A nemzetgyűlés és Bonaparte közötti harc nyomban újra kitört, mihelyt a forradalmi válságot átvészelték és az általános választójogot eltörölték.

Az alkotmány Bonaparte járandóságát 600 000 frankban szabta meg. Alig fél évvel beiktatása után sikerült neki ezt az összeget a kétszeresére emelnie. Odilon Barrot kicsikart ugyanis az alkotmányozó nemzetgyűléstől 600 000 frank évi pótlékot úgynevezett reprezentációs költségekre. Június 13-a után Bonaparte hasonló kívánságokat hangoztatott, ám anélkül, hogy ezúttal Barrot-nál meghallgatásra talált volna. Most, május 31-e után, azonnal megragadta a kedvező alkalmat és minisztereivel a nemzetgyűlésen hárommilliós civillistát javasoltatott. A hosszú, kalandos csavargóélet a legfejlettebb csápokkal látta el, hogy kitapogassa a gyenge pillanatokat, amikor a burzsoáiból pénzt préselhet ki. Bonaparte formálisan zsarolt. A nemzetgyűlés az ő közreműködésével és tudtával becstelenítette meg a népszuverenitást. Azzal fenyegetőzött, hogy a gaztettet feljelenti a nép ítélőszékének, ha a nemzetgyűlés nem nyitja meg erszényét és nem vásárolja meg hallgatását évi hárommillióval. A nemzetgyűlés hárommillió franciát megfosztott szavazati jogától. Bonaparte minden forgalomból kivont franciáért egy forgalomban levő frankot, pontosan hárommillió frankot kívánt, ö, hatmillió francia választottja, kártérítést követel azokért a szavazatokért, melyektől utólag csalárdul megfosztották. A nemzetgyűlés bizottsága visszautasította a tolakodót. A bonapartista sajtó fenyegetőzött. Szakíthatott-e a nemzetgyűlés a köztársaság elnökével olyan pillanatban, amikor elvileg és véglegesen szakított a nemzet tömegével? Az évi civillistát elvetette ugyan, de engedélyezett 2 160 000 frank egyszeri pótlékot, így kétszeres gyengeség hibájába esett azzal, hogy a pénzt engedélyezte és ugyanakkor bosszúságával kimutatta, hogy csak kelletlenül engedélyezte. Később meglátjuk, mire kellett Bonaparte-nak a pénz. Ez után az általános választójog eltörlését nyomon követő bosszús utójáték után, amelyben Bonaparte a márciusi és áprilisi válság alatt tanúsított alázatos magatartását kihívó arcátlansággal cserélte fel a bitorló parlamenttel szemben, a nemzetgyűlés elnapolta magát három hónapra, augusztus 11-től november 11-ig. Maga helyett egy 28-tagú permanencia-bizottságot hagyott hátra, amelyben nem volt egyetlen bonapartista sem, ezzel szemben néhány mérsékelt republikánus belekerült. Az 1849-es permanencia-bizottság csakis a rend embereiből és bonapartistákból állt. De akkor a rend pártja a forradalommal szemben nyilvánította magát permanenciában levőnek. Ezúttal a parlamentáris köztársaság az elnökkel szemben nyilvánította magát permanenciában levőnek. A május 31-i törvény után már csak ez a vetélytárs állt szemben a rend pártjával.

Midőn a nemzetgyűlés 1850 novemberében újra összeült, úgy látszott, hogy az elnökkel folytatott eddigi kicsinyes csatározások helyett elkerülhetetlenné válik egy nagy kíméletlen harc, a két hatalom élethalálharca.

