Hegel megjegyzi valahol, hogy minden nagy világtörténelmi tény és személy úgyszólván kétszer kerül színre.¹ Elfeledte hozzáfűzni: egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat. Caussidière Danton helyett, Louis Blanc Robespierre helyett, az 1848—51-es hegypárt² az 1793—95-ös hegypárt helyett, az unokaöcs a nagybácsi helyett. És ugyanez a karikatúra van meg a körülményekben, amelyek között brumaire tizennyolcadikának³ második kiadása megjelenik!

Az emberek maguk csinálják történelmüket, de nem szabadon, nem maguk választotta, hanem közvetlenül készen talált, adott és örökölt körülmények között csinálják. Valamennyi holt nemzedék hagyománya lidércnyomásként nehezedik az élők agyára. És éppen amikor azzal látszanak foglalkozni, hogy magukat és a dolgokat átalakítsák, hogy valami még soha nem voltat teremtsenek, éppen az ilyen forradalmi válság-korszakokban idézik fel aggodalmasan a maguk szolgálatára a múlt szellemeit, kölcsönveszik neveiket, harci jelszavaikat, jelmezeiket, hogy ebben az ősi, tiszteletreméltó álruhában s ezen a kölcsönzött nyelven vigyék színre az új világtörténelmi jelenetet. Így Luther Pál apostolnak álcázta magát, az 1789-1814-es forradalom felváltva római köztársaságnak és római császárságnak kendőzte magát, és az 1848-as forradalom nem tudott jobbat, mint hol 1789-nek, hol 1793—95 forradalmi hagyományának a parodizálását. Így fordítja vissza a kezdő, aki új nyelvet tanult meg, azt mindig az anyanyelvére, de az új nyelv szellemét csak akkor sajátította el, és szabadon csak akkor tudja e nyelvet alkalmazni, amikor már visszaemlékezések nélkül mozog benne és használata közben megfeledkezik öröklött nyelvéről.

E világtörténelmi halottidézések szemügyre vételekor azonnal megmutatkozik egy kirívó különbség. Camille Desmoulins, Danton, Robespierre, Saint-Just, Napóleon, a régi francia forradalom hősei, valamint pártjai és tömegei a római jelmezben és a római frázisokkal koruk feladatát hajtották végre — a modern polgári társadalom béklyóinak lerázását és e társadalom létrehozását. Míg az előbbiek a feudális talajt zúzták darabokra és a rajta termett feudális fejeket kaszálták le, Napóleon Franciaországon belül megteremtette azokat a feltételeket, amelyek között először vált lehetővé a szabad konkurencia kifejlődése, a felparcellázott földtulajdon kiaknázása, a nemzet felszabadult ipari termelőerejének kihasználása, a francia határokon túl pedig mindenütt elsöpörte a feudális alakulatokat, amennyire ez szükséges volt ahhoz, hogy a franciaországi polgári társadalomnak az európai szárazföldön megfelelő, korszerű környezetet teremtsen. Mihelyt az új társadalmi formáció létrejött, eltűntek az özönvíz előtti óriások s velük az újra feltámadott rómaiasság — a Brutusok, a Gracchusok, a Publicolák, a tribünök, a szenátorok és maga Caesar. A polgári társadalom a maga józan valóságában megszülte igazi tolmácsait és szóvivőit a Saykben, a Cousinokban, a Royer-Collard-okban, a Benjamin Constant-okban és a Guizot-kban; valódi hadvezérei az irodai pult mögött ültek, politikai fejük pedig XVIII. Lajos hájfeje volt. Egészen lekötve a gazdagság termelésétől és a konkurencia békés harcától, e társadalom már nem értette meg, hogy a római kor kísérletei őrizték bölcsőjét. De bármily kevéssé hősies is a polgári társadalom, mégis hősiességre, önfeláldozásra, terrorra, polgárháborúra és népek csatáira volt szükség ahhoz, hogy világra jöjjön. S gladiátorai a római köztársaság klasszikusan szigorú hagyományaiban lelték meg azokat az eszményeket és művészi formákat, azokat az önámításokat, amelyekre szükségük volt, hogy harcaik polgárian korlátolt tartalmát önmaguk előtt elrejtsék és szenvedélyüket a nagy történelmi tragédia magaslatán tartsák. Így kölcsönzött ki egy másik fejlődési fokon, egy évszázaddal korábban, Cromwell és az angol nép az ótestamentumból nyelvet, szenvedélyeket és illúziókat a maga polgári forradalma számára. Amikor elérték a valódi célt, amikor végrehajtották az angol társadalom polgári átalakítását, Habakukot kiszorította Locke.

