„Igen fontos körülmény rejlik abban, hogy ténylegesen a természet feletti uralom az ember feletti uralom által ment csak egyáltalában” (!) „végbe” (az uralom végbement!). „A földtulajdonon nagyobb területeken való gazdálkodást soha és sehol sem vitték végbe az embernek valamilyen fajta rabszolga- vagy robotszolgálatra való előzetes leigázása nélkül. A dolgok feletti gazdasági uralom felállításának az embernek az ember feletti politikai, társadalmi és gazdasági uralma volt az előfeltétele. Hogyan lehetett volna egy nagy földesurat még csak elgondolni is anélkül, hogy a gondolat egyszersmind ne foglalta volna magában egyúttal a földesúrnak rabszolgák, jobbágyok vagy közvetve nem-szabadok feletti uraságát? Mit jelenthetett volna és jelenthetne egy terjedelmesebb földművelés szempontjából az egyes ember ereje, amely legfeljebb a családi segítség erőivel volna alátámasztva? A föld kiaknázása vagy a gazdasági uralom kiterjesztése a föld felett az egyes ember természetes erőit meghaladó terjedelemben az eddigi történelemben csakis azáltal vált lehetségessé, hogy a föld feletti uralom megalapozása előtt vagy vele egyidőben keresztülvitték az embernek [...] ehhez tartozó leigázását is. A fejlődés későbbi időszakaiban ez a leigázás enyhült [...] jelenlegi alakja a magasabban civilizált államokban a többé vagy kevésbé rendőruralom által vezetett bérmunka. Az utóbbin nyugszik tehát a mai gazdagság azon fajtájának gyakorlati lehetősége, amely a terjedelmesebb földuralomban és” (!) „a nagyobb földbirtokban jelentkezik. Magától értetődően történelmileg hasonló módon magyarázandók az elosztási gazdagság összes egyéb nemei, és az embernek az embertől való közvetett függése, amely jelenleg a gazdaságilag legmesszebbre fejlődött állapotok alapvonását alkotja, nem érthető és nem magyarázható meg önmagából, hanem csak egy korábbi közvetlen alávetés és kisajátítás némileg átváltozott örökségeképpen.”

Így beszél Dühring úr.

Tézis: a természet feletti (ember általi) uralom előfeltételezi az ember feletti (ember általi) uralmat.
Bizonyítás: A földtulajdonon nagyobb területeken való gazdálkodás soha és sehol sem történt másként, mint cselédek által.
A bizonyítás bizonyítása: Hogy lehetnének nagy földbirtokosok cselédek nélkül, amikor a nagy földbirtokos, a családjával együtt, cselédek nélkül birtokának csak csekély részét tudná megművelni?

Először is a „természet feletti uralom” és a „földtulajdonon való gazdálkodás” semmiképp nem ugyanaz. A természet feletti uralmat az iparban egész másféleképpen kolosszális méretben gyakorolják, mint a földművelésben, amelynek mindmáig tűrnie kell, hogy az időjárás uralkodjék felette, ahelyett, hogy uralkodnék az időjárás felett.

Másodszor, ha a földtulajdonon nagyobb területeken való gazdálkodásra szorítkozunk, akkor azon fordul meg a dolog, hogy kié ez a földtulajdon. És akkor minden kultúrnép történetének kezdetén nem a „nagy földesurat” találjuk, akit Dühring úr itt becsempész az szokásos szemfényvesztő-eljárásával, amelyet „természetes dialektikának”¹ nevez, — hanem törzs- és faluközösségeket közös földbirtokkal. Indiától Írországig a földtulajdonon nagyobb területeken való gazdálkodás eredetileg ilyen törzs- és faluközösségek révén ment végbe, mégpedig hol a szántóföldnek a közösség számlájára történő közösségi megművelésével, hol egyes, a közösség által a családoknak időre szólóan kiosztott szántó-parcellákon, az erdő és legelő továbbra is közös használása mellett. Megintcsak jellemző Dühring úrnak „a politikai és jogi területen” folytatott „legbehatóbb szaktanulmányaira”, hogy mindezekről a dolgokról mit sem tud; hogy összes művei csak úgy sugározzák a teljes-tökéletes nem-ismeretét Maurer korszakalkotó írásainak az őseredeti német Mark-berendezkedésről², az egész német jog alapzatáról, és annak a főképp Maurer által kezdeményezett, még állandóan duzzadó irodalomnak, mely valamennyi európai és ázsiai kultúrnépnél a földbirtok őseredeti közösségi voltának kimutatásával és különböző létezési és felbomlási formáinak leírásával foglalkozik. Mint ahogy a francia és angol jog területén Dühring úr „az egész tudatlanságát mind önmaga szerezte”³, bármilyen nagy volt is ez, így a német jog területén is a még jóval nagyobb tudatlanságát. Az a férfiú, aki az egyetemi professzorok korlátozott látókörén oly hatalmasan felbőszül, a német jog területén még ma is legfeljebb ott tart, ahol a professzorok húsz esztendővel ezelőtt tartottak.

