Vegyük azonban Dühring úr e mindenható „erőszakát” valamivel közelebbről szemügyre. Robinson „karddal a kezében” igázza le Pénteket. Honnan van neki a kardja? Még a Robinson-történetek fantázia-szigetein sem teremnek ez ideig a kardok a fákon, és Dühring úr e kérdésünkre adós marad minden felelettel. Ahogy Robinson kardot szerezhetett magának, ugyanúgy feltehetjük, hogy Péntek egy szép napon töltött revolverrel a kezében jelenik meg, s akkor az egész „erőszak“-viszony megfordul: Péntek parancsol és Robinsonnak kell robotolnia. Bocsánatot kérünk az olvasótól, hogy ily következetesen vissza-visszatérünk Robinsonnak és Pénteknek tulajdonképpen a gyermekszobába és nem a tudományba tartozó históriájára, de nem tehetünk róla. Kénytelenek vagyunk Dühring úr axiomatikus módszerét lelkiismeretesen alkalmazni, és nem a mi vétkünk, ha ennek során folyvást a tiszta gyermetegség területén mozgunk. Tehát a revolver győz a kard felett, és ezzel alkalmasint a leggyermetegebb axiomatikus számára is megérthető lesz, hogy az erőszak nem puszta akarati aktus, hanem működtetéséhez nagyon reális előfeltételeket követel meg, nevezetesen szerszámokat, melyek közül a tökéletesebb a tökéletlenebbet leküzdi; hogy továbbá ezeket a szerszámokat meg kellett hogy termeljék, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a tökéletesebb erőszakszerszámok — vulgo [népiesen] fegyverek — termelője legyőzi a tökéletlenebbek termelőjét, és hogy, egyszóval, az erőszak győzelme fegyverek termelésén, ez pedig megint egyáltalában a termelésen, tehát — a „gazdasági hatalmon”, a „gazdasági helyzeten”, az erőszaknak rendelkezésére álló anyagi eszközökön nyugszik.
Az erőszak — ez manapság a hadsereg és a hadiflotta, s ahogy mindannyian a magunk kárán tudjuk, mindkettő „pogányul sok pénzbe” kerül. Az erőszak azonban nem tud pénzt csinálni, legfeljebb el tudja venni, amit már megcsináltak, és ez nem sokat használ, ahogy azt ugyancsak a magunk kárán a francia milliárdokkal1 tapasztaltuk. A pénzt tehát végül mégis a gazdasági termelés révén kell előteremteni; az erőszakot tehát megint a gazdasági helyzet határozza meg, amely megszerzi neki a szerszámai felszerelésére és fenntartására szolgáló eszközöket. De ez még nem minden. Semmi sem függ annyira gazdasági előfeltételektől, mint éppen a hadsereg és a flotta. Fegyverzet, állomány, szervezet, taktika és stratégia mindenekelőtt a mindenkori termelési foktól és a közlekedési összeköttetésektől függ. Nem zseniális hadvezérek „értelmének szabad teremtményei” hatottak itt forradalmasítóan, hanem jobb fegyverek feltalálása és a katona-anyag megváltozása; a zseniális hadvezérek befolyása a legjobb esetben arra korlátozódik, hogy a harcmódot hozzáidomítsa az új fegyverekhez és harcosokhoz.2
A XIV. század elején a lőpor az araboktól eljutott a nyugat-európaiakhoz, és mint minden iskolásgyerek tudja, forradalmasította az egész hadviselést. A lőpor és a tűzfegyverek bevezetése azonban semmiképp nem erőszakcselekedet volt, hanem ipari, tehát gazdasági haladás. Az ipar ipar marad, akár tárgyak létrehozására, akár elpusztításukra irányul. És a tűzfegyverek bevezetése nemcsak magára a hadviselésre hatott forradalmasítóan, hanem a politikai uralmi és szolgasági viszonyokra is. Lőpor és tűzfegyverek megszerzéséhez ipar és pénz kellett, és mindkettő a városi polgárok birtokában volt. A tűzfegyverek ennélfogva kezdettől kezdve a városok és a városokra támaszkodó, emelkedőben levő monarchia fegyverei voltak a feudális nemesség ellen. A nemesi várak eladdig megközelíthetetlen kőfalai leomlottak a polgárok ágyúi előtt, a polgári kézipuskák golyói átütötték a lovagi vérteket. A nemesség páncélos lovasságával együtt a nemesi uralom is összeomlott; a polgárság fejlődésével a gyalogság és a tüzérség vált mindinkább a döntő fegyvernemmé; az ágyú kényszerítő hatása alatt a hadimesterségnek egy új, teljesen ipari alosztállyal kellett kiegészülnie: a mérnökkarival.
