1. Sedan előtt
2. Sedan után
3. A polgárháború Franciaországban
4. Az Internacionálé és a Kommün
5. A bakunyinista ellenzék
6. A második londoni konferencia
7. Az Internacionálén belüli szakadás csírája
8. A hágai kongresszus
9. Utórezgések
Már nagyon sokat írtak arról, hogy Marx és Engels hogyan vélekedtek a háborúról. Holott alapjában véve ezt kevés szóval is el lehet mondani. A háborúban nem az isteni rend elemét látták, mint Moltke, hanem az ördögi rendét: az osztálytársadalomnak és különösen a kapitalista társadalomnak elválaszthatatlan kísérő jelenségét.
Történelmileg iskolázott agyuktól azonban természetesen nagyon is távol állt az a történelmietlen felfogás, hogy háború az háború, tehát minden háborút egy kaptafára kell mérni. Számukra minden háborúnak megvoltak a maga sajátos előfeltételei és következményei, s ezektől tették függővé, hogy milyen álláspontot kell elfoglalnia a munkásosztálynak az adott háborúval kapcsolatban. Így látta a dolgokat Lassalle is, akivel Marx és Engels 1859-ben az akkori háború tényleges előfeltételeiről oly sokat vitáztak. Mindhármukat azonban az a döntő szempont vezérelte, hogyan lehetne ezt a háborút a proletariátus felszabadítására a legjobban kihasználni.
Ugyanilyen szempontok határozták meg az 1866-os háborúval kapcsolatos állásfoglalásukat is. Miután az 1848-as német forradalomnak nem sikerült a nemzeti egységet megteremtenie, a porosz kormány igyekezett kihasználni a német egységmozgalmat — amelyet a gazdasági fejlődés újra és újra felszínre hozott — a saját céljaira, s azon fáradozott, hogy az egységes Németország helyett, mint az öreg Vilmos császár mondta, kiszélesített Poroszországot hozzon létre. Marx és Engels, Lassalle és Schweitzer, Liebknecht és Bebel mind teljesen egyetértettek abban, hogy a német egység, amelyre a német proletariátusnak mint felszabadulási harca előfokára szüksége volt, csak nemzeti forradalom révén érhető el; ennek folytán a legélesebben támadták a nagyporosz politika dinasztikus-szeparatista törekvéseit. De a königgrätzi döntés után — ki előbb, ki később, aszerint, hogy ki mikor értette meg a „tényleges előfeltételeket” — valamennyien beleharaptak ebbe a savanyú almába. Nyilvánvaló lett ugyanis, hogy nemzeti forradalomra a burzsoázia gyávasága és a proletariátus gyöngesége folytán semmiképp sincs mód, viszont a „vérrel és vassal” összekovácsolt Nagy-Poroszország mégiscsak kedvezőbb kilátásokat nyújt a proletariátus osztályharca számára, mint a német Bundestag — egyébként is megvalósíthatatlan — visszaállítása a maga siralmas zuggazdálkodásával. Marx és Engels azonnal levonták ezt a konzekvenciát, szintúgy Schweitzer, mint Lassalle utóda; az Északnémet Szövetséget egész nyomorékságában és korcs voltában tényként fogadták el; igaz, nem várva várt, vagy éppen lelkesítő tényként, de mint olyant, amely szilárdabb talajt biztosít a német munkásosztály harcának a Bundestag lehetetlen gazdálkodásánál. Liebknecht és Bebel viszont még ragaszkodtak a nagynémet forradalmi felfogáshoz, és az 1866 utáni években fáradhatatlanul törekedtek az Északnémet Szövetség szétrombolására.
