1849 október közepén a nemzetgyűlés újra összeült. November elsején Bonaparte üzenettel lepte meg, amelyben a Barrot—Falloux-kormány elbocsátását s új kormány alakítását jelentette be. Soha még lakájokat nem kergettek el kevesebb teketóriával a szolgálatból, mint Bonaparte a maga minisztereit. A nemzetgyűlésnek szánt rúgásokat egyelőre Barrot és társai kapták.

A Barrot-kormány, mint láttuk, legitimistákból és orléanistákból tevődvén össze, a rendpárt kormánya volt. Bonaparte-nak szüksége volt rá ahhoz, hogy a republikánus alkotmányozó gyűlést feloszlassa, a Róma elleni expedíciót nyélbe üsse és a demokrata pártot megtörje. E kormány mögött ő látszólag eltűnt, a kormányzati hatalmat a rendpártnak engedte át, s azt a szerény jellem-álarcot öltötte magára, amelyet Lajos Fülöp alatt az újságok felelős kiadója viselt, az homme de paille [stróman] álarcát. Most ledobta a lárvát, mert ez többé nem könnyű fátyol volt, amely mögé arculatát elrejthette, hanem vasálarc, amely megakadályozta abban, hogy saját arculatát megmutassa. A Barrot-kormányt azért helyezte hivatalba, hogy a rendpárt nevében a republikánus nemzetgyűlést szétrobbantsa; azért bocsátotta el, hogy saját nevét a rendpárt nemzetgyűlésétől függetlennek nyilvánítsa.

Erre az elbocsátásra nem hiányoztak elfogadható ürügyek. A Barrot-kormány még az illendőségi formákat is elhanyagolta, amelyek a köztársaság elnökét hatalomnak tüntethették volna fel a nemzetgyűlés mellett. A nemzetgyűlés szünetelése alatt Bonaparte közzétette Edgar Neyhez intézett levelét, amelyben mintha rosszallotta volna a pápa [II. Piusz] antiliberális fellépését, mint ahogy az alkotmányozó gyűléssel szembehelyezkedve levelet tett közzé, amelyben Oudinot-t a római köztársaság ellen intézett támadásért megdicsérte. Amikor mármost a nemzetgyűlés megszavazta a római expedíció költségvetését, Victor Hugo, állítólagos liberalizmusból, szóvá tette az említett levelet. A rendpárt azt az ötletet, hogy Bonaparte ötleteinek bármiféle politikai súlyuk lehetne, megvetően hitetlenkedő felkiáltásokba fojtotta. Egyetlen miniszter sem vette fel a Bonaparte-nak odadobott kesztyűt. Egy más alkalommal Barrot, ismert üres pátoszával, a felháborodás szavait ejtette a szónoki emelvényről azokról a „visszataszító üzelmekről”, amelyek, kijelentése szerint, az elnök legközvetlenebb környezetében végbemennek. Végül a kormány, miközben az orléans-i hercegnének özvegyi járadékot eszközölt ki a nemzetgyűléstől, minden olyan indítványt elutasított, amely az elnöki civillista felemelését célozta. És Bonaparte-ban a császári trónkövetelő annyira bensőségesen egybeolvadt a lezüllött szerencselovaggal, hogy az az egy nagy eszme, hogy hivatott a császárság restaurálására, mindig kiegészült azzal a másikkal, hogy a francia nép hivatott az ő adósságai kifizetésére.

