A szociális köztársaság frázisként, jóslásként jelent meg a februári forradalom küszöbén. Az 1848-as júniusi napokban a párizsi proletariátus vérébe fojtották, de a dráma rákövetkező felvonásaiban mint kísértet járkál. Jelentkezik a demokratikus köztársaság; 1849. június 13-án elpufog kereket oldott kispolgáraival együtt, de menekülés közben kétszeresen hetvenkedő reklámokat szór maga mögé. A parlamentáris köztársaság a burzsoáziával együtt hatalmába keríti az egész színpadot, létezésének egész terjedelmében kiéli magát, de 1851. december 2-a eltemeti, miközben a koalícióban levő royalisták félelmükben azt kiáltozzák: „Éljen a köztársaság!”

A francia burzsoázia berzenkedett a dolgozó proletariátus uralma ellen, uralomra juttatta hát a lumpenproletariátust, élén a December 10-i Társaság főnökével. A burzsoázia lélegzetelállító félelemben tartotta Franciaországot a vörös anarchia eljövendő borzalmaitól; Bonaparte leszámítolta neki ezt a jövendőt, amikor december 4-én a rend pálinkától felbuzdult hadseregével a Boulevard Montmartre és a Boulevard des Italiens előkelő polgárait ablakaikból lelövette. A burzsoázia dicsőítette a kardot; a kard uralkodik felette. A burzsoázia megsemmisítette a forradalmi sajtót; saját sajtóját semmisítik meg. A népgyűléseket rendőri felügyelet alá helyezte; az ő szalonjait helyezik a rendőrség felügyelete alá. Feloszlatta a demokrata nemzetőrségeket; saját nemzetőrségét oszlatták fel. Kihirdette az ostromállapotot; az ostromállapotot őellene hirdetik ki. Kiszorította az esküdtszékeket katonai bizottságokkal; az esküdtszékeit szorítják ki katonai bizottságok. Alávetette a népoktatást a papoknak; a papok alávetik őt saját oktatásuknak. Ítélet nélkül deportált; ítélet nélkül deportálják. Az államhatalommal elnyomta a társadalom minden megmozdulását; az államhatalom elnyomja az ő társadalmának minden megmozdulását. Pénzeszsákja iránti lelkesedésből fellázadt saját politikusai és literátorai ellen; politikusait és literátorait félretolják, de pénzeszsákját kifosztják, miután száját betömték és tollát széttörték. A burzsoázia fáradhatatlanul azt kiáltotta oda a forradalomnak, amit Szent Arsenius a keresztényeknek: „Fuge, tace, quiesce! Fuss, hallgass, nyugodj!” Bonaparte a burzsoáziának kiáltja oda: „Fuge, tace, quiesce! Fuss, hallgass, nyugodj!”

A francia burzsoázia régen megoldotta Napóleon dilemmáját: „Dans cinquante ans l’Europe sera républicaine ou cosaque.” [„Ötven éven belül Európa republikánussá lesz vagy kozákká.”] Megoldotta a „république cosaque” [„kozák köztársaság”] formájában. Nem valami Kirké torzította gonosz varázslattal szörnyeteggé a polgári köztársaság remekművét. Ama köz- társaság a tiszteletreméltóság látszatán kívül mit sem veszített. A mostani Franciaország már készen benne foglaltatott a parlamentáris köztársaság- ban. Csak egy szuronydöfés kellett ahhoz, hogy a hólyag felpattanjon és a szörny szemmel láthatóvá legyen. [Az 1852-es kiadásban itt még a következő bekezdések szerepelnek: A februári forradalom közvetlen célja az volt, hogy megdöntse az Orléans-dinasztiát és a burzsoáziának azt a részét, amely alatta uralkodott. Ezt a célt csak 1851. december 2-án érték el. Ekkor kobozták el az Orléans-ház roppant birtokait, befolyásának reális alapját, és amit a februári forradalom után vártak, az december után következett be — börtönbe vetése, elmenekülése, elmozdítása, száműzetése, lefegyverzése, kigúnyolása azon férfiaknak, akik 1830 óta Franciaországot hírnevükkel kifárasztották. De Lajos Fülöp alatt a kereskedelmi burzsoáziának csak egy része uralkodott. A többi frakciója egy dinasztikus és egy republikánus ellenzéket alkotott, vagy egészen kívül állt az úgynevezett legális országon. Csak a parlamentáris köztársaság fogadta be a kereskedelmi burzsoázia összes frakcióit a maga állami körébe. Ezenfelül Lajos Fülöp alatt a kereskedelmi burzsoázia kizárta a földbirtokos burzsoáziát. Csak a parlamentáris köztársaság állította őket egyenjogúakként egymás mellé, párosította össze a júliusi monarchiát a legitim monarchiával és olvasztotta eggyé a tulajdon uralmának két korszakát. Lajos Fülöp alatt a burzsoázia kedvezményezett része elrejtette uralmát a korona alatt; a parlamentáris köztársaságban a burzsoázia uralma, miután a burzsoázia a maga összes elemeit egyesítette és birodalmukat osztályuk birodalmává tágította, fedetlenül mutatta meg a fejét. Így magának a forradalomnak kellett előbb a formát megteremtenie, amelyben a burzsoá-osztály uralma legtágabb, legáltalánosabb és végső kifejezését elnyerhette, amelyben tehát most már meg is lehetett dönteni anélkül, hogy fel tudna támadni. Csak most hajtották végre a februárban hozott ítéletet az orléanista burzsoázián, azaz a francia burzsoázia legéletképesebb frakcióján. Most szenvedett vereséget a parlamentjében, az ügyvédi karában, a kereskedelmi bíróságaiban, a tartományi képviseleteiben, a közjegyzőségében, az egyetemén, a szószékén és a törvényszékein, a sajtójában és az irodalmában, a közigazgatási jövedelmeiben és a bírósági bevételeiben, a hadseregtől kapott fizetésében és az állami járadékaiban, lelkében és testében. Blanqui állította első követelésként a forradalom elé a burzsoá-gárdák feloszlatását, és a burzsoá-gárdák, amelyek februárban kezüket nyújtották a forradalomnak, hogy azt a járásban akadályozzák, decemberben letűntek a színről. Maga a Panteon megint közönséges templommá válik. A burzsoá-rezsim utolsó formájával megtört az a varázs is, amely ennek a rezsimnek XVIII. századi kezdeményezőit szentté avatta.]