A halottfeltámasztás ezekben a forradalmakban tehát az új harcok felmagasztalására szolgált, nem pedig a régiek parodizálására, arra szolgált, hogy az adott feladatot a képzeletben eltúlozzák, nem pedig arra, hogy a valóságban történő megoldásuk elől visszameneküljenek, arra, hogy újra rátaláljanak a forradalom szellemére, nem pedig, hogy kísérletét újból járkáltassák.

1848—51-ben csak a régi forradalom kísérlete járkált, kezdve Marraston, e républicain en gants jaunes-on [sárgakesztyűs republikánuson; republikánus piperkőcön], aki az öreg Bailly jelmezét öltötte magára, egészen ama kalandorig, aki triviális visszataszító vonásait Napóleon vas halotti maszkja mögé rejti. Egy egész nép, amely azt hiszi, hogy a forradalommal meggyorsított hajtóerőre tett szert, hirtelen egy elhalt korszakba visszahelyezve találja magát, s hogy semmi tévedés se lehessen a visszaesés felől, feltámadnak a régi dátumok, a régi időszámítás, a régi nevek, a régi rendeletek, amelyekről úgy látszott, hogy már régen a tudálékosság lomtárába kerültek, s a régi poroszlók, akikről úgy látszott, hogy régen elrothadtak. A nemzet úgy tűnik önmagának, mint ama bolond angol Bedlamben⁴, aki azt hiszi, hogy a régi fáraók korában él, és nap mint nap kesereg azokon a kemény szolgálatokon, amelyeket az etiópiai bányákban aranyásóként teljesítenie kell, befalazva ebbe a föld alatti börtönbe, egy fejére erősített lámpa gyér világánál, mögötte a rabszolgafelügyelő hosszú korbáccsal, a kijáratoknál pedig barbár zsoldosok tömkelegé, akik sem a bányák kényszermunkásait, sem egymást nem értik, mert nem beszélnek közös nyelven.

„S mindezt tőlem követelik” — sóhajt a bolond angol —, „tőlem, a szabadnak született brittől, hogy aranyat csináljanak a régi fáraóknak.”

„Hogy kifizessék a Bonaparte-család adósságait” — sóhajt a francia nemzet.

Az angol, amíg eszén volt, nem tudott szabadulni az aranycsinálás rögeszméjétől. A franciák, amíg forradalmat csináltak, nem tudtak szabadulni Napóleon emlékétől, amint ezt a december 10-i választás⁵ bizonyította. A forradalom veszélyeiből visszavágytak Egyiptom húsosfazekaihoz, és 1851. december 2-a volt rá a felelet. Megkapták nemcsak a régi Napóleon karikatúráját, megkapták magát a régi Napóleont úgy karikírozva, amilyennek a XIX. század közepén mutatkoznia kell.

A XIX. század szociális forradalma nem merítheti poézisét a múltból, hanem csakis a jövőből. Nem kezdheti el önmaga megvalósítását, amíg nem vetett le minden babonás hiedelmet a múltról. A korábbi forradalmaknak szükségük volt a világtörténelmi visszaemlékezésekre, hogy elkábítsák magukat saját tartalmuk tekintetében. A XIX. század forradalmának a halottakra kell hagynia halottaik eltemetését,⁶ hogy a saját tartalmához elérkezzék. Amott a frázis túlhaladta a tartalmat, itt a tartalom haladja túl a frázist.

