1849. május 28-án ült össze a törvényhozó nemzetgyűlés. 1851. december 2-án kergették szét. Ez a periódus öleli fel az alkotmányos vagy parlamentáris köztársaság élettartamát. [Az 1852-es kiadásban itt még egy bekezdés szerepelt: Ez a periódus három fő korszakra oszlik: 1849. május 28-tól 1849. június 13-ig — a demokrácia és a burzsoázia harca, a kispolgári vagy demokrata párt veresége; 1849. június 13-tól 1850. május 31-ig — a burzsoáziának, azaz a koalícióra lépett orléanistáknak és legitimistáknak vagy a rend pártjának parlamenti diktatúrája, amely az általános választójog eltörlésével éri el a tetőpontját; 1850. május 31-től 1851. december 2-ig — a burzsoázia és Bonaparte harca; a burzsoá-uralom megdöntése, az alkotmányos vagy parlamentáris köztársaság pusztulása.]

Az első francia forradalomban a konstitucionalisták uralmára a girondistáké következik és a girondisták uralmára a jakobinusoké. E pártok mindegyike a haladóbb pártra támaszkodik. Mihelyt elég messzire vitte a forradalmat, úgyhogy többé nem tudja követni s még kevésbé tud az élén járni, a mögötte álló merészebb szövetséges félretolja s a guillotine-ra küldi őt. A forradalom ekképpen felfelé ívelő vonalban mozog.

Az 1848-as forradalom fordított irányú. A proletár párt mint a kispolgári-demokrata párt függeléke jelenik meg. Ez április 16-án, május 15-én és a júniusi napokban elárulja és elejti a proletár pártot. A demokrata párt a maga részéről a burzsoá-republikánus párt vállára támaszkodik. Alighogy a burzsoá-republikánusok azt hiszik, hogy szilárdan állnak, lerázzák a terhes bajtársat és ők maguk a rendpárt vállára támaszkodnak. A rendpárt behúzza vállát, a burzsoá-republikánusokat lebukfencezteti és önmagát a fegyveres erő vállára veti. Még azt hiszi, hogy ennek vállán ül, amikor egy szép napon észreveszi, hogy a vállak szuronyokká változtak. Mindegyik párt hátra rúg a továbbhajtó párt felé, elöl pedig a visszanyomó pártra támaszkodik. Nem csoda, hogy ebben a nevetséges helyzetben elveszti az egyensúlyt, s az elkerülhetetlen arcfintorok után furcsa szökellések közepette összeroskad. A forradalom ekképpen lefelé ívelő vonalban mozog. Még el sem takarították az .utolsó februári barikádokat, még meg sem alakult az első forradalmi hatóság, s máris ebben a hátráló mozgásban van.

A tárgyalt periódus a kiáltó ellentmondások legtarkább keveréke: konstitucionalisták, akik nyíltan az alkotmány ellen konspirálnak, forradalmárok, akik bevallottan konstitucionalisták, egy nemzetgyűlés, amely mindenható akar lenni és folyvást parlamentáris marad; egy hegypárt, amely a tűrésben leli hivatását és elkövetkezendő győzelmek jövendölésével parírozza jelenbeli vereségeit; royalisták, akik a köztársaság pater conscriptusai [honatyái (a római szenátorok megszólítása)] és akiket a helyzet arra kényszerít, hogy az ellenségeskedő királyi házakat, amelyeknek hívei, tartsák meg külföldön, a köztársaságot pedig, amelyet gyűlölnek, Franciaországban; egy végrehajtó hatalom, amely erejét magában a gyengeségében és tiszteletreméltóságát az önmaga iránt keltett megvetésben leli; egy köztársaság, amely nem egyéb, mint két monarchiának, a restaurációnak és a júliusi monarchiának az összesített becstelensége, az impérium címkéjével ellátva; — egyesülések, amelyeknek legelső klauzulája a szétválás, harcok, amelyeknek legelső törvénye az eldöntetlenség, féktelen, tartalmatlan agitáció a nyugalom nevében, a nyugalom legünnepélyesebb prédikálása a forradalom nevében, szenvedélyek igazság nélkül, igazságok szenvedély nélkül, hősök hőstettek nélkül, történelem események nélkül; fejlődés, amelynek mintha egyetlen hajtóereje a naptár lenne és amely kifáraszt ugyanazoknak a feszültségeknek és elernyedéseknek folytonos ismétlődésével; ellentétek, amelyek mintha csak azért korbácsolódnának periodikusan tetőpontjukra, hogy letompuljanak és összeomoljanak anélkül, hogy képesek volnának feloldódni; önhitten közszemlére lett erőfeszítések és polgári rémület a világvége veszélye miatt, ugyanakkor pedig a világmegmentők a legkicsinyesebb cselszövéseket és udvari komédiákat viszik színre, amelyek a maguk laisser aller-jában [szabad folyásában] nem annyira az ítélet napjára, mint inkább a fronde¹ idejére emlékeztetnek; — Franciaország hivatalos összlángesze tönkretéve egyetlen egyén fifikus ostobaságától; a nemzet összakarata, amely valahányszor az általános választójogban megszólal, a tömegérdekek megrögzött ellenségeiben keresi megfelelő kifejezését, míg végül egy kalóz önfejűségében találja meg azt. Ha akad történelmi szakasz, amely szürke alapon szürkére van festve, akkor ez az. Emberek és események fordított Schlemihlekként² jelennek meg, árnyakként, amelyek elvesztették testüket. Maga a forradalom megbénítja saját hordozóit, és csak ellenfeleit ruházza fel szenvedélyes erőszakossággal. Amikor a „vörös kísértet”, amelyet az ellenforradalmárok folyvást felidéznek és kiűznek, végre megjelenik, akkor nem anarchista frígiai sapkával a fején jelenik meg, hanem a rend egyenruhájában, vörös buggyosnadrágban.