A Barrot—Falloux-kormány volt a Bonaparte által életre hívott első és utolsó parlamentáris kormány. Ezért elbocsátása döntő fordulópont. Ezzel a rendpárt elvesztette — hogy soha többé ne hódítsa vissza — a parlamentáris rezsim megtartásához nélkülözhetetlen egyik posztot, a végrehajtó hatalom fogódzóját. Könnyen érthető, hogy olyan országban, mint Franciaország, ahol a végrehajtó hatalom több mint félmillió egyénből álló hivatalnoksereg felett rendelkezik, tehát az érdekek és az egzisztenciák óriási tömegét tartja állandóan a legfeltétlenebb függőségben, ahol az állam a polgári társadalmat a legátfogóbb életmegnyilvánulásaitól egészen a legjelentéktelenebb megmoccanásaiig, a legáltalánosabb létezési módjaitól egészen az egyének magánegzisztenciájáig behálózza, ellenőrzi, rendszabályozza, szemmel tartja s gyámkodik felette, ahol ez az élősdi test a legrendkívülibb központosítás folytán olyan mindenütt-jelenvalóságra, mindentudásra, olyan gyors mozgási képességre és rugalmasságra tesz szert, amely csak a valóságos társadalmi test tehetetlen önállótlanságában, zilált idomtalanságában lel analógiára, hogy egy ilyen országban a nemzetgyűlés a miniszteri állások felett való rendelkezéssel együtt minden valóságos befolyását veszni hagyta, ha ugyanakkor nem egyszerűsítette az államigazgatást, ha nem csökkentette amennyire csak lehet a hivatalnoksereget, végül pedig, ha nem tette lehetővé a polgári társadalomnak és a közvéleménynek, hogy megteremtsék saját, a kormányzati hatalomtól független szerveiket. De a francia burzsoázia anyagi érdeke éppen a legbensőbben össze van szövődve ennek a széles és sokfelé elágazó államgépezetnek a fenntartásával. Itt helyezi el fölös népességét és egészíti ki állami fizetések formájában azt, amit profitok, kamatok, járadékok és tiszteletdíjak formájában nem vághat zsebre. Másrészt politikai érdeke arra kényszerítette, hogy az elnyomást, tehát az államhatalom eszközeit és személyzetét napról napra növelje, miközben egyidejűleg szakadatlan háborút kellett viselnie a közvélemény ellen és a társadalom önálló mozgásszerveit bizalmatlanul csonkítania, bénítania kellett mindenütt, ahol nem sikerült azokat teljesen amputálnia. így a francia burzsoáziát osztályhelyzete kényszerítette arra, hogy egyrészt minden parlamenti hatalomnak, tehát a saját parlamenti hatalmának életfeltételeit is megsemmisítse, másrészt a vele szemben ellenséges végrehajtó hatalmat ellenállhatatlanná tegye.

Az új kormányt d’Hautpoul-kormánynak nevezték. Nem azért, mintha d’Hautpoul tábornok miniszterelnöki rangot kapott volna. Ellenkezőleg, Barrot-val együtt Bonaparte eltörölte ezt a méltóságot is, amely a köztársaság elnökét egy alkotmányos király legális jelentéktelenségére kárhoztatta ugyan, de az alkotmányos király trónja és koronája nélkül, jogara és kardja nélkül, felelősségmentessége nélkül, a legfőbb állami méltóság elévülhetetlen birtoklása nélkül, s ami a legvégzetesebb volt, civillista nélkül. A d’Hautpoul-kormánynak csak egy parlamenti tekintélyű embere volt, a zsidó Fould, a pénzarisztokrácia egyik leghírhedtebb tagja. Neki jutott a pénzügyminiszterség. Ha megnézzük a párizsi tőzsdejegyzéseket, azt látjuk, hogy 1849. november 1 -tői a francia államkötvények a Bonaparte-részvények emelkedésével és esésével együtt emelkednek és esnek. Míg Bonaparte így megtalálta szövetségesét a tőzsdében, Carlier-nak Párizs rendőrfőnökévé való kinevezésével egyúttal hatalmába kerítette a rendőrséget is.