A tűzfegyverek kialakítása igen lassan ment végbe. Az ágyú nehézkes maradt, a puskák, sok részlettalálmány ellenére is, durvák voltak. Több, mint háromszáz évig tartott, míg olyan fegyver jött létre, amely alkalmas volt az egész gyalogság felfegyverzésére. Csak a XVIII. század elején szorította ki végérvényesen a szuronyos kováspuska a dzsidát [lándzsát] a gyalogság fegyverzetéből. Az akkori gyalogság keményen gyakorlatozó, de teljesen megbízhatatlan, csak bottal kordában tartott, legzüllöttebb társadalmi elemekből, gyakran bekényszerített ellenséges hadifoglyokból kikerülő verbuvált fejedelmi katonákból állt, és az egyetlen harci forma, melyben ezek a katonák az új fegyvert alkalmazni tudták, a vonal-taktika volt, amely II. Frigyes alatt érte el legmagasabb kiteljesedését. A sereg egész gyalogságát háromtagú, igen hosszú üres négyszögben állították fel, és csatarendben csak mint egész mozgott; legfeljebb a két szárny egyikének engedték meg, hogy valamennyire előrenyomuljon vagy visszamaradjon. Ez az esetlen tömeg csak teljesen sík terepen volt rendben mozgatható, és ott is csak lassú ütemben (hetvenöt lépés percenként); a csatarendet ütközet közben megváltoztatni lehetetlen volt, és győzelem vagy vereség — mihelyt a gyalogság már tűzben volt — rövid idő alatt egy csapásra eldőlt.
Ezekkel az esetlen vonalakkal az amerikai függetlenségi háborúban rebellis-bandák szálltak szembe, amelyek nem tudtak ugyan gyakorlatozni, de annál jobban tudtak vontcsövű puskáikból lőni; amelyek legsajátabb érdekeikért küzdöttek, tehát nem szökdöstek, mint a verbuvált csapatok, és nem tették meg az angoloknak azt a szívességet, hogy ugyancsak vonalban és szabad síkon szálljanak velük szembe, hanem oldott, gyorsan mozgatható lövészrajokban az erdők fedezete alatt harcoltak. A vonal itt tehetetlen volt és alulmaradt a láthatatlan és elérhetetlen ellenféllel szemben. Újra feltalálták a csatározást — új harcmód a megváltozott katona-anyag következtében.
Amit az amerikai forradalom megkezdett, azt a francia betetőzte, katonai téren is. A koalíció gyakorlott verbuvált hadseregeivel úgyszintén csak rosszul gyakorolt, de nagyszámú tömegeket állíthatott szembe, az egész nemzet bevetését. De ezekkel a tömegekkel Párizst kellett megvédeni, tehát egy meghatározott területet kellett fedezni, és ez nem történhetett meg nyílt tömegcsatában kivívott győzelem nélkül. A puszta lövészcsata nem volt elegendő; formát kellett találni a tömeges felhasználásra is, és ezt megtalálták az oszlopban. Az oszlop-felállítás kevéssé gyakorlott csapatoknak is megengedte, hogy meglehetős rendben mozogjanak, méghozzá nagyobb menetsebességgel (száz és még több lépés percenként), megengedte, hogy a régi vonalrend merev formáit áttörjék, bármely, tehát a vonal számára legkedvezőtlenebb terepen is harcoljanak, a csapatokat bármely, a helyzetnek valamiképpen megfelelő módon csoportosítsák és — szétszórt lövészek harcával összekapcsoltan — az ellenséges vonalakat feltartóztassák, lekössék, kifárasszák, mígcsak el nem érkezett a pillanat, amikor az állás döntő pontján tartalékban tartott tömegekkel áttörték őket. Ez az új, csatárok és oszlopok összekapcsolásán és a hadseregnek önálló, valamennyi fegyverből összeállított hadosztályokra vagy hadtestekre való beosztásán nyugvó, Napóleon által mind taktikai, mind stratégiai oldaláról tökéletesen kidolgozott harcmód eszerint mindenekelőtt a francia forradalom megváltozott katona-anyagánál fogva vált szükségszerűvé. De volt még két igen fontos technikai előfeltétele is: először a tábori ágyúknak Gribeauval által konstruált könnyebb lövegtalpa, melynek révén egyedül vált lehetségessé az ágyúk most megkívánt gyorsabb mozgatása, és másodszor az eddig egészen egyenesen a puskacső meghosszabbítása irányában folytatódó puskatusnak Franciaországban 1777-ben bevezetett, a vadászfegyvertől átvett megtörése, mely lehetségessé tette az egyes emberre való célzást anélkül, hogy szükségképpen mellélőttek volna. E haladás nélkül azonban a régi fegyverrel nem lehetett volna csatározni.