Láttuk már: Az a kormány, amelyet Bonaparte 1848. december 20-án, mennybemenetele napján beiktatott, a rendpártnak, a legitimista és orléanista koalíciónak kormánya volt. Ez a Barrot—Falloux-kormány túlélte a republikánus alkotmányozó gyűlést — amelynek élettartamát többé-kevésbé erőszakosan megrövidítette —, és még kezében volt a kormányrúd. Changarnier, a szövetkezett royalisták tábornoka, folyvást a maga személyében egyesítette az első katonai hadosztály és a párizsi nemzetőrség főparancsnokságát. Végül az általános választások nagy többséget biztosítottak a rendpártnak a nemzetgyűlésben. Itt összetalálkoztak Lajos Fülöp képviselői és pairjei a legitimisták szent csapatával, akik számára a nemzet nagyszámú szavazólapja a politikai színpadra szóló belépőjeggyé változott. A bonapartista népképviselők túl gyéren voltak ahhoz, hogy önálló parlamenti pártot alkothassanak és csak mint a rendpárt mauvaise queue-je [rossz uszálya] jelentek meg. így a rendpárt birtokában volt a kormányhatalomnak, a hadseregnek és a törvényhozó testületnek, egyszóval az állam összhatalmának, erkölcsileg megerősíttetve az általános választások által, amelyek uralmát a nép akarataként tüntették fel, és azon győzelem által, amelyet az ellenforradalom az egész európai kontinensen egyidejűleg aratott.

A hajótörést szenvedett tiszta republikánusok száma a törvényhozó nemzetgyűlésben egy körülbelül ötven főnyi klikkre olvadt össze, élén az afrikai tábornokokkal, Cavaignackal, Lamoricière-ral, Bedeauval. A nagy ellenzéki pártot viszont a hegypárt alkotta. Ezt a parlamenti keresztnevet a szociáldemokrata párt adta magának. A nemzetgyűlés 750 szavazatából több mint 200-zal rendelkezett, és ezért legalábbis oly hatalmas volt, mint a rendpárt három frakciójának bármelyike magában véve. Az egész royalista koalícióval szembeni viszonylagos kisebbségét különös körülmények ellensúlyozni látszottak. Nemcsak az mutatkozott meg, hogy a vidéki választásokon jelentős számú hívet nyert a falusi népesség körében. Párizsnak majdnem valamennyi képviselőjét is a maga soraihoz számlálta, a hadsereg három altiszt megválasztásával demokrata hitvallást tett, s a hegypárt fejét, Ledru-Rollint, a rendpárt minden képviselőjével szemben parlamenti nemesi rangra emelte az öt département, amely együttesen rá szavazott. Úgy látszott tehát — tekintve a royalistáknak egymás között és az egész rendpártnak Bonaparte-tal való elkerülhetetlen összeütközéseit —, hogy a hegypárt 1849. május 28-án a siker minden elemét kezében tartja. Két héttel később mindent elvesztett, a becsületet is beleszámítva.

Mielőtt a parlamenti történetet tovább követjük, néhány megjegyzésre van szükség, hogy elkerüljük a szokásos tévedéseket a tárgyalt korszak egész jellege tekintetében. Ha a demokraták módján nézzük, akkor a törvényhozó nemzetgyűlés periódusában ugyanarról van szó, mint az alkotmányozó nemzetgyűlés periódusában: egyszerűen republikánusok és royalisták harcáról. Magát a mozgalmat azonban a demokraták egy jelszóba foglalják össze: „reakció” — éjszaka, amikor minden tehén fekete, s amikor ledarálhatják éjjeliőri közhelyeiket. És persze első pillantásra a rendpárt különböző royalista frakciók gomolyagának látszik, amelyek nemcsak egymás ellen fondorkodnak, hogy mindegyik a saját trónkövetelőjét emelje trónra és az ellenpárt trónkövetelőjét kizárja, hanem valamennyien egyesülnek is a „köztársaság” elleni közös gyűlöletben és közös támadásokban. A hegypárt a maga részéről e royalista összeesküvéssel ellentétben a „köztársaság” képviselőjeként jelenik meg. Úgy tűnik, mintha a rendpárt állandóan egy olyan „reakcióval” foglalkozna, amely — nem többé és nem kevésbé, mint Poroszországban — a sajtó, az egyesülés stb. ellen irányul és a bürokráciának, a csendőrségnek és a parquet-nak [ügyészségnek] a brutális rendőri beavatkozásaiban foganatosul, mint Poroszországban. A „hegypárt” meg a maga részéről éppúgy folyton azzal foglalkozik, hogy ezeket a támadásokat elhárítsa és így az „örök emberi jogokat” védje, mint ezt minden úgynevezett néppárt többé-kevésbé tette másfél század óta. De a helyzetnek és a pártoknak közelebbi szemügyre vételekor eltűnik ez a felszíni látszat, amely e periódus osztályharcát és sajátságos arculatát elfátyolozza.