Ám a kormányváltozás következményei csak a fejlődés folyamán tűnhettek ki. Egyelőre Bonaparte csak egy lépést tett előre, hogy annál szembeszökőbben visszaűzzék. Goromba üzenetét a nemzetgyűlés iránti legszolgaibb alázatosság nyilvánítása követte. Valahányszor a miniszterek megkockáztatták a félénk kísérletet, hogy Bonaparte személyes hóbortjait törvényjavaslatként beterjesszék, úgy látszott, hogy maguk is csak kelletlenül és helyzetük által kényszerítve teljesítik azokat a komikus megbízásokat, amelyeknek sikertelenségéről előre meg voltak győződve. Valahányszor Bonaparte a miniszterek háta mögött kifecsegte szándékait és „idée napoléonienne”-jeivel¹ játszadozott, saját miniszterei dezavuálták a nemzetgyűlés szószékéről. Bitorló vágyai mintha csak azért tudódtak volna ki, hogy ellenfeleinek kárörvendő kacaja el ne némuljon. Úgy viselkedett, mint egy félreismert lángész, akit az egész világ tökfilkónak tekint. Soha nagyobb mértékben nem volt része az összes osztályok megvetésében, mint ebben a periódusban. Soha a burzsoázia feltétlenebbül nem uralkodott, soha kétkedőbben nem tette közszemlére az uralom jelvényeit.

Nem feladatom itt a burzsoázia törvényhozó tevékenységének történetét megírni, amely e periódusban két törvényben foglalható össze: abban a törvényben, amely visszaállítja a boradót, s a tanügyi törvényben, amely eltörli a hitetlenséget.² Ha a franciáknak megnehezítették a borivást, annál bővebben töltöttek nekik az igaz élet vizéből. Ha a burzsoázia a boradóról szóló törvényben sérthetetlennek nyilvánította a gyűlöletes régi francia adórendszert, tanügyi törvényével viszont igyekezett a tömegek régi lelkiállapotát biztosítani, amely ezt a rendszert elviselhetővé tette. Az emberek álmélkodnak azon, hogy az orléanisták, a liberális burzsoák, a voltaireianizmusnak és az eklektikus filozófiának e régi apostolai, ősellenségeikre, a jezsuitákra bízzák a francia szellem igazgatását. Ám orléanisták és legitimisták megoszolhattak a trónkövetelő tekintetében, de megértették, hogy egyesült uralmuk két korszak elnyomási eszközeinek egyesítését parancsolja, hogy a júliusi monarchia leigázási eszközeit ki kell egészíteni és meg kell erősíteni a restauráció leigázási eszközeivel.

A parasztok, akik minden reményükben csalatkoztak, akiket egyrészt a gabonaárak alacsony állása, másrészt a növekvő adóteher és a jelzálogadósság jobban nyomott, mint valaha, mozgolódni kezdtek a départementokban. Meg is kapták a választ a tanítók elleni hajtóvadászatban, akiket a lelkészeknek, a maire-ek [polgármesterek; községi bírók] elleni hajtóvadászatban, akiket a prefektusoknak a fennhatósága alá rendeltek, és egy kémkedési rendszerben, amelynek mindenkit alárendeltek. Párizsban és a nagy városokban még a reakció is korszakának arculatát viseli, s inkább provokál, semmint lesújt. A falun elsekélyesedik, közönségessé, kicsinyessé, fárasztóvá, sanyargatóvá, egyszóval zsandárrá lesz. Érthető, hogy a papi rezsimmel megszentelt zsandárrezsim három esztendejének mennyire demoralizálnia kellett éretlen tömegeket.

Akármennyi szenvedélyt és szónoklatot vetett is latba a rendpárt a nemzetgyűlés szószékéről a kisebbség ellen, beszéde egytagú maradt, mint a keresztényé, akinek a beszéde ez legyen: igen, igen, nem, nem!³ — egytagú a szószékről csakúgy, mint a sajtóban. Unalmas, mint az a rejtvény, amelynek megoldása előre ismeretes. Akár petícionálási jogról volt szó, akár boradóról, sajtószabadságról vagy szabadkereskedelemről, klubokról vagy községi berendezkedésről, a személyes szabadság védelméről vagy az államháztartás rendezéséről, a jelszó mindig visszatér, a téma mindig ugyanaz marad, az ítélet mindig kész s változatlanul ekképpen hangzik: „Szocializmus!” Szocialistának nyilvánítják még a polgári liberalizmust is, szocialistának a polgári felvilágosítást, szocialistának a polgári pénzügyi reformot. Szocialista követelés volt vasutat építeni ott, ahol már volt csatorna, s szocialista viselkedés volt bottal védekeznie annak, akit karddal támadtak meg.

