A hegypárttal és a tiszta republikánusokkal kötött koalíció, amelyre a rendpárt kárhoztatva volt abbeli hiábavaló erőlködésében, hogy a katonai hatalmat megtartsa és a végrehajtó hatalom legfelsőbb vezetését újra meghódítsa, vitathatatlanul bebizonyította, hogy a rendpárt elvesztette az önálló parlamenti többséget. A naptárnak, az óramutatónak a puszta hatalma május 28-án jelt adott teljes feloszlására. Május 28-ával megkezdődött a nemzetgyűlés életének utolsó éve. Most el kellett határoznia magát az alkotmány változatlan fenntartására vagy annak revíziójára. De az alkotmány revíziója nemcsak azt jelentette, hogy a burzsoázia uralma vagy a kispolgári demokrácia uralma, demokrácia vagy proletár anarchia, parlamentáris köztársaság vagy Bonaparte, hanem egyúttal azt is jelentette, hogy Orléans vagy Bourbon! Így pottyant be a parlament kellős közepébe Erisz almája¹, amely miatt a rendpártot ellenséges frakciókra különítő érdekek összeütközésének nyíltan ki kellett robbannia. A rendpárt heterogén társadalmi szubsztanciák vegyülete volt. A revízió kérdése olyan politikai hőmérsékletet teremtett, amelyben a termék megint eredeti alkotóelemeire bomlott.

A bonapartistáknak a revízióban való érdekeltsége egyszerű volt. Számukra mindenekelőtt a Bonaparte újraválasztását tiltó 45. § eltörlése és Bonaparte hatalmának meghosszabbítása volt a fontos. Nem kevésbé egyszerűnek látszott a republikánusok pozíciója. Ezek feltétel nélkül elvetettek minden revíziót, mert ebben általános összeesküvést láttak a köztársaság ellen. Minthogy a nemzetgyűlésben a szavazatoknak több mint egynegyedével rendelkeztek, a revízióról hozandó jogerős határozathoz és egy revideáló gyűlés összehívásához pedig az alkotmány értelmében a szavazatok háromnegyede kívántatott meg, csak szavazataikat kellett megszámlálniuk, hogy biztosak legyenek a győzelemben. És ők biztosak voltak a győzelemben.

E világos pozíciókkal szemben a rend pártja kibogozhatatlan ellentmondásokban leledzett. Ha elveti a revíziót, akkor veszélyezteti a status quót, mivel Bonaparte-nak már csak egy kivezető utat hagyott, az erőszak útját, mivel Franciaországot 1852. május második vasárnapján, a döntés pillanatában, a forradalmi anarchiának dobta martalékul, olyan elnökkel, aki elvesztette tekintélyét, olyan parlamenttel, amelynek már régen nem volt tekintélye, és olyan néppel, amely azt éppen visszahódítani szándékozott. Ha az alkotmányos revízió mellett szavaz, akkor tudja, hogy hiába szavaz, és a republikánusok vétóján alkotmányosan hajótörést kell szenvednie. Ha alkotmányellenesen az egyszerű szavazattöbbséget kötelező erejűnek nyilvánítja, akkor csak úgy remélheti a forradalom féken tartását, ha feltétlenül alárendeli magát a végrehajtó hatalomnak, akkor Bonaparte-ot teszi meg úrrá az alkotmány felett, a revízió felett és önmaga felett. Egy csupán részrevízió, amely meghosszabbítja az elnök hatalmát, a császári bitorlás útját egyengeti. Egy általános revízió, amely megrövidíti a köztársaság létezését, elkerülhetetlen konfliktusba sodorja a dinasztikus igényeket, mert a Bourbon-restauráció feltételei s az orléanista restauráció feltételei nemcsak különbözők voltak, hanem kölcsönösen ki is zárták egymást.

A parlamentáris köztársaság több volt, mint az a semleges terület, amelyen a francia burzsoázia két frakciója, legitimisták és orléanisták, nagy földtulajdon és ipar egyenjogúan megférhettek egymás mellett. Ez volt az elkerülhetetlen feltétele közös uralmuknak, az egyetlen államforma, amelyben általános osztályérdekük maga alá rendelte különös frakcióik igényeit csakúgy, mint a társadalom valamennyi többi osztályát. Mint royalisták visszaestek régi ellentétükbe, a földtulajdon vagy a pénz szupremáciájáért folyó harcba, s ennek az ellentétnek legfőbb kifejezése, megszemélyesítése, maguk a királyaik, a dinasztiáik voltak. Ezért húzódozott a rendpárt a Bourbonok visszahívásától.

Creton, orléanista és népképviselő, 1849-ben, 1850-ben és 1851-ben periodikusan javaslatot tett a királyi családok száműzetéséről szóló rendelet eltörlésére. A parlament éppily periodikusan olyan royalista gyűlés látványát nyújtotta, mely makacsul becsapja száműzött királyai előtt a kapukat, amelyeken hazatérhettek volna. III. Richárd azzal a megjegyzéssel gyilkolta meg VI. Henriket, hogy túl jó e világ számára s az égbe való, ők kijelentették, hogy Franciaország túl rossz ahhoz, hogy királyait visszakapja. A viszonyok hatalmától kényszerítve republikánusok lettek és ismételten szentesítették azt a néphatározatot, amely kitiltotta királyaikat Franciaországból.

