,„Az általános politikának a gazdasági jog alakulataihoz való viszonya az én rendszeremben oly határozott és egyszersmind oly sajátságosan van meghatározva, hogy talán nem lesz felesleges, ha a tanulmányozás megkönnyítése végett erre nézve külön útbaigazítást adok. A politikai vonatkozások alakulása a történelmileg alapvető, a gazdasági függőségek pedig csak okozatok vagy speciális esetek, és ezért mindig másodrendű tények. Egynémely újabb szocialista rendszer egy teljesen fordított viszonynak a szembeötlő látszatát teszi vezető elvvé, amennyiben a gazdasági állapotokból mintegy kinöveszti a politikai alárendeltségeket. Mármost e másodrendű okozatok mint ilyenek megvannak ugyan és a jelenkorban leginkább érezhetők; de az elsődlegest a közvetlen politikai erőszakhatalomban kell keresnünk, nem pedig előbb egy közvetett gazdasági hatalomban.” Ugyanígy egy másik helyen, ahol Dühring úr „abból a tételből indul ki, hogy a politikai állapotok a gazdasági helyzet döntő okai, és hogy a fordított vonatkozás csak másodrendű visszahatást képvisel [...] mindaddig, amíg valaki a politikai csoportosulást nem önmagáért teszi kiindulóponttá, hanem kizárólag hascélok eszközeként [Mittel für Futterzwecke] kezeli, ha mégoly radikális szocialistának és forradalmárnak jelennék is meg, mégis jó adag burkolt reakciót rejteget magában”.
Ez Dühring úr elmélete. Itt és sok más helyen egyszerűen felállítja, úgyszólván dekretálja. A bizonyításnak vagy a szembenálló nézet cáfolásának akár csak a legcsekélyebb kísérletéről nincs szó sehol a három vastag könyvben. És ha a bizonyítékok éppoly olcsók volnának is, mint a szeder,1 Dühring úr nem adna nekünk bizonyítékokat. Hiszen a dolog be van bizonyítva már a híres bűnbeeséssel, amikor Robinson leigázta Pénteket. Ez erőszakcselekedet, tehát politikai cselekedet volt. És mivelhogy ez a leigázás az egész eddigi történelem kiindulópontját és alaptényét alkotja és beléoltja a jogtalanság eredendő bűnét, bár úgy, hogy ez a későbbi időszakokban csak enyhült és „a közvetettebb gazdasági függőségi formákká változott át”, továbbá, mivelhogy úgyszintén ezen az ősleigázáson nyugszik ez egész mindmáig érvényben maradt „erőszaktulajdon”, ezért világos, hogy minden gazdasági jelenség politikai okokból magyarázandó, tudniillik az erőszakból. Akinek pedig ez nem elég, az burkolt reakciós.
Jegyezzük meg először is, hogy az embernek Dühring úrnál nem kevésbé kell magamagába szerelmesnek lennie, hogy ezt a nézetet olyan „sajátságosnak” tartsa, mint amennyire nem az. Az az elképzelés, mintha a nagy politikai színjátékok volnának a döntők a történelemben, olyan régi, mint maga a történetírás, és ez a fő oka annak, hogy a népeknek e zajos föllépések hátterében csendben lefolyó és valóban előrehajtó fejlődéséről oly kevés őrződött meg számunkra. Ez az elképzelés uralkodott az egész múlt történetfelfogáson, és csak a restauráció korabeli francia polgári történetírók2 mérték rá az első csapást; „sajátságos” ebben csak az, hogy Dühring úr minderről megint semmit sem tud.
Továbbá: tegyük fel egy pillanatra, Dühring úrnak igaza van abban, hogy az egész eddigi történelem visszavezethető az embernek az ember által való leigázására, ezzel még korántsem hatoltunk a dolog alapjáig. Hanem legelőször is felvetődik a kérdés: hogyan jutott Robinson odáig, hogy Pénteket leigázza? Puszta kedvtelésből? Korántsem. Ellenkezőleg, azt látjuk, hogy Robinson Pénteket „mint rabszolgát vagy puszta szerszámot gazdasági szolgálatra szorítja és csak mint szerszámot is tartja fenn”. Robinson csak azért igázta le Pénteket, hogy Péntek Robinson javára dolgozzék. És hogyan tud Robinson Péntek munkájából hasznot húzni a maga javára? Csak azáltal, hogy Péntek a maga munkájával több létfenntartási eszközt hoz létre, mint amennyit Robinsonnak adnia kell ahhoz, hogy Péntek munkaképes maradjon. Robinson tehát, Dühring úr kifejezett előírása ellenére, a Péntek leigázása által létrehozott „politikai csoportosulást nem önmagáért tette kiindulóponttá, hanem kizárólag hascélok eszközeként kezelte”, s most törheti rajta a fejét maga, hogyan intézi el az ügyet urával és mesterével, Dühring úrral.