Mint 1849-ben, a rend pártja az ez évi parlamenti szünet alatt is felbomlott egyes frakcióira, mindegyik a saját restaurációs intrikáival foglalatoskodván, amelyek Lajos Fülöp halálával új tápot kaptak. A legitimisták királya, V. Henrik, még formális kormányt is kinevezett, amely Párizsban székelt és amelyben a permanencia-bizottság egyes tagjai helyet foglaltak. Bonaparte tehát fel volt jogosítva arra, hogy a maga részéről körutazásokat tegyen a francia département-okban, és a jelenlétével szerencséltetett városok hangulata szerint hol leplezettebben, hol nyíltabban kifecsegje saját restaurációs terveit és szavazatokat toborozzon magának. Ezeken az útjain, amelyeket a nagy hivatalos „Moniteur”-nek és Bonaparte kis magán-moniteurjeinek természetesen diadalmenetként kellett ünnepelniük, Bonaparte kíséretében állandóan ott voltak a December 10-i Társaság¹ tagjai. E Társaság 1849-ben alakult. Jótékonysági társaság alapításának ürügyén a párizsi lumpenproletariátust titkos szekciókba szervezték, minden szekciót bonapartista ügynökök vezettek, az egésznek az élén egy bonapartista tábornok állt. Kétes anyagi eszközökből élő és kétes származású tönkrement rouék [feslett, gátlástalan világfiak; kéjencek] mellett, a burzsoázia lezüllött és kalandor vadhajtásai mellett csavargók, kiszolgált katonák, szabadult fegyencek, szökött gályarabok, szélhámosok, utcai mutatványosok, lazzaronék [csavargók; koldusok], zsebtolvajok, szemfényvesztők, játékosok, maquereauk [kerítők; kitartottak], bordélyosok, teherhordók, literátorok, kintornások, rongyszedők, ollóköszörűsök, üstfoltozók, koldusok, egyszóval az egész határozatlan, szertezilált, ide-oda hányódó tömeg, melyet a franciák la bohème-nek [bohémvilágnak] neveznek; ezzel a vele rokon elemmel alkotta meg Bonaparte a December 10-i Társaság magvát. „Jótékonysági társaság” — amennyiben az összes tagok, akárcsak Bonaparte, szükségét érezték annak, hogy a dolgozó nemzet költségére jótékonykodjanak önmagukkal. Ez a Bonaparte, aki a lumpenproletariátus főnökeként szervezkedik, aki csakis itt talál rá újból tömeges formában azokra az érdekekre, amelyeket személyesen hajszol, aki az összes osztályok eme söpredékében, üledékében, hulladékában felismeri azt az egyetlen osztályt, amelyre feltétlenül támaszkodhatik — ez az igazi Bonaparte, Bonaparte sans phrase [frázis nélkül; sallang nélkül]. Régi, minden hájjal megkent roué lévén, a népek történelmi életét és nagy politikai drámáit a legközönségesebb értelemben vett komédiának fogja fel, maskarádénak, ahol a nagy jelmezek, szavak és pózok csak a legkicsinyesebb aljasság elmaszkírozására szolgálnak. Így volt ez Strasbourg-ba vonulásakor, amikor egy idomított svájci keselyű alakította a napóleoni sast. Boulogne-i partraszállása számára néhány londoni lakájt bújtat francia egyenruhába.² Ezek alakítják a hadsereget. December 10-i Társaságában 10 000 csavargót gyűjt össze, akiknek a népet kell alakítaniuk, mint Zubolynak az oroszlánt.³ Olyan pillanatban, amikor maga a burzsoázia a legteljesebb mértékben komédiát játszott, de a világ legkomolyabb módján, a francia drámai etikett egyetlen pedáns feltételének megsértése nélkül, és saját magát is félig becsapva, félig meggyőzve saját nagy politikai drámájának ünnepélyességéről, győznie kellett annak a kalandornak, aki a komédiát egyszerűen komédiának vette. Csak amikor ünnepélyes ellenfelét az útból eltette, amikor már maga is komolyan veszi császári szerepét és a napóleoni álarccal a valódi Napóleont véli alakítani, akkor lesz saját világszemlélete áldozatává, azzá a komoly paprikajancsivá, aki már nem a világtörténelmet veszi komédiának, hanem a maga komédiáját világtörténelemnek. Ami a szocialista munkások számára a nemzeti műhelyek⁴, ami a burzsoá-republikánusok számára a garde mobile voltak, az volt Bonaparte számára a December 10-i Társaság, az ő sajátságos párthadereje. Utazásaikor e Társaság vasútra rakott osztagainak kellett számára a közönséget improvizálniuk, a közlelkesedést színre vinniök, vive l’Empereur-t [éljen a császárt] üvölteniük, a republikánusokat inzultálniuk és elpáholniuk, természetesen a rendőrség védelme alatt. Párizsba való visszautazásaikor nekik kellett alkotniuk az előhadat, ellentüntetéseket megelőzniük vagy szétkergetniük. A December 10-i Társaság az övé, az ő műve volt, az ő legsajátabb gondolata. Amit máskülönben elsajátít, azt a viszonyok hatalma juttatja neki, amit máskülönben tesz, azt a viszonyok teszik érte, vagy pedig beéri mások tetteinek lemásolásával; de ő, a polgárok előtt nyilvánosan a rend, a vallás, a család, a tulajdon hivatalos szólamaival, háta mögött a Schufterlék és a Spiegelbergek⁵ titkos társaságával, a rendetlenség, a prostitúció és a tolvajlás társaságával, — ez Bonaparte maga mint eredeti szerző, és a December 10-i Társaság története az ő saját története. Mármost kivételesen megesett, hogy rendpárthoz tartozó népképviselőket a decembristák elpáholtak. Sőt, mi több, Yon, a nemzetgyűléshez kirendelt, biztonságának őrzésével megbízott rendőrbiztos egy bizonyos Alais-nak a vallomása alapján jelentette a permanencia-bizottságnak, hogy a decembristák egyik szekciója elhatározta Changarnier tábornoknak és Dupinnek, a nemzetgyűlés elnökének meggyilkolását és ennek végrehajtására már az egyéneket is kijelölte. Megérthetjük Dupin úr rémületét. A December 10-i Társaság elleni parlamenti vizsgálat, vagyis a bonaparte-i titkos világ megszentségtelenítése elkerülhetetlennek látszott. Közvetlenül a nemzetgyűlés összeülése előtt Bonaparte elővigyázatból feloszlatta a Társaságát, természetesen csak papíron, hiszen Carlier rendőrfőnök még 1851 végén is hiába igyekezett őt egy részletes emlékiratban rábírni, hogy a decembristákat valóban kergessék szét.

A December 10-i Társaságnak mindaddig meg kellett maradnia Bonaparte magánhadseregeként, amíg nem sikerült neki a nyilvános hadsereget egy December 10-i Társasággá változtatnia. Bonaparte kevéssel a nemzetgyűlés elnapolása után megtette erre az első kísérletet, mégpedig éppen a nemzetgyűléstől kicsikart pénzzel. Mint fatalista, abban a meggyőződésben él, hogy vannak bizonyos felsőbb hatalmak, amelyeknek az ember s különösen a katona képtelen ellenállni. E hatalmak közé sorolja elsősorban a szivart és a pezsgőt, a hideg szárnyast és a fokhagymás kolbászt. Ezért traktál az Elysée termeiben egyelőre tiszteket és altiszteket szivarral és pezsgővel, hideg szárnyassal és fokhagymás kolbásszal. Október 3-án megismétli ugyanezt a manővert a katona-tömegekkel a st.-mauri csapatszemle alkalmával s október 10-én még nagyobb mértékben a satoryi seregszemlén. A nagybácsi Nagy Sándor ázsiai hadjárataira emlékezett vissza, az unokaöcs Bacchusnak ugyanazon a földön tett hódító hadjárataira. Igaz, hogy Nagy Sándor félisten volt, Bacchus viszont isten, méghozzá a December 10-i Társaság védőistene.

Az október 3-i szemle után a permanencia-bizottság maga elé idézte d’Hautpoul hadügyminisztert, ö megígérte, hogy ezek a fegyelemsértések nem fognak megismétlődni. Ismeretes, hogyan tartotta meg Bonaparte október 10-én d’Hautpoul szavát. Mindkét szemlén Changarnier vezényelt mint a párizsi hadsereg főparancsnoka. Ő, egyidejűleg a permanencia- bizottság tagja, a nemzetőrség főnöke, a január 29-i és június 13-i „megmentő”, a „társadalom védőbástyája”, a rendpárt jelöltje az elnöki méltóságra, két monarchia feltételezett Monkja, eddig sohasem ismerte el, hogy alá van rendelve a hadügyminiszternek, a köztársasági alkotmányt mindig nyíltan kigúnyolta, Bonaparte-ot kétértelműen előkelő pártfogásával üldözte. Most a fegyelemért buzgólkodott a hadügyminiszterrel szemben és az alkotmányért Bonaparte-tal szemben. Míg a lovasság egy része október 10-én a „Vive Napoléon! Vivent les saucissons!” [„Éljen Napóleon! Éljen a kolbász!”] kiáltást hallatta, Changarnier elrendezte, hogy legalább a gyalogság, amely barátjának, Neumayernak a vezénylete alatt vonult el, fagyos hallgatásba merült. Büntetésül a hadügyminiszter, Bonaparte ösztönzésére, elmozdította Neumayer tábornokot párizsi posztjáról azzal az ürüggyel, hogy a 14. és 15. katonai hadosztály főparancsnokának nevezi ki. Neumayer ezt a helycserét elutasította, s így kénytelen volt elbocsáttatni magát. Changarnier a maga részéről november 2-án napiparancsot tett közzé, amelyben a csapatoknak megtiltotta, hogy szolgálatban bármifajta politikai felkiáltásokat vagy demonstrációkat engedjenek meg maguknak. Az Elysée lapjai rátámadtak Changarnier-ra, a rendpárt lapjai Bonaparte-ra, a permanenciabizottság ismételt titkos üléseket tartott, amelyeken ismételten indítványozták, hogy nyilvánítsák a hazát veszélyben levőnek, a hadsereg mintha két ellenséges táborra oszlott volna, két ellenséges vezérkarral — az egyik az Elysée-ben, ahol Bonaparte, a másik a Tuileriákban, ahol Changarnier tanyázott. Úgy látszott, csak a nemzetgyűlés összeülése kell ahhoz, hogy a harci jel felharsanjon. A francia közönség Bonaparte és Changarnier e súrlódásait úgy ítélte meg, mint az az angol újságíró, aki a következő szavakkal jellemezte ezeket:

„Franciaország politikai cselédlányai a forradalom izzó láváját régi seprűkkel söprik el és munkájuk közben egymást szapulják.”