A februári forradalom a régi társadalom lerohanása, meglepése volt, és a nép ezt a váratlan rajtaütést világtörténelmi tettnek proklamálta, amellyel megnyílt az új korszak. December 2-án egy hamiskártyás fogásával elsikkasztják a februári forradalmat, s ami megdöntöttnek látszik, az már nem a monarchia, hanem ama liberális engedmények, amelyeket tőle évszázados harcokkal kicsikartak. Ahelyett, hogy maga a társadalom vívott volna ki magának új tartalmat, úgy látszik, mintha csak az állam térne vissza legrégibb formájához, a kard és a csuha szemérmetlenül egyszerű uralmához. Így válaszol az 1848. februári coup de mainre [váratlan csínyre, rajtaütésre; ökölcsapásra] az 1851. decemberi coup de tête [nekikeseredett csíny, kihívó puccs]. Ahogy jött, úgy szertefoszlott. Ám a közbeeső idő nem múlt el haszontalanul. Az 1848 és 1851 közötti évek alatt a francia társadalom pótolta — mégpedig rövidített, mert forradalmi módszerrel — azokat a tanulmányokat és tapasztalatokat, amelyeknek szabályszerű, hogy úgy mondjuk, iskolás fejlődés esetén meg kellett volna előzniük a februári forradalmat ahhoz, hogy az a felszín megrázkódtatásánál több legyen. Most úgy látszik, mintha a társadalom visszalépett volna kiindulópontja mögé; igazában még csak most kell megteremtenie magának a forradalmi kiindulópontot, azt a helyzetet, azokat a viszonyokat, azokat a feltételeket, melyek között a modern forradalom egyáltalán komollyá válik.

Polgári forradalmak, mint a XVIII. század forradalmai, gyorsan rohannak sikerről sikerre, drámai hatásaik egymást múlják felül, emberek és dolgok mintha szikrázó ékkövekbe lennének foglalva, minden napnak az eksztázis a szelleme; ámde e forradalmak rövidéltűek, csakhamar elérik tetőpontjukat, és hosszú csömör fogja el a társadalmat, mielőtt megtanulja, hogy forrongási korszakának [Drang- und Sturmperiode] eredményeit józanul elsajátítsa. Proletárforradalmak viszont, mint a XIX. század forradalmai, állandóan bírálják önmagukat, folyton megszakítják saját menetüket, visszatérnek a látszólag már elvégzetthez, hogy megint újból elkezdjék, kegyetlen alapossággal gúnyolják első kísérleteik felemásságait, gyengéit és gyatraságait, úgy látszik, mintha ellenfelüket csak azért tepernék le, hogy az új erőt szívjon a földből s még nagyobb óriásként egyenesedjék fel velük szemben, mindig újra visszariadnak saját céljaik bizonytalan hatalmasságától, míg meg nem teremtődik az a helyzet, amely minden visszafordulást lehetetlenné tesz, s a viszonyok maguk kiáltják:

Egyébként minden valamirevaló megfigyelőnek sejtenie kellett, még ha nem is követte lépésről lépésre nyomon a francia fejlődés menetét, hogy a forradalom hallatlan felsülés előtt áll. Elég volt azt az öntelt diadalcsaholást hallani, amellyel a demokrata urak kölcsönösen szerencsét kívántak egymásnak 1852. május második vasárnapja⁸ áldást ígérő hatásaihoz. 1852. május második vasárnapja rögeszmévé vált fejükben, dogmává, mint a chiliaszták⁹ fejében az a nap, amelyen újból megjelenik Krisztus és megkezdődik az ezeréves birodalom. A gyengeség, mint mindig, a csodahitbe menekült; azt hitte, legyőzte az ellenséget, ha a képzeletben tovavarázsolta, s elvesztette minden képességét a jelen megértésére, tétlenül égig magasztalván azt a jövőt, amely reá vár, és azokat a tetteket, amelyeket in petto [titokban; belsőleg készen] tarsolyában hordoz, ámde még nem akar velük elóallani. Ama hősök, akik bebizonyult alkalmatlanságukat úgy igyekeznek megcáfolni, hogy kölcsönösen megajándékozzák egymást szánalmukkal és csoportba verődnek, már összekészítették batyujukat, előlegként besöpörték babérkoszorújukat, és éppen azzal foglaletoskodtak, hogy a váltók piacán leszámítoltassák azokat a köztársaságokat in partibus¹⁰, amelyek számára igénytelen kedélyük teljes csendjében már gondosan megszervezték a kormányszemélyzetet. December 2-a úgy érte őket, mint derült égből jövő villám, s a népek, melyek a kishitű kedvetlenség korszakaiban szívesen veszik, ha belső félelmüket a leghangosabban kiabálók túlharsogják, talán meggyőződtek arról, hogy elmúltak azok az idők, amikor a libák gágogása megmenthette a Capitoliumot.¹¹

