1. Marx az otthonában
2. A német szociáldemokrácia
3. Az anarchizmus és a keleti háború
4. Hajnalpír
5. Alkonyi árnyak
6. Az utolsó év

Marx egykor, 1853 végén, a Kommunisták Szövetségének végvonaglásai után, visszavonult dolgozószobájába. Most, 1873 végén, az Internacionálé végvonaglásai után, ugyanoda vonult vissza. Ezúttal azonban élete egész hátralevő részére.

Utolsó tíz évét „lassú haldoklásnak” nevezték, ez azonban nem fedi a valóságot. Igaz, a Kommün bukása óta folytatott harcok ismét erősen megrázkódtatták egészségét. 1873 őszén heves főfájások gyötörték, komoly veszélyben forgott, hogy agyvérzéses rohamot kap; az agyára nehezedő állandó nyomástól munkaképtelen lett, és még az íráshoz sem volt kedve. Valóban súlyos következményekkel járhatott volna, ha ez az állapot soká tart. De több heti ápolás után újra felépült, hála annak a gondos kezelésnek, melyben Gumpert manchesteri orvos részesítette. Gumpert közös barátja volt Marxnak és Engelsnek, s Marx nagyon megbízott benne.

Gumpert tanácsára 1874-ben elhatározta, hogy Karlsbadba megy, s ugyanott pihent a következő két esztendőben is. 1877-ben a változatosság kedvéért Neuenahrt választotta. De már a következő, 1878-as évben nem látogathatta meg a kontinenst: a német császár ellen elkövetett két merénylet s a nyomában járó szocialistaüldözés elzárta előle az utat. Mindazonáltal különösen a háromszor egymás után megismételt karlsbadi kúra „csodálatosan” jót tett neki, és régi májbajától csaknem teljesen megszabadította. Nem múltak el azonban krónikus gyomorpanaszai, és tovább gyötörte idegeinek kimerültsége is, ami fejfájásban és főként makacs álmatlanságban nyilvánult meg. Ezeken a bajokon többé-kevésbé segített az, hogy nyaranta valamely tengeri fürdőhelyet vagy klimatikus gyógyhelyet keresett fel; újév után azonban rendszerint megint rosszabbul érezte magát.

Egészségének teljes helyreállítása persze csak akkor vált volna lehetővé, ha Marx nem sajnálja magától azt a pihenést, amelyre hatvanadik életéve küszöbén, munkával és áldozatokkal telt élet után joggal igényt tarthatott volna. De ez eszébe sem jutott. Hogy tudományos fő művét befejezhesse, a legnagyobb hévvel vetette bele magát a kutatómunkába, s kutatásainak tere időközben nagyon kibővült.

„Olyan valaki számára, aki minden kérdést történelmi keletkezésében és valamennyi előfeltétele figyelembevételével vizsgál meg — mondta ezzel kapcsolatban Engels —, minden egyes kérdésből természetesen egész sor új kérdés keletkezik. Marx alaposan tanulmányozta az őstörténelmet, az agronómiát, az orosz és amerikai földbirtokviszonyokat, a geológiát stb., hogy különösen a harmadik kötet földjáradékra vonatkozó részét eddig még soha meg sem kísérelt teljességgel dolgozhassa ki. A germán és latin nyelveken kívül, amelyeken folyékonyan olvasott, megtanulta még az ószlávot, az oroszt és a szerbet is.”

S mindez Marx napi munkájának csak a fele volt. Noha visszavonult a nyilvános agitációtól, továbbra is élénken részt vett az európai és az amerikai munkásmozgalomban. Levelezésben állt majd minden ország mozgalmi vezetőivel, s ezek fontos ügyekben lehetőleg személyesen kérték ki a tanácsait. Mindjobban a forradalmi proletariátus tanácsadója lett: egyre többen keresték fel, s ő mindig készséggel segített.

A hetvenes évek Marxát Lafargue ábrázolja olyan vonzó módon, mint az ötvenes évek Marxát Liebknecht. Úgy véli, hogy apósának igen erős testalkata lehetett, hogy kibírta rendkívüli életmódját és idegőrlő szellemi munkáját.

„Valóban igen erős volt, a közepesnél magasabb termetű, széles vállú, mellkasa jól fejlett, végtagjai arányosak, bár törzse lábszáraihoz képest kissé hosszú volt, ami a zsidó férfiakat gyakran jellemzi.” (lásd „Marx Károlyról”, 129. old.)

Ez persze nemcsak a zsidókra jellemző: Goethének is hasonló testalkata volt; ő is az „ülő óriásokhoz” tartozott, ahogy a nép az ilyen termetű embereket nevezi, mert törzsük viszonylagos túlméretezettsége miatt ülve jóval nagyobbaknak látszanak.

Marx meglepő fizikai erőre tehetett volna szert, mondja Lafargue, ha fiatal korában sokat tornázik. De ő csak egyetlen testgyakorlást űzött rendszeresen: a járkálást. Órák hosszat tudott beszélgetve menetelni, vagy akár hegyet mászni, a legcsekélyebb fáradtságérzés nélkül. Rendszerint azonban a járkálási képességeit is csak azért gyakorolta, hogy dolgozószobájában rendezhesse gondolatait; fel- és alámentében az ajtótól az ablakig úgy kikoptatta a szőnyeget, mint az ösvény a rétet.

Noha mindig nagyon későn pihent le, reggel nyolc és kilenc között már talpon volt, megitta a feketéjét, elolvasta a lapjait, s aztán bevonult dolgozószobájába, amelyet csupán éjfélkor vagy még később hagyott el. Szünetet csak az étkezések idején tartott, vagy — ha az időjárás megengedte — egy-egy Hampstead Heath-i esti séta kedvéért. Napközben néha egy-két órát aludt a díványán. A munka annyira szenvedélyévé vált, hogy sokszor az evésről is megfeledkezett. Hatalmas szellemi tevékenységét gyomra szenvedte meg. Nagyon rossz evő volt és gyakran étvágytalan; ezt erősen sózott ételekkel, sonkával, füstölt hallal, kaviárral és fűszeres savanyúságokkal próbálta ellensúlyozni. Gyenge evő létére nagy ivó sem volt, bár sohasem játszotta az önmegtartóztatás apostolát — mint vérbeli rajnai értékelni tudott néhanapján egy-egy jó kortyot. Ezzel szemben szenvedélyes dohányos és szédületes gyufapazarló volt; mondogatta is, hogy a „Tőke” kiadása még annyit sem fog neki jövedelmezni, amennyibe az írás közben elszívott szivarjai kerültek. A nélkülözés hosszú évei alatt bizonyára gyakran szorult rá mindenféle kapadohányra, s így ez a szenvedélye nemigen használt egészségének; ezért az orvos ismételten kénytelen volt eltiltani a dohányzástól.

Szellemi felfrissülését és felüdülését a szépirodalomban találta meg, amely egész életében hűséges vigasztalója maradt. Irodalmi ismeretei rendkívül széleskörűek voltak, de sohasem dicsekedett velük. Művei sem sokat árulnak el róluk, kivéve a Vogt-ügyben írt polémiáját: ebben a maga művészi céljaira számtalan idézetet használt fel az európai szépirodalom legkülönbözőbb területeiről. S miként saját tudományos fő műve egy egész korszakot tükröz vissza, akként választotta kedvenceiül a világirodalomnak azokat a nagy költőit, akiknek alkotásairól ugyanezt lehet elmondani: Aischylost és Homérost, Dantét és Shakespeare-t, Cervantest és Goethét. Aischylost — Lafargue elbeszélése szerint — minden évben újra elolvasta eredetiben, aminthogy általában hű maradt kedvelt régi görögjeihez. Azokat a nyomorúságos kufárlelkeket pedig, akik a munkások kedvét el akarják venni az antik kultúrától, a legszívesebben kikorbácsolta volna a templomból.

A német irodalmat igen jól ismerte, a középkor nagy részét is beleértve. A modernek közül Goethén kívül elsősorban Heine állt hozzá közel. Schillerből úgy látszik kiábrándult fiatal korában, az idő tájt, amikor a német filiszter megrészegült ennek a költőnek többé-kevésbé félreértett „idealizmusától”, amelyben Marx nem látott mást, csak a lapos nyomorúságnak fellengzős nyomorúsággal való felcserélését. Amióta végleg búcsút mondott Németországnak, nem sokat törődött a német irodalommal. Soha nem tett említést még azokról a kevesekről sem — például Hebbelről vagy Schopenhauerről —, akik valóban rászolgáltak volna a figyelmére. Richard Wagnernek azonban alkalmilag élesen odamondott, amiért oly méltatlan bánásmódban részesítette a német mitológiát.

A franciák közül Diderot volt az, akit igen sokra tartott: „Rameau unokaöccse” című könyvét páratlan mesterműnek nevezte. Ez a rokonszenve kiterjedt a XVIII. századi felvilágosodás korának egész francia irodalmára. Erről az irodalomról mondta Engels egyszer azt, hogy a francia szellem kicsúcsosodása mind formailag, mind tartalmilag, hogy tartalma tekintetében, ha a tudomány akkori állását vesszük figyelembe, még ma is végtelen magasan áll, formája tekintetében pedig mind a mai napig utolérhetetlen maradt. Ennek megfelelően Marx elvetette a francia romantikusokat; nevezetesen mindig ellenszenves volt neki Chateaubriand a maga talmi mélységével, bizantikus túlzásaival, sokszínű érzelmi kokettériájával — egyszóval nem szenvedhette a hazugságoknak azt a példátlanul zagyva levegőjét, amelyet Chateaubriand műveiben érzett. Nagyon lelkesedett azonban Balzac „Comédie humaine”-jéért, amely szintén egy egész korszakot mutat be a költészet tükrében. Nagy művének befejezése után írni is akart erről a könyvről, de mint sok más, ez a terv is csírájába fulladt.

Amióta London lett állandó lakhelye, irodalmi érdeklődésének homlokterébe az angol irodalom került, s itt elhomályosított mindenki mást Shakespeare hatalmas alakja, akiből az egész család valóságos kultuszt űzött. Sajnos Marx sohasem mondott véleményt Shakespeare-nek kora sorsdöntő kérdéseiben elfoglalt álláspontjáról. Byronnal és Shelleyvel kapcsolatban viszont úgy vélekedett, hogy aki ezeket a költőket szereti és megérti, az tartsa szerencsének, hogy Byron már harminchat éves korában meghalt, de sajnálkozzék afölött, hogy Shelley csak huszonkilenc évet élt meg. Byronból ugyanis később reakciós polgár lett volna, míg Shelley, ez az ízig-vérig forradalmár, mindig a szocializmus élharcosaihoz tartozott volna. Marx nagyon szerette a XVIII. század angol regényeit, a többi közt különösen Fielding „Tom Jones” című könyvét, amely a maga módján ugyancsak világképet és korrajzot ad. Walter Scott egyes regényeiről is elismerte, hogy a maguk nemében példaszerűek.

Marx irodalmi ítéleteiben teljesen mentes volt mindenféle politikai és társadalmi elfogultságtól, amit Shakespeare és Walter Scott iránti előszeretete is bizonyít. Éppily kevéssé hódolt annak a „tiszta esztétikának”, amely nagyon is szívesen párosul a politikai közönyösséggel vagy éppen szolgalelkűséggel. Ő ebben is egész ember volt, önálló és eredeti szellem, akit nem lehet semmilyen sablonhoz mérni. így például abban sem, hogy egyáltalán nem volt irodalmi aszkéta, s időnként még'az olyan szellemi táplálékot sem vetette meg, amely előtt az iskolás esztéta háromszor is keresztet vet. Marx nagy regényolvasó volt, mint Darwin és Bismarck; különös kedvteléssel forgatta a kalandos és humoros elbeszéléseket: Cervantestől, Balzactól, Fieldingtől alkalomadtán le-leszállt tehát Paul de Kockhoz vagy Dumas-hoz, az idősebbhez, ahhoz, akinek lelkiismeretét a „Gróf Monte Christo” terheli.