Miért nem kelt fel a párizsi proletariátus december 2-a után?

A burzsoázia megdöntését még csak dekretálták, a dekrétum nem volt végrehajtva. A proletariátus minden komoly felkelése azonnal új életet öntött volna a burzsoáziába, kibékítette volna a hadsereggel, és a munkások számára egy második júniusi vereséget biztosított volna.

December 4-én burzsoá és épicier [szatócs] harcra tüzelték a proletariátust. E nap estéjén a nemzetőrség több légiója megígérte, hogy fegyveresen és egyenruhában megjelenik a harc színterén. Burzsoá és épicier rájöttek ugyanis arra, hogy Bonaparte a december 2-i dekrétumainak egyikében eltörölte a titkos szavazást és rájuk parancsolt, hogy a hivatalos listákban nevük mellé az Igent vagy a Nemet bejegyezzék. A december 4-i ellenállás megfélemlítette Bonaparte-ot. Az éj folyamán Párizs minden utcasarkán plakátokat ragasztatott ki, melyek a titkos szavazás visszaállítását adták tudtul. Burzsoá és épicier úgy vélték, hogy elérték céljukat. Aki másnap nem jelent meg, az az épicier és a burzsoá volt.

A párizsi proletariátust Bonaparte a december elsejéről másodikára virradó éjszakán rajtaütéssel megfosztotta vezetőitől, a barikádok parancsnokaitól. Tisztek nélküli hadsereg lévén, az 1848 és 1849 júniusi és az 1850 májusi emlékek hatására idegenkedvén attól, hogy a hegypártiak lobogója alatt küzdjön, élcsapatára, a titkos társaságokra bízta, hogy megmentsék Párizs felkelői becsületét, amelyet a burzsoázia annyira ellenállás nélkül dobott a szoldateszka martalékául, hogy Bonaparte a nemzetőrséget később azzal a gúnyos indokkal fegyverezhette le: attól tart, hogy ezeket a fegyvereket az anarchisták a nemzetőrség ellen használnák fel.

„C’est le triomphe complet et définitif du socialisme!” [„Ez a szocializmus teljes és végleges győzelme!”] Így jellemezte Guizot december 2-át. De ha a parlamentáris köztársaság bukása csírájában magában hordja is a proletárforradalom győzelmét, legközelebbi kézzelfogható eredménye Bonaparte győzelme volt a parlament felett, a végrehajtó hatalom győzelme a törvényhozó hatalom felett, a frázis nélküli hatalom győzelme a frázis hatalma felett. A nemzet a parlamentben általános akaratát törvénnyé, vagyis az uralkodó osztály törvényét a maga általános akaratává emelte. A végrehajtó hatalommal szemben lemond minden saját akaratáról és aláveti magát az idegen akarat hatalmi parancsának, a tekintélynek. A végrehajtó hatalom a törvényhozó hatalommal ellentétben a nemzet heteronómiáját fejezi ki annak autonómiájával ellentétben. Franciaország tehát mintha csak azért menekült volna meg egy osztály zsarnokságától, hogy visszaessen egy egyén zsarnoksága alá, mégpedig egy tekintély nélküli egyén tekintélye alá. A harc mintha úgy simult volna el, hogy valamennyi osztály egyaránt tehetetlenül és egyaránt hangtalanul borul le a puskatus előtt.

De a forradalom alapos. Most még csak a tisztítótűzön visz át az útja. Dolgát módszeresen viszi véghez. 1851. december 2-ig előkészületeinek az egyik felét végezte el, most végzi a másik felét. Először tökéletesítette a parlamenti hatalmat, hogy megdönthesse. Most, hogy ezt elérte, tökéletesíti a végrehajtó hatalmat, visszavezeti legtisztább kifejezésére, elszigeteli, egyetlen tárgyként állítja magával szembe, hogy minden rombolóerejét ellene összpontosítsa. S ha előmunkálatának ezt a másik felét is véghezvitte, Európa felugrik majd ültéből és ujjongva kiáltja: Jól áskálsz, vén vakand!¹

Ez a végrehajtó hatalom, roppant bürokratikus és katonai szervezetével, szerteágazó és mesterséges államgépezetével, félmilliós hivatalnoksereggel másik félmilliós hadsereg mellett, ez a rettenetes élősdi test, mely hálóként fonja be a francia társadalom testét és minden pórusát eltörni — az abszolút monarchia idején keletkezett, a feudalizmus bomlásakor, amelynek meggyorsulását elősegítette. A földtulajdonosok és városok hűbérúri kiváltságai átváltoztak az államhatalom mindmegannyi attribútumává, a feudális méltóságok fizetett hivatalnokokká, az egymásnak ellentmondó középkori teljhatalmak tarka sokasága pedig egy olyan államhatalom szabályozott tervévé, amelynek munkája gyárszerűen van megosztva és központosítva. Az első francia forradalomnak, amelynek az volt a feladata, hogy minden helyi, területi, városi és tartományi különhatalom megtörésével megteremtse a nemzet polgári egységét, tovább kellett fejlesztenie azt, amit az abszolút monarchia megkezdett: a központosítást, de ugyanakkor tovább kellett fejlesztenie a kormányzati hatalom terjedelmét, attribútumait és kiszolgálóit is. Napóleon betetőzte ezt az államgépezetet. A legitim monarchia és a júliusi monarchia nem tett hozzá mást, mint nagyobb munkamegosztást, abban a mértékben növekvőt, amelyben a polgári társadalmon belüli munkamegosztás új érdekcsoportokat teremtett, tehát új anyagot az államigazgatás számára. Minden közös érdeket azonnal leválasztottak a társadalomról, mint magasabb, általános érdeket szembeállították vele, kiragadták a társadalom tagjainak öntevékenységéből és a kormányzati tevékenység tárgyává tették — egy falunak a hídjától, iskolaépületétől és községi vagyonától kezdve egészen Franciaországnak a vasútjaiig, nemzeti vagyonúig és országos egyeteméig. Végül a parlamentáris köztársaság a forradalom elleni harcában kényszerítve látta magát arra, hogy a megtorló rendszabályokkal együtt a kormányzati hatalom eszközeit és központosítását is erősítse. Ezt a gépezetet minden forradalmi átalakulás tökéletesítette, ahelyett hogy szétzúzta volna. Az uralomért egymást felváltva küzdő pártok ennek a roppant államépületnek birtokbavételét tekintették a győztes legfőbb zsákmányának.

