A szóbanforgó könyv1 olyan korszakba visz vissza, amelytől idő tekintetében, egy jó emberöltő választ el bennünket, de amely a mai nemzedéknek Németországban oly idegenné vált, mintha már egy teljes évszázad telt volna el azóta. És mégis ez a korszak készítette elő Németországot az 1848-as forradalomra; és minden, ami nálunk azóta történt, csak 1848 folytatása, csak a forradalom végrendeletének végrehajtása.
Akárcsak Franciaországban a XVIII. században, úgy a XIX. században Németországban is a filozófiai forradalom vezette be a politikai összeomlást. De mennyire különbözött a kettő egymástól ! A franciák nyílt harcban állottak az egész hivatalos tudománnyal, az egyházzal, gyakran az állammal is; írásaikat a határon túl, Hollandiában vagy Angliában nyomtatták ki, ők maguk pedig gyakorta átlépték a Bastille küszöbét. A németek viszont — professzorok, az ifjúság államilag beiktatott tanítói, írásaik elismert tankönyvek, s az egész fejlődés záróköve, a hegeli rendszer bizonyos mértékig még a porosz királyi államfilozófia rangjára is emelkedett! És e professzorok mögött, pedáns, homályos szavaik mögött, nehézkes, unalmas körmondataikban bújt volna meg a forradalom? Vajon hát éppen azok, akik akkoriban a forradalom képviselőinek számítottak, a liberálisok — nem a leghevesebb ellenfelei voltak-e ennek a fejeket megzavaró filozófiának? De amit sem a kormány, sem a liberálisok nem láttak, azt már 1833-ban látta legalább egy ember — igaz, hogy ezt az embert Heinrich Heinének hívták!
Vegyünk egy példát. Nincs filozófiai tétel, amely annyira magára vonta volna korlátolt kormányok háláját és éppoly korlátolt liberálisok haragját, mint Hegel híres mondása: „Minden, ami valóságos, ésszerű, és minden, ami ésszerű, valóságos.” Hiszen ez kézzelfoghatóan szentté avat minden fennállót, filozófiai áldást hint a zsarnokságra, a rendőrállamra, az önkényuralmi igazságszolgáltatásra, a cenzúrára. És így fogta fel III. Frigyes Vilmos, így fogták fel az alattvalói. De Hegelnél korántsem minden, ami fennáll, egyszerűen valóságos is. A valóságosság attribútuma szerinte csak azt illeti meg, ami egyszersmind szükségszerű is; „a valóság a maga kibontakozásában a szükségszerűségnek bizonyul”; egy tetszés szerinti kormányintézkedés — Hegel maga bozza fel „egy bizonyos adóintézmény” példáját — nála korántsem számít ezért minden további nélkül valóságosnak. Ami pedig szükségszerű, az végső fokon ésszerűnek is bizonyul, és az akkori porosz államra alkalmazva a hegeli tétel tehát csak annyit jelent: ez az állam annyiban ésszerű, annyiban felel meg az észnek, amennyiben szükségszerű; és ha mégis rossznak látjuk, ám rosszasága ellenére tovább létezik, akkor a kormányzat rosszaságát az alattvalók megfelelő rosszasága igazolja és magyarázza. Az akkori poroszoknak olyan kormányzatuk volt, amilyent megérdemeltek.