A szépirodalmon kívül még egy egészen más területen is talált szellemi pihenést: lelki gyötrelmek és súlyos testi fájdalmak idején szívesen menekült a matematikába, amely megnyugtató hatással volt rá. Hogy valóban voltak-e önálló matematikai felfedezései, mint Engels és Lafargue állították, maradjon nyílt kérdésnek. Mindenesetre azok a matematikusok, akik megnézték hátrahagyott kéziratait, szemlátomást nem osztották ezt a véleményt.

Mindemellett Marx nem volt a múzeumába bezárkózott Wagner, aki a világot legfeljebb ünnepnapon, akkor is csak távolból látta, sem Faust, akinek keblében két lélek lakozott. „A világért dolgozni” — ez volt egyik kedvenc szólása; aki oly szerencsés, hogy tudományos céloknak szentelheti magát, az állítsa ismereteit az emberiség szolgálatába. Ez a gondolat vitt friss vérkeringést szívébe-agyába. Családja és barátai körében mindig ő volt a legvidámabb és a legszellemesebb, s széles melléből ellenállhatatlanul tört ki a derűs kacagás. S aki a „vörös terror doktorát” kereste, ahogy Marxot a Kommün óta nevezték, az nem borús ábrázatú fanatikust vagy álmodozó szobatudóst talált, hanem az okos társalgás minden csínjában-bínjában járatos világfit.

Leveleinek olvasóit sokszor csodálatba ejti, hogy ez a gazdag lélek milyen észrevétlenül siklik át a viharos harag bámulatos feszültségéből a mélyen szántó, teljesen higgadt filozófiai szemlélődésbe. Ez a képessége úgy látszik nem kevésbé erős hatást tett a vele közvetlenül érintkezőkre is. Így pl. Hyndman Marxszal folytatott beszélgetéseiről a következőket írja:

„Amikor heves felháborodással beszélt a liberális párt politikájáról, nevezetesen annak ír politikájáról, az öreg harcos kicsi, mélyen árkolt szeme lángot vetett, sűrű szemöldöke összehúzódott, széles, erős orrát és egész arcát láthatóan megremegtette a szenvedély. Az erős, megbélyegző kifejezések olyan áradata tört ki belőle, amely egyaránt visszatükrözte temperamentumának tüzét és hatalmas jártasságát nyelvünk ismeretében. Nagyon feltűnő volt a kontraszt a bosszúságtól mélységesen felindult magatartása és azon magatartása között, amikor rátért korunk gazdasági eseményeiről alkotott nézetei kifejtésére. Minden észrevehető megerőltetés nélkül váltott át a próféta, a heves vádló szerepéből a nyugodt filozófus szerepébe, s elejétől kezdve úgy éreztem, hogy sok hosszú esztendőnek kell eltelnie, amíg ezen a téren már nem úgy állok vele szemben, mint a tanítvány a mesterrel.”

Az úgynevezett társaságtól Marx továbbra is távol tartotta magát, habár polgári körökben is sokkal közismertebbé lett, mint húsz évvel korábban. Így Hyndman figyelmét is a parlament egyik konzervatív tagja hívta fel rá. Saját otthona azonban a hetvenes évek elején igen forgalmas központ volt, afféle „igazságmenhely” a Kommün menekültjei számára, akik itt mindig tanácsra és segítségre találtak. Ez a nyugtalan népség persze sok bosszúságot és gondot is okozott, s amikor lassacskán szerteszóródtak, Marxné minden vendégszeretete mellett sem tudta elnyomni a megkönnyebbülés sóhaját: Elegünk volt belőlük!

Akadtak természetesen kivételek is köztük. Charles Longuet, aki a Kommün idején a Tanács tagja és a hivatalos lap szerkesztője volt, 1872-ben feleségül vette Jenny Marxot. Sem személyesen, sem politikailag nem nőtt össze olyan szorosan a családdal, mint Lafargue, de ugyancsak derék ember volt.

„Éppúgy főz, kiabál és vitatkozik, mint azelőtt — írja róla egy ízben Marx felesége —, de becsületére legyen mondva, hogy leckeóráit a King’s College-ben pontosan és elöljáróinak megelégedésére tartja meg.”

A fiatal házasok boldogságát egy időre megzavarta az első gyermek korai halála, de aztán felcseperedett „egy kövér, erős, pompás fiú”, az egész családnak, s nem utolsósorban a nagyapának igaz örömére.

A Lafargue-házaspár is a Kommün száműzöttjei közé tartozott, s Marxék szomszédságában lakott. Szerencsétlenségükre két kicsinyük pusztult el egészen fiatalon; e sorscsapás hatására Lafargue feladta orvosi praxisát, mondván, hogy az bizonyos fokú sarlatánság nélkül nem űzhető.

„Nagy kár, hogy hűtlen lett az öreg Aesculap atyához” — vélte anyósa.

Ugyanis fényképészeti és litográfiái műtermével csak igen gyengén boldogult. Pedig Lafargue, aki szerencsére mindig derűsnek látta az eget, „valóságos niggerként robotolt”, s feleségében is bátor, vidám és fáradhatatlan segítőtársra lelt. De a nagytőkével nehéz volt konkurálni.

A harmadik Marx-lánynak szintén francia udvarolt ebben az időben: Lissagaray, aki később megírta a Kommün történetét, melynek maga is egyik harcosa volt. Eleanornak úgy látszik nem lett volna ellenére ez a kérő, de apjának aggályai voltak, hogy elég szolid ember-e. Hosszas huzavona után aztán nem is lett a dologból semmi.

1875 tavaszán még egyszer lakást változtatott a család. Ugyanabban a városrészben Haverstock Hill, Maitland Park Road 41. szám alá költöztek. Itt élte le utolsó éveit Marx, és itt is halt meg.

A kezdettől fogva nemzeti keretekben fejlődő német szociáldemokráciát megkímélte az a válság, amelyen az Internacionálé többi ágazatai nemzeti munkáspárttá való átalakulásukkor kivétel nélkül keresztülmentek. A német szociáldemokrácia már néhány hónappal a genfi kongresszus kudarca után, 1874. január 10-én megünnepelhette első nagy választási győzelmét: a Reichstag-választásokon 350 000 szavazatot kapott és kilenc mandátumra tett szert. Ebből három a lassalleánusoknak és hat az eisenachiaknak jutott.

Nos, a régi Internacionálé felbomlásának okait végső soron és a legélesebben az világítja meg, hogy Marx és Engels, az Internacionálé Főtanácsának vezéralakjai még azzal a gyorsan felvirágzó munkáspárttal is nehezen tudtak egy nevezőre kerülni, amelynek német származásuknál fogva a legközelebb kellett volna állnia hozzájuk, s amely elméleti nézeteiket a legjobban megközelítette. De Marx és Engels sem tehették meg büntetlenül, hogy a fellegek között járjanak: az a nemzetközi őrtorony, amelyből az eseményeket áttekintették, lehetetlenné tette, hogy belelássanak az egyes nemzetek szívébe és veséjébe is. A leglelkesebb angliai és franciaországi híveik is beismerik, hogy Marx és Engels sohasem hatolt az angol és a francia viszonyok megértésének legmélyére. De a németországi viszonyokkal sem kerültek soha többé igazán meghitt kapcsolatba, amióta hazájukat elhagyták. Vonatkozik ez a tulajdonképpeni pártügyekre is, mert itt meg az a leküzdhetetlen bizalmatlanság zavarta tisztánlátásukat, amelyet Lassalle-lal és minden az ő nevéhez fűződő dologgal szemben éreztek.

Mindez rendkívül jellemző módon nyilvánult meg az újonan megválasztott Reichstag első ülésezésekor. A hat eisenachi képviselő közül kettő: Liebknecht és Bebel még börtönben ült; a többi négynek — Geibnek, Mostnak, Mottelernek és Vahlteichnek — a szereplése pedig még a saját híveik körében is nagy csalódást okozott. Bebel emlékirataiban elmondja, hogy a legkülönbözőbb helyekről futottak be hozzá panaszok, hogy ez az említett négy eisenachi képviselő eltörpül a parlamentben a három lassalleánus képviselő — Hasenclever, Hasselmann és Reimer — mellett. Engels azonban egészen másképp látta a helyzetet. A következőket írta Sorgénak:

„A lassalleánusokat annyira diszkreditálják Reichstag-képviselőik, hogy a kormánynak hajszát kell indítania ellenük, ismét azt a látszatot akarván kelteni, hogy komolyan veszi e mozgalmat. Mellesleg a választások óta a lassalleánusok kénytelenek voltak a mieink uszályában sodródni. Tiszta szerencse, hogy Hasselmannt és Hasenclevert beválasztották a Reichstagba. Ott egyre jobban diszkreditálják önmagukat: vagy a mieinkkel kell tartaniuk, vagy a saját szakállukra ostobaságokat csinálnak. Mindkettő tönkreteszi őket.” (1874. szept. 12—17. Lásd BAB, 140. old.)

Ennél alaposabban nem lehetett volna félreérteni a dolgokat.

A két frakció parlamenti képviselői egészen jól megfértek egymással és nem csináltak maguknak gondot abból, ha a parlamenti szószékben az egyik fél valamivel sikeresebben, a másik meg kevésbé sikeresen szerepelt. Mind a két frakció oly módon vívta meg a választási harcot, hogy sem az eisenachiakat nem lehetett a félszocializmus vádjával illetni, sem a lassalleánusoknak nem lehetett a szemére vetni, hogy a kormánnyal kacérkodtak. Mindkettő majdnem azonos számú szavazatot kapott; a Reichstagban mindkettő ugyanazokkal az ellenfelekkel szemben, ugyanazokat a követeléseket képviselte, s választási sikerük után mindkettő egyformán volt kitéve a kormány heves üldözésének. Tulajdonképpeni eltérés már csak a szervezeti kérdésben volt közöttük, de ezt az utolsó akadályt is elsöpörte Tessendorff államügyész lankadatlan buzgalma. Sikerült ugyanis a szolgálatkész törvényszékeket olyan határozatok meghozatalára késztetnie, amelyek szétverték mind a lazább eisenachi, mind a szorosabb lassalleánus szervezeteket.

Így aztán önmagától megérlelődött a két frakció egyesülése. Tölcke már 1874 októberében átnyújtotta a lassalleánusok békeajánlatát Liebkneehtnek, aki időközben kiszabadult a fogházból. Liebknecht azonnal kapott az ajánlaton, kissé talán önhatalmúlag, de olyan örömmel és készséggel, hogy ez becsületére válik még akkor is, ha Londonban nagyon rosszallották tőle. Marx és Engels kitartottak amellett, hogy a lassalleánusok kihaló szekta, amelynek rövid időn belül kényre-kedvre meg kell adnia magát. Aki tehát velük a teljes egyenjogúság alapján tárgyal, az könnyelműen vétkezik a német munkásosztály érdekei ellen. S amikor 1875 tavaszán még a közös program tervezete is megjelent, akkor mindketten féktelen haragra lobbantak.

Marx május 5-én megküldte az eisenachiak vezetőinek az úgynevezett „programlevelet”, de Engels már ezt megelőzőleg részletes tiltakozást intézett Bebelhez ebben a kérdésben.¹ Marx itt keményebben bánt el Lassalle-lal, mint valaha. Lassalle, mondja Marx, betéve tudta ugyan a „Kommunista Kiáltványt”, de durván meghamisította, kijelentvén, hogy a munkásosztállyal szemben minden más osztály egyetlen reakciós tömeget alkot. S ezt a hamisítást azért követte el, hogy az abszolutista és feudális ellenfelekkel a burzsoázia ellen megkötött szövetségét kendőzze. Az igazság azonban az, hogy a „reakciós tömeg” jelszava nem is Lassalle-tól származik, hanem Schweitzertől. S amikor Schweitzer először használta — jóval Lassalle halála után —, Engels kifejezetten megdicsérte érte. Amit Lassalle valóban a „Kommunista Kiáltványból” kölcsönzött, az az úgynevezett vasbértörvény. Ezért viszont el kellett tűrnie, hogy a malthusi népesedési elmélet hívének bélyegezzék, holott éppen úgy elvetette ezt az elméletet, mint Marx és Engels.