Dühring úrnak tisztára „szabad teremtménye és imaginációja”, amikor azt állítja, hogy a földtulajdonon nagyobb területeken való gazdálkodáshoz földesurak és cselédek voltak szükségesek. Az egész Keleten, ahol a község vagy az állam földtulajdonos, még a földesúr szó sincs meg a nyelvekben, mire nézve Dühring úr tudakozódhatik az angol jogászoknál, akik Indiában éppoly hasztalan kínlódtak a kérdéssel: ki a földtulajdonos? — mint néhai LXXII. Henrik, Reuss-Greiz-Schleiz-Lobenstein-Eberswalde hercege⁴ azzal a kérdéssel: ki az éjjeli őr? Először a törökök vezettek be Keleten az általuk meghódított országokban egyfajta földesúri feudalizmust. Görögország a történelembe már a hőskorszakban rendi tagozódással lép be, amely maga is szemmel láthatólag egy hosszabb, ismeretlen előtörténet terméke; de a talajon itt is túlnyomórészt önálló parasztok gazdálkodnak; a nemesek és törzsi fejedelmek nagyobb birtokai a kivétel, és különben is nemsokára eltűnnek. Itália földjét túlnyomórészt parasztok vették művelés alá; amikor a római köztársaság utolsó időiben a nagy birtokkomplexusok, a latifundiumok, a parcellásparasztokat kiszorították és rabszolgákkal helyettesítették, egyúttal helyettesítették a földművelést állattenyésztéssel és, mint már Plinius tudta, tönkrejuttatták Itáliát (latifundia Italiam perdidere).⁵ A középkorban egész Európában (nevezetesen parlagföldek művelés alá vételénél) a paraszti művelés uralkodik, amikor is a szóbanforgó kérdés szempontjából közömbös, hogy kellett-e és milyen adókat kellett fizetniük a parasztoknak valamiféle hűbérurak részére. A fríz, alsó-szász, flamand és alsó-rajnai telepesek, akik az Elbától keletre a szlávoktól elvett földet művelés alá vették, ezt mint szabad parasztok tették, igen kedvező földbérekkel, de korántsem „valamilyen fajta robotszolgálatban”. — Észak-Amerikában a föld messze legnagyobb részét szabad parasztok munkája tárta fel a megművelés számára, míg a Dél nagy földesurai rabszolgáikkal és rablógazdálkodásukkal annyira kimerítették a talajt, hogy már csak fenyő termett meg rajta, úgyhogy a gyapottermesztésnek mindinkább Nyugat felé kellett vándorolnia. Ausztráliában és Uj-Zélandban az angol kormánynak egy föld-arisztokrácia mesterséges létrehozására irányuló minden kísérlete csődöt mondott. Röviden, ha leszámítjuk a trópusi és a szubtrópusi gyarmatokat, amelyeken az éghajlat az európai embernek tiltja a földművelő munkát, a természetet rabszolgái vagy robotos cselédei segítségével a maga uralma alá vető, a földet művelés alá vevő nagy földesúr merő fantáziaképződménynek bizonyul. Ellenkezőleg. Ahol az ókorban fellép, mint Itáliában, nem pusztaságot vesz művelés alá, hanem a parasztok által művelés alá vett szántóföldet baromlegelővé változtatja, egész országokat elnéptelenít és tönkretesz. Csak újabb korban, csak amióta a sűrűbb népesség emelte a talaj értékét, és nevezetesen amióta az agronómia fejlődése rosszabb talajt is felhasználhatóbbá tett — csak akkor kezdett a nagy földbirtok részt venni abban, hogy a parlagot és legelőt nagy méretben művelés alá vegye, éspedig kiváltképp a parasztok községi földjének ellopása útján, mind Angliában, mind Németországban. És még ez sem volt ellensúlyozás nélkül. Minden acre községi földért, melyet a nagy földbirtokosok Angliában művelés alá vettek, legalább három acre művelés alá vett földet változtattak át Skóciában juhlegelővé, sőt végül pusztán nagyvad-vadászterületté.