Az alkotmány revíziója — s ennek figyelembevételére a körülmények kényszerítettek — a köztársasággal együtt egyszersmind a két burzsoáfrakció közös uralmát is kérdésessé tette, és a monarchia lehetőségével együtt újra életre hívta azoknak az érdekeknek a vetélkedését is, amelyeket a monarchia váltakozva kiváltképpen képviselt — a harcot az egyik frakció szupremáciájáért a másik felett. A rendpárt diplomatái azt hitték, hogy a harc elsimítható a két dinasztia összeolvasztásával, a royalista pártoknak és királyi házaiknak úgynevezett fúziójával. A restaurációnak és a júliusi monarchiának a valódi fúziója a parlamentáris köztársaság volt, amelyben az orléanista és a legitimista színek elmosódtak s a burzsoá válfajok eltűntek a burzsoában mint olyanban, a burzsoá nemben. Most azonban az orléanistának legitimistává, a legitimistának orléanistává kellett volna lennie. A királyságnak, ellentétük megszemélyesítésének, egységüket kellett volna megtestesítenie, kizárólagos frakcióérdekeik kifejeződésének közös osztályérdekük kifejeződésévé kellett volna válnia, a monarchiának azt kellett volna nyújtania, amit csak a két monarchia megszüntetése, a köztársaság nyújthatott és nyújtott. A bölcsek köve volt ez, amelynek feltalálásán a rendpárt doktorai fejüket törték. Mintha a legitim monarchia valaha is az ipari burzsoák monarchiája, vagy a polgárkirályság valaha is az ősi földbirtokos arisztokrácia királysága lehetne. Mintha földtulajdon és ipar egy korona alatt testvériesülhetnének, mikor a korona csak egy főre szállhatott, vagy az idősebb, vagy a fiatalabb testvér fejére. Mintha az ipar egyáltalán kiegyezhetne a földtulajdonnal, amíg a földtulajdon rá nem szánja magát arra, hogy maga is iparivá váljék. На V. Henrik holnap meghalna, Párizs grófja ezért még nem lenne a legitimisták királyává, hacsak meg nem szűnne az orléanisták királya lenni. De a fúzió filozófusai, akik abban a mértékben terpeszkedtek, amelyben a revízió kérdése előtérbe lépett, akik az „Assemblée nationale”-ban² hivatalos napilapot teremtettek maguknak, akik még e pillanatban is (1852. február) megint működnek, az egész nehézséget a két dinasztia ellenszegülésével és vetélkedésével magyarázták. Az Orléans-család és V. Henrik összebékítésének kísérletei, amelyek Lajos Fülöp halálakor kezdődtek, de amelyeket, mint egyáltalában a dinasztikus intrikákat, csak a nemzetgyűlés szüneteiben, felvonásközökben, a kulisszák mögött játszottak, amelyek inkább érzelgős kacérkodások voltak a régi babonával, semmint komolyan vett ügyletek, most nagy politikai drámává lettek, amelyeket a rendpárt a nyilvánosság színpadán, nem pedig, mint eddig, műkedvelő színházban adott elő. A futárok röpködtek Párizsból Velencébe,³ Velencéből Claremontba, Claremontból Párizsba. Chambord gróf kiáltványt tesz közzé, amelyben „családja valamennyi tagjának segítségével” nem a maga restaurációját, hanem a „nemzeti” restaurációt jelenti be. Az orléanista Salvandy V. Henrik lába elé borul. A legitimisták főnökei, Berryer, Benoît d’Azy, St. Priest, Claremontba vándorolnak, hogy rábeszéljék az Orléans-okat, de hiába. A fuzionisták túl későn veszik észre, hogy a két burzsoá-frakció érdekei sem kizárólagosságúkból nem vesztenek, sem engedékenységben nem nyernek, ha családi érdekeknek, két királyi ház érdekeinek formájában csúcsosodnak ki. Ha V. Henrik Párizs grófját elismeri utódjának — az egyetlen siker, amelyet a fúzió a legjobb esetben elérhetett —, akkor az Orléans-ház nem nyert semmiféle olyan igényjogosultságot, amelyet V. Henrik gyermektelensége már amúgy is nem biztosított számára, de elveszti mindazokat az igényjogosultságokat, amelyeket a júliusi forradalom révén kivívott. Lemond eredeti igényjogosultságairól, minden jogcímről, amelyet közel százéves harcban kicsikart a Bourbonok idősebb ágától, elcseréli történelmi előjogát, a modern királyság előjogát családfája előjogára. A fúzió tehát nem egyéb, mint az Orléans-ház önkéntes lemondása, legitimista belenyugvása, bűnbánó visszalépés a protestáns államegyházból a katolikusba. Olyan visszalépés, amely ezenfelül még csak vissza sem viszi a trónra, amelyet elvesztett, hanem csak a trón lépcsőjére, amelyen született. A régi orléanista miniszterek, Guizot, Duchâtel stb., akik szintén Claremontba siettek, hogy a fúziót támogassák, valójában csak a júliusi forradalom felett érzett csömört képviselték, a polgárkirályságból és a polgárok királyságából való kiábrándultságot, azt a babonát, hogy a legitimitás az utolsó talizmán az anarchia ellen. Közvetítőnek képzelvén magukat Orléans és Bourbon között, a valóságban már csak hitehagyott orléanisták voltak, s mint ilyeneket fogadta is őket Joinville herceg. Az orléanisták életképes, harcias része viszont, Thiers, Baze stb., annál könnyebben győzték meg Lajos Fülöp családját arról, hogy ha minden közvetlen monarchista restauráció a két dinasztia fúzióját, minden ilyen fúzió pedig az Orléans-ház lemondását feltételezi, akkor viszont elődeik hagyományának teljesen megfelel, hogy egyelőre elismerjék a köztársaságot és bevárják, amíg az események megengedik, hogy az elnöki széket trónná változtassák. Joinville elnökjelöltségét kósza hírként elterjesztették, a közönség kíváncsiságát ébren tartották, s néhány hónappal később, a revízió elvetése után, szeptemberben nyilvánosan proklamálták e jelölést.

Így az orléanisták és a legitimisták közötti royalista fúzió-kísérlet nemcsak meghiúsult, hanem szétzúzta parlamenti fúziójukat, republikánus közös formájukat, és a rendpártot megint eredeti alkotóelemeire bontotta; de minél inkább nőtt az elidegenedés Claremont és Velence között, minél inkább megfeneklett a kiegyezés, minél inkább terjedt a Joinville-agitáció, annál buzgóbbak, komolyabbak lettek a Faucher — Bonaparte minisztere - és a legitimisták közötti tárgyalások.

A rendpárt felbomlása nem állt meg eredeti elemeinél. A két nagy frakció mindegyike maga is újra bomlásnak indult. Mintha mindazok a régi árnyalatok, amelyek korábban e két körön, mind a legitimista, mind az orléanista körön belül harcban álltak egymással és szorongatták egymást, megint felelevenedtek volna, mint kiszáradt ázalékállatkák, amikor vízzel kerülnek érintkezésbe, mintha újból elegendő életerőre kaptak volna, hogy saját csoportokat és önálló ellentéteket alkossanak. A legitimisták visszaálmodták magukat azokba a vitás kérdésekbe, amelyek a Tuileriák és a Marsanpavilon között, Villèle és Polignac között zajlottak.⁴ Az orléanisták újra átélték ama lovagi tornák aranykorát, amelyeket Guizot, Molé, Broglie, Thiers és Odilon Barrot vívtak egymással.