De az abszolút monarchia alatt, az első forradalom idején, Napóleon alatt, a bürokrácia csak eszköz volt a burzsoázia osztályuralmának előkészítésére. A restauráció alatt, Lajos Fülöp alatt, a parlamentáris köztársaság alatt, a bürokrácia az uralkodó osztálynak az eszköze volt, bármennyire törekedett is önkényuralomra.

Csupán a második Bonaparte alatt tűnik úgy, mintha az állam teljesen önállósult volna. Az államgépezet a polgári társadalommal szemben annyira megerősödött, hogy élére elegendő a December 10-i Társaság főnöke, egy idegenből szakadt szerencselovag, pajzsra emeltetvén egy részeg szoldateszka által, amelyet pálinkával és kolbásszal vásárolt meg, s amelynek mindig újra oda kell vetnie egy-egy darab kolbászt. Innen a csüggedt kétségbeesés, a legborzasztóbb megaláztatásnak, lealacsonyítottságnak az érzése, amely Franciaország kebelét szorongatja és lélegzetét elállítja. Franciaország úgy érzi, mintha megbecstelenítették volna.

S mégis, az államhatalom nem lóg a levegőben. Bonaparte egy osztályt képvisel, mégpedig a francia társadalom legnépesebb osztályát, a parcellás parasztokat.

Ahogy a Bourbonok a nagy földtulajdon dinasztiája, ahogy az Orléans-ok a pénz dinasztiája volt, úgy a Bonaparte-ok a parasztoknak, vagyis a francia nép tömegének a dinasztiája. A francia parasztok kiválasztottja nem az a Bonaparte, aki a burzsoá-parlamentnek alávetette magát, hanem az a Bonaparte, aki a burzsoá-parlamentet szétkergette. Három évig sikerült a városoknak a december 10-i választás értelmét meghamisítaniok s a parasztokat a császárság visszaállításától elütniük. Az 1848. december 10-i választást csak az 1851. december 2-i coup d’état váltotta valóra.

A parcellás parasztok óriási tömeget alkotnak, amelynek tagjai azonos helyzetben élnek, de anélkül, hogy sokrétű kapcsolatba lépnének egymással. Termelési módjuk elszigeteli őket egymástól ahelyett, hogy kölcsönös érintkezésbe hozná őket. Az elszigetelődést elősegítik Franciaország rossz közlekedési eszközei és a parasztok szegénysége. Termelésük mezeje, a parcella, megművelésében nem engedi meg a munkamegosztást, a tudomány alkalmazását, nem engedi meg tehát a fejlődés sokrétűségét, a képességek különbözőségét, a társadalmi viszonyok gazdagságát. Minden egyes parasztcsalád majdnem teljesen kielégíti önmagát, közvetlenül maga termeli fogyasztásának legnagyobb részét, és ennélfogva az élete fenntartásához szükséges anyagot inkább a természettel való cserében, semmint a társadalommal való érintkezésben nyeri. A parcella, a paraszt meg a család; mellette egy másik parcella, egy másik paraszt meg egy másik család. Egy kupac belőlük egy falu, egy kupac falu pedig egy département. Ilymódon a francia nemzet nagy tömege egynemű mennyiségek egyszerű összeadásából képződik, ahogy például egy zsák krumpli egy krumpliszsákot képez. Amennyiben millió és millió család olyan gazdasági létfeltételek között él, amelyek életmódjukat, érdekeiket és műveltségüket más osztályokétól megkülönböztetik és azokkal ellenségesen szembeállítják — annyiban osztályt képeznek. Amennyiben a parcellás parasztok között csak helyi összefüggés van és érdekeik azonossága nem teremt közöttük közösséget, nemzeti kapcsolatot és politikai szervezetet — annyiban nem képeznek osztályt. Képtelenek ezért arra, hogy osztályérdekeiket a saját nevükben akár egy parlament által, akár egy konvent által érvényre juttassák. Nem tudják önmagukat képviselni, képviseletre szorulnak. Képviselőjüknek egyúttal urukként, felettük álló tekintélyként kell megjelennie, korlátlan kormányzati hatalomként, amely más osztályokkal szemben oltalmazza őket és felülről esőt meg napfényt küld nekik. A parcellás paraszt politikai befolyása tehát végső fokon abban jut kifejezésre, hogy a végrehajtó hatalom alárendeli magának a társadalmat.

A történelmi hagyomány révén létrejött a francia parasztoknak az a csodahite, hogy egy Napóleon nevű férfiú majd visszahoz nekik minden dicsőséget. S akadt egy olyan egyén, aki ennek a férfiúnak adja ki magát, mert a Napóleon nevet viseli a Code Napoléon² következtében, amely elrendeli: La recherche de la paternité est interdite. [Az apaság kutatása tilos.] Húszévi csavargás és egész sor groteszk kaland után a monda beteljesül, s ez a férfiú a franciák császára lesz. Az unokaöcs rögeszméje valóra vált, mert egybeesett a franciák legnépesebb osztályának rögeszméjével.

