Idestova száz esztendeje annak, hogy Lipcsében megjelent egy könyv, mely ez évszázad elejéig harmincegynéhány kiadást ért meg, s melyet hatóságok, prédikátorok, mindenfajta emberbarátok város- és faluszerte terjesztettek, osztogattak és a népiskoláknak általánosan olvasókönyvül jelöltek ki. A könyvet így hívták: Rochow „Kinderfreund”-je. Célja az volt, hogy a parasztok és kézművesek ifjú sarjadékait kioktassa élethivatásukról meg társadalmi és állami elöljáróik iránti kötelességeikről, úgyszintén hogy jótékony megelégedettséget oltson beléjük földi sorsukkal — fekete kenyérrel és krumplival, robottal, alacsony munkabérrel, atyai botozásokkal és más efféle kellemetességekkel, s mindezt az akkoriban dívó felvilágosítás útján. E célból város és falu ifjúsága elé tárták, hogy mily bölcs berendezése is a természetnek, hogy az embernek életfenntartását és élvezeteit munkával kell megszereznie, s hogy mily boldognak kell magát éreznie eszerint a parasztnak és kézművesnek, merthogy étkét sanyarú munkával szabad fűszereznie, ahelyett, hogy mint a gazdag dőzsölő, gyomorrontásban, epepangásban vagy székrekedésben senyvedne és a legválogatottabb ínyencfalatokat is csak viszolyogva gyűrné le. Ugyanazokat a közhelyeket, amelyeket az öreg Rochow elég jóknak tartott kora szász választófejedelemségi parasztifjai számára, nyújtja nekünk Dühring úr „Kursus”-ának 14. skk. oldalán, mint azt, ami a legújabb politikai gazdaságtanban az „abszolúte alapvető”.

„Az emberi szükségleteknek megvan mint olyanoknak a maguk természetes törvényszerűsége és fokozásuk tekintetében határok közé vannak szorítva, melyeket csak a természetellenesség hághat át egy ideig, mígnem undor, életuntság, kiéltség, szociális megnyomorodás és végül üdvös megsemmisülés következik belőle [...] A merő kedvtelésekből álló, további komoly cél nélküli játszadozás csakhamar tompultsághoz, vagy ami ugyanaz, minden érzőképesség elhasználódásához vezet. Valamilyen formában végzett valóságos munka tehát az egészséges alakok társadalmi természeti törvénye [...] Ha az ösztönök és szükségletek ellensúly híján valók volnának, akkor még gyermeki létezést is alig hoznának magukkal, nemhogy történelmileg fokozott életfejlődést. Fáradság nélküli teljes kielégülés esetén csakhamar kimerülnének és visszatérésükig elnyúló, terhes időközök alakjában üres létezést hagynának maguk után [...] Az ösztönök és szenvedélyek tevékenységének egy gazdasági gátlás leküzdésétől való függése tehát minden vonatkozásban a külső természeti berendezésnek és a belső emberi mibenlétnek üdvös alaptörvénye” stb. stb.

Látjuk, hogy dísz-Rochow leglaposabb laposságai Dühring úrnál százesztendős jubileumukat ünneplik, mégpedig ráadásul mint az egyetlen igazán kritikai és tudományos „szocialitárius rendszer” „mélyebb alapvetése”.

Miután az alapot ilymódon megvetette, Dühring úr tovább építhet.