Nekünk itt Dühring úrnak csak azzal az állításával van dolgunk, hogy nagyobb földterületek, tehát úgy körülbelül az egész kultúrterület művelés alá vételét „soha és sehol” nem vitték végbe másként, mint nagy földesurak és cselédek útján — amely állításról láttuk, hogy a történelem igazán hallatlan nem-ismerete „az előfeltétele”. Itt tehát sem azzal nem kell törődnünk, hogy mennyiben műveltek meg különböző korokban egészben vagy legnagyobb részben már művelés alá vett földterületeket rabszolgákkal (mint Görögország virágkorában), vagy jobbágyokkal (mint a középkor óta a robotos-udvarok), sem pedig azzal, hogy mi volt különböző korokban a nagy földbirtokosok társadalmi funkciója.

És miután Dühring úr bemutatta nekünk e mesteri fantázia-festményt, amelyről nem tudni, mit csodáljunk meg inkább, a dedukciós szemfényvesztést-e vagy a történelemhamisítást — diadalmasan felkiált: „Magától értetődően történelmileg hasonló módon magyarázandók az elosztási gazdagság összes egyéb nemei!” Amivel természetesen megtakarítja magának a fáradságot, hogy például a tőke keletkezésére akár csak egyetlen további szócskát is vesztegessen.

Ha Dühring úr azzal, hogy az ember feletti uralma előfeltétele az ember természet feletti uralmának, általánosságban csak azt akarja mondani, hogy egész jelenlegi gazdasági állapotunk, a földművelés és az ipar ma elért fejlődési foka egy osztályellentétekben, uralmi és szolgasági viszonyokban lebonyolódó társadalomtörténet eredménye, akkor olyasvalamit mond, ami a „Kommunista Kiáltvány” óta már rég közhellyé vált. Éppen azon fordul meg a dolog, hogy az osztályok és az uralmi viszonyok keletkezését megmagyarázzuk, és ha Dühring úrnak erre mindig csak az az egy szava van; „erőszak”, akkor ezzel pontosan ott tartunk, ahol az elején. Az az egyszerű tény, hogy az elnyomottak és kizsákmányoltak minden időkben sokkal számosabbak, mint az elnyomók és kizsákmányolok, hogy tehát a valóságos erő amazoknál van, egymagában is elegendő ahhoz, hogy az egész erőszakelmélet dőreségét világossá tegye. Még mindig arról van tehát szó, hogy megmagyarázzuk az uralmi és szolgasági viszonyokat.

E viszonyok kettős úton keletkeztek.