Eközben Bonaparte sietett d’Hautpoul hadügyminisztert elmozdítani, hanyatt-homlok Algírba expediálni, s helyébe Schramm tábornokot hadügyminiszterré kinevezni. November 12-én amerikaiasan bőbeszédű, részletekkel túlzsúfolt, rendtől illatozó, kibékülést áhítozó, alkotmányosan rezignált üzenetet küldött a nemzetgyűlésnek, amely mindenről szólt, csak nem a pillanat question brűlante-jairól [égető kérdéseiről]. Mintegy mellékesen ejtett szót arról, hogy az alkotmány kifejezett utasításai szerint csakis az elnök rendelkezik a hadsereggel. Az üzenet a következő fennen fogadkozó szavakkal végződött:

„Franciaország mindenekelőtt nyugalmat kíván [...] Csakis esküm által kötve, azok között a szűk határok között fogok maradni, amelyeket az számomra kijelölt [...] Ami engem illet, akit a nép választott s aki csakis a népnek köszönhetem hatalmamat, én mindig alá fogom vetni magamat a nép törvényben kifejezett akaratának. Ha Önök ennek az ülésszaknak a folyamán az alkotmány revízióját határozzák el, akkor egy alkotmányozó nemzetgyűlés fogja a végrehajtó hatalom helyzetét szabályozni. Ha nem, akkor a nép ünnepélyesen kinyilvánítja döntését 1852-ben. De bármilyenek legyenek is a jövendő megoldásai, jussunk megegyezésre, nehogy valaha is a szenvedélyt, a meglepetést vagy az erőszakot hagyjuk dönteni egy nagy nemzet sorsa felett [...] Ami az én figyelmemet mindenekelőtt igénybe veszi, az nem ama kérdés, hogy megtudjam, ki fogja Franciaországot 1852-ben kormányozni, hanem az, hogy a rendelkezésemre álló időt úgy használjam fel, hogy a közbeeső időszak nyugtalanság és zavar nélkül múljék el. Szívemet őszintén feltártam Önök előtt: Önök nyíltságomra bizalmukkal, jó szándékomra közreműködésükkel fognak felelni, és a többi Isten dolga.”

A burzsoázia tisztes, képmutatóan mérsékelt, erényesen banális nyelvezete a December 10-i Társaság kényurának és St.-Maur meg Satory piknikhősének szájával nyilatkoztatja ki a maga legmélyebb értelmét.

A rendpárt várgrófjai egy pillanatig sem áltatták magukat arra vonatkozóan, hogy mennyi bizalmat érdemel ez a szívfeltárás. Esküket illetően régen eltompultak, a politikai hamis eskü veteránjai, virtuózai tartoztak körükbe, a hadseregről szóló részlet pedig nem kerülte el figyelmüket. Kedvetlenül vették észre, hogy az üzenet a legutóbb kibocsátott törvények terjengős felsorolásánál a legfontosabb törvényen, a választási törvényen mesterkélt hallgatással átsiklott, sőt az alkotmány revíziójának meg nem történte esetére az 1852-es elnökválasztást a népre bízta. A választási törvény ólomgolyó volt a rendpárt lábán, amely akadályozta a járásban, hát még a rohamozásban! Ráadásul Bonaparte a December 10-i Társaság hivatalos feloszlatásával és d’Hautpoul hadügyminiszter elbocsátásával saját kezűleg áldozta fel a bűnbakokat a haza oltárán. A várt összetűzésnek élét vette. Végül maga a rendpárt is aggódva igyekezett a végrehajtó hatalommal való minden döntő konfliktust elkerülni, gyengíteni, elkenni. Félelmében, hogy elveszti azt, amit a forradalommal szemben kivívott, tűrte, hogy vívmányainak gyümölcseit vetélytársa arassa le. „Franciaország mindenekelőtt nyugalmat kíván.” Így kiáltott oda a rendpárt a forradalomnak február óta, így kiáltott oda Bonaparte üzenete a rendpártnak. „Franciaország mindenekelőtt nyugalmat kíván.” Bonaparte olyan cselekedeteket követett el, amelyek bitorlásra irányultak, de a rendpárt követte el a „nyugtalanságot”, ha e cselekedetek miatt lármát csapott és hipochondriásan értelmezte őket. A satoryi kolbászok hallgattak, mint a csuka, ha senki sem beszélt róluk. „Franciaország mindenekelőtt nyugalmat kíván.” Tehát Bonaparte azt kívánta, hogy hagyják őt nyugodtan működni, s a parlamentáris párt kettős félelemtől volt megbénítva: attól a félelemtől, hogy megint felidézi a forradalmi nyugtalanságot, és attól a félelemtől, hogy saját osztálya szemében, a burzsoázia szemében maga fog nyugtalanságszítónak tűnni. Mivelhogy Franciaország tehát mindenekelőtt nyugalmat kívánt, a rendpárt, miután Bonaparte az üzenetében „békéről” beszélt, nem mert „háborúval” felelni. A közönség, amely a nemzetgyűlés megnyitásakor nagy botrányjelenetekkel kecsegtette magát, csalódott várakozásában. Az ellenzéki képviselőket, akik azt kívánták, hogy a permanencia-bizottságnak az októberi eseményekről felvett jegyzőkönyveit terjesszék a parlament elé, a többség leszavazta. Elvileg kerültek minden vitát, amely izgalmat kelthetett volna. A nemzetgyűlés munkája 1850 novemberében és decemberében érdektelen volt.

Végre december vége felé megkezdődött a gerillaharc a parlament egyes előjogaiért. A mozgalom a két hatalom előjogaiért folytatott kicsinyes torzsalkodásokká posványosodott el azóta, hogy a burzsoázia az általános választójog eltörlésével az osztályharcot egyelőre elnémította.