A matematikai módszer alkalmazásaképpen először is, az öreg Eukleidész mintájára, egy sor definíciót ad nekünk. Ez annál kényelmesebb, mert definícióit mindjárt úgy rendezheti be, hogy az, amit segítségükkel bizonyítani akar, már részben bennük foglaltatik. Így mindenekelőtt megtudjuk, hogy az eddigi gazdaságtan vezérfogalma gazdagságnak neveződik, s hogy a gazdagság, ahogy világtörténelmileg idáig valóban értették, és ahogy birodalmát kifejlesztette, „az emberek és dolgok feletti gazdasági hatalom”. Ez kétszeresen helytelen. Először, a régi törzs- és faluközösségek gazdagsága korántsem volt emberek feletti uralom. És másodszor, az osztályellentétekben mozgó társadalmakban is a gazdagság, amennyiben emberek feletti uralmat foglal magában, túlnyomóan, csaknem kizárólagosan a dolgok feletti uralom folytán és révén jelent emberek feletti uralmat. Attól az igen korai időtől kezdve, amikor rabszolga-fogás és rabszolga-kizsákmányolás különvált foglalkozási ágak lettek, a rabszolgamunka kizsákmányolóinak vásárolniuk kellett a rabszolgákat, az ember feletti uralmat előbb a dolgok, a rabszolga vételára, fenntartási és munkaeszközei feletti uralom által kellett megszerezniük. Az egész középkorban nagy földbirtok az előfeltétel, amelynek révén a feudális nemesség cenzusos és robotosparasztokhoz jut. Manapság pedig még a hatesztendős gyerek is látja, hogy a gazdagság az emberek feletti uralomra kizárólag a dolgok révén tesz szert, amelyek felett rendelkezik.

De miért kell Dühring úrnak a gazdagság e hamis definícióját összetákolnia, miért kell a tényleges összefüggést, amely minden eddigi osztálytársadalomban érvényes volt, szétszakítania? Azért, hogy a gazdagságot átrángassa a gazdasági területről a morális területre. A dolgok feletti uralom egészen jó dolog, de az emberek feletti uralom a gonosztól való; s minthogy Dühring úr megtiltotta önmagának, hogy az emberek feletti uralmat a dolgok feletti uralomból magyarázza, azért ismét merész fogáshoz folyamodhatik és rövid úton a szeretett erőszakból magyarázhatja. A gazdagság, mint emberen uralkodó — „a rablás”, amivel megint elérkeztünk egy rosszabbított kiadásához az ősrégi proudhoni mondásnak: „A tulajdon — a lopás.”¹

És ezzel aztán a gazdagságot szerencsésen a termelés és az elosztás két lényegi nézőpontja alá hoztuk: a gazdagság mint dolgok feletti uralom: termelési gazdagság, jó oldal; mint emberek feletti uralom: eddigi elosztási gazdagság, rossz oldal, el vele! A mai viszonyokra alkalmazva ez így hangzik: A tőkés termelési mód egészen jó és megmaradhat, de a tőkés elosztási mód mit sem ér és eltörlendő. Ilyen értelmetlenségre vezet, ha valaki gazdaságtanról ír anélkül, hogy akár csak termelés és elosztás összefüggését is megértette volna.

A gazdagság után az értéket definiálja, a következőképpen:

„Az érték az az érvény, amellyel a gazdasági dolgok és szolgáltatások a forgalomban bírnak.” Ez az érvény megfelel „az árnak vagy valamely egyéb egyenérték-névnek, például a bérnek”.

Más szavakkal: az érték az ár. Vagy jobban mondva, hogy Dühring úron igaztalanságot ne tegyünk és definíciójának képtelenségét lehetőleg saját szavaival adjuk vissza: az érték az árak. Mert a 19. oldalon ezt mondja: „az érték és az azt pénzben kifejező árak”, tehát maga megállapítja, hogy egyazon értéknek igen különböző árai és ezzel megannyi különböző értéke is van. Ha Hegel nem volna réges-rég halott, felakasztaná magát. Ezt az értéket, amely annyi különböző érték, ahány ára van, minden teologikával sem tudta volna összehozni. Megintcsak Dühring úr magabiztosságával kell rendelkeznie valakinek ahhoz, hogy a gazdaságtan új, mélyebb alapvetését azzal a nyilatkozattal nyissa meg, hogy ár és érték között nem ismer más különbséget, mint azt, hogy az egyik pénzben van kifejezve, a másik pedig nem.

Ezzel azonban még mindig nem tudjuk, hogy mi az érték, és még kevésbé azt, hogy mi szerint határozódik meg. Dühring úrnak tehát további felvilágosításokkal kell kirukkolnia.

