Tartózkodunk attól, hogy ízelítőket adjunk sekélyességnek és orákulumiságnak ama keverékéből, egyszóval abból a szimpla zöldségből, amellyel Dühring úr teljes ötven oldalon át traktálja olvasóit, mint a tudat elemeinek gyökeres tudományával. Csak ennyit idézünk:

„Aki csak a nyelv segítségével képes gondolkodni, soha nem tapasztalta még, mit jelentsen a különvált és tulajdonképpeni gondolkodás.”

Eszerint az állatok a legkülönváltabb és legtulajdonképpenibb gondolkodók, mert gondolkodásukat sohasem zavarosítja a beszéd tolakodó beavatkozása. Mindenesetre a dühringi gondolatokon és az őket kifejező nyelven meglátszik, mily kevéssé alkották ezeket a gondolatokat bármiféle nyelvnek, és mily kevéssé a német nyelvet ezeknek a gondolatoknak a szempontja szerint.

Végre megvált bennünket a negyedik szakasz, amely eme szétfolyó szokásán kívül legalább itt-ott nyújt valamelyes megfoghatót a morálról és a jogról. Ezúttal mindjárt az elején meghívnak bennünket a többi égitestre teendő utazásra:

a morál elemeit „minden emberenkívüli lénynél, akiben tevékeny értelemnek ösztönszerű életmozdulások tudatos rendezésével kell foglalkoznia, egyező módon [...] kell viszontlátnunk [...] Ámde részvételünk ilyen következtetések iránt csekély marad [...] Azonkívül azonban a látókört mindig jótékonyan kiszélesítő eszme marad, ha elképzeljük, hogy más égitesteken az egyedi és közéletnek oly szkémából kell kiindulnia, amely [...] nem képes megszüntetni vagy megkerülni egy értelemszerűen cselekvő lénynek az általános alap-alkatát.”

Hogy itt a dühringi igazságoknak minden más lehetséges világokra is fennálló érvényessége kivételképpen az illető fejezet élére és nem a végére került, annak megvan az elégséges oka. Ha a dühringi morál- és igazságosság-elképzeléseknek minden világokra való érvényessége már meg van állapítva, annál könnyebben lehet majd érvényességüket minden időkre jótékonyan kiszélesíteni. Itt pedig megint nem csekélyebbről van szó, mint megfellebbezhetetlenül végérvényes igazságról.

A morális világnak, „akárcsak az általános tudás világának [...] megvannak a maga maradandó elvei és egyszerű elemei”, a morális elvek „a történelem felett és a népek jellegeinek mai különbségei felett” állnak. „[...] Azok a különös igazságok, amelyekből a fejlődés folyamán a teljesebb morális tudat és úgyszólván a lelkiismeret összetevődik, amennyiben legmélyebb okaikig megismertük őket, hasonló érvényre és horderőre tarthatnak igényt, mint a matematika átlátásai és alkalmazásai. A valódi igazságok egyáltalában nem változhatók [...] úgyhogy egyáltalában balgaság a megismerés helyességét olyasvalaminek elképzelni, mint amit az idő és a reális változások kikezdhetnek.” Ezért a szigorú tudás biztossága és a közönségesebb megismerés elegendősége nem engednek bennünket odáig jutni, hogy higgadt állapotban a tudáselvek abszolút érvényességét kétségbe vonjuk. „Már maga a tartós kétely is beteges gyengeségi állapot és nem más, mint vad zavarosság kifejezése, mely semmisségének rendszeres tudatában olykor valamelyes tartás látszatát igyekszik előteremteni. Az erkölcsi ügyekben az általános elvek tagadása az erkölcsök és alapelvek földrajzi és történelmi sokféleségébe kapaszkodik, s ha az erkölcsi rossznak és gonosznak a kikerülhetetlen szükségszerűségét elismerjük, akkor végképp azt hiszi, hogy felül áll az egyező morális ösztönzések komoly érvényének és tényleges hatékonyságának elismerésén. Ez az aláásó szkepszis, amely nem netán egyes hamis tanok, hanem maga a tudatos moralitásra való emberi képesség ellen fordul, végül is egy valóságos semmibe torkollik, sőt tulajdonképpen olyasmibe, ami rosszabb a puszta nihilizmusnál [...] Azzal kecsegteti magát, hogy könnyűszerrel uralkodhatik a feloldott erkölcsi képzetek zűrzavaros káoszában, és minden kaput kitárhat az elvtelen tetszőlegességnek. De hatalmasan csalatkozik: mert elég a puszta utalás az értelem elkerülhetetlen sorsára tévedésben és igazságban, hogy már ezzel az egyetlen analógiával felismerhetővé tegyük, hogy a természettörvényi gyarlóságnak nem kell a helyénvalónak a végbevitelét kizárnia.”