Legitimisták és orléanisták alkották, mint mondottuk, a rendpárt két nagy frakcióját. Vajon ami ezeket a frakciókat trónkövetelőikhez kötötte és egymástól elválasztotta, az csak a liliom és a trikolor volt, a Bourbon-ház és az Orléans-ház, a royalizmus különböző árnyalatai — vajon egyáltalán csak a royalizmus hitvallása? A Bourbonok alatt a nagy földtulajdon uralkodott papjaival és lakájaival, az Orléans-ok alatt a pénzarisztokrácia, a nagyipar, a nagykereskedelem, vagyis a tőke ügyvédekből, professzorokból és ékesszólókból álló kíséretével. A legitim királyság csupán politikai kifejezése volt a földesurak öröklött uralmának, ahogy a júliusi monarchia csupán politikai kifejezése volt a polgári parvenük bitorolt uralmának. Ami tehát ezt a két frakciót elválasztotta egymástól, azok nem úgynevezett elvek, hanem anyagi létfeltételeik voltak, a tulajdon két különböző fajtája, a városnak és a falunak régi ellentéte, a tőke és a földtulajdon közötti vetélkedés. Hogy ugyanakkor régi emlékek, személyes ellenségeskedések, félelmek és remények, előítéletek és illúziók, rokon- és ellenszenvek, meggyőződések, hitcikkelyek és elvek is fűzték őket az egyik vagy a másik királyi házhoz — ki tagadná ezt? A tulajdon különböző formáin, a társadalmi létfeltételeken egy egész felépítmény emelkedik különböző és sajátságosán alakult érzésekből, illúziókból, gondolkodásmódokból és életszemléletekből. Ezeket az egész osztály teremti meg és alakítja ki a maga anyagi alapjaiból és a megfelelő társadalmi viszonyokból. Az egyes egyén, akihez mindez hagyományon és nevelésen át jut el, azt képzelheti, hogy ezek a tulajdonképpeni indítóokai és kiindulópontjai cselekvésének. Habár az orléanisták, a legitimisták, mindkét frakció önmagával és a másikkal azt igyekezett elhitetni, hogy a két királyi ház iránti ragaszkodásuk választja el őket egymástól, a tények később azt bizonyították, hogy ellenkezőleg, az érdekeik meghasonlottsága tiltotta a két királyi ház egyesülését. S ahogy a magánéletben különbséget teszünk aközött, amit egy ember hisz és mond önmagáról, és aközött, ami ő valóban és amit tesz, a történelmi harcokban még sokkal inkább meg kell különböztetnünk a pártok frázisait és képzelgéseit a valódi organizmusuktól és a valódi érdekeiktől, az elképzelésüket a realitásuktól. Orléanisták és legitimisták a köztársaságban egyforma igényekkel álltak egymás mellett. Habár mindegyik fél a másikkal szemben a saját királyi házának restaurációját akarta keresztülvinni, ez mégsem jelentett mást, mint azt, hogy a két nagy érdek, amelyekre a burzsoázia hasad — földtulajdon és tőke —, mindegyik a saját felsőbbségét és a másik alárendeltségét igyekezett restaurálni. A burzsoázia két érdekéről beszélünk, mert a nagy földtulajdon, feudális kacérkodása és faji gőgje ellenére, teljesen elpolgáriasodott a modern társadalom fejlődése következtében. Így Angliában a toryk sokáig azt képzelték magukról, hogy a királyságért, az egyházért és az óangol alkotmány szépségeiért rajonganak, amíg a veszély napja ki nem csikarta belőlük a vallomást, hogy csak a földjáradékért rajonganak.

A koalícióra lépett royalisták az egymás ellen folytatott intrikáikat a sajtóban, Emsben, Claremontban,³ a parlamenten kívül vitték színre. A kulisszák mögött megint magukra öltötték régi orléanista és legitimista libériájukat, s megint eljátszották régi lovagi tornáikat. De a nyilvános színpadon, a nagy politikai drámáikban, nagy parlamenti pártként, puszta hajbókolással fizetik ki megfelelő királyi házukat és elnapolják a monarchia restaurációját in infinitum [a végtelenségig]. Valódi ügyüket mint a rend pártja intézik, vagyis társadalmi, nem pedig politikai cégér alatt, mint a polgári világrend képviselői, nem pedig mint kóbor hercegnők lovagjai; mint burzsoá-osztály más osztályokkal szemben, nem pedig mint royalisták a republikánusok ellen. S mint a rend pártja korlátlanabb és keményebb uralmat gyakoroltak a társadalom egyéb osztályai felett, mint bármikor azelőtt a restauráció vagy a júliusi monarchia alatt, ahogy ez az uralom egyáltalán csak a parlamentáris köztársaság formájában volt lehetséges, mert csak ebben a formában egyesülhetett a francia burzsoázia két nagy alosztálya, tehát csak ebben a formában tűzhették napirendre osztályuk uralmát ezen osztály egyik kiváltságos frakciójának rezsimje helyett. S ha ennek ellenére a rend pártjaként is inzultálták a köztársaságot és hangot adtak ellenszenvüknek iránta, ez nemcsak royalista visszaemlékezésből történt. Ösztönük sugallta, hogy a köztársaság betetőzi ugyan politikai uralmukat, de egyszersmind aláássa annak társadalmi alapját, mert most közvetítés nélkül kell a leigázott osztályokkal szembenállniok s velük megbirkózniuk, a korona által nyújtott fedezék nélkül, anélkül, hogy a nemzet érdeklődését az egymás között s a királysággal vívott alárendelt harcaikkal levezethetnék. A gyengeség érzése volt az, ami visszarettentette őket saját osztályuralmuk tiszta feltételeitől s visszakívántatta velük annak tökéletlenebb, fejletlenebb és éppen ezért veszélytelenebb formáit. Ezzel szemben valahányszor a koalícióra lépett royalisták összeütközésbe kerülnek a velük szembenálló trónkövetelővel, Bonaparte-tal, valahányszor azt hiszik, hogy a végrehajtó hatalom parlamenti mindenhatóságukat fenyegeti, valahányszor tehát uralmuk politikai jogcímét kell kidomborítaniuk, republikánusokként lépnek fel, nem pedig royalistákként, kezdve az orléanista Thiers-en, aki figyelmezteti a nemzetgyűlést, hogy a köztársaság választja el őket egymástól a legkevésbé, egészen a legitimista Berryer-ig, aki 1851. december 2-án, a háromszínű szalaggal övezve, a tizedik kerületi elöljáróság épülete előtt összegyűlt népnek tribünként a köztársaság nevében szónokol. Igaz, hogy a visszhang gúnyosan feléje kiáltja: V. Henrik! V. Henrik!