Mármost a valóság Hegel szerint korántsem olyan attribútum, amely egy adott társadalmi vagy politikai tényállást minden körülmények között és minden időkben megillet. Ellenkezőleg. A római köztársaság valóságos volt, de valóságos volt a köztársaságot kiszorító római császárság is. A francia monarchia 1789-ben olyannyira nem-valóságossá vált, vagyis annyira elvesztette minden szükségszerűségét, oly ésszerűtlen volt, hogy meg kellett azt semmisítenie a nagy forradalomnak, amelyről Hegel mindig a legnagyobb lelkesedéssel beszél. Itt tehát a monarchia volt a nem-valóságos és a forradalom volt a valóságos. És így a fejlődés folyamán minden, ami azelőtt valóságos volt, nem-valóságossá válik, elveszíti szükségszerűségét, létezési jogát, ésszerű voltát; az elhaló valóságosnak a helyébe új, életképes valóság lép — békés úton, ha a régi elég értelmes ahhoz, hogy ellenkezés nélkül múljék ki, erőszakos úton, ha ellene szegül ennek a szükségszerűségnek. És így a hegeli tétel éppen a hegeli dialektika révén átfordul az ellenkezőjébe: minden, ami az emberi történelem területén valóságos, idővel ésszerűtlenné válik, tehát már meghatározottsága szerint ésszerűtlen, már eleve ésszerűtlenséggel terhelt; és mindennek, ami az emberek fejében ésszerű, az a meghatározottsága, hogy valóságossá legyen, akármennyire ellentmondjon is a fennálló látszólagos valóságnak. Az a tétel, amely szerint minden, ami valóságos, ésszerű is, a hegeli gondolkodási módszer minden szabálya szerint feloldódik ebben a másik tételben: Minden, mi fennáll, méltó, hogy tönkremenjen. [Goethe: Faust]
Márpedig épp abban rejlett a hegeli filozófia igazi jelentősége és forradalmi jellege (itt erre a filozófiára — mint a Kant óta lefolyt egész mozgalom lezárására — kell szorítkoznúnk), hogy egyszer s mindenkorra elintézte azt a hitet, hogy az emberi gondolkodás és cselekvés bármely eredménye végérvényes. Az igazság, melyet a filozófiában meg kell ismerni, Hegelnél már nem kész dogmatikus tételek gyűjteménye volt, amelyeket, ha egyszer felfedezték őket, már csak kívülről be kell magolni; az igazság mármost éppen a megismerés folyamatában, a tudomány hosszú történelmi fejlődésében rejlett, amely a megismerés alacsonyabb fokairól mind feljebb emelkedik magasabb fokok felé, anélkül azonban, hogy valaha is egy úgynevezett abszolút igazság felfedezésével egy olyan ponthoz érne, ahonnan nincs tovább, ahol nem marad számára más hátra, mint hogy ölbe tett kézzel bámulja az elért abszolút igazságot. És mint a filozófiai megismerés terén, így van ez minden más megismerés és a gyakorlati cselekvés terén is. Akárcsak a megismerés, a történelem sem nyerhet beteljesítő lezárást az emberiség valamilyen tökéletes eszményi állapotában; tökéletes társadalom, tökéletes „állam” — ezek olyan dolgok, melyek csak a fantáziában állhatnak fenn; ellenkezőleg, az egymás után következő összes történelemi állapotok csak múló fokok az emberi társadalomnak az alacsonyabbtól a magasabb felé haladó vég nélküli fejlődésmenetében. Mindegyik fok szükségszerű, tehát jogosult azt az időt és azokat a feltételeket tekintve, melyeknek eredetét köszönheti; de tarthatatlanná és jogosulatlanná válik a saját méhében fokozatosan kifejlődő új, magasabbrendű feltételekkel szemben; át kell adnia helyét egy magasabb foknak, amelyet azután megint csak utolér a hanyatlás és pusztulás sora. Ahogy a burzsoázia a nagyipar, a konkurrencia és a világpiac révén minden szilárd, tiszteletreméltóan ősi intézményt gyakorlatilag felbomlaszt, ugyanúgy felbomlasztja ez a dialektikus filozófia a végérvényes abszolút igazságnak és az ennek megfelelő abszolút emberi állapotoknak minden elképzelését. E filozófia előtt nem áll meg semmi végérvényes, semmi abszolút, semmi szent; mindenről és mindenben felmutatja a múlékonyságot, s nem áll meg előtte más, csak a létrejövésnek és elmúlásnak, a vég nélkül az alacsonyabbtól a magasabb felé emelkedésnek a szakadatlan folyamata, melynek maga is puszta visszatükröződése a gondolkodó agyban. Van ugyan konzervatív oldala is: elismeri, hogy a megismerés és a társadalom meghatározott fokai a maguk idejét és a maguk körülményeit tekintve jogosultak; de csakis ennyiben. E szemléleti mód konzervativizmusa relatív, forradalmi jellege pedig abszolút — az egyetlen abszolútum, amelyet érvényesnek tart.