A „programlevél” — ettől a cseppet sem épületes oldalától eltekintve — nagyon tanulságos értekezés volt a tudományos szocializmus alapelveiről. Az egyesülési programból persze kő kövön nem maradt. Mindemellett, mint ismeretes, e nehéz fajsúlyú levélnek csak annyi hatása volt, hogy a címzetteket tervezetük néhány kisebb, meglehetősen jelentéktelen módosítására ösztönözte. Liebknecht néhány évtizeddel később kijelentette, hogy a legtöbben — talán mindnyájan — egyetértettek Marxszal, és valószínűleg még az egyesülési kongresszuson is meg lehetett volna szerezni a többséget javaslatai mellett. A kisebbség azonban elégedetlenkedett volna, s ez mindenképp elkerülendő volt, mert nem tudományos tételek megfogalmazását tűzték ki célul, hanem a két frakció egyesítését.

A „programlevél” agyonhallgatásának kevésbé ünnepélyes, de annál nyomosabb oka az, hogy meghaladta az eisenachiak szellemi színvonalát, méghozzá nagyobb mértékben, mint a lassalleánusokét. Marx ugyan néhány hónappal korábban már panaszkodott, hogy az eisenachiak lapjában időről időre féltudományos filiszterfantáziák jutnak szóhoz — iskolamesterek, doktorok, diákok művei —, amiért Liebkneehtnek meg kell mosni a fejét. Mégis feltételezte, hogy azt a reális szemléletet, amelyet a pártba oly fáradságosan ültettek be, de amely végül is már gyökeret fogott, a lassalleánusok szektája mossa el ideológiai jogi fecsegéseivel s más, a demokratáktól és a francia szocialistáktól kölcsönvett frázisaival.

De ebben Marx alaposan tévedett. Elméleti téren mind a két frakció nagyjából egyenlő színvonalon állt, vagy ha volt köztük különbség, akkor inkább a lassalleánusok előnyére. Az eisenachiaknál az egyesülési program tervezete semmiféle ellenvéleménybe nem ütközött, míg egy majdnem kizárólag lassalleánus küldöttekből álló nyugatnémet munkáskongresszuson olyan bírálattal illették ezt a tervezetet, amely sok tekintetben találkozott Marx néhány héttel később kifejtett bírálatával. Persze túl nagy jelentőséget ennek nem tulajdoníthatunk. Lényegében a tudományos szocializmustól, úgy, ahogy Marx és Engels lefektette, mindkét frakció még elég távol állt. A történelmi materializmus módszereiről alig-alig volt fogalmuk, s a kapitalista termelési mód titka is még rejtve maradt előttük. A legkirívóbb bizonyítéka ennek a meg nem értésnek az, ahogy C. A. Schramm, az eisenachiak akkori legnevesebb teoretikusa az értékelmélettel dobálózott.

Gyakorlatilag bevált az egyesülés, s e tekintetben Marx és Engels sem talált benne kivetnivalót; legfeljebb azt nehezményezték, hogy a lassalleánusok — szerintük — orruknál fogva vezették az eisenachiakat. Egyébként azonban maga Marx mondta a „programlevélben”:

„Az igazi mozgalom egyetlen lépése többet ér tucatnyi programnál.” (Karl Marx: A gothai program kritikája)

De mivel az elméleti bizonytalanság inkább nőtt az új, egyesült pártban, semmint csökkent, ezt a természetellenes egybeolvadás hatásának tulajdonították, s elégedetlenségük inkább élesebb formát öltött, semmint engedékenyebbet.

Pedig meghökkenthette volna őket az, hogy a számukra bosszantó dolgokat többnyire a volt eisenachiak követik el, s csak sokkal kisebb mértékben a volt lassalleánusok. Az utóbbiakról különben Engels egyszer azt mondta, hogy nemsokára ők lesznek a legértelmesebbek, mert — az egyesülés után egy évvel még mindig kiadott lapjukban — aránylag a legkevesebb ostobaságot teszik közzé, s a fizetett agitátoroknak, a félművelteknek minden átka a saját pártjukat sújtja. Különösen felingerelte őt Most, „aki az egész »Tőkét« kivonatolta, de mégsem értett belőle egy szót sem”, és jelenleg nagy hévvel Dühring szocializmusa mellett száll síkra.

„Ezek az emberek szemlátomást azt hiszik — írja 1876. május 24-én Engels Marxnak —, hogy Dühring az ellened intézett kutyául közönséges támadásaival sérthetetlenséget biztosított magának velünk szemben, mert ha az ő elméleti hülyeségeit nevetség tárgyává tesszük, ez csak a személyeskedések megbosszulásának számít majd.” (lásd MEGA, III. rész, 4. köt., 433. old.)

De Liebknecht is megkapta a magáét:

A fő hiba — írja Engels — „Wilhelmnek az a mohó vágya, hogy elméletünk hiányosságát pótolja, és minden filiszteri ellenvetésre kész válasza legyen és kész képe a jövő társadalomról, mert hiszen a filiszter is efelől érdeklődik náluk; ezenkívül elméletileg is lehetőleg független akar lenni tőlünk, ami tökéletes elméleti tudatlansága következtében eleitől fogva sokkal jobban sikerült neki, mint ő maga gondolja.“

Mindennek Lassalle-hoz és a lassalleánus hagyományokhoz semmi köze sem volt.

A gyakorlatban elért sikerek gyors növekedése okozta, hogy az új egyesült pártot közömbösen hagyta az elmélet. Sőt, talán még ez is túl erős kifejezés. Hiszen nem az elméletet mint olyant vetette meg, hanem csak azt, amit erőteljes fejlődése buzgalmában elméleti szőrszálhasogatásnak tartott. Felkelő csillaga maga köré vonzotta a félreismert föltalálókat és reformereket, az oltás ellenfeleit, a természetes gyógymódok apostolait és más hasonló csudabogarakkal megáldott lángelméket, akik az oly hatalmas erővel megmozduló munkásosztálytól remélték a másutt hiába keresett elismerést. A párt mindenkit tárt karokkal fogadott, akiben csak egy kis jószándék volt és valamiféle gyógyírt ajánlott a társadalom beteg testének megegészségesítésére. De különösen kedvező fogadtatásra talált az akadémiai körök beözönlése, amely a proletariátus és a tudomány szövetségének megpecsételésével kecsegtetett. Valamely egyetemi tanárnak pedig, aki megbarátkozott vagy megbarátkozni látszott a „szocializmus” sokrétű fogalmának egyik-másik árnyalatával, éppenséggel nem kellett félnie attól, hogy szellemi poggyásza túlságosan szigorú bírálatban részesül.

Mindezek közül Dühring volt a leginkább bebiztosítva az ilyen bírálat ellen, mert egyéniségének sok vonása és számos objektív körülmény szükségszerűen vonzó hatást gyakorolt a berlini szociáldemokrácia szellemileg mozgékony elemeire. Kétségtelenül jó képességű, nagytehetségű ember volt, s a munkások rokonszenvét különösen az váltotta ki, ahogyan szegényen és korai vaksággal sújtva sok éven át tartotta magát a magántanár nehéz helyzetében, az uralkodó osztályoknak tett bármely engedmény nélkül, még a katedrán is hitet téve politikai radikalizmusa mellett, nem riadva vissza attól sem, hogy Marat, Babeuf és a Kommün hőseinek nevét dicsőítse. Egyéniségének negatív oldala az volt, hogy úgy vélte, legalább fél tucat tudományos területen teljesen otthonos. Valójában már csak testi fogyatékossága miatt sem lehetett meg a kellő tájékozottsága e tudományok egyikében sem. Mind jobban növekvő nagyzási mániájában aztán irgalmatlanul ledorongolta összes elődeit: filozófiai téren Fichtét és Hegelt, közgazdaságtani téren pedig Marxot és Lassalle-t. Dühringnek ilyen természetű kisiklásairól azonban nem sokat beszéltek, illetve, ha szóba kerültek, szellemi elárvultságával és életének súlyos harcaival mentegették őket.

Marx figyelemre sem méltatta Dühring „kutyául közönséges” támadásait, s ezek tartalmilag nem is voltak alkalmasak arra, hogy viszonttámadásra késztessék. Hosszú ideig hidegen hagyta őt az is, hogy a berlini párttagok egyre jobban rajonganak Dühringért, noha Dühringben — a maga csalhatatlanságának hirdetésével és „megfellebbezhetetlen igazságainak” rendszerével — megvoltak a született szektaalapító összes adottságai. Sőt, Marx és Engels még akkor sem voltak hajlandók Dühringet bírálni, mondván, hogy ez „túl alantas munka”, amikor Liebknecht (aki ezúttal éberen állt a posztján) néhány munkáslevél beküldésével figyelmeztette őket a pártpropaganda vulgarizálódásának veszélyére. S úgy látszik, hogy csak Mostnak 1876 májusában Engelshez intézett fennhéjázó levele volt az a csepp, amelytől kicsordult a pohár.

Ettől kezdve foglalkozott Engels behatóan azzal, amit Dühring a maga „rendszert teremtő igazságainak” nevezett. Bírálatát cikksorozatban foglalta össze, s ezt 1877 újévétől kezdte közölni a „Vorwärts”, az egyesült párt új központi lapja. Ebből a cikksorozatból nőtt ki a tudományos szocializmusnak — a „Tőke” mellett — a legjelentősebb és legsikeresebb dokumentuma.² Az a fogadtatás azonban, amelyben e mű a pártban részesült, élénken rávilágított, hogy minden további halogatás valóban nagyon veszélyes lett volna. Az 1877 májusában Gothában megtartott rendes évi pártkongresszus kis híján eretnektörvényszéket ült Engels fölött, ahogy ugyanakkor a hivatalos egyetemi klikk Dühring fölött. Ezen a pártkongresszuson Most azt indítványozta, hogy száműzzék a párt központi lapjából a Dühring-ellenes cikkeket, mert ezek „a »Vorwärts« olvasóinak többsége számára teljesen érdektelenek, vagy éppenséggel hallatlanul megbotránkoztatók”. Vahlteich pedig, aki különben Most ősellensége volt, ezúttal egy húron pendült vele, s kijelentette, hogy az Engels által megütött hang szükségszerűen az olvasók ízléseltévelyedésére vezet, és élvezhetetlenné teszi a „Vorwärts” nyújtotta szellemi táplálékot. A teljes blamázst szerencsére sikerült elkerülni azon közvetítő javaslat elfogadásával, hogy a tudományos polémia további folytatásai — gyakorlati agitációs okokból — ezentúl ne magában a lapban, hanem a „Vorwärts” tudományos mellékletében jelenjenek meg.

A kongresszus egyúttal elhatározta, hogy 1877 októberétől félhavonként megjelenő tudományos folyóiratot ad ki. A folyóiratot Kari Höchberg kezdeményezte, s anyagi támogatását is megígérte. Höchberg egyike volt a szocializmus olyan polgári híveinek, amilyenek akkortájt Németországban elég számosán akadtak. Egy frankfurti lottóiroda tulajdonosának fia volt; még fiatal, de nagyon gazdag, s emellett rendkívül áldozatkész és önzetlen ember; akik ismerték, kivétel nélkül a legjobb bizonyítványt állítják ki személyes tulajdonságairól. Kevésbé kedvező ítéletet kapunk azonban irodalmi és politikai egyéniségéről, ha megjelent írásait vizsgáljuk. Ezek Höchberget nagyon színtelen és száraz lénynek mutatják, akinek ismeretlen volt a szocializmus története és elmélete, s akitől különösen Marx és Engels tudományos nézetei teljesen távol álltak. Nem látta meg a proletár osztályharcban a munkásosztály felszabadításának emelőjét, hanem békés és legális fejlődés révén a vagyonos osztályokat, s elsősorban ezeknek művelt elemeit akarta megnyerni a munkások ügyének.