„Egészen általánosan, az összehasonlítás és becslés alaptörvénye, amelyen az érték és az azt pénzben kifejező árak nyugodnak, mindenekelőtt a puszta termelés körében fekszik, eltekintve az elosztástól, amely csak egy második elemet hoz be az értékfogalomba. A nagyobb vagy kisebb akadályok, melyeket a természeti viszonyok különbözősége a dolgok megszerzésére irányuló törekvésekkel szembeszegez, és amelyek által nagyobb vagy kisebb gazdasági erő-kiadásokra kényszerít, határozzák meg [...] a nagyobb vagy kisebb értéket is”, és ezt „a természet és a viszonyok által szembeszegezett megszerzési ellenállás” szerint becslik. „[...] Az a terjedelem, amelyben saját erőnket beléjük” (a dolgokba) „fektettük, a közvetlenül döntő oka egyáltalában az érték létezésének és ilyen vagy olyan különös nagyságának.”

Amennyiben van értelme mindennek, ezt jelenti: Egy munkatermék értékét az előállításához szükséges munkaidő határozza meg, ezt pedig régóta tudtuk, Dühring úr nélkül is. Ahelyett, hogy a tényt egyszerűen közölné, orákulumilag ki kell forgatnia. Egyszerűen hamis, hogy az a terjedelem, amelyben valaki az erejét valamely dologba beléfekteti (hogy a fellengző szólásmódot megtartsuk), az érték és az értéknagyság közvetlenül döntő oka. Először is azon fordul meg a dolog, hogy mely dologba fektetik bele az erőt, másodszor pedig azon, hogy miképpen fektetik bele. Ha a mi valakink olyan dolgot készít, amelynek nincs használati értéke mások számára, akkor összes ereje sem hoz össze egyetlen atomnyi értéket sem; és ha megköti magát, hogy kézzel állítson elő egy tárgyat, amelyet egy gép hússzorta olcsóbban állít elő, akkor a dologba fektetett erejének tizenkilenc huszadrésze sem egyáltalában értéket, sem ennek ilyen vagy olyan különös nagyságát nem hozza létre.

Továbbá a dolognak teljes kiforgatása, ha a termelő munkát, amely pozitív termékeket alkot, egy ellenállás pusztán negatív leküzdésévé változtatjuk. Akkor valahogy ilyenképpen kellene eljárnunk ahhoz, hogy egy inghez jussunk: Elsősorban leküzdjük a gyapotmag ellenállását az elvettetéssel és a növeléssel szemben, azután az érett gyapot ellenállását a leszedetéssel, elcsomagoltatással és elszállíttatással szemben, azután a kicsomagoltatással, a kártoltatással és a megfonatással szemben, majd a fonal ellenállását a megszövetéssel szemben, a szövet ellenállását a megfehéríttetéssel és a megvarratással szemben, és végül a kész ing ellenállását a felvétetés ellen.

Mire való mindez a gyermeteg kifordítás és kiferdítés? Arra, hogy az „ellenállás” révén a „termelési értéktől”, az igazi, de mostanáig csak eszmei értéktől az eddigi történelemben egyedül érvényes, az erőszak által meghamisított „elosztási értékhez” jussunk:

„Azon az ellenálláson kívül, amelyet a természet fejt ki [...] van még egy másik, tisztán társadalmi akadály [...] Az ember és a természet közé egy gátló hatalom lép, és ez ismét az ember. Az egyetlennek és elszigeteltnek elgondolt ember szabadon áll szemben a természettel [...] Másként alakul a helyzet, mihelyt egy második embert is elgondolunk, aki karddal a kezében megszállva tartja a természethez és annak segélyforrásaihoz vezető bejáratokat és a bebocsátásért valamilyen alakban árat követel. Ez a második [...] mintegy megadóztatja az elsőt és ilymódon az oka annak, hogy az elérni kívánt dolog értéke nagyobb lesz, mint amekkora a megszerzés vagy termelés e politikai és társadalmi akadálya nélkül lehetne [...] Szerfelett sokfélék a különös alakulásai a dolgok e mesterségesen felfokozott érvényének, melynek természetesen megvan a maga kísérő ellendarabja a munka érvényének megfelelő leszorításában [...] Illúzió ezért, ha az értéket eleve a szó tulajdonképpeni értelmében vett egyenértékként, azaz valami egyenlő érvényűségként vagy a szolgáltatás és ellenszolgáltatás egyenlőségének elve szerint létrejött csereviszonyként akarjuk tekinteni [...] Ellenkezőleg, egy helyes értékelmélet ismérve az lesz, hogy a benne elgondolt legáltalánosabb becslési ok ne essék egybe az érvénynek az elosztási kényszeren nyugvó különös alakulásával. Ez [...] a társadalmi berendezkedéssel együtt változik, míg a tulajdonképpeni gazdasági érték csak egy a természethez viszonyítva mért termelési érték lehet és ennélfogva csakis természeti és technikai fajtájú tisztán termelési akadályokkal fog változni.”