Az egyik népképviselő — Mauguin — ellen adósságai miatt bírói ítéletet eszközöltettek ki. A bíróság elnökének megkeresésére Rouher igazságügyminiszter kijelentette, hogy az adós ellen minden további nélkül letartóztatási parancs állítandó ki. Mauguint tehát az adósok börtönébe vetették. A nemzetgyűlés e merénylet hallatára felzúdult. Nemcsak Mauguin azonnali szabadonbocsátását rendelte el, hanem még ugyanazon este greffier-jével [irodatisztjével] erőszakkal kihozatta Clichyből. De hogy hitet tegyen a magántulajdon szentsége mellett, s azzal a hátsó gondolattal, hogy szükség esetén menhelyt nyit kényelmetlenné vált hegypártiak számára, kijelentette, hogy népképviselőknek adósság miatti bebörtönzése a nemzetgyűlés hozzájárulásának előzetes kikérése után megengedhető. Elfeledte dekretálni, hogy az elnök is bezárható adósság miatt. A saját testületének tagjait övező sérthetetlenség utolsó látszatát is megsemmisítette.

Emlékszünk, hogy Yon rendőrbiztos egy bizonyos Alais vallomása alapján feljelentette a decembristák egy szekcióját, hogy az Dupin és Changarnier meggyilkolását tervezi. Erre való hivatkozással a quaestorok mindjárt az első ülésen azt javasolták, hogy alakítsanak egy külön parlamenti rendőrséget, amely a nemzetgyűlés magánköltségvetéséből kapja zsoldját és teljesen független a rendőrfőnöktől. Baroche, a belügyminiszter, tiltakozott e hatáskörébe való beavatkozás ellen. Erre nyomorúságos kompromisszumot kötöttek, amely szerint a gyűlés a maga rendőrbiztosát a magánköltségvetéséből fizeti ugyan és quaestorai fogják kinevezni és elbocsátani, ámde a belügyminiszterrel történt előzetes megegyezés alapján. Közben a kormány Alais-t bíróság elé állította, s itt könnyű volt vallomását misztifikációnak feltüntetni és a közvádló kijelentései révén nevetséges fényt vetni Dupinre, Changarnier-ra, Yonra és az egész nemzetgyűlésre. Most, december 29-én, Baroche miniszter levelet intéz Dupinhez, melyben Yon elbocsátását kívánja. A nemzetgyűlés irodája elhatározza, hogy Yont megtartja helyén, a nemzetgyűlés azonban, amely megijedt a maga erőszakosságától Mauguin ügyében, és megszokta, hogy valahányszor a végrehajtó hatalom ellen egy ütést kockáztat meg, kettőt kap vissza cserébe, nem hagyja jóvá ezt a határozatot. Yont szolgálati buzgalma jutalmául elbocsátja, és megfosztja magát egy olyan parlamenti előjogtól, amely elengedhetetlen azzal az emberrel szemben, aki nem éjjel határoz, hogy azt nappal végrehajtsa, hanem nappal határoz és éjjel [1851. december 1-ről 2-ra virradó éjjel] hajtja végre.

Láttuk, hogyan kerülte meg, fojtotta el a nemzetgyűlés novemberben és decemberben nagy, csattanós alkalmakkor a végrehajtó hatalommal való harcot. Most azt látjuk, hogy a legkicsinyesebb alkalmakkor kénytelen a harcot felvenni. A Mauguin-ügyben elvben megerősíti a népképviselőknek adósság miatti bebörtönzését, de fenntartja magának, hogy azt csak számára nem kívánatos képviselőkre hagyja alkalmazni, s ezért a becstelen kiváltságért perlekedik az igazságügyminiszterrel. Ahelyett, hogy az állítólagos gyilkossági tervet felhasználta volna arra, hogy vizsgálatot rendeljen el a December 10-i Társaság ellen, és Bonaparte-ot igazi alakjában mint a párizsi lumpenproletariátus fejét Franciaország és Európa előtt menthetetlenül kipellengérezze, az összetűzést olyan pontig engedi lesüllyedni, amelyen közte és a belügyminiszter között már csak arról van szó, hogy kinek a hatáskörébe tartozik egy rendőrbiztos kinevezése és elbocsátása, így azt látjuk, hogy a rend pártja ez alatt az egész periódus alatt kétértelmű helyzete következtében kénytelen a végrehajtó hatalommal való harcát kicsinyes hatásköri viszályokban, torzsalkodásokban, törvénycsavarásokban, határvillongásokban elpufogtatni, felaprózni és a legízetlenebb formai kérdéseket tevékenysége tartalmává tenni. Nem mer az összetűzésbe belemenni abban a pillanatban, amikor annak elvi jelentősége van, amikor a végrehajtó hatalom valóban pellengérre állította magát, és a nemzetgyűlés ügye nemzeti ügy volna. Ezzel a nemzetnek menetparancsot adna, és semmitől sem fél inkább, mint hogy a nemzet megmozduljon. Ezért ilyen alkalmakkor elutasítja a hegypárt indítványait s napirendre tér felettük. Miután így a vitás kérdést nagy dimenzióiban feladta, a végrehajtó hatalom nyugodtan kivárja azt az időpontot, amikor ugyanazt a kérdést kicsinyesen jelentéktelen alkalmakkor újra felvetheti, amikor ez úgyszólván már csak parlamenti helyi érdekű. Akkor kitör a rendpárt visszafojtott dühe, akkor lerántja a függönyt a kulisszákról, akkor denunciálja az elnököt, akkor kijelenti, hogy a köztársaság veszélyben forog, de akkor már pátosza ízetlennek, a harc indítóoka pedig képmutató ürügynek, vagy egyáltalában harcra nem érdemesnek tűnik. A parlamenti vihar egy pohár vízben dúló viharrá, a harc intrikává, az összetűzés botránnyá válik. Míg a forradalmi osztályok kárörvendve legeltetik szemüket a nemzetgyűlés megaláztatásán, mert éppannyira rajonganak a nemzetgyűlés parlamenti előjogaiért, mint ama gyűlés a közszabadságokért, addig a parlamenten kívül álló burzsoázia nem érti meg, hogyan vesztegetheti idejét a parlamenten belül levő burzsoázia ilyen kicsinyes civakodásokkal és hogyan veszélyeztetheti a nyugalmat az elnökkel folytatott ilyen nyomorúságos vetélkedés által. A burzsoázia megzavarodik az olyan stratégián, amely abban a pillanatban köt békét, amikor mindenki csatákat vár és abban a pillanatban támad, amikor mindenki azt hiszi, hogy megkötötték a békét.