De Marx és Engels még semmi közelebbit nem tudtak Höchbergről, amikor a maguk részéről kijelentették, hogy nem óhajtanak közreműködni a „Zukunft”-nál, ahogy az új folyóiratot elkeresztelték; egyébként nem is név szerint kérte fel őket a lap, hanem — mint sok mást — csak körlevélben. Engels úgy vélte, hogy a kongresszusi határozatok, bármily tiszteletre méltóak is a gyakorlati agitáció terén, a tudományban a nullával egyenlők, s nem alkalmasak arra, hogy meghatározzák egy folyóirat tudományos jellegét, amelyet különben sem lehet dekrétummal megszabni. Szocialista tudományos folyóirat, egészen pontosan körülhatárolt tudományos irányzat nélkül — mondta — képtelenség. S ma, amikor Németországban annyi irányzat, illetve annyi bizonytalankodás uralkodik, semmi biztosíték sincs arra, hogy a lap irányzata meg fog nekik felelni.

S hogy mennyire indokolt volt ez a tartózkodásuk, azt mindjárt a „Zukunft” első száma megmutatta. Höchberg vezércikke úgyszólván felmelegítése volt mindannak, amit Marx és Engels egykor a negyvenes évek szocializmusában mint dekadenciára és elpuhulásra vezető irányzatot oly harcosan megbélyegeztek. Így aztán megtakaríthattak maguknak mindenféle kínos kimagyarázkodást. S amikor egy német elvtárs megkérdezte tőlük, hogy a gothai kongresszuson lezajlott vita miatt neheztelnek-e, Marx így válaszolt:

„Nem neheztelek (mint Heine mondja), s éppígy Engels sem. Egy lyukas garast sem adunk a népszerűségért. Bizonyíték erre például az, hogy mindenféle személyi kultusz iránti ellenszenvből az Internacionálé idején sohasem engedtem nyilvánosságra kerülni ezt a számtalan mesterkedést, amellyel érdemeimnek akartak adózni, s amelyekkel a legkülönbözőbb országokból zaklattak. Soha nem is válaszoltam ezekre, hacsak nem egy-egy megleckéztetéssel.”

Majd hozzátette még a következőket:

„De az olyan események, amilyenek a legutóbbi kongresszuson előfordultak — éppen eléggé kihasználják őket a párt külföldi ellenségei —, mindenesetre megtanítottak bennünket arra, hogy a »németországi párton belüli elvtársakkal« való kapcsolatunkban elővigyázatosabbak legyünk.” (W. Blosnak, 1877. nov. 10. Lásd M—E. Műv. XXVI. köt., 487, 488. old. [oroszul.])

Ebben azonban semmi rosszindulat sem volt, hiszen Engels továbbra is nyugodtan leközöltette a Dühring elleni cikkeit a „Vorwärts” tudományos mellékletében.

De ami a dolog lényegét illeti, Marxot nagyon lehangolóan érintette az a „rothadt szellem”, amely nem annyira a tömegek, mint a vezetők között érvényesült. Október 19-én a következőket írta Sorgénak:

„A lassalleánusokkal kötött kompromisszum további kompromisszumhoz vezetett egyéb felemás elemekkel, Berlinben (lásd Most) Dühringgel és »csodálóival«, de azon kívül is a félig érett diákok és bölcsnél bölcsebb doktorok egész bandájával, akik a szocializmusnak »magasabb ideális« színezetet akarnak adni, más szóval a materialista alapot (amely komoly tárgyi tanulmányt követel, ha azon akar valaki dolgozni) modern mitológiával akarják helyettesíteni, az igazság, szabadság, egyenlőség és testvériség istennőivel. Ennek az iránynak egyik képviselője, Dr. Höchberg úr, a »Zukunft« kiadója, »bevásárolta magát« a pártba — feltételezem, hogy a »legnemesebb« szándékokkal, csakhogy én fütyülök a »szándékokra«. Nyomorúságosabb valami, mint a »Zukunft« programja, ritkán látott több »szerény igényességgel« napvilágot.”

Marxnak és Engelsnek valóban egész múltjukat meg kellett volna tagadniuk ahhoz, hogy ezzel az „iránnyal” valaha is megbéküljenek.

Az 1877-es gothai kongresszuson határozatba hozták azt is, hogy képviseltetik magukat az ugyanazon év szeptemberére Gentbe összehívott szocialista világkongresszuson. A német párt küldöttéül Liebknechtet választották meg.

Ezt a világkongresszust a belgák indítványozták, akik időközben már kissé kiábrándultak az anarchista tanok szépségéből, s szerették volna újraegyesíteni a hágai kongresszuson külön utakra tért két irányzatot. A bakunyinista irányzat ugyan rendszeresen megtartotta a maga kongresszusait: 1873-ban Genfben, 1874-ben Brüsszelben és 1876-ban Bernben, de ereje mind jobban aláhanyatlott. Felbomlását a proletár fölszabadító harc gyakorlati követelményei idézték elő, csakúgy mint annak idején létrejöttét.

Az ellentétek igazi forrása már kezdetben, a „fabrique” és a „gros métiers” közötti genfi viszályok idején megmutatkozott. Az egyik oldalon állt a jól kereső, politikai jogokkal rendelkező munkásság, amely részt vehetett a parlamenti küzdelmekben, de egyúttal hajlott arra, hogy a polgári pártokkal mindenféle megtámadható szövetséget kössön. A másik oldalt pedig az a rosszul fizetett, politikailag jogfosztott munkásréteg képezte, amely puszta erejére volt utalva. E gyakorlati ellentétek körül forgott a vita, nem pedig azon elméleti ellentét körül, hogy hol az „okosság” és hol az „oktalanság”, mint ezt a legendává lett hagyomány feltüntetni szeretné.

A dolgok tehát nem voltak olyan egyszerűek, aminthogy ma sem azok. Bizonyítja, ezt az annyiszor agyonvertnek hitt anarchizmus mindig megismétlődő feltámadása. Még korántsem jelenti az anarchizmus elismerését, ha óvakodunk attól, hogy félreismerjük. Éppen így a parlamentáris politikai tevékenység szükségességének elismerését sem tagadjuk meg még azzal, ha nem ismerjük félre, hogy ez a tevékenység — jóllehet eredményezhet önmagában véve elfogadható reformokat — adott esetben olyan zsákutcába viszi a munkásmozgalmat, amelyben forradalmi szelleme megfullad. Egyáltalában nem véletlen, hogy Bakunyinnak számos híve igen nagy érdemeket szerzett magának a proletariátus felszabadító harcában. Liebknecht ugyan sohasem tartozott Bakunyin barátai közé, de a baseli kongresszus idején legalább olyan kitartóan követelte a politikától való tartózkodást, mint ő. Mások viszont — például Jules Guesde Franciaországban, Carlo Cafiero Olaszországban, úgyszintén César de Paepe és Oroszországban Pavel Akszelrod — a hágai kongresszus idején és még sokkal később is a leglelkesebb bakunyinisták voltak. S hogy azután ugyanilyen lelkes marxistákká lettek, az nem azért történt (mint ezt egyikük-másikuk kifejezetten hangsúlyozta is), mert sutba dobták addigi meggyőződésüket, hanem azért, mert abból indultak ki, ami Bakunyinban közös volt Marxszal.

Marx is, Bakunyin is proletár tömegmozgalmat akart. A vita tárgya köztük csak az volt, hogy milyen utat válasszon magának ez a mozgalom. A bakunyinista Internacionálé kongresszusai azonban most már megmutatták, hogy az anarchisták útja járhatatlan.

Nagyon eltérítene bennünket a tárgytól, ha az anarchizmus gyors felbomlását egyes kongresszusai lefolyásának ismertetésével e helyütt részletesen bizonyítanánk. A rombolás műve sikeres és alapos volt: megszüntették a Főtanácsot és a fenntartását szolgáló hozzájárulásokat, megtiltották a kongresszusoknak, hogy elvi kérdések fölött szavazzanak, s csak a legnagyobb nehézségek árán sikerült elhárítani az intellektuális dolgozók kizárására irányuló kísérletet. A felépítés tekintetében, az új program és az új taktika kidolgozása terén azonban annál sivárabb volt a helyzet. A genfi kongresszuson főként azt vitatták, hogy az általános sztrájk-e a szociális átalakulás egyetlen eszköze, de nem jutottak határozatra. Ugyanez ismétlődött meg a brüsszeli kongresszuson, csak még rosszabb kiadásban, amikor a vita fő tárgyát a közszolgáltatások kérdése képezte. Paepe e kérdésben olyan beszámolót tartott, amelynek alapján nem indokolatlanul vetették szemére, hogy teljesen lecsúszott az anarchista talajról. Kézenfekvő azonban, hogy mennyire szükségszerű volt Paepe kisiklása, ha éppen ilyen kérdésben akart valami értelmeset mondani. Heves vita után ezt a tárgyat is elnapolták a következő kongresszusra, de ott sem döntöttek felette. Az olaszok különben is kijelentették, hogy „a kongresszusok ideje lejárt”, s követelték, hogy a „tettek propagandája” kerüljön napirendre. Az országukban uralkodó éhínségre támaszkodva össze is hoztak két év alatt vagy hatvan puccsot, de ügyük sikerét ez semmivel sem segítette elő.

Az anarchizmus azonban nemcsak elméleti nézeteinek reménytelen kuszasága következtében fajult megcsontosodott szektává, hanem még sokkal nagyobb mértékben azért, mert teljesen elutasító álláspontra helyezkedett a modern proletariátus legközvetlenebb érdekeit érintő valamennyi kérdésben. Amikor Svájcban tömegmozgalom keletkezett a tízórás munkanap törvényes elismertetésére, az anarchisták megtagadták a részvételt. Nem voltak hajlandók támogatni a flamand szocialistáknak azt a petícióhadjáratát sem, amellyel a gyári gyermekmunka törvény útján való eltörlését követelték. S természetesen teljesen elvetették az általános választójogért folytatott harcot is, sőt, ahol ez a választójog már megvolt, annak bojkottálásáért szálltak síkra. E meddő és kilátástalan politika mellett annál ragyogóbb fénybe kerültek a német szociáldemokrácia eredményei, s a tömegek mindenütt elidegenedtek az anarchista propagandától.

A genti szocialista világkongresszus összehívása, melyre egy évvel korábban az 1876-os berni anarchista kongresszus tett javaslatot, már abból a felismerésből fakadt, hogy az anarchizmus nem tudta a tömegeket magának megnyerni. A kongresszus szeptember 9-étől 15-éig ülésezett Gentben. 42 küldött vett részt, de ebből az anarchisták szilárd magvát csak egy 11 tagú csoport képviselte, amelynek vezetője Guillaume és Kropotkin volt. Számos addigi hívük, köztük a belga delegátusok többsége és az angol Hales, közeledett a Liebknecht, Greulich és Frankel vezette szocialista szárnyhoz. Liebknecht és Guillaume között heves összetűzésre került sor, mert Guillaume azzal vádolta a német szociáldemokráciát, hogy a Reichstag-választásokkor zsebre dugta a programját. Általában azonban a kongresszus ülései egészen békés légkörben zajlottak le. Az anarchistáknak már nem volt kedvük nagy szavakat hangoztatni, s beszédeiket igen szelíd mollhangnemben tartották, ami lehetővé tette ellenfeleik előzékeny magatartását. De a tervbe vett „szolidaritási szerződés” megkötésére mégsem került sor — ehhez túlságosan eltértek a vélemények.

