Strauss, Bauer, Stirner, Feuerbach voltak a hegeli filozófia utolsó sarjai, amennyiben nem hagyták el a filozófiai talajt. Strauss a „Leben Jesu” és a „Dogmatik” után már csak filozófiai és egyháztörténeti szépirodalmárkodást folytatott Renan módjára; Bauer csak a kereszténység keletkezéstörténete területén alkotott valamit, de itt aztán jelentőset; Stirner csodabogár maradt, még azután is, hogy Bakunyin egybevegyítette Proudhonnal és ezt az egyveleget elkeresztelte „anarchizmusnak”; egyedül Feuerbach volt jelentős mint filozófus. De nemcsak hogy a filozófia — ez az állítólag valamennyi különös tudomány felett lebegő, valamennyit összefoglaló tudományok tudománya — maradt számára áthághatatlan korlát, érinthetetlen szentség; mint filozófus is megállt félúton, alul materialista volt, felül idealista; Hegellel nem tudott kritikailag elkészülni, hanem mint használhatatlant egyszerűen félredobta, míg ő maga, a hegeli rendszer enciklopédikus gazdagságával szemben, egy dagályos szeretetvalláson és egy ösztövér, tehetetlen morálon kívül semmi pozitívat nem hozott össze.

A hegeli iskola felbomlásából azonban még egy másik irányzat sarjadt ki, az egyetlen, amely valóban gyümölcsözött, és ez az irányzat lényegében Marx nevéhez fűződik.¹

A hegeli filozófiától való elszakadás itt is a materialista álláspontra való visszatérés útján következett be. Vagyis elhatároztuk, hogy a valóságos világot — a természetet és a történelmet — úgy fogjuk fel, ahogyan az maga mindenkinek adódik, aki előre megalkotott idealista rigolyák nélkül közeledik hozzá; elhatároztuk, hogy könyörtelenül feláldozunk minden idealista rigolyát, amely nem volt összhangba hozható a saját összefüggésükben — és nem fantasztikus összefüggésben — felfogott tényekkel. És ennél többet a materializmus egyáltalában nem is jelent. Csakhogy a materialista világszemléletet itt először vettük valóban komolyan, először vittük következetesen keresztül — legalábbis alapvonásaiban — a tudás minden szóba jövő területén.

Hegelt nem tettük egyszerűen félre; ellenkezőleg, fent kifejtett forradalmi oldalához, a dialektikus módszerhez kapcsolódtunk. De ez a módszere hegeli formájában hasznavehetetlen volt. Hegelnél a dialektika a fogalom önfejlődése. Az abszolút fogalom nemcsak öröktől fogva — nem tudni, hol? — megvan, hanem egyszersmind az egész fennálló világ tulajdonképpeni eleven lelke. Az abszolút fogalom önmagához fejlődik mindazokon az előfokokon át, amelyeket a Logika tüzetesen tárgyal, és amelyek mind ott foglaltatnak benne magában; azután „külsővé-idegenné válik”, amennyiben a természetté változik; itt anélkül, hogy tudatában volna önmagának, a természeti szükségszerűség mezében újabb fejlődésen megy át és végre az emberben megint öntudatra jut; ez az öntudat a történelemben megint felküzdi magát nyers állapotából, míg végül az abszolút fogalom megint teljesen visszatér önmagához a hegeli filozófiában. Hegelnél tehát a természetben és a történelemben napvilágra lépő' dialektikus fejlődés, vagyis a minden zegzugos mozgáson és pillanatnyi visszaesésen keresztül érvényesülő, az alacsonyabbtól a magasabb felé törő tovahaladás okozati összefüggése csupán a fogalom öröktől fogva — nem tudni hol, de mindenesetre minden gondolkodó emberi agytól függetlenül — végbemenő önmozgásának a lenyomata. Ezt az ideologikus fonákságot kellett kiküszöbölni. Fejünk fogalmait megint materialista módon fogtuk fel mint a valóságos dolgok képmásait, nem pedig a valóságos dolgokat mint az abszolút fogalom egyik vagy másik fokának képmásait. Ezzel a dialektika a külső világ és az emberi gondolkodás mozgásának általános törvényeiről szóló tudományra redukálódott — törvényeknek két sorára, melyek magát a dolgot illetően azonosak, a kifejezést illetően azonban annyiban különbözőek, hogy az emberi fej tudatosan alkalmazhatja őket, míg a természetben — és eddig nagyrészt az emberi történelemben is — csak tudattalanul, a külső szükségszerűség formájában, látszólagos véletlenségek vég nélküli során át érvényesülnek. Ezzel azonban maga a fogalmi dialektika csak a valóságos világ dialektikus mozgásának tudatos reflexe lett, és ezzel a hegeli dialektikát a feje tetejére, helyesebben a fejéről, amelyen állt, megint a talpára állítottuk. És figyelemreméltó, hogy ezt a materialista dialektikát, mely évek óta legjobb munkaeszközünk és legélesebb fegyverünk volt, nemcsak mi fedeztük fel, hanem rajtunk kívül, függetlenül tőlünk, sőt még Hegeltől is, újra felfedezte egy német munkás, Josef Dietzgen.²