Mindmostanáig nyugodtan viseltük Dühring úrnak megfellebbezhetetlenül végérvényes igazságokról, a gondolkodás szuverenitásáról, a megismerés abszolút biztosságáról stb. szóló mindeme pompázatos nyilatkozatait, mert a dolgot csak azon a ponton lehetett dűlőre vinni, ahova most érkeztünk. Eleddig elég volt annak a vizsgálata, hogy mennyiben van a valóságfilozófia egyes állításainak „szuverén érvényük” és „feltétlen igényük az igazságra”; itt az elé a kérdés elé kerülünk, hogy egyáltalában az emberi megismerés termékeinek lehet-e és melyeknek lehet szuverén érvényük és feltétlen igényük az igazságra. Amikor azt mondom: emberi megismerés, ezt nem sértő szándékkal mondom más égitestek lakói ellen, akiket nincs szerencsém ismerni, hanem csak azért, mert az állatok is megismernek, csakhogy semmi esetre sem szuverénül. A kutya gazdájában Istenét ismeri meg, holott ez az úr a legnagyobb gazfickó lehet.

Szuverén-e az emberi gondolkodás? Mielőtt igennel vagy nemmel válaszolnánk, előbb meg kell vizsgálnunk, mi az emberi gondolkodás. Az egyes ember gondolkodása-e? Nem. De csak mint sok milliárd múltbeli, jelenlegi és jövőbeli ember egyedi gondolkodása létezik. Ha mármost azt mondom, hogy mindezen embereknek, a jövőbelieket is beleszámítva, ez az én elképzelésemben összefoglalt gondolkodása szuverén, képes a fennálló világ megismerésére, hacsak az emberiség élettartama elég hosszú, és amennyiben a megismerés szerveiben és a megismerés tárgyaiban ez a megismerés korlátokba nem ütközik, akkor meglehetősen banális és ráadásul meglehetősen terméketlen valamit mondok. Mert a legértékesebb eredmény aligha lehetne egyéb, mint az, hogy szerfelett bizalmatlanná tesz bennünket a mi mai megismerésünkkel szemben, minthogy az emberiség történetének minden valószínűség szerint meglehetősen az elején vagyunk, és azok a nemzedékek, amelyek bennünket helyesbíteni fognak, bizonyára sokkal számosabbak lesznek, mint azok, amelyeknek megismerését — elég sokszor jókora lekicsinyléssel — helyesbíteni nekünk alkalmunk nyílik.

Maga Dühring úr szükségszerűségnek jelenti ki azt, hogy a tudat, tehát a gondolkodás és megismerés is, csak egyedi lények egy sorában jelenhetik meg. Mindezen egyesek gondolkodásának csak annyiban tulajdoníthatunk szuverenitást, amennyiben nem ismerünk olyan hatalmat, mely képes lenne őrá egészséges és éber állapotában valamilyen gondolatot erőszakkal rákényszeríteni. Ami azonban mindegyik egyedi gondolkodás megismeréseinek szuverén érvényét illeti, mindnyájan tudjuk, hogy erről beszélni sem lehet, és hogy minden eddigi tapasztalatszerint ezek kivétel nélkül mindig sokkal több javításra szorulót, mint javításra nem szorulót vagy helyeset tartalmaznak.

Más szavakkal: a gondolkodás szuverenitása felettébb nem-szuverénül gondolkodó emberek sorában, az igazságra feltétlen igénnyel bíró megismerés pedig relatív tévedések sorában valósul meg; sem az egyik, sem a másik nem valósítható teljesen meg másként, mint az emberiség végtelen élettartama útján.