De hát a parasztfelkelések fél Franciaországban — vetik majd ellenem —, a hadsereg hajtóvadászatai a parasztokra, a parasztok tömeges bebörtönzése és deportálása?

XIV. Lajos óta Franciaország nem élt meg hasonló parasztüldözést „demagóg üzelmek miatt”.

De értsük meg jól. A Bonaparte-dinasztia nem a forradalmi, hanem a konzervatív parasztot képviseli, nem azt a parasztot, aki szociális létfeltételén, a parcellán, túl akar menni, hanem azt, aki ellenkezőleg, ezt rögzíteni akarja, nem azt a falusi népességet, amely saját energiájával a városokhoz csatlakozva, a régi rendet meg akarja dönteni, hanem azt, amely megfordítva, ebbe a régi rendbe tompán begubózva arra vár, hogy a császárság kísértete őt parcellájával együtt megmentse és előnyben részesítse. A Bonaparte-dinasztia nem a paraszt felvilágosultságát, hanem babonáját képviseli, nem ítéletét, hanem előítéletét, nem jövőjét, hanem múltját, nem modern Cevennes-jét³, hanem modern Vendée-ját⁴.

A parlamentáris köztársaság három évi kemény uralma a francia parasztok egy részét megszabadította a napóleoni illúziótól és — bár még csak felszínesen — forradalmasította; a burzsoázia azonban erőszakosan visszavetette őket, valahányszor megmozdultak. A parlamentáris köztársaság alatt a francia parasztok modern tudata küzdelemben állt hagyományos tudatukkal. Ez a folyamat az iskolamesterek és a papok közötti szakadatlan harc formájában ment végbe. A burzsoázia letörte az iskolamestereket. A parasztok első ízben tettek erőfeszítéseket arra, hogy a kormányzati tevékenységgel szemben önálló magatartást tanúsítsanak. Ez a maire-eknek a prefektusokkal való folytonos összeütközéseiben nyilvánult meg. A burzsoázia elmozdította a maire-eket. Végül a parlamentáris köztársaság periódusa alatt különböző helységek parasztjai felkeltek saját szüleményük, a hadsereg ellen. A burzsoázia ostromállapotokkal és exekúciókkal büntette őket. S ez a burzsoázia most a tömegek ostobaságáról jajgat, a vile multitude-ről [hitvány tömegről], amely őt Bonaparte-ért elárulta. Ő maga szilárdította meg erőszakkal a parasztosztály császárhitét, rögzítette azokat az állapotokat, amelyeknek talaján ez a parasztvallás született. Persze, a burzsoáziának a tömegek butaságától kell rettegnie, amíg a tömegek konzervatívak maradnak, és belátásuktól, mihelyt forradalmiakká lesznek.

A coup d’état-t követő felkelésekben a francia parasztok egy része fegyverrel a kezében tiltakozott 1848. december 10-i saját szavazata ellen. Az 1848 óta megjárt iskola kitanította őket. Csakhogy elkötelezték magukat a történelmi alvilágnak, a történelem pedig szavukon fogta őket, s többségük még annyira elfogult volt, hogy éppen a legvörösebb département-okban szavazott a parasztnépesség nyíltan Bonaparte mellett. Bonaparte-ot — úgy vélték — a nemzetgyűlés akadályozta a mozgásban. Most csak szétzúzta a bilincseket, amelyeket a városok raktak a falu akaratára. Helyenként a parasztokat még ez a groteszk elképzelés is foglalkoztatta: egy Napóleon mellé egy konventet.

Azután, hogy az első forradalom a féljobbágy parasztokat szabad földtulajdonosokká változtatta, Napóleon megszilárdította és szabályozta azokat a feltételeket, amelyek között a csak imént nekik jutott francia földet zavartalanul kiaknázhatták és a tulajdon iránti ifjonti vágyukat kielégíthették. De amibe a francia paraszt most belepusztul, az maga a parcellája, a föld felosztása, az a tulajdonforma, amelyet Franciaországban Napóleon konszolidált. Éppen az anyagi feltételek tették a francia hűbéres parasztot parcellás paraszttá és Napóleont császárrá. Két nemzedék elég volt ahhoz, hogy létrehozza az elkerülhetetlen eredményt: a földművelés fokozódó rosszabbodását, a földműves fokozódó eladósodását. A „napóleoni” tulajdonforma, amely a XIX. század elején a francia falusi népesség felszabadulásának és meggazdagodásának feltétele volt, e század folyamán rabszolgaságuk és pauperizmusuk törvényévé fejlődött. És éppen ez a törvény az első „idée napoléonienne”, amelyért a második Bonaparte-nak helyt kell állnia. Ha osztozik még a parasztokkal abban az illúzióban, hogy tönkremenésük oka nem magában a parcellatulajdonban, hanem azon kívül, másodlagos körülmények befolyásában keresendő, akkor kísérletezései mint szappanbuborékok fognak szétpattanni a termelési viszonyokon.