Azok a szempontok, amelyek szerint Marx és Engels 1866-ban döntöttek, bizonyos fokig eleve meghatározták az 1870-es háborúval kapcsolatban elfoglalt álláspontjukat is. A háború közvetlen okairól sohasem nyilatkoztak, sem Bismarcknak arról az akciójáról, hogy Bonaparte ellen a Hohenzollern-herceg spanyol trónkövetelését támogatta, sem pedig a Bonaparte által kezdeményezett Bismarck-ellenes francia—olasz—osztrák katonai szövetségről. A dolgok akkor ismert állása alapján sem az egyik, sem a másik, sem a harmadik ügyben nem lehetett helyes ítéletet mondani. De amennyiben a bonapartista háborús politika Németország nemzeti egysége ellen irányult, Marx és Engels elismerték, hogy Németország a védekezés állapotában van.
Ezt a felfogását Marx kimerítően indokolta abban az általa megszerkesztett „Üzenetben,” amelyet az Internacionálé Főtanácsa július 23-án bocsátott ki. Ebben megállapította, hogy
„az 1870 júliusi háborús összeesküvés csak javított kiadása az 1851 decemberi államcsínynek” („A Főtanács első üzenete a francia—porosz háborúról”),
de már megkondult a lélekharang a második császárság fölött, amely ugyanúgy fogja végezni, mint ahogy kezdte: paródiával. De nem szabad elfelejteni, olvashatjuk tovább az „Üzenetben”, hogy a kormányok és az uralkodó osztályok tették lehetővé Bonaparte számára, hogy tizennyolc esztendőn át űzze a császárság visszaállításának kegyetlen tréfáját. Német részről a háború védelmi háború; de ki juttatta Németországot abba a kényszerhelyzetbe, hogy védekeznie kelljen, ki tette lehetővé Louis Bonaparte számára, hogy háborút viseljen ellene? Poroszország! Bismarck volt az, aki ugyanazzal a Bonapartéval Königgrätz előtt összeesküdött, Königgrätz után pedig eszébe sem jutott, hogy egy szabad Németországot állítson szembe a rabszolgává lett Franciaországgal, hanem éppen ellenkezőleg, régi rendszerének minden vele született szépségéhez még hozzátette a második császárság fortélyait is, úgyhogy a bonapartista rezsim most már a Rajna mindkét partján felvirágzott. Mi egyéb következhetett ebből, mint a háború?
„Ha a német munkásosztály beleegyezik abba, hogy a mostani háború elveszítse szigorúan védekező jellegét és a francia nép elleni háborúvá fajuljon, akkor győzelem vagy vereség egyformán végzetes lesz. Minden szerencsétlenség, ami az úgynevezett felszabadító háborúk után Németországra szakadt, hatványozott hevességgel fog újraéledni.” (lásd uo., 470. old.)
Az „Üzenet” utalta német és a francia munkások háborúellenes tüntetéseire, amelyekből remélni lehet, hogy ilyen szomorú fordulat nem fog bekövetkezni. Hangsúlyozta továbbá, hogy ezen öngyilkos harc hátterében Oroszország félelmetes alakja settenkedik. Mindaz a rokonszenv, amelyre a németek a bonapartista betörés elleni védelmi háborújukban joggal tartanak igényt, azonnal semmivé válna, ha a porosz kormánynak megengednék, hogy kozákokat hívjon segítségül vagy ilyen segítséget elfogadjon.
Két nappal ennek az „Üzenetnek” a kibocsátása előtt, július 21-én az északnémet Reichstag 120 millió tallér hadihitelt szavazott meg. A lassalleánusok parlamenti képviselői, 1866 óta folytatott politikájuknak megfelelően, mellette szavaztak. Ellenben Liebknecht és Bebel, az eisenachiak parlamenti képviselői, tartózkodtak a szavazástól, mert hozzájárulásukkal bizalmat szavaztak volna a porosz kormánynak, amely 1866 óta tanúsított magatartásával előkészítette ezt a háborút, míg a hitel megtagadását Bonaparte bűnös és gyalázatos politikája helyeslésének lehetett volna értelmezni. Liebknecht és Bebel a háborút lényegében erkölcsi szempontból fogták fel, s ez teljesen megfelelt annak a meggyőződésüknek, amely később is hangot kapott Liebknecht „Emser Depesche” (Emsi távirat1) című cikkében és Bebel emlékirataiban.