Ez itt ismét ugyanaz az ellentmondás, mint már fentebb: az emberi gondolkodás szükségszerűen abszolútnak elképzelt jellege és csupa korlátozóttan gondolkodó egyedi emberben való realitása között, olyan ellentmondás ez, amely csak a végtelen progresszusban, az emberi nemzedékek számunkra legalábbis gyakorlatilag végnélküli egymásrakövetkezésében oldódhatik meg. Ebben az értelemben az emberi gondolkodás éppannyira szuverén, mint nem-szuverén, és megismerőképessége éppannyira korlátlan, mint korlátozott. Szuverén és korlátlan a diszpozíciót, a hivatottságot, a lehetőséget, a történeti végcélt tekintve; nem-szuverén és korlátozott az egyes kivitelezést és a mindenkori valóságot tekintve.

Ugyanígy áll a dolog az örök igazságokkal. Ha az emberiség valaha oda jutna, hogy már csak örök igazságokkal, olyan gondolkodási eredményekkel operálna, melyeknek szuverén érvényük van és feltétlen igényük az igazságra, akkor elérkezett volna arra a pontra, ahol az intellektuális világ végtelensége mind a valóságot, mind a lehetőséget tekintve kimerült és ezzel a megszámlált számtalan híres-nevezetes csodája végbement volna.

No de hát vannak mégis igazságok, amelyek annyira szilárdak, hogy a bennük való minden kételkedés szemünkben az őrültséggel egyjelentésű? Hogy kétszer kettő négy, hogy a háromszög három szöge egyenlő két derékszöggel, hogy Párizs Franciaországban van, hogy az ember táplálék híján éhenhal stb.? Tehát mégis vannak örök igazságok, megfellebbezhetetlenül végérvényes igazságok?

Persze, hogy vannak. A megismerés egész területét rég ismert módon három nagy szakaszra oszthatjuk. Az első felöleli mindazokat a tudományokat, amelyek az élettelen természettel foglalkoznak és többé-kevésbé alkalmasak matematikai tárgyalásra: matematika, asztronómia, mechanika, fizika, kémia. Ha valakinek öröme telik abban, hogy igen egyszerű dolgokra nagy szavakat alkalmazzon, akkor csakugyan azt lehet mondani, hogy e tudományok bizonyos eredményei örök igazságok, megfellebbezhetetlenül végérvényes igazságok; ezért is nevezték ezeket a tudományokat egzakt tudományoknak. De távolról sem minden eredményük ilyen. A változó nagyságok bevezetésével és változékonyságuknak a végtelen kicsiig és végtelen nagyig való kiterjesztésével a különben oly szigorú erkölcsű matematika elkövette a bűnbeesést; megette a tudás almáját,¹ mely megnyitotta számára a legóriásibb sikerek pályáját, de a tévedésekét is. Minden matematikai dolgok abszolút érvényességének, megdönthetetlen bebizonyítottságának szűzi állapota örökre odalett; eljött a kontroverziák birodalma, és odáig jutottunk, hogy a legtöbb ember differenciál és integrál, nem mintha értené, hogy mit tesz, hanem tisztára hitből, merthogy idáig mindig helyes eredmény jött ki. Az asztronómiával és mechanikával még rosszabbul áll a dolog, a fizikában és kémiában pedig a hipotézisek mint a méhraj hemzsegnek körülöttünk. Ez nem is lehetséges másként. A fizikában molekulák mozgásával, a kémiában molekuláknak atomokból való képződésével van dolgunk, s ha a fényhullámok interferenciája nem mese, abszolúte semmi kilátásunk nincs arra, hogy ezeket az érdekes dolgokat valaha saját szemünkkel meglássuk. A megfellebbezhetetlenül végérvényes igazságok itt idővel feltűnően ritkák lesznek.

Még rosszabbul állunk a geológiában, amely természeténél fogva főként oly folyamatokkal foglalkozik, melyeknél nemcsak mi nem voltunk jelen, hanem egyáltalában senki emberfia. Megfellebbezhetetlenül végérvényes igazságok kitermelése ennélfogva itt igen sok fáradsággal jár, és amellett roppantul gyér.