December 20-án Pascal Duprat meginterpellálta a belügyminisztert az aranyrúd-sorsjátékról. Ez a sorsjáték „Elízium lánya”⁶ volt, Bonaparte hozta világra híveivel, és Carlier rendőrfőnök hivatalos pártfogása alá vette, bár a francia törvény minden sorsjátékot tilt, kivéve azokat, melyek jótékony célt szolgálnak. Hétmillió sorsjegy, darabonként egy frank, a nyereség állítólag arra szánva, hogy párizsi csavargókat Kaliforniába szállítsanak. Egyrészt azt akarták, hogy arany-álmok szorítsák ki a párizsi proletariátus szocialista álmait, a főnyereményre való csábító kilátás a munkára való doktrinér jogot. A párizsi munkások a kaliforniai aranyrudak fényében természetesen nem ismertek rá azokra az igénytelen frankokra, amelyeket zsebükből kicsaltak. De lényegében egyenes csalásról volt szó. A csavargók, akik kaliforniai aranybányákat akartak nyitni anélkül, hogy Párizsból kimozdulnának, maga Bonaparte és adósságban úszó asztaltársasága voltak. A nemzetgyűlés által engedélyezett hárommillió franknak már a nyakára hágtak, a pénztárt így vagy úgy megint meg kellett tölteni. Hiába indított Bonaparte úgynevezett cité ouvrière-ek [munkásvárosok] építésére nemzeti gyűjtést, melynek élén jelentős összeggel maga szerepelt. A keményszívű burzsoák bizalmatlanul várták, míg befizeti a részvényét, s miután ez természetesen nem következett be, a szocialista légvárakra épített spekuláció összeomlott. Az aranyrudak jobban vonzottak. Bonaparte és társai nem elégedtek meg azzal, hogy zsebre vágják annak a többletnek egy részét, amivel a hétmillió meghaladta a kisorsolandó rudak értékét, hanem hamis sorsjegyeket gyártottak, ugyanazon számmal tíz, tizenöt, sőt húsz sorsjegyet bocsátottak ki — a December 10-i Társaság szellemének megfelelő pénzügyi művelet! Itt a nemzetgyűlés nem a köztársaság fiktív elnökével állt szemben, hanem a hús-vér Bonaparte-tal. Itt tetten érhette őt, nem az alkotmánnyal, hanem a Code pénallal [büntetőtörvénykönyvvel] való konfliktusban. Ha a nemzetgyűlés Duprat interpellációja felett napirendre tért, ez nemcsak azért történt, mert Girardin javaslata, hogy jelentse ki magát „satisfait”-nek [„kielégített“-nek], a maga rendszeres korrupcióját juttatta a rendpárt eszébe. A burzsoá, és mindenekelőtt az államférfivá felfújt burzsoá, a maga gyakorlati aljasságát elméleti fellengősséggel egészíti ki. Államférfiként ő, akárcsak a vele szemben álló államhatalom, felsőbbrendű lénnyé válik, amely ellen csak felsőbb, megszentelt módon lehet küzdeni.

Bonaparte, akinek mint bohémnek, mint hercegi lumpenproletárnak, éppen az az előnye volt a burzsoá gazemberrel szemben, hogy a harcot aljas módon vívhatta, most, miután maga a gyűlés saját kezűleg átsegítette őt a katonai bankettek, a szemlék, a December 10-i Társaság és végül a Code pénal sikamlós talaján, elérkezettnek látta a pillanatot, amikor átmehet a látszólagos védekezésből a támadásba. Az igazságügyminiszternek, a hadügyminiszternek, a tengerészeti miniszternek, a pénzügyminiszternek közben lejátszódó kis vereségei, amelyek által a nemzetgyűlés kinyilvánította bosszús elégedetlenségét, nemigen feszélyezték. Nemcsak azt akadályozta meg, hogy ezek a miniszterek távozzanak és ezzel elismerjék a végrehajtó hatalom alárendeltségét a parlamenttel szemben. Most befejezhette azt is, amit a nemzetgyűlés szünete alatt megkezdett: a katonai hatalom elszakítását a parlamenttől, Changarnier elmozdítását.

Egy elysée-i lap nyilvánosságra hozott egy napiparancsot, amelyet május hó folyamán állítólag az első hadosztályhoz intéztek, amely tehát Changarnier-tól származott, s amelyben a tiszteknek azt javasolták, hogy lázadás esetén a saját soraikban mutatkozó árulóknak ne kegyelmezzenek, azonnal lőjék agyon őket és a nemzetgyűléstől tagadják meg a csapatokat, ha ilyeneket követelne. 1851. január 3-án e napiparancs miatt interpellációt intéztek a kabinethez. A kabinet az ügy megvizsgálására előbb háromhónapi, azután egyheti, végül csak huszonnégy órai gondolkodási időt kér. A nemzetgyűlés ragaszkodik az azonnali felvilágosításhoz. Changarnier feláll és kijelenti, hogy ez a napiparancs sohasem létezett. Hozzáfűzi, hogy mindig igyekezni fog a nemzetgyűlés felszólításainak eleget tenni, s hogy összeütközés esetén a nemzetgyűlés számíthat rá. A nemzetgyűlés leírhatatlan tapsviharral fogadja ezt a kijelentést, s bizalmat szavaz Changarniernak. Azzal, hogy egy tábornok magánpártfogása alá helyezi magát, leköszön, dekretálja saját tehetetlenségét és a hadsereg mindenhatóságát, de a tábornok csalódik, amikor a gyűlésnek Bonaparte ellen oly hatalmat bocsát rendelkezésre, amelyet ugyanattól a Bonaparte-tól csak hűbérbe kapott, s amikor a maga részéről ettől a parlamenttől, védelemre szoruló védencétől, vár védelmet. De Changarnier hisz abban a titokzatos hatalomban, amellyel őt a burzsoázia 1849. január 29-e óta felruházta. A harmadik hatalomnak tartja magát a két másik államhatalom mellett. Osztozik e korszak többi hősének, jobban mondva szentjének sorsában, akiknek nagysága éppen abban az érdek sugallta nagy véleményben áll, amelyet pártjuk róluk terjeszt, s akik köznapi figurákká zsugorodnak össze, mihelyt a viszonyok arra szólítják őket, hogy csodát műveljenek. Egyáltalában, a hitetlenség a halálos ellensége ezeknek a vélt hősöknek és valódi szenteknek. Innen méltóságteljes erkölcsi felháborodásuk a lelkesedni nem tudó tréfálkozókon és gúnyolódókon.