Az egész nép felfegyverzésének forradalmi rendszere csakhamar kényszersorozásra korlátozódott (megváltásos helyettesállítással a vagyonosok részére) és ebben a formában fogadta el a kontinens legtöbb nagy állama. Csak Poroszország kísérelte meg Landwehr-rendszerében3 a nép véderejének nagyobb mértékű bevonását. Poroszország volt ezenfelül az első állam, amely — az 1830 és 1860 között kialakult, hadi használatra alkalmas, vontcsövű elöltöltő puska rövid szereplése után — egész gyalogságát a legújabb fegyverrel látta el, a vontcsövű hátultöltő puskával. E két berendezkedésnek köszönhette 1866-os sikereit.4
A német—francia háborúban első ízben szállt szembe egymással két olyan hadsereg, melyek egyaránt vontcsövű hátultöltő puskával voltak felszerelve, mégpedig mindkettő lényegileg ugyanazon taktikai formációkban, mint a régi simacsövű kováspuska idején. Csakhogy a poroszok a századoszlop bevezetésével kísérletet tettek arra, hogy az új fegyverzetnek jobban megfelelő harci formát találjanak. Amikor azonban augusztus 18-án St. Privat-nál5 a porosz gárda megkísérelte, hogy a századoszloppal komolyra fogja a dolgot, a harcban leginkább részt vett öt ezred nem egész két óra leforgása alatt állományának több, mint egyharmadát elvesztette (176 tisztet és 5114 katonát), és ettől fogva a századoszlop mint harci forma felett is ki volt mondva az ítélet, nem kevésbé, mint a zászlóaljoszlop és a vonal felett; felhagytak minden kísérlettel, hogy ezentúl bármiféle zárt csapatokat kitegyenek az ellenséges fegyvertűznek, és a harcot német részről már csak azokban a sűrű lövészrajokban folytatták, amelyekre az oszlop idáig a becsapódó golyózápor alatt rendszerint már magától felbomlott, amelyek ellen azonban felülről mint szabályellenesek ellen küzdöttek; és éppígy most az ellenséges fegyvertűz hatókörében a futólépés lett az egyetlen mozgásnem. A katona megintcsak okosabb volt a tisztnél; az egyetlen csataformát, mely a hátultöltő puska tüzében eddig bevált, ő találta meg ösztönszerűen és a vezetés ellenszegülése ellenére eredményesen keresztül is vitte.