A tudományok második osztálya az, amely az élő szervezetek kutatását foglalja magában. Ezen a területen a kölcsönvonatkozások és okozatiságok olyan sokfélesége fejlődik ki, hogy nemcsak minden megoldott kérdés számtalan új kérdést vet fel, hanem minden egyes kérdés is legtöbbször csak részletenként, gyakran évszázadokat igénybevevő kutatások sora által oldható meg; s emellett aztán az összefüggések rendszeres felfogásának szükséglete minduntalan arra kénytelenít, hogy a megfellebbezhetetlenül végérvényes igazságokat túlburjánzó hipotézis-ültetvénnyel vegyék körül. A közbenső fokozatok mily hosszú sorára volt szükség Galenustól Malpighiig, hogy egy olyan egyszerű dolgot, mint amilyen az emlős állatok vérkeringése, helyesen állapítsanak meg; mily keveset tudunk a vértestecskék keletkezéséről és hány közbenső láncszem hiányzik még ma is ahhoz, hogy például egy betegség jelenségeit annak okaival racionális összefüggésbe hozzuk! Amellett elég gyakran történnek olyan felfedezések, mint a sejt felfedezése, amelyek arra kényszerítenek bennünket, hogy a biológia területén az összes eddig megállapított megfellebbezhetetlenül végérvényes igazságokat teljes revíziónak vessük alá és halomszám egyszer s mindenkorra kiküszöböljük őket. Aki tehát itt tényleg valódi, változhatatlan igazságokat akar felállítani, annak olyan sekélyességekkel kell beérnie, mint: minden embernek meg kell halnia, minden nőstény emlősállatnak tejmirigyei vannak stb.; még azt sem mondhatja, hogy a magasabb rendű állatok a gyomrukkal és bélcsatornájukkal emésztenek és nem a fejükkel, mert a fejben központosított idegtevékenység az emésztéshez nélkülözhetetlen.

Még rosszabbul áll azonban a dolog az örök igazságokkal a tudományok harmadik csoportjában, a történeti tudományokban, amelyek az emberek életfeltételeit, a társadalmi viszonyokat, a jogi és államformákat — filozófiai, vallási, művészeti stb. eszmei felépítményükkel — történelmi egymásutánjukban és jelenlegi eredményükben vizsgálják. A szerves természetben mégis legalább olyan lefolyások sorozatával van dolgunk, melyek, amennyiben a mi közvetlen megfigyelésünk szóba jön, nagyon tág határok között meglehetős szabályszerűen ismétlődnek. A szervezetek fajtái Arisztotelész óta nagyjában és egészében ugyanazok maradtak. A társadalom történetében ellenben az állapotok ismétlődései a kivétel, nem pedig a szabály, mihelyt kilépünk az emberek ősállapotaiból, az úgynevezett kőkorszakból; és ahol ilyen ismétlődések előfordulnak, sohasem pontosan ugyanazon körülmények között történnek meg. Így például a föld eredeti köztulajdonának előfordulása valamennyi kultúrnépnél, és felbomlásának formája. Az emberi történelem területén tehát tudományunkkal még jóval hátrább vagyunk, mint a biológia területén; sőt mi több: ha egyszer kivételképpen felismerték valamely időszakasz társadalmi és politikai létezési formáinak belső összefüggését, ez rendszerint akkor történik, amikor ezek a formák félig már túlélték magukat és hanyatlásnak indultak. A megismerés itt tehát lényegileg relatív, mivel bizonyos, csak egy adott időben és adott népek számára fennálló és természetüknél fogva múlékony társadalmi és államformák összefüggésébe való bepillantásra és következményeire korlátozódik. Aki itt tehát megfellebbezhetetlenül végérvényes igazságokra, valódi, egyáltalában nem változható igazságokra vadászik, szegényes zsákmánnyal fog hazatérni, hacsak nem legrosszabb fajtájú sekélyességekkel és közhelyekkel, például, hogy az emberek általában munka nélkül nem élhetnek, hogy eleddig többnyire uralkodókra és alávetettekre oszlottak, hogy Napóleon 1821. május 5-én halt meg stb.

