el, évenként 200 font sterlinget ad hozzá, vagyis évi kopásának az értéke fordított arányban áll elfogyasztásának időtartamával. De ez különbözteti meg a munkást a géptől. A gépi berendezés nem pontosan ugyanabban az arányban kopik el, amelyben használják. Az ember ellenben nagyobb arányban megy tönkre, mint ahogy az a munka puszta számszerű növeléséből látszik.
Azzal, hogy megkísérlik a munkanapot régebbi ésszerű méreteire csökkenteni, vagy pedig ott, ahol nem tudják kikényszeríteni egy normálmunkanap törvényes lerögzítését, a túlmunkát béremeléssel próbálják meggátolni, olyan emeléssel, amely nemcsak arányos a követelt többletidővel, hanem nagyobb arányú, a munkások csak önmaguk és fajuk iránti kötelességüket teljesitik. Ezzel csak határt szabnak a tőke zsarnoki túlkapásainak. Az idő az a tér, amelyben az emberi fejlődés végbemegy. Az olyan ember, akinek nem áll rendelkezésére szabad idő, akinek egész életidejét az alvás, étkezés stb. pusztán fizikai megszakításaitól eltekintve a tőkésnek végzett munkája nyeli el, az ilyen ember kevesebb, mint az igavonó barom. Testileg megtört, szellemileg eldurvított gép csupán, amely idegen gazdagságot termel. És mégis a modern ipar egész története mutatja, hogy a tőke, ha ebben meg nem akadályozzák, kíméletlenül és könyörtelenül azon munkálkodik, hogy az egész munkásosztályt a lealázottság e végső állapotába taszítsa.
A munkanapot meghosszabbítva a tőkés fizethet magasabb béreket és mégis leszállíthatja a munka értékét, ha a béremelés nem felel meg a kisajtolt nagyobb munkamennyiségnek és a munkaerő ilymódon előidézett gyorsabb pusztulásának. Ez más módon is történhet. Például az Önök burzsoá statisztikusai azt állítják, hogy a lancashire-i gyárimunkás-családok átlagbére emelkedett. Megfeledkeznek arról, hogy a férfi, a családfő helyett most feleségét és talán három-négy gyermekét vetették a tőke Dzsaggannáth-kerekei alá,4 és hogy a család összmunkabérének az emelkedése nem felel meg a családból kisajtolt össztöbbletmunkának.
Még a munkanap adott határai esetén is, ahogyan ezek most a gyári törvényeknek alávetett összes iparágakban megvannak, szükségessé válhat béremelés, ha csak azért is, hogy a munka értékének régi színvonalát fenntartsák. A munka intenzitásának növelése oda juttathat valakit, hogy egy óra alatt annyi életerőt használ el, mint korábban kettő alatt. Ezt a gyári törvényeknek alávetett szakmákban bizonyos fokig elérték azzal, hogy a gépi berendezést gyorsabban járatják és azzal, hogy egy embernek most nagyobb számú munkagépre kell felügyelnie. Ha a munka intenzitásának vagy az egy óra alatt kifejtett munka mennyiségének a növelése némileg arányban van a munkanap tartamának csökkentésével, akkor a munkás még nyer ezen. De ha ezt a határt túllépik, az egyik formában elveszti azt, amit a másikban nyert, s akkor 10 munkaóra éppoly ártalmas lehetszámára, mint azelőtt 12 óra volt. Amikor tehát a munkás gátolja a tőkének ezt a tendenciáját és harcol a munka növekvő intenzitásának megfelelő béremelésért, akkor csak munkája elértéktelenítésével és faja elkorcsosításával szemben fejt ki ellenállást.