Ahogy az emberek eredetileg a — szorosabb értelemben vett — állatvilágból kilépnek, úgy lépnek be a történelembe: még félig állatok, durvák, még tehetetlenek a természet erőivel szemben, még nem ismerik saját erőiket; ezért szegények, mint az állatok, és alig termelőbbek náluk. Élethelyzetükben bizonyos egyenlőség uralkodik, és a családfőkre nézve a társadalmi állás egyfajta egyenlősége is — legalábbis a társadalmi osztályok hiánya, amely még a későbbi kultúrnépek természetadta, földművelő közösségeiben is folytatódik. Minden ilyen közösségben kezdettől fogva fennállnak bizonyos közös érdekek, amelyeknek megőrzését, bár az összesség felügyelete alatt, egyesekre kell ruházni: viszályok eldöntése; egyesek jogosultságuk körét átlépő túlkapásainak megtorlása; felügyelet a vizek felett, különösen forró éghajlatú országokban; végül, az állapotok erdei őseredetisége mellett vallási funkciók. Ilyesféle tisztségviselések az ősi közösségekben minden időkben megtalálhatók, így a legrégibb német Mark-szövetségekben és még ma is Indiában. Ezek magától értetődően bizonyos teljhatalommal járnak és kezdetei az államhatalomnak. Lassanként fokozódnak a termelőerők; a sűrűbb népesség itt közös, ott ellenkezésben levő érdekeket hoz létre az egyes közösségek között, amelyeknek nagyobb egészekké való csoportosulása megintcsak új munkamegosztást, a közös érdekek megőrzését, az ellenkezésben levők elhárítását szolgáló szervek létrehozását idézi elő. Ezek a szervek, amelyek már mint az egész csoport közös érdekeinek képviselői minden egyes közösséggel szemben különös, sőt bizonyos körülmények között ellentétes helyzetet foglalnak el, hamarosan méginkább önállósítják magukat, részben azáltal, hogy olyan világban, ahol minden természetadta módon folyik, csaknem magától értetődően bekövetkezik a hivatalviselés örökletessége, részben azáltal, hogy a más csoportokkal való konfliktusok szaporodásával növekszik nélkülözhetetlenségük. Hogy a társadalmi funkciónak ez a társadalommal szembeni önállósulása hogyan fokozódhatott idővel a társadalom feletti uralommá, hogy az, aki eredetileg szolga volt, hogyan változott át, ha az alkalom kedvezett, lassanként úrrá, hogy ez az úr hogyan lépett fel — aszerint, hogy milyenek voltak a körülmények — mint keleti despota vagy satrapa, mint görög törzsfejedelem, mint kelta klanfőnök stb., hogy mennyiben élt ennél az átváltozásnál végtére az erőszakkal is, és hogy végül hogyan illeszkedtek össze az egyes uralkodó személyek uralkodó osztállyá, erre itt nem kell kitérnünk. Itt csak annak megállapításán fordul meg a dolog, hogy a politikai uralomnak mindenütt egy társadalmi hivatali tevékenység szolgált alapul; és a politikai uralom csak akkor is állt fenn huzamosan, ha ezt a társadalmi hivatali tevékenységet elvégezte. Akárhány despotia tűnt fel és tűnt le Perzsia és India felett, mindegyikük egészen pontosan tudta, hogy mindenekelőtt a folyóvölgyek öntözésének fővállalkozója, ami nélkül ott nem lehetséges földművelés. Csak a felvilágosult angoloknak volt fenntartva, hogy ezt Indiában ne vegyék észre; pusztulni hagyták az öntözőcsatornákat és zsilipeket és most a szabályszerűen visszatérő éhínségek révén végre felfedezik, hogy elhanyagolták az egyetlen tevékenységet, amely uralmukat Indiában legalább annyira jogszerűvé tehetné, mint elődeikét.

E mellett az osztályképződés mellett azonban végbement még egy másik is. A földművelő családon belüli természetadta munkamegosztás a jólét egy bizonyos fokán megengedte egy vagy több idegen munkaerő bekapcsolását. Ez volt különösen az eset olyan országokban, ahol a talaj régi közös birtoklása már szétesett, vagy pedig legalábbis a talaj régi közös megművelése meghátrált a talaj-osztályrészeknek a megfelelő családok által történő egyedi megművelése elől. A termelés annyira fejlett volt, hogy az emberi munkaerő most többet tudott létrehozni, mint amennyi egyszerű fenntartásához szükséges volt; megvoltak azok az eszközök, amelyekkel több munkaerőt tartsanak fenn, úgyszintén azok, amelyekkel foglalkoztassák őket; a munkaerő értékre tett szert. De a saját közösség és az a szövetség, amelyhez tartozott, nem szolgáltatott rendelkezésre álló fölös munkaerőket. De szolgáltatta őket a háború, a háború pedig olyan régi volt, mint több közösségi csoport egyidejű egymás melletti létezése. Eddig a hadifoglyokkal mit sem tudtak kezdeni, tehát egyszerűen agyonverték, még régebben megették őket. A „gazdasági helyzet” most elért fokán azonban értékre tettek szert; életben hagyták tehát őket és szolgálatukba fogták munkájukat. Az erőszakot ilymódon, ahelyett, hogy uralkodott volna a gazdasági helyzeten, ellenkezőleg, a gazdasági helyzet szolgálatába szorították. Feltalálták a rabszolgaságot. Hamarosan ez lett a termelés uralkodó formája minden népnél, amely az ősközösségen túlfeilődött, végül azonban ez lett lehanyatlásuk egyik fő oka is. Csak a rabszolgaság tette lehetővé nagyobb méretben a munka megosztását földművelés és ipar között, és ezzel az ókori világ virágzását, a görögséget. Rabszolgaság nélkül nincs görög állam, nincs görög művészet és tudomány; rabszolgaság nélkül nincs Római Birodalom. A görögség és a Római Birodalom adta alapzat nélkül azonban nincs modern Európa sem. Soha ne felejtsük el, hogy egész gazdasági, politikai és intellektuális fejlődésünknek olyan állapot az előfeltétele, amelyben a rabszolgaság éppannyira szükséges, mint általánosan elismert volt. Ebben az értelemben jogosan mondhatjuk: ókori rabszolgaság nélkül nincs modern szocializmus.

