1. Miután kimutattuk, hogy a munkások periodikus ellenállása a bérleszállítással szemben és periodikus kísérleteik, hogy béremelést vívjanak ki, elválaszthatatlanok a bérrendszertől, s az a tény diktálja őket, hogy a munka az áruk közé van sorolva és ezért alá van vetve az árak általános mozgását szabályozó törvényeknek; továbbá kimutattuk, hogy a bérek általános emelkedése az általános profitráta süllyedését vonná maga után, de nem befolyásolná az áruk átlagárát vagy értékét, most végül felmerül a kérdés, mennyiben számíthat sikerre a munka ebben a közte és a tőke között szakadatlanul dúló harcban.

Felelhetnék általánosítással, és mondhatnám, hogy a munka piaci ára éppúgy, mint minden más árué, hosszabb időt tekintve hozzáidomul értékéhez; hogy ennélfogva a munkás, minden emelkedés és esés ellenére, akármit tegyen is, átlagban csak munkája értékét kapja meg, amely munkaereje értékében oldódik fel; ezt a fenntartásához és újratermeléséhez szükséges létfenntartási eszközök értéke határozza meg, e létfenntartási eszközök értékét pedig végül a termelésükhöz megkívánt munkamennyiség szabályozza.

De van néhány sajátos vonás, amely a munkaerő értékét vagy a munka értékét megkülönbözteti minden más áru értékétől. A munkaerő értéke két elemből áll — az egyik merőben fizikai, a másik történelmi, illetve társadalmi. Végső határát a fizikai elem határozza meg, azaz a munkásosztálynak, hogy fenntartsa és újratermelje magát, hogy fizikai létezését állandósítsa, meg kell kapnia az élethez és szaporodáshoz abszolúte nélkülözhetetlen létfenntartási eszközöket. Ezeknek a nélkülözhetetlen létfenntartási eszközöknek az értéke alkotja ezért a munka értékének végső határát. Másrészről a munkanap hosszát is korlátozzák végső, habár igen rugalmas határok. Végső határát a dolgozó ember fizikai ereje adja meg. Ha életerejének napi kimerülése bizonyos fokot meghalad, akkor ezt az erőfeszítést nem lehet újból, napról napra kifejteni. De mint mondtam, ez a határ igen rugalmas. Beteges és rövidéletű nemzedékek gyors egymásutánja éppoly jól ellátja a munkapiacot, mint az erőteljes és hosszúéletű nemzedékek sora.

Ezen a merőben fizikai elemen kívül a munka értékét minden országban meghatározza a hagyományos életszínvonal. Ez nem pusztán a fizikai élet, hanem azon társadalmi feltételekből fakadó bizonyos szükségletek kielégítése, amelyek közé az emberek kerültek és amelyek között felnevelkednek. Az angol életszínvonalat le lehetne nyomni az ír színvonalra, a német paraszt életszínvonalát a livlandi paraszt színvonalára. Az a fontos szerep, melyet ebben a tekintetben történelmi hagyomány és társadalmi szokás játszanak, kitűnik Thornton úr „Overpopulation” c. művéből, melyben kimutatja, hogy az átlagbérek Anglia különböző mezőgazdasági kerületeiben még ma is azok szerint a többé vagy kevésbé kedvező körülmények szerint térnek el egymástól, amelyek között e kerületek a jobbágyság állapotából kikerültek.

Ezt a történelmi vagy társadalmi elemet, amely belekerül a munka értékébe, lehet tágítani vagy szűkíteni, vagy egészen kiküszöbölni, úgyhogy nem marad meg más, mint a fizikai határ. Az antijakobinus háború idején, melyet — ahogy az öreg George Rose, ez a javíthatatlan adó-evő és szinekurista, mondani szokta — azért indítottak, hogy szent vallásunk vigaszait megoltalmazzák a francia hitetlenek támadásaitól, a tisztes angol farmerek, akiket egy előbbi ülésünkön olyan gyöngéden kezeltünk, a mezőgazdasági munkások bérét még ez alá a merőben fizikai minimum alá is szorították, de a hiányzó, a faj fizikai fenntartására szükséges részt szegénytörvények¹ útján pótolták. Ez dicső módja volt annak, hogy a bérmunkást rabszolgává és Shakespeare büszke szabad parasztját pauperrá változtassák.