Egy dolog gyakorlatilag érvényes értéke Dühring úr szerint tehát két részből áll: először a benne foglalt munkából és másodszor a „karddal a kézben” kikényszerített megadóztatási felárból. Más szavakkal, a ma érvényes érték monopolár. Ha mármost, e szerint az értékelmélet szerint, minden árunak ilyen monopolára van, akkor csak két eset lehetséges. Vagy mindenki mint vásárló megint elveszti azt, amit mint eladó nyert; az árak névleg megváltoztak ugyan, a valóságban azonban — kölcsönös viszonyukban — egyenlők maradtak; minden marad, ahogy volt, és a híres-nevezetes elosztási érték puszta látszat. — Vagy pedig az állítólagos megadóztatási felárak valóságos értékösszeget képviselnek, azt tudniillik, amelyet a dolgozó, értéket létrehozó osztály termel, de a monopolisták osztálya elsajátít, és akkor ez az értékösszeg egyszerűen meg nem fizetett munkából áll; ebben az esetben a kezében kardot tartó ember ellenére, az állítólagos megadóztatási felárak és a vélelmezett elosztási érték ellenére visszaérkezünk — az értéktöbblet marxi elméletéhez.

De nézzük meg a híres-nevezetes „elosztási érték” néhány példáját. A 135. skk. oldalon ezt olvassuk:

„Az egyéni konkurencia folytán létrejött áralakulás is a gazdasági elosztás és kölcsönös megadóztatás egy formájának tekintendő [...] gondoljuk el, hogy valamely szükséges áru készlete hirtelen jelentősen csökken, akkor az eladók oldalán aránytalanul nagy hatalom keletkezik a kizsákmányolásra [...] hogy az emelkedés milyen kolosszális méreteket ölthet, mutatják különösen azok az abnormis helyzetek, amelyekben szükséges cikkeknek az utánpótlása hosszabb időtartamra el van vágva” stb. Azonkívül, úgymond, a dolgok normális folyása mellett is vannak tényleges monopóliumok, amelyek önkényes áremelésre adnak módot, például vasutak, a városok vízzel és világítógázzal való ellátására alakult társaságok stb.

Hogy a monopolisztikus kizsákmányolás ilyen alkalmai előfordulnak, az rég ismert dolog. De hogy az általuk létrehozott monopolárak ne kivételeknek és speciális eseteknek, hanem éppen a ma érvényes értékmegállapítás klasszikus példáinak számítsanak, ez új dolog. Hogyan határozódnak meg a létfenntartási eszközök árai? Menjetek egy ostromlott városba, ahol az utánpótlás el van vágva, és tudakozódjatok! — válaszolja Dühring úr. Hogyan hat a konkurencia a piaci árak megállapítására? Kérdezzétek meg a monopóliumot, az majd számot ad nektek róla!