Nem kell itt kitérnünk arra a kérdésre, hogy ez a szemléleti mód vajon teljességgel összhangban van-e a természettudomány mostani állásával, mely azt jósolja, hogy maga a Föld létezése is esetleg, de lakhatósága meglehetős biztosan véget ér egyszer, mely tehát az emberi történelemnek is nemcsak felszálló, de leszálló ágát is elismeri. Mindenesetre még elég távol vagyunk attól a fordulóponttól, amelytől kezdve a társadalom történetének útja lefelé megy majd, és nem kívánhatjuk a hegeli filozófiától, hogy olyan tárggyal foglalkozzék, amelyet az idejében a természettudomány még napirendre sem tűzött.
De amit valóban meg kell itt mondanunk, az a következő: a fenti fejlődés kifejtése ebben az élességében nem található meg Hegelnél. Módszeréből szükségszerűen következik ugyan, de ő' maga sohasem vonta le ezt a következtetést ilyen kifejezetten. Mégpedig annál az egyszerű oknál fogva, mert kénytelen volt rendszert csinálni, egy filozófiai rendszernek pedig a hagyományos követelmények szerint valamiféle abszolút igazsággal kell záródnia. Akármennyire hangsúlyozza is tehát Hegel, kiváltképp a Logikában, hogy ez az örök igazság nem egyéb, mint maga a logikai, illetőleg a történelmi folyamat, mégis kénytelen ennek a folyamatnak egy végpontot adni, éppen mert rendszerével valahol egy végponthoz kell jutnia. A Logikában ezt a véget megint megteheti kezdetnek, mert itt a végpont, az abszolút eszme — amely csak annyiban abszolút, hogy abszolúte semmit sem tud róla mondani — a természetben „külsővé-idegenné válik”, vagyis átváltozik a természetté, és később a szellemben, vagyis a gondolkodásban és a történelemben, megint visszatér önmagához. De az egész filozófia végén csak egy úton lehet hasonló átcsapással visszatérni a kezdethez. Tudniillik úgy, hogy a történelem végét abban tételezik, hogy az emberiség eljut éppen ennek az abszolút eszmének a megismeréséhez, és kijelentik, hogy az abszolút eszmének ezt a megismerését a hegeli filozófiában elérték. Ezzel azonban a hegeli rendszer egész dogmatikus tartalmát az abszolút igazsággá jelentik ki, ellentmondásban a dialektikus, minden dogmatikusát feloldó módszerével; ezzel a forradalmi oldalát elfojtja a túlburjánzó konzervatív oldala. És ami érvényes a filozófiai megismerésre, az érvényes a történelmi gyakorlatra is. Az emberiségnek, amely Hegel személyében eljutott odáig, hogy kidolgozta az abszolút eszmét, gyakorlatilag is el kellett jutnia odáig, hogy ezt az abszolút eszmét a való- ságban keresztül tudja vinni. Az abszolút eszme gyakorlati politikai követelései a kortársakkal szemben tehát nem lehetnek túlságosan felcsigázottak. És így a Jogfilozófia végén azt látjuk, hogy az abszolút eszmének abban a rendi monarchiában kell megvalósulnia, melyet III. Frigyes Vilmos oly konok hiábavalósággal ígérgetett alattvalóinak, tehát a birtokos osztályoknak az akkori német kispolgári viszonyokhoz hozzámért, korlátolt és mérsékelt, közvetett uralmában; emellett még a nemesség szükségszerűségének spekulatív úton történő demonstrálását is megkapjuk.
