Ha ellenfeleink ezt a szót: „végcél” meghallják, füleiket hegyezik és azt gondolják: most végre meghalljuk, hogy fogják a szociáldemokraták jövendő államukat berendezni. Talán ebben tekintetben már annyiszor csalódtak, hogy megértik: most sem lesz ebből semmi. Valóban, amit ők kivánnak, azt nem adhatjuk meg nekik. Azt várják, ha a ,,végcélt" hírdetjük, hogy az arany jövendőről fogunk beszélni és mi a piszkos jelenről beszélünk. A szociáldemokrata jövendő képei helyett, ami után vágyuk őket emészti, a jelenkorból fogunk nekik képeket bemutatni.

Fonák várakozásukat ebben a tekintetben a szociáldemokrákrácia lényege felőli tudatlanságuk okozza. Követelményeink és céljaink nem a képzelet szép kitalálásai, hanem rideg tényeknek szükségszerű következményei. Éppen ezért agitációnkban nem azt fejtjük ki barátaink és ellenségeink előtt, milyen kitünő a szocializmus; sokkal jobbat, annak bizonyítékát nyújtjuk nekik, hogy milyen szükséges a szocializmus. Vannak tudvalevőleg írók, akik részletesen ki akarják mutatni a szocialista társadalom lehetetlenségét, amennyiben annak alapjait korlátolt tőkés előitéleteik és szokásaik mértékével mérik. Az ilyen embereknek egyszerűen azt lehet válaszolni, hogy minden, ami szükséges, egyúttal lehetséges is; bizonyos viszonyok és berendezések szükségessége az emberekre olyan nézeteket és szokásokat kényszerít, aminők azok megvalósításához éppen szükségesek. Legjobban látható ez a magánkapitalizmuson; ha egy más kultúrkorszakból való ember előtt a mai termelési mód szenvedéseit és ostobaságát akarnánk leírni, azokat beteges képzelet szülötteinek, lehetetlenségnek tartaná; és mégis ez a borzalmas valóság.

Vannak komoly emberek, kik a kapitalizmus szenvedéseit és fonák állapotait nagyon jól látják és őszintén sajnálják. Mégis azt hiszik, hogy ezen segíteni nincs szükség ,,minden fennálló megsemmisítésére”, hanem javitásokkal és reformokkal ezeket a fonákságokat lassankint meg lehet szüntetni. Arra mutatnak rá, hogy a munkásoknak a szakszervezetekben való tömörülése a béreket már jelentékenyen megjavította és az állami szociális reform kezdetei legalább is megmutatták, mi mindent lehetne tenni ez irányban, hogy a bérrendszer elviselhetetlenségeit ellensúlyozzák. Elismerik, hogy ebben az irányban sokkal többnek kellene történni; de azt állítják, hogy lehetséges ebben az irányban való előhaladással a kapitalizmust a munkásosztály számára elviselhetővé tenni, úgy hogy nem volna többé szüksége más termelési mód után vágyakoznia.

Az igaz, hogy a szakszervezetek jelentékenyen hozzájárultak ahhoz, hogy a munkásosztály életmódját megjavítsák s még sokat tehetnek ebben az irányban, De ez a javitás annál nagyobb nehézségekbe ütközik, minél tovább akar menni. Az első nehézség abban áll, hogy a kapitalizmus fejlődése nem nyugodt folytonosságú, hanem a kedvező konjunktúra korszakai válságokkal váltakoznak. A kedvező időszakokban a tőkéseknek munkásokra van szükségük, jó üzletmenet esetén olyan sok pénz integet feléjük, hogy azt nem akarják harccal és sztrájkkal megzavarni, hanem inkább megadnak minden követelést. Ilyenkor a szakszervezetekben szervezett munkásosztály sok küzdelem nélkül győzelmesen halad előre. De ha válság tör ki, teljességgel megfordul a kocka. Számos vállalat összeomlása következtében tömegesen szaporodnak a munkanélküliek, akik mindenáron munkát keresnek. S ha a szervezett munkások, akik a szervezetükben támaszt találnak, nem is adják oda munkaerejüket egy hebehurgya versengés céljaira, de a nemszervezettek olyan jelentős részt tesznek ki, különösen a tanulatlan munkaágakban, hogy a béreket alaposan leszoríthatják. De még ettől eltekintve is szükségszerüen bérleszállitásokat hoz a válság magával. A tőkések, akiket az összeomlás fenyeget, bérleszállítással próbálják tartani magukat és gyakran kétségbeesett harcot is megkockáztatnak, hiszen különben bukásuk biztos. A szakszervezetek ennek nem tudnak ellenállani és örülhetnek, ha reménytelen harcok és előrelátott vereségek hosszú sora árán sikerül nekik a bérek túlságos nagy zuhanását megakadályozniok. Így minden válság jó darabon visszaveti a munkásságot fáradságosan kiküzdött útjan, vagy a továbbhaladást akadályozza meg.

