Feuerbach valóságos idealizmusa kiviláglik, mihelyt vallásfilozófiáját és etikáját vesszük szemügyre. Feuerbach korántsem akarja a vallást eltörölni: tökéletesíteni akarja. A filozófia maga is olvadjon fel a vallásban.

„Az emberiség korszakait csak vallási változások különböztetik meg. Csupán ott hatol egy történelmi mozgalom az alapig, ahol az emberi szívbe hatol. A szív nem a vallás egyik formája olyképpen, hogy a szívben is benne kellene lennie a vallásnak; a szív a vallás lényege.” (Idézve Starckénál, 168. old.)

A vallás Feuerbarch szerint az érzelmi viszony, a szívbéli viszony ember és ember között, amely eddig a valóság fantasztikus tükörképében — egy vagy sok istennek, emberi tulajdonságok fantasztikus tükörképeinek közvetítésével — kereste igazságát, most azonban az Én és a Te közötti szeretetben ezt egyenesen és közvetítés nélkül megtalálja. Ekképpen végül is a nemi szerelem válik Feuerbachnál új vallása gyakorlásának egyik legmagasabb vagy éppen a legmagasabb formájává.

Nos, az emberek között, nevezetesen a két nem között is, mindig fennálltak érzelmi viszonyok, amióta csak emberek vannak. Sajátlag a nemi szerelem az utóbbi 800 évben olyannyira kibontakozott és olyan helyet vívott ki magának, hogy ez idő során minden költészet kötelezően e tengely körül forog. A fennálló pozitív vallások arra szorítkoztak, hogy a nemi szerelem állami szabályozásának, vagyis a házassági törvényhozásnak megadják a felsőbb megszentelést, és valamennyi pozitív vallás eltűnhetik holnap anélkül, hogy a szerelem és a barátság gyakorlatában a legkisebb változás is beállna. Ahogyan a keresztény vallás Franciaországban 1793-tól 1798-ig ténylegesen olyannyira eltűnt, hogy még Napóleon sem tudta ellenszegülés és nehézség nélkül újból bevezetni; mindazonáltal a közbülső időben sem merült fel a feuerbachi értelemben vett pótlás szükséglete.

Az idealizmus itt Feuerbachnál abban áll, hogy ő az emberek egymáshoz való, kölcsönös vonzalmon nyugvó viszonyait, a nemi szerelmet, a barátságot, a részvétet, az áldozatkészséget stb. nem hagyja egyszerűen akként érvényesülni, amit ezek — egy külön, az ó' számára is a múlthoz tartozó vallásra való visszaemlékezés nélkül — önmagukban jelentenek, hanem azt állítja, hogy csak akkor jutnak teljes érvényre, ha a vallás névvel felsőbb megszentelést kapnak, A fődolog számára nem az, hogy ezek a tisztára emberi kapcsolatok léteznek, hanem hogy mint az új, igazi vallást fogjuk fel őket.

Csak akkor lehet teljes érvényük, ha vallásos pecsétet ütünk rájuk. A vallás, a religio, a religare szóból ered és eredetileg köteléket jelent. Tehát két ember minden köteléke vallás. Ilyen etimológiai fogásokhoz végső szorultságában menekül az idealista filozófia. Ne az legyen érvényes, amit a szó jelent igazi használatának történelmi fejlődése szerint, hanem amit származásánál fogva kellene jelentenie. Es ezért a nemi szerelmet és a nemi köteléket „vallássá” égiesítik, csak hogy az idealista emlékezésnek oly drága „vallás” szó a nyelvhasználatból el ne tűnjék. Ugyanígy beszéltek a negyvenes években a Louis Blanc irányzatához tartozó párizsi reformisták, akik az embert vallás nélkül szintén csak szörnyetegnek tudták elképzelni, s azt mondták nekünk: „Donc, l’athéisme c’est votre religion!” [Tehát önök vallása az ateizmus!] Ha Feuerbach az igazi vallást akarja helyreállítani, egy lényegében materialista természetszemlélet alapzatán, ez ugyanaz, mintha a modern kémiát az igazi alkímiának tekintenők. Ha a vallás fennállhat a maga istene nélkül, akkor az alkímia is fennállhat a maga bölcsek köve nélkül. Egyébként igen szoros kötelék van alkímia és vallás között. A bölcsek kövének sok istenszerű tulajdonsága van, és időszámításunk első két századában az egyiptomi—görög alkimisták keze is belejátszott a keresztény tan kialakításába, mint a Koppnál és Berthelot-nál található adatok bizonyítják

