Író: Henri Simon, 1998.
Forrás: Barikád Kollektíva
HTML: P.G.
A Socialisme ou Barbarie 1958-ban a szerveződés kérdései miatt szakadt részekre. Az ’58 májusi Gaulle-i államcsíny után új tagok özönlöttek a Socialisme ou Barbarie-ba. Ezek főképp diákok voltak, akik a sorkatonai szolgálat miatt az algériai háború ellen küzdöttek. A tagok száma kevesebb, mint harmincról hirtelen felugrott több mint százra. A szerveződés problémái, melyek korábban csaknem állandó vita tárgyát képezték, gyakorlati kérdéssé váltak és a továbbiakban nem egyszerűen szűk körű, elvont elméleti töprengést jelentettek. Ez a probléma szorosan kapcsolódott egy, a politikai elemzésben megfogalmazódott két ellentétes állásponthoz (ez a szembenállás soha nem jelent meg nyilvánosan a folyóiratban, de látható volt a belső kiadványokban). Egyrészről a többség egy rövid ideig követte Chaulieu-t (Cornelius Castoriadist), aki munkásfelkelést jósolt De Gaulle „fasizmusával” szemben, másrészről a kisebbség azt mondta, hogy De Gaulle meg fogja oldani a francia kapitalizmus problémáit, és véget vet az algériai háborúnak. Két hónappal később Chaulieu is magáévá tette ezt az álláspontot, azonban időközben sikerült kiszorítania a kisebbséget a csoportból. Erre azoknak az új tagoknak a tömegét használta fel, akik azért kívántak „harcolni”, hogy a hagyományos struktúrák között hozzák létre az új szervezetet, azt gondolva, hogy ez végül a csoport újabb fejlődésének kiindulópontja lehet. Láthatjuk, hogy a „téves” helyzetelemzés – a „tömegek” befolyásolásával – akkoriban a párt felé vezető utat egyengette. A két javasolt struktúra nem volt összeegyeztethető:
– A Chaulieu-t követő többség sejteket akart létrehozni, melyek időről időre találkoznának egy általános gyűlésen, hogy meghatározzák a csoport célkitűzéseit és megválasszanak egy politikai bizottságot, aminek feladata az elfogadott cél végrehajtása lenne. A tagoknak nyilvánosan ki kellett volna állniuk a többség álláspontja mellett és követni azt, még akkor is, ha azzal nem értenek egyet. A véleménykülönbségeket a csoport egészén vagy a sejteken belül kellett volna tartani.
– A kisebbség autonóm munkássejteket akart alapítani, ahol az általános gyűléseken minden kérdés megvitatható volna, még az általános irányvonal is. Mindenki kifejthetné a saját gondolatait bármelyik pillanatban, bármilyen körülmények között.
Azt kell mondjuk, hogy sem a többség, sem a kisebbség nem követte azt, amit elméletileg elvártak. A Socialisme ou Barbarie az algériai háború végéig (1962) volt aktív, azután lassan hanyatlani kezdett. Ez a hanyatlás a Pouvoir Ouvrier kiszakadása után kezdődött, amikor Chaulieu nyíltan lemondott a marxizmusról, majd a csoport eltűnt, egy, a franciaországi általános mozgalom lehetetlenségéről szóló teljesen téves politikai nyilatkozat után, 1967-ben. Az ILO azokkal a tagokkal alakult meg, akik kénytelenek voltak elhagyni a Socialisme ou Barbarie-t (főképp diákok és értelmiségiek). Azért, hogy kövessék elképzeléseiket, rendszeres munkástalálkozókat szerveztek azokkal a munkásokkal, akiknek a munkahelyén aktív, fokozott szindikalista tevékenység folyt. Ezeket a találkozókat eleinte „Gyárközi Bizottság”-nak nevezték. Lassanként a találkozók fontosabbá váltak, mint az ILO gyűlései és 1962-ben az ILO csoportja eltűnt, a másik bizottság pedig ICO-vá alakult át. Az ICO struktúrája inkább praktikus felépítést követett, mintsem politikait vagy elméletit. Bizonyos értelemben ez volt az, amit a felépítéssel kapcsolatban az