Ez nem puszta szólásmód, divat, párttaktika volt. A burzsoázia helyesen látta meg, hogy az összes fegyverek, amelyeket a feudalizmus ellen ő kovácsolt, őellene fordították élüket, hogy az összes művelődési eszközök, amelyeket létrehozott, fellázadtak az ő saját civilizációja ellen, hogy az összes istenek, amelyeket teremtett, elpártoltak tőle. Megértette, hogy az összes úgynevezett polgári szabadságok és haladásszervek az ő osztályuralmát támadják és fenyegetik, társadalmi alapjában és politikai csúcsán egyidejűleg, tehát „szocialistákká” lettek. Ebben a fenyegetésben és ebben a támadásban joggal látta a szocializmus titkát, amelynek értelmét és irányzatát helyesebben ítéli meg, mint ahogy az úgynevezett szocializmus önmagát megítélni képes, amely ezért nem tudja megérteni, hogy miért zárkózik el előle konokul a burzsoázia, akár érzelgősen az emberiség szenvedéseiről nyöszörög, akár keresztényi módon az ezeréves birodalmat és az általános testvéri szeretetet hirdeti, akár humanisztikusán szellemről, műveltségről, szabadságról fecseg, akár doktrinér módon valamennyi osztály kibékítésére és jólétére irányuló rendszert eszel ki. Amit azonban a burzsoázia nem értett meg, az az a következmény volt, hogy most már a saját parlamenti rezsimjének, egyáltalában a politikai uralmának, szocialistaként szintén az általános elmarasztaló ítélet alá kellett esnie. Amíg a burzsoá-osztály uralma nem szerveződött meg teljesen, amíg nem nyerte el tiszta politikai kifejezését, addig a többi osztály ellentéte sem léphetett tisztán előtérbe, s ahol előtérbe lépett, nem vehette azt a veszélyes fordulatot, amely az államhatalom ellen irányuló minden harcot a tőke elleni harccá változtat. Ha a burzsoázia a társadalom minden életmegnyilvánulásában a „nyugalmat” látta veszélyeztetve, hogyan akarhatta a társadalom élén a nyugtalanság rezsimjét, a saját rezsimjét, a parlamentáris rezsimet megtartani, azt a rezsimet, amely, egyik szónokának kifejezése szerint, a harcban s a harc által él? A parlamentáris rezsim a vitából él, hogyan tiltsa hát el a vitát? Minden érdeket, minden társadalmi intézményt itt általános gondolatokká változtatnak, gondolatokként kezelnek, hogyan álljon hát helyt valamelyik érdek, valamely intézmény a gondolattal szemben, s hogyan parancsoljon tiszteletet hitcikkelyként? A szószék szónoki csatája az újságfirkászok csatáját idézi elő, a parlamenti vitaklub szükségképpen kiegészül a szalonok és a kocsmák vitaklubjaival, a képviselők, akik folytonosan a népvéleményhez apellálnak, feljogosítják a népvéleményt, hogy petíciókban mondja meg valódi véleményét. A parlamentáris rezsim mindent a többségek döntésére bíz, hogyne akarnának hát a parlamenten kívüli nagy többségek dönteni? Ha ti odafent, az állam csúcsán a hegedűt cincogtatjátok, mi más várható, mint hogy alant táncra perdülnek?