A német—francia háborúval egy minden eddigitől eltérő jelentőségű fordulópont következett be. Először is a fegyverek annyira tökéletesedtek, hogy újabb, valamennyire is forradalmasító befolyású haladás már nem lehetséges. Amikor olyan ágyúk vannak, melyekkel egy zászlóaljat el lehet találni, mihelyt szemmel megkülönböztethető, és olyan fegyverek, melyek ugyanazt teszik meg az egyes emberrel mint célponttal, és melyeknél a töltés kevesebb időt rabol, mint a célzás, akkor minden további haladás a sík mezőn való háború szempontjából többé-kevésbé közömbös. A fejlődés érája ebben az irányban tehát lényegében lezárult. Másodszor pedig ez a háború rákényszerítette valamennyi kontinentális nagyállamot, hogy bevezessék maguknál a megszigorított porosz Landwehr-rendszert és ezzel olyan katonai terhet, amelybe néhány év alatt tönkre kell menniük. A hadsereg az állam fő célja, öncél lett; a népek már csak arra valók, hogy a katonákat szolgáltassák és etessék. A militarizmus uralma alatt tartja és elnyeli Európát. De ez a militarizmus magában hordozza saját pusztulásának csíráját is. Az egyes államokat egymás közti konkurenciájuk rákényszeríti egyrészt arra, hogy évről évre több pénzt fordítsanak hadseregre, hajóhadra, lövegekre stb., tehát mindinkább gyorsítsák pénzügyi összeomlásukat; másrészt arra, hogy egyre komolyabban vegyék az általános szolgálatkötelezettséget és ezzel végül is az egész népet jártassá tegyék a fegyverhasználatban; tehát képessé tegyék arra, hogy akaratát egy bizonyos pillanatban a parancsnokló katonai felsőbbséggel szemben keresztülvigye. És ez a pillanat bekövetkezik, mihelyt a nép tömegének — falusi és városi munkásoknak és parasztoknak — van akarata. Ezen a ponton a fejedelmi hadsereg átcsap népi hadseregbe; a gépezet felmondja a szolgálatot, a militarizmus belepusztul saját fejlődésének dialektikájába. Amit az 1848-as polgári demokrácia nem tudott véghezvinni, éppen mert polgári volt, nem pedig proletár, tudniillik hogy a dolgozó tömegeknek olyan akaratot adjon, amelynek tartalma osztályhelyzetüknek megfelel — azt a szocializmus csalhatatlanul el fogja érni. Ez pedig a militarizmusnak és vele együtt minden állandó hadseregnek belülről való robbantását jelenti.
Ez az egyik tanulság a modern gyalogság általunk vázolt történetéből. A második tanulság, mely újra visszavezet bennünket Dühring úrhoz, az, hogy a hadseregek egész szervezete és harcmódja, és ezzel együtt győzelem és vereség, anyagi, azaz gazdasági feltételektől függőnek bizonyul: az ember- és a fegyveranyagtól, tehát a népesség minőségétől és mennyiségétől és a technikától. Csak az olyan vadásznép, mint az amerikaiak, találhatta fel újra a csatározást — ők pedig tisztán gazdasági okokból voltak vadászok, éppúgy, mint ahogy most ugyanezek a régi államokbeli jenkik tisztán gazdasági okokból parasztokká, ipari vállalkozókká, tengerhajózókká és kereskedőkké változtak, akik nem csatároznak többé az őserdőkben, viszont annál inkább a spekuláció mezején, ahol a tömeges felhasználásban is sokra vitték. — Csak az olyan forradalom, mint a francia, mely a polgárt és nevezetesen a parasztot gazdaságilag emancipálta, találhatta meg a tömeghadseregeket és egyúttal azokat a szabad mozgási formákat, amelyeken összetörtek a régi, merev vonalak — az általuk védett abszolutizmus katonai képmásai. És hogy a technika előrehaladásai, mihelyt katonailag felhasználhatókká lettek és fel is használták őket, hogyan kényszerítettek ki szinte erőszakosan azonnal változásokat, sőt forradalmasodásokat a harcmódban, méghozzá sokszor a hadvezetőség akarata ellenére, azt esetről esetre láttuk. Hogy ezenkívül a hadviselés mennyire függ saját hátországának, valamint a hadszíntérnek termelékenységétől és közlekedési eszközeitől, arról manapság már akármelyik törekvő altiszt is felvilágosíthatja Dühring urat. Röviden, mindenütt és mindenkor gazdasági feltételek és hatalmi eszközök segítik az „erőszakot” győzelemre, s enélkül az véget ér erőszak lenni, és az, aki dühringi alapelvek szerint az ellenkező álláspontról meg akarná reformálni a hadügyet, nem arathatna egyebet, mint ütlegeket.6
Ha mármost a szárazföldről a vízre bocsátkozunk, ott csak a legutóbbi húsz esztendő alatt is egy még egészen másféleképpen átütő forradalmasodás tárul elénk. A krimi háború7 csatahajója a fából készült két- és háromfedélzetű, 60—100 ágyús hajó volt, melyet főleg még vitorlák mozgattak és csak kisegítésül volt egy gyenge gőzgép. Főként mintegy 50 cwt csősúlyú 32 fontos ágyúkkal volt felszerelve, s emellett csak kevés 95 cwt-es 68 fontos ágyúval. A háború vége felé vaspáncélos úszó ütegek jelentek meg, nehézkes, szinte mozdulatlan, de az akkori ágyú számára sérthetetlen szörnyetegek. Csakhamar átvitték a vaspáncélzatot a csatahajókra is; eleinte még vékony volt, négy hüvelyk vastagságú már rendkívül nehéz páncélnak számított. De a tüzérségi haladás hamarosan fölébe kerekedett a páncélzatnak; minden páncélvastagsággal szemben, amit sorjában alkalmaztak, mindig akadt egy új, nehezebb ágyú, mely könnyen átütötte.