Egyébként ezeknél a monopóliumoknál sem fedezhető fel az, akinek mögöttük kellene állania, az ember karddal a kezében. Ellenkezőleg: ostromlott városokban a kardos ember, a parancsnok, ha kötelességét teljesíti, nagyon gyorsan véget szokott vetni a monopóliumnak és egyenletes elosztás céljára el szokta kobozni a monopolkészleteket. Máskülönben pedig a kardos emberek, mihelyt „elosztási értéket” próbáltak fabrikálni, nem arattak egyebet, mint rossz üzleteket és pénzveszteséget. A hollandusok a kelet-indiai kereskedelem monopolizálásával tönkretették monopóliumukat és kereskedelmüket. A két legerősebb kormányzat, amely valaha fennállt, az észak-amerikai forradalmi kormányzat és a francia nemzeti konvent, merészkedett maximális árakat megállapítani és nyomorultul kudarcot vallott. Az orosz kormányzat most évek óta azon dolgozik, hogy az orosz papírpénz árfolyamát, melyet beválthatatlan bankjegyek folytonos kibocsátásával Oroszországban lenyom, Londonban Oroszországra szóló váltók éppoly folytonos felvásárlásával felhajtsa. Ez a kedvtelése néhány év alatt vagy hatvan millió rubeljába került, és a rubel most két márka alatt áll, ahelyett, hogy három márka felett állna. Ha a kardnak megvan az a gazdasági varázshatalma, melyet Dühring úr tulajdonít neki, miért nem tudta hát egyetlen kormányzat sem véghezvinni azt, hogy rossz pénzre tartósan a jó pénz vagy asszignátákra az arany „elosztási értékét” rákényszerítse? És hol van az a kard, amely a világpiacon parancsnokol?

Van továbbá még egy fő forma, amelyben az elosztási érték mások szolgáltatásainak ellenszolgáltatás nélküli elsajátítását közvetíti: a birtokjáradék, azaz a talajjáradék és a tőkenyereség. Ezt egyelőre csupán regisztráljuk, hogy elmondhassuk: ez minden, amit a híres „elosztási értékről” megtudunk. Minden? Mégsem egészen minden. Halljuk csak:

„Tekintet nélkül a kettős nézőpontra, mely egy termelési és egy elosztási érték felismerésében előtűnik, alapul mégis mindig megmarad egy közös valami mint az a tárgy, amelyből az összes értékek állnak, s amellyel ennélfogva mérik is őket. A közvetlen, természetes mérték az erő-ráfordítás és a legegyszerűbb egység a szó legnyersebb értelmében vett emberi erő. Ez utóbbi a létezési időre vezetődik vissza, melynek önfenntartása pedig táplálkozási és életnehézségek bizonyos összegének leküzdését képviseli. Az elosztási vagy elsajátítási érték tiszta és kizárólagos módon csak ott van meg, ahol a nem-termeit dolgok feletti rendelkezési hatalmat, vagy közönségesebben szólva, magukat e dolgokat valóságos termelési értékkel bíró szolgáltatásokra vagy dolgokra váltják be. Az az egyfajtájú valami, ami minden értékkifejezésben és ennélfogva az elosztás által ellenszolgáltatás nélkül elsajátított érték-alkotórészekben is jelezve és képviselve található, emberi erőnek a ráfordításában áll, mely [...] mindegyik áruban [...] megtestesülten található.”

Mit szóljunk mármost ehhez? Ha minden áruértéket az árukban megtestesült emberi erő-ráfordításon mérünk — hol marad akkor az elosztási érték, a felár, a megvámolás? Dühring úr ugyan azt mondja nekünk, hogy nem-termeit, tehát tulajdonképpeni értékre képtelen dolgok is szert tehetnek elosztási értékre és termelt, értékkel bíró dolgokra kicserélhetők. Egyidejűleg azonban azt mondja, hogy az összes értékek, tehát a tisztán és kizárólagosan elosztási értékek is a bennük megtestesült erő-ráfordításban állnak. Amikor is sajnos nem tudjuk meg, hogyan testesülhet meg erőráfordítás egy nem-termeit dologban. Mindenesetre az értékek mindemez összevisszaságában annyi végül mégis világosnak látszik, hogy az elosztási értékből, az árukra a társadalmi pozíció által rákényszerített felárból, a kard révén való megvámolásból megintcsak semmi nincs; az áruértékeket hát egyedül a bennük megtestesülten található emberi erő, vulgo munka ráfordítása határozza meg? Dühring úr tehát, a talajjáradéktól és az egynéhány monopolártól eltekintve, ugyanazt mondja-e, csak pongyolábbul és zavarosabbul, amit a legyalázott ricardoi—marxi értékelmélet már régen, jóval határozottabban és világosabban megmondott?

