Vegyük fel újból a fejtegetés fonalát.

Az alkotmányozó nemzetgyűlés története a júniusi napok óta a republikánus burzsoá-frakció uralmának és felbomlásának a története, azé a frakcióé, amely trikolor republikánusok, tiszta republikánusok, politikai republikánusok, formalisztikus republikánusok stb. néven ismeretes.

Lajos Fülöp polgári monarchiája alatt ez a frakció a hivatalos republikánus ellenzéket és ennélfogva az akkori politikai világnak egyik elismert alkotóelemét képezte. A kamarákban képviselőkkel és a sajtóban jelentős hatáskörrel bírt. Párizsi orgánuma, a „National”¹ a maga módján éppoly tiszteletreméltónak számított, akárcsak a „Journal des Débats”². Ennek az alkotmányos monarchia idején elfoglalt helyzetének felelt meg a jellege. Ez a frakció nem volt a burzsoáziának nagy közös érdek által egybefűzött és sajátos termelési feltételek által elhatárolt frakciója. Republikánus érzelmű burzsoák, írók, ügyvédek, tisztek és hivatalnokok klikkje volt; befolyása az ország Lajos Fülöp ellen érzett személyi ellenszenvén, a régi köztársaságra való emlékezéseken, egyes rajongók republikánus hitén, de mindenekelőtt a francia nacionalizmuson alapult, amelynek a bécsi szerződések³ és az Angliával való szövetség elleni gyűlöletét állandóan ébren tartotta. Azoknak a híveknek nagy részét, akik Lajos Fülöp idején köréje csoportosultak, a „National” ennek a rejtett imperializmusnak köszönhette, amely ezért később, a köztársaság idején, megsemmisítő konkurensként szállhatott szembe vele Louis Bonaparte személyében. A pénzarisztokrácia ellen a „National” éppúgy harcolt, mint az egész polgári ellenzék. A költségvetés ellen folytatott polémia, amely Franciaországban egyenes összefüggésben volt a pénzarisztokrácia elleni harccal, túl olcsó népszerűséget és túl gazdag anyagot szolgáltatott puritán leading article-ekhez [vezércikkekhez], semhogy azt ki ne aknázta volna. Az ipari burzsoázia hálás volt neki azért, mert szolgailag védelmezte a francia védővámrendszert — amit azonban a „National” inkább nemzeti, mint nemzetgazdasági okokból tett —, az egész burzsoázia pedig azért, mert gyűlölködően denunciálta a kommunizmust és a szocializmust. Egyébként a „National” pártja tiszta republikánus volt, vagyis a burzsoá-uralom monarchista formája helyett annak köztársasági formáját követelte és mindenekelőtt a maga oroszlánrészét ebben az uralomban. Ezen átalakulás feltételeit korántsem látta világosan. De ami napnál világosabb volt számára — és, ami a Lajos Fülöp utolsó időszakában tartott reform-banketteken nyilvános kijelentésként is elhangzott —, az népszerűtlensége volt a demokrata kispolgárok és különösen a forradalmi proletariátus körében. Ezek a tiszta republikánusok, mint afféle tiszta republikánusok, már készek voltak arra, hogy egyelőre beérjék az orléans-i hercegné régensségével,⁴ amikor a februári forradalom kitört és legismertebb képviselőiknek helyet juttatott az ideiglenes kormányban. Ezek természetesen már eleve bírták a burzsoázia bizalmát és az alkotmányozó nemzetgyűlés többségét. Az összeülő nemzetgyűlés által megalakított végrehajtó bizottságból⁵ azonnal kirekesztették az ideiglenes kormány szocialista elemeit, és a „National” pártja kihasználta a júniusi felkelés kitörését arra, hogy a végrehajtó bizottságot is lemondassa és ezzel legközelebbi versenytársaitól, a kispolgári vagy demokrata republikánusoktól (Ledru-Rollin stb.) megszabaduljon. Cavaignac, a burzsoá-republikánus párt tábornoka, a júniusi csata parancsnoka lépett a végrehajtó bizottság helyébe, afféle diktátori hatalommal. Marrast, a „National” egykori főszerkesztője lett az alkotmányozó nemzetgyűlés állandó elnöke, s a minisztériumok, valamint az összes egyéb jelentős állások a tiszta republikánusok kezébe kerültek.

A republikánus burzsoá-frakció, amely régóta a júliusi monarchia törvényes örökösének tekintette magát, túlszárnyalva látta hát eszményeit, ámde nem úgy jutott uralomra, ahogy Lajos Fülöp alatt álmodta, a burzsoáziának a trón ellen irányuló liberális lázadása által, hanem a proletariátusnak a tőke ellen irányuló, kartáccsal levert felkelése által. Amit a legforradalmibb eseményként képzelt el, az a valóságban a legellenforradalmibb eseményként játszódott le. A gyümölcs az ölébe hullott, de a tudás fájáról hullott le, nem az élet fájáról.