Az a gyermeteg példa tehát, melyet Dühring úr sajátképp arra talált ki, hogy az erőszakot a „történelmileg alapvetőnek” mutassa ki, azt bizonyítja, hogy az erőszak csak az eszköz, a gazdasági előny ellenben a cél. Amennyivel „alapvetőbb” a cél, mint a kedvéért alkalmazott eszköz, ugyanannyival alapvetőbb a történelemben a viszony gazdasági oldala a politikai oldalhoz képest. A példa tehát éppen az ellenkezőjét bizonyítja annak, amit bizonyítania kellene. És ahogy Robinson és Péntek esetében, úgy áll a dolog az uralom és szolgaság minden eddigi esetében is. A leigázás, hogy Dühring úr elegáns kifejezésmódját használjuk, mindenkor „hascélok eszköze” volt (ezeket a hascélokat a legtágabb értelemben véve), de soha és sehol nem volt „önmagáért” bevezetett politikai csoportosulás. Dühring úrnak kell lennie valakinek ahhoz, hogy azt képzelhesse, hogy az adók csak „másodrendű okozatok” az államban, vagy hogy az uralkodó burzsoázia és az elnyomott proletariátus mai politikai csoportosulása „önmagáért” létezik, és nem az uralkodó burzsoázia „hascéljaiért”, tudniillik a profitcsinálásért és tőkefelhalmozásért.
De térjünk megint vissza a mi két férfiúnkhoz. Robinson, „karddal a kezében”, rabszolgájává teszi Pénteket. De ahhoz, hogy ezt végbevihesse, Robinsonnak még valami másra is szüksége van a kardon kívül. Nem mindenkinek tesz szolgálatot egy rabszolga. Hogy valaki a rabszolgának hasznát vehesse, kétféle dolog felett kell rendelkeznie: először a rabszolga munkájához szükséges szerszámok és tárgyak felett és másodszor a szűkös fenntartásához szükséges létfenntartási eszközök felett. Mielőtt tehát a rabszolgaság lehetségessé válik, egy bizonyos fokot már el kellett érni a termelésben és az egyenlőtlenség egy bizonyos fokának már be kellett következnie az elosztásban. Ahhoz pedig, hogy a rabszolgamunka egy egész társadalom uralkodó termelési módjává legyen, a termelésnek, a kereskedelemnek és a gazdagság felgyülemlésének még sokkal nagyobb fokozódására van szükség. A talaj össztulajdonával kapcsolatos régi természetadta közösségben rabszolgaság vagy egyáltalán nem fordul elő, vagy csak igen alárendelt szerepet játszik. Éppígy az őseredeti parasztváros Rómában; amikor ellenben Róma „világváros” lett és az itáliai földbirtok egyre inkább roppant gazdag tulajdonosok kisszámú osztályának kezébe került, a parasztnépességet kiszorította egy rabszolgákból álló népesség. Ha a perzsa háborúk idején Korinthoszban 460 000-re, Aiginéban 470 000-re emelkedett a rabszolgák száma és a szabad népességre fejenként tíz rabszolga jutott,3 akkor ehhez valamivel több is kellett még, mint „erőszak”, tudniillik magas fejlettségű mű- és kézművesipar és kiterjedt kereskedelem. A rabszolgaság az Amerikai Egyesült Államokban sokkal kevésbé az erőszakon, mint az angol pamutiparon nyugodott; azokon a vidékeken, ahol nem termett gyapot, vagy amelyek nem foglalkoztak, mint a határállamok, rabszolgatenyésztéssel a gyapotállamok részére, a rabszolgaság magától kihalt, erőszak alkalmazása nélkül, egyszerűen mert nem fizetődött ki.