Ezt mondja, és egy lélegzetre az ellenkezőjét is mondja. Marx, Ricardo vizsgálódásaiból kiindulva, ezt mondja: Az áruértéket az árukban megtestesült társadalmilag szükséges, általános emberi munka határozza meg, melyet pedig időtartama szerint mérnek. A munka minden érték mértéke, neki magának azonban nincs értéke. Dühring úr, miután a maga lompos módján ugyancsak a munkát tüntette fel értékmérőnek, így folytatja: a munka „a létezési időre vezetődik vissza, melynek önfenntartása pedig táplálkozási és életnehézségek bizonyos összegének leküzdését képviseli”. Hanyagoljuk el a munkaidőnek, amelyen itt egyedül fordul meg a dolog, ezt a merő eredetiséghajhászatból származó felcserélését a létezési idővel, amely mostanáig még soha nem alkotott vagy mért értékeket. Hanyagoljuk el azt a hamis „szocialitárius” látszatot is, melyet e létezési idő „önfenntartásának” kell idehoznia; amióta és ameddig a világ világ, mindenkinek önmagát kell fenntartania abban az értelemben, hogy fenntartási eszközeit önmaga fogyasztja el. Tegyük fel, hogy Dühring úr gazdaságtanilag és szabatosan fejezte ki magát, akkor a fenti mondat vagy semmit sem jelent, vagy ezt jelenti: Egy áru értékét a benne megtestesült munkaidő határozza meg, e munkaidő értékét pedig a munkásnak az ez idő alatti fenntartásához megkövetelt létfenntartási eszközök. És ez a mai társadalomra vonatkozólag ezt jelenti: Egy áru értékét a benne foglalt munkabér határozza meg.

Ezzel végre elérkeztünk ahhoz, amit Dühring úr tulajdonképpen mondani akar. Egy áru értékét, vulgáris gazdaságtani beszédmód szerint, az előállítási költségek határozzák meg; amivel szemben Carey „kiemelte azt az igazságot, hogy az értéket nem a termelési költségek, hanem az újratermelési költségek határozzák meg” („Kritische Geschichte”, 401. old.). Hogy hogyan is áll a dolog ezekkel az előállítási vagy újra-előállítási költségekkel, arról majd később; itt csak annyit, hogy tudvalevőleg munkabérből és tőkeprofitból állnak. A munkabér az áruban megtestesült „erő-ráfordítást”, a termelési értéket képviseli. A profit a tőkés által a monopóliuma — kezében tartott kardja — segítségével kikényszerített vámot vagy felárat, az elosztási értéket képviseli. És így a dühringi értékelmélet egész ellentmondásos zűrzavara végül a legszebb harmonikus világosságban oldódik fel.

Az áruértéknek a munkabér által való meghatározását, mely Adam Smithnél még gyakran összekeveredik az értéknek a munkaidő által való meghatározásával, Ricardo óta száműzték a tudományos gazdaságtanból, és manapság már csak a vulgáris gazdaságtanban garázdálkodik. Éppen a fennálló tőkés társadalmi rend legeslegsekélyesebb tányérnyalói azok, akik az értéknek a munkabér által történő meghatározását prédikálják és ugyanakkor a tőkés profitját szintén — egy magasabb fajta — munkabérnek, a lemondás bérének (azért, hogy a tőkés nem mulatta el a tőkéjét), kockázati jutalomnak, üzletvezetési bérnek stb. tüntetik fel. Dühring úr csak annyiban különbözik tőlük, hogy a profitot rablásnak nyilvánítja. Más szavakkal, Dühring úr a maga szocializmusát egyenesen a legrosszabb fajta vulgáris gazdaságtan tanaira alapozza. Amennyit ez a vulgáris gazdaságtan ér, pontosan ugyanannyit ér az szocializmusa. Együtt áll és bukik mind a kettő.