De nemcsak ezek a kapitalizmus természetéből szükségszerűen következő válságok akadályozzák meg a szakszervezeteket harcukban. A nagy tökésegyesülések és a kartellek is megnehezítik a munkásosztály életmódjának jelentősebb megjavításait. És végül az állam is útjába áll a küzdő munkásoknak hatalmi eszközeivel, bíróságával, rendőrségével, törvényeivel. A kapitalista országokban az állam bizonyos mértékben a tőkés-osztály testülete, képviselete (ez alatt az egész kizsákmányoló osztályt, tehát a földbirtokosokat is érteni kell) és érdekeit a munkásosztály ellen megvédelmezni, ezt is feladatának tekinti. Az államnak a bérharcokba való ez a brutalitás beavatkozása arra kényszeríti a munkásosztályt, hogy önállóan vegyen részt a politikai küzdelemben, még ha különben mégannyira anarchisztikus vagy liberális nézeteknek hódolna is. A parlamentekbe bejutva, a munkásosztály képviselői, ha addig nem tudták volna, hamarosan tapasztalni fogják, hogy az állam éppenséggel nem hajlandó egyszerű tiltakozásukra, vagy bemondásukra abbahagyni tőkések javára történő beavatkozást. Nemsokára megérzik, hogy a kapitalista államnak legbelsőbb természetéből folyik a munkásmozgalom elleni küzdelme és ugyanez a cél a kezdődő szociálreformoknak is az alapja és ezeket ezért nem fejlesztik tovább, mint amennyire a munkások becsapására éppen szükséges, anélkül, hogy a tőkéseknek komolyan kárára volna.

A parlamenti képviselet magában még nem segít a munkásosztályon; hogy a maga követelményeit keresztülvigye s az államhatalomnak a kapitalisták szolgálatában való felhasználását megszüntesse, az egész politikai hatalmat kell megszereznie. Politikai küzdelmének céljául a politikai hatalom meghódítását kell megtennie. Akkor azonban afelől is tisztában kell lennie, hogyan akarja a politikai hatalmat felhasználni és milyen társadalmi rend lesz neki a legmegfelelőbb.

Ezen a helyen nem kívánjuk azt kimutatni, hogy a győzelmes munkásosztálynak csupán erőteljesen, erélyesen és kíméletlenül keresztülvitt szociális reformja is szükségszerüen szociálissá fogja átforgatni a társadalmi rendet.¹) Most elegendő lesz annak okát adni, miért nem elégedhetik meg elvből a munkásosztály kapitalista termelőmóddal, még ha az mégannyira is meg van javítva.