Ha a különböző országokban és ugyanazon ország különböző történelmi korszakaiban kialakult átlagos béreket vagy munkaértékeket egybevetjük, azt találjuk, hogy a munka értéke maga nem állandó, hanem változó nagyság még akkor is, ha feltesszük, hogy minden más áru értéke változatlan marad.

Hasonló egybevetés, megmutatná, hogy a profitnak nemcsak a piaci rátái változnak, hanem átlagos rátái is.

De ami a profitot illeti, nem létezik olyan törvény, amely minimumát meghatározná. Nem mondhatjuk meg, mi csökkenésének végső határa. És miért nem állapíthatjuk meg ezt a határt? Azért, mert megállapíthatjuk ugyan a bér minimumát, de maximumát nem. Csak azt mondhatjuk, hogy ha a munkanap határai adva vannak, a profit maximuma megfelel a bérek fizikai minimumának; és ha a bérek vannak adva, a profit maximuma megfelel a munkanap olyan meghosszabbításának, amely még összeegyeztethető a munkás fizikai erejével. A profit maximumának határa tehát a bérek fizikai minimuma és a munkanap fizikai maximuma. Nyilvánvaló, hogy e maximális profitráta két határa között a változatok mérhetetlen skálája lehetséges. Tényleges fokát csak a tőke és munka közötti szüntelen harc dönti el, mivel a tőkés állandóan arra törekszik, hogy a béreket fizikai minimumukra szorítsa és a munkanapot fizikai maximumára nyújtsa, míg a munkás állandó nyomást gyakorol az ellenkező irányban.

A kérdés a harcoló felek erőviszonyának kérdésévé oldódik fel.

2. Ami a munkanap korlátozását illeti, Angliában éppúgy, mint a többi országban, ez sohasem intéződött másképp, mint törvényhozási beavatkozással. A munkások kívülről jövő állandó nyomása nélkül erre a beavatkozásra sohasem került volna sor. De mindenesetre a munkások és a tőkések közötti magánegyezséggel ez az eredmény nem volt elérhető. Éppen az általános politikai akciónak ez a szükségessége a bizonyítéka annak, hogy a merőben gazdasági akciójában a tőke az erősebb fél.

Ami a munka értékének határait illeti, annak tényleges megállapítása mindig a kínálattól és kereslettől függ, értem ezen a tőkének munka iránti keresletét és a munkások munkakínálatát. A gyarmati országokban a kínálat és kereslet törvénye a munkásra kedvező. Innen ered a bérek viszonylag magas színvonala az Egyesült Államokban. A tőke ott, bármit tesz, nem tudja megakadályozni, hogy a munkapiac folytonosan ki ne ürüljön azáltal, hogy a bérmunkások független, önmagukat eltartó parasztokká válnak. A bérmunkás-funkció az amerikai nép igen nagy része számára csak a próbaidő állapota, amelyet hosszabb vagy rövidebb idő múlva biztosan otthagynak.² Az atyai brit kormány, hogy a dolgok e gyarmati állapotán javítson, egy idő óta magáévá tette az úgynevezett modern gyarmatosítási elméletet, amely abból áll, hogy a gyarmati földek árának mesterséges felemelésével akadályozzák a bérmunkásoknak független parasztokká való túl gyors átváltozását.