A burzsoá-republikánusok kizárólagos uralma csak 1848. június 24-től december 10-ig tartott. Ez az uralom egy köztársasági alkotmány megszerkesztésében és a párizsi ostromállapotban foglalható össze.

Az új alkotmány alapjában véve csak az 1830-as alkotmány-charta⁶ republikanizált kiadása volt. A júliusi monarchia szűk választási cenzusa, amely még a burzsoázia nagy részét is kizárta a politikai uralomból, összeegyeztethetetlen volt a polgári köztársaság létezésével. A februári forradalom e cenzus helyébe azonnal proklamálta az általános közvetlen választójogot. A burzsoá-republikánusok ezt az eseményt nem tehették meg nem történtté. Be kellett érniük annak a korlátozó rendelkezésnek a hozzáfűzésével, amely kiköti a választókerületben való hathónapos helybenlakást. A közigazgatásnak, a helyhatóságoknak, a jogszolgáltatásnak, a hadseregnek stb. régi szervezete csorbítatlan maradt, vagy ahol ezt az alkotmány megváltoztatta, ott a változtatás a tartalomjegyzéket, nem pedig a tartalmat, a nevet, nem pedig a dolgot érintette.

Az 1848-as szabadságok elkerülhetetlen vezérkara — a személyes szabad- ság, a sajtó-, szólás-, egyesülési, gyülekezési, tan- és vallásszabadság stb. — alkotmányos egyenruhát kapott, amely sebezhetetlenné tette. E szabadságok mindegyikét ugyanis a francia citoyen [polgár; honpolgár] feltétlen jogának nyilvánítják, de azzal az állandó széljegyzettel, hogy ez a jog annyiban korlátlan, amennyiben azt nem korlátozzák „másoknak az egyenlő jogai és a közbiztonság” vagy pedig olyan „törvények”, amelyeknek éppen az egyéni szabadságoknak ezt az egymással és a közbiztonsággal való harmóniáját kell közvetíteniük. Például:

„A polgároknak joguk van arra, hogy egyesüljenek, békésen és fegyvertelenül gyülekezzenek, petícionáljanak és hogy véleményüket a sajtó útján vagy bármely más módon kifejezésre juttassák. E jogok élvezésének nincs egyéb korlátja, mint másoknak az egyenlő jogai és a közbiztonság.” (A francia alkotmány II. fejezete, 8. §.)

„A tanítás szabad. A tanítás szabadságának élvezése a törvény által rögzített feltételek között és az állam főfelügyelete alatt történik.” (Uo. 9. §.)

„Minden polgár lakása sérthetetlen, kivétel csak a törvény által előírt formák között tehető.” (II. fej., 3.§.)

Stb. stb. — Az alkotmány tehát állandóan utal olyan jövőbeli alaptörvényekre, amelyeknek feladata e széljegyzetek végrehajtása és e korlátlan szabadságok élvezésének akképpen való szabályozása, hogy azok sem egymásba, sem pedig a közbiztonságba ne ütközzenek. És később a rend barátai ezeket az alaptörvényeket életre is hívták és mindeme szabadságokat akképpen szabályozták, hogy azoknak élvezése közben a burzsoázia nem ütközik bele más osztályok egyenlő jogaiba. Ahol a burzsoázia ezektől a szabadságoktól „másokat” teljesen eltiltott, vagy pedig élvezésüket olyan feltételekkel engedélyezte, amelyek megannyi rendőri csapdát jelentenek, ott ez mindig csupán a „közbiztonság” érdekében, azaz a burzsoázia biztonsága érdekében történt, amint ezt az alkotmány előírja. Ezért a továbbiakban mindkét oldal teljes joggal hivatkozik az alkotmányra — a rend barátai, akik mindeme szabadságokat megszüntették csakúgy, mint a demokraták, akik mindezeket követelték. Tudniillik az alkotmány mindegyik paragrafusa magában foglalja a saját antitézisét, a saját felső- és alsóbázát, tudniillik az általános frázisban a szabadságot, a széljegyzetben pedig a szabadság megszüntetését. Ameddig tehát a szabadság nevét respektálták és csak valóságos gyakorlását akadályozták — magától értetődik törvényes úton —, addig a szabadság alkotmányos létezése csorbítatlan, érintetlen maradt, bármennyire agyonütötték is a közönséges létezését.