Nagyon olcsó dolog a rabszolgaságnak és más efféléknek általános szólamokkal nekirontani és magas erkölcsi haragot zúdítani az efféle gyalázatosságra. Sajnos ezzel semmi mást nem mondunk ki, csak amit mindenki tud, tudniillik hogy ezek az ókori berendezkedések már nem felelnek meg mai állapotainknak és ez állapotok által meghatározott érzelmeinknek. Ezzel azonban egy szót sem tudunk meg arról, hogyan keletkeztek ezek a berendezkedések, miért álltak fenn és milyen szerepet játszottak a történelemben. És ha erre kitérünk, meg kell mondanunk, bármily ellentmondásosan és bármily eretnekül csengjen is, hogy a rabszolgaság bevezetése az akkori körülmények között nagy haladás volt. Utóvégre tény, hogy az emberiség az állatnál kezdte, s ezért barbár, csaknem állati eszközökre volt szüksége ahhoz, hogy felküzdje magát a barbárságból. A régi közösségek, ahol tovább fennálltak, évezredek óta a legdurvább államforma, a keleti despotia alapzatát alkotják, Indiától Oroszországig. Csak ott, ahol e közösségek felbomlottak, haladtak a népek önmaguktól előbbre, és a legközelebbi gazdasági haladásuk abban állt, hogy a termelést a rabszolgamunka révén fokozták és továbbképezték. Világos: mindaddig, amíg az emberi munka még olyan kevéssé volt termelékeny, hogy a szükséges létfenntartási eszközökön túl csak kevés többletet szolgáltatott, a termelőerők fokozása, a forgalom kiterjesztése, az állam és a jog fejlesztése, a művészet és a tudomány megalapozása csak fokozott munkamegosztás révén volt lehetséges, amelynek alapzata az egyszerű kézi munkát ellátó tömegek és a munka vezetését, a kereskedelmet, az államügyeket és utóbb művészettel és tudománnyal való foglalkozást űző kevésszámú kiváltságosok közti nagy munkamegosztás kellett hogy legyen. E munkamegosztás legegyszerűbb, leginkább természetadta formája éppen a rabszolgaság volt. Az ókori, sajátlag a görög világ történelmi előfeltételei mellett az osztályellentétekre alapozott társadalomhoz való előrehaladás csak a rabszolgaság formájában mehetett végbe. Még a rabszolgák szempontjából is haladás volt ez; a hadifoglyok, akik közül a rabszolgák tömege kikerült, most legalább megtartották életüket, ahelyett, hogy mint régebben, legyilkolták, vagy mint még régebben, meg is sütötték volna őket.

Tegyük hozzá ebből az alkalomból, hogy kizsákmányoló és kizsákmányolt, uralkodó és elnyomott osztályok közti valamennyi eddigi történelmi ellentét az emberi munkának ugyanebben a viszonylag fejletlen termelékenységében találja magyarázatát. Mindaddig, amíg az igazán dolgozó népességet szükséges munkája olyannyira igénybe veszi, hogy nem marad ideje a társadalom közös ügyeinek — munkavezetés, államügyek, jogi ügyek, művészet, tudomány stb. — ellátására, addig mindig fenn kellett állnia egy különös osztálynak, amely a valóságos munka aló] felszabadítva, ezeket az ügyeket ellátta; minek során ez soha nem mulasztotta el, hogy a maga előnyére mind több és több munkaterhét ne rakjon a dolgozó tömegekre. Csak a termelőerőknek a nagyipar által elért roppant fokozása engedi meg, hogy a munkát kivétel nélkül a társadalom összes tagjaira elosszák és ezáltal mindenki munkaidejét úgy korlátozzák, hogy az összeseknek elegendő szabad idejük marad a társadalom általános — mind elméleti, mind gyakorlati — ügyeiben való részvételre. Csak most vált tehát minden uralkodó és kizsákmányoló osztály feleslegessé, sőt a társadalmi fejlődés akadályává, és csak most fogják is kérlelhetetlenül kiküszöbölni, ha mégannyira is birtokában van a „közvetlen erőszakhatalomnak”.