A rendpártnak revízióra hajlamos, de a revízió határai tekintetében megintcsak meghasonlott része, amely az egyrészt a Berryer és Falloux, másrészt a Larochejacquelein vezetése alatt álló legitimistákból, és a Molé, Broglie, Montalembert és Odilon Barrot vezetése alatt álló, a harcba belefáradt orléanistákból tevődött össze, a következő határozatlan és tágértelmű javaslatban egyezett ki a bonapartiste képviselőkkel: „Alulírott képviselők, avégből, hogy a nemzet visszakapja szuverenitása teljes gyakorlását, az alkotmány revízióját indítványozzák.” Egyidejűleg azonban előadójuk, Tocqueville útján egyhangúlag kijelentették, hogy a nemzetgyűlésnek nincsen joga a köztársaság eltörlését javasolni, ez a jog csak a revíziós kamarát illeti meg. Egyébként, úgymond, az alkotmány csakis „legális” módon revideálható, tehát csakis akkor, ha a szavazatok alkotmányosan előírt háromnegyede a revízió mellett dönt. Hatnapi viharos vita után, július 19-én, mint előre látható volt, elvetették a revíziót. 446-an mellette szavaztak, de 278-an ellene. A szélső orléanisták, Thiers, Changarnier stb. együtt szavaztak a republikánusokkal és a hegypárttal.

A parlament többsége így az alkotmány ellen, de maga ez az alkotmány a kisebbség mellett foglalt állást, s ennek határozatát kötelezőnek nyilvánította. De a rendpárt az alkotmányt nem rendelte-e alá 1850. május 31-én, nem rendelte-e alá 1849. június 13-án a parlamenti többségnek? Nem alapult-e egész eddigi politikája azon, hogy az alkotmány paragrafusait alárendelte a parlament többségi határozatainak? Nem engedte-e át a törvény betűjébe vetett ótestamentumi babonás hitet a demokratáknak és nem fenyítette-e meg a demokratákat ezért? De ebben a pillanatban az alkotmány revíziója nem jelentett egyebet, mint az elnök hatalmának fennmaradását, ahogy az alkotmány fennmaradása nem jelentett egyebet, mint Bonaparte elmozdítását. A parlament Bonaparte mellett, de az alkotmány a parlament ellen foglalt állást, Bonaparte tehát a parlament szellemében cselekedett, amikor összetépte az alkotmányt, és az alkotmány szellemében cselekedett, amikor szétkergette a parlamentet.

A parlament az alkotmányt s vele együtt a saját uralmát „a többségen kívül állónak” nyilvánította, határozatával megszüntette az alkotmányt és meghosszabbította az elnöki hatalmat, ugyanakkor pedig kijelentette, hogy sem az alkotmány nem halhat meg, sem az elnöki hatalom nem élhet, ameddig maga a parlament fennmarad. Azok, akiknek az volt a feladatuk, hogy eltemessék, az ajtó előtt álltak. Mialatt a parlament a revíziót vitatta, Bonaparte eltávolította a határozatlannak mutatkozó Baraguay d’Hilliers tábornokot az első hadosztály éléről, s helyébe Magnan tábornokot, a lyoni győzőt, a decemberi napok hősét nevezte ki, ama kreatúráinak egyikét, akik már Lajos Fülöp idején, a boulogne-i expedíció alkalmával többé-kevésbé kompromittálták magukat érte.

A rendpárt a revízióról hozott határozatával bebizonyította, hogy sem uralkodni, sem szolgálni, sem élni, sem meghalni nem tud, a köztársaságot sem elviselni, sem megdönteni, az alkotmányt sem fenntartani, sem sutba dobni nem tudja, hogy az elnökkel sem együttműködni, sem szakítani nem tud. Kitől várta hát mindezen ellentmondások megoldását? A naptártól, az események menetétől. Nem merte többé hinni, hogy ereje van az események felett. Kihívta tehát az eseményeket, hogy azok kövessenek el erőszakot rajta, és ezzel kihívta azt a hatalmat is, amelynek, a nép ellen folytatott harcban, egyik attribútumot a másik után átengedte, míg végül maga erőtlenül állt vele szemben. Hogy a végrehajtó hatalom feje minél zavartalanabbul kidolgozhassa ellene harci tervét, megerősíthesse támadó eszközeit, kiválogathassa fegyvereit, megszilárdíthassa állásait, a rendpárt éppen ebben a kritikus pillanatban elhatározta, hogy visszavonul a színpadról és három hónapra, augusztus 10-től november 4-ig, elnapolja magát.

Nemcsak hogy a parlamenti párt felbomlott a maga két nagy frakciójára, nemcsak hogy a két frakció mindegyike önmagán belül felbomlott, hanem a parlamenten belüli rendpárt is meghasonlott a parlamenten kívüli rendpárttal. A burzsoázia szóvivői és írástudói, szószéke és sajtója, egyszóval a burzsoázia ideológusai és maga a burzsoázia, a képviselők és a képviseltek elidegenülten álltak egymással szemben s nem értették többé egymást.

A vidéki legitimisták a maguk korlátolt látókörével és korlátlan lelkesedésével azzal vádolták parlamenti vezéreiket, Berryer-t és Falloux-t, hogy dezertáltak a bonapartista táborba és elpártoltak V. Henriktől. Liliomeszükkel hittek a bűnbeesésben, de nem hittek a diplomáciában.

Hasonlíthatatlanul végzetesebb és döntőbb volt a kereskedelmi burzsoázia szakítása a maga politikusaival. Nem azt vetette szemükre, mint a legitimisták az övéiknek, hogy elpártoltak az elvtől, hanem megfordítva, azt, hogy haszontalanná vált elvekhez ragaszkodnak.

Már előbb utaltam arra, hogy amióta Fould belépett a kormányba, a pénzarisztokrácia — a kereskedelmi burzsoáziának az a része, amelynek Lajos Fülöp alatt oroszlánrésze volt az uralomban — bonapartistává lett. Fould nemcsak Bonaparte érdekét képviselte a tőzsdén, egyúttal a tőzsde érdekét is képviselte Bonaparte-nál. A pénzarisztokrácia állásfoglalását legcsattanóbban egy európai sajtóorgánumából, a londoni „Economist”-ból⁵ vett idézet jellemzi. E lap 1851. február 1-i számában ezt íratja magának Párizsból:

„Most már mindenfelől megállapítottuk, hogy Franciaország mindenekelőtt nyugalmat kíván. Ezt jelenti ki az elnök a törvényhozó gyűléshez intézett üzenetében, ez hallatszik visszhangként a nemzetgyűlés szónoki emelvényéről, ezt bizonygatják az újságok, ezt hirdetik a templomi szószékről, ezt bizonyítja az állampapírok érzékenysége, amint a legkisebb zavarra van kilátás, és szilárdságuk, valahányszor a végrehajtó hatalom győz.