Az alkotmány, a nemzetgyűlés, a dinasztikus pártok, a kék és a vörös republikánusok, Afrikának a hősei,¹² a szószék mennydörgése, a napi sajtó villózása, az egész irodalom, a politikai nevek és a szellemi előkelőségek, a polgári törvény és a büntetőjog, a liberté, égalité, fraternité [szabadság, egyenlőség, testvériség] és 1852. május második vasárnapja — minden eltűnt, mint a délibáb, egy ember mágikus igéjére, akit még ellenségei sem mondanak varázslómesternek. Az általános választójog, úgy látszik, csak azért élte ezt egy pillanattal túl, hogy sajátkezűleg, az egész világ szeme láttára megcsinálja végrendeletét és magának a népnek nevében kijelentse: Minden, ami fennáll, megérdemli, hogy tönkremenjen.¹³

Nem elég azt mondani, mint a franciák teszik, hogy nemzetüket meglepték. Egy nemzetnek és egy nőnek nem bocsátják meg azt az óvatlan órát, amelyben az első jött-ment kalandor erőszakot követhetett el rajta. A rejtélyt az efféle fordulatok nem oldják meg, csak másképp formulázzák. Még mindig meg kell magyarázni, hogyan lephet meg s hogyan vethet ellenállás nélkül fogságba három iparlovag egy 36 milliós nemzetet.

Rekapituláljuk általános vonásokban azokat a fázisokat, amelyeken a francia forradalom 1848. február 24-től 1851. decemberéig végigment.

Három fő periódus félreismerhetetlen: a februári periódus; 1848. május 4-től 1849. május 28-ig — a köztársaság konstituálásának vagy az alkotmányozó nemzetgyűlésnek a periódusa; 1849. május 28-tól 1851. december 2-ig — az alkotmányos köztársaságnak vagy a törvényhozó nemzetgyűlésnek a periódusa.

Az első periódus — 1848. február 24-től, vagyis Lajos Fülöp bukásától május 4-ig, az alkotmányozó gyűlés összeüléséig —, a tulajdonképpeni februári periódus, a forradalom előjátékának nevezhető. Jellege hivatalosan abban nyilatkozott meg, hogy az általa improvizált kormány saját magát ideiglenesnek nyilvánította, és miként a kormány, úgy mindaz, amit ebben a periódusban kezdeményeztek, megkíséreltek, kinyilvánítottak, csak ideiglenesnek mondta magát. Senki és semmi sem merte a fennmaradás és a valódi tett jogát igénybe venni. Mindazok az elemek, amelyek a forradalmat előkészítették vagy meghatározták, dinasztikus ellenzék¹⁴, republikánus burzsoázia, demokrata-republikánus kispolgárság, szociáldemokrata munkásság, megtalálták ideiglenesen a helyüket a februári kormányban.