A parcellatulajdon gazdasági fejlődése alapjában felforgatta a parasztoknak a társadalom többi osztályához való viszonyát. Napóleon alatt a föld parcellázása falun kiegészítette a szabad konkurenciát és a kezdődő nagyipart a városokban. [Az 1852-es kiadásban itt még a következő mondatok szerepelnek: Még a parasztosztály kedvezményben részesítése is érdekében állt az új polgári rendszernek. Ez az újonnan teremtett osztály a polgári rezsim mindenoldalú meghosszabbítása volt túl a városok kapuján, a maga nemzeti méretben való megvalósítása. Ez az osztály [...]] A parasztosztály a mindenütt jelenvaló tiltakozás volt a csak imént megdöntött földbirtokos arisztokrácia ellen. [Az 1852-es kiadásban itt még a következő mondat szerepeb. De ha mindenekelőtt kedvezményezett volt, mindenekelőtt ez az osztály kínálta a támadási pontot is a feudálisok restaurációja számára.] Azok a gyökerek, amelyeket a parcellatulajdon a francia földbe eresztett, elvontak a feudalizmustól minden tápanyagot. A parcella határkarói alkották a burzsoázia természetes erődítményét régi legfőbb urainak minden rajtaütése ellen. De a XIX. század folyamán a feudális úr helyébe a városi uzsorás lépett, a föld feudális kötelezettsége helyébe a jelzálog, az arisztokrata földtulajdon helyébe a polgári tőke. A paraszt parcellája már csak az az ürügy, amely a tőkésnek megengedi, hogy profitot, kamatot és járadékot húzzon a földből, ráhagyva magára a földművesre, hogyan csiholja ki munkabérét. A francia földet terhelő jelzálogadósság a francia parasztságra akkora kamatot ró, amekkora a teljes brit nemzeti adósság évi kamata. A parcellatulajdon a tőke e rabszolgaságában, amelybe fejlődése elkerülhetetlenül belehajtja, a francia nemzet tömegét barlanglakókká változtatta. Tizenhatmillió paraszt (nőket és gyermekeket beleszámítva) olyan odúkban tanyázik, melyek nagy részének csak egy, másik részének csak két, illetve a legkedvezőbb esetben három nyílása van. Az ablak a házon ugyanaz, mint az öt érzék a fej számára. A polgári rend, amely a század elején az államot állította oda az újonnan keletkezett parcella őréül és a parcellát babérokkal trágyázta, vámpírrá lett, amely kiszívja a parcella szíve vérét és agyvelejét, s beledobja a tőke alkimista üstjébe. A Code Napoléon már csak a végrehajtás, dobraverés és a kényszerárverés törvénykönyve. Franciaország négymillió (gyermekeket stb. beleszámítva) hivatalosan számba vett pau- perjához, csavargójához, bűnözőjéhez és prostituáltjához még ötmillió ember járul, aki a létezés szélén lebeg és vagy magán a falun tanyázik, vagy pedig rongyaival és gyermekeivel folyton a faluból a városba s a városból a falura menekül. A parasztok érdeke tehát nincs többé, mint Napóleon alatt, összhangban a burzsoázia érdekeivel, a tőkével, hanem ellentétben van velük. Természetes szövetségesüket és vezetőjüket tehát a városi proletariátusban találják meg, amelynek feladata a polgári rend megdöntése. De az erős és korlátlan kormányzat — s ez a második „idée napoléonienne”, amelyet a második Napóleonnak meg kell valósítania — arra van hivatva, hogy ezt az „anyagi” rendet erőszakkal megvédje. S csakugyan, ez az „ordre matériel” [„anyagi rend”] szerepel jelszóként Bonaparte-nak a lázongó parasztok ellen kiadott összes proklamációiban.

A jelzálog mellett, amellyel a tőke megterheli, a parcellára az adó is nehezedik. Az adó a bürokráciának, a hadseregnek, a papoknak és az udvarnak, egyszóval a végrehajtó hatalom egész apparátusának az életforrása. Erős kormányzat és erős adók azonosak. A parcellatulajdon a természeténél fogva alkalmas arra, hogy egy mindenható és megszámlálhatatlan bürokrácia alapja legyen. A parcellatulajdon a viszonyok és a személyek egyenletes színvonalát teremti meg az ország egész felületén. Lehetővé tesz tehát egy legfelsőbb központból való egyenletes behatást is ennek az egyenletes tömegnek minden pontjára. Megsemmisíti a néptömeg és az államhatalom közötti arisztokratikus közbenső fokozatokat. Mindenfelől előidézi tehát ennek az államhatalomnak közvetlen beavatkozását és közvetlen szerveinek beékelését. Végül nem-foglalkoztatott túlnépességet hoz létre, amely sem a falun, sem a városban nem talál helyet és ezért az állami hivatalok után nyúl, mint afféle tisztes alamizsna után, s állami hivatalok teremtését provokálja. [Az 1852-es kiadásban itt még a következő mondatok szerepelnek: Napóleon alatt ez a nagyszámú kormányzati személyzet nemcsak közvetlenül termelő volt, amennyiben állami építkezések stb. formájában az állam kényszereszközeivel kivitelezte az újonnan keletkezett parasztság számára azt, amit a burzsoázia a magánipar útján még nem tudott teljesíteni. Az állami adó is szükséges kényszereszköz volt a város és falu közti csere fenntartására. Különben a parcellatulajdonos, mint Norvégiában, mint Svájc egy részében, paraszti magát kielégítésében megszakította volna az összeköttetést a városi emberrel.] Napóleon új piacokban, amelyeket szuronnyal megnyitott, s a kontinens kifosztásában kamatostul visszaadta a kényszeradót. Ez az adó ösztönzés volt a paraszt iparkodása számára, míg most megfosztja iparkodását az utolsó segélyforrástól, betetőzi a pauperizmussal szembeni ellenállás képtelenségét. És egy sujtásokkal borított és jól táplált roppant bürokrácia az az „idée napoléonienne”, amely a második Bonaparte-nak a legjobban tetszik. Hogy is ne tetszene, mikor kénytelen a társadalom valódi osztályai mellett egy mesterséges kasztot teremteni, amely számára Bonaparte rezsimjének fenntartása kenyérkérdéssé lesz. Egyik első pénzügyi művelete éppen ezért az volt, hogy a hivatalnoki fizetéseket régi színvonalukra emelte és új szinekúrákat teremtett.