Határozottan hamis Feuerbachnak az az állítása, hogy „az emberiség korszakait csak vallási változások különböztetik meg”. Nagy történelmi fordulópontokat csak annyiban kísértek vallási változások, amennyiben az eddigi három világvallás: buddhizmus, kereszténység, iszlám jön tekintetbe. A régi, természetadta módon keletkezett törzsi és nemzeti vallások nem voltak propagandisztikusak és minden ellenállóerejüket elvesztették, mihelyt a törzsek és a népek önállósága megtört; a germánoknál elegendő volt már az egyszerű érintkezés is a hanyatló római világbirodalommal és az általa nemrég felvett, e birodalom gazdasági, politikai és eszmei állapotához hozzámért keresztény világvallással. Csak ezeknél a többé-kevésbé mesterségesen keletkezett világvallásoknál, főként a kereszténységnél és az iszlámnál tapasztalhatjuk, hogy általánosabb történelmi mozgalmak vallási veretet kapnak, és a valóban egyetemes jelentőségű forradalmak vallási verete még a kereszténység területén is a burzsoázia emancipációs harcának első fokaira korlátozódik, a XlII-tól a XVII. századig; és nem az ember szíve és vallási szükséglete magyarázza, ahogyan Feuerbach véli, hanem az egész középkori előtörténet, amely nem ismerte az ideológia más formáját, mint éppen a vallást és a teológiát. Amikor azonban a burzsoázia a XVIII. században eléggé megerősödött ahhoz, hogy saját, osztályálláspontjához hozzámért ideológiája is legyen, akkor nagy és végérvényes forradalmát, a francia forradalmat, kizárólag jogi és politikai eszmékre való hivatkozással vívta meg és csak annyiban törődött a vallással, amennyiben az útjában állt; esze ágában sem volt azonban, hogy új vallást állítson a régi helyébe; tudjuk, hogyan vallott kudarcot ezzel Robespierre.

Azt a lehetőséget, hogy a más emberekkel való érintkezésünkben tisztán emberi érzést éljünk át, eléggé megcsonkítja manapság az osztályellentéten és osztályuralmon alapuló társadalom, amelyben mozognunk kell: nincs okunk arra, hogy ezt a lehetőséget magunk még jobban megcsonkítsuk azáltal, hogy ezeket az érzéseket vallássá magasztosítjuk. És ugyanígy a történelmi nagy osztályharcok megértését amúgy is eléggé elhomályosítja a közkeletű történetírás, kivált Németországban, semmi szükségünk hát arra, hogy e harcok történetét az egyház történetének puszta függelékévé változtatva, megértésüket végképp lehetetlenné tegyük magunknak. Már itt is megmutatkozik, hogy ma milyen messzire eltávolodtunk Feuerbachtól. „Legszebb passzusai”, melyekben ezt az új szeretetvallást ünnepli, ma már teljesen élvezhetetlenek.

Az egyetlen vallás, melyet Feuerbach komolyan megvizsgál, a kereszténység, a Nyugat világvallása, mely a monoteizmuson alapszik. Feuerbach kimutatja, hogy a keresztény Isten csak az ember fantasztikus reflexe, tükörképe. De ez az Isten maga is hosszas elvonatkoztatási folyamat terméke, a régebbi sok törzsi és nemzeti isten sűrített kvintesszenciája. És ennek megfelelően az ember is, akinek képmása ez az Isten, nem valóságos ember, hanem ugyancsak kvintesszenciája a sok valóságos embernek, az elvont ember, tehát maga is megint gondolati kép. Ugyanaz a Feuerbach, aki minden oldalon érzékiséget, a konkrétba, a valóságba való elmerülést hirdet, keresztül-kasul elvonttá lesz, mihelyt a pusztán nemi érintkezésnél tágabb emberi érintkezésről kezd beszélni.