1851. november 29-i számában az „Economist” a saját nevében kijelenti:

„Most Európa valamennyi tőzsdéjén el van ismerve az elnök a rend őrének.“

A pénzarisztokrácia tehát a rendpártnak a végrehajtó hatalommal folytatott parlamenti harcát mint rendzavarást kárhoztatta, s minden olyan győzelmet, amelyet az állítólagos képviselőin az elnök aratott, a rend győzelmeként ünnepelt. Pénzarisztokrácián itt nemcsak a nagy kölcsönügyletek vállalkozóit és állampapír-spekulánsokat kell érteni, akikkel kapcsolatban azonnal érthető, hogy érdekük egybeesik az államhatalom érdekével. Az egész modern pénzüzlet, az egész bankgazdaság a legszorosabban össze van szövődve az államhitellel. A bank üzleti tőkéjének egy részét szükségképpen gyorsan átváltható állampapírokban helyezik el és kamatoztatják. Letétéi, a rendelkezésére bocsátott és általa kereskedők és gyárosok között szétosztott tőke, részben az államjáradékosok osztalékából erednek. Ha az egész pénzpiac és e pénzpiac papjai számára az államhatalom stabilitása minden korban a szentírást jelentette, mennyivel inkább így van ez ma, amikor minden vízözön azzal fenyeget, hogy a régi államokkal együtt a régi államadósságokat is elsodorja?

Az ipari burzsoázia is bosszankodott a maga rend-fanatizmusában a parlamenti rendpártnak a végrehajtó hatalommal való civódásain. Thiers, Anglas, Sainte-Beuve stb. a január 18-i, Changarnier elmozdításakor leadott szavazatuk után megbízóiktól, éppen az ipari kerületekből, nyilvános megrovásban részesültek, amelyben főként a hegypárttal kötött koalíciójukat a rend ellen elkövetett hazaárulásként ostorozták. Ha azt láttuk, hogy azok a hencegő ingerkedések, kicsinyes intrikák, amelyekben a rendpártnak az elnök elleni harca megnyilvánult, nem érdemeltek jobb fogadtatást, másfelől ez a burzsoá párt, amely azt követeli képviselőitől, hogy a katonai hatalmat a saját parlamentjük kezéből ellenállás nélkül átengedjék egy kalandor trónkövetelő kezébe, még azokat az intrikákat sem érte meg, amelyeket reá pazaroltak. Bebizonyította, hogy az ő közérdekének, az saját osztályérdekének, az ő politikai hatalmának megvédéséért folyó harc neki mint a magánüzlet zavarása csak terhére van és ingerli.

A vidéki városok polgári előkelőségei, a magisztrátusok, a kereskedelmi bíróságok tagjai stb. Bonaparte-ot körutazásai alkalmával majdnem kivétel nélkül mindenütt a legszolgaibb módon fogadták, még akkor is, amikor, mint Dijonban, a nemzetgyűlést és sajátosan a rendpártot kíméletlenül támadta.

Ha a kereskedelem jól ment, mint még 1851 elején, akkor a kereskedelmi burzsoázia tombolt minden parlamenti harc miatt, nehogy az kedvét szegje a kereskedelemnek. Ha a kereskedelem rosszul ment, s 1851 február vége óta tartósan így volt, akkor a pangásért a parlamenti harcokat okolta és elnémulásukat követelte, hogy a kereskedelem megint szóhoz jusson. A revíziós-viták éppen erre a rossz időszakra estek. Minthogy itt a fennálló államforma létéről vagy nemlétéről volt szó, a burzsoázia annál inkább feljogosítottnak érezte magát arra, hogy képviselőitől e kínzó provizórium megszüntetését és ugyanakkor a status quo fenntartását követelje. Ez nem volt ellentmondás. A provizórium megszüntetésén éppen annak fennmaradását értette, ama pillanatnak a ködös távolba való kitolását, amikor majd dönteni kell. A status quo fenntartására csak két út volt: vagy Bonaparte hatalmának meghosszabbítása, vagy pedig Bonaparte alkotmányszerű távozása és Cavaignac megválasztása. A burzsoázia egy része az utóbbi megoldást kívánta, és képviselőinek nem tudott jobb tanácsot adni, mint azt, hogy hallgassanak, ne bolygassák ezt az égető pontot. Ha képviselőik nem beszélnek, vélték, akkor Bonaparte nem fog cselekedni. Struccparlamentet kívántak maguknak, amely fejét a homokba rejti, hogy láthatatlan maradjon. A burzsoázia másik része azt kívánta, hogy Bonaparte-ot, mivel már egyszer az elnöki székben ül, hagyják meg az elnöki székben, hogy minden a régi kerékvágásban menjen. Felháborította őket, hogy parlamentjük nem szegte meg nyíltan az alkotmányt és nem mondott le minden teketória nélkül.

A département-ок tanácsai, a nagyburzsoázia e vidéki képviseletei, amelyek a nemzetgyűlés szünete alatt augusztus 25-étől üléseztek, szinte egyhangúlag a revízió mellett foglaltak állást, tehát a parlament ellen és Bonaparte mellett.

A parlamenti képviselőivel való meghasonlásánál is félreérthetetlenebbül mutatta ki a burzsoázia a maga irodalmi képviselői, a saját sajtója elleni dühét. Azok a mértéktelen pénzbírságok és szemérmetlen fogházbüntetések, amelyekre a burzsoá esküdtszékek a burzsoá újságírókat ítélték, valahányszor támadták Bonaparte bitorlásvágyait, valahányszor a sajtó megkísérelte, hogy a burzsoázia politikai jogait a végrehajtó hatalommal szemben megvédje, nemcsak Franciaországot, hanem egész Európát is elcsodálkoztatták.

Ha a parlamenti rendpárt, mint megmutattam, nyugalomért való kiáltozásával önmagát intette nyugalomra és — azáltal, hogy a társadalom többi osztályával vívott harcában saját rendszerének, a parlamentáris rendszernek minden feltételét saját kezűleg megsemmisítette — a burzsoázia politikai uralmát a burzsoázia biztonságával és fennállásával összeférhetetlennek nyilvánította, a burzsoázia parlamenten kívüli tömege viszont az elnök iránti szolgalelkűségével, a parlament ócsárlásával, a saját sajtója brutális bántalmazásával felhívta Bonaparte-ot, hogy nyomja el, semmisítse meg osztályának beszélő és író részét, a maga politikusait és literátorait, a maga szószékét és sajtóját, hogy aztán a burzsoázia egy erős és korlátozatlan kormányzat védelme alatt bizalomteljesen foglalkozhasson magánüzleteivel. Ez a burzsoázia félreérthetetlenül kinyilvánította, hogy a saját politikai uralmától való megszabadulásra sóvárog avégett, hogy megszabaduljon az uralom fáradalmaitól és veszélyeitől.