Azzal tehát, hogy azt, amit azelőtt mint „liberálist” ünnepelt, most mint „szocialistát” kárhoztat, a burzsoázia bevallja, hogy saját érdeke követeli, hogy felmentsék őt az önkormányzás veszélye alól, hogy az ország nyugalmának helyreállításához mindenekelőtt az ő burzsoá-parlamentjét kell nyugalomba helyezni; hogy a társadalmi hatalmának csorbítatlan megtartásához politikai hatalmának letörése szükséges; hogy a magánburzsoák csak azzal a feltétellel tudják továbbra is kizsákmányolni a többi osztályt és zavartalanul élvezni a tulajdont, a családot, a vallást és a rendet, ha osztályuk a többi osztály mellett egyenlő politikai jelentéktelenségre van kárhoztatva; hogy pénzeszacskóját csak úgy mentheti meg, ha a koronát leütik fejéről, s a kardot, melynek őt védelmeznie kell, egyúttal mint Damoklész-kardot saját feje fölé függesztik.

Az általános polgári érdekek területén a nemzetgyűlés annyira improduktívnak bizonyult, hogy például a Párizs—Avignon-vasútról folytatott tárgyalások, amelyek 1850 telén kezdődtek, 1851. december 2-án még nem értek meg a befejezésre. Ahol nem elnyomásról, ellenhatásról volt szó, gyógyíthatatlan terméketlenséggel volt megverve.

Mialatt Bonaparte kormánya részint kezébe ragadta a rendpárt szellemében való törvények kezdeményezését, részint még túlzásba is vitte szigorukat a végrehajtás és alkalmazás során, azalatt Bonaparte másfelől gyerekesen balga javaslatokkal igyekezett népszerűséget kivívni, a nemzetgyűléssel való ellentétét konstatálni, s egy titkos tartalékra utalni, amelyet csak a viszonyok akadályoznak egyelőre abban, hogy rejtett kincseit a francia nép elé tárja. Ilyen volt az a javaslat, hogy az altiszteknek napi négy sou pótlékot rendeljenek el. Ilyen volt az a javaslat, hogy becsülethitelbankot alapítsanaka munkások számára. Pénzt ajándékba és pénzt kölcsönbe kapni, ez volt az a perspektíva, amelytől a tömegek lépre csalását remélte. Ajándékozás és kölcsönzés — erre szorítkozik a lumpenproletariátus pénzügyi tudománya, az előkelő lumpenproletariátusé éppúgy, mint a közönségesé. Erre szorítkoztak azok a rugók, amelyeket Bonaparte mozgásba tudott hozni. Soha trónkövetelő sekélyesebben nem spekulált a tömegek sekélyességére.

A nemzetgyűlés ismételten felfortyant e félreismerhetetlen kísérletek láttán, amelyekkel Bonaparte az költségére akart népszerűséget szerezni, a növekvő veszedelem láttán, hogy ez a kalandor, akit az adósságok korbácsoltak előre és semmiféle szerzett hírnév nem tartott vissza, egy kétségbeesett csínyt fog megkockáztatni. A rendpárt és az elnök közötti egyenetlenség fenyegető jelleget öltött, amikor egy váratlan esemény Bonaparte-ot bűnbánóan visszavetette a rendpárt karjaiba. Az 1850. március 10-i pótválasztásokra gondolunk. Ezeket a választásokat azért tartották, hogy a június 13-a után bebörtönzés vagy száműzetés következtében megürült képviselői helyeket ismét betöltsék. Párizs csakis szociáldemokrata jelölteket választott meg. Sőt, a legtöbb szavazatot egy 1848. júniusi felkelőre, de Flotte-ra adta. Így állt bosszút a proletariátussal szövetkezett párizsi kispolgárság az 1849. június 13-i vereségéért. Mintha csak azért tűnt volna el a veszély pillanatában a harctérről, hogy kedvező alkalommal tömegesebb haderőkkel és merészebb harci jelszóval térjen oda vissza. E választási győzelem veszélyességét egy körülmény még fokozni látszott. A hadsereg Párizsban a júniusi felkelőre szavazott Lahitte-tal, Bonaparte egyik miniszterével szemben, a département-okban pedig nagyrészt a hegypártiakra, akik itt is, bár nem oly döntően mint Párizsban, túlsúlyban maradtak ellenfeleikkel szemben.