Egy másik „idée napoléonienne” a papok uralma mint a kormányzás eszköze. De ha az újonnan keletkezett parcella, összhangban lévén a társadalommal, függőségben a természeti erőktől s alávetvén magát az őt felülről oltalmazó tekintélynek, természetszerűleg vallásos volt, az adósságoktól zilált, a társadalommal és a tekintéllyel meghasonlott, a saját korlátoltságából kiűzött parcella természetszerűleg vallástalanná válik. Az ég egészen csinos ráadás volt az éppen elnyert keskeny földsávhoz, kiváltképp, mert az hozza az időjárást; de sértéssé válik, mihelyt a parcelláért pótlásul tukmálják a parasztra. A pap akkor már csak a földi rendőrség felkent kopójaként jelenik meg — egy másik „idée napoléonienne”. [Az 1852-es kiadásban a mondatnak ez a része Így hangzik: [...] „idée napoléonienne“, amelynek a második Bonaparte alatt nem az a hivatása, mint Napóleon alatt, hogy a parasztrezsim ellenségeire ügyeljen a városban, hanem az, hogy Bonaparte ellenségeire ügyeljen a falun.] — A Róma elleni expedíció legközelebb magában Franciaországban fog végbemenni, de Montalembert úréval ellenkező értelemben.⁵

Az „idée napoléonienne”-ek csúcspontja végül a hadsereg túlsúlya. A hadsereg a parcellás parasztok point d’honneurje [becsületbeli ügye] volt, őket magukat hősökké változtatta, akik kifelé új tulajdonukat védték, az éppen kivívott nemzetiségüket dicsőítették, a világot kifosztották és forradalmasították. Az egyenruha volt a saját díszruhájuk, a háború a költészetük, a képzeletben meghosszabbított és kikerekített parcella a hazájuk, hazaszeretetük pedig a tulajdon érzésének eszményi formája volt. De az ellenségek, akikkel szemben most a francia parasztnak meg kell védenie tulajdonát, nem a kozákok, hanem a huissier-k [bírósági végrehajtók] és az adószedők. A parcella már nem az úgynevezett hazában van, hanem a jelzálogkönyvben. Maga a hadsereg már nem a parasztifjúság virága, hanem a paraszti lumpenproletariátus mocsárvirága. Nagyobbrészt remplaçant-okból [helyettesítőkből; olyanokból, akik pénzért a katonai szolgálatra kötelezettek helyett vonulnak be] áll, helyettesekből, ahogy a második Bonaparte maga is csak remplaçant, Napóleon helyettese. Hőstetteit a hadsereg most a parasztok ellen rendezett hajtóvadászatokon, csendőri szolgálatban viszi véghez, s ha a December 10-i Társaság főnökét rendszerének belső ellentmondásai a francia határon túlra űzik, akkor a hadsereg néhány banditacsíny után nem babérokat, hanem ütlegeket fog aratni.

Látjuk: az összes „idée napoléonienne”-ek a fejletlen, fiatalosan üde parcella eszméi, s az idejétmúlt parcella számára értelmetlenek. Csak haláltusájának hallucinációi, szavak, amelyek frázissá, szellemek, amelyek kísértetté váltak. De szükség volt a császárság paródiájára ahhoz, hogy a francia nemzet tömege megszabaduljon a hagyomány terhétől, és hogy az államhatalomnak a társadalommal való ellentéte tisztán kidomborodjék. A parcellatulajdon fokozódó szétzilálódásával összedől a rája emelt államépítmény. Az állami központosítás, amelyre a modern társadalomnak szüksége van, csak a romjaira épül annak a katonai-bürokratikus kormányzati gépezetnek, amelyet a feudalizmus ellen kovácsoltak. [Az 1852-es kiadásban a két utolsó mondat helyett a bekezdés így végződik: Az államgépezet szétrombolása nem fogja veszélyeztetni a központosítást. A bürokrácia csak alacsony és brutális formája egy olyan központosításnak, amely még meg van terhelve ellentéte, a feudalizmus által. A napóleoni restaurációban való csalódással a francia paraszt elveszti hitét a maga parcellájában, az erre a parcellára emelt egész államépítmény összeomlik és a proletárforradalom hozzájut ahhoz a kórushoz, amely nélkül szólóéneke minden parasztnemzetnél halotti énekké lesz.

A francia paraszti viszonyok megfejtik nekünk a december 20-i és 21-i általános választások rejtélyét, amelyek a második Bonaparte-ot a Sinai-hegyre vezették, nem azért, hogy törvényeket kapjon, hanem hogy adjon. [Az 1852-es kiadásban itt még a következő mondatok szerepelnek: Mindenesetre, a francia nemzet ama végzetes napokban halálos bűnt követett el a demokrácia ellen, amely térden áll és napról napra így imádkozik: Szent általános választójog, könyörögjél érettünk! Az általános választójog hívői természetesen nem akarnak lemondani egy csodaerőről, amely olyan nagy dolgokat vitt véghez rajtuk, amely egy II. Bonaparte-ot egy Napóleonná, egy Saulust egy Paulusszá és egy Simont egy Petrusszá változtatott. A népszellem úgy szól hozzájuk a választási urna által, mint Ezékiel próféta istene a velőtlen csontokhoz: „Haec dicit dominus deus ossibus suis: Ecce, ego intromittam in vos spiritum et vivetis" —„Így szól az Úr Isten az ő csontjainak: Ímé, én bocsátok ti belétek lelket, hogy megéledjetek!”]

A burzsoáziának most nyilvánvalóan nem volt más választása, mint az, hogy Bonaparte-ot válassza. [Az 1852-es kiadásban itt még a következő mondatok szerepelnek: Zsarnokság vagy anarchia. A burzsoázia természetesen a zsarnokság mellett szavazott.] Amikor a puritánok a konstanzi zsinaton⁶ a pápák bűnös életére panaszkodtak s az erkölcsreform szükségességéről jajveszékeltek, Pierre d’Ailly bíboros ezt mennydörögte feléjük: „Már csak maga az ördög mentheti meg a katolikus egyházat, s ti angyalokat követeltek.” Így kiáltotta a francia burzsoázia is a coup d’état után: Már csak a December 10-i Társaság főnöke mentheti meg a polgári társadalmat! Már csak a tolvajlás mentheti meg a tulajdont, a hamis eskü a vallást, a fattyúság a családot, a rendbontás a rendet!