Így most már elérkeztünk az egyik oldalon a 10, 12, 14, 24 hüvelykes páncélvastagsághoz (Olaszország egy három lábnyi vastag páncélzatú hajót akar építtetni); a másikon a 25, 35, 80, sőt 100 ton (à 20 cwt) csősúlyú, vontcsövű ágyúkhoz, melyek 300—400—1700—2000 fontos lövedékeket repítenek azelőtt hallatlan távolságokra. A mai csatahajó 8000—9000 ton tartalmú és 6000—8000 lóerejű óriási páncélozott csavargőzös forgótornyokkal és négy, legfeljebb hat nehéz ágyúval és egy a vízvonal alatti, ellenséges hajók lerohanására szolgáló sarkantyúban végződő orral; az ilyen csatahajó egyetlen kolosszális gépezet, amelyen a gőz nemcsak a gyors tovamozgatást eszközli, hanem a kormányzást, a horgonytekerést, a tornyok forgatását, az ágyúk irányzását és töltését, a víz kiszivattyúzását, a csónakoknak — melyek maguk is részben megint gőzerőt alkalmaznak — a felvonását és lebocsátását stb. is. És a páncélzás és a löveghatás közti versenyharc oly kevéssé zárult még le, hogy manapság egy hajó szinte szabályszerűen már nem elégíti ki az igényeket, már elavult, mielőtt még vízre bocsátották volna. A modern csatahajó nemcsak terméke a modern nagyiparnak, hanem egyúttal próbadarabja, úszó gyár — kiváltképp persze pénzpocsékolás termelésére. Annak az országnak, amelyben a nagyipar a leginkább fejlett, csaknem monopóliuma van e hajók építésére. Valamennyi török, majdnem valamennyi orosz, a legtöbb német páncéloshajót Angliában építették; valamennyire is használható páncéllemezeket szinte kizárólag Sheffieldben készítenek; Európa három vasműve közül, melyek egyedül képesek a legnehezebb ágyúk szolgáltatására, kettő (Woolwich és Elswick) Angliára, a harmadik (Krupp) Németországra jut. Itt a legkézzelfoghatóbban mutatkozik, hogy a „közvetlen politikai erőszakhatalom”, amely Dühring úr szerint „a gazdasági helyzet döntő oka”, ellenkezőleg, teljesen a gazdasági helyzet hatalma alá van igázva; hogy a tengeri erőszakszerszámnak, a csatahajónak, nemcsak az előállítása, hanem a kezelése maga is a modern nagyipar egyik ágává lett. És hogy ez így lett, senkinek akkora hátborsódzást nem okoz, mint éppen az erőszakhatalomnak, az államnak, amelynek egy hajó most annyiba kerül, mint régebben egy teljes kis flotta; amelynek látnia kell, hogy ezek a drága hajók, mielőtt még vízre kerültek volna, már elavultak, tehát elértéktelenedtek; és amely bizonyára éppannyi bosszúságot érez azon, mint Dühring úr, hogy a „gazdasági helyzet” embere, a mérnök, most sokkal fontosabb ember a fedélzeten, mint a „közvetlen erőszakhatalom” embere, a kapitány. Nekünk ellenben koránt sincs okunk a bosszankodásra, amikor azt látjuk, hogy ebben a páncél és ágyú közti versenyharcban a csatahajót a művészi tökély ama csúcsáig kiképezik, amely azt éppannyira megfizethetetlenül drágává, mint hadi használatra alkalmatlanná teszi8, és hogy e harc ilymódon a tengeri háború területén is megnyilatkoztatja ama belső dialektikus mozgástörvényeket, amelyek szerint a militarizmus, mint minden más történelmi jelenség, saját fejlődésének következményeibe tönkremegy.