Ilyenképpen azonban a hegeli filozófia forradalmi oldala újra feléledt és egyúttal megszabadult azoktól az idealista sallangoktól, amelyek Hegelnél annak következetes végigvitelét megakadályozták. Az a nagy alapgondolat, hogy a világot nem mint kész dolgok összességét kell felfogni, hanem mint folyamatok összességét, amelyben a látszólag stabil dolgok — akárcsak fejünkbeli gondolati képmásaik, a fogalmak — a létrejövés és elmúlás szakadatlan változásán mennek át, amelyben minden látszólagos véletlenség ellenére és minden pillanatnyi visszaesés dacára végül is haladó fejlődés tör utat magának —, ez a nagy alapgondolat, jelesül Hegel óta, annyira átment a köznapi tudatba, hogy ebben az általánosságban aligha ütközik már ellentmondásba. De más dolog ezt szavakban elismerni és megint más a valóságban a vizsgálat minden területén az egyes részletekben végigvinni. Ha azonban a vizsgálatban mindig ebbó'l a nézó'pontból indulunk ki, akkor egyszer s mindenkorra vége van a végérvényes megoldások és örök igazságok követelésének; mindig tudatában vagyunk minden elért megismerés szükségszerű korlátozottságának, annak, hogy e megismerést megszabják azok a körülmények, melyek között elértük; de akkor nem is imponálnak nekünk többé a még mindig dívó régi metafizika számára leküzdhetetlen ellentétek: igaz és hamis, jó és rossz, azonos és különböző', szükségszerű és véletlen; tudjuk, hogy ezeknek az ellentéteknek csak relatív érvényességük van, hogy annak, amit most igaznak ismerünk el, éppúgy megvan a rejtett, később kiütköző hamis oldala, mint ahogy annak, amit most hamisnak ismerünk fel, megvan a maga igaz oldala, amelynél fogva azelőtt igaznak számíthatott; hogy amit szükségszerűnek állítunk, csupa véletlenségből tevődik össze, és hogy az állítólagos véletlen az a forma, amely mögött a szükségszerűség rejtőzik — és így tovább.

Annak a régi — Hegel által „metafizikainak” nevezett — vizsgálati és gondolkodási módszernek, amely kiváltképpen a dolgoknak mint adott szilárd állagoknak a vizsgálatával foglalkozott, s amelynek a maradványai még erősen kísértenek a fejekben, a maga idejében nagy történelmi jogosultsága volt. Mielőtt a folyamatokat vizsgálhatták volna, előbb a dolgokat kellett megvizsgálni. Előbb tudni kellett valamely dologról, hogy micsoda, csak azután figyelhették meg a rajta végbemenő változásokat. És így volt ez a természettudományban. A régi metafizika, amely a dolgokat készeknek vette, olyan természettudományból keletkezett, mely a holt és élő dolgokat mint készeket vizsgálta. Amikor azonban ez a vizsgálat már eljutott odáig, hogy lehetségessé vált a döntő haladás, és áttérhettek azoknak a változásoknak a rendszeres vizsgálatára, amelyek e dolgokkal magában a természetben végbemennek, akkor a filozófia területén is ütött a régi metafizika halálos órája. S csakugyan, ha a természettudomány a múlt évszázad végéig túlnyomóan gyűjtő tudomány, kész dolgok tudománya volt, a mi századunkban lényegében rendező tudomány, a folyamatoknak, a dolgok eredetének és fejlődésének és az e természeti folyamatokat egy nagy egésszé egybefűző összefüggésnek a tudománya. A fiziológia, amely a növényi és állati szervezetben végbemenő folyamatokat vizsgálja, az embriológia, amely az egyes szervezetnek a csírától az érettségig fejlődését tárgyalja, a geológia, amely a földfelszín fokozatos alakulását követi nyomon — ezek mind a mi századunk gyermekei.

Mindenekelőtt azonban három nagy felfedezés az, ami a természeti folyamatok összefüggéséről való ismeretünket óriásléptekkel hajtotta előre: Először, a sejtnek mint olyan egységnek a felfedezése, amelynek sokszorozódásából és differenciálódásából az egész növényi és állati test kifejlődik, úgyhogy nemcsak azt ismerték fel, hogy minden magasabbrendű szervezet fejlődése és növekedése egyetlen általános törvény szerint megy végbe, hanem a sejt változóképességében megmutatták azt az utat is, amelyen át a szervezetek fajukat változtatják és ezáltal az egyéni fejlődésen túlmenő fejlődésen mehetnek át. — Másodszor, az energia átalakulása, amely kimutatta, hogy valamennyi, mindenekelőtt a szervetlen természetben működő úgynevezett erő — a mechanikai erő és annak kiegészítése, az úgynevezett potenciális energia, a hő, a sugárzás (fény, illetőleg sugárzó hő), az elektromosság, a mágnesesség, a kémiai energia — az egyetemes mozgásnak különböző megjelenési formái, amelyek meghatározott mértékarányokban átmennek egymásba, úgyhogy amikor az egyikből bizonyos mennyiség eltűnik, helyébe egy másiknak meghatározott mennyisége jelenik meg, s így a természet egész mozgása az egyik formából a másikba való átalakulásnak erre a szüntelen folyamatára redukálódik. — Végül az először Darwin által összefüggően kifejtett kimutatása annak, hogy a szerves természeti termékek bennünket ma körülvevő állaga, beleértve az embereket is, egy hosszú fejlődési folyamat eredményei, amely néhány eredetileg egysejtű csírából indul ki, ezek pedig a kémiai úton létrejött protoplazmából vagy fehérjéből keletkeztek.