Ugyanazon az estén a minisztereket az Elysée-be rendelték. Bonaparte Changarnier elmozdítását követeli, öt miniszter megtagadja ennek az aláírását, a „Moniteur” kormányválságot jelent be, s a rend sajtója azzal fenyegetőzik, hogy parlamenti hadsereget alakítanak Changarnier parancsnoksága alatt. E lépésre a rendpártnak megvolt az alkotmányos felhatalmazása. Csupán ki kellett neveznie Changarnier-t a nemzetgyűlés elnökévé s tetszés szerinti csapatokat kirendelnie a maga biztonságára. Ezt annál is inkább megtehette, mert Changarnier valóságosan még a hadsereg és a párizsi nemzetőrség élén állt s csak azt leste, hogy a hadsereggel együtt kirendeljék. A bonapartista sajtó még csak nem is merte kétségbe vonni a nemzetgyűlés jogát a csapatok közvetlen kirendelésére — ez a jogi kifogás az adott viszonyok között nem kecsegtetett sikerrel. Hogy a hadsereg engedelmeskedett volna a nemzetgyűlés parancsának, az valószínű, ha meggondoljuk, hogy Bonaparte-nak nyolc napig tűvé kellett tennie egész Párizst, hogy végre két tábornokot találjon — Baraguay d’Hilliers-t és St.-Jean d’Angélyt —, akik kijelentették, hogy készek Changarnier elmozdítását ellenjegyezni. Hogy azonban a rendpárt a saját soraiban és a parlamentben megtalálta volna az ilyen határozathoz szükséges számú szavazatot, az több mint kétséges, ha megfontoljuk, hogy egy héttel később 286 szavazat elszakadt tőle, s hogy a hegypárt egy hasonló javaslatot még 1851 decemberében is, a döntés utolsó órájában, elvetett. Ámde talán most még sikerült volna a várgrófoknak pártjuk tömegét akkora hősiességre rávenni, hogy szuronyerdő mögött biztonságban érezzék magukat s elfogadják egy olyan hadsereg szolgálatát, mely az táborukba dezertált. Ehelyett a várgróf urak január 6-án este az Elysée-be vonultak, hogy Bonaparte-ot állambölcs fordulatokkal és aggályokkal rávegyék, mondjon le Changarnier elmozdításáról. Akit rábeszélni igyekszünk, azt a helyzet urának ismerjük el. Bonaparte, akinek ez a lépés biztonságot adott, január 12-én új kormányt nevez ki, amelyben a régi kormány vezetői, Fould és Baroche, megmaradtak. St. Jean d’Angély hadügyminiszter lett; a „Moniteur” közli a Changarnier-t elmozdító rendeletet, parancsnokságát kettéosztják: Baraguay d’Hilliers kapja az első hadosztályt és Perrot a nemzetőrséget. A társadalom védőbástyája el van bocsátva, s ha emiatt egyetlen tégla sem esik le a háztetőről, a tőzsdeárfolyamok viszont emelkednek.

Eltaszítván a hadsereget, amely Changarnier személyében rendelkezésére bocsátotta magát, s így visszavonhatatlanul átengedvén azt az elnöknek, a rendpárt kinyilvánítja, hogy a burzsoázia elvesztette uralkodásra való hivatottságát. Parlamentáris kormány már nem létezett. Miután most még a hadseregbe és a nemzetőrségbe való kapaszkodás lehetőségét is elvesztette, miféle hatalmi eszköz maradt kezében, hogy egyidejűleg fenntartsa a parlament bitorolt hatalmát a nép felett és a parlament alkotmányos hatalmát az elnökkel szemben? Semmilyen. Már csak hatalom híján való elvekhez fellebbezhetett, amelyeket maga is mindig csak olyan általános szabályokként értelmezett, amelyeket másoknak írnak elő azért, hogy az értelmezők annál szabadabban mozoghassanak. Changarnier elmozdításával, a katonai hatalomnak Bonaparte kezébe kerülésével lezárul az általunk vizsgált periódusnak, a rendpárt és a végrehajtó hatalom közötti harc periódusának első szakasza. A két hatalom között most megtörtént a nyílt hadüzenet, a háború nyíltan folyik, de csak azután, hogy a rendpárt elvesztette fegyvereit és katonáit. Kormány nélkül, hadsereg nélkül, nép nélkül, közvélemény nélkül, május 31-i választási törvénye óta nem lévén többé képviselője a szuverén nemzetnek, vakon, süketen, fogatlanul, kisemmizetten, a nemzetgyűlés lassanként ófrancia parlamentté⁷ vált, amely kénytelen a cselekvést a kormánynak átengedni és zsörtölődő óvásokkal post festum [ünnep után; utólag] beérni.

A rendpárt az új kormányt a felháborodás viharával fogadja. Bedeau tábornok emlékeztet arra a szelídségre, amelyet a permanencia-bizottság a szünet idején tanúsított, és arra a túlzott kíméletre, amellyel jegyzőkönyvei közzétételéről lemondott. A belügyminiszter erre maga ragaszkodik ezeknek a jegyzőkönyveknek közzétételéhez, amelyek most természetesen ízetlenekké lettek, mint az állott víz, nem fednek fel semmilyen új tényt, s a legkisebb hatással sincsenek az elfásult közönségre. Rémusat indítványára a nemzetgyűlés visszavonul választmányaiba és kinevezi a „rendkívüli intézkedések bizottságát”. Párizs már csak azért sem tér le mindennapos rendjének vágányáról, mert a kereskedelem e pillanatban virágzik, a gyárak foglalkoztatva vannak, a gabonaárak alacsonyak, élelmiszer bőségesen van, a takarékpénztárak betétei napról napra szaporodnak. A „rendkívüli intézkedések”, amelyeket a parlament olyan zajosan jelentett be, január 18-án elpufognak a miniszterek elleni bizalmatlansági vótumban anélkül, hogy Changarnier tábornokot még csak meg is említenék. A rendpárt kénytelen volt vótumát így megfogalmazni azért, hogy biztosítsa magának a republikánusok szavazatát, mivel ezek a kormány összes intézkedései közül éppen csak Changarnier elmozdítását helyeslik, míg a rendpárt valójában nem helytelenítheti a kormány egyéb aktusait, amelyeket maga diktált neki.

A január 18-i bizalmatlansági vótumot 415 szavazat döntötte el 286 ellenében. Csak úgy ment tehát keresztül, hogy a szélső legitimisták és orléanisták koalícióba léptek a tiszta republikánusokkal és a hegypárttal. Ez tehát azt bizonyította, hogy a rend pártja nemcsak a kormányt, nemcsak a hadsereget, hanem — Bonaparte-tal való konfliktusaiban — a maga önálló parlamenti többségét is elvesztette, hogy táborából a képviselők egy csapata dezertált egyezkedési fanatizmusból, a harctól való félelemből, ellankadásból, rokonok állami fizetésére való családi tekintetből, a felszabaduló miniszteri posztokra való spekulálásból (Odilon Barrot), abból a sekélyes önzésből, amellyel a közönséges burzsoá mindig hajlandó osztálya összérdekét egy vagy más magánindoknak feláldozni. A bonapartista képviselők eleve csak a forradalom elleni harcban tartoztak a rendpárthoz. A katolikus párt feje, Montalembert, már akkor Bonaparte javára vetette latba befolyását, mert elvesztette hitét a parlamenti párt életképességében. Végül e párt vezérei, Thiers és Berryer, az orléanista és a legitimista, kénytelenek voltak magukat nyíltan republikánusnak proklamálni, beismerni, hogy szívük királyi, íejük azonban republikánus érzületű, hogy a parlamentáris köztársaság az összburzsoázia uralmának egyetlen lehetséges formája. Így kénytelenek voltak a restaurációs terveket, amelyeket a parlament háta mögött fáradhatatlanul tovább szőttek, magának a burzsoá osztálynak a színe előtt éppoly veszélyes, mint fejetlen intrikaként megbélyegezni.