A koalícióra lépett burzsoáziával szemben kialakult egy kispolgárok és munkások közötti koalíció: az úgynevezett szociáldemokrata párt. A kispolgárok azt látták, hogy az 1848-as júniusi napok után rosszul jutalmazták őket, hogy anyagi érdekeik veszélyeztetve vannak és hogy az ezen érdekek érvényesítésére hivatott demokratikus biztosítékokat az ellenforradalom kérdésessé teszi. Ezért közeledtek a munkásokhoz. Másfelől parlamenti képviseletük, a burzsoá-republikánusok diktatúrája idején félretolt hegypárt, az alkotmányozó nemzetgyűlés életének második felében a Bonaparte és a royalista miniszterek elleni harcával visszahódította elvesztett népszerűségét. E párt szövetséget kötött a szocialista vezérekkel. A kibékülést 1849 februárjában banketteken ünnepelték. Közös programot dolgoztak ki, közös választási bizottságokat alakítottak és közös jelölteket állítottak. A proletariátus szociális követeléseinek lefaragták a forradalmi élét és demokratikus fordulatot adtak nekik, a kispolgárság demokratikus igényeit megfosztották pusztán politikai formájuktól és szocialista élüket helyezték előtérbe. Így keletkezett a szociáldemokrácia. E kombináció eredménye, az új hegypárt, néhány a munkásosztályból származó mellékszereplőt és néhány szocialista szektariánust leszámítva, ugyanazokat az elemeket foglalta magában, mint a régi hegypárt, csak számban megerősödve. De a hegypárt a fejlődés során megváltozott azzal az osztállyal együtt, amelyet képviselt. A szociáldemokrácia sajátságos jellege abban foglalható össze, hogy demokratikus-republikánus intézményeket követel eszközként, nem ahhoz, hogy a két végletet, a tőkét és a bérmunkát megszüntesse, hanem ahhoz, hogy ellentétüket letompítsa és összhanggá változtassa. Bármily különböző rendszabályokat javasolnak is e cél elérésére, bármennyire felcicomázza is magát ez a cél többé-kevésbé forradalmi képzetekkel, a tartalom ugyanaz marad. Ez a tartalom pedig a társadalom megváltoztatása demokratikus úton, de a kispolgáriasság határain belül való megváltoztatása. Csak nem kell korlátolt módon azt képzelni, hogy a kispolgárság elvileg önző osztályérdeket akar keresztülvinni. Ellenkezőleg, azt hiszi, hogy felszabadulásának különös feltételei azok az általános feltételek, amelyek egyedül teszik lehetővé a modern társadalom megmentését és az osztályharc elkerülését. Éppoly kevéssé kell azt képzelni, hogy a demokrata képviselők mármost valamennyien shopkeeperek [szatócsok] vagy ezeknek a rajongói. Műveltségük s egyéni helyzetük tekintetében olyan távol állhatnak tőlük, mint ég a földtől. Ami őket a kispolgár képviselőivé teszi, az az, hogy a fejükben nem jutnak túl azokon a korlátokon, amelyeken amaz az életben nem jut túl, hogy ezért ők az elméletben ugyanazokra a feladatokra és megoldásokra hajtatnak, amelyekre amazt hajtja a gyakorlatban az anyagi érdek és a társadalmi helyzet. Egyáltalában ez a viszonyuk valamely osztály politikai és irodalmi képviselőinek ahhoz az osztályhoz, amelyet képviselnek.

Ebből a fejtegetésből magától értetődik, hogy amikor a hegypárt a rendpárttal folyton a köztársaságért és az úgynevezett emberi jogokért küzd, akkor a hegypárt végcélja nem a köztársaság, sem pedig az emberi jogok, éppoly kevéssé, ahogy egy hadsereg, amelyet meg akarnak fosztani fegyvereitől s amely ezellen védekezik, nem azért lépett a harc mezejére, hogy a fegyverei birtokában maradjon.