E három nagy felfedezés és a többi hatalmas természettudományi vívmány jóvoltából most annyira jutottunk, hogy a természetbeli folyamatok össze- függését nemcsak az egyes területeken belül tudjuk kimutatni, hanem nagyjában és egészében az egyes területek között is, és így azoknak a tényeknek a révén, amelyeket maga az empirikus természettudomány nyújt, módunkban van a természeti összefüggés áttekinthető képét megközelítően rendszeres formában megalkotni. Ennek az összképnek a megadása azelőtt az úgynevezett természetfilozófia feladata volt. Ezt csak úgy tudta teljesíteni, hogy a még ismeretlen valóságos összefüggéseket eszmei, fantasztikus összefüggésekkel pótolta, a hiányzó tényeket gondolati képekkel egészítette ki, a valóságos hézagokat a puszta képzeletben töltötte ki. Miközben így járt el, sok zseniális gondolata volt, sok későbbi felfedezést előre megsejtett, de nem kevés badarságot is vetett felszínre, amint ez nem is lehetett másképpen. Ma, amikor a természetkutatás eredményeit csak dialektikusán, vagyis saját összefüggésük értelmében kell felfogni, hogy korunkat kielégítő „természet-rendszeréhez” jussunk el, amikor ennek az összefüggésnek dialektikus jellege még a természetkutatók metafizikusán iskolázott fejébe is akaratuk ellenére befurakodik, ma a természetfilozófia végérvényesen kiküszöbölődött. Felelevenítésének minden kísérlete nemcsak felesleges lenne, hanem visszaesést jelentene.

Ami azonban érvényes a természetre, amelyet ezzel szintén történeti fejlődési folyamatnak ismertünk fel, az érvényes a társadalom történetének minden ágára és mindazoknak a tudományoknak az összességére is, amelyek emberi (és isteni) dolgokkal foglalkoznak. Itt is a történelem, a jog, a vallás stb. filozófiája abban állt, hogy az eseményekben kimutatandó valóságos összefüggés helyébe a filozófus fejében készült összefüggést tették, hogy a történelmet egészében és egyes részeiben eszmék fokozatos megvalósulásának fogták fel, mégpedig természetesen mindig csak az illető filozófus kedvenc eszméi megvalósulásának. A történelem eszerint, ha tudattalanul is, de szükségszerűen egy bizonyos eleve rögzített eszmei cél felé tört, mint pl. Hegelnél az abszolút eszméjének megvalósítása felé, és az e felé az abszolút eszme felé tartó eltéríthetetlen irány alkotta a történelmi események belső összefüggését. A valóságos, még ismeretlen összefüggés helyébe ilyenképpen egy új — tudattalan vagy fokozatosan tudatossá váló — titokzatos gondviselést tettek. Itt is tehát, ugyanúgy, mint a természet területén, az volt a feladat, hogy ezeket a csinált, mesterséges összefüggéseket a valóságos összefüggések megtalálásával kiküszöböljük; s ez a feladat végeredményben azoknak az általános mozgástörvényeknek a felfedezésébe torkollik, amelyek az emberi társadalom történetében uralkodó törvényekként érvényesülnek.

Ám a társadalom fejlődéstörténete egy pontban lényegesen eltérőnek bizonyul a természet fejlődéstörténetétől. A természetben — amennyiben figyelmen kívül hagyjuk az emberek visszahatását a természetre — csupa tudattalan, vak hatóerő hat egymásra, melyeknek kölcsönös játékában jut az általános törvény érvényre. Mindabból, ami történik, — sem a számtalan látszólagos véletlenségből, amelyek a felszínen láthatóvá válnak, sem a végső, e véletlenségeken belül a törvényszerűséget igazoló eredményekből — semmi sem történik mint akart tudatos cél. A társadalom történetében ellenben emberek cselekszenek, csupa tudattal rendelkező, megfontolással vagy szenvedéllyel cselekvő, meghatározott célokra törő ember; semmi sem történik tudatos szándék, akart cél nélkül. De ez a különbség, akármilyen fontos is a történelmi vizsgálat, nevezetesen egyes korszakok és események vizsgálata szempontjából, semmit sem változtathat azon a tényen, hogy a történelem menete belső általános törvények uralma alatt áll. Mert itt is a felszínen, valamennyi egyes ember tudatosan akart céljai ellenére, nagyjában és egészében látszólag a véletlen uralkodik. Csak ritkán történik az, amit akarnak, a legtöbb esetben a sok akart cél keresztezi egymást és ellenkezik egymással, avagy maguk ezek a célok eleve kivihetetlenek vagy az eszközök elégtelenek. így a számtalan egyes akarat és egyes cselekedet összeütközései a történelmi területen olyan állapotot idéznek elő, amely teljesen analóg a tudattalan természetben uralkodó állapottal. A cselekedetek céljait akarják, de azokat az eredményeket, amelyek a cselekedetekből valóban következnek, nem akarják, vagy pedig ha eleinte úgy látszik is, hogy ezek az eredmények megfelelnek az akart célnak, végül is egészen más következményekkel járnak, mint amilyeneket akartak. A történelmi események ilyenképpen nagyjában és egészében szintén úgy jelennek meg, mint amelyek a véletlenség uralma alatt állnak. Am ahol a felszínen a véletlen űzi játékát, ott mindig belső, rejtett törvények uralkodnak rajta, és csak azon fordul meg a dolog, hogy ezeket a törvényeket felfedezzük.

Az emberek csinálják történelmüket, bárhogy alakuljon is az, amennyiben mindegyikük a saját, tudatosan akart céljait követi, s éppen ezeknek a különböző irányokban ható sokféle akaratoknak és a külvilágra gyakorolt sokrétű behatásuknak az eredője a történelem. Tehát azon is megfordul a dolog, hogy mit akar a sok egyes ember. Az akaratot szenvedély vagy megfontolás határozza meg. De azok az emeltyűk, amelyek viszont a szenvedélyt vagy a megfontolást közvetlenül meghatározzák, igen különböző fajtájúak. Lehetnek részint külső tárgyak, részint eszmei indítóokok, becsvágy, „igazságért és jogért való lelkesedés”, személyes gyűlölet vagy mindenféle merőben egyéni rigolya is. De egyrészt láttuk, hogy a történelemben tevékény sok egyes akarat legtöbbnyire egészen más — gyakran homlokegyenest ellenkező — eredményeket idéz elő, mint amit akartak; indítóokaik tehát az összeredményre nézve szintén csak alárendelt jelentőségűek. Másrészt felmerül továbbá az a kérdés, hogy milyen hajtóerők állnak megint ezek mögött az indítóokok mögött, milyen történelmi okok azok, amelyek a cselekvő emberek fejében ilyen indítóokokká formálódnak át?