Marx aligha várt egyebet. Feszült figyelmét most különben is a világ egy másik sarkára irányította, ahonnan a forradalmi vihart várta: az orosz—török háborúra. A két levél közül, amelyben Liebknechtnek tanácsot ad ebben a kérdésben, az 1878. február 4-én írt első levele így kezdődik:

„Mi a leghatározottabban a törökök mellett foglalunk állást, mégpedig két okból: először, mert tanulmányoztuk a török parasztot — vagyis a török néptömeget — s meggyőződtünk arról, hogy az európai parasztság egyik legderekabb és legerkölcsösebb képviselője; másodszor, mert az oroszok veresége nagyon meggyorsítaná a szociális átalakulást, melynek elemei tömegesen megtalálhatók, s ez magával hozná a fordulatot egész Európában.”

Ugyanerről negyed évvel ez előtt a következőket írta Sorgénak:

„Ez a válság az európai történelem új fordulópontja. Oroszország — pedig én az eredeti orosz nemhivatalos és hivatalos forrásokból (ez utóbbiak csak kevés embernek hozzáférhetők, nekem pétervári barátaim szerezték meg) tanulmányoztam állapotait — régóta az átalakulás küszöbén állott, minden előfeltétel megérett már erre. A derék törökök évekkel meggyorsították a kirobbanását azokkal a csapásokkal, amelyekben nemcsak az orosz hadsereget és az orosz pénzügyi köröket, hanem a hadsereget vezénylő dinasztiát (a cárt, trónörököst és még hat más Romanovot) legmagasabb személyükben is részesítették [...] A sok butaság, amit az orosz diákok csinálnak, csak tünet, önmagában értéktelen. De tünet. Az orosz társadalom valamennyi rétege gazdaságilag, erkölcsileg, szellemileg teljes bomlásban van.” (1877. szept. 27.)

Ezek a megfigyelések teljesen helytállóknak bizonyultak, Marx azonban nagyon is világosan látva, merre tartanak az események, forradalmi türelmetlenségében ezúttal is lebecsülte a megteendő út hosszát.

A kezdeti orosz vereségek győzelmekbe csaptak át. Marx ezt Bismarck titkos támogatásának, Anglia és Ausztria árulásának tulajdonította. De nem utolsósorban magukat a törököket is hibáztatta, hogy elmulasztották Konstantinápolyban forradalommal megbuktatni a régi szeráj-rendszert, a cárizmus legjobb segélycsapatát. S el van veszve az a nép, mondta, amely az ilyen hatalmas válság pillanataiban képtelen forradalmi lendületbe jönni.

Így aztán az orosz—török háború nem európai forradalommal végződött, hanem diplomata-kongresszussal, amelyet ugyanott és ugyanakkor tartottak meg, ahol és amikor a német szociáldemokráciának borzalmas, látszólag megsemmisítő csapást kellett elszenvednie.

De a világhorizont szélén mégis új hajnalpír kezdett derengeni. Az új szocialistaellenes törvény³, amellyel Bismarck szétzúzni vélte a német szociáldemokráciát, ténylegesen annak hőskorát vezette be. S egyúttal elsöpörte mindazokat a félreértéseket és meg nem értéseket is, amelyek a német szociáldemokrácia és a londoni két öreg közé ékelődtek.

Ezt persze még megelőzte az utolsó küzdelem. A német párt becsülettel megállta a helyét a választásokon, s úgyszintén mindazon hajsza közepette, amelynek 1878 nyarán a császár ellen elkövetett merényletet követően ki volt téve. De a fenyegető csapás kivédésére tett előkészületei során nem vette eléggé figyelembe, hogy milyen hatalmas, könyörtelen gyűlölettel kell számolnia. Alighogy a szocialistaellenes törvény jogerőre emelkedett, azonnal teljesen feledésbe merültek mindazok az ígéretek, amelyekkel a kormány képviselői lecsillapították a Reichstag aggodalmait, kijelentvén, hogy e törvényt „lojális” módon fogják alkalmazni. A párt valamennyi intézményét oly kíméletlenül verték szét, hogy az emberek százai kerültek az utcára. Sőt néhány héttel később — nyilvánvaló ellentétben a törvény szövegével — még az úgynevezett kis ostromállapotot is kihirdették Berlinben és környékén, s hatvannál több családfenntartót azonnali hatállyal kiutasítottak, ami nemcsak kenyerük, hanem hazájuk elvesztésébe is került.

Már ez önmagában is teljesen érthető és szinte elkerülhetetlen zavart keltett. Az Internacionálé Főtanácsa a Kommün bukása után joggal panaszkodhatott, hogy a Kommün menekültjeiről való gondoskodás hónapokig akadályozta folyamatos munkája elvégzésében. De most a német párt vezetőségének, mely lépten-nyomon ki volt téve a rendőrség zaklatásának, ennél is nagyobb feladatot kellett megoldania, méghozzá egy borzalmas gazdasági válság közepette. Nem vitás azonban, hogy a vihar különválasztotta a pelyvát a tiszta búzától: az utolsó években a pártba beözönlött polgári elemek nagy része megbízhatatlannak bizonyult, egynémely vezető nem állta meg a helyét, mások pedig, még a derekasabbak közül is, elbátortalanodtak a reakció súlyos csapásainak hatására, s attól féltek, hogy az aktív ellenállás csak még jobban felbőszíti az ellenséget.

Marxra és Engelsre meglehetősen nyomasztóan hatottak ezek az események, bár nyilvánvalóan lebecsülték a leküzdendő nehézségeket. Minden okuk megvolt azonban arra, hogy kifogásolják a szociáldemokrata Reichstag-frakció magatartását, amely még a merénylettel kapcsolatos üldözések légkörében megtartott 1878-as választások után is kilenc főből állt. Egyikük, Max Kayser helyesnek tartotta, hogy az új vámtarifák megvitatásakor a vas magasabb vámja mellett szólaljon fel, s azt meg is szavazza, ami minden bizonnyal igen kínos hatást keltett. Hiszen az egész világ tudta, hogy az új vámtarifák feladata az, hogy évi néhány száz millióval növelje az államkincstár jövedelmét, a nagybirtok földjáradékát megvédje az amerikai konkurrenciával szemben, s a nagyiparnak lehetővé tegye azon sebeinek begyógyítását, amelyeket a „gründolások” mámorában önmagán ütött. Köztudomású volt az is, hogy a szocialistaellenes törvényt nem utolsósorban éppen azért hozták, hogy megtörjék a tömegek ellenállását az őket fenyegető fokozott kizsákmányolással szemben.

Amikor Bebel azzal akarta mentegetni Kayser magatartását, hogy Kayser igen szorgalmasan tanulmányozta a vasvám kérdését, Engels röviden és élesen ezt felelte neki:

„Ha Kayser tanulmányai csak egy fabatkát is érnek, akkor tudnia kell, hogy Németországban két olyan kohómű van, a »Dortmunder Union« és a »Königs- und Laurahütte«, amelyek mindegyike fedezni tudja az egész belföldi szükségletet, s ezek mellett még számos kisebb üzem is van; az adott esetben tehát a védvám tökéletesen értelmetlen, s itt csak a külföldi piac meghódítása segíthet, tehát az abszolút szabadkereskedelem — vagy nyakukon a csőd. S tudnia kell azt is, hogy maguk a vasgyárosok csak az esetben kívánhatják a védvámot, ha »Ring«-et, vagyis összeesküvést szerveznek, amely rákényszeríti a belföldi piacra a monopol-árakat, hogy a fölösleges termékeket potom áron dobhassák a külföldi piacokra, amit gyakorlatilag már ma is megtesznek. Kayser ennek a »Ring«-nek, ennek a monopolista összeesküvésnek az érdekében beszélt, sőt szavazott is, amennyiben megszavazta a vasvámokat.” (1879. nov. 24. Lásd M—E. Műv. XXVII. köt., 73—74. old. [oroszul].)

S amikor aztán Karl Hirsch is alaposan megbírálta Kayser taktikáját a „Laterné”-ben, a frakció arra a szerencsétlen ötletre jutott, hogy a sértődöttet játssza, hiszen Kayser az ő jóváhagyásukkal lépett fel. Ezzel a frakció teljesen leszerepelt Marx és Engels előtt.

„A parlamenti idiotizmus már annyira elhatalmasodott rajtuk — mondta Marx —, hogy azt hiszik, fölötte állnak a kritikának, és azt mint felségsértést ledorongolják!“ (Sorgéhoz, 1879. szept. 19.)

Karl Hirsch fiatal író volt, aki Liebknecht több esztendei várfogsága idején a „Volksstaat” helyettes szerkesztőjeként nagyon jól megállta a helyét. Később Párizsba költözött, de onnan a német kivételes törvény kibocsátása után kiutasították. Ekkor ő vállalkozott arra, amit a német párt vezetőségének elejétől fogva meg kellett volna tennie: 1878. december közepétől Belgiumban, Breda városában megjelentetett egy kis hetilapot, a „Laterné”-t, amely formájában és stílusában Rochefort „Lanterne” című lapjára emlékeztetett. Nem nagy terjedelménél fogva egyszerű levélborítékban lehetett elküldeni Németországba, hogy ott a szociál- demokrata mozgalom erőinek gyűjtő- és támaszpontjává váljék. A szándék jó volt, s Hirsch elvi kérdésekben rendkívül tisztán látott. De az általa választott forma: a rövid, szellemesen kiélezett epigrammák csak nagyon kevéssé feleltek meg egy munkáslap szükségleteinek. E tekintetben szerencsésebb megoldást talált a „Freiheit”, az a hetilap, amelyet Most indított útjára néhány héttel később a Kommunista Munkás Művelődési Egylet támogatásával Londonban. Az elég értelmes kezdet után azonban ez a lap belemerült a céltalan forradalmasdiba.

A német párt vezetősége számára e két, mintegy vadon termett s tőle független pártlap égető kérdéssé tette egy külföldön kiadandó sajtószerv megjelentetését. Bebel és Liebknecht teljes erővel harcoltak érte, és sikerült is legyőzniük azon befolyásos pártkörök még mindig rendkívül szívós ellenállását, amelyek makacsul ragaszkodtak az óvatos tartózkodás taktikájához. Arra már nem volt lehetőség, hogy Mosttal megegyezzenek, de Hirsch feladta a „Laterné”-t, sőt hajlandó volt elvállalni az új lap szerkesztését is. Marx és Engels, akik teljesen megbíztak Hirschben, ugyancsak megígérték az együttműködést. Az új lapot Zürichben akarták megjelentetni, hetenként. Előkészítésével három Zürichben lakó elvtársat bíztak meg: Schramm biztosítási tisztviselőt, akit Berlinből kiutasítottak, Karl Höchberget és Eduard Bernsteint, akit Höchberg nyert meg irodalmi tanácsadóként.

Megbízatásuk teljesítése azonban szemlátomást nem volt sürgős nekik. Halogatásuk oka nyilvánvalóvá vált 1879 júliusában, amikor a „Jahrbuch für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik” című félévenkénti megjelenésre tervezett saját kiadványukkal léptek a nyilvánosság elé. A „Jahrbuch” szelleme leginkább a „Rückblicke auf die sozialistische Bewegung” című, három csillaggal jelzett cikkben tükröződött. Tulajdonképpeni szerzői csupán Höchberg és Schramm voltak, Bernstein mindössze néhány sorral járult hozzá.

Tartalmilag a cikk hihetetlenül ízléstelen és tapintatlan papolás volt a párt bűneiről, a „jómodor” hiányáról, a párt perlekedő, szidalmazó hajlamairól, a tömegekkel való kacérkodásáról, a művelt osztályok iránt tanúsított lebecsülő magatartásáról s így tovább mindarról, ami a filiszterek fázékony lelkét a proletár mozgalmakban örökké bosszantani szokta. A cikk gyakorlati bölcsességének végső következtetése pedig az volt, hogy a szocialistaellenes törvény által kikényszerített tétlenséget bűnbánatra és vezeklésre kell kihasználni. Marx és Engels rendkívül felháborodtak ezen a silány tákolmányon. A párt vezető köreihez intézett magánjellegű körlevélben (Körlevél A. Bebelhez, W. Liebknechthez, W. Brackéhoz és másokhoz) a leghatározottabban követelték, hogy ilyen gondolkodású embereket, ha gyakorlati okokból meg is tűrnek a pártban, legalább ne engedjenek felelős szervekben szóhoz jutni. Mellesleg erre Höchberget senki sem hatalmazta fel, hanem csak egyszerűen jogot formált rá. Ugyanígy nyilván teljesen önkényesen járt el, amikor azt követelte, hogy a zürichi „hármascsillagzat” ellenőrizhesse Hirsch szerkesztői munkáját s kikérte magának, hogy a szerkesztőség irányítása a „Laterne” stílusában történjék. Erre aztán Hirsch és a két londoni öreg kijelentette, hogy semmi formában nem óhajt közreműködni az új lapnál.