Ennek az érintkezésnek csak egyik oldalát látja: a morált. És itt megint meghökkent bennünket Feuerbach döbbenetes szegénysége Hegelhez képest. Hegel etikája vagy erkölcsiségtana a jogfilozófia, és ez felöleli: 1. az elvont jogot, 2. a moralitást és 3. az erkölcsiséget, amely megint magában foglalja: a családot, a polgári társadalmat, az államot. Amilyen idealisztikus a forma, olyan realisztikus itt a tartalom. A morál mellett átfogja a jog, a gazdaság, a politika egész területét. Feuerbachnál éppen megfordítva. Ö forma szerint realista, az emberből indul ki; de arról a világról, amelyben ez az ember él, egyetlen szó sem esik, és így ez az ember mindig ugyanaz az elvont ember marad, amelyik a vallásfilozófiában a főszereplő volt. Ezt az embert nem anya szülte, a monoteista vallású istenéből gubódzott ki, nem is él hát valóságos, történelmileg keletkezett és történelmileg meghatározott világban; érintkezik ugyan más emberekkel, de mindegyik másik ember éppoly elvont, mint maga. A vallásfilozófiában mégiscsak férfival és nővel volt még dolgunk, de az etikában ez az utolsó különbség is eltűnik. Igaz, hogy Feuerbachnál nagy távközökben ilyen mondatok is előfordulnak:

„Palotában másképp gondolkodnak, mint kunyhóban.”
„Ha éhség, nyomor miatt a testedben nincs anyag, akkor a fejedben, az érzékedben és szívedben sincs anyag a morálhoz.”
„A politikának kell vallásunkká válnia”
stb.

De ezekkel a mondatokkal Feuerbach abszolúte semmit sem tud kezdeni, színtiszta szólásmódok maradnak, és még Starcke is kénytelen beismerni, hogy a politika áthághatatlan határ és „a társadalomtan, a szociológia terra incognita [ismeretlen föld]” volt Feuerbach számára.

Éppoly sekélyesnek mutatkozik Feuerbach Hegelhez képest a jó és rossz ellentétének tárgyalásában.

„Azt hiszik, valami nagyon nagyot mondanak” — olvashatjuk Hegelnél —, „ha azt mondják: az ember természettől fogva jó; de elfeledik, hogy sokkal nagyobbat mondanak e szavakkal: az ember természettől fogva rossz.”

Hegelnél a rossz az a forma, melyben a történelmi fejlődés hajtóereje jelentkezik. Mégpedig az a kettős értelem rejlik ebben, hogy egyrészt minden új haladás szükségképpen mint szentségtörés lép fel, mint lázadás a régi, halódó, de a szokás által szentesített állapotok ellen, és másrészt, hogy az osztályellentétek felmerülése óta éppen az emberek gonosz szenvedélyei — kapzsiság és uralomvágy — lesznek a történelmi fejlődés emeltyűivé, amire pl. a feudalizmus és a burzsoázia története egyetlen folyamatos bizonyíték. De Feuerbachnak eszébe sem jut, hogy a morális rossznak a történelmi szerepét megvizsgálja. A történelem egyáltalában sivár, rideg terület az szemében. Még ez a mondása is:

„Az ember, aki eredetileg a természetből eredt, még csak tisztán természeti lény volt, nem ember. Az ember az embernek, a kultúrának, a történelemnek a terméke”