Ezzel azonban egyáltalában nem értett egyet saját frakciójuk, s nevezetesen annak vezetősége, a Braunschweigi Választmány. Ténylegesen Liebknecht és Bebel tartózkodása a szavazástól nem volt gyakorlati politika, hanem erkölcsi megnyilvánulás, s ez, önmagában bármily jogosult is volt, a helyzet politikai követelményeinek nem felelt meg. A magánéletben előfordulhat, s bizonyos esetekben elegendő is, ha az ember két veszekedő félnek azt mondja: egyikteknek sincs igaza, tehát nem avatkozom bele a viszályotokba. Nem lehet megtenni azonban ugyanezt az állami életben, ahol a királyok marakodásának levét a népek isszák meg. Az ilyen lehetetlen semlegesség gyakorlati következményei aztán meg is mutatkoztak a lipcsei „Volksstaat”-nak, az eisenachiak lapjának abban az éppenséggel nem világos és következetes állásfoglalásában, amelyet a háború első heteiben képviselt. S ez csak élesebbé tette a konfliktust a szerkesztőség — vagyis Liebknecht — és a Braunschweigi Választmány között, minek utána a Választmány Marxhoz fordult segítségért és tanácsért.
Marx mindjárt a háború kezdetén, július 20-án — tehát még Liebkneehtnek és Bebelnek a szavazástól való tartózkodása előtt — élesen megbírálta Engelshez intézett levelében a franciaországi „köztársasági sovinisztákat”, majd a következőket írta:
„A franciáknak verés kell. Ha a poroszok győznek, akkor az államhatalom centralizációja hasznos lesz a munkásosztály centralizációjának. Továbbá a német túlsúly folytán áttevődik a nyugat-európai munkásmozgalom súlypontja Franciaországból Németországba, s csak össze kell hasonlítani e két ország mozgalmát 1866-tól mostanig, hogy megállapítsuk: a német munkásosztály elméletileg és szervezetileg fölötte áll a franciának. Ha túlsúlyra tesz szert a világarénán a francia munkásosztály fölött, ez egyúttal a mi elméletünk túlsúlyát jelentené Proudhoné fölött stb.” (lásd MEGA, III. rész, 4. köt., 340. old.).
Amikor aztán Marx megkapta a Braunschweigi Választmány kérését, Engelshez fordult tanácsért, mint minden fontos esetben, s akárcsak 1866-ban, most is Engels határozta meg részleteiben a két barát taktikáját.
Engels augusztus 15-i válaszlevelében a következőket olvashatjuk:
„Azt hiszem, az eset így áll: Badinguet (III. Napóleon gúnyneve — a ford.) belelovalta Németországot egy nemzeti létéért folyó háborúba. Ha Badinguet győz, a bonapartizmus évekre megszilárdul, és Németország évekre, talán nemzedékekre tönkre van téve. Önálló német munkásmozgalomról akkor szó sincs többé, a nemzeti lét helyreállításáért folyó harc akkor mindent felemészt, és még a legjobb eset, ha a német munkások a francia munkások uszályába kerülnek. Ha Németország győz, a francia bonapartizmusnak mindenesetre befellegzett, végre megszűnik az örökös civakodás a német egység helyreállítása körül, a német munkások egészen más nemzeti méretekben szervezkedhetnek mint eddig, és a francia munkásoknak, akármilyen kormány következik is ott, kétségtelenül szabadabb terük lesz, mint a bonapartizmus alatt. A német nép egész tömege, valamennyi osztály belátta, hogy elsősorban éppen a nemzeti létről van szó, és ezért vetette bele magát mindjárt a dologba. Hogy ilyen körülmények között egy német politikai párt Wilhelm módjára a teljes obstrukciót prédikálja, és mindenféle mellékszempontot fölébe helyezzen a főszempontnak, szerintem lehetetlenség.”
A francia sovinizmust, amely még a köztársasági érzelmű körökbe is mélyen behatolt, Engels éppen olyan élesen elítélte, mint Marx.