Az erre vonatkozó terjedelmes levelezésből csak töredékek maradtak fenn.⁴ Ezekből is kitűnik azonban, hogy Bebel és Liebknecht nem értettek egyet a „hármascsillagzattal”, de azt már nem látjuk világosan, hogy miért nem léptek közbe idejekorán. Höchberg személyesen ment el Londonba, itt azonban csak Engelst találta, akire zavaros nézetei a legrosszabb benyomást tették, noha sem ő, sem Marx soha nem kételkedett Höchberg jószándékában. A kölcsönös elkeseredés is aligha volt alkalmas arra, hogy az egyetértést a kellő időben elősegítse. Marx 1879. szeptember 19-én azt írta Sorgénak, ha az új hetilapot Höchberg stílusában szerkesztik, kénytelenek lesznek nyíltan fellépni a párt és az elmélet e „tönkresilányítása” ellen.

„Az urakat tehát előre óvtuk, és eléggé ismernek is bennünket ahhoz, hogy tudják, itt vagy engednek, vagy törésre kerül a sor! Ha kompromittálni akarják magukat, annál rosszabb nekik! Hogy bennünket kompromittáljanak, azt semmi esetre sem engedjük meg.”

Szerencsére a végsőkig nem feszült a húr. A Zürichben megjelenő „Sozialdemokrat” szerkesztését Vollmar vállalta magára. Igaz, Marx és Engels véleménye szerint elég „nyomorúságosán” csinálta, de legalább nyilvános tiltakozásra nem adott nekik alkalmat. Marx és Engels mindössze „állandó polémiát” folytatott a „lipcseiekkel való levélváltásban, sokszor elég éles hangon” (Marx—Sorgéhoz, 1880. nov. 5.). A „hármascsillagzat” is ártalmatlannak bizonyult: Schramm egészen visszahúzódott; Höchberg gyakran volt úton; Bernstein pedig az események nyomására lerázott magáról mindenféle siránkozó hangulatot, csakúgy mint ugyanebben az időben sok más elvtárs, akik addig kissé a lelkűkre vették a dolgokat. Megnyugtatólag hatott a kedélyekre nem utolsósorban az is, hogy Marx és Engels most már sokkal inkább elismerte azokat az óriási nehézségeket, amelyekkel a német párt vezetőségének meg kellett küzdenie, mint eleinte. 1880. november 5-én Marx azt írja erről Sorgénak:

„Nem lenne méltányos azoktól, akik aránylag nyugodtan ülnek külföldön, hogy a burzsoázia és a kormány nagyobb örömére, még meg is nehezítsék a helyzetét azoknak, akik az országon belül a legsúlyosabb körülmények között, sok személyes áldozatot hozva dolgoznak.” (lásd uo.)

Néhány héttel később pedig még a formális békekötés is megtörtént.

Vollmar 1880. december 31-ével leköszönt tisztjéről, és a német párt vezetősége előzékenységből úgy döntött, hogy immár Karl Hirschet kéri fel a „Sozialdemokrat” szerkesztésére. Mivel Hirsch ez idő sterint Londonban élt, Bebel elhatározta, hogy odautazik és személyesen tárgyal vele. Egyúttal pedig meg akarta valósítani azt, amit már régen tervbe vett, hogy végre egyszer alaposan kibeszélje magát Marxszal és Engelsszel. Magával vitte Bernsteint is, aki időközben kitűnően megállta a helyét, hogy eloszlassa a Londonban vele szemben még mindig fennálló előítéletet. Ez a londoni „Canossa-járás”, ahogy pártkörökben nevezték, valamennyi kitűzött célját elérte. Igaz, Karl Hirsch utólag úgy módosította beleegyezését, hogy csak akkor vállalja a „Sozialdemokrat” szerkesztését, ha azt Londonban csinálhatja. Ebbe azonban nem mentek bele, s a nóta vége az lett, hogy eleinte ideiglenesen, később pedig véglegesen Bernsteint bízták meg a szerkesztéssel; feladatát becsülettel látta el, és még a londoniak is meg voltak vele elégedve. S amikor egy esztendőre rá lezajlott az új Reichstag-választás, az első a szocialistaellenes törvény megjelenése óta, Engels felujjongott:

„Ilyen karakán módra még egyetlen proletariátus sem verekedett!”

Franciaországban is kedvező szelek jártak. Annak idején, az 1871. esztendő véres májusi hete után Thiers kinyilatkoztatta a még mindig reszkető versailles-i burzsoáziának, hogy Franciaországban a szocializmus meghalt, nem törődve vele, hogy ugyanezzel a kijelentésével az 1848-as júniusi napok után már egyszer hamis prófétának bizonyult. Talán azt hitte, hogy az alaposabb érvágás ezúttal hatásosabb lesz — hiszen a párizsi munkásság 1871-es vérveszteségét az utcai harcok, a kivégzések, a deportálások, a gályarabságok és a kivándorlások figyelembevételével mintegy százezer főre becsülték. De csak a tévedése volt annál alaposabb. 1848 után a szocializmusnak még két évtizedre volt szüksége, hogy kábultságából és elnémultságából magához térjen, 1871 után azonban csak egy fél évtizednek kellett eltelnie, hogy ismét jelentkezzék. 1876-ban a hadbíróságok még nem hagyták abba vérengző munkájukat, s a Kommün védelmezőinek agyonlövetése még napirenden volt, de Párizsban már összeült az első munkáskongresszus.

Ez persze csak a munkásosztály első jelentkezése volt. A kongresszus a polgári republikánusok pártfogása alatt állt, akik a munkásokban kerestek támaszt a monarchista kurtanemesek ellen. Az itt hozott határozatok az olyanfajta ártalmatlan szövetkezeti mozgalommal foglalkoztak, amilyent Németországban Schulze-Delitzsch képviselt. De hogy a dolog nem marad ennyiben, az előrelátható volt. A gépi nagyipar, amely az Angliával kötött 1803-as kereskedelmi szerződés idején csak lassan fejlődött, 1870 után hasonlíthatatlanul nagyot nőtt. Igen magas igényeket kellett az iparnak kielégítenie: helyreállítani a károkat, amelyeket a háború Franciaország egyharmadának okozott, előteremteni az új militarizmus hatalmas kiépítésének eszközeit, s végül pótolni mindazokat a hiányokat, amelyek Elzásznak — 1870-ig az iparilag legfejlettebb francia provinciának — az elvesztéséből támadtak. S a nagyipar értett hozzá, hogy eleget tegyen a vele szemben támasztott követelményeknek. Gomba módra szaporodtak a gyárak országszerte, s mindenfelé megteremtették azt az ipari proletariátust, amely a régi Internacionálé virágkorában tulajdonképpen még csak Északkelet-Franciaország egyes városaiban volt meg.

Ezekkel az előfeltételekkel magyarázható, hogy Jules Guesde oly gyors sikereket ért el, amikor nagyszerű szónoki képességével belevetette magát az 1876-os párizsi kongresszus után ébredezni kezdő munkásmozgalomba. Guesde, aki akkoriban szakított az anarchizmussal, nem tűnt ki az elméleti tisztánlátás terén, amit még ma is fel lehet ismerni az általa 1877-ben alapított „Égalité”-ben. S jóllehet a „Tőke” francia fordítása akkor már napvilágot látott, nem sokat tudott Marxról, akinek elméleteivel csak Karl Hirsch ismertette meg. De teljesen világosan és határozottan megértette és magáévá tette a föld és mindenféle termelési eszköz társadalmi tulajdonának eszméjét. Kiváló szónok és éleselméjű vitázó létére lángra tudta gyújtani a francia munkások lelkét a proletár szabadságharc ezen utolsó szavával, amely a régi Internacionálé kongresszusain rendszerint éppen a francia delegátusoknál talált leghevesebb ellenzésre.

Guesde-nek olyan sikere volt, hogy a második munkáskongresszuson, amely 1878 februárjában ült össze Lyonban, s amelyet megszervezői csupán a párizsi kongresszus második kiadásának szántak, már húsz főből álló kisebbség csoportosult zászlaja köré. Ekkor a dolog gyanús lett a kormánynak és a burzsoáziának; kezdték üldözni a munkásmozgalmat, és sikerült is lehetetlenné tenniük az „Égalité” megjelenését, amennyiben pénz- és fogságbüntetésekkel megfosztották szerkesztőitől. Guesde és társai azonban nem hagyták magukat megfélemlíteni, hanem tovább dolgoztak, s a harmadik, 1879 októberében megtartott marseille-i munkáskongresszuson már az övék volt a többség, amely rögtön szocialista pártnak nyilvánította magát és szervezni kezdte a politikai harcot. Az „Égalité” feltámadt, s nagyon tevékeny munkatársra talált Lafargue-ban: ő írta a lapba majdnem az összes elméleti cikkeket. Nem sokkal később Malon, ugyancsak egy volt bakunyinista, útnak indította a „Revue Socialiste” című lapot is, amelyet Marx és Engels egyes cikkekkel támogatott.

1880 tavaszán Guesde Londonba ment, hogy Marxszal, Engelsszel és Lafargue-gal együtt felvázolják a fiatal párt választási programját. Úgynevezett minimális programban [vagy: minimálprogramban] egyeztek meg, amely — a kommunista célkitűzést néhány sorban megmagyarázó rövid bevezetés után — gazdasági részében csakis a munkásmozgalomból közvetlenül adódó követeléseket foglalja magába. Persze nem egyeztek meg minden egyes pontban; amikor Guesde erőltette, hogy vegyék fel a programba a törvénybe iktatandó minimális munkabér követelését, Marx kijelentette, ha a francia proletariátus még oly gyermekded, hogy szüksége van efféle csalétekre, akkor kárbaveszett fáradság bármily program kidolgozása.

Persze ennyire rossz véleménnyel Marx nem volt. Egészében a programot hatalmas lépésnek tartotta, amely elősegíti, hogy a francia munkásság leszálljon a frázisok egéből a valóság szilárd talajára. Mind az ellenzésből, mind a helyeslésből, amely a programot fogadta, arra következtetett, hogy végre létrejön az első igazi franciaországi munkásmozgalom. Mert eddig Franciaországban csak szekták voltak, s ezek természetesen a szektaalapítóik jelszavaihoz tartották magukat, de a proletariátus tömegei a radikális és az álradikális burzsoákat követték. A döntő órában e tömeg ezekért a burzsoákért verekedett, hogy aztán másnap ugyanazok, akiket hatalomra segített, lemészárolják, deportálják stb. Ezért Marx nagyon szívesen vette, hogy vejei, mihelyt a francia kormánytól kicsikart amnesztia lehetővé tette a kommünárok visszatérését, átköltöztek Franciaországba: Lafargue, hogy Guesde-del együttműködjön, Longuet pedig, hogy befolyásos szerkesztői állást vállaljon el a „Justice”-nél, Clemenceau lapjánál, aki akkora szélsőbaloldalon állt.