Ennek az oka a munkának a kapitalizmusban meglevő különleges természete. Ez a munka olyan természetű, hogy a munkásra nézve csupán teher és kín, amely benne csak ellenszenvet és írtózást kelthet. Ez nem a munka természetében magában rejlik; számtalan példát lehet felhozni, melyekből megállapíthatjuk, hogy a test és a szellem megfeszítése, hogy valamit alkossunk, a legtöbb ember számára öröm és szükséglet. Tehát a munka nem mint természeti tevékenység idézi fel a munkás utálatát és gyűlöletét, hanem annak mai gazdasági formája. Ezért a burzsoázia, amely jól látja ezt az ellenszenvet, de a mai gazdasági formát örökkévalónak és természetesnek tartja, ezt a lustaságra való természetes hajlandóságnak hiszi, minden tevékenység elleni ellenszenv rovására írja és erre alapítja a szociális termelés „lehetetlenségéről” szóló jóslatát, mert akkor mindenki lehetőleg ki akar majd bújni munkája alól. Itt újból megmutatkozik, hogy a jövőre vonatkozó ostobaságoknak a jelen nem ismerése a forrása. A munka a kapitalizmusban elsősorban nem hasznos szükségleti tárgyak készítése, hanem értéktöbblet előállítása. Mind a kettő; de a tőkés azért fogad fel munkásokat szolgálatába, hogy értéktöbbletet termeljen és csak amennyiben erre szükségleti cikkek előállítása szükséges, csak annyiban szánja ra erre is magát. De épp úgy hajlandó arra is, hogy haszontalan szemétárut, vagy hamisított, az egészségre ártalmas termékeket állítson elő, ha ezáltal több haszna lehet. A haszon a fődolog és minden termelés célja, és ezt a célt szolgálja a munkás munkája is. Ezeket ott a műhelyekben nem emberek, akik embertársaiknak hasznos dolgokat állítanak elő, hogy így az életet egymásnak kényelmesebbé tegyék; nem, ezek csak az értéktöbblet termelésére szolgáló szerszámok. Mindannyiszor, amikor emberi törekvéseik a mester haszonvágyával ellenkezésbe jutnak, emberi voltuk háttérbe kell, hogy szoruljon haszontermelő működésük előtt. A különböző munkák váltakozása, korlátolt munkaidő, itt-ott egy kis pihenés, kitekintés, beszélgetés, mozgás szükséges ahhoz, hogy a munkát elviselhetővé tegye; de mindez csökkenti a hasznot, s ezért tilos. A haszon megkívánja a munka eltompító örökös egyformaságát, a pihenés és feltekintés nélküli megfeszített hajszát, minden zavaró váltakozás távoltartását. A munkás nem csak a mester rabszolgája, hanem a mester haszonlesésének a rabszolgája; ahol a mester, mint ember, különben belátó lenne, haszonlesése korbácsot nyom a kezébe, amely a kimerült munkásokat tovább hajszolja. Ezért a munka a mi társadalmunkban pokoli kínná változott, amely mindig újabb ellenszenvet kelt föl a munkásokban, bár a szokás eltompítja. Ez a munka természete a kapitalizmusban, tekintet nélkül arra, hogy valamivel több vagy kevesebb a munkabér, s így az élet és a lakás jobb vagy szűkösebb. Még a legjobban megfizetett munkás is kizsákmányoltnak érzi magát, érzi, hogy munkája csak haszonszerzésekre szolgál, s emberi hajlamainak abba nincs semmi beleszólása. Ezért a munkásosztály sohasem lehet a kapitalista termelési móddal megelégedve, bármennyire javíttassék is az.

Mihelyt mármost a munkásosztály felteszi magának azt a kérdést, milyen termelési módot tegyen az elviselhetetlen kapitalizmus helyére, a kisüzemhez való visszatérést azonnal el fogja vetni.

Először, mert az lehetetlen. Még ha minden nagy gépet szét is rombolnának s felégetnék a gyárakat, mégsem térne vissza a kisüzem régi, csendes nyugalma. Mert fejünkben benne van a tudomány, sok évszázad összesürített tapasztalata és találmánya, ami képessé tesz bennünket új gépeket csinálni és a legszigorúbb tilalmak ellenére rövid idő alatt új nagyipar keletkeznék. A nagy és hatalmas termelő erőket, melyek a mai termelő-mód alapjai, egyszerűen lehetetlen megsemmisíteni; felülállanak hatalmunkon.