Másképp nem is lehetett. A februári napok eredeti célja egy választási reform volt, amely a politikai kiváltságosok körét magán a vagyonos osztályon belül szélesítette volna ki és a pénzarisztokrácia kizárólagos uralmát döntötte volna meg. De amikor a valódi konfliktusra került sor, amikor a nép a barikádokra lépett, amikor a nemzetőrség passzívan viselkedett, a hadsereg pedig nem fejtett ki komoly ellenállást és a királyság megfutamodott, akkor a köztársaság magától értetődőnek látszott. Minden párt a maga szája íze szerint értelmezte a köztársaságot. A proletariátus, minthogy ő csikarta ki fegyveres kézzel, rányomta bélyegét és szociális köztársaságnak proklamálta. Így utaltak a modern forradalom általános tartalmára, amely a legfurcsább ellentmondásban állt mindazzal, ami a meglevő anyaggal, a tömeg elért műveltségi fokával, az adott körülmények és viszonyok között közvetlenül megvalósítható volt. Másrészt a februári forradalomban közreható valamennyi többi elem igénye elismerést nyert azzal az oroszlánrésszel, amelyet a kormányban kaptak. Egyetlen periódusban sem találkozunk ennélfogva szárnyaló frázisoknak és tényleges bizonytalanságnak meg gyámoltalanságnak, lelkesebb újításvágynak és a régi rutin gyökeresebb uralmának, az egész társadalom látszólagosabb harmóniájának és elemei mélyebb elidegenedésének tarkább keverékével. Mialatt a párizsi proletariátus még az előtte megnyílt nagy perspektíva szemlélésében tobzódott és komolyan vett vitákba merült a szociális problémákról, a társadalom régi hatalmai csoportosultak, összeszedelőzködtek, észbe kaptak és váratlan támaszra leltek a nemzet tömegében, a parasztokban és a kispolgárokban, akik a júliusi monarchia sorompóinak leomlása után valamennyien egyszerre a politikai színpadra tódultak.

A második periódus — 1848. május 4-től 1849. május végéig — a polgári köztársaság konstituálásának, megalapításának a periódusa. Közvetlenül a februári napok után nemcsak a dinasztikus ellenzéket lepték meg a republikánusok, a republikánusokat a szocialisták, hanem egész Franciaországot meglepte Párizs. A nemzetgyűlés, amely 1848. május 4-én összeült, minthogy a nemzet választotta, a nemzetet képviselte. Élő tiltakozás volt a februári napok követeléseivel szemben, és az volt a feladata, hogy a forradalom eredményeit a polgári mércére lecsökkentse. Hiába kísérelte meg a párizsi proletariátus, amely e nemzetgyűlés jellegét azonnal felfogta, hogy a gyűlés létezését néhány nappal összeülte után, május 15-én¹⁵, erőszakosan elvitassa, hogy feloszlassa, hogy megint egyes alkotóelemeire szórja szét ezt a szerves alakzatot, amelyben őt a nemzet ellenható szelleme fenyegette. Május 15-ének tudvalevőleg nem volt más eredménye, mint az, hogy Blanquit és társait, azaz a proletár párt valódi vezéreit [Az 1852-es kiadásban: valódi vezéreit, a forradalmi kommunistákat] ennek az általunk vizsgált ciklusnak az egész tartamára eltávolították a nyilvános színtérről.