Ha tehát Dühring úr az orrát fintorgatja a görögség felett, mert az a rabszolgaságra volt alapozva, akkor ugyanazzal a joggal azt is szemükre vetheti a görögöknek, hogy nem voltak gőzgépeik és villamos távíróik. És ha azt állítja, hogy a mi modern bérszolgaságunk csak a rabszolgaság némileg átváltozott és enyhített örökségeképpen, nem pedig önmagából (azaz a modern tárasadalom gazdasági törvényeiből) magyarázható meg, akkor ez vagy csak azt jelenti, hogy a bérmunka, akárcsak a rabszolgaság, a szolgaságnak és osztályuralomnak formája, amit minden gyerek tud, vagy pedig ez az állítás hamis. Mert ugyanazzal a joggal azt is mondhatnánk, hogy a bérmunka csak az emberevés enyhített formájaképpen magyarázható meg, amely a legyőzött ellenség felhasználásának most mindenütt megállapított, őseredeti formája.

Ezek szerint világos, hogy milyen szerepet játszik a történelemben az erőszak a gazdasági fejlődéssel szemben. Először is minden politikai hatalom eredetileg gazdasági, társadalmi funkción nyugszik és abban a mértékben fokozódik, amilyenben az őseredeti közösség felbomlása révén a társadalom tagjai magántermelőkké változnak át, tehát a közös-társadalmi funkciók intézőitől még jobban elidegenednek. Másodszor, miután a politikai hatalom a társadalommal szemben önállósult, a szolgájából urává változott, kétféle irányban hathat. Vagy a törvényszerű gazdasági fejlődés értelmében és irányában hat. Ebben az esetben nincs viszály a kettő között, a gazdasági fejlődés meggyorsul. Vagy pedig a gazdasági fejlődés ellenében hat, és akkor, kevés kivétellel, szabályszerűen alulmarad a gazdasági fejlődéssel szemben. Ez a kevés kivétel a hódításnak egyes esetei, amikor a durvább hódítók egy ország népességét kiirtották vagy elűzték és a termelő- erőket, melyekkel nem tudtak mit kezdeni, elpusztították vagy pusztulni hagyták. Így a keresztények a mór Spanyolországban az öntözőművek legnagyobb részét, amelyeken a mórok magas fejlettségű föld- és kertművelése nyugodott. Egy durvább nép minden hódítása magától értetődően megzavarja a gazdasági fejlődést és megsemmisít számos termelőerőt. De a tartós hódítások eseteinek óriási többségében a durvább hódítónak alkalmazkodnia kell a magasabb „gazdasági helyzethez”, ahogy az a hódítás után kialakult; a meghódítottak asszimilálják őt, és többnyire még a nyelvüket is át kell vennie. Ahol azonban — a hódítás eseteitől eltekintve — egy ország belső államhatalma ellentétbe kerül az ország gazdasági fejlődésével, ahogy ez eleddig bizonyos fokon csaknem minden politikai erőszakhatalommal megtörtént, ott a harc mindenkor a politikai erőszakhatalom megdöntésével végződött. Kivétel nélkül és könyörtelenül tört magának utat a gazdasági fejlődés — ennek utolsó, legcsattanósabb példáját már említettük: a nagy francia forradalmat. Ha, mint Dühring úr tanítja, egy meghatározott ország gazdasági helyzete és vele együtt gazdasági berendezkedése egyszerűen a politikai erőszakhatalomtól függne, akkor egyáltalán nem látható át, hogy hát miért is nem sikerült IV. Frigyes Vilmosnak 1848 után, „dicső hadi serege”⁶ ellenére sem, a középkori céheket és egyéb romantikus hóbortokat országa vasutaira, gőzgépeire és éppen kifejlődő nagyiparára ráojtani; vagy miért nem tudja Oroszország császára [akkor: II. Sándor], aki pedig még sokkal hatalmasabb, nemhogy adósságait megfizetni, hanem Nyugat-Európa „gazdasági helyzetének” folytonos fejése nélkül még az „erőszakhatalmát” sem összetartani.