De nem lenne kívánatos sem. Ez a nagyipar, a termelőképességnek ez az emelkedése tette lehetővé, hogy számos használati tárgyat kevés munkával állítsunk elő; szükségleteinket megnagyobbította és az élet oly kényelmeit nyújtotta a legszegényebbeknek is, amiről azelőtt a leggazdagabbnak is le kellett mondania. Az általános kultúrát hatalmasan emelte; a kisiparhoz való visszatérés a barbársághoz való visszatérést jelentené. Hogy a nagy tömegnek egy kis élősdi osztály által történő kizsákmányolását megszüntessük, az egyedül csak úgy lehetséges, ha a termelési eszközöket társadalmi tulajdonná tesszük. A nagy gépeket nem lehet, mint régebben a kisebb szerszámokat, minden egyesnek külön tulajdonában tartani és használni. Mindenkinek lehetett saját talicskája, saját kalapácsa; de nem lehet meg mindenkinek a maga mozdonya és vasútja, a maga saját gőzkalapácsa; mozdonyra és gőzkalapácsra, közösen van szükségünk és éppen azért közösen használjuk és közös tulajdonunk.

Nem mi találtuk ki a társadalmi nagyüzemet, azt a termelő módot, amire mi törekszünk; a szocializmust nem mi találtuk ki nagy ravaszul, hogy abból a csávából a legkönnyebben kievickéljünk, amibe talán a kapitalisták kisajátítása által kerülnénk. A szocializmus a kapitalizmusnak szükségszerü utóda, amihez már most is megvan sok mindenféle pótlás, átmenet és utalás. Végcélunk követelményét nem a fejünkből szedtük elő, kiutat keresve abból a nehézségből, hogy mi legyen hát, ha se kapitalizmus nem kell, se kisüzem, hanem a kapitalizmusnak már most látható fejlődési tendenciáiból állapítottuk meg.

A mai kapitalizmus már nem a régi jó idők kapitalizmusa többé. Akkor veszekedtek a kapitalisták és megverték egymást a zabolátlan verseny szabad levegőjében; aki elbukott, az fekve maradt s így a vidám birkózók egyre fogytak. De amint oly kevesen maradtak, hogy a csatateret áttekinthették, rájöttek lassankint arra, hogy nem tehetnek nagyobb ostobaságot, mint hogy árleszállitásokkal egymás hasznát megkeserítik - a fogyasztók nagy örömére. Így hát többé nem úgy igyekeznek hasznukat növelni, hogy társaikat jobb munkamódszerek bevezetésével és termékeik olcsóbbitásával legyőzzék, hanem szövetkeznek velük áraik magasan tartására. Természetesen, ez a gazdagodó módszer csak akkor jöhet alkalmazásba, ha ahhoz csak egy pár tucat ember megegyezése szükséges; amíg többszáz versenyző van a küzdőtéren, amelyek mindenike saját feje után megy s újból ismét összeszedheti magát, ilyen szövetséget nehéz keresztülvinni. A koncentráció magas fokának kell már az ilyen iparágban meglenni.

A verseny helyébe az egyesülés! Ez az új kapitalizmus jelszava. Ezek az egyesülések eleinte lazák és ideiglenesek; az árak tekintetében egyeznek meg csupán eleinte. De mivel nem mindenki tud ellenállani a külön-haszon kísértésének minden megegyezés dacára sem, még ha a szövetség megkerülése vagy a vele való szakítás szükséges is hozzá, de minthogy az egyesülés fenntartása mindnyájunk közös érdeke, a szövetségnek mind hatályosabb formáira térnek át. Az esendő ember elől mind inkább el kell távolitani a bűnre vivő alkalmat. A lazább kartelekből és ringekből a szindikátusok keletkeznek, melyek megszüntetik az egyes kapitalisták közvetlen érintkezését a fogyasztókkal. Az egyesülés a trösztökben a legmesszebbmenő, hol az egyes vállalkozóktól elveszik a saját gyáraik fölötti uralmat is. Itt az egyesített összes üzemeket egyetlen igazgatóságnak rendelik alá; a régebbi gyárosok és részvényesek az egész tröszt résztulajdonosaivá váltak, amely most egyetlen óriási vállalat képében jelentkezik, s ez egy ország termelésének legnagyobb részét monopolizálja.