Lajos Fülöp polgári monarchiájára csak a polgári köztársaság következhetik, vagyis, ha a király nevében a burzsoázia egy korlátozott része uralkodott, most majd a nép nevében a burzsoázia összessége uralkodik. A párizsi proletariátus követelései utópikus fecsegések, amelyekkel le kell számolni. Az alkotmányozó nemzetgyűlés e nyilatkozatára a párizsi proletariátus a júniusi felkeléssel, az európai polgárháborúk történetének legkolosszálisabb eseményével válaszolt. A polgári köztársaság győzött. Az oldalán állt a pénzarisztokrácia, az ipari burzsoázia, a középosztály, a kispolgárság, a hadsereg, a garde mobile-ban¹⁶ megszervezett lumpenproletariátus, a szellemi tekintélyek, a papok és a falusi népesség. A párizsi proletariátus oldalán senki sem állt, csak maga. A győzelem után több mint 3000 felkelőt lemészároltak, 15 000-et ítélet nélkül deportáltak. Ezzel a vereséggel a proletariátus a forradalmi színpad hátterébe lép. Mindig újra megkísérli az előnyomulást, mihelyt a mozgalom látszólag új lendületet vesz, de mind gyengébb erőkifejtéssel és egyre csekélyebb eredménnyel. Mihelyt valamelyik felette álló társadalmi réteg forradalmi erjedésbe kerül, szövetkezik vele és így osztozik mindazokban a vereségekben, amelyeket a különböző pártok egymás után elszenvednek. De ezek az utólagos csapások annál gyengébbekké válnak, minél inkább a társadalom egész felületére oszlanak el. A proletariátusnak a gyűlésben és a sajtóban fellépő jelentősebb vezérei sorban a bíróságok áldozatául esnek, és mind kétesebb figurák állnak az élére. Részben doktrinér kísérletekbe, cserebankokba és munkásszövetkezetekbe veti bele magát, tehát olyan mozgalomba, amelyben lemond arról, hogy a régi világot annak saját nagy összeszközeivel átalakítsa, inkább a társadalom háta mögött, magánúton, a maga korlátozott létfeltételein belül próbálja megváltását véghezvinni, tehát szükségképp hajótörést szenved. Úgy látszik, sem önmagában nem leli meg újra a forradalmi nagyságot, sem pedig újonnan kötött szövetségeiből nem tud új energiát nyerni addig, amíg mindazon osztályok, amelyekkel júniusban harcolt, nem hevernek mellette a porban. De legalább a nagy világtörténelmi harc becsületével bukik el; nemcsak Franciaország, egész Európa reszket a júniusi földrengéstől, míg a felette álló osztályok rákövetkező vereségeit olyan olcsón vásárolják meg, hogy a győztes párt részéről való pimasz túlzás kell ahhoz, hogy egyáltalán eseményeknek számíthassanak, és annál szégyenletesebbekké válnak, minél távolabb áll a vereséget szenvedő párt a proletár párttól.

A júniusi felkelők veresége mármost persze előkészítette, egyengette a talajt, amelyre a polgári köztársaságot alapozni, felépíteni lehetett; de egyúttal megmutatta, hogy Európában más kérdésekről van szó, mint a „köztársaság vagy monarchia” kérdéséről. Ez a vereség nyilvánvalóvá tette, hogy polgári köztársaság itt egy osztálynak más osztályok feletti korlátlan zsarnokságát jelenti. Bebizonyította, hogy régóta civilizált országokban, ahol fejlett az osztályok kiképződése, ahol modern termelési feltételek vannak s olyan szellemi tudat, amelyben évszázadok munkája minden hagyományos eszmét feloldott, a köztársaság egyáltalában csak a polgári társadalom politikai átalakulási formáját jelenti, nem pedig konzervatív életformáját [Az 1852-es kiadásban: a polgári társadalom forradalmi szétrombalási formáját jelenti, nem pedig annak konzervatív fejlődési formáját] mint például az Észak-Amerikai Egyesült Államokban, ahol már vannak ugyan osztályok, de még nem rögződtek, hanem állandó áramlásban folytonosan cserélik és egymásnak átadják alkotóelemeiket, ahol a modern termelési eszközök nem stagnáló túlnépesedéssel esnek egybe, hanem a fejeknek és kezeknek viszonylagos hiányát pótolják, s ahol végül az anyagi termelés lázasan ifjonti mozgása, amelynek egy új világot kell elsajátítania, sem időt, sem alkalmat nem hagyott a régi szellemvilág eltörlésére.