És ez a burzsoázia, amely már a saját osztálya uralmáért vívott pusztán parlamenti és irodalmi harcon is felháborodott, és amely e harc vezetőit elárulta, ez merészeli most utólag megvádolni a proletariátust, amiért nem kelt véres harcra, élethalálharcra őérette, ö, aki minden pillanatban feláldozta általános osztályérdekét, azaz politikai érdekét, a legkorlátoltabb, legpiszkosabb magánérdeknek, s képviselőitől hasonló áldozatot követek, most jajgat azon, hogy a proletariátus feláldozta az ideális politikai érdekeit a maga materiális érdekeinek. Szépléleknek tünteti fel magát, akit a szocialistáktól félrevezetett proletariátus félreismert és a döntő pillanatban cserbenhagyott. S ez általános visszhangra lel a polgári világban. Itt természetesen nem német zugpolitikusokról és szellemi süvölvényekről beszélek. Utalok például ugyanarra az „Economist”-ra, amely még 1851. november 29-én, tehát négy nappal az államcsíny előtt, Bonaparte-ot a „rend őrének”, a Thiers-eket és Berryer-ket ellenben „anarchistáknak” nyilvánította, de már 1851. december 27-én, miután Bonaparte ezeket az anarchistákat elnémította, árulásról kiabál, amelyet „tudatlan, neveletlen, ostoba proletártömegek a társadalom közép- és felsőbb osztályainak ügyessége, tudása, fegyelme, szellemi befolyása, intellektuális segélyforrásai és erkölcsi súlya” ellen elkövettek. Ez az ostoba, tudatlan és közönséges tömeg nem volt senki más, mint maga a burzsoá tömeg.

Igaz, Franciaország 1851-ben afféle kisebb kereskedelmi válságot élt át. Február végén a kivitel csökkenése mutatkozott 1850-nel szemben, márciusban a kereskedelem senyvedt s a gyárak bezártak, áprilisban az ipari département-оk helyzete éppoly kétségbeejtőnek látszott, mint a februári napok után, májusban az üzlet még nem élénkült meg, még június 28-án a Francia Bank értékpapír-készlete a betétek óriási növekedésével és a váltóelőlegek éppoly nagy csökkenésével a termelés szünetelését mutatta, s csak október közepén állt be ismét az üzlet fokozatos javulása. A francia burzsoázia ezt a kereskedelmi pangást tisztán politikai okokkal magyarázta, a parlament és a végrehajtó hatalom harcával, a csak ideiglenes államformából fakadó bizonytalansággal, 1852 május második vasárnapjának rémítő kilátásával. Nem akarom tagadni, hogy mindezek a körülmények egyes iparágakra Párizsban és a vidéken nyomasztóan hatottak. De a politikai viszonyoknak ez a hatása mindenesetre csak helyi jellegű és jelentéktelen volt. Kell-e jobb bizonyíték erre, mint az, hogy a kereskedelem javulása éppen abban a pillanatban állt be, amikor a politikai helyzet rosszabbodott, a politikai látóhatár elsötétült s minden pillanatban villámcsapást vártak az Elíziumból, október közepe táján? A francia burzsoá, akinek „ügyessége, tudása, szellemi belátása és intellektuális segélyforrásai” nem érnek túl az orránál, egyébként a londoni ipari kiállítás⁶ egész tartama alatt orrával ütközhetett bele kereskedelmi nyomorúságának okába. Amíg Franciaországban bezártak a gyárak, addig Angliában kereskedelmi csődök törtek ki. Amíg az ipari pánik áprilisban és májusban tetőpontjára hágott Franciaországban, addig Angliában a kereskedelmi pánik hágott tetőpontjára áprilisban és májusban. Az angol gyapjúipar éppúgy senyvedt, mint a francia gyapjúipar, az angol selyemipar éppúgy, mint a francia selyemipar. Habár az angol pamutgyárak továbbdolgoztak, ez már nem ugyanazzal a profittal járt, mint 1849-ben és 1850-ben. A különbség csak az volt, hogy a válság Franciaországban ipari, Angliában kereskedelmi válság volt, hogy amíg Franciaországban a gyárak leálltak, addig Angliában kibővültek, de kedvezőtlenebb körülmények között, mint a megelőző években, hogy Fran- ciaországban a kivitelt, Angliában a behozatalt érték a főcsapások. A közös ok, amely természetesen nem a francia politikai láthatáron belül keresendő, nyilvánvaló volt. 1849 és 1850 a legnagyobb anyagi virágzásnak és olyan túltermelésnek az évei voltak, amely csak 1851-ben mutatkozott meg túltermelésként. Ezt az év elején az ipari kiállításra való kilátás még különösen fokozta. Sajátságos körülményként járult még ehhez: először az 1850-es és 1851-es rossz gyapottermés, majd az a bizonyosság, hogy a gyapottermés nagyobb lesz, mint várták, először a gyapotárak emelkedése, majd hirtelen esésük, egyszóval a gyapotárak ingadozásai. A nyersselyemtermés, legalábbis Franciaországban, még az átlagon is alul maradt. Végül a gyapjúipar 1848 óta olyannyira kibővült, hogy a gyapjútermelés nem tudott vele lépést tartani és a nyersgyapjú ára a gyapjúkészítmények árához képest igen aránytalanul emelkedett. Itt tehát három világpiaci ipar nyersanyagában már háromszoros anyagunk van a kereskedelmi pangásra. Ezektől a különleges körülményektől eltekintve az 1851. évi látszólagos válság nem volt egyéb, mint a túltermelésnek és túlspekulációnak az a megtorpanása, amely az ipari körforgás során mindenkor bekövetkezik, mielőtt a túltermelés minden erejét összeszedi, hogy lázasan átrohanjon a kör utolsó szakaszán s megint elérkezzen kiindulópontjához, az általános kereskedelmi válsághoz. A kereskedelem történetének ilyen intervallumaiban Angliában kereskedelmi csődök törnek ki, míg Franciaországban maga az ipar áll le, részben azért, mert az angoloknak éppen akkor elviselhetetlenné váló konkurenciája valamennyi piacon visszavonulásra kényszeríti, részben azért, mert luxusipar lévén, elsősorban érinti az üzlet minden fennakadása, így Franciaország az általános válságokon kívül saját nemzeti kereskedelmi válságain is keresztülmegy; ezeket azonban sokkal inkább a világpiac általános helyzete határozza meg és feltételezi, mint francia helyi befolyások. Nem lesz érdektelen a francia burzsoá előítéletével az angol burzsoá ítéletét szembeállítani. Az egyik legnagyobb liverpooli cég a következőket írja 1851-es évi kereskedelmi jelentésében:

