Túl korán elhunyt barátom, Joseph Weydemeyer1, 1852. január 1-től kezdve egy politikai hetilapot szándékozott kiadni New Yorkban. Felszólított, hogy e hetilap számára írjam meg a coup d’état [államcsíny; puccs] történetét. Ezért február közepéig hetente írtam számára cikkeket a következő címmel: „Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája”. Időközben Weydemeyer eredeti terve meghiúsult. Ezzel szemben 1852 tavaszán egy havi folyóiratot tett közzé „Die Revolution” címmel, amelynek első füzete az általam írt „Brumaire tizennyolcadiká”-ból áll. Ennek néhány száz példánya akkoriban utat talált Németországba, de anélkül, hogy a tulajdonképpeni könyvkereskedelembe bekerült volna. Egy roppantul radikáliskodó német könyvkereskedő, akinek a terjesztést felajánlottam, igazi erkölcsi iszonyattal válaszolt erre az oly „időszerűtlen feltételezésre”.
Ezekből az adatokból látható, hogy a szóbanforgó írás az események közvetlen nyomása alatt keletkezett és történelmi anyaga nem terjea túl február haván (1852). Mostani újramegjelenése részben könyvkereskedelmi keresletnek, részben németországi barátaim unszolásának tulajdonítandó.
Azok közül az írások közül, amelyek az enyémmel körülbelül egyidejűleg ugyanezzel a tárggyal foglalkoztak, csak kettő érdemel említést: Victor Hugo „Napoléon le Petit” és Proudhon „Coup d’état” c. munkája.
Victor Hugo arra szorítkozik, hogy az államcsíny felelős szerkesztőjét keserű és szellemes szidalmakkal illeti. Maga az esemény derült égből villámcsapásként jelenik meg nála, ebben csupán egyetlen egyén erőszakos tettét látja. Nem veszi észre, hogy ezt az egyént nem kicsinnyé, hanem naggyá teszi azzal, hogy a kezdeményezés olyan személyes erejét tulajdonítja neki, amely példa nélkül állna a világtörténelemben. Proudhon a maga részéről igyekszik az államcsínyt a megelőző történelmi fejlődés eredményeként ábrázolni. Ámde az államcsíny történelmi konstrukciója észrevétlenül az államcsíny hősének történelmi apológiájába csap át nála. Ilyenformán a mi úgynevezett objektív történetíróink hibájába esik. Én viszont azt mutatom ki, hogyan teremtett az osztályharc Franciaországban olyan körülményeket és viszo- nyokat, amelyek egy középszerű és groteszk szereplőnek lehetővé tették a hősszerep eljátszását.
Egy átdolgozás megfosztotta volna a szóbanforgó írást sajátos színezetétől. Ezért pusztán sajtóhibák kijavítására és most már nem érthető célzások törlésére szorítkoztam.
Írásom befejező mondata — „De ha a császári palást végre Louis Bonaparte vállára hull, ledől majd Napóleon ércszobra a Vendôme-oszlop tetejéről” — máris teljesedésbe ment.2
Charras ezredes nyitotta meg a támadást a Napóleon-kultusz ellen az 1815-ös hadjáratról írt művében. Azóta, és főleg az utóbbi években, a francia irodalom a történetkutatás, a kritika, a szatíra és az éle fegyvereivel halálos csapást mért a Napóleon-legendára. Franciaország határain kívül ezt az erőszakos szakítást a hagyományos néphittel, ezt a roppant szellemi forradalmat kevéssé vették észre és még kevésbé értették meg.
Végül remélem, hogy írásom hozzá fog járulni az úgynevezett cézárizmus mostanában, főleg Németországban dívó iskolás frázisának kiküszöböléséhez. Ennél a felületes történelmi párhuzamnál megfeledkeznek a fődologról, tudniillik arról, hogy a régi Rómában az osztályharc csak egy kiváltságos kisebbségen belül, a szabad gazdagok és a szabad szegények között folyt, míg a népesség nagy termelő tömege, a rabszolgák, a csupán passzív talapzatot alkották ama harcolók számára. Megfeledkeznek Sismondi jelentős mondásáról: A római proletariátus a társadalom költségén élt, míg a modern társadalom a proletariátus költségén él. Az ókori és a modern osztályharc anyagi, gazdasági feltételeinek ily teljes különbözőségénél fogva politikai szüleményeiknek sem lehet több közük egymáshoz, mint a canterburyi érseknek Sámuel főpaphoz.
London, 1869. június 23.
Karl Marx
1
Az amerikai polgárháború alatt a St. Louis kerület katonai parancsnoka. — Marx
jegyzete.
2
A zsákmányolt ágyúkból ontott Vendôme-oszlopot 1806—10-ben emelték I. Napóleon
1805-os győzelmei emlékére a párizsi Vendôme-téren Louis Bonaparte (III. Napóleon)
1863-ban az I. Napóleont tábori egyenruhában ábrázoló szobrot kicseréltette egy teljes császári díszbe öltözött szoborral Louis Bonaparte trónfosztása után fel évvel
(1871. máj 16-án) a Párizsi Kommün forradalmárai ledöntötték a Vendôme-oszlopot mint a sovinizmus és önkényuralom
szimbólumát A Kommün leverése után helyreállították.