Másképp, de Marx szellemében még kedvezőbben alakultak a dolgok Oroszországban. Itt sokkal többet forgatták Marx fő művét és nagyobb elismerésben részesítettek, mint bárhol másutt; különösen a fiatalabb tudósok között talált Marx sok követőre, sőt néhány személyes barátra is. De az akkori orosz tömegmozgalomnak — amennyiben ilyenről egyáltalán beszélni lehet — a két fő irányzatától, a „Narodnaja Volja” és a „Csornij Peregyel” pártjától Marx nézetei és tanai még egészen távol álltak. Mindkét párt még a bakunyinista nézetekkel azonosította magát, legalábbis annyiban, hogy elsősorban a parasztságot tartották szem előtt. A fő kérdést, amely őket foglalkoztatta, Marx és Engels a következőképpen formulázta meg: átalakulhat-e az orosz földközösség, a föld társadalmi tulajdonának ez az ősi, az idő tájt már erősen szétesőben levő formája közvetlenül a társadalmi tulajdon magasabb, kommunista formájává, vagy pedig előzőleg át kell mennie a felbomlásnak ugyanazon a folyamatán, aminőt a történelmi fejlődése során a Nyugat mutat?

Az egyedüli választ, „amit ma erre a kérdésre adhatunk”, Marx és Engels a következőképpen fogalmazta meg a „Kommunista Kiáltvány” Vera Zaszulics fordításában megjelenő új orosz kiadásának előszavában:

„Ha az orosz forradalom a nyugati proletárforradalom riadója lesz, úgyhogy a kettő egymást-kiegészíti, akkor a mai orosz közös földtulajdon kiindulópontja lehet a kommunista fejlődésnek” („Előszó az 1882-es orosz kiadáshoz”).

E felfogással magyarázható, hogy Marx oly szenvedélyesen foglalt állást a „Narodnaja Volja” pártja mellett, amelynek terrorista politikája folytán a cár Gatcsinában a forradalom foglya lett, s ugyanakkor bizonyos ridegséggel ítélte meg a politikai és forradalmi akcióktól tartózkodó, kizárólag propagandára szorítkozó „Csornij Peregyel” pártját. Holott éppen ehhez a párthoz tartoztak olyan férfiak, mint Akszelrod és Plehanov, akik annyit fáradoztak, hogy az orosz munkásmozgalom magáévá tegye a marxista szellemet.

S végül Angliában is kezdett felvirradni. 1881 júniusában „England for All” című kis könyv jelent meg. Szerzője Hyndman volt, és a Demokrata Föderáció programját képviselte, azon szövetségét, amely akkoriban alakult meg különféle angol és skót, félig-meddig burzsoá, félig-meddig proletár radikális egyesületekből. A könyvnek a munkával és a tőkével foglalkozó fejezeteit Hyndman Marx „Tőkéjéből” szó szerint vagy némi átírással kölcsönözte ki, de sem a művet, sem annak szerzőjét nem nevezte meg. Csupán az előszó végén jelentette ki, hogy mind könyve gondolati tartalmáért, mind a tárgyi adatok jelentős részéért hálára van kötelezve egy nagy gondolkodónak és önálló szerzőnek. Az idézés e különös módját Hyndman még bántóbbá tette, amikor Marx előtt azzal kezdett mentegetőzni, hogy Marx neve túl hírhedt, hogy az angolok nem szeretik, ha idegenek tanítják ki őket stb. Marx erre szakított Hyndmannal, akit különben is „törékeny cserépnek” tartott.

Ezzel szemben nagy elégtételül szolgált Marxnak az a cikk, amelyet Belfort Bax ugyanabban az évben az egyik angol folyóirat decemberi számában írt róla. Megállapította ugyan, hogy az életrajzi adatok többsége pontatlan, s a közgazdasági elvei elemzését is sok tekintetben hibásnak és zavarosnak találta. Mégis örült neki, mint első ilyen természetű közleménynek, amelyet az új eszmék iránti igazi lelkesedés hat át, s amely bátran szembeszáll az angol nyárspolgári szellemmel. A cikk megjelenése, mondta Marx, amelyet nagy betűkkel hirdettek a londoni West End falain kifüggesztett plakátokon, mindamellett nagy feltűnést keltett.

Így nyilatkozott Marx Sorgénak; s ha e levélből úgy tűnik, hogy ez a vasember, aki oly érzéketlen volt a dicsérettel és a bírálat- tal szemben, ezúttal kivételesen teret engedett az önelégültség pillanatnyi fellobbanásának, ennél mi sem lenne megbocsáthatóbb. De csak mélységes lelki megrendültsége nyilvánult meg ebben, mint ezt levelének utolsó sorai mutatják:

„Mindebből a legfontosabb nekem az volt, hogy a lap e számát már november 30-án megkaptam, úgyhogy a cikk még felderíthette drága feleségem utolsó napjait. Hiszen tudod, hogy milyen szenvedélyesen érdekelték őt mindig az efféle dolgok.”

Marx felesége 1881. december 2-án halt meg.

Miközben körös-körül felderült a politikai és a társadalmi horizont — s persze Marx számára mindig ez volt a fő dolog —, azalatt egyre mélyebben ereszkedtek le az alkonyi árnyak rá és családjára. Amióta a kontinens és gyógyfürdői elzárultak előle, fizikai fájdalmai megint fokozódtak, s többé-kevésbé munkaképtelenné tették. 1878 óta már nem dolgozott fő műve befejezésén, s körülbelül ugyanebben az időben vagy alig valamivel később kerítette hatalmába a felesége egészsége miatti gyötrő aggodalom.

Az öregség gondtalanabb napjait Marxné a harmonikus léleknek azzal a boldog higgadtságával fogadta, amelyről ő maga a következő vigasztaló szavakat írta a két, virágzó életkorú gyermeküket eltemető Sorge-házaspárnak:

„Nagyon is jól tudom, hogy mennyire nehéz az ilyen veszteség, s milyen soká tart, amíg az ember visszanyeri lelki egyensúlyát. De aztán segítségünkre jön az élet a maga apró örömeivel és nagy gondjaival, a mindennapi apró vesződségekkel és kicsinyes bajokkal. A nagyobb fájdalmat elnyomja a pillanatnyi kisebb szenvedés, s anélkül, hogy észrevennénk, lassan megenyhül a heves kín. Nem mintha a seb valaha is begyógyulna, különösen az anyai szívben, de fokról fokra új fogékonyság ébredezik a lélekben, az új örömöket és az új bánatokat megújult érzékenységgel fogadjuk. S így él az ember tovább megsebzett, de mégis mindig reményteli szívvel, míg végre egészen megdermed ez a szív és beköszönt az örök békesség.”

Senki sem érdemelte ki jobban az ilyen könnyű halált, az ilyen szelíd kimúlást, mint e sokat szenvedett, harcos lélek! De ez nem adatott meg neki: nehéz és még nehezebb gyötrelmeket kellett elviselnie, mielőtt utolsót lehelt.

1878 őszén közölte először Marx Sorgéval, hogy felesége „nagyon rosszul” van (1878. szept. 4. Lásd BAB, 161. old.), egy esztendővel később pedig már ezt írta:

„A feleségem még mindig rendkívül súlyosan beteg, és én magam sem álltam talpra.” (1879. nov. 19. Lásd uo., 167. old.)

Marxné betegségéről úgy látszik csak hosszabb ideig tartó bizonytalanság után derült ki, hogy rák, amely feltartóztathatatlanul készíti elő a lassú és gyötrelmes halált. Hogy Marx mennyit szenvedhetett ettől a tudattól, azt csak azon lehet lemérni, hogy mit jelentett neki hosszú élete során a felesége. Maga a beteg erősebben tartotta magát, mint férj e és egész környezete; páratlan akaraterővel uralkodott fájdalmain, hogy övéi mindig derűs arccal lássák. S 1881 nyarán, amikor betegsége már nagyon előrehaladott állapotban volt, még vállalkozni mert arra, hogy Párizsba utazzék, asszony-leányait meglátogatni. Az orvosok beletörődtek ebbe a vakmerő elhatározásba, hiszen úgyis menthetetlen volt. Marx 1881. június 22-én értesíti Longuet-nét a küszöbön álló látogatásról, s a többi között ezeket írja:

„Felelj kérlek, azonnal, mert Anyácska addig nem utazik el, amíg meg nem írod, hogy mit vigyen neked Londonból. Tudod, hogy milyen őrülten szereti az efféle megbízatásokat.” (lásd M—E. Műv. XXVII. köt., 142. old. [oroszul] A levél pontos dátuma: július 22. — A ford.)

A kirándulást Marxné oly szerencsésen állta ki, ahogy ez az adott körülmények közt csak lehetséges volt, de maga Marx, felesége hazaérkezte után súlyos mellhártyagyulladást kapott, bronchitisszel és kezdődő tüdőgyulladással egybekötve. Állapota nagyon veszélyes volt, de hála Eleanor és Lenchen Demuth önfeláldozó ápolásának, jobbra fordult. Ezekről a szomorú napokról Eleanor így számol be:

„A nagy elülső szobában feküdt Anyácskánk, mellette a kis szobában Szerecsen, s az a két ember, aki úgy megszokta egymást, aki annyira összeforrott egymással, nem lehetett többé ugyanabban a szobában [...] Szerecsen még egyszer legyűrte a betegséget. Sohasem felejtem el azt a reggelt, amelyen elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy Anyácska szobájába menjen. Kettesben megint fiatalok voltak. Anya szerelmes lányka, s ő szerelmes ifjú, akik együtt lépnek az életbe — nem pedig egy betegségtől megtört öregember és egy haldokló öregasszony, akik örökre búcsút mondanak egymásnak.” (Lásd Luise Dornemann: Jenny Marx, 231. old.)

Amikor felesége 1881. december 2-án meghalt, Marx még mindig annyira gyönge volt, hogy az orvos nem engedte meg, hogy elkísérje szeretett életpárját utolsó útjára.

„Belenyugodtam ebbe a tilalomba — írta Longuet-nénak —, már csak azért is, mert a drága elhunyt alig néhány nappal halála előtt azt mondta az ápolónőnek valamilyen szertartás elhanyagolásával kapcsolatban, hogy »mi nem tulajdonítunk jelentőséget a külsőségeknek« [...] Számomra nagy vigasz, hogy ereje olyan gyorsan elhagyta [...] Mint az orvos előre megmondta, a betegség általános elhalás jellegét öltötte, mintha végelgyengülés lett volna. Még az utolsó órákban is — semmiféle haláltusa: lassú elszenderülés, s még a szeme is nagyobb, szebb és sugárzóbb volt, mint valaha.” (1881. dec. 7. Lásd M—E. Műv. XXVII. köt., 166, 167. old. [oroszul].)

Sírjánál Engels beszélt (lásd Luise Dornemann: Jenny Marx, 7—9. old.). Búcsúszavaiban elmondta, hogy Jenny Marx volt férjének leghívebb bajtársa, s megemlékezését e szavakkal fejezte be:

„Személyi tulajdonságairól nem kell beszélnem. Barátai ismerik ezeket, s nem fogják elfeledni. Ha volt valaha asszony, aki abban lelte legnagyobb boldogságát, hogy másokat boldoggá tegyen, ez az asszony volt az.”

Marx csak mintegy ötnegyed évvel élte túl feleségét. De ez az élet már tényleg csupán „lassú haldoklás” volt, és Engels nagyon is megérezte az igazat, amikor Jenny Marx halála napján így szólt:

„A Szerecsen is meghalt.”

Miután a két barát ezen rövid idő alatt többnyire távol volt egymástól, levélváltásuk még egy utolsó lendületet vett. Ezekben a levelekben Marx életének utolsó esztendeje komor fenségben suhan el előttünk, s megrendítenek bennünket azok a fájdalmas jelenségek, melyek mutatják, hogy a kérlelhetetlen emberi sors ezt a hatalmas szellemet is utolérte.

Már csak egy dolog fűzte az élethez: olthatatlan vágya, hogy utolsó erejét annak a nagy ügynek áldozhassa, amelynek egész életét szentelte.