„Kevés év csalta meg jobban a kezdetén előlegezett reményeket, mint az éppen lezárult; a nagy virágzás helyett, amelyre egyhangúlag számítottak, az utóbbi negyedszázad egyik legelcsüggesztőbb évének bizonyult. Ez persze csak a kereskedő, nem az ipari osztályokra érvényes. Pedig hát minden bizonnyal nem alaptalanul következtettünk az év elején az ellenkezőjére; a termékkészletek gyérek voltak, a tőke bőséges, az élelmiszerek olcsók, biztosítva volt a gazdag aratás; a kontinensen zavartalan béke honolt, itthon sem politikai, sem pénzügyi zavarok nem voltak: valóban, a kereskedelem szárnyai soha nem voltak szabadabbak [...] Minek tulajdonítható ez a kedvezőtlen eredmény? Azt hisszük, hogy a túlhajtott kereskedelemnek mind a behozatalban, mind a kivitelben. Ha maguk a kereskedőink nem szabnak szűkebb határt tevékenységüknek, akkor semmi más nem tarthat bennünket a rendes kerékvágásban, mint egy-egy pánik minden három évben.”⁷

Képzeljük el mármost a francia burzsoát, hogy ezen üzleti pánik közepette hogyan kínozzák, hogyan rajzzák körül, hogyan kábítják el a kereskedelemtől beteg fejét az államcsínyekről és az általános választójog visszaállításáról szóló híresztelések, a parlament és a végrehajtó hatalom harca, az orléanisták és a legitimisták fronde-háborúja, a kommunista konspirációk Dél-Franciaországban, az állítólagos jacquerie-k⁸ Nièvre és Cher département-okban, a különféle elnökjelöltek reklámjai, az újságok vásári jelszavai, a republikánusok fenyegetései, hogy fegyveres kézzel fogják megvédeni az alkotmányt és az általános választójogot, az in partibus emigrált hősök evangéliumai, amelyek azt hirdetik, hogy 1852 május második vasárnapján eljő a világ vége — és megértjük, hogy a burzsoá a fúzió, revízió, prorogáció, konstitúció, konspiráció, koalíció, emigráció, uzurpáció és revolúció e mondhatatlan, zajos konfúziójában eszeveszetten lihegi oda parlamentáris köztársaságának: „Inkább a borzalmas vég, mint a vég nélküli borzalom!”

Bonaparte megértette ezt a kiáltást. Felfogóképességét élesítette a hitelezők növekvő türelmetlenkedése, akik minden naplementekor, amely közelebb hozta 1852 május második vasárnapját, a lejárat napját, a csillagok járásában földi váltóik megóvatolását látták. A hitelezők igazi asztrológusok lettek. A nemzetgyűlés véget vetett Bonaparte reményének, hogy hatalmát alkotmányosan meghosszabbíthatja, Joinville herceg elnökjelöltsége nem engedett további ingadozást.

Ha valaha esemény hosszú idővel bekövetkezte előtt előre vetette árnyékát, akkor ez Bonaparte államcsínye volt. Már 1849. január 29-én, alig egy hónappal megválasztása után, javaslatot tett erre Changarnier-nak. Saját miniszterelnöke, Odilon Barrot, 1849 nyarán burkoltan, Thiers 1850 telén nyíltan denunciálta az államcsínyek politikáját. Persigny 1851 májusában még egyszer meg akarta nyerni Changarnier-t a csíny számára. A „Messager de l’Assemblée”⁹ nyilvánosságra hozta ezt a tárgyalást. A bonapartista lapok minden parlamenti viharnál államcsínnyel fenyegetőztek, s minél inkább közeledett a válság, annál hangosabbak lettek. Az orgiákon, amelyeket Bonaparte minden éjjel mindkét nembeli swell mobbal [előkelő csőcselékkel; úri szélhámosokkal] ült, az államcsínyt mindig másnap reggelre tűzték ki, valahányszor közeledett az éjfél és bőséges italáldozat megoldotta a nyelveket és feltüzelte a képzeletet. A kardok kirepültek hüvelyükből, a poharak összecsendültek, a képviselőket az ablakon hajigálták ki, a császári palást Bonaparte vállára hullt, míg a beköszöntő reggel elűzte a kisértetjárást s a bámuló Párizs kevéssé zárkózott Vesta-szűzektől és indiszkrét paladinoktól megtudta, milyen veszélytől szabadult meg ismét. Szeptemberben és októberben egyik rémhír a másikat követte egy coup d’état-ról. Az árny egyszerre színt öltött, mint egy színes dagerrotip. Csak üssük fel az európai napisajtó orgánumainak szeptemberi és októberi számait s szó szerint ilyen utalásokat találunk:

„Párizs államcsíny-hírekkel van tele. A fővárost állítólag az éjjel csapatok árasztják el és másnap reggel rendeletek jelennek meg, amelyek a nemzetgyűlést feloszlatják, a Szajna-département-t ostromállapotba helyezik, az általános választójogot visszaállítják és a néphez apellálnak. Bonaparte állítólag minisztereket keres ezeknek a törvénytelen rendeleteknek a végrehajtására.”

A tudósítások, amelyek ezekről a hírekről szólnak, végzetesen mindig ezzel fejeződnek be: „elhalasztva”. Az államcsíny mindig rögeszméje volt Bonaparte-nak. Ezzel az eszmével tért vissza Franciaország földjére. Ez az eszme annyira hatalmába kerítette, hogy folytonosan elárulta és kifecsegte. Annyira gyenge volt, hogy éppoly folytonosan megint feladta. Az államcsíny árnyéka mint kísértet annyira meghitté vált a párizsiak számára, hogy nem akartak hinni benne, amikor végül hús-vér alakban jelent meg előttük. Tehát nem a December 10-i Társaság főnökének zárkózott tartózkodása, sem pedig a nemzetgyűlés előre nem sejtett lerohanása volt az, ami miatt az államcsíny sikerült. Ha sikerült, akkor Bonaparte indiszkréciója ellenére s a nemzetgyűlés előzetes tudtával sikerült, a megelőző fejlődés szükségszerű, elkerülhetetlen eredményeképpen.