„[...] Badinguet nem folytathatta volna ezt a háborút a francia néptömegek, a burzsoák, kispolgárok, parasztok és a nagy városokban Bonaparte által megteremtett császárpárti, haussmanni2, a parasztságból kikerült építőipari proletariátus sovinizmusa nélkül. Amíg ennek a sovinizmusnak nem ütnek a fejére, de alaposan, addig nem lesz béke Németország és Franciaország között. Azt lehetett várni, hogy a proletárforradalom vállalja ezt a munkát; mióta azonban bekövetkezett a háború, a németeknek nincs más választásuk, mint hogy ezt maguk tegjrék meg, éspedig rögtön.”
A továbbiakban Engels a „mellékszempontokról” is beszél, vagyis arról, hogy ezt a háborút Bismarck és társai vezénylik, és pillanatnyilag az ő dicsőségüket szolgálja, ha szerencsésen fejezik be. Ez a német burzsoázia nyomorult tehetetlenségének köszönhető. Mindez persze nagyon undorító, de nem lehet rajta változtatni.
„Mégis képtelenség volna emiatt a Bismarck-ellenességet az egyetlen vezérelvvé tenni. Először is Bismarck most is, mint 1866-ban, megint a mi munkánk egy darabját végzi el a maga módján, anélkül, hogy akarná, de mégis elvégzi. Szélesebb teret nyit számunkra, mint amilyen azelőtt volt. Aztán meg nem vagyunk már 1815-ben. A délnémetek most feltétlenül bekerülnek a birodalmi gyűlésbe, és ezzel a poroszságnak ellensúlya támad [...] Különben is az, amit Liebknecht tesz, hogy vissza akarja csinálni az egész történelmet 1866 óta, mert neki nem tetszik — ostobaság. De hát ismerjük a mi minta-délnémeteinket.”
Engels ebben a levélben később még egyszer visszatér Liebknecht politikájára.
„Mulatságos Wilhelm állítása, hogy, mivel Bismarck egykori cinkosa Badinguet-nek, a helyes álláspont az, ha semlegesek maradunk. Ha ez a közvélemény Németországban, hamarosan itt lenne megint a Rajnai Szövetség, és a nemes Wilhelm akkor meglátná, micsoda szerepet játszana benne, és mivé lenne a munkásmozgalom. Persze, az olyan nép, amely mindig csak ütleget és rúgást kap, éppen az hivatott arra, hogy szociális forradalmat csináljon, és méghozzá Wilhelm szeretett X számú kisállamában!”
„Wilhelm szemlátomást Bonaparte győzelmével számolt, csak azért, hogy Bismarckja belepusztuljon. Hiszen emlékszel, hogyan fenyegette őt mindig a franciákkal. Te természetesen Wilhelm pártján vagy.” (lásd MEGA, III. rész, 4. köt., 367. old.).
Ezt az utolsó mondatot Engels persze gúnyosan értette; Liebknecht ugyanis arra hivatkozott, hogy Marx egyetértett az ő és Bebel magatartásával a hadihitelek kérdésében.
Marx elismerte, hogy Liebknecht „nyilatkozatát” helyeselte. (Engelshez, 1870. aug. 17.)
Ez olyan „pillanatban” történt, amikor az elveken való lovaglás bátor cselekedet volt, amiből azonban semmi esetre sem következik az, hogy ez a pillanat tovább tart, és még kevésbé, hogy a német proletariátus álláspontja egy nemzetivé vált háborúban összefoglalható Liebknechtnek a poroszokkal szemben érzett ellenszenvében. Marx szándékosan beszél a „nyilatkozatról”, és nem a szavazástól való tartózkodásról, mint olyanról. Míg a lassalleánusok a polgári többség kórusával összhangban szavazták meg a hadihiteleket, anélkül, hogy valamiképp is kifejezésre juttatták volna szocialista álláspontjukat, addig Liebknecht és Bebel „indokolták” a szavazástól való tartózkodásukat. De nemcsak indokolták ezt az elhatározásukat, hanem ezenfelül „mint szociál-republikánusok és mint tagjai az Internacionálénak, mely nemzeti különbség nélkül minden elnyomó ellen harcol és minden elnyomottat testvéri szövetségbe igyekszik egyesíteni”, elvileg tiltakoztak mind ezen háború ellen, mind pedig bármiféle dinasztikus háború ellen, és kijelentették, hogy remélik: Európa népei a mostani vészterhes eseményeken okulva, mindent meg fognak tenni, hogy kivívják önrendelkezési jogukat, és megszüntessék a mai kard- és osztályuralmat, az összes állami és társadalmi bajok okát. Ezzel a „nyilatkozattal”, amely először lobogtatta meg szabadon és bátran az Internacionálé lobogóját egy európai parlamentben, s hozzá világtörténelmi jelentőségű kérdésben, Marx igazán meglehetett elégedve.