Ez az ily elmés módon sebezhetetlenné tett alkotmány, akárcsak Akhilleusz, egy pontján mégis sebezhető volt, bár nem a sarkán, hanem a fején, vagyis inkább a két fején, amelyekbe csúcsosodott — ezek a fejek: egyfelől a törvényhozó gyűlés, másfelől az elnök. Lapozzuk át az alkotmányt és meglátjuk, hogy csak azok a paragrafusok abszolútak, pozitívak, ellentmondás nélküliek, elferdíthetetlenek, amelyek az elnöknek a törvényhozó gyűléshez való viszonyát határozzák meg. Itt tudniillik arról volt szó a burzsoá- republikánusok számára, hogy önmagukat biztosítsák. Az alkotmány 45—70. paragrafusai úgy vannak megszerkesztve, hogy a nemzetgyűlés az elnököt alkotmányosan, az elnök a nemzetgyűlést csak alkotmányellenesen teheti el az útból, csak úgy, hogy magát az alkotmányt teszi el az útból. Itt tehát az alkotmány kihívja önmaga erőszakos megsemmisítését. Nemcsak szentesíti, mint az 1830-as charta, a hatalmak megosztását, hanem ki is szélesíti, egészen az elviselhetetlen ellentmondásig. Az alkotmányos hatalmak játéka, ahogy Guizot a törvényhozó és a végrehajtó hatalom közötti parlamenti perpatvart nevezte, az 1848-as alkotmányban folytonosan va banque-ot játszik. Az egyik oldalon 750, általános választójoggal megválasztott és újraválasztható népképviselő, akik ellenőrzés alá nem vetett, fel nem oszlatható, oszthatatlan nemzetgyűlést alkotnak, olyan nemzetgyűlést, amely törvényhozói teljhatalmat élvez, amely végső fokon dönt háborúról, békéről és kereskedelmi szerződésekről, egyedül rendelkezik az amnesztia jogával és permanenciája folytán szüntelenül a színpad előterének ura marad. Másfelől az elnök, a királyi hatalom minden attribútumával, azzal a jogosultsággal, hogy minisztereit a nemzetgyűléstől függetlenül kinevezheti és elbocsáthatja, kezében a végrehajtó hatalom minden eszköze, dönt minden pozíció betöltése és ezzel legalább másfél millió egzisztencia felett Franciaországban, mert ennyien csüngenek az 500 000 hivatalnokon s minden rendű és rangú tiszten. Mögötte az egész fegyveres erő. Élvezi azt a kiváltságot, hogy egyes bűnösöknek megkegyelmezzen, hogy nemzetőrségeket felfüggesszen, hogy maguk a polgárok által választott megyei, járási és községtanácsokat az államtanáccsal egyetértésben elmozdítson. Neki van fenntartva a külfölddel való összes szerződések kezdeményezése és irányítása. Míg a gyűlés állandóan a dobogón szerepel és a kritikai, közönséges napfénynek van kitéve, addig a világtól elrejtett életet él az elíziumi mezőkön⁷, mégpedig szeme előtt és szívében az alkotmány 45. cikkelyével, amely naponta fülébe kiáltja: „Frère, il faut mourir!” [„Testvér, meg kell halni!”⁸] Hatalmad megszű- nik a megválasztásod utáni negyedik évben a szép május hó második vasárnapján! Akkor vége a dicsőségnek, a darabot másodszor nem játsszák, és ha adósságaid vannak, idejekorán láss hozzá, hogy az alkotmány által számodra megszabott 600 000 frankból kifizesd, hacsak nem akarsz inkább a szép május hó második hétfőjén Clichybe⁹ vándorolni! — Ha az alkotmány ekképpen az elnöknek juttatja a tényleges hatalmat, a nemzetgyűlésnek meg az erkölcsi hatalmat igyekszik biztosítani. Eltekintve attól, hogy lehetetlen törvényparagrafusokkal erkölcsi hatalmat teremteni, az alkotmány itt megint önmagát szünteti meg azzal, hogy az elnököt az összes franciák által, közvetlen választójog alapján választatja. Míg Franciaország szavazatai a nemzetgyűlés 750 tagjára szétforgácsolódnak, itt viszont egy egyénre összpontosulnak. Míg minden egyes népképviselő csak ezt vagy azt a pártot, ezt vagy azt a várost, ezt vagy azt a hídfőt képviseli, vagy éppen csak annak a szükségességét, hogy meg kell választani egy tetszés szerinti hétszázötvenediket, amikor sem az ügyet, sem az embert nem nézik meg olyan pontosan, azonban a nemzet választottja, és megválasztásának aktusa az a nagy ütőkártya, amelyet a szuverén nép minden négy évben egyszer kijátszik. A megválasztott nemzetgyűlés metafizikai viszonyban, de a megválasztott elnök személyes viszonyban van a nemzettel. A nemzetgyűlés a maga egyes képviselőiben a nemzeti szellem sokféle oldalát ábrázolja ugyan, de az elnökben testet ölt a nemzeti szellem. Az elnöknek, szemben a nemzetgyűléssel, valamifajta isteni joga van, ő a nép kegyelméből való.