A rend pártja mindjárt a nemzetgyűlés összeültekor provokálta a hegypártot. A burzsoázia most szükségesnek érezte, hogy leszámoljon a demokrata kispolgárokkal, ahogy egy évvel azelőtt megértette annak szükségességét, hogy végezzen a forradalmi proletariátussal. Csakhogy az ellenfél helyzete más volt. A proletár párt ereje az utcában gyökerezett, a kispolgároké magában a nemzetgyűlésben. Ki kellett hát csalni őket a nemzetgyűlésből az utcára, és velük magukkal szétzúzatni parlamenti hatalmukat, mielőtt még idő és alkalom azt megszilárdíthatta volna. A hegypárt hanyatt-homlok rohant a csapdába.

A csalétek, amelyet elébe vetettek, Rómának a francia csapatok által történt bombázása volt. Ez megsértette az alkotmány V. cikkelyét, amely szerint a francia köztársaságnak tilos haderőit egy másik nép szabadsága ellen felhasználni. Ezenfelül az 54. § szerint az is tilos, hogy a végrehajtó hatalom bármiféle hadüzenetet intézzen a nemzetgyűlés hozzájárulása nélkül, az alkotmányozó nemzetgyűlés pedig a május 8-i határozatával helytelenítette a római expedíciót. Ezeknek az okoknak alapján Ledru-Rollin 1849 június 11-én vádindítványt terjesztett be Bonaparte és miniszterei ellen. Thiers darázsszúrásai által felingerelve éppenséggel arra a fenyegetésre ragadtatta magát, hogy az alkotmányt minden eszközzel, még fegyverrel a kézben is megvédi. A hegypárt egy emberként emelkedett fel és megismételte ezt a fegyverbehívást. Június 12-én a nemzetgyűlés elvetette a vádindítványt, és a hegypárt elhagyta a parlamentet. A június 13-i események ismeretesek: a hegypárt egy részének kiáltványa, amelyben Bonaparte-ot és minisztereit „alkotmányon kívül állóknak” nyilvánították; a demokrata nemzetőrök utcai felvonulása, akik fegyvertelenek lévén, Changarnier csapataival szembekerülve szétszaladtak stb. stb. A hegypárt egy része külföldre menekült, egy másik részét átadták a bourges-i vésztörvényszéknek, a maradék részt pedig egy parlamenti szabályzattal a nemzetgyűlés elnökének iskolamesteri felügyelete alá rendelték.⁴ Párizst megint ostromállapotba helyezték és nemzetőrségének demokratikus részét feloszlatták. Így törték meg a hegypárt befolyását a parlamentben, és a kispolgárok hatalmát Párizsban.

Lyont, ahol június 13-a véres munkásfelkelésre adta meg a jelt, a környező öt département-nal együtt szintén ostromállapotban levőnek nyilvánították, s ez az állapot mind e pillanatig tart.

A hegypárt zöme cserbenhagyta élcsapatát, amennyiben megtagadta proklamációjának az aláírását. A sajtó dezertált, amennyiben csak két újság merte nyilvánosságra hozni a pronunciamentót [kormány elleni harcias kiáltványt]. A kispolgárok elárulták képviselőiket, amennyiben a nemzetőrök távol maradtak, vagy ahol megjelentek, megakadályozták a barikádépítést. A képviselők rászedték a kispolgárokat, amennyiben a hadseregbeli állítólagos szövetségesek sehol sem voltak láthatók. Végül a demokrata párt ahelyett, hogy újabb erőt nyert volna a proletariátustól, megfertőzte azt saját gyengeségével, és — mint rendszerint a fennkölt demokrata tettek esetében — a vezetőknek megvolt az az elégtételük, hogy „népüket” dezertálással, a népnek pedig megvolt az az elégtétele, hogy vezetőit csalárdsággal vádolhatta.

Ritkán hirdettek meg akciót nagyobb zajjal, mint a hegypárt küszöbönálló hadjáratát, ritkán kürtöltek ki eseményt nagyobb magabiztossággal és oly sokkal idő előtt, mint a demokrácia elkerülhetetlen győzelmét. Egész bizonyos: a demokraták hisznek a kürtökben, amelyeknek harsogásától Jerikó falai ledőltek. S valahányszor a zsarnokság sáncai előtt állanak, igyekeznek a csodát utánozni. Ha a hegypárt a parlamentben akart győzni, nem lett volna szabad fegyverbe hívnia. Ha a parlamentben fegyverbe hívott, nem lett volna szabad az utcán parlamentárisan viselkednie. Ha komolyan gondolta a békés tüntetést, akkor dőreség volt nem előre látnia, hogy harciasan fogják fogadni. Ha valódi harcra törekedett, akkor eredeti dolog volt letenni azokat a fegyvereket, amelyekkel azt meg kellett volna vívnia. De a kispolgárok és demokrata képviselőik forradalmi fenyegetései nem egyebek, mint kísérletek az ellenfél megfélemlítésére. S ha zsákutcába tévedtek, ha eléggé kompromittálták magukat ahhoz, hogy rákényszerülnek fenyegetéseik valóra váltására, akkor ez olyan kétértelmű módon történik, amely mit sem kerül inkább, mint a célhoz vezető eszközöket, és ürügyeket keres a vereségre. A harsogó nyitány, amely a harcot meghirdette, csüggedt dörmögéssé válik, mihelyt a harcnak el kell kezdődnie, a színészek nem veszik többé au sérieux [komolyan] önmagukat, s a cselekmény laposra zsugorodik, mint egy léggömb, amelybe gombostűt szúrnak.