A júniusi napokban a proletár osztállyal, mint az anarchia pártjával, a szocializmus, a kommunizmus pártjával szemben az összes osztályok és pártok a rend pártjává egyesültek. „Megmentették” a társadalmat a „társadalom ellenségeitől”. A régi társadalom jeligéit: „Tulajdon, család, vallás, rend” adták ki jelszóként hadseregüknek, és így biztatták az ellenforradalmi keresztes hadjáratot: „E jelben győzni fogsz!”¹⁷ E pillanattól fogva, mihelyt ama számos párt egyike, melyek a júniusi felkelők ellen e jelben sereglettek össze, megkísérli, hogy a maga saját osztályérdekében ura maradjon a forradalmi harctérnek, vereséget szenved a „Tulajdon, család, vallás, rend” kiáltással szemben. A társadalmat mindmegannyiszor megmentik, valahányszor szűkül a felette uralkodók köre, valahányszor egy kizárólagosabb érdeket győzelemre visznek a szélesebb érdekkel szemben. Egyidejűleg a legegyszerűbb polgári pénzügyi reformnak, a legközönségesebb liberalizmusnak, a legformálisabb republikánusságnak, a legsekélyesebb demokráciának minden követelését a „társadalom ellen irányuló merényletként” büntetik és „szocializmusként” bélyegzik meg. S végül magukat a „vallás és rend” főpapjait kergetik el rúgásokkal Pythia-székeikből, sötét éjszaka kirángatják őket ágyaikból, rabszállító kocsikba dugják, börtönbe vetik vagy száműzetésbe küldik őket, templomukat a földdel teszik egyenlővé, szájukra lakatot vernek, tollukat kettétörik, törvényüket darabokra tépik — a vallás, a tulajdon, a család, a rend nevében. Rendfanatikus burzsoákra erkélyeiken részeg katonahordák lövöldöznek, családi szentélyüket megbecstelenítik, házaikat időtöltésből bombázzák — a tulajdon, a család, a vallás és a rend nevében. Majd végül a polgári társadalom söpredéke alkotja a rend szent falanxát, s a hős Crapülinski¹⁸ mint a „társadalom megmentője” bevonul a Tuileriákba.