A rendszer belső szükségszerűségei tehát egymagukban elegendők ahhoz, hogy megmagyarázzuk, miképp lehet egy minden ízében forradalmi gondolkodási módszer révén egy igencsak jámbor politikai végkövetkeztetést létrehozni. E végkövetkeztetésnek a sajátos formája persze abból fakad, hogy Hegel német volt, és neki is, mint kortársának, Goethének, egy kis filisztercopf lógott a tarkóján. Goethe is, Hegel is, mindegyik a maga területén olümposzi Zeusz volt, de a német filisztert egyiküknek sem sikerült teljesen levetkőznie.
Mindez azonban nem akadályozta meg azt, hogy a hegeli rendszer hasonlíthatatlanul nagyobb területet ne fogjon át, mint bármely azelőtti rendszer, és e területen olyan gondolati gazdagságot ne tárjon fel, amely még ma is ámulatba ejt. A szellem fenomenológiája (melyet a szellem embriológiája és paleontológiája párhuzamának nevezhetnénk: az egyéni tudat fejlődése a maga különböző fokain át, úgy felfogva, mint lerövidített produkálása azoknak a fokoknak, amelyeken az emberek tudata történelmileg végigment), logika, természetfilozófia, a szellem filozófiája, s ez utóbbi megint egyes történelmi alformáiban kidolgozva: történetfilozófia, jogfilozófia, vallásfilozófia, filozófiatörténet, esztétika stb. — mindezeken a különböző történelmi területeken Hegel azon munkálkodik, hogy a fejlődés rajtuk végighúzódó fonalát fellelje és kimutassa; és mivel Hegel nemcsak teremtő lángész volt, hanem enciklopédikus tudású férfiú is, mindenütt korszakot alkotóan lép fel. Magától értetődik, hogy a „rendszer” szükségszerűségei folytán gyakorta kénytelen itt azokhoz az erőszakolt konstrukciókhoz folyamodni, melyek miatttörpe támadói mindmáig oly szörnyű hűhót csapnak. De ezek a konstrukciók Hegel művének csak keretei és állványai; ha nem torpanunk meg itt szükségtelenül, hanem mélyebben behatolunk a hatalmas építménybe, akkorszámlálatlan kincsekre bukkanunk, amelyek máig is megtartották a teljes értéküket. Minden filozófusnak éppen a „rendszere” múlékony, mégpedig éppen azért, mert az emberi szellem nem múló szükségletéből fakad: az összes ellentmondások leküzdésének szükségletéből. De ha az összes ellentmondásokat egyszer s mindenkorra kiküszöböltük, akkor elérkeztünk az úgynevezett abszolút igazsághoz, a világtörténelemnek vége van, és mégis folytatódnia kell, habár semmi tennivalója sincs többé — tehát újabb, megoldhatatlan ellentmondás. Mihelyt egyszer beláttuk — és ehhez a belátáshoz végül is senki sem segített hozzá bennünket jobban, mint maga Hegel —, hogy a filozófia így kitűzött feladata nem egyéb, mint az a feladat, hogy az egyes filozófus vigye véghez azt, amit csak az egész^emberiség vihet véghez tovahaladó fejlődésében, — mihelyt ezt belátjuk, .vége is van az egész filozófiának a szó eddigi értelmében. Az ilyen úton és az egyes ember számára elérhetetlen „abszolút igazságot” futni hagyjuk, és inkább az elérhető relatív igazságokat vesszük űzőbe a pozitív tudományok útján és eredményeiknek a dialektikus gondolkodással történő összefoglalása útján. Hegellel lezárul a filozófia egyáltalában; egyrészt, mert Hegel rendszerében a filozófia egész fejlődését a legnagyszerűbb módon összefoglalta, másrészt, mert Hegel, ha tudattalanul is, megmutatja nekünk az utat a rendszerek ez útvesztőjéből a világ valóságos pozitív megismerése felé.