Egyetlen párt sem túlozza el jobban önmaga előtt eszközeit, mint a demokrata párt, egyik sem ámítja önmagát könnyelműbben a helyzetet illetően. Ha a hadsereg egy része mellette szavazott, a hegypárt máris meg volt győződve arról, hogy a hadsereg fel fog őérte lázadni. S milyen alkalomból? Abból az alkalomból, amelynek a csapatok álláspontjáról nem volt más értelme, mint hogy a forradalmárok a római katonák pártját fogták a francia katonák ellen. Másrészt 1848 júniusának emlékei még túl frissek voltak, semhogy ne élt volna a proletariátusban egy mély ellenszenv a nemzetőrséggel szemben, a titkos társaságok vezetőiben pedig egy erős bizalmatlanság a demokrata vezetőkkel szemben. Ezeknek az egyenetlenségeknek az elsimításához veszélyben forgó nagy közös érdekek kellettek volna. Egy elvont alkotmány-paragrafus megsértése nem kínálkozhatott ilyen érdek gyanánt. Nem sértették-e meg már ismételten az alkotmányt, maguknak a demokratáknak a bizonykodása szerint is? Nem bélyegezték-e meg az alkotmányt a legnépszerűbb újságok mint ellenforradalmi tákolmányt? De a demokrata, mivel a kispolgárságot képviseli, tehát egy átmeneti osztályt, amelyben egyszerre két osztály érdekei letompulnak, azt képzeli magáról, hogy egyáltalában az osztályellentét fölé emelkedik. A demokraták elismerik, hogy egy kiváltságos osztály áll velük szemben, de ők a nemzet valamennyi többi részével együtt alkotják a népet. Amit ők képviselnek, az a népjog; ami őket érdekli, az a népérdek. Nekik ezért nincs szükségük arra, hogy egy küszöbönálló harc előtt megvizsgálják a különböző osztályok érdekeit és állásait. Nekik nincs szükségük arra, hogy saját eszközeiket túlságosan gondosan mérlegeljék. Nekik éppen csak jelt kell adniuk, hogy a nép a maga összes kimeríthetetlen erőforrásaival a sanyargatókra vesse magát. Ha aztán a kivitelnél érdekeik érdekteleneknek és erejük erőtlenségnek bizonyul, akkor ez vagy kártékony szofistákon múlik, akik az oszthatatlan népet különböző ellenséges táborokra szaggatják, vagy a hadsereg túl elállatiasodott és túl elvakult volt ahhoz, hogy a demokrácia tiszta céljait saját javaként fogja fel, vagy a kivitel egy részletén feneklett meg az egész, vagy pedig egy előre nem látott véletlen hiúsította meg ezúttal a játszmát. A demokrata mindenesetre éppoly makulátlanul kerül ki a legcsúfosabb vereségből, amilyen ártatlanul belekerült, azzal az újdonsült meggyőződéssel, hogy neki győznie kell, hogy nem neki magának és pártjának kell a régi álláspontot feladnia, hanem megfordítva, a viszonyoknak kell őhozzá érlelődniük.

Ne képzeljük ezért, hogy a megtizedelt, megtört, az új parlamenti szabályzattal megalázott hegypárt túlságosan szerencsétlen volt. Ha június 13-a eltávolította vezetőit, másrészt helyet csinál alárendeltebb kapacitásoknak, akiknek ez az új pozíció hízeleg. Ha parlamenti erőtlenségük nem volt többé kétségbe vonható, most már jogosan korlátozhatták cselekvésüket az erkölcsi felháborodás kitöréseire és dörgedelmes szónoklásra. Ha a rendpárt úgy tett, mintha bennük mint a forradalom utolsó hivatalos képviselőiben látná az anarchia minden rémségének megtestesülését, a valóságban annál sekélyesebbek és szerényebbek lehettek. Június 13-a miatt pedig ezzel a mélyértelmű fordulattal vigasztalódtak: De ha az általános választójoghoz mernek nyúlni, akkor aztán! Akkor megmutatjuk, kik vagyunk. Nous verrons. [Majd meglátjuk.]

Ami a külföldre menekült hegypártiakat illeti, elég itt megemlíteni, hogy Ledru-Rollin azért, mert sikerült neki alig két hét alatt a hatalmas pártot, melynek élén állt, menthetetlenül tönkretennie, most hivatva érezte magát, hogy in partibus francia kormányt alakítson; hogy alakja a messzeségben, eltávolítva a cselekvés talajától, abban a mértékben nőtt, amelyben a forradalom színvonala süllyedt és a hivatalos Franciaország hivatalos nagyságai törpültek; hogy 1852 republikánus pretendenseként szerepelhetett; hogy időszakonként köriratokat intézett a havasalföldiekhez és más népekhez, s ezekben a kontinens zsarnokait a maga és szövetségesei tetteivel fenyegette. Nem volt-e némi igaza Proudhonnak, amikor ezeknek az uraknak odakiáltotta: „Vous n’êtes que des blagueurs” [Szószátyárok vagytok, semmi egyebek]?