A január 18-i bizalmatlansági vótum a minisztereket sújtotta és nem az elnököt. De Changarnier-t nem a kormány, hanem az elnök mozdította el. Talán magát Bonaparte-ot kellett volna a rendpártnak vád alá helyeznie? Restaurációs óhajai miatt? Ezek csak a saját óhajaik kiegészítői voltak. Talán a katonai szemléken és a December 10-i Társaságban folytatott konspirációja miatt? Ezeket a témákat réges-rég eltemették egyszerű napirendek halmaza alatt. Talán azért, mert elmozdította január 29-e és június 13-a hősét, azt a férfiút, aki 1850 májusában megfenyegette Párizst, hogy lázadás esetén mind a négy sarkán felgyújtja? Hegypárti szövetségeseik és Cavaignac még azt sem engedték meg nekik, hogy a társadalom megdőlt védőbástyáját hivatalos részvétnyilvánítással vigasztalják. Ők maguk sem vitathatták el az elnöktől az alkotmányos felhatalmazást arra, hogy egy tábornokot elmozdítson. Csak azért tomboltak, mert alkotmányos jogával nem-parlamentárisan élt. Hát ők nem éltek-e parlamentáris előjogukkal állandóan alkotmányellenesen, főként pedig az általános választójog eltörlésekor? Rá voltak tehát utalva arra, hogy szigorúan a parlamentáris korlátok között mozogjanak. És az a sajátságos betegség kellett hozzá, amely 1848 óta az egész kontinensen dúlt, a parlamenti kretenizmus, amely az általa megfertőzötteket egy képzelt világba zárja s teljesen megfosztja őket attól, hogy a nyers külvilágot érzékeljék, arra emlékezzenek, azt megértsék — ez a parlamenti kretenizmus kellett ahhoz, hogy miután a parlamenti hatalom minden feltételét saját kezűleg megsemmisítették, és a más osztályokkal folytatott harcukban meg is kellett semmisíteniük, parlamenti győzelmeiket még mindig győzelmeknek tartsák és azt higgyék, hogy az elnököt sújtják, amikor minisztereit ütik. Csak alkalmat adtak neki arra, hogy a nemzetgyűlést újra megalázza a nemzet szemében. Január 20-án a „Moniteur” jelentette, hogy az összkormány lemondását elfogadták. Azzal az ürüggyel, hogy egyetlen parlamenti pártnak sincs már többsége, ahogy ezt a január 18-i vótum, a hegypárt és a royalisták koalíciójának e gyümölcse bizonyítja, s hogy be kell várni egy többség újrakialakulását, Bonaparte úgynevezett átmeneti kormányt nevezett ki, amelynek egyetlen tagja sem tartozott a parlamenthez, csupa teljesen ismeretlen és jelentéktelen egyént, tisztára kereskedősegédekből és írnokokból álló kormányt. A rendpárt most vesződhetett e bábokkal való játszadozásban ereje fogytáig, a végrehajtó hatalom nem tartotta többé fáradságra érdemesnek, hogy komoly képviselete legyen a nemzetgyűlésben. Bonaparte annál szembeötlőbben központosította az egész végrehajtó hatalmat a maga személyében, annál szabadabb játéktere volt arra, hogy ezt a maga céljaira kiaknázza, minél inkább puszta statiszták voltak a miniszterei.

A hegypárttal koalícióra lépett rendpárt azzal bosszulta meg magát, hogy elvetette az elnök 1 800 000 frankos javadalmazására vonatkozó javaslatot, amelynek beterjesztésére a December 10-i Társaság feje miniszteri kereskedősegédeit kényszerítette. Ezúttal a kérdést csak 102 szavazatos többség döntötte el; január 18-a óta tehát újfent leszakadt 27 szavazat, a rendpárt felbomlása folytatódott. Egyidejűleg, nehogy bárki egy pillanatig is tévedésben legyen a hegypárttal való koalíciójának értelmét illetően, a rendpárt még csak figyelembe venni sem volt hajlandó a hegypárt 189 tagja által aláírt, a politikai bűnösök általános amnesztiáját indítványozó javaslatot. Elegendő volt annyi, hogy a belügyminiszter, bizonyos Vaïsse, kijelentse, hogy a nyugalom csak látszólagos, hogy titokban nagy agitáció folyik, hogy mindenütt jelenlevő társaságok szervezkednek titokban, hogy a demokrata lapok újbóli megjelenésükre készülnek, hogy a département-okból kedvezőtlen jelentések érkeznek, hogy a Genfbe menekültek egy összeesküvés élén állnak, amely Lyonon át egész Dél-Franciaországra kiterjed, hogy Franciaország ipari és kereskedelmi válság küszöbén áll, hogy a roubaix-i gyárosok csökkentették a munkaidőt, hogy a belle-íle-i⁸ foglyok fellázadtak — elegendő volt annyi, hogy akár csak egy Vaïsse felidézze a vörös kísértetet, s a rend pártja máris vita nélkül elvetett egy olyan javaslatot, amely a nemzetgyűlésnek hallatlan népszerűséget szerzett volna és Bonaparte-ot visszakergette volna karjaiba. Ahelyett, hogy hagyta magát a végrehajtó hatalom által újabb nyugtalanságok perspektívájával megfélemlíteni, inkább az osztályharcnak kellett volna egy kis játékteret engednie, hogy a végrehajtó hatalmat függő helyzetben tartsa. De nem érzett magában elég erőt arra, hogy a tűzzel játsszék.

