A magyar küzdelem (1848-49)

S most háborúba ellened
ökör s medve vállvetve szálltak.
Elbuksz, de vigaszod lehet,
magyar, a minket ért csúfabb gyalázat.

Kik veled vívtak nyílt tusát,
becsületes vadállatok csak;
de farkasok, disznók s kutyák
azok, kik bennünket igába fogtak.

Heinrich Heine (költő, Marx barátja)

Cikkek a Neue Rheinische Zeitungból:

A magyar harc, 1849. január 13. (E)

Válogatott levélrészletek, levelek:

Hamarosan...

Marx és Engels 1848-ban tevékenyen résztvettek a helyi német forradalmaikban. A kezdetek óta szorosan figyelemmel kísérték a német uralom ellen fellépő magyar mozgalmat is, és következetesen kritikai támogatásukról biztosították. Ez az álláspont — különösen az általuk szerkesztett Neue Rheinische Zeitung hasábjain — időnként rendkívül szenvedélyes, már-már fanatikus, ahogy a korabeli bécsi lakájmédia mondta, „magyaromániás“ rokonszenvben nyilvánult meg. A nemzetiségekkel, ironikus módon különösen a szlávokkal szemben rendkívüli kirohanásokat intéztek, sokszor nyilvánvalóan a magyar nemzetiségi politikák támogatása vagy azok hallgatólagos elfogadása mellett síkra szállva. A forradalom leverése után azonban a hang jóval higgadtabb lett, és inkább a józan mérlegelés került előtérbe. Az emigráció éveiben is többször kiálltak a magyar emigránsok ügye mellett: fogalmazványokat készítettek számukra, nyilvánosan szót emeltek értük, és levelezést folytattak velük. (Leginkább Szemere Bertalannal leveleztek formálisan és álnéven, valamint egy önmagát Szemere emberének kiadó, Bangya nevű, kalandor ezredessel tartották a kapcsolatot élőben.) Bár — mint megjegyezték — a Magyarországon ünnepelt, nyugati értelmezéstől radikálisan elütő „polgár” és „haza” fogalmai számukra sem különösebben világosak, sem igazán rokonszenvesek nem voltak, ezt inkább a magyar politikai hagyomány „óklasszikus” (sic!) örökségének tekintették, és nem tulajdonítottak neki túl nagy jelentőséget. Kossuthtól Marx inkább tartózkodott, Engels viszont kezdetben nagyon nagyra tartotta (lásd: A magyar harc c. cikkét) de miután rendelkezésére lettek bocsátva különböző forrásanyagok és más emigránsok beszámolói, a kezdeti lelkesedést egyre inkább felváltotta a szkepticizmus. Végül amikor Kossuth III. Napóleon, a francia kényúr segítségével próbált meg Magyarországra visszajutni és Marx megírta mi a helyzet, Kossuth megpróbálta megrágalmazni, de valószínűleg két szék közt a pad alá esett, erélyesen kérdőre vonták és visszakoznia kellett. Ettől kezdve Kossuthra csak mint „álhősre“ tekintettek, aki „nagyon mélyre jutott“, aki mindenkinek mindent megígér, miközben „dezavuálja a szocializmust“ és akinek a „dagályos beszédei“ mögött szó szerint nincs semmi. Ezen az se segített, hogy Kossuth a későbbiekben, sit venia verbo, emigrációs futóbolondok közé keveredett és meglehetősen furcsa pletykák keringtek róla és a megalomán, valóságtól elrugaszkodott terveitől, tévképzeteiről és álmairól (pl. újra ő lesz Magyarorszg diktátora, egy Peruból Kínába közlekedő kereskedelmi gőzhajóra tűzi ki a zászlaját hogy azzal térjen vissza stb.), miközben forradalmi alap gyűjtése címén többször Angliában és Amerikában kéregetezőtt, aminek többször nagyon szánalomraméltó, kudarcos eredménye lett. Annál nagyobb elismeréssel szóltak viszont a magyarok bátorságáról, amellyel fegyvert fogtak a Német Szövetség általuk is mélyen gyűlölt zsarnokságai ellen. Halvány reményük fűződött ahhoz is, hogy a magyar felmentő seregek beveszik Bécset, ami az összes kis- és nagynémet terület ellenforradalmi fellegvára, kulturális központja és kvázi fővárosa volt. (Ekkoriban Bécs még Berlinnél is népesebb volt.) Jóval később is nagy keserűséggel emlékeztek meg arról, hogy a határon állomásozó, értesüléseik szerint 80 ezres magyar hadtest nem jött segíteni Bécsnél 1848 októberében, miközben a nyomorgó, német nacionalista trükkök iránt teljesen indifferenssé való, szolidáris diákság és munkásság a magyarok elleni sorozás hírére lámpavasra húzta Latour hadügyminisztert, a császári családot a csehországi Olmützbe kergette el és utcai harcokban ontotta a vérét Windischgrätz és a visszavonuló Jellasics bán seregei ellen, akik a pákozdi csatavesztés után Bécs bevételével, majd végigrablásával és végigerőszakolásával "kárpótolták" magukat. Marx és Engels felfogása szerint a magyar felkelés akár meg is vethette volna annak a történelmi küzdelemnek az alapját, amelyen majd a kommunizmus sorsa dől el. Éppen ezért különösen élesen bírálták azt a bizonytalan halogatást és kibúvókeresést, amelyet a magyar politikai életben — a táblabírók, „Pató Pál urak” és bocskoros nemesek mentalitásában — gyakran tapasztaltak. Mivel ekkorra már következetes internacionalista álláspontot képviseltek, gondolkodásukban alig játszott szerepet az a pusztán nemzeti alapú ellenszenv, hogy a magyarok a németek ellen harcoltak. Sokkal inkább azon fáradoztak, hogy német polgártársaikkal is megértessék: egy szabad Németország saját magát játszaná ki, ha továbbra is rabláncon tartaná a magyar, lengyel és olasz nemzeteket. Ugyanakkor figyelmeztettek arra is, hogy a magyarok elleni soviniszta gyűlölet — amely időnként még a német demokratikus körökben is fellángolt — könnyen az ellenforradalom fegyverévé válhat. Az ilyen indulatok „tűzlávaként” kovácsolhatják ki az ellenforradalom fegyvereit, amelyekkel majd a hazai forradalmat fojtják el, amint alkalom nyílik rá.