Június 13-án a rendpárt nemcsak a hegypártot törte meg, hanem azt is keresztülvitte, hogy az alkotmányt alárendeljék a nemzetgyűlés többségi határozatainak. A köztársaságot pedig így értelmezte: a burzsoázia a köztársaságban parlamentáris formák között uralkodik, nem korlátoztatván, mint a monarchiában, a végrehajtó hatalom vétója vagy a parlament feloszlathatósága által. Ez volt a parlamentáris köztársaság, ahogy Thiers nevezte. De ha a burzsoázia június 13-án biztosította mindenhatóságát a parlament épületén belül, nem sújtotta-e magát a parlamentet a végrehajtó hatalommal és a néppel szemben gyógyíthatatlan gyengeséggel, amikor e parlament legnépszerűbb részét kitaszította? Amikor számos képviselőt minden további ceremónia nélkül a parquet megkeresésének kiszolgáltatott, saját parlamenti sérthetetlenségét szüntette meg. A megalázó szabályzat, amelynek a hegypártot alávetette, ugyanolyan mértékben emeli magasabbra a köztársaság elnökét, amilyen mértékben a nép egyes képviselőit lejjebb szorítja. Azzal, hogy az alkotmányos berendezkedés védelmére irányuló felkelést anarchikus, a társadalom felforgatását célzó tettnek bélyegezte, megtiltotta önmagának, hogy a felkeléshez apelláljon, mihelyt a végrehajtó hatalom vele szemben sértené meg az alkotmányt. S a történelem iróniája úgy hozza, hogy azt a tábornokot, aki Bonaparte megbízásából Rómát bombázta, s így a közvetlen indítóokot szolgáltatta a június 13-i alkotmányos lázadáshoz, hogy Oudinot-t a rendpárt 1851 december 2-án kénytelen könyörögve és hasztalanul felkínálni a népnek az alkotmány tábornokaként Bonaparte ellen. Június 13-ának egy másik hőse, Vieyra, aki a nemzetgyűlés szószékéről dicséretet aratott azokért a brutalitásokért, amelyeket demokrata újságok helyiségeiben a pénzarisztokráciához tartozó nemzetőrök bandájának élén elkövetett, ugyanez a Vieyra be volt avatva Bonaparte összeesküvésébe és lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy a nemzetgyűlést halála órájában elvágták annak minden lehetőségétől, hogy a nemzetőrség megvédje.

Június 13-ának még más értelme is volt. A hegypárt Bonaparte vád alá helyezését akarta kicsikarni. Veresége tehát Bonaparte közvetlen győzelme volt, személyes diadala demokrata ellenségei felett. A rend pártja kivívta a győzelmet, Bonaparte-nak csak le kellett aratnia. Meg is tette. Június 14-én Párizs falain egy kiáltvány volt olvasható, amelyben az elnök, mintegy a maga közreműködése nélkül, vonakodva, pusztán az események ereje által kényszerítve, kilép kolostori elzárkózottságából, mint a félreismert erény panaszkodik ellenfeleinek rágalmai miatt, s miközben a maga személyét látszik a rend ügyével azonosítani, éppen ellenkezőleg, a rend ügyét azonosítja a maga személyével. Ezenfelül, jóllehet a nemzetgyűlés utólag jóváhagyta a Róma elleni expedíciót, de Bonaparte volt az, aki kezdeményezte. Miután újra bevezette Sámuel főpapot a Vatikánba, remélhette, hogy Dávid királyként vonul be a Tuileriákba.⁵ Megnyerte magának a papokat.

A június 13-i lázadás, mint láttuk, békés utcai felvonulásra korlátozódott. Nem volt hát semmiféle harci babér, amit vele szemben arathattak volna. Mégis, ebben a hősökben és eseményekben oly szegény korban, a rendpárt ezt a vérontás nélküli csatát második Austerlitzcé⁶ avatta. Szószék és sajtó a néptömegekkel mint az anarchia erőtlenségével szemben a hadsereget mint a rend erejét és Changarnier-t mint a „társadalom védőbástyáját” dicsőítette. Ezt a misztifikációt végül maga is elhitte. De suba alatt a kétesnek tűnő hadtesteket elhelyezték Párizsból, azokat az ezredeket, amelyeknél a választások a legdemokratikusabban ütöttek ki. Franciaországból Algírba száműzték, a csapatokból a nyugtalanfejűeket büntetőosztagokba irányították, végül módszeresen keresztülvitték a sajtó kizárását a kaszárnyából és a kaszárnya kizárását a polgári társadalomból.

Itt elérkeztünk a francia nemzetőrség történetének döntő fordulópontjához. 1830-ban a nemzetőrség döntötte el a restauráció bukását. Lajos Fülöp alatt kudarcot vallott minden lázadás, amelyben a nemzetőrség a katonaság oldalán állt. Amikor az 1848 februári napokban a nemzetőrség a felkeléssel szemben passzívnak, Lajos Fülöppel szemben pedig kétesnek mutatkozott, Lajos Fülöp elveszettnek tartotta magát és el is volt veszve. Így az a meggyőződés vert gyökeret, hogy a forradalom a nemzetőrség nélkül s a hadsereg a nemzetőrség ellen nem győzhet. A hadsereg babonás hite volt ez a polgári mindenhatóságban. Az 1848-as júniusi napok, amikor a nemzetőrség egésze a sorkatonasággal együtt leverte a felkelést, megerősítette ezt a babonát. Bonaparte hatalomra kerülése után a nemzetőrség pozíciója némiképpen hanyatlott azáltal, hogy parancsnokságát Changarnier személyében alkotmányellenesen egyesítették az első katonai hadosztály parancsnokságával.