Hiszen világos: Amit egy munkás teljesít és amibe kerül, éppoly különböző dolgok, mint az, amit egy gép teljesít és amibe kerül. Abban az értékben, amelyet egy munkás egy tizenkétórás munkanap alatt megalkot, semmi közös nincs azoknak a létfenntartási eszközöknek az értékével, amelyeket e munkanap és a hozzá tartozó pihenőszünet alatt elfogyaszt. Ezekben a létfenntartási eszközökben három-, négy-, hétórás munkaidő lehet megtestesülve, a munka termelékenységének fejlődési foka szerint. Tegyük fel, hogy előállításukhoz hét munkaórára volt szükség, akkor a Dühring úr által elfogadott vulgáris gazdaságtani értékelmélet azt mondja, hogy tizenkét munkaóra terméke hét munkaóra termékének értékével bír, hogy tizenkét munkaóra egyenlő hét munkaórával, vagyis hogy 12 = 7. Hogy még világosabban beszéljünk: Egy falusi munkás, mindegy, milyen társadalmi viszonyok között, bizonyos gabonaösszeget, mondjuk húsz hektoliter búzát termel évenként. Ez idő alatt értékek olyan mennyiségét fogyasztja el, amely tizenöt hektoliter búza mennyiségében fejeződik ki. Akkor a húsz hektoliter búzának ugyanaz az értéke, mint a tizenöt hektoliternek, mégpedig ugyanazon a piacon és egyébként teljesen változatlan körülmények mellett; más szavakkal, 20 egyenlő 15-tel. És ez nevezi magát gazdaság- tannak!

Az emberi társadalomnak az állati vadság fokán túlmenő minden fejlődése attól a naptól kezdődik, amikor a család munkája több terméket alkotott, mint amennyi fenntartásához szükséges volt, attól a naptól, amikor a munka egy részét többé nem pusztán létfenntartási eszközök, hanem termelési eszközök termelésére lehetett fordítani. A munkaterméknek egy a munka fenntartási költségein felüli többlete és egy társadalmi termelési és tartalékalapnak e többletből való kialakítása és gyarapítása volt és marad minden társadalmi, politikai és intellektuális továbbfejlődés alapzata. Az eddigi történelemben ez a termelési és tartalékalap egy kiváltságos osztály birtoka volt, amelynek e birtokkal együtt a politikai uralom és a szellemi vezetés is kijutott. Az előttünk álló társadalmi forradalmasodás teszi majd csak ezt a társadalmi termelési és tartalékalapot, azaz a nyersanyagok, termelési szerszámok és létfenntartási eszközök össztömegét valóban társadalmivá, azáltal, hogy kivonja ennek a kiváltságos osztálynak rendelkezése alól és közvagyonként az egész társadalomnak utalja át.

Egyik a kettő közül. Vagy az áruk értéke az előállításukhoz szükséges munka fenntartási költségei által, azaz a mai társadalomban a munkabér által határozódik meg. Akkor minden munkás a munkabérében megkapja munkatermekének értékét, akkor a bérmunkások osztályának a tőkések osztálya által való kizsákmányolása lehetetlenség. Tegyük fel, hogy egy munkás fenntartási költségeit egy adott társadalomban három márkányi összeg fejezi ki. Akkor a munkás napi terméke a fenti vulgáris gazdaságtani elmélet szerint három márka értékű. Tegyük fel mármost, hogy a tőkés, aki ezt a munkást foglalkoztatja, e termékhez egy márka profitot, vámot csap hozzá és négy márkáért adja el. Ugyanezt teszi a többi tőkés. Akkor azonban a munkás már nem tudja napi fenntartását három márkából fedezni, hanem ugyancsak négy márkára van ehhez szüksége. Minthogy előfeltételezzük, hogy minden egyéb körülmény változatlan marad, ugyanolyannak kell maradnia a létfenntartási eszközökben kifejezett munkabérnek is, a pénzben kifejezett munkabérnek tehát emelkednie kell, mégpedig napi három márkáról négy márkára. Amit a tőkések a munkásosztálytól profit alakjában elvonnak, azt bér alakjában vissza kell neki adniuk. Pontosan ugyanott tartunk, ahol az elején: ha a munkabér határozza meg az értéket, akkor nem lehetséges a munkásnak a tőkés által való kizsákmányolása. De lehetetlen termékek egy többletének kialakítása is, mert előfeltevésünk szerint a munkások pontosan ugyanannyi értéket fogyasztanak el, mint amennyit megalkotnak. Mivel pedig a tőkések nem alkotnak értéket, még azt sem lehet átlátni, hogy miből akarnak élni. És ha mármost a termelésnek a fogyasztáson felüli ilyen többlete, ilyen termelési és tartalékalap mégis fennáll, mégpedig a tőkések kezében, akkor más magyarázat nem marad lehetséges, mint hogy a munkások az áruknak csupán az értékét fogyasztják el önfenntartásukra, magukat az árukat pedig átengedték a tőkéseknek további használatra.