Megérthető, hogy Németország filozofikusan színezett légkörében e hegeli rendszer micsoda óriási hatást keltett. Évtizedekig tartó diadalmenet volt ez, s korántsem ért véget Hegel halálával. Ellenkezőleg, éppen 1830-tól 1840-ig uralkodott a „hegeleskedés” a legkizárólagosabban és még ellenfeleit is többé-kevésbé megfertőzte; éppen ebben az időben hatoltak be legbőségesebben, — tudatosan, tudattalanul — hegeli szemléletek a legkülönbözőbb tudományokba és átitatták még a népszerű irodalmat és a napi sajtót is, amelyekből a közönséges „művelt tudat” a gondolatanyagát meríti. De ez az egész vonalon aratott győzelem csak egy belharc előjátéka volt.
Hegel tanainak összessége, mint láttuk, bő teret adott arra, hogy a legkülönbözőbb gyakorlati pártszemléletek húzódjanak meg mögötte; és az akkori elméleti Németországban mindenekelőtt két dolog volt gyakorlati: a vallás és a politika. Aki Hegel rendszerére vetette a fő súlyt, mindkét területen eléggé konzervatív lehetett; aki a dialektikus módszerben látta a fő dolgot, mind vallási, mind politikai téren a legszélső ellenzékhez tartozhatott. Hegel maga, jóllehet műveiben elég gyakoriak a forradalmi harag kitörései, úgy látszott, egészében inkább a konzervatív oldal felé hajlik, hiszen rendszere sokkal több „sanyarú gondolati munkájába” került, mint módszere. A harmincas évek vége felé az iskola kettészakadása mindinkább szembetűnt. A balszárny, az úgynevezett ifjúhegehánusok, a pietista ortodoxokkal és feudális reakciósokkal vívott harcuk folyamán lépésről lépésre letettek az égető napi kérdésekkel szembeni ama filozofikusan előkelő tartózkodásról, amely tanuknak addig az állam részéről tűrést, sőt pártfogást biztosított; amikor pedig 1840-ben az ortodox szenteskedés és a feudális abszolutista reakció IV. Frigyes Vilmossal a trónra lépett, a nyílt pártotfoglalás elkerülhetetlenné vált. A harcot még filozófiai fegyverekkel vívták, de már nem elvontan filozófiai célokért ; közvetlenül a hagyományos vallás és a fennálló állam megsemmisítéséről volt szó. És ha a „Deutsche Jahrbücher”-ben a gyakorlati végcélok még túlnyomóan filozófiai köntösben léptek is fel, az 1842-es „Rheinische Zeitung”-ban az ifjúhegehánus iskola már közvetlenül mint a feltörekvő radikális burzsoázia filozófiája leplezte le magát és a filozófiai lebernyegre már csak a cenzúra megtévesztése végett volt szüksége.
A politika azonban akkortájt igen tövises terület volt, és így a fő harc a vallás ellen irányult; hiszen ez, kivált 1840 óta, közvetve szintén politikai harc volt. Az első lökést Strauss „Leben Jesu”-ja adta 1835-ben. Az evangéliumi mítoszképződés itt kifejtett elméletével később szembeszállt Bruno Bauer, kimutatva, hogy evangéliumi elbeszélések egész sorát a szerzők maguk gyártották. A kettő közötti vita az „öntudat” és a „szubsztancia” harcának filozófiai köntösében folyt; azt a kérdést, vajon az evangéliumi csodatörténetek a közösség kebelében tudattalan, hagyományos mítoszképződés útján jöttek-e létre vagy az evangélisták maguk gyártották-e őket, azzá a kérdéssé fújták fel, vajon a „szubsztancia” vagy az „öntudat”-e a döntően ható erő a világtörténelemben. Végül aztán jött Stirner, a mai anarchizmus prófétája — Bakunyin nagyon sok mindent vett át tőle — és a szuverén „öntudatra” még rátromfolt szuverén „Egyetlen“-jével.