Thétisz tengeristennő megjósolta Akhilleusznak, hogy ifjúsága virágában fog meghalni. Az alkotmány is, amelynek ugyanúgy megvan a maga sebezhető pontja, mint Akhilleusznak, ugyanúgy sejtette, mint Akhilleusz, hogy korai halállal kell távoznia. Az alkotmányozó tiszta republikánusoknak elég volt eszményi köztársaságuk egéből egy pillantást vetni a profán világra ahhoz, hogy felismerjék, hogyan fokozódik napról napra a royalisták, a bonapartisták, a demokraták, a kommunisták féktelensége és a saját hitelvesztésük ugyanabban a mértékben, amelyben nagy törvényhozói remekművük befejezéséhez közeledtek — nem kellett ahhoz Thétisznek elhagynia a tengert, hogy e titkot közölje velük. A végzetet alkotmányos fifikával próbálták rászedni, az alkotmány 111. paragrafusával, amely szerint az alkotmány revíziójára irányuló minden javaslatot három egymás utáni vitában, amelyek között mindig egy-egy teljes hónapnak kell eltelnie, legalább háromnegyedes többséggel kell megszavazni, azzal a további feltétellel, hogy nem kevesebb, mint 500 nemzetgyűlési képviselő vesz részt a szavazásban. Ezzel csak tehetetlen kísérletet tettek arra, hogy majd még parlamenti kisebbségként is — s lelki szemükkel prófétai módon már ennek látták magukat — gyakorolhassák azt a hatalmat, amely e pillanatban, amikor rendelkeztek a parlamenti többséggel és a kormányhatalom minden eszközével, napról napra inkább kicsúszott gyenge kezeikből.

Végül az alkotmány egy melodramatikus paragrafusban rábízza önmagát „az egész francia nép és minden egyes francia éberségére és hazafiságára”, miután már előzőleg egy másik paragrafusban az „ébereket” és a „hazafiakat” rábízta a speciálisan általa feltalált vésztörvényszék, a „Haute Cour” főbenjáró ügyekben illetékes gyengéd figyelmességére.

Ez volt az 1848-as alkotmány, amelyet 1851. december 2-án nem egy fej borított fel, hanem felborult egy puszta kalappal való érintkezéstől; igaz, ez a kalap háromszögletű napóleoni kalap volt.

Amíg a burzsoá-republikánusok a nemzetgyűlésben ennek az alkotmánynak a kiagyalásával, megvitatásával és megszavazásával foglalkoztak, addig Cavaignac a gyűlésen kívül fenntartotta Párizs ostromállapotát. A párizsi ostromállapot volt az alkotmányozó nemzetgyűlés bábája republikánus vajúdásánál. Ha az alkotmányt később szuronyokkal teszik el láb alól, nem szabad elfelejtenünk, hogy ugyancsak szuronyokkal, mégpedig a nép ellen fordított szuronyokkal kellett már az anyaméhben megvédeni és szuronyok segítségével kellett világra hozni. A „tisztes republikánusok” ősei a maguk szimbólumát, a trikolort végighordozták Európán. Ők szintén feltaláltak valamit, ami magától utat lelt az egész kontinensen, de mindig megújuló szeretettel visszatért Franciaországba, amíg most az ország départementjainak felében polgárjogra tett szert — az ostromállapotot. Pompás találmány ez, amely periodikusan alkalmaztatott a francia forradalom folyamán bekövetkező minden egyes válságban. De kaszárnyának és bivouacnak [sátortábornak], amelyeket így periodikusan a francia társadalom fejére ültettek, hogy agyát összepréseljék és elnémítsák őt, kardnak és muskétának, amelyekkel periodikusan ítélkeztettek és igazgattattak, gyámkodtattak és cenzúráztattak, rendőri és éjjeliőri szolgálatot végeztettek, bajusznak és komiszruhának, amelyeket periodikusan a társadalom legfőbb bölcsességének és a társadalom rektorának kürtöltek ki — nem kellett-e kaszárnyának és bivouacnak, kardnak és muskétának, bajusznak és komiszruhának végül is arra az ötletre jutniuk, hogy inkább egyszer s mindenkorra megmentik a társadalmat azzal, hogy saját rezsimjüket kiáltják ki a legfelsőbbnek és a polgári társadalmat egészen megszabadítják attól a gondtól, hogy önmagát kormányozza? Kaszárnyának és bivouacnak, kardnak és muskétának, bajusznak és komiszruhának annál is inkább rá kellett jönniük erre az ötletre, mert akkor nagyobb érdemükért jobb készpénzfizetést is várhattak, míg a pusztán periodikus ostromállapotnál és az átmeneti társadalommegmentéseknél, amelyeket egyik vagy másik burzsoá-frakció parancsára eszközöltek, nem sok szolid dolog hullott le számukra — egynémely halotton és sebesültön, s egynémely barátságos burzsoá-fintoron kívül. Miért ne játsszék a katonaság végre egyszer a saját érdekében és a saját érdeke kedvéért ostromállapotot, megostromolva egyúttal a polgári pénztárcákat is? Egyébként ne felejtsük el, hogy — mellékesen megjegyezve — Bernard ezredes, ugyanaz a katonai bizottsági elnök, aki Cavaignac alatt 15 000 felkelőt segített hozzá az ítélet nélküli deportáláshoz, e pillanatban ismét a Párizsban tevékenykedő katonai bizottságok élén áll.