Ha a kapitalizmusnak ezt az új formáját annak klasszikus alakjával hasonlítjuk össze, azt látjuk, hogy a szabad verseny megszüntének következtében egy hatalmas sarkantyú szűnik meg, ami technikai haladásra ösztönöz, s amit a kapitlizmus liberális dicsérő szónokai mindig mint nagy előnyt szoktak feldicsérni. Ezt a technikai hátramaradást azonban kiegyenlíti másrészről a termelőképesség másik nagy haladása, s ez a termelés belső szervezésében rejlik. A kisüzem szétforgácsolódását már a nagyüzem is jelentékenyen korlátozta, de a belső célszerű szervezés az üzem belsejére szorítkozott, míg kívül a legnagyobb rendetlenség uralkodott. A szindikátusokban és trösztökben teljesen megszűnik ugyanis ez a szétforgácsolódás és a termelés szervezése számtalan költség és sok erőpocséklás megszüntét hozza magával s ezzel már a termelésnek a szükséglethez való bizonyos alkalmazkodása megtörtént.

De ezek az új célszerű berendezkedések csak arra szolgálnak, hogy a fogyasztókat, az egész néptömeget egy maroknyi százszoros milliomos javára kirabolják. A kapitalizmus egész esztelensége, ami a termelés haladását egy kis kisebbség javára használja fel, itt új fejlődési formájában magasabb fokon jelentkezik.

A trösztök mellett kapitalizmusnak még egy más fejlődési formája is van, bár ez nem a legújabb időben keletkezett, de mégis ennek a termelési módnak fejlődési irányzatát mutatja. Már régóta vannak olyan ágak vagy hivatások, amelyek különös technikai természetüknél fogva magán-tőkés versenyre kevésbbé voltak alkalmasak. Ilyenek: a vasutak, közuti vasutak, levelek és kisebb csomagok tovabbitása, a városoknak vízzel, gázzal, elektromossággal való ellátása. Ahol tehát ezek mint magán-tőkés üzemek jelentkeztek, mindenütt monopólium, még pedig törvényesen biztositott monopólium természetével bírnak. Ilyen vállalatok engedményokirataiban mindig bizonyos kötelezettségek, járulékok vagy nyeremény-részesedések kikötése mellett engedélyezi a község vagy az állam a monopol helyzetet. Ha az ilyen társulatok emellett jó üzleteket csinálnak, a fogyasztók rendesen az államosítást hangoztatják, hogy az elért nyereséget az árak, illetve a dijszabás lejjebbítésére vagy az adóteher csökkentésére fordíthassák. Demokratikus országokban, ahol nincs erős szocialista mozgalom, ez a hajtóerő legtöbbször a polgárságból indul ki, amely itt a fogyasztói érdekek képviselője, mert őket zsarolják a monopolisták a legerősebben; s ott igen gyakran sikerül is a magánmonopóliumok helyett állami vagy községi üzemet létesíteni. Más esetekben bizonyos kormányérdekek is hozzájárultak ahhoz, hogy az állami üzemet megvalósítsák, mint a német vasutaknál.