Bonaparte hirtelen megint szembe találta magát a forradalommal. Akárcsak 1849. január 29-én, akárcsak 1849. június 13-án, 1850. március 10-én is eltűnt a rend pártja mögött. Megtört, csüggedten bocsánatot kért, felajánlkozott, hogy a parlamenti többség parancsára bármily tetszés szerinti kormányt kinevez, sőt könyörgött az orléanista és a legitimista pártvezéreknek, a Thiers-eknek, a Berryer-knek, a Broglie-knak, a Moléknak, egy- szóval az úgynevezett várgrófoknak⁴, hogy az állam kormányrúdját személyesen vegyék kezükbe. A rend pártja nem tudta ezt a visszahozhatatlan pillanatot kihasználni. Ahelyett, hogy merészen megragadta volna a felajánlott hatalmat, még arra sem kényszerítette Bonaparte-ot, hogy a november 1-én elbocsátott kormányt visszahelyezze; megelégedett azzal, hogy bocsánatával megalázza és a d’Hautpoul-kormányt Baroche úrral kiegészítse. Ez a Baroche közvádlóként előbb a május 15-i forradalmárok ellen, majd a június 13-i demokraták ellen tombolt a bourges-i vésztörvényszék előtt, mindkét esetben a nemzetgyűlés elleni merénylet vádját emelve. Később Bonaparte egyetlen minisztere sem járult hozzá jobban a nemzetgyűlés megalázásához, és 1851. december 2-a után mint a szenátus jól elhelyezkedett és drágán megfizetett alelnökét látjuk viszont. Beleköpött a forradalmárok levesébe, hogy Bonaparte kikanalazza.

A szociáldemokrata párt a maga részéről, úgy látszott, csak ürügyet hajhászott arra, hogy saját győzelmét megint kérdésessé tegye s annak élét letompítsa. Vidalt, az egyik újonnan megválasztott párizsi képviselőt egyidejűleg Strasbourg-ban is megválasztották. Rábírták, hogy mondjon le párizsi megbízatásáról és a strasbourg-it fogadja el. A demokrata párt tehát ahelyett, hogy a választások terén aratott győzelmének végleges jelleget adott volna s ezáltal a rendpártot rákényszerítette volna, hogy ezt azonnal a parlamentben vitássá tegye, ahelyett, hogy így az ellenfelet a néplelkesedésnek és a hadsereg kedvező hangulatának pillanatában harcra késztette volna, új választási agitációval fárasztotta ki Párizst márciusban és áprilisban; hagyta, hogy a felkorbácsolt népszenvedélyek felőrlődjenek ebben a megismételt ideiglenes szavazási játékban, hogy a forradalmi tetterő jóllakjék alkotmányos sikerekkel, hogy elpufogjon kicsinyes fondorlatokban, üres szónoklatokban és látszatmozgalmakban, hogy a burzsoázia összeszedje magát és megtegye a maga intézkedéseit, végül pedig, hogy a márciusi választások jelentősége meggyengüljön, érzelgős kommentárt lelvén az áprilisi pótválasztásban, Eugène Sue megválasztásában. Egyszóval március 10-ével április bolondját járatta.

A parlamenti többség megértette ellenfele gyengeségét. Az ő tizenhét várgrófja — mivel Bonaparte átengedte neki a támadás vezetését és felelősségét — új választási törvényt dolgozott ki, amelynek beterjesztését Faucher úrra bízták, aki erre a megtiszteltetésre igényt tartott. Május 8-án nyújtotta be azt a törvényt, amely az általános választójogot eltörölte, a választójogot a választókerületben való hároméves helybenlakás feltételéhez kötötte, végül a munkásokat illetően e helybenlakás igazolását munkáltatóik bizonyítványától tette függővé.