Habár a tisztes, a tiszta republikánusok ültették el a párizsi ostromállapottal azt a csemeteiskolát, amely 1851. december 2-a pretoriánusainak¹⁰ nagyranövesztésére volt hivatva, dicséretet érdemelnek viszont azért, mert ahelyett, hogy túlzásba vitték volna a nemzeti érzést, mint Lajos Fülöp alatt tették, most, amikor ők rendelkeztek a nemzeti hatalommal, hason csúsznak a külföld előtt, és ahelyett, hogy Itáliát felszabadították volna, eltűrik, hogy osztrákok és nápolyiak újra meghódítsák.¹¹ Louis Bonaparte-nak 1848. december 10-i elnökké választása véget vetett Cavaignac diktatúrájának és az alkotmányozó nemzetgyűlésnek.

Az alkotmány 44. paragrafusa kimondja:

„A francia köztársaság elnöke csupán az lehet, aki soha nem vesztette el francia állampolgári minőségét.”

A francia köztársaság első elnöke, L. N. Bonaparte nemcsak hogy elvesztette francia állampolgári minőségét, nemcsak hogy angol special constable, hanem még honosított svájci állampolgár is volt.¹²

A december 10-i választás jelentőségét más helyütt már kifejtettem. Erre itt nem térek vissza. Elég, ha itt annyit jegyzek meg, hogy ez a választás a parasztok reakciója volt — akiknek a februári forradalom költségeit fizetniük kellett — a nemzet többi osztályával szemben, a falu reakciója a várossal szemben. E választás nagy visszhangra talált a hadseregben, amelynek a „National” republikánusai sem dicsőséget, sem zsoldpótlékot nem szereztek, a nagyburzsoázia körében, amely Bonaparte-ot a monarchiához vezető hídként, a proletárok és a kispolgárok körében, akik őt Cavaignacra mért ostorcsapásként üdvözölték. Később majd alkalmat találok arra, hogy közelebbről belebocsátkozzam a parasztoknak a francia forradalomhoz való viszonyába.

Az 1848. december 20-tól¹³ az alkotmányozó gyűlés 1849 májusában bekövetkezett feloszlatásáig eltelt időszak a burzsoá-republikánusok bukásának történetét öleli fel. Azután, hogy köztársaságot alapítottak a burzsoázia számára, hogy elkergették a színtérről a forradalmi proletariátust és egyelőre elhallgattatták a demokrata kispolgárságot, őket magukat félretolja a burzsoázia tömege, amely ezt a köztársaságot joggal foglalja le mint a maga tulajdonát. De ez a burzsoá tömeg royalista volt. Egy része — a nagy földtulajdonosok — a restauráció alatt uralkodott és ezért legitimista volt. Másik része — a pénzarisztokraták és a nagyiparosok — a júliusi monarchia alatt uralkodott és ezért orléanista volt. A hadseregnek, az egyetemnek, az egyháznak, a barreaunak [ügyvédi karnak], az akadémiának és a sajtónak a főméltóságai megoszlottak, jóllehet különböző arányban, a két oldal között. Itt, a polgári köztársaságban, amely sem a Bourbon, sem az Orléans, hanem a Tőke nevet viselte, megtalálták azt az államformát, amelyben együttesen uralkodhattak. Már a júniusi felkelés egyesítette őket a „rend pártjává”. Most az volt a legközelebbi teendőjük, hogy eltávolítsák a burzsoá-republikánusok klikkjét, amely még birtokában tartotta a nemzetgyűlés helyeit. Amilyen brutálisan éltek vissza ezek a tiszta republikánusok a fizikai hatalommal a néppel szemben, éppoly gyáván, megszeppenten, bátortalanul, megtörten, harcképtelenül hátráltak meg most, amikor a végrehajtó hatalommal és a royalistákkal szemben kellett volna megvédeniük republikánusságukat és törvényhozó jogukat. Nem feladatom, hogy itt felbomlásuk szégyenletes történetét elbeszéljem. Kimúlás volt az, nem elbukás. Örök időkre eljátszották históriájukat, és a következő periódusban ezek a republikánusok mind a nemzetgyűlésen belül, mind azon kívül, már csak emlékekként szerepelnek, emlékekként, amelyek újra megelevenedni látszanak, mihelyt újra a köztársaság puszta nevéről van szó és valahányszor a forradalmi konfliktus azzal fenyeget, hogy a legalacsonyabb színvonalra süllyed. Mellékesen jegyzem meg, hogy az az újság, amely e pártnak nevet adott, a „National”, a következő periódusban áttér a szocializmusra.