Ezt a termelési formát gyakran államszocializmusnak vagy községi szocializmusnak szokták nevezni. Hogy ezzel a fajta,,szocializmussal" még nem messzire jutottunk, az is bizonyítja, hogy ugyanolyan jelentésű szóval állami kapitalizmusnak is nevezik. Éppen ilyen átmeneti alakok ezek. Az igazi kapitalizmustól az választja el, hogy az egyedüli vállalkozó valamely testület, az állam vagy a község, amelyik a társadalmat politikailag képviseli. Itt tehát e termelés vagy az üzem teljesen hozzáidomulhat a szükséglethez; tudatosan lehet szabályozni. Éppen ezt a tulajdonságát használjuk fel gyakran propagandánkban annak az állitásunknak igazolására, hogy igenis lehet a termelést szabályozni a fogyasztás szabályossága, törvényszerűsége révén, amennyiben az tömegfogyasztás. Ezzel szemben ezek az üzemek megegyeznek a kapitalizmussal abban, hogy kizsákmányoláson alapulnak; ezekben az üzemekben a munkásokat kizsákmányolják, hasznot sajtolnak ki belőlük és míg vállalkozóik különleges természete előnyükre szolgál a demokratikus államokban, ahol a parlamentben megnyilvánuló közvéleménynek befolyása van, addig az önkényűleg kormányzott országokban nagyobb függőségük és szolgaságuk miatt ez hátrányos rájuk nézve.

Éppen ezért teljesen elhibázott dolog, ha elenfeleink ezeket az állami üzemeket mint a szocializmus mintaképeit állítják oda. Éppenséggel nem azok; csak a termelésben lehetséges rend példájául hozzuk fel őket. De ha ez még nem is szocializmus, de nem is igazi kapitalizmus már. Fejlődésük már egy új, magasabb és jobb termelőmódra mutat.

Azt lehetne ellenvetni és pedig joggal, hogy ezeket az üzemeket csak igen különleges technikai természetük tette az állami vagy községi üzemre alkalmassá és hogy a többi iparágak különleges természele a magánüzemre alkalmasabb. Ez az ellenvetés helyes, legalább is helyes volt; mert csak a legújabb fejlődés tette helytelenné. Nem szocialisták, hanem számos polgári szószóló követeli Amerikában a trösztök államosítását. Bár ez még nem valósult meg, de ez a követelés bizonyítja, hogy Amerikában ezeket az iparágakat éretteknek tekintik az államosításra, pedig ezek eddig magántőkés alapításoknak és vállalatoknak nem vitatott küzdőterei voltak. Ugyanez áll Németország szénszindikátusaira is. Ezeknek az új kapitalista üzemformáknak magánmonopoliummá fejlődése által teljesítve van az a feltétel, ami közmonopóliummá való átalakításukhoz szükséges.

A trösztökben és a közüzemekben tehát a modern kapitalizmus fejlődési tendenciái mutatkoznak. Azt mutatják, hogy a szocializmus ideáljai nem légbőlkapottak, nem csupán kitaláltak, hanem a valóságból származnak. Ez a fejlődés azt mutatja, hogy a legfontosabb, az egész társadalmi termelés alapjául szolgáló iparágak mindinkább monopóliumokká válnak a milliomosok kis csoportjának a kezeiben, akik uralmi helyzetüket a többi néposztályok legszemérmetlenebb kizsákmányolására használják fel. A gazdasági fejlődésbe beleavatkozó forradalmi osztály legközelebbi céljának annak kell lenni, hogy ezeket a monopóliumokat a közösség kezeibe adják át, hogy ezek kizsákmányoló eszközökből okos gazdálkodás alapjaivá válhassanak.

De ez ezeknek a monopóliumoknak egyszerűen állami monopóliumokká változtatását jelenti. A mai állam nem a nagy népközösség, hanem a birtokososztály képviselője. Amerikában trösztök urai már jóelőre hatástalanná tették a trösztök államosítását azáltal, hogy az államot trösztösítették. Ezért a gazdasági viszonyok felforgatásának az államhatalomnak részéről való elfoglalása az alapvető feltétele. A politikai hatalom a proletáriátus meghódításáért folytatott harc győzedelmes befejezése fogja csak a munkásosztályt abba a helyzetbe hozni, hogy a kapitalizmust megszüntesse s azt a szocializmussal helyettesítse.

­

¹ Ezzel a ponttal „Felforgatások a jövő államban” című előadásunk foglalkozik kimerítően.

Anton Pannekoek Internet Archívum