Mármost feltűnő azonban, hogy éppen ezen a területen találkozunk össze leggyakrabban az állítólagos örök igazságokkal, a megfellebbezhetetlenül végérvényes igazságokkal stb. Hogy kétszer kettő négy, hogy a madaraknak csőrük van, vagy ilyesmit csak az fog örök igazságoknak nyilvánítani, aki abban sántikál, hogy egyáltalában-való örök igazságoknak a létezéséből azt következtesse, hogy az emberi történelem területén is vannak örök igazságok, örök morál, örök igazságosság stb., amelyek hasonló érvényre és horderőre tartanak igényt, mint a matematika átlátásai és alkalmazásai. És akkor határozottsággal számíthatunk arra, hogy ugyanaz az emberbarát a legelső alkalommal kijelenti nekünk, hogy az örök igazságok összes eddigi gyártói többé-kevésbé szamarak és sarlatánok voltak, mindannyian tévedésben leledztek, hibáztak; amazok tévedésének, amazok gyarlóságának a megléte azonban természettörvényi volt és az igazságnak és a helyénvalónak a létezését bizonyítja őnála, és ő, a most támadt próféta, fixumfertig [biztosan készen] a tarsolyában hordozza a megfellebbezhetetlenül végérvényes igazságot, az örök morált, az örök igazságosságot. Mindez már százszor és ezerszer megvolt, úgyhogy csak csodálkozni való, ha akadnak még annyira hiszékeny emberek, hogy ezt ne másokról, nem, hanem önmagukról elhiggyék. És mégis megérjük, hogy van itt legalábbis még egy ilyen próféta, aki is egészen a megszokott módon fennkölten morális vértezetbe pattan, ha mások tagadják, hogy bárki egyes ember képes lenne a megfellebbezhetetlenül végérvényes igazság szállítására. Az ilyen tagadás, sőt már a puszta kétely is gyengeségi állapot, vad zavarosság, semmisség, aláásó szkepszis, rosszabb a puszta nihilizmusnál, zűrzavaros káosz és más efféle szeretetreméltóságok. Mint minden próféta, ez sem kritikailag-tudományosan vizsgál és megítél, hanem minden további nélkül morálisan ledörrent.

Fentebb megemlíthettük volna még azokat a tudományokat, amelyek az emberi gondolkodás törvényeit vizsgálják, tehát a logikát és a dialektikát. De itt sem állunk jobban az örök igazságokkal. A tulajdonképpeni dialektikát Dühring úr tiszta képtelenségnek nyilvánítja, s az a sok könyv, amit a logikáról írtak és még írni fognak, eléggé bizonyítja, hogy a megfellebbezhetetlenül végérvényes igazságok vetése itt is sokkal ritkásabb, mint némelyek hiszik.