Mielőtt ezzel a periódussal végeznénk, még egy visszapillantást kell vetnünk arra a két erőre, amelyek közül az egyik a másikat 1851. december 2-án megsemmisíti, holott 1848. december 20-tól az alkotmányozó gyűlés lelépéséig házastársi viszonyban éltek. E két erőn egyfelől Louis Bonaparte-ot, és másfelől a koalícióra lépett royalistáknak, a rendnek, a nagyburzsoáziának a pártját értjük. Bonaparte, elnöki tisztjének elfoglalásakor, nyomban rendpárti kormányt alakított, amelynek élére Odilon Barrot-t állította, nota bene, a parlamentáris burzsoázia legliberálisabb frakciójának régi vezérét. Barrot úr kihajszolta végre a kormányt, amelynek kísérlete 1830 óta üldözte, sőt mi több, az elnökséget ebben a kormányban; ámde nem úgy, ahogy azt Lajos Fülöp alatt elképzelte, a parlamenti ellenzék legavanzsáltabb fejeként, hanem azzal a feladattal, hogy egy parlamentet agyonverjen, s szövetségben valamennyi ősellenségével, jezsuitákkal és legitimistákkal. Végre hazavitte a menyasszonyt, de csak miután az prostituálódott. Maga Bonaparte látszólag teljesen homályba burkolózott. Ama párt cselekedett helyette.

Mindjárt az első minisztertanácson elhatározták a római expedíciót,¹⁴ s megállapodtak abban, hogy azt a nemzetgyűlés háta mögött hajtják végre és az ehhez szükséges eszközöket hamis ürüggyel csikarják ki tőle. Ilyenformán azzal kezdték, hogy a nemzetgyűlést becsapták s a külföld abszolút hatalmaival titkos összeesküvést szőttek a forradalmi római köztársaság ellen. Bonaparte ugyanilyen módon és ugyanezen manőverekkel készítette elő december 2-i csínyét a royalista törvényhozó gyűlés és annak alkotmányos köztársasága ellen. Ne feledjük, hogy ugyanaz a párt, amely 1848. december 20-án Bonaparte kormányát megalakította, alkotta 1851. december 2-án a törvényhozó nemzetgyűlés többségét.

Az alkotmányozó nemzetgyűlés augusztusban elhatározta, hogy csak akkor oszlik fel, amikor már kidolgozott és kihirdetett egész sor alaptörvényt, amelyek az alkotmány kiegészítésére voltak hivatva. A rendpárt 1849. január 6-án Rateau képviselő útján azt a javaslatot tette a gyűlésnek, hogy ejtse el az alaptörvényeket és inkább saját feloszlását hozza határozatba. Nemcsak a kormány, Odilon Barrot úrral az élén, hanem a nemzetgyűlés valamennyi royalista tagja is azt harsogta a fülébe e pillanatban, hogy feloszlására szükség van a hitel helyreállításához, a rend konszolidálásához, ahhoz, hogy véget vessenek a bizonytalan provizóriumnak és megalapozzanak egy végleges állapotot, hogy a gyűlés akadályozza az új kormány produktivitását s pusztán rosszakaratból igyekszik létezését tovább tengetni, és hogy az ország már torkig van vele. Bonaparte megjegyezte magának mindezeket a szidalmakat a törvényhozó hatalom ellen, betanulta őket és 1851. december 2-án bebizonyította a parlamenti royalistáknak, hogy tanult tőlük. Saját jelszavaikat ismételte meg velük szemben.

A Barrot-kormány és a rendpárt tovább mentek. Egész Franciaországban petíciókat sugalmaztak a nemzetgyűléshez, amelyek barátságosan arra kérték, hogy tűnjön el. A nemzetgyűlés, a nép alkotmányosan szervezett kifejezője ellen ilyenformán a nép szervezetlen tömegeit vitték tűzbe. Megtanították Bonaparte-ot a parlamenti gyűlésektől a néphez apellálni. Végre 1849. január 29-én eljött az a nap, amelyen az alkotmányozó nemzetgyűlésnek határoznia kellett saját feloszlatásáról. A nemzetgyűlés arra ébredt, hogy az épületet, amelyben ülésezett, katonák szállták meg; Changarnier, a rendpárt tábornoka, akinek kezében egyesítve volt a nemzetőrségnek és a sorkatonaságnak a főparancsnoksága, nagy csapatszemlét tartott Párizsban, mintha csata készülne, és a koalícióra lépett royalisták fenyegetően kijelentették az alkotmányozó nemzetgyűlésnek, hogy erőszakot fognak alkalmazni, ha a szép szóra nem hajlik.¹⁵ A nemzetgyűlés hajlott a szép szóra s már csak egy egészen rövid élethaladékot alkudott ki magának. Mi más volt január 29-e, mint az 1851. december 2-i coup d’état [államcsíny], csak éppen Bonaparte-tal együtt a royalisták által a republikánus nemzetgyűlés ellen végrehajtva? Az urak nem vették észre, vagy nem akarták észrevenni, hogy Bonaparte 1849. január 29-ét felhasználta arra, hogy a csapatok egy részét a Tuileriáknál maga előtt elvonultassa, és mohón ragadta meg éppen ezt az alkalmat, a katonai hatalomnak a parlamenti hatalom elleni ezen első nyilvános bevetését, hogy Caligulát sejtessen önmagában. Ezek az urak persze csak az ő Changarnier-jukat látták.