Amikor tehát Dühring úr a mai tulajdont erőszaktulajdonnak nevezi és úgy jellemzi, mint
„azon uralmi formát, amelynek nem csupán az embertársnak a létezéshez szükséges természeti eszközök használatából való kizárása, hanem, ami még sokkal többet jelent, az embernek szolgamunkára való leigázása is szolgál alapul”
akkor az egész viszonyt a feje tetejére állítja. Az embernek szolgamunkára való leigázása, minden formájában, előfeltételezi a leigázónak a munkaeszközök feletti rendelkezését, amelyek révén használhatja csakis fel a leigázottat, és a rabszolgaságnál ezenkívül még a létfenntartási eszközökkel való rendelkezését is, amelyek révén tarthatja csakis életben a rabszolgát. Minden esetben előfeltételez tehát már egy bizonyos, az átlagot meghaladó vagyonbirtoklást. Hogyan jött ez létre? Mindenesetre világos, hogy bár rabolhatták is, tehát erőszakon is nyugodhatik, de ez korántsem szükséges. Szerezhették munkával, lopással, kereskedéssel, szédelgéssel. Sőt, munkával kellett megszerezni, mielőtt egyáltalán elrabolhatta valaki.
A magántulajdon egyáltalában semmiképp nem a rablás és az erőszak eredményeként lép fel a történelemben. Ellenkezőleg. Fennáll már, habár bizonyos tárgyakra korlátozottan, minden kultúrnép ősrégi természetadta közösségében. Már e közösségen belül, mindenekelőtt az idegenekkel folytatott cserében, az áru formájáig fejlődik. Minél inkább áruformát öltenek a közösség termékei, azaz minél kevesebbet termelnek belőlük a termelő saját használatára és minél többet a csere céljára, minél inkább kiszorítja a csere a közösség belsejében is az eredeti természetadta munkamegosztást, annál egyenlőtlenebb lesz a közösség egyes tagjainak vagyoni állapota, annál mélyebben aláássák a talajbirtoklás régi közösségét, annál gyorsabban sodródik a közösség parcellásparasztok falujává való felbomlása felé. A keleti despotizmus és hódító nomád népeknek a váltakozó uralma évezredeken át sem árthattak semmit ezeknek a régi közösségeknek; természetadta háziiparuk fokozatos szétrombolása a nagyipar termékeinek konkurrenciája által pedig mindinkább felbomlásba juttatja őket. Erőszakról itt éppoly kevéssé van szó, mint a Mosel mentén és a Hochwaldban a „Gehöferschaftok” közös szántóbirtokának még most is folyó felosztásánál; a parasztok éppen a maguk érdekében állónak találják, hogy a szántóföld magántulajdona lépjen a köztulajdon helyébe.4 Még egy természetadta arisztokráciának a kialakulása is, ahogy ez a keltáknál, a germánoknál és az indiai Öt Folyó Országában [Pandzsábban] a közös földtulajdon alapján bekövetkezik, mindenekelőtt semmiképp nem erőszakon nyugszik, hanem önkéntességen és megszokáson. Ahol a magántulajdon kialakul, ez mindenütt megváltozott termelési és csereviszonyok következtében, a termelés fokozásának és a forgalom előmozdításának érdekében — tehát gazdasági okokból történik. Az erőszaknak ebben semmiféle szerepe sincs. Elvégre világos, hogy a magántulajdon berendezkedésének már fenn kell állnia, mielőtt a rabló idegen javakat elsajátíthat; hogy tehát az erőszak megváltoztathatja ugyan a birtoklást, de nem hozhatja létre a magántulajdont mint olyant.
De arra sem használhatjuk sem az erőszakot, sem az erőszaktulajdont, hogy „az embernek szolgamunkára való leigázását” a maga legmodernebb formájában, a bérmunkában megmagyarázzuk. Említettük már, milyen szerepet játszik a régi közösségek felbomlásában, tehát a magántulajdon közvetlen vagy közvetett általánossá tételében a munkatermékeknek árukká való átváltoztatása, a nem a saját fogyasztás számára, hanem a csere számára való előállításuk.