És hogy Marx a „helyeslését” valóban így értette, az már kifejezéseinek megválasztásából is kitűnik. A szavazás megtagadása nem „elveken való lovaglás” volt, hanem inkább kompromisszum; Liebknecht tulajdonképpen először kereken a hitelek ellen akart szavazni, s csak Bebel rábeszélésére határozta el, hogy tartózkodik a szavazástól. Továbbá, a szavazástól való tartózkodás nemcsak egyetlen „pillanatra” kötötte meg Liebknecht és Bebel kezét, mint ezt a „Volksstaat” politikája annak minden egyes számában bebizonyította. Végül pedig a tartózkodás mint olyan, nem jelentett „bátor cselekedetet” abban az értelemben, hogy már önmagában hordta volna saját igazolását. Ha Marx a „bátor cselekedet” kifejezést így érti, akkor ugyanígy vagy még jobban meg kellett volna dicsérnie a derék Thiers-t, aki a francia kamarában hevesen kikelt a háború ellen, noha a császárság mamelukjai dühödt szidalmakat zúdítottak rá, vagy az olyan polgári demokratákat, mint Favre és Grévy, akik nem tartózkodtak a hadihitelek megszavazásától, hanem egyszerűen megtagadták őket, jóllehet Párizsban a hazafias hangoskodás legalább olyan veszedelmes méreteket öltött, mint Berlinben.
A helyzet megítélése alapján Engels a következőkben foglalta össze a német munkások politikai teendőit: csatlakozzanak a nemzeti mozgalomhoz, amennyire és amíg az Németország védelmére szorítkozik (ami adott esetben a békéig a támadást sem zárja ki); hangsúlyozzák eközben a különbséget a német nemzeti és a dinasztikus porosz érdekek között; igyekezzenek megakadályozni Elzász és Lotaringia annexióját; mihelyt Párizsban köztársasági, nem soviniszta kormány kerül uralomra, segítsék elő a tisztességes béke megkötését; állandóan domborítsák ki az érdekközösséget a német és francia munkások között, hiszen nem ők háborúskodtak egymással, sőt, ellenezték ezt a háborút.
Mindezzel Marx tökéletesen egyetértett, és ebben az értelemben adott választ a Braunschweigi Választmánynak.
A Választmány azonban még semmi gyakorlati hasznát nem vehette e Londonból kapott tanácsoknak, amikor a dolgok máris egészen új fordulatot vettek. Lezajlott a sedani ütközet, Bonapartét elfogták, a császárság összeomlott és Párizsban polgári köztársaság alakult. Élén a francia főváros addigi képviselői álltak, akik önmagukat „a nemzeti védelem kormányának” kiáltották ki.
Ezzel német részről véget ért a védelmi háború. A porosz király mint az Északnémet Szövetség feje több ízben és a legünnepélyesebben kinyilatkoztatta, hogy nem a francia nép ellen, hanem csak a francia császár kormánya ellen háborúzik. Párizsban a hatalom új urai pedig kijelentették, hogy minden lehető összeget hajlandók hadisarcként megfizetni. De Bismarck területi engedményt követelt: tovább folytatta a háborút Elzász-Lotaringia meghódításáért, fittyet hányva arra, hogy ezek után a védelmi háború jelszava merő gúnnyá válik.