Az egyik indítóok, amely a rend pártját még különösképpen arra késztette, hogy az alkotmányozó nemzetgyűlés élettartamát erőszakosan megrövidítse, az alkotmányt kiegészítő alaptörvények voltak, mint a tanügyi törvény, a kultusztörvény stb. A koalícióra lépett royalistáknak nagyon fontos volt, hogy ezeket a törvényeket ők maguk csinálják és ne a bizalmatlanná vált republikánusokkal csináltassák. Ámde ezek közt az alaptörvények közt volt egy törvény a köztársasági elnök felelősségéről is. 1851-ben a törvényhozó gyűlés éppen egy ilyen törvény megszerkesztésével foglalkozott, amikor Bonaparte ezt a csínyt a december 2-i csínyjével megelőzte. Mit nem adtak volna a koalícióra lépett royalisták az 1851-es parlamenti téli hadjáratukban azért, ha már készen találták volna ezt a törvényt az elnök felelősségéről, mégpedig egy bizalmatlan, gyűlölködő republikánus gyűlés szövegezésében!

Az alkotmányozó nemzetgyűlést, azután, hogy 1849. január 29-én maga törte ketté utolsó fegyverét, a Barrot-kormány és a rend barátai halálra hajszolták, semmit nem mulasztottak el, ami megalázhatta, s önmagán kétségbeeső gyengeségében olyan törvényeket csikartak ki tőle, amelyek a közönség megbecsülése utolsó maradványainak elvesztésébe kerültek neki. Bonaparte, akit napóleoni rögeszméje foglalkoztatott, elég arcátlan volt ahhoz, hogy a parlamenti hatalom e lealacsonyítását nyilvánosan kiaknázza. Amikor ugyanis a nemzetgyűlés 1849. május 8-án megszavazta a kormány megrovását Civitavecchiának Oudinot által végrehajtott megszállása miatt és elrendelte, hogy a római expedíciót térítsék vissza állítólagos céljához, akkor Bonaparte a „Moniteur”-ben¹⁶ ugyanaznap este levelet tett közzé Oudinot-hoz, amelyben szerencsét kíván neki hőstetteihez, s a parlamenti firkászokkal ellentétben máris a hadsereg nagylelkű védelmezőjeként tetszeleg. A royalisták mosolyogtak ezen. Azt hitték, hogy egyszerűen lépre ment nekik. Végül, amikor Marrast, az alkotmányozó nemzetgyűlés elnöke, pillanatnyilag veszélyeztetettnek vélte a nemzetgyűlés biztonságát és az alkotmányra támaszkodva kirendelt egy ezredest ezredével együtt, az vonakodott eleget tenni neki, a fegyelemre hivatkozott s Marrastot Changarnier-hoz utasította, aki gúnyosan elutasította őt azzal a megjegyzéssel, hogy nem szereti a baïonnette intelligente-okat [intelligens szuronyokat]. 1851. novemberében, amikor a koalícióra lépett royalisták el akarták kezdeni a döntő harcot Bonaparte ellen, megpróbálták a hírhedt quaestor-billjükben¹⁷ keresztülvinni azt az elvet, hogy a nemzetgyűlés elnöke közvetlenül kirendelhet csapatokat. Egyik tábornokuk, Le Flô írta alá a törvényjavaslatot. Ám hiába szavazott Changarnier a javaslat mellett, és hiába adózott hódolattal Thiers az egykori alkotmányozó gyűlés körültekintő bölcsességének. Saint-Arnaud hadügyminiszter ugyanúgy válaszolt neki, mint Changarnier válaszolt Marrastnak, mégpedig — a hegypárt zajos helyeslése közepette!

Így bélyegezte meg maga a rend pártja, amikor még csak kormány volt, de még nem nemzetgyűlés, a parlamenti rezsimet. És még felsikolt, amikor ezt 1851. december 2-a száműzi Franciaországból!

Mi szerencsés utat kívánunk ennek a rezsimnek.