Itt is tehát napnál világosabban látjuk, hogy semmiképp sem igaz, hogy „az elsődlegest a közvetlen politikai erőszakhatalomban kell keresnünk, nem pedig előbb egy közvetett gazdasági hatalomban”. Ellenkezőleg. Mi mutatkozik itt éppen magához az erőszakhatalomhoz képest „az elsődlegesként”? A gazdasági hatalom, a nagyipar hatalmi eszközei feletti rendelkezés. A tengeri politikai erőszakhatalom, amely a modern csatahajókon nyugszik, korántsem bizonyul „közvetlennek”, hanem éppen közvetítettnek a gazdasági hatalom által, a fémkohászat magas kiképződése által, ügyes technikusok és kiadós szénbányák feletti parancsnoklás által.
No de mire való mindez? Adják a legközelebbi tengeri háborúban Dühring úr kezébe a főparancsnokságot, és majd megsemmisíti a gazdasági helyzettől leigázott összes páncélos flottákat, torpedók és egyéb mesterkedések nélkül, egyszerűen az ő „közvetlen erőszakhatalma” révén.
1
Franciaország az 1870-71-es német-francia háborúban elszenvedett vereség után a
békeszerződés feltételei szerint 1871—73-ban öt milliárd frank hadikárpótlást tartozott
fizetni Németországnak; ez a sarc a német gazdaságot a kezdeti fellendülés ellenére nem
óvta meg az 1873-as összeomlástól.
2 [A kéziratban a következő hat bekezdés helyén eredetileg egy részletesebb fejtegetés volt;
ezt Engels kiemelte a szövegből és külön címet adott neki: „A gyalogság taktikája az anyagi
okokból levezetve. 1700-1870”]
3 Landwehr — eredetileg általános felfegyverzés, népfelkelés. Az állandó hadsereg bevezetésével előbb elvesztette jelentőségét, de a napóleoni háborúk idején kifejlesztették a
Landwehr-rendszert a katonailag kiképzett hadkötelesek idősebb évfolyamainak hadi
szolgálatba való bevonására. A tilsiti béke (1807) után a Landwehr már komolyabb
szerepet játszott és szoros kapcsolatban állt az állandó hadsereggel. A porosz Landwehr-rendszert Scharnhorst 1813. márc. 17-i tervezete szerint építették ki. Két korosztályra oszlott: 26—32 és 32—39 évesek; az utóbbiakat helyőrségi és megszálló csapatoknak szánták. A porosz törvények szerint a Landwehrt csak háborúban lehetett behívni.
A német-francia háborúban az állandó hadsereg mellett a Landwehrt is hadba vetették.
4 A porosz—osztrák háborúban.
5 A Saint Privat-nál lefolyt csatában (más néven gravelotte-i csatában) a német csapatok
óriási veszteségeket szenvedve legyőzték a francia rajnai hadsereget.
6 [Jegyzet:] A porosz vezérkarban ezt máris egészen jól tudják. „A hadügy alapzata
elsősorban egyáltalában a népek gazdasági élet-alakulása”, mondja Max Jahns vezérkari
százados úr egy tudományos előadásában („Kölnische Zeitung”, 1876. április 20., harmadik
lap)
7 A krími háború 1853—56-ban folyt Oroszország és az Angliával, Franciaországgal és
Szardíniával szövetkezett Törökország között.
8 [Jegyzet:] A tengeri háború számára előállított legutolsó nagyipari terméknek, az önmagát tovamozgató torpedónak a tökéletesítése, úgy látszik, megvalósítja majd ezt; a legkisebb torpedónaszád ilymódon fölényben volna a leghatalmasabb páncéloshajóval szemben.
[III. kiad. kiegészítése:] (Ne felejtsük el egyébként, hogy fentiek 1878-ban íródtak.)