Egyébként semmiképp sem kell megijednünk attól, hogy az a megismerési fok, amelyen ma állunk, éppoly kevéssé végérvényes, mint minden megelőző. Már roppant betekintés-anyagot ölel fel és a tanulmányok igen nagy specializálását követeli meg mindenkitől, aki valamely szakban otthonossá akar lenni. Aki azonban a valódi, változhatatlan, megfellebbezhetetlenül végérvényes igazság mércéjét helyezi olyan megismerésekre, amelyeknek vagy a dolog természeténél fogva nemzedékek hosszú sorai számára relatívaknak kell maradniuk és részletenként kell őket teljessé tenni, vagy éppenséggel olyanokra, amelyek, mint a kozmogóniában, geológiában, emberi történelemben, már a történeti anyag hiányossága miatt is mindig hézagosak és nem-teljesek maradnak — ezzel csak saját tudatlanságát és fonákságát bizonyítja még akkor is, ha nem úgy, mint itt, a személyes csalhatatlanságra való igény alkotja a tulajdonképpeni hátteret. Igazságnak és tévedésnek, mint minden poláris ellentétekben mozgó gondolkodási meghatározásnak, éppenséggel csak egy szerfelett korlátozott területre van abszolút érvényessége; amint azt az imént láttuk, és amint Dühring úris tudná, ha valamennyire ismerné a dialektika első elemeit, amelyek éppen minden poláris ellentét elégtelenségéről szólnak. Mihelyt a fent jelzett szűk terüle ten kívül alkalmazzuk igazság és a tévedés ellentétét, relatívvá és ezzel pontos tudományos kifejezésmód számára használhatatlanná válik; ha azonban megkíséreljük e területen kívül mint abszolút érvényeset alkalmazni, akkor vallunk csak igazában kudarcot; az ellentét mindkét pólusa átcsap az ellenkezőjébe, az igazság tévedés és a tévedés igazság lesz. Vegyük példaként az ismert Boyle-féle törvényt, amely szerint változatlan hőmérséklet mellett a gázok térfogata fordítottan aránylik, mint a nyomás, amelynek ki vannak téve. Regnault azt találta, hogy ez a törvény bizonyos esetekre nem áll helyt. Ha mármost valóságfilozófus lett volna, azt kellett volna mondania: a Boyle-féle törvény változható, tehát nem valódi igazság, tehát egyáltalában nem igazság, tehát tévedés. Ezzel azonban sokkal nagyobb tévedést követett volna el, mint amekkorát a Boyle-féle törvény tartalmazott; a tévedés homokbuckájában eltűnt volna az ő szemernyi igazsága; eredetileg helyes eredményét tehát olyan tévedéssé dolgozta volna fel, amelyhez képest a Boyle-féle törvény a hozzátapadó pici tévedéssel egyetemben igazságként jelent volna meg. Regnault, mint a tudomány embere, azonban nem bocsátkozott efféle gyerekségekbe, hanem tovább vizsgált és azt találta, hogy a Boyle-féle törvény egyáltalában csak közelítőleg helyes és különösen elveszti érvényességét a nyomással cseppfolyóssá tehető gázoknál, mégpedig mihelyt a nyomás ahhoz a ponthoz közeledik, ahol a cseppfolyós állapot bekövetkezik. A Boyle-féle törvény tehát csak meghatározott határok között bizonyult helyesnek. De vajon e határokon belül abszolúte, végérvényesen igaz-e? Egyetlen fizikus sem fogja ezt állítani. Azt fogja mondani, hogy érvényessége van bizonyos nyomási és hőmérsékleti határokon belül és bizonyos gázokra; és e még szűkebben kitűzött határokon belül is nem fogja kizárni annak a lehetőségét, hogy a törvény még szűkebb lehatárolást vagy megváltoztatott megfogalmazást kap jövendő vizsgálatok által.² Így áll tehát a dolog a megfellebbezhetetlenül végérvényes igazságokkal, például a fizikában. Valóban tudományos munkák ezért rendszerint kerülik az olyan dogmatikus-morális kifejezéseket, mint tévedés és igazság, ugyanakkor lépten-nyomon találkozunk velük olyan írásművekben, mint a valóságfilozófia, ahol üres összevissza-beszélés akarja magát ránktukmálni a szuverén gondolkodás legszuverénebb eredményeként.

De, kérdezhetné egy naiv olvasó, hol mondta hát Dühring úr kifejezetten, hogy valóságfilozófiájának tartalma végérvényes igazság, mégpedig megfellebbezhetetlenül? Hol? Nos, például a rendszerére zengett ditirambusban (13. old.), melyből a II. fejezetben részleteket kivonatoltunk. Vagy amikor a fent idézett mondatban ezt mondja: A morális igazságok, amennyiben legmélyebb okaikig megismertük őket, hasonló érvényre tartanak igényt, mint a matematika átlátásai. És nem állítja-e Dühring úr, hogy valóban kritikai álláspontjáról és a gyökerekig hatoló vizsgálata révén e végső okokig, az alapszkémákig hatolt előre, hogy tehát a morális igazságoknak megfellebbezhetetlen végérvényességet adott? Vagy pedig, ha Dühring úr nem támasztja ezt az igényt sem a maga, sem a maga kora számára, ha csak azt akarja mondani, hogy valamikor a ködbevesző jövendőben megfellebbezhetetlenül végérvényes igazságok lesznek majd megállapíthatók, ha tehát körülbelül, csak zavarosabban, ugyanazt akarja mondani, amit az „aláásó szkepszis” és a „vad zavarosság”, — nos akkor miért e zaj, mit óhajt uraságod?⁴