Közben az úgynevezett átmeneti kormány április közepéig tovább tengődött. Bonaparte a nemzetgyűlést folyton újabb miniszterkombinációkkal fárasztotta, ugratta. Hol úgy látszott, mintha republikánus kormányt akarna alakítani Lamartine-nal és Billault-lal, hol meg parlamentáris kormányt az elkerülhetetlen Odilon Barrot-val — akinek a neve sohasem hiányozhatik, ha balekra van szükség —, hol legitimista kormányt Vatimesnillel és Benoît d’Azyval, hol meg orléanistát Malleville-lel. Míg így a rendpárt különböző frakcióit egymással szemben feszültségben tartja, és valamennyit egy republikánus kormány perspektívájával és az általános választójog ez esetben elkerülhetetlen visszaállításával rémíti, ugyanakkor a burzsoáziában azt a meggyőződést kelti, hogy egy parlamentáris kormányért folytatott őszinte fáradozásai a royalista frakciók engesztelhetetlenségén szenvednek hajótörést. A burzsoázia azonban annál hangosabban követelt „erős kormányt”, annál megbocsáthatatlanabbnak tartotta, hogy Franciaországot „igazgatás nélkül” hagyják, minél inkább közeledni látszott most egy általános kereskedelmi válság, amely éppúgy toborzott híveket a szocializmus számára a városokban, ahogy falun a végzetesen alacsony gabonaár. A kereskedelem napról napra lanyhult, a nem foglalkoztatott kezek szemlátomást sokasodtak, Párizsban legalább 10 000 munkás volt kenyértelen, Rouenban, Mulhouse-ban, Lyonban, Roubaix-ban, Tourcoing-ben, St.-Etienne-ben, Elbeufben és más városokban számtalan gyár leállt. Ilyen körülmények között Bonaparte április 11-én megkockáztathatta a január 18-i kormány restaurálását. Rouher, Fould, Baroche stb. urakat megerősítette Léon Faucher úrral, akit az alkotmányozó nemzetgyűlés, az utolsó napjaiban, öt miniszteri szavazat kivételével egyhangúlag bizalmatlansági vótummal bélyegzett meg hamis táviratok terjesztéséért. A nemzetgyűlés tehát azért aratott január 18-án győzelmet a kormányon, azért harcolt három hónapig Bonaparte-tal, hogy április 11 -én Fould és Baroche bevehessék miniszteri frigyükbe harmadiknak⁹ a puritán Faucher-t.

1849 novemberében Bonaparte beérte nem-parlamentáris kormánnyal, 1851 januárjában parlamenten kívüli kormánnyal, és április 11-én elég erősnek érezte magát arra, hogy parlamentellenes kormányt alakítson, amely harmonikusan egyesítette magában mindkét gyűlésnek — az alkotmányozó és a törvényhozó, a republikánus és a royalista gyűlésnek — a bizalmatlansági vótumait. A kormányoknak e lépcsőzete volt az a hőmérő, amelyen a parlament a saját élethőmérsékletének csökkenését lemérhette. Ez a hőmérséklet április végén olyan alacsonyra esett, hogy Persigny egy személyes találkozáskor arra szólíthatta fel Changarnier-t, hogy menjen át az elnök táborába. Bonaparte, jelentette ki neki Persigny, a nemzetgyűlés befolyását teljesen megsemmisítettnek tekinti, s már készen is van a proklamáció, amelyet a folyvást szándékba vett, de véletlenül megint elhalasztott coup d’état után ki fognak bocsátani. Changarnier közölte a rendpárt vezéreivel ezt a halálos ítéletet, de ki hisz abban, hogy a poloskacsípés öl? S a parlament, bármennyire megvert, bármennyire felbomlott, bármennyire rothadt volt is, nem tudta magát rászánni arra, hogy a December 10-i Társaság groteszk főnökével vívott párbajában mást lásson, mint párbajt egy poloskával. De Bonaparte azt felelte a rend pártjának, amit Agészilaosz Agisz királynak:

„Hangyának tetszem neked, de egyszer majd oroszlán leszek.“¹⁰

¹ Louis Bonaparte a burzsoázia lezüllött, kalandor elemeiből és lumpenproletárokból létrehozott December 10-i Társaság segítségével hajtotta végre az 1851-es államcsínyt. Elnevezése onnan ered, hogy Louis Bonaparte-ot 1848-ban ezen a napon választották meg köztársasági elnöknek.
² Louis Bonaparte-nak a júliusi monarchia alatt megkísérelt államcsínyeiről van szó. Először 1836 okt. 30-án néhány bonapartista érzelmű tiszt segítségével fellázított két tüzérezredet a strasbourg-i helyőrségben, de a lázadókat néhány óra alatt lefegyvereztek, őt pedig letartóztatták és Amerikába száműztek. Másodszor 1840. aug. 6-án partra szállt Boulogne-ban egy maroknyi összeesküvővel és megpróbált lázadást szítani az ottani helyőrség katonai kozott A csődöt mondott kísérlet után életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték, de 1846-ban Angliába szökött.
³ V. ö. Shakespeare: „Szentivánéji álom”, I. felv. 2 szín.
⁴ Nemzeti műhelyek — az 1848-as februári forradalom után az ideiglenes kormány rendeletére megalakított nemzeti műhelyekkel egyrészt diszkreditálni akarták L. Blanc-nak a munka megszervezésére vonatkozó eszméit, másrészt fel akarták használni az ott dolgozó, katonailag megszervezett munkásokat a forradalmi proletariátus ellen. De amikor a kormány azt látta, hogy a nemzeti műhelyek munkásai egyre forradalmibbak lesznek, igyekezett elsorvasztani a nemzeti műhelyeket, s ezek a provokációs intézkedések hozzájárultak a párizsi júniusi felkelés kirobbanásához. A felkelés leverése után a Cavaignac-kormány 1848. jún. 3-án rendeletileg feloszlatta a nemzeti műhelyeket.
⁵ Schufterle és Spiegelberg — Schiller „A haramiák“ c. drámájának két visszataszító jellemű szereplője.
⁶ V. ö. Schiller: „Örömóda”: „Öröm, öröm, égi szikra, Elízium lánya Te [...]”
⁷ Ófrancia parlament — a francia forradalom előtti parlamentek, amelyek inkább felsőfokú bírósági intézmények voltak. Az ország több városában működtek, legjelentősebb volt a párizsi parlament, amely a királyi dekrétumokat regisztrálta és amelynek úgynevezett remonstrációs (óvási) joga volt, valóságos hatalommal azonban nem rendelkezett.
⁸ Belle-Ile — sziget a Vizcayai-öbölnél; 1849 és 1857 között ott börtönözték be a politikai foglyokat, közöttük az 1848-as júniusi felkelésben reszt vett munkásokat is.
⁹ V. ö. Schiller: „A kezesség”: „[...] kérlek, vegyetek be, / mint harmadikat, frigyetekbe”.
¹⁰ V. ö. Athénaiosz: „Deipnoszophisztai”, XIV. könyv, ott Takhosz egyiptom fáraó mondja a segítsegere jött alacsony termetű Agészilaosz királynak „A hegy vajúdott; Zeusz pedig felt A hegy azonban egeret szült.” Amire Agészilaosz ezt válaszolja: „Egérnek tetszem neked, de egyszer majd oroszlánnak fogsz látni.”

Következő rész: VI.

Tartalomjegyzék