4. Önök valamennyien tudják, hogy — olyan okokból, melyeket most nem kell megmagyaráznom — a tőkés termelés bizonyos periodikus ciklusokban mozog. Átmegy a nyugalom, a növekvő élénkség, a virágzás, a túltermelés, a válság és a pangás állapotán. Az áruk piaci árai és a piaci profitráták követik ezeket a szakaszokat azáltal, hogy hol átlaguk alá süllyednek, hol e fölé emelkednek. Az egész ciklust szemlélve azt fogják látni, hogy a piaci ár egyik eltérését kiegyenlíti a másik, és hogy a ciklus átlagát véve az áruk piaci árát értékük szabályozza. Nos jó! A munkás a süllyedő piaci árak, majd a válság és a pangás sztkaszáben, ha nem veszti el egészen a munkáját, biztos lehet abban, hogy leszállítják a bérét. Ha nem akarja, hogy becsapják, még az ilyen piaci áreséskor is vitáznia kell a tőkéssel, hogy milyen arányban vált a bérek leszállítása szükségessé. Ha a virágzás szakaszában, amikor extraprofitokat csinálnak, nem harcolna béremelésért, akkor egy ipari ciklus átlagát véve még az átlagbérét, vagyis munkája értékét sem kapná meg. Az őrültség tetőfoka azt kívánni, hogy a munkás, akinek bérét a ciklus kedvezőtlen szakaszai szükségképpen érintik, a ciklus virágzó szakaszaiban kirekessze önmagát a kárpótlásból. Általában valamennyi áru értéke csak a folyton változó piaci áraknak a kereslet és kínálat folytonos ingadozásaiból eredő kiegyenlítődése révén realizálódik. A jelenlegi rendszer bázisán a munka csupán áru, mint a többi. Ezért ugyanazokon az ingadozásokon kell áthaladnia, hogy értékének megfelelő átlagárat érjen el. Képtelenség volna egyfelől áruként bánni vele, másfelől pedig azt kívánni, hogy mentesüljön azon törvények alól, amelyek az áruk árát szabályozzák. A rabszolga állandó és megszabott mennyiségű ellátást kap; a bérmunkás nem. Neki meg kell kísérelnie, hogy béremelést kapjon az egyik esetben, ha csak azért is, hogy kárpótlást szerezzen a bérek eséséért a másikban. Ha beletörődnék abba, hogy a tőkés akaratát, parancsait legfőbb gazdasági törvényként elfogadja, részesednék a rabszplga minden nyomorúságában anélkül, hogy részesednék a rabszolga biztonságában.
5. Látták, hogy mindazokban az esetekben, melyeket szemügyre vettem, és ez az esetek 99 százaléka, a béremelésért folyó harc csak következménye megelőző változásoknak, és szükségszerű hajtása azoknak a megelőző változásoknak, amelyek beállnak a termelés mennyiségében, a munka termelőerejében, a munka értékében, a pénz értékében, a kisajtolt munka terjedelmében vagy intenzitásában, a piaci árak ingadozásaiban, melyek a kereslet és kínálat ingadozásaitól függnek és az ipari ciklus különböző szakaszaival együtt léteznek; egyszóval, hogy ez a harc a munka reakciója a tőke megelőző akciójára. Ha Önök a béremelésért folyó harcot mindezektől a körülményektől függetlenül tárgyalják, és csak a bérek változásait veszik figyelembe, figyelmen kívül hagyva mindazokat az egyéb változásokat, amelyekből ezek erednek, akkor téves előfeltevésből indulnak ki, hogy téves következtetésekre jussanak.
1
Antijakobinus háborúnak nevezték a forradalomellenes európai hatalmak 1791-ben kezdődött háborúját a forradalmi, illetve forradalom utáni és napóleoni Franciaországgal. —
Az angol kormány e háború idején terrorrendszert vezetett be az angol dolgozók ellen.
Angliában ezekben az években több népfelkelést nyomtak el és a munkásegyesülések
minden formáját tiltó törvényeket hoztak.
2„An Essay on Trade and Commerce; containing Observations on Taxes” (Tanulmány
az iparról és a kereskedelemről; megjegyzésekkel az adókról). A névtelenül megjelent
írás szerzőjének J. Cunninghamet tartják.
31832 februárjától márciusig zajlott az angol parlamentben a vita arról az 1831-ben beterjesztett törvényjavaslatról, amely a gyermekek és fiatalkorúak munkanapjának tíz órára
való korlátozását indítványozta.
4Dzsagannáth (juggernaut) — „a világ ura”; e néven imádják Visnu hindu istent Puriban
(Orissa). Fanatikus zarándokok ünnepeken tömegesen vetették magukat a Visnu képmását hordozó szekér alá, hogy a kerekek szétmorzsolják őket.
Következő rész: 14. A tőke és a munka között folyó harc és eredményei