De térjünk át most a régi civilizált országokra, amelyekben az egész termelési folyamaton a tőke uralkodik. Vegyük például a mezőgazdasági bérek emelkedését Angliában 1849 és 1859 között. Mi volt ennek a következménye? A bérlőknek nem állt módjukban — ahogy Weston barátunk tanácsolta volna nekik — felemelni a gabona értékét, még piaci árát sem. Ellenkezőleg, bele kellett törődniük abba, hogy az árak estek. De e tizenegy év alatt mindenféle gépi berendezést vezettek be, tudományosabb módszereket alkalmaztak, a szántóföld egy részét legelővé változtatták, bővítették a farmok méreteit és ezzel a termelés szintjét, és minthogy ezekkel és más eljárásokkal termelőerejének növelése révén csökkentették a munka iránti keresletet, megint viszonylagosan fölössé tették a mezőgazdasági népességet. Ez az általános módszer, amellyel a tőke a rég benépesült országokban gyorsabban vagy lassabban reagál a bérek emelkedésére. Ricardo helyesen jegyezte meg, hogy a gépi berendezés állandóan konkurrál a munkával, és gyakran csak akkor vezethető be, ha a munka ára bizonyos magasságot ért el³, de a gépi berendezés alkalmazása csak egyike a számos módszernek, mellyel a munka termelőerőit növelik. Ugyanez a fejlődés, amely a tanulatlan munkát viszonylag fölössé teszi, másrészt egyszerűsíti és így értékteleníti a tanult munkát.

Ugyanez a törvény más formában is érvényesül. A munka termelőerőinek fejlődésével meggyorsul a tőke felhalmozása, még egy viszonylag magas bérráta ellenére is. Ebből arra lehetne következtetni, amire A. Smith következtetett, akinek korában a modern ipar még gyermekkorát élte, hogy ez a gyorsult tőkefelhalmozás szükségképpen a munkás javára billenti a mérleget azáltal, hogy növekvő keresletet biztosít munkája iránt. Ugyanerről az álláspontról sok mai író csodálkozott azon, hogy bár az angol tőke az utóbbi húsz évben sokkal gyorsabban nőtt, mint az angol népesség, a bérek nem emelkedtek jobban. De a felhalmozás előrehaladásával egyidejűleg a tőke összetételében is progresszív változás áll be. Az össztőkének az a része, amely állótőkéből, gépi berendezésből, nyersanyagokból, minden elképzelhető formájú termelési eszközből áll, fokozottabban növekszik, mint a tőkének az a másik része, amelyet munkabérre, vagyis munka vásárlására fordítanak. Ezt a törvényt többé-kevésbé szabatos módon megállapították Barton, Ricardo, Sismondi, Richard Jones professzor, Ramsay professzor, Cherbuliez és mások.

Ha az arány a tőke e két eleme között eredetileg 1:1 volt, akkor az ipar haladása során 5:1 stb. lesz. Ha egy 600-as össztőkéből 300-at fordítanak szerszámokra, nyersanyagokra stb. és 300-at munkabérekre, akkor az össztőkét csak meg kell kétszerezni ahhoz, hogy 300 munkás helyett 600 munkás iránt teremtsenek keresletet. De ha egy 600-as tőkéből 500-at fordítanak gépi berendezésre, anyagokra stb. és csak 100-at munkabérre, akkor ugyanannak a tőkének 600-ról 3600-ra kell növekednie ahhoz, hogy 300 munkás helyett 600 munkás iránt teremtsenek keresletet. Az ipar haladása során ezért a munka iránti kereslet nem tart lépést a tőkefelhalmozással. Nőni fog még, de a tőke növekedéséhez képest állandóan csökkenő arányban.