Bonaparte, mint a végrehajtó hatalom önállósult hatalma, úgy érzi, hogy van hivatva a „polgári rend” biztosítására. De ennek a polgári rendnek erőssége a középosztály. Ezért a középosztály képviselőjének tudja magát és ilyen értelemben bocsát ki rendeleteket. De csak azáltal valaki, hogy e középosztály politikai hatalmát megtörte és naponta újra megtöri. Ezért a középosztály politikai és irodalmi hatalmának ellenfeléül tudja magát. De azzal, hogy a középosztály anyagi hatalmát oltalmazza, újra létrehozza annak politikai hatalmát. Ezért az ok életben tartandó, de az okozat, ahol csak mutatkozik, kiirtandó. De ez az ok és okozat némi összezavarása nélkül nem történhetik, mert a kölcsönhatásban mindkettő elveszti megkülönböztető ismérveit. Új rendeletek, amelyek elmossák a határvonalat. Bonaparte egyúttal a burzsoáziával szemben a parasztok s egyáltalában a nép képviselőjének tudja magát, aki a polgári társadalmon belül az alsóbb néposztályokat akarja boldogítani. Új rendeletek, amelyek eleve elütik az „igazi szocialistákat”⁷ a maguk kormányzati bölcsességétől. De Bonaparte mindenekelőtt a December 10-i Társaság főnökének, a lumpenproletariátus képviselőjének tudja magát, amelyhez ő maga, entourage-a [környezete], kormányzata és hadserege is tartozik, és amelynek mindenekelőtt az a fontos, hogy önmagával tegyen jót és kaliforniai nyereményeket húzzon ki az államkincstárból. S valóban a December 10-i Társaság főnökének bizonyul, rendeletekkel, rendeletek nélkül és rendeletek ellenére.

E férfiúnak ezen ellentmondásos feladata magyarázza meg kormányzata ellentmondásait, azt a zavaros ide-oda tapogatózást, amely hol ezt, hol azt az osztályt igyekszik hol megnyerni, hol megalázni s valamennyit egyformán felháborítja maga ellen, amelynek gyakorlati bizonytalansága felette komikus ellentétben van a kormányhatározatok parancsoló, kategorikus, a nagybácsit engedelmesen másoló stílusával.

Iparnak és kereskedelemnek, tehát a középosztály üzleteinek, az erős kormány alatt mint melegágyban kell felvirágozniuk. Számtalan vasúti koncesszió kiadása. De hát a bonapartista lumpenproletariátusnak meg kell gazdagodnia. Tripotage [szélhámoskodás; manipuláció] e vasúti koncessziókkal a tőzsdén az előre beavatottak részéről. De nem jelentkezik tőke a vasútépítésre. A Bank kötelezése arra, hogy vasútrészvényekre előlegeket adjon. De a Bankot egyúttal személyesen is ki kell zsákmányolni, s ezért kedvében kell járni. A Bank felmentése ama kötelessége alól, hogy jelentését hetenként közzétegye. A Banknak oroszlánrészt juttató szerződés a Bank és a kormányzat között. A népet foglalkoztatni kell. Állami építkezések elrendelése. De az állami építkezések fokozzák a nép adóterheit. Tehát az adók leszállítása a járadékosok bőrére, az 5 százalékos járadékoknak 4½ százalékosakká való konvertálásával. De a középrendnek megint kapnia kell valami douceurt [édesítőt; kárpótlást; borravalót]. Tehát a boradó megduplázása a nép számára, amely a bort kicsinyben vásárolja, s a boradó leszállítása a felére a középrend számára, amely a bort nagyban issza. A valóságos munkásegyesülések feloszlatása, de eljövendő egyesülési csodák beígérése. A parasztokon segíteni kell. Jelzálogbankok, amelyek meggyorsítják a parasztok eladósodását és a tulajdon összpontosítását. De ezeket a bankokat fel kell használni arra, hogy pénzt csiholjanak ki az Orléans-ház elkobzott javaiból. Egyetlen tőkés sem akar tudni erről a feltételről, amely a rendeletben nem szerepel, s a jelzálogbank puszta rendelet marad stb. stb.

Bonaparte valamennyi osztály patriarchális jótevőjeként szeretne feltűnni. De egyiküknek sem adhat anélkül, hogy a másiktól el ne vegyen.

Miként a fronde idején Guise hercegről azt mondták, hogy Franciaország leglekölelezőbb embere, mert valamennyi jószágát híveinek vele szemben fennálló kötelezvényeivé változtatta át, ugyanígy szeretne Bonaparte Franciaország leglekötelezőbb embere lenni és Franciaország minden tulajdonát, minden munkáját vele szemben fennálló személyes kötelezvénnyé változtatni. Szeretné egész Franciaországot ellopni, hogy Franciaországnak ajándékozhassa, vagyis inkább, hogy Franciaországot francia pénzen visszavásárolhassa, mert a December 10-i Társaság főnökeként mindent meg kell vásárolnia, amiről azt akarja, hogy az övé legyen. S vásárlási intézménnyé lesz minden államintézmény, a szenátus, az államtanács, a törvényhozó testület, a becsületrend, a katonai érdemrend, a mosóházak, az állami építkezések, a vasutak, a legénység nélküli nemzetőrség état-majorja [vezérkara], az Orléans-ház elkobzott javai. Vásárlási eszközzé lesz minden poszt a hadseregben és a kormánygépezetben. A legfontosabbak azonban ebben a folyamatban — amikor is Franciaországtól elvétetik, hogy adassék neki⁸ — azok a százalékok, amelyek a forgalom közben a December 10-i Társaság feje és tagjai számára lehullanak. Az a szójáték, amellyel L. grófnő, de Morny úr metresze, az Orléans-javak elkobzását jellemezte: „C’est le premier vol de l’aigle” [Vol — repülést és lopást jelent. — Marx jegyzete. („Ez a sas első repülése (lopása)”)], ráillik minden repülésére ennek a sasnak, amely inkább holló. Ő maga és hívei napról napra odakiáltják önmaguknak azt, amit az a bizonyos olasz karthauzi kiáltott oda a zsugorinak, aki dicsekedve sorolta fel javait, amelyeket még évekig élvezhet: „Tu fai conto sopra i beni, bisogna prima far il conto sopra gli anni.” [„Te a javaidat számlálod, de előbb éveidet kellene megszámlálnod.” — Marx jegy' zete.] Hogy ne számítsák el magukat az években, percekben számolnak. Az udvarba, a minisztériumokba, a közigazgatás és a hadsereg élére egy sereg olyan fickó tódul, akiknek a legjobbjáról az mondható, hogy nem tudni, honnan jön; zajos, rossz hírű, fosztogatásra éhes bohème, amely ugyanazzal a groteszk méltósággal bújik a sujtásos kabátba, mint Soulouque főméltóságai. A December 10-i Társaság e felső rétegét úgy képzelhetjük el jól magunknak, ha megfontoljuk, hogy Véron-Crevel[Balzac a „Cousine Bette”-ben Crevel alakjában, akit dr. Véronnak, a „Constitutionnel”⁹ tulajdonosának képére formált, a legléhább párizsi nyárspolgárt ábrázolja. — Marx jegyzete.] az erkölcsprédikátora és Granier de Cassagnac a gondolkodója. Guizot, amikor minisztersége idején ezt a Granier-t egy zuglapban a dinasztikus ellenzékkel szemben felhasználta, ezzel a fordulattal szokta volt őt dicsérni: „C’est le roi des drôles”, „a bolondok királya ez”. Igazságtalanok lennénk, ha Louis Bonaparte udvarával és pereputtyával kapcsolatban a régensségre¹⁰ vagy XV. Lajosra emlékeztetnénk. Hiszen „Franciaország már sokszor megért metresz-uraimat, de homme entretenuknek [kitartott férfiaknak; striciknek] az uralmát még soha”. [Girardin asszony szavai. — Marx jegyzete.]