Ezt a kérdést a régi materializmus sohasem vetette fel. Ezért történelemfelfogása, amennyiben egyáltalában van neki, lényegében pragmatikus, mindent a cselekedet indítékai szerint ítél meg, a történelmileg cselekvő embereket nemesekre és nemtelenekre osztja és aztán rendszerint úgy találja, hogy a nemesek a becsapottak és a nemtelenek a győztesek, amiből is aztán a régi materializmus számára az következik, hogy a történelem tanulmányozása vajmi kevés épületes eredményre vezet, számunkra pedig az, hogy a történelmi területen a régi materializmus hűtlenné válik önmagához, mert az ott működő eszmei hajtóerőket végső okokként fogadja el, ahelyett, hogy megvizsgálná, mi van mögöttük, mik e hajtóerők hajtóerői. Nem abban rejlik a következetlenség, hogy eszmei hajtóerőket ismer el, hanem abban, hogy nem megy tovább vissza az ezeket mozgató okokig. A történetfilozófia ellenben, nevezetesen Hegel képviselte alakjában, elismeri, hogy a történelmileg cselekvő embereknek sem a szembetűnő, sem pedig a valóban hatékony indítóokai korántsem a végső okai a történelmi eseményeknek, hogy ezek mögött az indítóokok mögött más mozgatóerők állnak, amelyeket ki kell kutatni; de a történetfilozófia ezeket az erőket nem magában a történelemben keresi, inkább kívülről, a filozófiai ideológiából viszi be őket a történelembe. Hegel pl. ahelyett, hogy a régi Görögország történetét saját, belső összefüggéséből magyarázná, egyszerűen azt állítja, hogy ez a történet nem egyéb, mint „a szép egyéniség alakzatainak” kimunkálása, a „műalkotásnak” mint olyannak a realizációja.® Ez alkalommal sok szépet és mélyet mond a régi görögökről, de ez nem akadálya annak, hogy ma már ne érjük be egy olyan magyarázattal, amely puszta szólam.

Ha tehát azon fordul meg a dolog, hogy felkutassuk a hajtóerőket, amelyek — tudatosan vagy tudattalanul, mégpedig igen gyakran tudattalanul — a történelmileg cselekvő emberek indítóokai mögött állnak, és amelyek a történelem tulajdonképpeni végső hajtóerőit alkotják, akkor nem annyira az egyes, akármennyire is kimagasló emberek indítóokairól lehet szó, mint azokról, amelyek nagy tömegeket, egész népeket és minden népben megint egész néposztályokat mozgatnak meg — mégpedig nem pillanatnyilag, múló felbuzdulásra és gyorsan lohadó szalmalángra, hanem tartós, nagy történelmi változáshoz vezető akcióra. A mélyére hatolni azoknak a mozgatóokoknak, amelyek itt a cselekvő tömegek és vezetőik — az úgynevezett nagy emberek — fejében világosan vagy homályosan, közvetlenül vagy ideologikus, sőt égiesült formában mint tudatos indítóokok tükröződnek vissza — ez az egyetlen út vezethet bennünket azoknak a törvényeknek a nyomára, amelyek nagyjában és egészében, valamint az egyes korszakok-ban és országokban a történelmen uralkodnak. Mindannak, ami az embereket megmozgatja, a fejükön kell keresztülmennie; de nagyon is a körülményektől függ, milyen alakot ölt ebben a fejben. A munkások korántsem békültek meg a tőkés gépi üzemmel, amióta a gépeket már nem törik egyszerűen darabokra, mint még 1848-ban a Rajna mentén.

Míg azonban a történelem e mozgatóokainak kikutatása minden előző korszakban — az okok és okozataik szövevényes és rejtett összefüggéseinél fogva — csaknem lehetetlen volt, jelenkorunk ezeket az összefüggéseket annyira leegyszerűsítette, hogy a rejtély megoldható lett. A nagyipar meghonosodása óta, tehát legalábbis az 1815-ös európai béke óta, senki előtt Angliában nem volt többé titok, hogy az egész politikai harc ott két osztály, a földbirtokos arisztokrácia (landed aristocracy) és a burzsoázia (middle class) uralmi igényei körül forog. Franciaországban a Bourbonok visszatértével ugyanennek a ténynek ébrednek tudatára; a restauráció korának történetírói — Thierrytől Guizot-ig, Mignet-ig és Thiers-ig — mindenütt kimondják, hogy a francia történelem megértésének a középkor óta ez a kulcsa. Es 1830 óta elismerik, hogy a hatalomért harcoló harmadik fél mindkét országban a munkásosztály, a proletariátus. A viszonyok annyira leegyszerűsödtek, hogy csak aki szándékosan behunyja a szemét, az nem látja, hogy e három nagy osztály harca és érdekeik összeütközése a modern történelem hajtóereje — legalábbis e két leghaladottabb államban.