Ahogy itt a nemzetőrség feletti parancsnokság a katonai főparancsnok egyik attribútumának, úgy maga a nemzetőrség már csak a sorkatonaság függelékének mutatkozott. Június 13-án végül megtörték a nemzetőrséget: mégpedig nemcsak a részleges feloszlatásával, amely ettől fogva periodikusan Franciaország minden pontján megismétlődött és csak romokat hagyott belőle. A június 13-i tüntetés mindenekelőtt a demokrata nemzetőrök tüntetése volt. Ha fegyvereiket nem is, de egyenruhájukat szembe állították a hadsereggel, márpedig éppen ebben az egyenruhában rejlett a talizmán. A hadsereg meggyőződött arról, hogy ez az egyenruha éppolyan gyapjúrongy, mint más rongy. A varázs megtört. Az 1848-as júniusi napokban burzsoázia és kispolgárság nemzetőrségként egyesült a hadsereggel a proletariátus ellen, 1849. június 13-án a burzsoázia a kispolgári nemzetőrséget a hadsereggel kergettette szét, 1851. december 2-án magának a burzsoáziának a nemzetőrsége már nem volt sehol, és Bonaparte ezt a tényt csak megállapította, amikor utólag aláírta a feloszlatásáról szóló rendeletet. Így a burzsoázia maga törte ketté utolsó fegyverét a hadsereggel szemben, de ketté kellett törnie attól a pillanattól kezdve, amikor a kispolgárság nem vazallusként mögötte, hanem rebellisként előtte állt, ahogy egyáltalán az abszolutizmussal szembeni minden védelmi eszközét saját kezével kellett szétrombolnia, mihelyt maga abszolúttá vált.

A rendpárt eközben úgy ünnepelte a hatalom visszahódítását — amely 1848-ban csak azért látszott elveszettnek, hogy 1849-ben korlátáitól megszabadulva újra előkerüljön —, hogy szidalmazta a köztársaságot és az alkotmányt, hogy elátkozott minden eljövendő, jelenlegi és elmúlt forradalmat, beleértve azt is, amit saját vezérei csináltak, hogy olyan törvényeket hozott, amelyek a sajtót gúzsba kötötték, az egyesülési szabadságot megsemmisítették és az ostromállapotot szerves intézményként szabályozták. Majd a nemzetgyűlés elnapolta magát augusztus közepétől október közepéig, miután távolléte idejére egy permanencia-bizottságot nevezett ki. E szünet alatt a legitimisták Emsszel, az orléanisták Claremonttal intrikáltak, Bonaparte a hercegi körutazásaival intrikált, a département-оk tanácsai pedig úgy, hogy az alkotmány revízióját tárgyalták — csupa olyan mozzanat, amelyek a nemzetgyűlés periodikus szüneteiben rendszeresen visszatérnek, s amelyekbe csak akkor akarok belebocsátkozni, amikor eseményekké válnak. Itt még csak annyit jegyzek meg, hogy a nemzetgyűlés apolitikusan cselekedett, amikor hosszabb intervallumokra eltűnt a színpadról, s a köztársaság élén már csak egy, jóllehet siralmas alakot hagyott szem előtt, Louis Bonaparte alakját, miközben a rend pártja, a közönség megbotránkozására, royalista alkotóelemeire bomlott és egymással ellenkező restaurációs vágyai után futott. Valahányszor ezekben a szünetekben a parlament zavarkeltő lármája elnémult és a teste feloldódott a nemzetben, félreismerhetetlenül megmutatkozott, hogy már csak egyvalami hiányzik e köztársaság igazi alakjának tökéletessé tételéhez: a parlament szüneteinek állandósítása s a köztársaság feliratának — Liberté, Egalité, Fraternité [Szabadság, egyenlőség, testvériség!] — helyettesítése ezen egyértelmű szavakkal: Infanterie, Cavalerie, Artillerie! [Gyalogság, lovasság, tüzérség!]

¹ Fronde — a nagy hűbéruraknak a megszilárdult abszolutizmus elleni fragmentált mozgalma Franciaországban XIV. Lajos kiskorúsága, illetve Ausztriai Anna régenssége idején (1648-1653).
² Schlemihl — Chamisso „Die seltsame Geschichte Peter Schlemihls” c. elbeszélésének hőse, aki eladta árnyékát az ördögnek egy kiapadhatatlan pénzeszacskóért.
³ Ems — gyógyhely Németországban; 1849 augusztusában Emsben legitimista konferencia ült össze, amelyen részt vett Chambord grófja (V. Henrik) is.
Claremont — London melletti kastély, a Franciaországból elmenekült Lajos Fülöp rezidenciája.
⁴ Az 1849. jún. 13-1 események után 40 képviselőt vád alá helyeztek A hegypárt egyes vezetői börtönbe kerültek, mások (pl. Ledru-Rollin) elmenekültek. A nemzetgyűlés többsége megszavazta az új ügyrendet, mely korlátozta a képviselők szólásszabadságát és az elnököt feljogosította kizárásokra és a napidíj megvonására.
⁵ Tuileriák — királyi palota Párizsban. Utalás Louis Bonaparte-nak arra a tervére, hogy IX. Piusz pápa kezéből kapja meg a francia koronát. (A Biblia szerint Dávid a királyi kenetét Sámuel főpaptól kapta meg.)
⁶ Austerlitznél 1805-ben a szövetséges orosz és osztrák seregek megsemmisítő vereséget szenvedtek I. Napóleontól.

Következő rész: IV.

Tartalomjegyzék