Mármost azonban Marx a „Tőké”-ben napnál világosabban kimutatta — és Dühring úr óvakodik attól, hogy egyetlen szóval is megemlékezzék erről —, hogy egy bizonyos fejlődési fokon az árutermelés tőkés termeléssé változik, s hogy ezen a fokon „az árutermelésen és áruforgalmon nyugvó elsajátítási törvény vagy magántulajdon-törvény a saját, belső, elkerülhetetlen dialektikája révén átcsap a maga ellenkezőjébe: az egyenértékek cseréje, amely az eredeti műveletként jelent meg, úgy fordult, hogy csak látszatra cserélnek, mivel először maga a munkaerő ellenében kicserélt tőkerész csak az egyenérték nélkül elsajátított idegen munkatermék része, és másodszor ezt a tőkerészt termelőjének, a munkásnak nemcsak pótolnia kell, hanem új többlettel” (ráadással) „együtt kell pótolnia [...] Eredetileg a tulajdon úgy jelent meg előttünk, mint ami saját munkára van alapozva [...] Most” (a marxi fejtegetés végén) „a tulajdon a tőkés oldalán úgy jelenik meg, mint annak joga, hogy idegen meg nem fizetett munkát [...] a munkás oldalán pedig mint annak lehetetlensége, hogy saját termékét [...] elsajátítsa. A tulajdon és a munka szétválása szükségszerű következményévé lesz egy törvénynek, amely látszólag azonosságukból indult ki.”5
Más szavakkal: még ha kizárjuk is minden rablás, minden erőszakcselekedet és minden becsapás lehetőségét, ha feltesszük is, hogy minden magántulajdon eredetileg a birtokos saját munkáján nyugszik, és hogy az egész további lefolyásban csak egyenlő értéket cserélnek egyenlő értékekért, a termelés és a csere továbbfejlődésében mégis szükségszerűséggel a jelenlegi tőkés termelési módra, a termelési és a létfenntartási eszközöknek az egyik, kisszámú osztály kezében való monopolizálására, a másik, az óriási többséget alkotó osztálynak birtoktalan proletárokká való leszorítására, a szédelgő termelés és kereskedelmi válság periodikus váltakozására és a termelés egész jelenlegi anarchiájára jutunk. Az egész folyamat tisztán gazdasági okokból magyarázódik, anélkül, hogy a rablásra, az erőszakra, az államra vagy bármiféle politikai beavatkozásra akár csak egyetlenegyszer is szükség lett volna. Az „erőszaktulajdon” itt is pusztán hetvenkedő frázisnak bizonyul, amely a dolgok valóságos lefolyása megértésének hiányát akarja leplezni.
Ez a folyamat, történelmileg kifejezve, a burzsoázia fejlődéstörténete. Ha a „politikai állapotok a gazdasági helyzet döntő okai”, akkor a modern burzsoáziának nem a feudalizmussal folytatott harcban kellett volna kifejlődnie, hanem a feudalizmus önként világraszült ölbéli gyermekének kellene lennie. Mindenki tudja, hogy az ellenkezője történt. A polgárság, amely eredetileg az uralkodó feudális nemességnek adóköteles, mindenfajta függőparasztokból és jobbágyokból toborzódó, elnyomott rend volt, a nemességgel folytatott állandó harcban egyik hatalmi posztot a másik után hódította meg és végül a legfejlettebb országokban, a nemesség helyére lépve, birtokba vette az uralmat; Franciaországban úgy, hogy a nemességet egyenest megdöntötte, Angliában úgy, hogy mindjobban elpolgáriasította és saját díszítő oromzataként bekebelezte. Es hogyan vitte ezt végbe? Csupáncsak a „gazdasági helyzet” megváltozásával, amit előbb vagy utóbb, önként vagy harc árán, nyomon követett a politikai állapotok megváltozása. A burzsoáziának a feudális nemesség elleni harca a város harca a falu ellen, az iparé a földbirtok ellen, a pénzgazdálkodásé a természetbeni gazdálkodás ellen, és a polgárok döntő fegyverei ebben a harcban az előbb kézműves, később manufaktúrához előrehaladó ipar révén és a kereskedelem kiszélesülése révén állandóan fokozódó gazdasági hatalmi eszközeik voltak. Ennek az egész harcnak a folyamán a politikai erőszakhatalom a nemesség oldalán állt, kivéve egy periódust, amikor a királyi hatalom felhasználta a polgárságot a nemesség ellen, hogy egyik rendet a másikkal sakkban tartsa; de attól a pillanattól fogva, amikor