Dühring úr szemében az erőszakhatalom az abszolút rossz, az első erőszak-aktus az ő számára a bűnbeesés, egész ábrázolása jajveszékelő prédikáció az egész eddigi történelemnek az eredendő bűnnel ilymódon történt megfertőzéséről, minden természeti és társadalmi törvénynek az ördögi hatalom, az erőszak által való gyalázatos meghamisításáról. Hogy azonban az erőszak még egy másik szerepet is játszik a történelemben, forradalmi szerepet, hogy Marx szavai szerint bábája minden régi társadalomnak, amely egy új társadalommal terhes,⁷ hogy az erőszak az a szerszám, amelynek segítségével a társadalmi mozgalom utat tör magának és megmerevedett, elhalt politikai formákat széttör — minderről egy szó sincs Dühring úrnál. Csak sóhajtozva és nyögve ismeri el annak a lehetőségét, hogy a kizsákmá- nyoló gazdaság megdöntéséhez talán erőszakra lesz majd szükség — sajnos! merthogy az erőszak minden alkalmazása demoralizálja azt, aki alkalmazza. És mondja ezt szemtől szembe azzal a magas morális és szellemi fellendüléssel, amely minden győzelmes forradalom következménye volt! És mondja ezt Németországban, ahol egy erőszakos összeütközés, melyet rákényszeríthetnek majd a népre, legalábbis azzal az előnnyel járna, hogy kiirtaná a harmincéves háború lealacsonyodásából a nemzeti tudatba behatolt szolgalelkűséget. És ez a fakó, se sava se borsa prédikátori gondolkodásmód lép fel azzal az igénnyel, hogy rátukmálja magát a legforradalmibb pártra, melyet csak ismer a történelem?

¹ „Természetes dialektikának” nevezte Dühring a maga „dialektikáját”, ellentétben a Hegelével, hogy „kifejezetten elhatárolja magát mindennemű közösségtől a német filozófia züllött részének kusza jelenségeivel”, vagyis Hegel „természetellenes” dialektikájával (v. ö. E. Dühring: „Natürliche Dialektik. Neue logische Grundlegungen der Wissenschaft und Philosophie”, Berlin 1865).
² V. ö. Maurer: „Einleitung zur Geschichte der Mark-, Hof-, Dorf- und Stadtverfassung und der öffentlichen Gewalt”, München 1854; „Geschichte der Markenverfassung in Deutschland”, Erlangen 1856; „Geschichte der Fronhöfe, der Bauernhöfe und der Hofverfassung in Deutschland”, Erlangen 1862—63; „Geschichte der Dorfverfassung in Deutschland”, Erlangen 1865-66; „Geschichte der Städteverfassung in Deutschland”, Erlangen 1869-71.
³ V, ö. Heine: „Kobes I” (Heine Jakobus Venedeyre mondja).
⁴ LXXII. Henriket mint az egyik ifjabb ági Reuss-fejedelmet tulajdonképpen csak a Reuss-Lobenstein-Ebersdorf fejedelme cím illette meg; az Engels által hozzáadományozott Greiz az idősebb ági Reuss fejedelemség székvárosa; Schleiz ifjabb ági Reuss-birtok volt, de szintén nem volt Henrik tulajdonában.
(LXXII. Henriket egyébként különféle képtelen kifejezései, rendelkezései és cselekedetei Németország-szerte szállóigei hírességre emelték.)
⁵ Plinius: „Historia naturalis”, XVIII. könyv 35. §.
⁶ „Az én dicső hadi seregem” — így nevezte a porosz hadsereget 1849. jan. 1-i újévi üdvözletében („An mein Heer”) IV. Frigyes Vilmos. (V. ö. még Marx cikkét a „Neue Rheinische Zeitung”-ban: „Egy újévi üdvözlet”)
⁷ Marx: „A tőke”, I. könyv, 24. fej. 6.

Következő rész: V. Értékelmélet

Tartalomjegyzék