Ha már az igazsággal és a tévedéssel nem jutottunk messzire, még sokkal kevesebbre megyünk a jóval és a rosszal. Ez az ellentét kizárólag morális, tehát az emberi történelemhez tartozó területen mozog, és a megfellebbezhetetlenül végérvényes igazságok vetése éppen itt a legritkásabb. Népről népre, korról korra olyannyira változtak a jóról és a rosszról való képzetek, hogy egymásnak gyakran homlokegyenest ellentmondtak. — De, veti majd valaki közbe, a jó mégsem rossz és a rossz nem jó; ha a jót és rosszat összekeverjük, akkor minden moralitásnak vége, és mindenki azt tehet és mulaszthat, amit akar. — És ha kihámozzuk minden orákulumiságából, Dühring úrnak ez is a véleménye. De ilyen egyszerűen mégsem intéződik el a dolog. Ha ez ilyen egyszerűen menne, akkor hát semmiféle vita jóról és rosszról nem volna, mindenki tudná, mi a jó és mi a rossz. Hogyan áll azonban a dolog ma? Miféle morált prédikálnak ma nekünk? Itt van legelőször is a keresztény-feudális, korábbi hivő időkből ránk hagyományozott morál, amely lényegében ismét katolikusra és protestánsra oszlik, mikor is megint nem hiányoznak az alosztályok a jezsuita-katolikustól és ortodox-protestánstól kezdve a laza-felvilágosult morálig. Ezek mellett szerepel a modern polgári, s emellett megint a jövendő proletár morál, úgyhogy a múlt, a jelen és a jövő csak Európa leghaladottabb országaiban is egyidejűleg és egymás mellett érvényes morál-elméleteknek három nagy csoportját adják. Mármost melyik az igazi? Egyikük sem, az abszolút végérvényesség értelmében; de biztosan abban a morálban lesz a legtöbb tartósságot ígérő elem, amely a jelenben a jelen forradalmasítását, a jövőt képviseli, tehát a proletár morálban.

De ha mármost azt látjuk, hogy a modern társadalom három osztályának, a feudális arisztokráciának, a burzsoáziának és a proletariátusnak, mindegyiknek megvan a maga különös morálja, ebből csak azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az emberek erkölcsi szemléleteiket, tudatosan vagy tudattalanul, végső fokon azokból a gyakorlati viszonyokból merítik, amelyekben osztályhelyzetük meg van alapozna — a gazdasági viszonyokból, amelyekben termelnek és cserélnek.

De a fenti három morál-elmélet esetében egy s más mégis mindháromban közös — nem volna-e ez legalább egy darabja az egyszer s mindenkorra szilárdan álló morálnak? — Ezek a morál-elméletek ugyanannak a történelmi fejlődésnek három különböző fokát képviselik, tehát közös történelmi hátterük van és már ezért is szükségképpen sok közös van bennük. Sőt mi több. Egyenlő vagy megközelítőleg egyenlő gazdasági fejlődési fokokon a morál-elméleteknek szükségképpen többé-kevésbé egyezniük kell. Attól a pillanattól kezdve, amikor az ingóságok magántulajdona kifejlődött, mindazokban a társadalmakban, ahol ez a magántulajdon érvényben volt, közösnek kellett lennie a morális parancsolatnak: Ne lopj!⁵ Örök morális parancsolattá válik-e ezáltal ez a parancsolat? Korántsem. Egy olyan társadalomban, amelyben a lopás indítékait kiküszöbölték, amelyben tehát előbb-utóbb már legfeljebb csak elmebetegek lophatnak, hogy kinevetnék ott azt az erkölcsprédikátort, aki ünnepélyesen proklamálni akarná az örök igazságot: Ne lopj!