¹ „Le National” — francia napilap, 1830-tól 1851-ig jelent meg Párizsban, alapítói Thiers, Mignet és Carrel; a 40-es években az A. Marrast vezette mérsékelt polgári republikánusok lapja volt.
² „Journal des Débats politiques et littéraires” — francia polgári napilap, 1789-től kezdve jelent meg Párizsban különféle címekkel; a júliusi monarchia alatt kormánylap, az orléanista burzsoázia lapja, az 1848-as forradalomban az ellenforradalmi burzsoázia nézeteinek képviselője.
³ Szent Szövetség — az ellenforradalmi hatalmak egyesülése Európa minden haladó megmozdulása ellen 1815 szept. 26-án alakították I. Sándor cár kezdeményezésére a Napóleon felett győztes hatalmakból; a szövetség magva Oroszország, Ausztria és Poroszország volt Az uralkodók kötelezték magukat egymás kölcsönös támogatására, ha bárhol forradalom törne ki.
⁴ A forradalom kitörésekor Lajos Fülöp első rémületében 1848 febr. 24-én reggel aláírta lemondását unokája, Párizs grófja javára, akinek kiskorúsága folytán anyjának, az orléans-i hercegnének a régensségére számítottak.
⁵ Végrehajtó bizottság — a francia köztársaságnak az alkotmányozó nemzetgyűlés által 1848 máj. 10-én létrehozott kormánya, amely a teljhatalmáról lemondott ideiglenes kormány helyébe lépett 1848 jún. 24-ig, Cavaígnac katonai diktatúrájának kezdetéig állt fenn.
⁶ Alkotmány-charta (Charte constitutionnelle) — az 1830-as polgári forradalom után elfogadott alkotmány, a júliusi monarchia alaptörvénye. Formálisan meghirdette a nemzet szuverén jogait és valamelyest korlátozta a királyi hatalmat. Érintetlenül hagyta azonban a rendőri-burokratikus gépezetet s a munkásellenes és demokrataellenes törvényeket.
⁷ Elíziumi mezők (franciául: Champs Elysées) — a görög mitológia szerint az erényes lelkek túlvilági pihenője; Elysée a francia köztársasági elnök palotája Párizsban az Avenue des Champs-Elysées-n.
⁸ Az aszketikus életmódjukról nevezetes trappista szerzetesek köszönése.
⁹ Clichy — adósok börtöne Párizsban 1826 és 1867 között.
¹⁰ Pretoriánusok — a régi Rómában a császár vagy hadvezér kiváltságos testőrsége. Ezeknek a megvesztegethető pretoriánusoknak rendszerint nagy szerepük volt a palotaforradalmakban. — Átvitt értelemben a December 10-i Társaság.
¹¹ A római köztársaság ellen 1849 májusától júliusáig végrehajtott intervencióról van szó. 1849 febr. 9-én a római alkotmányozó gyűlés eltörölte a pápa világi hatalmát és proklamálta a köztársaságot. Franciaország, Ausztria és a Nápolyi Királyság intervenciója folytán a római köztársaság 1849 jún. 3-án elbukott.
¹² Louis Bonaparte 1832-ben felvette a svájci állámpolgárságot, 1848-ban pedig Angliában önként jelentkezett special constable-nek. — Special constable az angol rendőrségnek polgári személyekből álló tartaléka volt, amely jelentős szerepet játszott az 1848 ápr. 10-i chartista tüntetés szétverésében.
¹³ 1848 dec. 20-án Cavaígnac lemondott, és Louis Bonaparte, akit ezen a napon az alkotmányozó gyűlés köztársasági elnöknek proklamált, kinevezte első kormányát, melynek élére O. Barrot került.
¹⁴ A vallásos francia parasztság megnyerése és az európai reakció védelme céljából már Cavaígnac, utána pedig Louis Bonaparte fegyveresen, francia csapatokkal támogatta IX. Piusz pápát a római köztársaság ellen. A kormány az expedícióhoz szükséges anyagi eszközök megszavazását azzal az ürüggyel csalta ki az alkotmányozó nemzetgyűléstől 1849 áprilisában, hogy a francia csapatok támogatni fogják Piemontot az Ausztria elleni harcában es megvédik a római köztársaságot. De az Oudinot tábornok parancsnoksága alatt álló expedíciós sereg, amelv 1849 ápr. 5-én partra szállt Civitavecchiában, részt vett a római köztársaság leverésében.
¹⁵ V. ö. Goethe: „Erlkönig”.
¹⁶ „Le Moniteur universel” — francia napilap, 1789-től 1901-ig jelent meg Párizsban; 1799-től 1814-ig és 1816-tól 1868-ig hivatalos kormánylap. A „Moniteur universel” közölte a parlamenti tudósításokat és kormányrendeleteket.
¹⁷ Quaestor-bill — 1851 nov. 6-án a törvényhozó nemzetgyűlés royalista quaestorai (a gyűlés gazdasági ügyeivel, pénzügyeivel és védelmével megbízott személyek) által beterjesztett törvénytervezet, amelyet nov. 17-én éles viták után elvetettek.

Következő rész: III.

Tartalomjegyzék