Vagy pedig: ha ez a termelési és tartalékalap a tőkésosztály kezében ténylegesen fennáll, ha ténylegesen profitfelhalmozás által keletkezett (a talajjáradékot itt egyelőre kihagyjuk a játékból): akkor ez szükségképpen abból a felhalmozott többletből áll, amellyel a munkásosztály által a tőkésosztálynak szolgáltatott munkatermék a tőkésosztály által a munkásosztálynak kifizetett munkabér-összeget meghaladja. Akkor azonban az érték nem a munkabér által határozódik meg, hanem a munkamennyiség által; akkor a munkásosztály a tőkésosztálynak munkatermékben nagyobb értékmennyiséget szolgáltat, mint amekkorát tőle a munkabérben kifizetve megkap, és akkor a tőkeprofit, mint az idegen, meg nem fizetett munkatermék elsajátításának minden más formája, e Marx által felfedezett értéktöbblet puszta alkotórészeként magyarázódik.

Mellesleg. Arról a nagy felfedezésről, amellyel Ricardo a főművét kezdi:

„Hogy az áru értéke [...] a termeléséhez szükséges [...] munkamennyiségtől, nem pedig az e munkáért fizetett nagyobb vagy kisebb javadalmazástól függ”²

erről a korszakalkotó felfedezésről az egész „Kursus der Ökonomie”-ban sehol nincs szó. A „Kritische Geschichte” ezzel az orákulumi frázissal intézi el:

„nem gondolja meg azt, hogy annak a nagyobb vagy kisebb aránynak, amelyben a bér létszükségleti cikkekre szóló utalvány lehet” (!), „az értékviszonyok különféle alakulását is [...] magával kell hoznia!”

Ennél a frázisnál az olvasó azt gondolhat, amit akar, és akkor jár legjobban, ha nem gondol semmit.

Most pedig az öt fajta érték közül, amellyel Dühring úr traktál bennünket, válassza ki magának maga az olvasó azt, amelyik legjobban tetszik neki: a termelési értéket, amely a természettől ered, vagy az elosztási értéket, amelyet az emberek rosszasága alkotott, és amely azzal tűnik ki, hogy a szerint az erő-ráfordítás szerint mérik, amely nem rejlik benne, vagy harmadszor azt az értéket, amelyet a munkaidő által mérnek, vagy negyedszer azt, amelyet az újratermelési költségek által, vagy végül azt, amelyet a munkabér által mérnek. A választék bőséges, a zűrzavar teljes, és számunkra már csak az marad hátra, hogy Dühring úrral együtt így kiáltsunk fel:

„Az értékről szóló tan a gazdaságtani rendszerek megbízhatóságának próbaköve!”

¹ Proudhon: „Qu’est-ce que la propriété?”, 2. old.
² D. Ricardo: „Principles of Political Economy”, I. fej. 1. szakasz; III. kiad. 1. old.

Következő rész: VI. Egyszerű és összetett munka

Tartalomjegyzék