Helyzete ellentmondó követelményeitől űzetvén, egyúttal kénytelen lévén, mint egy szemfényvesztő, folytonos meglepetésekkel önmagára mint Napóleon helyettesére irányítani a közönség figyelmét, tehát mindennap egy miniatűr államcsínyt végrehajtani, Bonaparte az egész polgári gazdaságot összekuszálja, mindenhez hozzányúl, amit az 1848-as forradalom érinthetetlennek tekintett, egyeseket forradalomba belenyugvókká, másokat forradalmat akarókká tesz, s magát az anarchiát idézi elő a rend nevében, miközben egyúttal letépi az egész államgépezetről a dicsfényt, profanizálja az államgépezetet, utálatossá és egyúttal nevetségessé teszi. Megismétli a trieri szent köntös¹¹ kultuszát Párizsban, a napóleoni császári palást kultuszában. De ha a császári palást végre Louis Bonaparte vállára hull, ledől majd Napóleon ércszobra a Vendóme-oszlop tetejéről.¹²

¹ Shakespeare: „Hamlet”, I. felv. 5. szín.
² Code Napoléon (Napóleon törvénykönyve) — a francia polgári törvénykönyv (code civil); 1804-ben lepett életbe, 1807 óta nevezték így.
³ Cevennes — hegység Dél-Franciaországban, a XVIII. sz. elején protestáns parasztfelkelések színhelye, a felkelés a vallásszabadságért kezdődött, majd kifejezetten antifeudális jelleget öltött.
⁴ Vendée — tartomány Nyugat-Franciaországban, ahol a forradalom alatt, 1793 tavaszán a nemesség vezetésével ellenforradalmi felkelés tört ki, mely e gazdaságilag elmaradt terület parasztságára támaszkodott. A Vendée az ellenforradalmi megmozdulások szimbólumává vált.
⁵ Montalembert az általános választójog eltörléséről folytatott viták idején úgy nyilatkozott, hogy Franciaország „belsejébe” kell egy római expedíciót küldeni, amin a pápának és a katolikus egyháznak a támogatását értette.
⁶ A katolikus egyház megszilárdítására összehívott konstanzi zsinat 1414-től 1418-ig ülésezett; elítélte Wycliffe és Husz tanait, megszüntette az egyházszakadást, új pápát választván az egymással vetélkedő három pápa helyett.
⁷ Az ún. „igazi szocializmus”-ról van szó; ez a kispolgári szocialista politikai és irodalmi irányzat a XIX sz negyvenes éveiben keletkezett Németországban; a szocializmust homályos szeretet-tanok hirdetésével, osztályharc nélkül vélték elérhetőnek. Marx és Engels számtalanszor bírálták. V. ö. pl. „A német ideológia”, „A Kommunista Párt kiáltványa”, III fej.
⁸ V.ö. Biblia, Máté 13:12
⁹ „Le Constitutionnel” — francia napilap, 1815-től 1870-ig jelent meg Párizsban; a 40-es években a mérsékelt orléanisták lapja, Thiers szerkesztésében, 1848—49-ben a Thiers vezette ellenforradalmi burzsoázia lapja, 1851 decembere után bonapartista.
¹⁰ Orléans-i Fülöp régensségérol van szó, amely XV. Lajos kiskorúsága idején (1715—1723) a feslettség és tékozlás, a teljes pénzügyi anarchia hírhedt korszaka volt. Vesd össze a Law-féle pénzügyi spekulációkkal, a Mississippi-buborékkal.
¹¹ Trieri szent köntös — a trieri székesegyházban őrzött ereklye, amelyet a zarándokok mint Jézus köntösét tiszteltek.
¹² A zsákmányolt ágyúkból ontott Vendôme-oszlopot 1806—10-ben emelték I. Napóleon 1805-os győzelmei emlékére a párizsi Vendôme-téren Louis Bonaparte (III. Napóleon) 1863-ban az I. Napóleont tábori egyenruhában ábrázoló szobrot kicseréltette egy teljes császári díszbe öltözött szoborral Louis Bonaparte trónfosztása után fel évvel (1871. máj 16-án) a Párizsi Kommün forradalmárai ledöntötték a Vendôme-oszlopot mint a sovinizmus és önkényuralom szimbólumát A Kommün leverése után helyreállították.

Tartalomjegyzék