a politikailag még mindig hatalomnélküli polgárság, növekvő gazdasági hatalmánál fogva, veszélyessé kezdett válni, a királyság újra a nemességgel szövetkezett és ezzel először Angliában, majd Franciaországban előidézte a polgárság forradalmát. A „politikai állapotok” Franciaországban változatlanok maradtak, míg a „gazdasági helyzet” kinőtt belőlük. A politikai állapotot tekintve a nemesség minden volt, a polgár semmi;6 a társadalmi helyzetet tekintve a polgár most a legfontosabb osztály volt az államban, míg a nemesség elvesztette minden társadalmi funkcióját és már csak ez eltűnt funkciók után járó fizetést zsebelte be a jövedelmeiben. Ez még nem minden: a polgárság egész termelésében megmaradt a középkor feudális politikai formái közé bekényszerítve, melyekből ez a termelés — nemcsak a manufaktúra, de még a kézművesség is — már régen kinőtt: mindvalahány — a termelés puszta zaklatásaivá és béklyóivá vált — ezerféle céhkiváltságok és helyi meg tartományi vámkorlátok közé. A polgárság forradalma véget vetett ennek. De nem úgy, hogy Dühring úr alapelve szerint a gazdasági helyzetet hozzáidomította volna a politikai állapotokhoz — hiszen éppen ez az, amit nemesség és királyság évek során át hiába igyekezett elérni —, hanem úgy, hogy megfordítva, félredobta a régi, korhadt politikai lomot és olyan politikai állapotokat alkotott meg, amelyek között az új „gazdasági helyzet” fennállni és fejlődni tudott. És ebben a neki megfelelő politikai és jogi légkörben fényesen fejlődött, olyan fényesen, hogy a burzsoázia már nem áll többé messze attól a helyzettől, amelyet 1789-ben a nemesség foglalt el: egyre inkább válik nemcsak társadalmilag feleslegessé, hanem társadalmi akadállyá; egyre inkább kiválik a termelési tevékenységből és egyre inkább lesz, mint annak idején a nemesség, pusztán jövedelmeket bezsebelő osztállyá; és saját helyzetének ezt a forradalmasítását és egy új osztálynak, a proletariátusnak, a létrehozását mindenféle erőszak-hókuszpókusz nélkül, tisztán gazdasági úton vitte végbe. Sőt mi több. Saját tevékenykedésének ezt az eredményét a burzsoázia semmiképp nem akarta — ellenkezőleg, ez az eredmény a burzsoázia akarata ellenére és szándéka ellenére ellenállhatatlan erővel tört utat magának; saját termelőerői kinőttek vezetése alól és mintegy természeti szükségszerűséggel hajtják az egész polgári társadalmat a pusztulás vagy a forradalmasodás felé. És ha a burzsoák most az erőszakhoz folyamodnak, hogy a roskadozó „gazdasági helyzetet” megóvják az összeomlástól, ezzel csak azt bizonyítják, hogy ugyanannak a csalatkozásnak foglyai, mint Dühring úr, miszerint „a politikai állapotok a gazdasági helyzet döntő okai”; hogy azt képzelik, akárcsak Dühring úr, hogy az „elsődlegessel”, „a közvetlen politikai erőszakhatalommal” mássá tehetik ama „másodrendű tényeket”, a gazdasági helyzetet és ennek elháríthatatlan fejlődését és ilyeténképpen a gőzgép és az általa hajtott modern gépi berendezés, a világkereskedelem és a mai bank- és hitelfejlődés gazdasági okozatait Krupp-ágyúkkal és Mauser-fegyverekkel megint kilövöldözhetik a világból.
1
Shakespeare: „Henry IV.”, I. rész II. felv. 4. szín. — Engels a Schlegel—Tieck-féle német
fordítás alapján idézi.
2 A. Thierry, F.-P.-G. Guizot, F.-A.-M. Mignet, L.-A. Thiers.
3 Engels forrása valószínűleg Wachsmuth: „Hellenische Altertumskunde aus dem Gesichtspunkte des Staates”, II. rész I. szakasz, Halle 1829, 44. old.; a rabszolgák számát illető
adatok Athénaiosz „Deipnoszophisztai”-ában, VI. könyv, maradtak fenn.
4 Engels fő forrása Hanssen: „Die Gehöferschaften (Erbgenossenschaften) im Regierungsbezirk Trier”, Berlin 1863; v. ö. még 304. old. és „A Mark”, 611-624. old.
5 Marx: „A tőke”, I. könyv, 22. fej. 1.
6 V. ö. Sieyès: „Qu’est-ce que le Tiers-Etat?”:
„1. Mi a Harmadik Rend? Minden.
2. Mi volt mostanáig a Harmadik Rend a társadalomban? Semmi.
3. Mit kíván a Harmadik
Rend? Lenni valamivé.”