Amit tehát Feuerbach a morálról közöl velünk, ezek szerint csak szerfelett ösztövér lehet. A boldogságösztön vele született az emberrel és ezért minden morál alapzatául kell szolgálnia. De a boldogságösztön kettős helyesbítésnek van alávetve. Először, cselekedeteink természeti következményei folytán: a mámort követi a csömör, a megrögzött kicsapongást a betegség. Másodszor, azok társadalmi következményei folytán: ha mások egyenlő boldogságösztönét nem tartjuk tiszteletben, akkor azok védekeznek és zavarják saját boldogságösztönünket. Ebből következik, hogy ha ösztönünket ki akarjuk elégíteni, akkor cselekedeteink következményeit helyesen kell tudnunk mérlegelni és másfelől másoknál is el kell ismernünk a megfelelő ösztön egyenjogúságát. Racionális önkorlátozás önmagunkra vonatkozólag és szeretet — újra meg újra szeretet! — a másokkal való érintkezésben, ez tehát a feuerbachi morál két alapszabálya, melyekből az összes többi levezetődik. És sem Feuerbach legszellemesebb fejtegetései, sem Starcke legmagasztalóbb dicséretei nem fedhetik el e néhány mondat híg és sekély voltát.

A boldogságösztön csak nagyon kivételesen — és korántsem az illetőnek vagy másoknak az előnyére — elégül ki azáltal, ha valaki önmagával foglalkozik. Hanem a külvilággal való foglalkozásra, a kielégülés eszközeire, tehát táplálékra, a másik nemhez tartozó egyénre, könyvekre, szórakozásra, vitatkozásra, tevékenységre, elhasználni és feldolgozni való tárgyakra van szüksége. A feuerbachi morál vagy előfeltételezi, hogy a kielégülésnek ezek az eszközei és tárgyai mindegyik embernek minden további nélkül adva vannak, vagy pedig csak alkalmazhatatlan jótanácsokat osztogat, amelyek egy ütet taplót sem érnek azoknak, akik ezeknek az eszközöknek híjával vannak. S ezt maga Feuerbach kereken kijelenti:

„Palotában másképp gondolkodnak, mint kunyhóban”. „Ha éhség, nyomor miatt a testedben nincs anyag, akkor a fejedben, az érzékedben és szívedben sincs anyag a morálhoz.”

Talán a mások boldogságösztönének egyenjogúságával jobban állunk? Feuerbach ezt a követelést abszolútnak, minden időkre és minden körülményekre érvényesnek tünteti fel. De mióta van érvényben? Vajon volt-e valaha is szó a boldogságösztön egyenjogúságáról a rabszolgák és urak között az ókorban, a jobbágyok és bárók között a középkorban? Nem dobták-e az elnyomott osztály boldogságösztönét kíméletlenül és „jog szerint” áldozatul az uralkodó osztály boldogságösztönének? — Igen, de ez immorális is volt, most azonban az egyenjogúságot elismerik. — Elismerik szólamokban, mióta és mivelhogy a burzsoázia a feudalizmus elleni harcában és a tőkés termelés kialakítása során kénytelen volt minden rendi, azaz személyi kiváltságot eltörölni és először a magánjogi, azután fokozatosan az államjogi, jurisztikus egyenjogúságot is bevezetni. De a boldogságösztön eszmei jogokkal csak legcsekélyebb részben táplálkozik, legnagyobbrészt anyagi eszközöket igényel, és itt a tőkés termelés gondoskodik arról, hogy az egyenjogú személyek nagy többségének csak a szűkös élethez szükséges javak jussanak, tehát a többség boldogságösztönének egyenjogúságát alig tartja jobban — ha egyáltalában jobban tartja — tiszteletben, mint a rabszolgaság vagy a jobbágyság. És vajon a boldogság szellemi eszközeit, a művelődés eszközeit illetően jobb-e a helyzet? Nem mitikus személy-e még „a sadowai iskolamester” is?