A hegeli iskola bomlási folyamatának ezzel az oldalával nem foglalkozunk tovább. Fontosabb számunkra a következő: a pozitív vallás ellen folytatott harcuk gyakorlati szükségszerűségei a legelszántabb ifjúhegeliánusok zömét visszaszorították az angol -francia materializmus álláspontjára. És itt összeütközésbe kerültek iskolájuk rendszerével. Míg a materializmus a természetet az egyetlen valóságosnak fogja fel, a hegeli rendszerben a természet csak az abszolút eszme „külsővé-idegenné válását”, mintegy az eszme lealacsonyodását képviseli; itt a gondolkodás és annak gondolati terméke, az eszme minden körülmények között az eredendő, a természet a leszármaztatott, mely egyáltalában az eszme leereszkedése folytán létezik csak. Es az ifjúhegeliánusok ebben az ellentmondásban hányódtak jól-rosszul, ahogy lehetett.
Ekkor jött Feuerbach „Wesen des Christentums”-a. Egy csapással elsöpörte az ellentmondást, amennyiben a materializmust minden kertelés nélkül újra trónra emelte. A természet minden filozófiától függetlenül létezik; a természet az az alapzat, amelyen mi emberek, magunk is a természet termékei, sarjadtunk; a természeten és az emberen kívül semmi sem létezik, s a felsőbb lények, melyeket vallásos fantáziánk teremtett, csak saját lényünk fantasztikus visszatükröződései. A varázs megtört; a „rendszer” szétrobbant és sutba került, az ellentmondás, mint ami csak képzeletben volt meg, feloldódott. — E könyv felszabadító hatásáról csak annak lehet elképzelése, aki maga is átélte. A lelkesedés általános volt: pillanatnyilag mindannyian feuerbachiánusok voltunk. Hogy milyen lelkesen üdvözölte Marx az új felfogást, és hogy — minden kritikai fenntartás ellenére — mennyire befolyása alatt állt, olvasható a „Szent család”-ban.
Még a hibái is hozzájárultak a könyv pillanatnyi hatásához. Szépirodalmár, sőt néhol dagályos stílusa nagyobb közönséget biztosított részére, s az elvont és homályos hegeleskedés hosszú évei után mindenesetre üdítő volt. Ugyanez áll a szeretet fellengző istenítésére, amelyet a „tiszta gondolkodás” elviselhetetlenné vált szuverenitásával szemben, ha nem is jogosultnak, de menthetőnek tekintettek. Amit azonban nem szabad elfelejtenünk: Feuerbachnak éppen ehhez a két gyengéjéhez kapcsolódott a „művelt” Németországban 1844 óta ragályként elharapódzó „igazi szocializmus”, mely a tudományos megismerés helyébe a szépirodalmár frázist ültette, a proletariátusnak a termelés gazdasági átalakítása útján való emancipálása helyébe az emberiségnek a „szeretet” révén történő felszabadítását tette, egyszóval annak a visszataszító szépirodaimárságnak és szeretetittas ömlengésnek az útvesztőjébe tévedt, melynek típusa Kari Grün úr volt.
Amiről továbbá szintén nem szabad megfeledkeznünk: a hegeli iskola felbomlott, de a hegeli filozófiát nem küzdötték le kritikailag. Strauss és Bauer, mindketten egy-egy oldalát ragadták ki és polemikusán a másik oldala ellen fordították. Feuerbach áttörte a rendszert és egyszerűen félredobta. De nem lehet egy filozófiát úgy elintézni, hogy egyszerűen hamisnak jelentjük ki. És olyan hatalmas művet, amilyen a hegeli filozófia, mely a nemzet szellemi fejlődésére olyan óriási befolyást gyakorolt, nem lehetett azáltal kiküszöbölni, hogy csupáncsak semmibevesszük. A hegeli filozófiát a saját értelmében kellett „megszüntetve-megőrizni” [„aufheben”], vagyis abban az értelemben, hogy formáját kritikailag megsemmisítjük, de az általa nyert új tartalmat megmentjük. Hogy ez miképpen történt, arról alább.
Egyelőre azonban az 1848-as forradalom minden teketória nélkül éppúgy félretolta az egész filozófiát, akárcsak Feuerbach az Hegeljét. És ezzel maga Feuerbach is a háttérbe szorult.
1 C. N. Starcke, Dr. phiL: „Ludwig Feuerbach”, Stuttgart, Ferd. Encke, 1885. — Engels jegyzete.