Október 10-én Bonaparte a minisztereinek bejelentette azt az elhatározását, hogy vissza akarja állítani az általános választójogot, 16-án a miniszterek lemondtak, 26-án Párizs a Thorigny-kormány megalakulásáról értesült. Egyidejűleg Carlier rendőrfőnököt felváltották Maupas-val, s Magnan, az első hadosztály parancsnoka, összevonta a legmegbízhatóbb ezredeket a fővárosban. November 4-én a nemzetgyűlés újra összeült. Egyéb dolga nem volt már, mint röviden, de velősen átismételni azt a tanfolyamot, amelyet már elvégzett, és bebizonyítani, hogy csak akkor tették sírba, amikor már halott volt.

Az első pozíció, amelyet a végrehajtó hatalommal való harcában a nemzetgyűlés elvesztett, a kormány volt. Ezt a veszteséget ünnepélyesen be kellett ismernie, teljes értékűnek elfogadván a Thorigny-kormányt, egy puszta látszatkormányt. A permanencia-bizottság nevetéssel fogadta Giraud urat, amikor az új miniszterek nevében bemutatkozott. Ilyen gyenge kormány olyan erős rendszabályok hozatalára, mint az általános választójog visszaállítása! De éppen erről volt szó: semmit a parlamentben, mindent a parlament ellen keresztülvinni.

A nemzetgyűlés mindjárt újraösszeülése első napján megkapta Bonaparte üzenetét, amelyben az általános választójog visszaállítását és az 1850. május 31-i törvény eltörlését követelte. Miniszterei ugyanaznap ilyen értelmű dekrétumot terjesztettek be. A gyűlés a miniszterek sürgősségi indítványát azonnal elvetette, magát a törvényt pedig november 13-án, 355 szavazattal 348 ellenében. Így még egyszer széttépte a maga mandátumát, még egyszer megerősítette, hogy a nép szabadon választott képviseletéből egy osztály bitorló parlamentjévé változott, még egyszer beismerte, hogy maga vágta el az izmokat, amelyek a parlamenti fejet a nemzet testével összekötötték.

A végrehajtó hatalom az általános választójog visszaállítására tett javaslatával a nemzetgyűléstől a néphez fellebbezett, a törvényhozó hatalom viszont quaestor-billjével a néptől a hadsereghez fellebbezett. Ennek a quaestor-billnek rögzítenie kellett volna a törvényhozó hatalom jogát csapatok közvetlen kirendelésére, parlamenti hadsereg megalakítására. Ha így a hadsereget döntőbírónak nevezte ki önmaga és a nép, önmaga és Bonaparte között, ha a hadsereget döntő államhatalomnak ismerte el, másrészt meg kellett erősítenie azt, hogy már régen feladta a hadsereg feletti uralom igényét. Azzal, hogy csapatoknak azonnali kirendelése helyett a kirendelés jogáról vitatkozott, elárulta, hogy kételkedik saját erejében. Azzal, hogy a quaestor-billt elvetette, nyíltan bevallotta erőtlenségét. Ez a törvény 108 szavazattal maradt kisebbségben, vagyis a hegypárton múlt a sorsa. A hegypárt Buridán szamarának helyzetében volt, habár nem két szénástarisznya között, hogy eldöntse, melyik a vonzóbb, hanem két adag ütleg között, hogy eldöntse, melyik a keményebb. Az egyik oldalon a félelem Changarnier-tól, a másik oldalon a félelem Bonaparte-tól. Meg kell vallani, hogy e helyzet nem volt éppen heroikus.

November 18-án a rendpárt által benyújtott, a községi választásokra vonatkozó törvényhez azt a módosítványt javasolták, hogy a községi választóknál legyen elegendő három évi helybenlakás helyett egy évi. A módosítvány egyetlen szótöbbséggel bukott meg, de ez az egy szavazat azonnal tévedésnek bizonyult. A rendpárt azáltal, hogy ellenséges frakcióira forgácsolódott szét, régen elvesztette önálló parlamenti többségét. Most megmutatta, hogy egyáltalán semmilyen többség nem volt már a parlamentben. A nemzetgyűlés határozatképtelenné vált. Atomisztikus alkotóelemeit nem tartotta már össze semmiféle kohéziós erő, életének utolsó leheletét is elfogyasztotta, halott volt.

Végül a burzsoázia parlamenten kívüli tömegének is még egyszer, néhány nappal a katasztrófa előtt, ünnepélyesen meg kellett erősítenie azt, hogy szakított a parlamenten belüli burzsoáziával. Thiers, aki mint parlamenti hős kiváltképpen meg volt fertőzve a parlamenti kretenizmus gyógyíthatatlan betegségével, a parlament halála után új parlamenti intrikát eszelt ki az államtanáccsal, egy felelősségi törvényt, amelynek az elnököt az alkotmány korlátái közé kellett volna szorítania. Bonaparte, ugyanúgy, ahogy szeptember 15-én az új párizsi vásárcsarnok alapkőletételénél második Masaniellóként elbűvölte a dame des halles-okat [vásárcsarnoki hölgyeket; kofákat], a halasasszonyokat — persze, ami a reális hatalmat illeti, egy halasasszony felért 17 várgróffal —, ugyanúgy, ahogy a quaestor-bill benyújtása után fellelkesítette az Elysée-ben megvendégelt hadnagyokat, most, november 25-én magával ragadta az ipari burzsoáziát, amely összegyűlt a cirkuszban, hogy kezéből átvegye a londoni ipari kiállítás pályadíj-érmeit. Közlöm beszéde jellemző részét a „Journal des Débats” nyomán:

„Ilyen nem-remélt sikerek láttán feljogosultnak érzem magam arra, hogy megismételjem, milyen nagy lenne a francia köztársaság, ha reális érdekeit követhetné és intézményeit megreformálhatná ahelyett, hogy egyrészt demagóg, másrészt monarchista hallucinációk ebben zavarják.” (Hangos, viharos és ismételt taps az amfiteátrum minden részéből.) „A monarchista hallucinációk meggátolnak minden haladást és minden komoly ipari kibontakozást. Haladás helyett nincs más, csak harc. Látunk férfiakat, akik azelőtt a királyi tekintélynek és előjogoknak a legbuzgóbb támogatói voltak, egy konvent híveivé válni pusztán avégett, hogy gyengítsék az általános választójogból származott tekintélyt.” (Hangos és ismételt taps.) „Látunk férfiakat, akik a legtöbbet szenvedtek a forradalomtól és a leginkább keseregtek miatta, új forradalmat provokálni csakis azért, hogy a nemzet akaratát bilincsbe verjék [...] Én nyugalmat ígérek Önöknek a jövőre stb. stb.” (Bravó! bravó! Viharos bravó-kiáltások.)