Ez a néhány utalás eléggé mutatja, hogy a modern ipar egész fejlődése szükségképpen mindinkább a tőkés javára és a munkás rovására billenti a mérleget, és ennélfogva a tőkés termelés általános tendenciája nem az, hogy emelje, hanem hogy süllyessze az átlagos bérszínvonalat, vagyis hogy a munka értékét többé-kevésbé a minimális határára szorítsa. De ha ebben a rendszerben ez a dolgok tendenciája, azt jelenti-e ez, hogy a munkásosztálynak nem kell többé ellenállást kifejtenie a tőke túlkapásaival szemben és fel kell hagynia kísérleteivel, hogy az alkalmi lehetőségeket kihasználja helyzetének időleges javítására? Ha ezt tenné, letört nyomorultak szürke tömegévé süllyedne le, akiknek a számára már nincs megváltás. Azt hiszem, kimutattam, hogy a munkásoknak a bérszínvonalért vívott harcai az egész bérrendszer elválaszthatatlan kísérő jelenségei, hogy 100 közül 99 esetben a béremelésre irányuló erőfeszítéseik csak a munka adott értékének fenntartására irányuló erőfeszítések, s hogy annak szükségszerűsége, hogy a maguk áráért a tőkéssel vitázzanak, velejárója ama helyzetüknek, hogy önmagukat kell áruként eladniuk. Ha a munkások a tőkével való mindennapos összetűzéseikben gyáván meghátrálnának, minden bizonnyal képtelenekké tennék magukat arra, hogy valamilyen nagyobb mozgalmat indítsanak.

Ugyanakkor, és a bérrendszerben benne rejlő általános szolgaságtól teljesen eltekintve, a munkásosztálynak nem szabad eltúloznia önmaga előtt e mindennapos harcok végső kihatását. Nem szabad elfelednie, hogy okozatok, nem pedig az okozatok okai ellen harcol; hogy a lefelé menő mozgást csak lassítja, de irányát nem változtatja meg; hogy csak csillapítószereket alkalmaz, de a betegséget nem gyógyítja. Ezért nem szabad teljesen elmerülnie ezekben az elkerülhetetlen gerillaharcokban, amelyeket a tőke szűnni nem akaró túlkapásai, illetve a piac változásai szakadatlanul előidéznek. A munkásosztálynak meg kell értenie, hogy a jelenlegi rendszer, minden nyomorúságával, melyet reázúdít, egyidejűleg méhében hordja azokat az anyagi feltételeket és társadalmi formákat, amelyek a társadalom gazdasági újjáalakításához szükségesek. A „tisztességes napibért tisztességes napi munkáért” konzervatív jelszava helyett ezt a forradalmi jelszót kell zászlajára írnia: „töröljük el a bérrendszert.”

Ez után az igen hosszú, és attól tartok, fárasztó fejtegetés után, melybe bele kellett bocsátkoznom, hogy a szóbanforgó kérdést némileg megvilágítsam, befejezésül a következő határozatokat indítványozom:

Először: a bérráta általános emelkedése az általános profitráta süllyedését eredményezné, de nagyjából véve nem érintené az áruk árait.

Másodszor: a tőkés termelés általános tendenciája nem az, hogy emelje, hanem hogy süllyessze az átlagos bérszínvonalat.

Harmadszor: a szakszervezetek, mint az ellenállás központjai a tőke túlkapásaival szemben, jó szolgálatokat tesznek. Részleges kudarcot vallanak, amennyiben erejüket nem értelmesen használják. Általános kudarcot vallanak, amennyiben a fennálló rendszer hatásai ellen vívott gerillaháborúra korlátozódnak, ahelyett hogy egyidejűleg próbálnák a rendszert megváltoztatni, ahelyett hogy szervezett erőiket a munkásosztály végső felszabadításának, vagyis a bérrendszer végleges eltörlésének emelőjeként használnák fel.

¹ A szegényellátásra vonatkozó, Angliában a XVI. század óta érvényben levő törvények értelmében minden egyházközség külön szegényadót vetett ki. Az egyházközségbe tartozó szegények, akik magukat és családjukat nem tudták eltartani, a szegények segélypénztárától segélyt kaptak.
²Miként a „Tőke” első kötetében, a 25. fej. 253. jegyzetében Marx leszögezte, itt szűzföldről beszél, amelyet szabad bevándorlók gyarmatosítanak. Miután a föld mindenütt magántulajdonba került, elzárul a bérmunkások előtt az önálló termelővé válás útja.
³Ricardo: „On the Principles of Political Economy and Taxation”, London 1821, 479. old.

Tartalomjegyzék