Sőt, mi több. A feuerbachi morálelmélet szerint az értéktőzsde az erkölcsiség legfőbb temploma — feltéve, hogy mindig helyesen spekulálunk. Ha boldogságösztönöm a tőzsdére visz és ott cselekedeteim következményeit olyan helyesen mérlegelem, hogy csak kellemetességet, nem pedig hátrányt szereznek nekem, vagyis mindig nyerek, úgy eleget tettem Feuerbach előírásának. Ezzel másvalaki egyenlő boldogságösztönébe sem avatkozom, mert a másik éppoly önként ment a tőzsdére, mint én, és amikor spekulációs üzletet kötött velem, éppúgy a maga boldogságösztönét követte, mint én az enyémet. És ha elveszti a pénzét, ezzel erkölcstelennek bizonyul a cselekedete, mert rossz számításra épült, és amikor a megérdemelt büntetését végrehajtom rajta, még modern Rhadamanthüszként büszkén a mellemet is verhetem. A szeretet, amennyiben nem csupán érzelgős frázis, szintén ott honol a tőzsdén, mert mindenki megleli a másikban boldogságösztönének kielégítését, és hát ez az, amit a szeretetnek nyújtania kell, és amiben gyakorlati tevékenysége megnyilvánul. S ha a tőzsdén műveleteim következményeinek helyes előrelátásával, tehát sikerrel játszom, a feuerbachi morál valamennyi legszigorúbb követelményét teljesítem és ráadásul még meg is gazdagszom. Másszóval Feuerbach morálja a mai tőkés társadalomra van szabva, bármennyire nem akarta vagy sejtette is ezt maga.

De a szeretet! — Igen, a szeretet mindenhol és mindig az a varázslatos isten, amely Feuerbachnál a gyakorlati élet minden nehézségén átsegíteni hivatott — mégpedig olyan társadalomban, amely homlokegyenest ellenkező érdekű osztályokra hasadt. Ezzel forradalmi jellegének utolsó maradványa is kiveszett a filozófiából, és csak a régi nóta marad meg: Szeressétek egymást, omoljatok nemi és rendi különbség nélkül egymás karjába — általános kiengesztelődési mámor!

Egy szó, mint száz, Feuerbach morálelmélete úgy jár, ahogy minden elődje járt. Minden időre, minden népre, minden állapotra van szabva és éppen ezért soha és sehol nem alkalmazható s a valóságos világgal szemben éppoly tehetetlen, mint Kant kategorikus imperatívusza. A valóságban mindegyik osztálynak, sőt mindegyik hivatásfajtának megvan a saját morálja és még ezt is megszegi, ahol csak büntetlenül teheti, és a szeretet, amelynek mindent egyesítenie kellene, háborúkban, viszályokban, perekben, házi perpatvarokban, válásokban és egymás lehető legnagyobb kizsákmányolásában lép napvilágra.

De hogyan volt lehetséges, hogy az a hatalmas lökés, melyet Feuerbach adott, rá magára nézve oly terméketlenül végződött? Egyszerűen úgy, hogy Feuerbach az elvonatkoztatásoknak általa is halálosan gyűlölt birodalmából nem tudja megtalálni az utat az eleven valósághoz. Erőszakosan kapaszkodik a természetbe és az emberbe; de természet és ember nála pusztán szó marad. Sem a valóságos természetről, sem a valóságos emberről nem tud semmi határozottat mondani. De a feuerbachi elvont embertől csak úgy jutunk el a valóságos eleven emberekhez, ha történelmi cselekvésükben vesszük őket szemügyre. És ettől Feuerbach borzadt; ezért 1848, melyet nem értett meg, neki csak a végérvényes szakítást jelentette a valóságos világgal, a visszavonulást a magányba. Ebben megint főként a német viszonyok a vétkesek, amelyek nyomorultul veszni hagyták őt.

Ám azt a lépést, melyet Feuerbach nem tett meg, mégis meg kellett tenni; az elvont ember kultuszát, amely Feuerbach új vallásának magvát alkotta, a valóságos emberekről és történelmi fejlődésükről szóló tudománnyal kellett helyettesíteni. A feuerbachi álláspontnak ezt a Feuerbachon túlmenő továbbfejlesztését Marx kezdte meg 1845-ben a „Szent család”-ban.

Következő rész: IV

Tartalomjegyzék