Így tapsol az ipari burzsoázia, így kiáltja oda szolgalelkű bravóját a december 2-i államcsínynek, a parlament megsemmisítésének, a saját uralma pusztulásának, Bonaparte diktatúrájának. A november 25-i mennydörgő tapsra a december 4-i ágyúdörgés volt a felelet, s a legtöbb bravót kiáltó Sallandrouze úr házát verte szét a legtöbb bomba.

Cromwell, amikor a hosszú parlamentet feloszlatta,¹⁰ egyedül jelent meg annak körében, kihúzta óráját, hogy ez a parlament egyetlen pillanattal se létezzen tovább az általa megszabott időnél, s minden egyes parlamenti tagot vidáman humoros szidalmak között kergetett el. Napóleon, aki kisebb volt, mint mintaképe, brumaire 18-án legalább megjelent a törvényhozó testületben és felolvasta neki, jóllehet elfogódott hangon, a halálos ítéletét. A második Bonaparte, aki egyébként egészen más végrehajtó hatalommal rendelkezett, mint Cromwell vagy Napóleon, nem a világtörténelem évkönyveiben kereste mintaképét, hanem a December 10-i Társaság évkönyveiben, a büntetőtörvénykezés évkönyveiben. Meglopja a Francia Bankot 25 millió frank erejéig, megvásárolja Magnan tábornokot 1 millióval, a katonákat egyenként 15 frankkal meg pálinkával, mint a tolvaj, éjjel, titkon jön össze cinkostársaival; a legveszedelmesebb parlamenti vezérek házát feltöreti, és Cavaignacot, Lamoricière-t, Le Flot, Changarnier-t, Charras-t, Thiers-t, Baze-t stb. ágyukból vonszoltatja ki; Párizs főtereit, valamint a parlament épületét csapatokkal szállja meg, s korán reggel vásári hangú plakátokat ragasztat minden falra, amelyekben a nemzetgyűlés és az államtanács feloszlatását, az általános választójog visszaállítását és a Szajna-département ostromállapotba helyezését teszi közzé. Nem sokkal ezután hamis okiratot tétet be a „Moniteur”-be, amely szerint befolyásos parlamenti nevek állam-consultává csoportosultak köréje.

A 10. kerületi elöljáróság épületében egybegyűlt, főleg legitimistákból és orléanistákból álló csonka parlament, amely ismételt „Éljen a köztársaság!” kiáltások között határozatot hoz Bonaparte elmozdításáról, hiába szónokol az épület előtt bámészkodó tömegnek, míg végül afrikai lövészek őrizete alatt előbb a d’Orsay-kaszárnyába hurcolják, később rabszállító kocsiba rakják és a mazasi, hami és vincennes-i börtönökbe szállítják őket. Így ért véget a rendpárt, a törvényhozó gyűlés és a februári forradalom. Befejezés előtt ismételjük meg röviden a forradalom történetének sémáját.

I. Első periódus. 1848. február 24-től május 4-ig. A februári periódus. Előjáték. Általános testvériesülési szélhámosság.

II. Második periódus. A köztársaság konstituálásának és az alkotmányozó nemzetgyűlésnek a periódusa.

¹ Erisz — a viszály istennője a görög mitológiában; a legszebb nőnek szánt aranyalmáját Parisz Aphroditénak, a szerelem istennőjének ítélte oda, aki hálából segítségére volt Parisznak Helené elrablásánál, ami a trójai háborút előidézte.
² „L'Assemblée nationale” — francia monarchista napilap, 1848-tól 1857-ig jelent meg Párizsban; 1851-ig a két dinasztikus párt, a legitimisták és az orléanisták egyesítésére irányuló törekvéseket képviselte.
³ Chambord gróf (V. Henrik) az 50-es években Velencében tartózkodott.
⁴ A legitimista táboron belüli taktikai nézeteltérésekről van szó, a restauráció idején XVIII. Lajos és Villèle elővigyázatosabb, d’Artois gróf (később X. Károly) és Polignac viszont erőteljesebb reakciós rendszabályokat akartak foganatosítani.
A Marsan-pavilon a Tuileriák egyik épülete, d’Artois gróf rezidenciája.
⁵ „The Economist” — angol gazdasági és politikai hetilap, 1843 szeptemberétől jelenik meg Londonban; az ipari nagyburzsoázia lapja.
⁶ Londoni ipari kiállítás — az első kereskedelmi és ipari világkiállítás; 1851 májusától októberéig tartott.
⁷ „The Economist”, 1852. jan. 10.
⁸ Jacquerie — a francia parasztság 1358. évi nagy felkelése; átvitt értelme: általában parasztfelkelés.
⁹ „Le Messager de l’Assemblée” — francia antibonapartista napilap, megjelent Párizsban 1851. febr. 16-tól dec 2-ig.
¹⁰ Hosszú parlament (Long Parliament) — az angol polgári forradalom idején 13 évig (1640—53) újjáválasztás nélkül ülésező parlament. I. Károly nyitotta meg 1640-ben. A parlament többsége fellépett a király ellen, harcos állásponton volt a polgárháborúban; a király legyőzése után Cromwell a parlament 200 békülékeny tagját kizáratta, A megmaradt képviselők, a csonka parlament (Rump Parliament), I. Károly királyt kivégeztették és radikális reformokat léptettek életbe. A csonka parlament később szembefordult Cromwell-lel, mire az 1653. április 20-án fegyverrel ezt is szétkergette. Ezek után a fanatikus protestáns vezető előtt megnyílt az út nyílt azelőtt, hogy kvázi egyeduralkodó katonai diktátor (lordprotektor) lehessen élete végéig. Rémuralmát fia, Richard rövid és sikertelen uralkodása, majd a királyi ház restaurációja (1660) és egy puritán aszkéta diktatúra utáni kulturális „olvadás“-szerű restaurációs időszak (1660-88; kocsmák, színházak újranyitása, már női színészekkel is, karácsony ünneplése) és az úgynevezett „dicsőséges forradalom“ (1688) kiegyensúlyozott alkotmányos monarchista rendszerváltása követte.

Következő rész: VII.

Tartalomjegyzék