De hogyan keletkeztek ezek az osztályok? Ha első pillantásra a nagy, egykor hűbéri földbirtok eredetét — legalábbis eleinte — politikai okoknak, erőszakos birtokbavételnek lehetett még tulajdonítani, a burzsoázia és a proletariátus esetében ez már nem ment. Itt két nagy osztálynak tisztán gazdasági okokra visszanyúló eredete és fejlődése világos és kézzelfogható. És éppily világos volt az is, hogy a földbirtok és a burzsoázia közötti, valamint a burzsoázia és a proletariátus közötti harc elsősorban gazdasági érdekek körül forgott, amelyek érvényesítéséhez a politikai hatalomnak puszta eszközül kellett szolgálnia. Mind a burzsoázia, mind a proletariátus a gazdasági viszonyoknak, pontosabban szólva a termelési módnak megváltozása következtében keletkezett. Az átmenet, melynek során előbb a céhes kézművesség helyébe a manufaktúra, azután a manufaktúra helyébe a gőz- és gépüzemmel dolgozó nagyipar lépett, fejlesztette ki ezt a két osztályt. A burzsoáziától mozgásba hozott új termelési erők mindenekelőtt a munka megosztása és sok részmunkás egyesítése egy összmanufaktúrában —, valamint az általuk kifejlesztett cserefeltételek és csereszükségletek egy bizonyos fokon összeférhetetlenekké váltak a fennálló, történelmileg átöröklött és törvényileg szentesített termelési renddel, vagyis a feudális társadalmi berendezkedés céhes és számtalan egyéb személyi és helyi kiváltságával (amelyek a nem kiváltságos rendekre nézve mindmegannyi béklyót jelentettek). A burzsoázia képviselte termelési erők fellázadtak a feudális földbirtokosok és a céhmesterek képviselte termelési rend ellen; az eredmény ismeretes, a feudális béklyókat széttörték, Angliában fokozatosan, Franciaországban egy csapásra, Németországban még nem készültek el ezzel. De ahogy a manufaktúra egy meghatározott fejlődési fokon összeütközésbe került a feudális termelési renddel, úgy került most már összeütközésbe a nagyipar a feudális termelési rend helyébe lépett polgári termelési renddel. A nagyipar — ettől a rendtől, a tőkés termelési mód szűk korlátáitól gúzsba kötve — egyrészt a nép egész nagy tömegének egyre fokozódó proletarizálódását termeli, másrészt eladhatatlan termékeknek mind nagyobb tömegét. Túltermelés és tömegnyomor, mindkettő a másiknak oka, ez az a képtelen ellentmondás, amelybe a nagyipar torkollik, és amely szükségszerűen követeli, hogy a termelőerőket a termelési mód megváltoztatásával béklyóitól megszabadítsák.

Legalábbis a modern történelemben tehát beigazolódott, hogy minden politikai harc osztályharc, és hogy az osztályok minden emancipációs harca, szükségszerűen politikai formája ellenére — mert minden osztályharc politikai harc — végső soron a gazdasági emancipáció körül forog. Tehát legalábbis itt, az állam, a politikai rend az alárendelt, míg a polgári társadalom, a gazdasági vonatkozások birodalma a döntő elem. A hagyományos régi szemlélet, melynek Hegel is hódol, az államban a meghatározó, a polgári társadalomban az általa meghatározott elemet látta. A látszat meg is felel ennek. Mint ahogy az ember egyes cselekedeteinek minden hajtóereje szükségképpen az ember fején megy keresztül és akaratának indítóokaivá változik át, hogy őt cselekvésre késztesse, úgy a polgári társadalom minden szükségletének — akármelyik osztály van is éppen uralmon — az államakaraton kell keresztülmennie, hogy törvények formájában általános érvényre tegyen szert. Ez a dolog formai oldala, amely magától értetődik; a kérdés csak az, mi a tartalma ennek a csupán formai akaratnak — akár az egyes emberének, akár az államénak —, és honnan ered ez a tartalom, miért akarják éppen ezt és nem valami mást. És ha itt tovább kérdezősködünk, azt találjuk, hogy a modern történelemben az államakaratot nagyjában és egészében a polgári társadalom változó szükségletei, egyik vagy másik osztály túlnyomó hatalma, végső fokon a termelőerők és a csereviszonyok fejlődése határozza meg.

De ha az állam még a maga óriási termelési és közlekedési eszközeivel rendelkező modern korunkban sem önálló terület önálló fejlődéssel, hanem fennállása és fejlődése végső fokon a társadalom gazdasági életfeltételeiből magyarázandó, még sokkal inkább kell ennek állnia minden ezelőtti korra nézve, amikor az emberek anyagi életének termelését még nem ezekkel a gazdag segédeszközökkel folytatták, amikor tehát e termelés szükségszerűségének még nagyobb uralmat kellett gyakorolnia az embereken. Ha az állam még ma is, a nagyipar és a vasutak korában, nagyjában és egészében csak a reflexe — összefoglaló formában — a termelésen uralkodó osztály gazdasági szükségleteinek, még sokkal inkább így kellett lennie olyan korszakban, amikor egy-egy emberi nemzedék kénytelen volt összélettartamának sokkal nagyobb részét anyagi szükségletei kielégítésére fordítani, tehát jóval inkább függött tőlük, mint manapság mi. Az ezelőtti korszakok történetének vizsgálata, mihelyt komolyan kiterjeszkedik erre az oldalra, a legbőségesebben megerősíti ezt; itt azonban ennek tárgyalására magától értetődőleg nem térhetünk ki.