ILO megálmodott, amikor kiszakadt a Socialisme ou Barbarie-ból: a rendszeres találkozók résztvevőinek többsége informális gyári csoportok informális aktivistája volt. Az ICO lapja a rendszeres gyűlések beszámolói alapján tudósításokat közölt valamennyi gyárral kapcsolatban az ottani helyzetről és az ott folyó harcról, és inkább csak valamiféle megegyezés érvényesült az autonóm tevékenység körül, mintsem egy politikai irányvonal. A résztvevők különböző kiindulóponton álltak, voltak anarchisták, marxisták, vagy el nem kötelezett aktivisták, azonban összekötötte őket az osztályharc iránti szilárd elkötelezettség. A más harcokban való részvétel Franciaországban és külföldön – a több kapcsolattal és az időről időre több általános vitával – fejlődött, de a csoport a lassú növekedés ellenére kis létszámú maradt 1968-ig. 1968-ban rengeteg ember – ismét főképp diákok – lépett be az ICO-ba. Az ICO az egész országban szétszóródott kis csoportok egyfajta föderációjává vált. A május 15-i általános sztrájk folyamán mindenki részt vett a harcokban a munkahelyén - mindenki egyetértett abban, hogy ne úgy tevékenykedjenek, mint egy csoport, amely „megszervezi a munkásokat”, hanem támogassák az autonómiát, bárhol is történjen erre kísérlet.
1968 után az ICO jellege teljesen megváltozott. A csoport inkább politikai szervezetté vált, néhány száz lazábban kötődő résztvevővel. A munkások kisebbségben voltak és a lábukkal szavaztak, ahogy a viták nagyon messzire kerültek a harcaiktól. Különböző irányzatok harcoltak azért, hogy a saját irányukba vezessék az ICO-t, így az négy év múlva több darabra hullott. Ennek egyik töredéke az Echanges. Ez ismét csak különbözött attól, amit korábban láthattunk. Az Echanges arra épített, hogy a korábbi időszak alatt (a főképp nemzetközi találkozókon keresztül) számos európai országban kialakult szoros nemzetközi kapcsolatokat áttekinti és fenntartja. Ez volt az oka annak, hogy az Echanges-nak a kezdetektől fogva volt angol kiadása, és inkább Angliára támaszkodott, mint Franciaországra, valamint, hogy inkább egyénekre alapozott - támogatók informális körével tartott kapcsolatot minden országban. Jelenleg, több mint húsz év után az Echanges leginkább egy kis franciaországi csoport köré összpontosul, amely rendszeresen találkozik, hogy a politikáról általában, a harcokról és a brosúra tartalmáról vitatkozzon. Két évvel ezelőtt, egy amerikai elvtárs javaslata nyomán, elindítottunk egy rövid, híreket tartalmazó kiadványt, ami kéthavonta jelenik meg nyomtatásban, 3000 példányban. Ezeket ingyenesen terjesztjük, és úgy tűnik, hogy ismét csak kapcsolatok új alapjának kezdetét jelenthetik országszerte. Az elmúlt húsz év tapasztalata megtanított bennünket a gyakorlatban arra, amit néhány elméleti vita hozott a felszínre: jelenleg nincs helye annak a fajta hagyományos szervezetnek, amit számos ember továbbra is keres. Pillanatnyilag a „szervezet” inkább egyfajta hálózat, amiben mindenki, vagy néhány érzékeny csoport bármikor meghatározhatja a harcban, vagy a kiadói tevékenységben való részvételét és a kapcsolatteremtést azokkal, akik ugyanezt a tevékenységet végzik. Nem gondoljuk azt, illetve nem tudjuk, hogy ez változatlanul így lesz-e, és hogy valami más körvonalazódni fog-e. Azt gondoljuk, hogy ebben a fontos kérdésben követni kell az eseményeket, de nem elébe vágni azoknak (pontosan tudva eközben, hogy mi az, amit munkásokként nem akarunk), valamint tanulni és elmondani, amit megértettünk, de semmiképpen nem tanítani.