Amily forradalmi módon izgattak és tomboltak a demokraták az alkotmányos választási harc alatt, oly alkotmányos módon prédikáltak most — amikor ama választási győzelmek komolyságát fegyveres kézzel kellett volna bebizonyítani — rendet, fenséges nyugalmat (calme majestueux), törvényszerű magatartást, vagyis vak behódolást az ellenforradalom törvényként terpeszkedő akaratának. A vita során a hegypárt azzal szégyenítette meg a rend pártját, hogy annak forradalmi szenvedélyességével szemben a jogi talajon helytálló jóember szenvedélymentes magatartását juttatta érvényre, s azzal a borzasztó szemrehányással vágta földhöz ellenfelét, hogy az forradalmi úton jár. Még az újonnan megválasztott képviselők is azon fáradoztak, hogy tisztes és megfontolt fellépésükkel bebizonyítsák, mily téves volt őket anarchistáknak kikiáltani s megválasztásukat a forradalom győzelmeként értelmezni. Május 31-én az új választási törvény keresztülment. A hegypárt beérte azzal, hogy az elnök zsebébe csempészett egy tiltakozást. A választási törvényt új sajtótörvény követte, amely a forradalmi újságsajtót teljesen felszámolta.⁵ Megérdemelte sorsát. Ez után az özönvíz után két polgári orgánum, a „National” és a „Presse”⁶ maradt fenn a forradalom legszélsőbb előőrseként.

Láttuk, hogyan tettek meg a demokrata vezérek márciusban és áprilisban mindent, hogy Párizs népét látszatharcba keverjék, hogyan tettek meg május 8-a után mindent, hogy a valóságos harctól visszatartsák. Ezenfelül nem szabad elfelednünk, hogy az J850-es esztendő egyike volt az ipari és kereskedelmi virágzás legfényesebb esztendeinek, tehát a párizsi proletariátus foglalkoztatottsága teljes volt. Csakhogy az 1850. május 31-i választási törvény a politikai hatalomban való minden részvételből kizárta. Magától a harci tereptől is elvágta. Visszavetette a munkásokat abba a páriahelyzetbe, amelyben a februári forradalom előtt voltak. Azzal, hogy egy ilyen esemény láttán a demokraták irányítására bízták magukat és pillanatnyi jóllét kedvéért el tudták feledni osztályuk forradalmi érdekét, ezzel lemondtak arról a megtiszteltetésről, hogy hódító erő legyenek, alávetették magukat sorsuknak, bebizonyították, hogy az 1848. júniusi vereség évekre harcképtelenekké tette őket, és hogy a történelmi folyamatnak egyelőre megint a fejük felett kell végbemennie. Ami azt a kispolgári demokráciát illeti, amely június 13-án így kiáltott fel: „de ha az általános választójoghoz nyúlnak, akkor aztán!” — ez most azzal vigasztalódott, hogy az ellenforradalmi csapás, mely őt érte, nem csapás, és a május 31-i törvény nem törvény. 1852 május második vasárnapján minden francia megjelenik majd a választás színhelyén, egyik kezében a szavazólappal, a másikban a karddal. Ezzel a jóslattal elégítette ki önmagát. Végül a hadsereget, akárcsak az 1849 május 28-i választásokért, az 1850 márciusi és áprilisi választásokért is megfenyítették feljebbvalói. De most a hadsereg határozottan eltökélte: „Harmadszor a forradalom nem szed rá bennünket.”