Marx és a '48-as magyar forradalmárok kapcsolatának történelmi megítélését jelentősen befolyásolta Révai József kommunista kultuszminiszter úgynevezett „árvalányhajas kommunizmus“ politikája a Rákosi-korszakban. Ez gyakran azt jelentette, hogy a marxi világnézet kapcsán éles leegyszerűsítéseket tettek — kissé pontatlanul és nyersen: összevissza hazudoztak — aktuálpolitikai, taktikai, népfelvilágosítási megfontolások érdekében és azokat a tényeket amelyekkel szemben a támogatói bázisban bizalmatlanság vagy gyanú akárcsak ébredhet, sokáig kozmetikázták. Lásd szintén a Leleplezések a 18. század diplomáciatörténetéről (feltöltése tervben) kiadástörténetét. Éppen ezért a korántsem egységes "marxista" történetírás 1848-ról legalább annyira félreismerhetővé vált, amennyire az arra való ellenreakció szemében úgy látszott, Marx ismerte volna félre vagy forgatta volna ki 1848-at.

Lamberg szivében kés, Latour nyakán
Kötél, s utánok több is jön talán,
Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
Ez mind igen jó, mind valóban szép,
De még ezzel nem tettetek sokat -
Akasszátok föl a királyokat!

[...]

Hiába ömlik, hősök, véretek,
Ha a koronát el nem töritek,
Fejét a szörny ismét fölemeli,
S akkor megint elől kell kezdeni.
Hiába lenne ennyi áldozat? -
Akasszátok föl a királyokat!

Petőfi