Ha az államot és az államjogot meghatározzák a gazdasági viszonyok, akkor magától értetődőleg meghatározzák a magánjogot is, amely lényegében csak szentesíti az egyesek közötti fennálló, az adott körülmények mellett normális gazdasági vonatkozásokat. De a forma, melyben ez történik, igen különböző lehet. Megtarthatják nagyrészt — mint Angliában az egész nemzeti fejlődéssel összhangban történt — a régi feudális jog formáit és megtölthetik őket polgári tartalommal, sőt a feudális elnevezésnek egyenesen polgári értelmet is tulajdoníthatnak; de alapul vehetik — mint a kontinentális Nyugat-Európában — az árukat termelő társadalom első világjogát, a római jogot is, amely felülmúlhatatlan szabatossággal kidolgozta az egyszerű árubirtokosok minden lényeges jogviszonyát (vevő és eladó, hitelező és adós, szerződés, kötelezettség stb.). Ennek során megtehetik, hogy — egy még kispolgári és félfeudális társadalom hasznára és javára — vagy egyszerűen a bírósági gyakorlat útján lesüllyesztik e társadalom színvonalára (közönséges jog), vagy pedig állítólag felvilágosodott, moralizáló jogászok segítségével feldolgozzák e társadalmi színvonalnak megfelelő külön törvénykönyvvé, amely ilyen körülmények között még jogi szempontból is rossz lesz (porosz Landrecht); megtehetik azonban ennek során azt is, hogy egy nagy polgári forradalom után, éppen ennek a római jognak az alapzatán, kidolgozzák a burzsoá társadalomnak olyan klasszikus törvénykönyvét, amilyen a francia Code civil. Ha tehát a polgári jogrendelkezések csak a társadalom gazdasági életfeltételeit fejezik ki jogi formában, ez a körülmények szerint jól vagy rosszul történhetik.

Az állam úgy mutatkozik meg előttünk, mint az első ideológiai hatalom az ember felett. A társadalom egy szervet teremt közös érdekeinek védelmére belső és külső támadásokkal szemben. Ez a szerv az államhatalom. Alighogy keletkezett, ez a szerv máris önállósítja magát a társadalommal szemben, mégpedig annál inkább, minél inkább egy meghatározott osztály szervévé lesz, minél inkább közvetlenül érvényre juttatja ennek az osztálynak az uralmát. Az elnyomott osztály harca az uralkodó osztály ellen szükségszerűen politikai harccá lesz, olyan harccá, mely mindenekelőtt ezen osztály politikai uralma ellen irányul; az a tudat, hogy ez a politikai harc összefügg gazdasági talapzatával, eltompul és egészen veszendőbe is mehet. S ha a résztvevőknél nem is teljesen így áll a dolog, a történetíróknál ez majdnem mindig bekövetkezik. A római köztársaságon belüli harcokról szóló régi források közül csak Appianosz mondja meg tisztán és világosan, hogy végül is miről volt itt szó — mármint hogy a földtulajdonról.

Az állam azonban, mihelyt önálló hatalommá vált a társadalommal szemben, csakhamar további ideológiát teremt. A hivatásos politikusoknál, az államjog teoretikusainál és a magánjogászoknál ugyanis még inkább veszendőbe megy a gazdasági tényekkel való összefüggés. Mivel a gazdasági tényeknek minden egyes esetben jogi indítékok formáját kell ölteniök, hogy törvényi formában lehessen őket szentesíteni, és mivel ennek során magától értetődőleg tekintettel kell lenni a már érvényben levő egész jogrendszerre is, azért úgy vélik, hogy a jogi forma minden és a gazdasági tartalom semmi. Az államjogot és a magánjogot úgy kezelik, mint önálló területeket, amelyeknek megvan a maguk független történelmi fejlődése, és amelyeket minden belső ellentmondás következetes kiirtásával önmagukban lehet és kell rendszeresen tárgyalni.

Még magasabb, vagyis az anyagi, gazdasági alapzattól még jobban eltávolodó ideológiák a filozófia és vallás formáját öltik. Itt a képzeteknek anyagi létezési feltételeikkel való összefüggése mind szövevényesebbé, közbülső tagok beékelődése folytán egyre homályosabbá lesz. De létezik. Ahogy a reneszánsz egész kora, a XV. század közepe óta, úgy az azóta új életre ébredt filozófia is a városok, tehát a polgárság lényegi terméke volt, tartalma lényegileg csak azoknak a gondolatoknak a filozófiai kifejezése volt; amelyek megfeleltek a kis- és középpolgárság nagyburzsoáziává fejlődésének. A múlt századi angoloknál és franciáknál, akik gyakran éppúgy politikai gazdászok, mint filozófusok voltak, ez világosan kitűnik, s a hegeli iskolánál fentebb kimutattuk.