„Az utolsó betegségemből — írja 1881. december 15-én Sorgénak — kétszeresen megnyomorítva kerültem ki: erkölcsileg feleségem halála által, s fizikailag, mert visszamaradt a mellhártya megvastagodása és a légutak fokozott érzékenysége. Bizonyos időt sajnos kénytelen leszek elvesztegetni egészségem reparálgatásával.” (lásd M—E. Műv. XXVII. köt., 171. old. [oroszul])

Ez az idő azonban egészen halála napjáig tartott, mert minden gyógykezelési kísérlet hiábavalónak bizonyult.

Az orvosok először Ventnorba, Wight szigetére küldték, aztán pedig Algírba. Ide 1882. február 20-án érkezett meg, de a hideg út után újabb mellhártyagyulladással. Szerencsétlenségére ezúttal a tél és a tavasz Algírban olyan esős és barátságtalan volt, mint még soha. Nem volt jobb a helyzet Monte Carlóban sem, ahová május 2-án ment át; ide is mellhártyagyulladással érkezett, amelyet a nyirkos, hideg átkeléskor kapott, s itt is tartós rossz időjárás uralkodott.

Csak akkor javult valamit az állapota, amikor június elején Longuet-ékhez költözött Argenteuilbe. Bizonyára nem kis mértékben segítette ezt elő a családi környezet. Ezenkívül eredményesen használta a szomszédos Enghien kénes forrásait krónikus bronchitisze ellen. Utána hat hetet töltött Laura leányával Veveyben a Genfi-tó mellett, ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy jobban érezze magát. S amikor szeptemberben visszatért Londonba, frissnek látszott és minden megerőltetés nélkül gyakran mászta meg a lakásánál 300 lábbal magasabban fekvő hampsteadi dombot Engels társaságában.

Marx most azt tervezte, hogy újra hozzáfog a munkához, miután orvosai megengedték, hogy a telet, ha nem is Londonban, de Anglia déli partján töltse. Amikor a novemberi köd fenyegetővé lett, elutazott Ventnorba. De itt megint úgy járt, mint a tavasszal Algírban és Monte Carlóban: csak ködöt és nyirkos időjárást talált. Újra megfázott, s így a szabad levegőn való erősítő mozgás helyett ernyesztő szobafogságra volt ítélve. A tudományos munka szóba sem jöhetett, bármennyire foglalkoztatta is Marxot minden tudományos felfedezés, még az olyan is, amely távolabb esett szűkebb érdeklődési körétől — így például Depreznek a müncheni elektromossági kiállításon bemutatott kísérletei. Levelei általában nyomott és kedvetlen hangulatot árulnak el. Amikor a fiatal francia munkáspártban jelentkezni kezdtek az elmaradhatatlan gyermekbetegségek, elégedetlenkedett vejeivel, hogy nem megfelelően képviselik elgondolásait:

„Longuet, mint az utolsó proudhonista, és Lafargue, mint az utolsó bakunyinista! Hogy vinné el őket az ördög!” (Engelshez, 1882. nov. 11. MEGA, III. rész, 4. köt., 569. old.)

Ebben az időben ejtette el azt a szállóigévé lett kijelentést is, amelybe később úgy belekapaszkodtak a nyárspolgárok — hogy ő a maga személyében semmi esetre sem marxista.

Aztán 1883. január 11-én olyan csapás érte, amely végképp megtörte: Jenny leányának hirtelen halála. Marx már másnap visszatért Londonba, mégpedig súlyos bronchitisszel, amelyhez oly fokú gégehurut járult, hogy majdnem képtelen volt nyelni.

„Ő, aki a legnagyobb fájdalmakat is sztoikus közönnyel viselte el, inkább megivott egy liter tejet (amitől világéletében undorodott), semhogy szilárd táplálékot fogyasszon.” (lásd „Marx Károlyról”, 59—60. old.)

Februárban tályog keletkezett a tüdejében. A gyógyszerek hatása csődöt mondott a tizenöt hónap óta orvossággal túltelített szervezeten, legföljebb az étvágyat és az emésztést rontották. A beteg napról napra szemmel láthatóan soványodott.

Az orvosok azonban még nem adták fel a reményt, mert a bronchitisz csaknem elmúlt és a nyelés is könnyebb lett. Így a vég mégis váratlanul következett be. Március 14-én a déli órákban Karl Marx csendesen és fájdalom nélkül örökre elszenderült karosszékében.

Engels a pótolhatatlan veszteség felett érzett fájdalma közepette is vigaszt talált éppen a veszteség váratlan voltában.

„A doktorok művészete talán még biztosítani tudott volna neki néhány esztendei vegetálást, s lehetővé tette volna egy olyan magával tehetetlen lény továbbélését, aki az orvosok diadalára nem egyszerre, hanem araszonként hal el. Ez azonban a mi Marxunknak tűrhetetlen lett volna. Ezerszerte keserűbb lett volna neki élni a sok befejezetlen munkája láttán azzal a tantaloszi vággyal, hogy befejezhesse őket, s azzal a tudattal, hogy ez lehetetlen, mint a szelíd halál, amely utolérte. »A halál nem annak szerencsétlenség, aki meghal, hanem annak, aki túléli«, mondta Epikurosz, s ezt ő is gyakran mondogatta. S látni ezt a hatalmas, zseniális embert roncsként tengődni az orvostudomány nagyobb dicsőségére és a filiszterek gúnyjára, akiket ereje teljében annyiszor ízzé-porrá zúzott — nem, ezerszer jobb így, ahogy történt, ezerszerte jobb, hogy máris nyugalomra helyezhetjük abba a sírba, ahol felesége alussza örök álmát.” (lásd uo., 53. old.)

Március 17-én, egy szombati napon temették el Marxot felesége mellé. A család tapintatosan mellőzött „minden szertartást”, amely ezt az életet éles és bántó disszonanciával zárta volna le. Csak kevés hű embere állta körül a nyitott sírt: Engelsen kívül Lessner és Lochner, a két régi bajtárs még a Kommunisták Szövetsége idejéből; Franciaországból Lafargue és Longuet, Németországból Liebknecht jött el. A tudományos világot két kiemelkedő erő képviselte: Schorlemmer vegyész és Ray Lankester zoológus.

Elhunyt barátjának Engels mondott utolsó búcsút, angol nyelven. Oly őszintén, oly egyszerű és igaz szavakban foglalta össze, hogy mi volt, lesz és marad Marx az emberiség számára, hogy e helyütt is őt illeti meg az utolsó szó:

„Március 14-én, délután háromnegyed háromkor, korunk leg- nagyobb gondolkodója megszűnt gondolkodni. Alig két percre magára hagyva, belépésünkkor székében nyugodt — de örök — álomba szenderülve találtuk.

Fel sem mérhető, mit vesztett ebben az emberben az európai és amerikai harcos proletariátus, mit vesztett benne a történettudomány. Nagyon is hamar érezhetővé lesz az űr, amelyet ennek az óriásnak a halála hátrahagyott.

Darwin a szerves természet fejlődési törvényét fedezte fel, Marx — ugyanúgy — az emberi történelem fejlődési törvényét: azt az eddig ideológiai burjántól ellepett egyszerű tényt, hogy az embereknek előbb enniük, inniuk, lakniuk és ruházkodniuk kell, mielőtt politikával, tudománnyal, művészettel, vallással stb. foglalkozhatnak; hogy tehát a közvetlen anyagi létfenntartási eszközök termelése s ezzel egy nép vagy korszak mindenkori gazdasági fejlődési foka az az alap, amelyből az illető emberek állami berendezései, jogi felfogása, művészi, sőt vallási képzetei kifejlődtek, így tehát ebből az alapból kell ezeket magyarázni, nem pedig ahogy eddig történt, megfordítva.

De ez nem minden. Marx fedezte fel a mai tőkés termelési mód s az ezáltal létrehívott polgári társadalom sajátos mozgási törvényét is. Az értéktöbblet felfedezése itt hirtelen világosságot teremtett, míg a polgári közgazdászok, valamint a szocialista kritikusok minden előbbi vizsgálata a sötétben botorkált.

Két ilyen felfedezés elég volna egy életre. Szerencsés már az is, akinek megadatott, hogy csak egy ilyen felfedezést tegyen. De Marx minden téren, melyet vizsgálata tárgyává tett — és nagyon sok ilyen tér van, s egyiküket sem érintette csak felületesen —, minden téren, még a matematika terén is, önálló felfedezéseket tett.

Ilyen volt Marx, a tudomány embere. De ez az egész embernek korántsem tette ki még a felét sem. A tudomány Marx számára a történelmet mozgató, forradalmi erő volt. Akármilyen nagy öröme telt is valamely elméleti tudomány új felfedezésében, amelynek gyakorlati alkalmazhatósága még talán meg sem volt állapítható — egész más örömet érzett, ha olyan felfedezésről volt szó, amely azonnal forradalmi hatással volt az iparra, általában a történelmi fejlődésre. így élénk figyelemmel kísérte az elektromosság terén tett felfedezéseket, s az utolsó időben még Marcel Deprez felfedezéseit is.

Mert Marx mindenekelőtt forradalmár volt. Igazi élethivatása az volt, hogy így vagy amúgy közreműködjék a tőkés társadalom s az általa alkotott állami berendezések megdöntésén, hogy közreműködjék a modern proletariátus felszabadításán, amelyet először ő ébresztett helyzete és szükségletei tudatára, annak tudatára, hogy mik felszabadításának feltételei. A harc volt az eleme. S oly szenvedéllyel, kitartással, sikerrel küzdött, mint kevesen. Az első »Rheinische Zeitung« 1842, a párizsi »Vorwärts« 1844, a »Deutsche Brüsseler Zeitung« 1847, a »Neue Rheinische Zeitung« 1848—1849, a »New York Tribune« 1852—1861 — ezenkívül harcos brosúrák tömege, munka Párizsban, Brüsszelben és Londonban, míg végül az egészet megkoronázta a nagy Nemzetközi Munkásszövetség. S valóban, ez megint olyan eredmény volt, amelyre megalkotója büszke lehetett, még ha semmi egyebet sem tett volna.

S ezért volt Marx kora leggyűlöltebb s leginkább megrágalma- zott embere. Önkényuralmi és köztársasági kormányok egyaránt kiutasították. A burzsoák, a konzervatívok éppúgy, mint szélső demokraták, versenyeztek abban, hogy megrágalmazzák. Mindezt semmibe sem vette, nem is hederített rá, s csak akkor felelt, ha ezt a végső szükség kívánta. S amikor meghalt, a forradalmár dolgozótársak millióinak tisztelete, szeretete, gyásza vette körül a szibériai bányáktól Kaliforniáig egész Európában és Amerikában, s bátran mondhatom: lehetett még sok ellenfele, de aligha volt személyes ellensége.

Neve, és műve is, élni fog századokon át!“

¹ Mehring Engelsnek Bebelhez intézett 1875. március 18–28-i levelére és Marxnak Brackéhoz intézett 1875. május 5-i levelére utal. Utóbbihoz függelék is tartozott („Széljegyzetek a német munkáspárt programjához”), s Marx e művét Engels adta ki 1891-ben „A gothai program kritikája” címen. — A ford.
² Mehríng Engelsnek „Hogyan »forradalmasítja« Eugen Dühring úr a tudományt (»Anti-Dühring«)” című művére utal. Könyvalakban először 1878-ban látott napvilágot. — A ford.
³ A Reichstag 1878. október 19-én szocialistaellenes kivételes törvényt fogadott el; ennek alapján betiltották a szociáldemokrata párt összes szervezeteit, a tömegszervezeteket, a munkás-sajtót, elkobozták a szocialista irodalmat és kiutasításokat foganatosítottak a szociáldemokraták ellen. — A ford.
⁴ Orosz nyelven azóta [1957-re] megjelentek Marxnak és Engelsnek e tárgyban írt levelei, a többi között a szept. 17 —18-i „Körlevél” fogalmazványa is. Lásd M — E. Műv. XVII. köt. (oroszul). — A ford.

Tartalomjegyzék