Az 1850 május 31-i törvény a burzsoázia coup d’état-ja volt. A forradalom felett aratott összes eddigi győzelmei csak ideiglenes jellegűek voltak. Rögtön kérdésessé váltak, mihelyt a mostani nemzetgyűlés lelép a színpadról. Egy új általános választás véletlenétől függtek, és a választások története 1848 óta megcáfolhatatlanul bebizonyította, hogy amilyen mértékben fejlődött a burzsoázia tényleges uralma, ugyanolyan mértékben ment veszendőbe a néptömegek feletti erkölcsi uralma. Az általános választójog március 10-én egyenesen a burzsoázia uralma ellen nyilatkozott, a burzsoázia az általános választójog száműzésével felelt. A május 31-i törvény tehát egyike volt az osztályharc szükségszerűségeinek. Másrészt az alkotmány ahhoz, hogy a köztársaság elnökének megválasztása érvényes legyen, minimálisan kétmillió szavazatot követelt. Ha egyik elnökjelölt sem kapta meg ezt a minimumot, a nemzetgyűlésnek kellett ama három jelölt közül, akikre a legtöbb szavazat esett, megválasztania az elnököt. Abban az időben, amikor az alkotmányozó nemzetgyűlés ezt a törvényt készítette, tízmillió választó szerepelt a választói névjegyzékekben. Ennek értelmében tehát a választójogosultak egyötöde elégséges volt ahhoz, hogy az elnökválasztás érvényes legyen. A május 31-i törvény legalább hárommillió szavazót törölt a választói névjegyzékekből, a választójogosultak számát hétmillióra csökkentette és mindazonáltal megtartotta az elnökválasztásnál a kétmilliós törvényes minimumot. Felemelte tehát a törvényes minimumot a választóképes szavazatok egyötödéről azoknak majdnem egyharmadára, azaz mindent megtett, hogy az elnökválasztást a nép kezéből a nemzetgyűlés kezébe csempéssze át. Ennélfogva úgy látszott, hogy a rend pártja a május 31-i választási törvénnyel kétszeresen megerősítette uralmát azáltal, hogy a nemzetgyűlés megválasztását és a köztársasági elnök megválasztását a társadalom maradi részére bízta rá.

¹ Utalás Louis Bonaparte „Des idées napoléoniennes” c. könyvére.
² A boradót az alkotmányozó nemzetgyűlés határozata értelmében 1850. jan. 1-én el kellett volna törölni. Tíz nappal e határidő előtt, 1849 dec. 20-án a törvényhozó gyűlés újból bevezette. (V. ö. Marx: „Osztályharcok Franciaországban”)
Egy dec. 13-i ideiglenes törvény hat hónapra felhatalmazta a prefektusokat, hogy önkényesen elmozdíthatnak minden tanítót, aki „érzülete és tanítási módszere folytán hivatására méltatlannak mutatkozik”. A még Falloux-tól származó és márc. 15-én megszavazott tanügyi törvény a népoktatást kiszolgáltatta a papságnak.
³ V. ö. Biblia, Máté 5:37
⁴ Várgrófoknak gúnyolták — Victor Hugo „Les burgraves” c. drámája nyomán — hatalomvágyuk és reakciós törekvéseik miatt a törvényhozó gyűlés ama 17 orléanista és legitimista képviselőjét, akiket a belügyminiszter 1850. máj. 1-i rendeletére megbíztak az új választójogi törvény tervezetének kidolgozásával.
Várgrófnak (Burggraf) hívták annak idején Németországban az egyes városok és körzetek kormányzóit, akiket a császár nevezett ki.
⁵ A törvényhozó nemzetgyűlés által 1850. júl. 16-án hozott új sajtótörvény jelentősen felemelte annak az óvadéknak az összegét, amelyet a lapkiadóknak letétbe kellett helyezniük, továbbá bélyegilletéket vezetett be, amelyet a brosúrákra is kiterjesztettek. Ez az új sajtótörvény folytatása volt más reakciós intézkedéseknek, amelyek gyakorlatilag felszámolták a sajtószabadságot Franciaországban.
⁶ „La Presse” — francia polgári napilap, 1836-tól jelent meg Párizsban, 1857-ig Girardin szerkesztésében; 1848—49-ben a polgári republikánusokat, később a bonapartistákat támogatta.

Következő rész: V.

Tartalomjegyzék