Térjünk azonban ki még röviden a vallásra, mert ez az anyagi élettől a legmesszebb áll és látszólag a legidegenebb tőle. A vallás őserdeien régi időben keletkezett az embereknek saját természetükről és az őket környező külső természetről alkotott félreértéses, őserdő-eredeti képzeteiből. De minden ideológia, ha már egyszer megvan, az adott képzetanyaghoz kapcsolódva fejlődik és ezt továbbfejleszti; különben nem volna ideológia, vagyis gondolatokkal mint önálló, függetlenül fejlődő, csak saját törvényeiknek alávetett lényegiségekkel való foglalkozás. Hogy e gondolatfolyamat menetét végül is azoknak az embereknek az anyagi életfeltételei határozzák meg, akiknek a fejében ez a folyamat végbemegy, ennek szükségszerűen ők maguk nem jutnak tudatára, mert különben az egész ideológiának vége volna. Ezek az eredeti vallásos képzetek tehát, amelyek többnyire közösek minden rokon népcsoportnál, a csoport szétválása után minden népnél sajátságosán fejlődnek a számára adott életfeltételek szerint, s ezt a folyamatot népcsoportok egész soránál, főleg az árja (úgynevezett indoeurópai) népcsoportnál részleteiben kimutatta az összehasonlító mitológia. Az így mindegyik népnél megalkotott istenek nemzeti istenek voltak; birodalmuk nem terjedt messzebbre az általuk védelmezendő nemzeti területnél, melynek határain túl más istenek kétségbevonhatatlan szava döntött. Csak addig élhettek az elképzelésben, ameddig a nemzet fennállt; a nemzet pusztulásával ők is buktak. A régi nemzetiségeknek ezt a pusztulását magával hozta a római világbirodalom; ennek gazdasági keletkezésfeltételeit itt nem tehetjük vizsgálat tárgyává. A régi nemzeti istenek hanyatlásnak indultak, még a római istenek is, akik úgyszintén csak Róma városának szűk körére voltak szabva; az a szükséglet, hogy a világbirodalmat világvallással egészítsék ki, világosan kitűnik ama kísérletekben, hogy minden némiképpen is tisztes idegen istennek Rómában elismerést és oltárokat biztosítsanak a honi istenek mellett. De új világvallást nem ilyképpen csinálnak, császári rendeletekkel. Az új világvallás, a kereszténység, szép csendesen már kialakult az általánosított keleti, főleg zsidó teológia és a vulgarizált görög, főleg sztoikus filozófia keverékéből. Hogy milyen volt eredetileg, azt nagy fáradsággal újólag kell kikutatnunk, mert ránk maradt hivatalos alakja csak az, amelyben államvallássá lett, s amellyé e célra a nicaeai zsinat335 átgyúrta. Elég az hozzá: az a tény, hogy már 250 év elteltével államvallássá lett, bizonyítja, hogy a korviszonyoknak megfelelő vallás volt. A középkorban pontosan abban a mértékben, amelyben a feudalizmus kifejlődött, az ennek megfelelő vallássá képződött ki, megfelelő feudális hierarchiával. És amikor a polgárság kialakult, a feudális katolicizmussal szemben kifejlődött a protestáns eretnekség, először Dél-Franciaországban az albigenseknél336, az ottani városok legnagyobb virágzása idején. A középkor az ideológia minden egyéb formáját: a filozófiát, a politikát, a jogtudományt a teológiához csatolta, a teológia alosztályává tette. Ezzel minden társadalmi és politikai mozgalmat arra kényszerttett, hogy teológiai formát öltsön; a tömegek eló'tt, amelyeknek lelkületét kizárólag vallással táplálták, saját érdekeiket vallási mezben kellett bemutatni, hogy nagy vihart támaszthassanak. Es ahogy a polgárság kezdettől fogva létrehozta a maga függelékét vagyontalan, semmilyen elismert rendhez sem tartozó városi plebejusokból, napszámosokból és mindenféle szolgaszemélyzetből, a késó'bbi proletariátus előfutáraiból, úgy az eretnekség is már korán kettéoszlik egy polgári mérsékelt eretnekségre és egy plebejus forradalmira, melytől a polgári eretnekek is irtóztak.

A protestáns eretnekség kiirthatatlansága megfelelt a feltörekvő polgárság legyőzhetetlenségének; amikor ez a polgárság eléggé megerősödött, a feudális nemességgel vívott, addig túlnyomóan helyi jellegű harca kezdett nemzeti méreteket ölteni. Az első nagy akció Németországban ment végbe — az úgynevezett reformáció. A polgárság nem volt sem elég erős, sem elég fejlett ahhoz, hogy a többi lázadó rendet — a városok plebejusait, az alsóbb nemességet és a parasztokat falun — a maga zászlaja alatt egyesíthesse. Először a nemességet verték le; a parasztok felkelésben törtek ki, s felkelésük a csúcspontja ennek az egész forradalmi mozgalomnak; a városok cserbenhagyták őket, és így a forradalom elbukott a fejedelmek seregeivel szemben, az egész nyereséget pedig ezek a fejedelmek zsebelték be. Ettől kezdve Németország három évszázadra eltűnik a történelembe önállóan beavatkozó országok sorából. De a német Luther mellett ott volt a francia Calvin; igazi francia élességgel előtérbe állította a reformáció polgári jellegét, republikanizálta és demokratizálta az egyházat. Míg a lutheri reformáció Németországban elposványosodott éstönkretette Németországot, a kálvini reformáció a genfi, a hollandiai, a skóciai republikánusoknak zászlóul szolgált, felszabadította Hollandiát Spanyolország és a német birodalom uralma alól és ideológiai jelmeze lett a polgári forradalom második felvonásának, amely Angliában játszódott le. Itt a kálvinizmus az akkori polgárság érdekei igazi vallási palástjának bizonyult és ezért nem is jutott teljes elismeréshez, amikor a forradalom 1689-ben a nemesség egy részének a polgárokkal való kompromisszumával végződött. Az angol államegyházat helyreállították, de nem korábbi alakjában, mint olyan katolicizmust, melynek a király a pápája, hanem erősen kálvinizálva. A régi államegyház a vidám katolikus vasárnapot ünnepelte és az unalmas kálvinista vasárnap ellen harcolt, az új, elpolgáriasodott államegyház behozta az utóbbit, mely még ma is ékesíti Angliát.

Franciaországban 1685-ben elnyomták, katolikussá tették vagy elűzték a kálvinista kisebbséget; de mi haszna volt? Már akkor javában munkálkodott a szabadgondolkodó Pierre Bayle, és 1694-ben megszületett Voltaire. XIV. Lajos erőszakos rendszabálya csak megkönnyítette a francia polgárságnak, hogy forradalmát a fejlett burzsoáziához egyedül hozzámért vallástalan, kizárólag politikai formában vívhassa meg. Protestánsok helyett szabadgondolkodók ültek a nemzetgyűlésekben. Ezzel a kereszténység a végső szakába lépett. Képtelenné vált arra, hogy valamely haladó osztály törekvéseinek továbbra is ideológiai palástul szolgáljon; mindinkább az uralkodó osztályok kizárólagos birtokává lett; s ezek puszta kormányzási eszközül alkalmazzák, mellyel az alsóbb osztályokat kordában tartják. Emellett aztán a különböző osztályok mindegyike a neki megfelelő vallást használja: a földbirtokos junkerok a katolikus jezsuitaságot vagy a protestáns ortodoxiát, a liberális és radikális burzsoák a racionalizmust, és egyre megy, hogy hisznek-e ezek az urak ki-ki amaga vallásában vagy sem.