Mi ennélfogva visszautasítunk minden olyan követelést, hogy valamilyen morál-dogmatikát örök, végérvényes, a továbbiakban változhatatlan erkölcsi törvény gyanánt ránk erőszakoljanak, azzal az ürüggyel, hogy a morális világnak is megvannak a maga maradandó elvei, amelyek a történelem felett és a népek különbözőségei felett állnak. Mi ezzel szemben azt állítjuk, hogy minden eddigi morál-elmélet, végső fokon, a mindenkori gazdasági társadalomhelyzet terméke. És ahogy a társadalom mindeddig osztályellentétekben mozgott, úgy a morál is mindig osztálymorál volt: vagy az uralkodó osztály uralmát és érdekeit igazolta, vagy pedig, mihelyt az elnyomott osztály eléggé hatalmassá vált, az ezen uralom elleni lázadást és az elnyomottak jövő érdekeit képviselte. Hogy emellett a morál tekintetében ugyanúgy, mint az emberi megismerés minden egyéb ága tekintetében nagyjában és egészében haladás történt, abban senki nem kételkedik. De az osztálymorálon még nem jutottunk túl. Az osztályellentéteken és a rájuk való emlékezésen felül álló, valóban emberi morál olyan társadalmi fokon lesz csak lehetséges, amely az osztályellentétet nemcsak leküzdötte, hanem az élet gyakorlatára nézve el is felejtette. És most mérje fel az ember Dühring úr önteltségét, aki a régi osztálytársadalom kellős közepéből arra támaszt igényt, hogy egy társadalmi forradalom előestéjén a jövendő, osztálynélküli társadalomra örök, az időtől és a reális változásoktól független morált erőszakoljon! Még ha előfeltételezzük is — ami most még ismeretlen előttünk —, hogy e jövendő társadalom struktúráját legalább alapvonalaiban érti.

Végül még egy „alapjában sajátságos”, de azért nem kevésbé „gyökerekig hatoló” felfedezés:

A gonosz eredetére vonatkozólag „az a tény, hogy a macska archetípusa a hozzá tartozó hamissággal egy állati alakulatban megvan, egy fokon áll számunkra azzal a körülménnyel, hogy hasonló jellemalakulás az emberben is megtalálható [...] A gonosz ennélfogva nem valami titokzatos, hacsak nincs valakinek kedve ahhoz, hogy a macska vagy egyáltalában a ragadozó állat létezésében is valami misztikusát szimatoljon.”

A gonosz — a macska. Az ördögnek tehát nem szarva és lólába van, hanem karma és zöld szeme. Goethe pedig megbocsáthatatlan hibát követett el, amikor Mephistophelest fekete kutya⁶ és nem fekete macska alakjában vezeti be. A gonosz a macska! Ez aztán a morál, nemcsak minden világoknak, hanem — a macskának!

¹ V. ö. Biblia, 1 Mózes 2:17
² Amióta fentieket leírtam, ez, úgy látszik, már be is igazolódott. A legújabb, Mengyelejev és Boguski által pontosabb készülékekkel elvégzett vizsgálatok szerint³ minden valódi gáz változó arányt mutatott nyomás és térfogat között; a kiterjedési együttható a hidrogénnél minden eddigelé alkalmazott nyomóerő mellett pozitív volt (a térfogat lassabban csökkent, mint ahogy a nyomás növekedett): a légköri levegőnél és a többi megvizsgált gáz mindegyikénél volt egy nullpontja a nyomásnak, úgyhogy csekélyebb nyomás mellett ez az együttható pozitív, nagyobb nyomás mellett negatív volt. A mostanáig gyakorlatilag még mindig használható Boyle-féle törvénynek tehát speciális törvények egész sorával kell majd kiegészülnie
[II—III. kiad. kiegészítése:] (Most — 1885-ben — már azt is tudjuk, hogy „valódi” gázok egyáltalában nincsenek. Valamennyiüket redukálták cseppfolyós állapotra.)
³Engels forrása a „Nature” 1876. nov. 16-i számában megjelent tudósítás. Ez a tudósítás beszámolt Mengyelejev 1876. szept. 3-i beszédéről az orosz természetkutatók és orvosok Varsóban tartott V. kongresszusán, amelyen Mengyelejev ismertette 1875—76-ban J. J. Boguskival együtt a Boyle—Mariotte-törvény ellenőrzésére folytatott kísérleteinek eredményeit.
⁴Goethe: „Faust”, I. rész (Studierzimmer).
⁵Biblia, 2 Mózes 20:15; 5 Mózes 5:19
⁶V. ö. Goethe: „Faust”, I. rész (Vor dem Tor; Studierzimmer).

Következő rész: X. Morál és jog. Egyenlőség.

Tartalomjegyzék