¹ V. ö. Hegel: „Vorlesungen über die Philosophie der Geschichte” [Előadások a világtörténet filozófiájáról], harmadik rész (Engels az 1851. dec. 3-i Marxhoz írt levelében említi ezt a passzust.)
² 1848—51-ben a „Réforme” körül csoportosuló republikánusokat nevezték hegypártnak (montagne). A kispolgári demokraták vezetője Ledru-Rollin, a hozzájuk csatlakozó kispolgári szocialistáké pedig L. Blanc volt.
„La Réforme” — francia napilap, 1843-tól 1850-ig jelent meg Párizsban Ledru-Rollin és Flocon szerkesztésében; demokratikus koztársaságpárti újság.
³ Brumaire tizennyolcadikáján (1799 nov. 9-én) I. Napóleon megdöntötte a forradalom folytatásától és a királyság restaurációjától egyaránt rettegő direktóriumot, amely 1794-től Franciaország kormányzata volt. Ezzel megkezdődött a Napóleon egyeduralma fele vezető út, igaz, kezdetben még két társkonzullal együtt uralkodott, akiket azonban gyorsan kiszorított. [Ugyanezen év december 15-én (frimaire 24-én) a Napóleon, Cambacérès és Lebrun konzulok szimbolikus kormányzati proklamációban bejelentették a francia forradalom befejeztét. Innen származik az ikonikus mondat: „Citoyens, la Révolution est fixée aux principes qui l'ont commencée, elle est finie.“ — „Polgártársak, a forradalom rögzült az őt elindító elvek alapján, befejeződött.”]
⁴ Bedlam — londoni őrültekháza.
⁵ 1848. dec. 10-én választották meg Louis Bonaparte-ot köztársasági elnökké.
⁶ V. ö. Biblia, Máté 8:22
⁷ Hic Rhodus, hic salta! (Itt van Rhodosz, itt ugorj!; most mutasd meg, mit tudsz!) Aesopus egyik meséjében felelték ezt valakinek, aki azzal hencegett, hogy Rhodosz szigeten mekkorát ugrott. — Itt a rózsa, itt táncolj! Ugyanennek a mondásnak hegeli variációja (Rhodosz görögül a sziget neve is és „rózsa” is) a „Rechtsphilosophie” előszavában.
⁸ Az 1848-as francia alkotmány szerint minden negyedik év május második vasárnapján új köztársasági elnököt kellett választani; Louis Bonaparte elnöki megbízatása tehát 1852 májusában járt volna le, s ugyanazt a személyt kétszer egymásután nem lehetett megválasztani. (A korábbi kiadásokban május második vasárnapja helyett több ízben május 2-a áll; ezt rövid úton javítottuk.)
⁹ Chiliaszták — misztikus vallási tanítást hirdető szekta, amely Jézus visszatértét és ezeréves földi uralmát várta.
¹⁰ In partibus infidelium: A hitetlenek tartományaiban — a nem-katolikus országokbeli [még megszervezetlen, vagy elvesztett] egyházmegyékbe kinevezett püspökök (címzetes püspökök) címének kiegészítése, igénycíme; átvitt értelme; csak látszólag létező, sehol sem létező.
¹¹ I. e. 390 táján a gallok Róma ellen vonultak, és be is vették a várost a Capitolium kivételével, amelynek védőit az ellenség meglepetésszerű éjszakai támadásakor a hagyomány szerint felébresztette Juno libáinak gágogása.
¹² A dinasztikus pártokon egyrészt a legitimisták értendők, másrészt az orléanisták (vagy Fülöp-pártiak), a júliusi monarchia hívei, akik a pénzarisztokrácia és az ipari nagyburzsoázia érdekeit képviselték. — Kék republikánusoknak a polgári republikánusokat (a „National” pártját), vörös republikánusoknak a szocialistákat nevezték. — Afrikának a hősei azok a tábornokok, akik részt vettek Algéria elfoglalásában (Cavaignac stb.).
Legitimisták — az 1830-ban megdöntött („legitim”) Bourbon-uralkodoház hívei, az örökletes nagybirtok érdekeinek képviselői, egy részük az uralmon levő orléanisták ellen, akik a penzarisztokraaara es a nagyburzsoáziára támaszkodtak, a szociális demagógia fegyveréhez folyamodott es a dolgozóknak a burzsoá kizsákmányolás elleni védelmezőjeként lépett fel.
¹³ Goethe: „Faust”, I. rész (Studierzimmer).
¹⁴ Dinasztikus ellenzék — a júliusi monarchia idején a francia küldöttkamara egyik csoportja, vezetője O. Barrot volt; a csoport az ipari és kereskedelmi burzsoázia mérsékelt liberális köreinek politikai felfogását fejezte ki; reformpolitikával (választójogi reform stb.) elejét akarta venni a forradalomnak és fenntartani a júliusi monarchiát.
¹⁵ 1848. máj. 15-én a párizsi munkások egy tüntetés alkalmával benyomultak a nemzetgyűlésbe, követelték a februári forradalom után kapott ígéretek betartását, majd pedig feloszlatták a követeléseiket megtagadó nemzetgyűlést, és ideiglenes kormányt alakítottak. A tüntetőket azonban a nemzetőrség és a katonaság hamarosan szétverte. A munkások vezetőit (köztük Blanquit) letartóztatták.
¹⁶ A garde mobile az ideiglenes kormány 1848. febr. 25-i rendelete alapján jött létre; tagjai főként lumpenproletárok voltak, akiket a forradalmi tömegek ellen használtak fel.
¹⁷ A monda szerint Nagy Konstantinnak 312-ben hadbavonulása előtt megjelent az égen egy kereszt, amely alatt ez a felírás volt: „In hoc signo vinces!” (E jelben győzni fogsz!) Ennek hatására keresztény lett, seregének zászlóit pedig kereszttel és e jelmondattal látta el.
¹⁸ Crapülinski — Heine: „Zwei Ritter” c. költeményének hőse, akiben a deklasszálódott lengyel nemest (szlachcicot) gúnyolja ki. A név a francia crapule (kicsapongó, hitvány, züllött) szóból ered. Crapülinskin itt Louis Bonaparte értendő.

Következő rész: II.

Tartalomjegyzék