Látjuk tehát: a vallás, mihelyt egyszer kialakult, mindig tartalmaz hagyományos anyagot, mint ahogy minden ideológiai területen nagy konzervatív hatalom a tradíció. De a változások, melyek ezen az anyagon végbemennek, az osztályviszonyokból, tehát azoknak az embereknek a gazdasági viszonyaiból fakadnak, akik ezeket a változásokat végbeviszik. És ennyi itt elégséges.

Az előbbiekben nem adhattam mást, mint a marxi történetfelfogás általános vázlatát, legfeljebb még néhány illusztrációt. A bizonyítékot magán a történelmen kell szolgáltatni, és bátran mondhatom, hogy más írások már elegendő bizonyítékot szolgáltattak. De ez a felfogás a történelem terén éppúgy véget vet a filozófiának, ahogyan a természet dialektikus felfogása minden természetfilozófiát nemcsak szükségtelenné, hanem lehetetlenné is tesz. Amin mindenütt megfordul a dolog: összefüggéseket nem a fejben kigondolni, hanem a tényekben felfedezni. A természetből és történelemből kiűzött filozófia számára akkor már csak a tiszta gondolat birodalma marad meg, amennyi belőle még hátra van: magának a gondolkodási folyamatnak a törvényeiről szóló tan, a logika és dialektika.

Az 1848-as forradalommal a „művelt” Németország útilaput kötött az elmélet talpa alá és áttért a gyakorlat talajára. A kézi munkán nyugvó kisipart és a manufaktúrát valóságos nagyipar váltotta fel; Németország újra megjelent a világpiacon; az új kisnémet birodalom kiküszöbölte legalább a legkiáltóbb visszásságokat, melyeket a kisállamosdi, a feudalizmus-maradványok és a bürokrata gazdálkodás e fejlődés útjába gördítettek. De amilyen mértékben a spekuláció kivonult a filozófiai dolgozószobából, hogy templomát az értéktőzsdén építse fel, olyan mértékben vesztette el a művelt Németország azt a nagy elméleti érzéket is, amely legmélységesebb politikai lealacsonyodása idején Németország dicsősége volt — az érzéket a tisztán tudományos kutatás iránt, függetlenül attól, hogy az elért eredmény gyakorlatilag értékesíthető volt-e vagy sem, a rendőrség ellenezte-e vagy sem. Habár a német hivatalos természettudomány, nevezetesen a részletkutatás terén, megmaradt a kor színvonalán, de már a „Science” című amerikai folyóirat is joggal megjegyzi, hogy ha az egyes tények közötti nagy összefüggésekről, törvényekké általánosításukról van szó, ezen a téren a döntő előrelépéseket most nem Németországban teszik, mint régebben, hanem sokkal inkább Angliában. És a történelmi tudomá- nyok terén, a filozófiát beleértve, a klasszikus filozófiával együtt a régi kíméletlen teoretikus szellem még inkább eltűnt; gondolatnélküli eklekticizmus, aggodalmas tekintet karrierre és jövedelemre, le egészen a legközönségesebb stréberségig — ez lépett a helyébe. E tudomány hivatalos képviselői a burzsoáziának és a fennálló államnak leplezetlen ideológusai lettek — mégpedig olyan időben, amikor mindkettő nyílt ellentétben áll a munkásosztállyal.

És csak a munkásosztálynál van meg továbbra is csorbítatlanul a német elméleti érzék. Itt nem lehet kiirtani; itt nincsenek tekintettel karrierre, profitcsinálásra, kegyes felső pártfogásra; ellenkezőleg, minél kíméletlenebbül és elfogulatlanabbul jár el a tudomány, annál inkább összhangban áll a munkások érdekeivel és törekvéseivel. Az új irány, amely a munka fejlődéstörténetében felismerte a kulcsot a társadalom egész történetének megértéséhez, eleve kiváltképpen a munkásosztályhoz fordult és itt olyan fogékonyságra talált, melyet a hivatalos tudománynál nem keresett és nem is várt. A német klasszikus filozófia örököse a német munkásmozgalom.

¹ Engedtessék meg nekem itt egy személyes észrevétel. Újabban többször utaltak arra, hogy nekem részem van ebben az elméletben, és ezért nem mulaszthatom el, hogy el ne mondjam itt azt a néhány szót, amellyel ez a pont elintéződik. Magam sem tagadom, hogy Marxszal való negyvenéves együttműködésem előtt és alatt az elméletnek mind a megalapozásában, mind nevezetesen kidolgozásában bizonyos önálló részem volt. De a vezető alapgondolatok legnagyobb része, különösen gazdasági és történelmi területen, sajátlag pedig a végső éles megfogalmazásuk Marx műve. Amivel én járultam hozzá, azt Marx — mindenesetre néhány speciális szak kivételével — alkalmasint nélkülem is véghez tudta volna vinni. Amit Marx teljesített, azt én nem vittem volna véghez. Marx magasabban állott, messzebbre látott, többet és gyorsabban tekintett át, mint mi többiek valamennyien. Marx lángész volt, mi többiek legfeljebb tehetségek. Nélküle az elmélet ma távolról sem volna az, ami. Joggal viseli tehát Marx nevét. — Engels jegyzete.
² Lásd „Das Wesen der Kopfarbeit, von einem Handarbeiter”, Hamburg, Meissner. — Engels jegyzete.

Tartalomjegyzék