Bismarck ebben csupán Bonaparte példáját követte, de nemcsak ebben: bonapartista mintára megrendezett valamiféle népszavazáshoz hasonló látványosságot, amelynek az volt a feladata, hogy a porosz királyt ünnepélyes ígéretei alól felmentse. Minden rendű és rangú „notabilitások” már Sedan előestéjén a „tömegek nevében” petíciókat intéztek a királyhoz, s ezekben „védett határokat” követeltek. „A német nép egyhangú kívánságai” aztán olyan megrendítő hatást gyakoroltak az öregúrra, hogy már szeptember 6-án a következőket írta haza:
„A trónját teszi kockára az a fejedelem, aki szembe akar szegülni ezzel a hangulattal.”
Majd szeptember 14-én a félhivatalos „Provinzial-Correspondenz” „együgyű föltevésnek” minősíti, hogy az Északnémet Szövetség fejét bármi tekintetben is korlátozzák saját, nyomatékos és szabad elhatározásából tett ígéretei.
Hogy a „német nép egyhangú kívánságai” most már teljes tisztaságukban álljanak ország-világ előtt, erőszakkal elnyomták az ellenvéleményeket. A Braunschweigi Választmány szeptember 5-én kiáltványt tett közzé, amelyben felhívta a munkásosztályt, hogy nyilvánosan tüntessen a francia köztársasággal kötendő tisztességes béke mellett és Elzász-Lotaringia annexiója ellen; a kiáltvány szó szerint megismételt egyes részleteket abból a levélből, amelyben Marx tanácsokkal látta el a Választmányt. Szeptember 9-én katonai letartóztatásba vették és vasra verve Lötzen várába szállították a kiáltvány aláíróit. Ugyanide vitték Johann Jacobyt is mint államfoglyot, mert egy königsbergi gyűlésen ugyancsak állást foglalt francia területek erőszakos annexiója ellen, s a következő eretnek kijelentést engedte meg magának:
„Néhány nap előtt még védelmi háborút viseltünk, szent háborút drága hazánkért; ma ez már hódító háború, a germán faj európai uralmáért folytatott küzdelem.”
Számos elkobzás és betiltás, házkutatás és letartóztatás egészítette ki azt a katonai rémuralmat, amelynek feladata volt, hogy minden kétkedéstől megóvja a „német nép egyhangú kívánságait”.
Éppen a Braunschweigi Választmány letartóztatásának napján az Internacionálé Főtanácsa újabb „Üzenetben” hallatta hangját. Ebben a második „Üzenetben”, melyet ugyancsak Marx, illetve részben Engels szerkesztett, a változott helyzetet elemezték. Joggal hivatkozhatott a Főtanács arra, hogy milyen hamar beteljesedett a jóslata: ez a háború valóban megkondította a második császárság lélekharangját, de joggal mondhatta azt is, hogy kétségei szintoly hamar igazolódtak: a háború Németország részéről nem soká maradt védelmi háború. A porosz katonai kamarilla a katonai hódítások mellett döntött. És hogyan oldja fel a porosz királyt azon fogadalma alól, miszerint csak védelmi háborút visel?
„A színpadi rendezőknek úgy kellett beállítaniuk őt, mintha akarata ellenére engedne a német nemzet ellenállást nem tűrő parancsának. A liberális német burzsoáziának — professzorainak, kapitalistáinak, városatyáinak, újságíróinak — azonnal szájába adták a szót. Ez a burzsoázia, mely a polgári szabadságért folytatott küzdelmeiben 1846-tól 1870-ig példátlan határozatlanságának, tehetetlenségének és gyávaságának adta tanújelét, természetesen fölöttébb el volt ragadtatva attól, hogy mint a német hazafiasság üvöltő oroszlánja lépjen Európa színpadára. Magára öltötte az állampolgári függetlenség látszatát, hogy úgy tegyen, mintha rá akarná erőszakolni a porosz kormányra ugyanennek a kormánynak a titkos terveit. Úgy vezekel azért a Louis Bonaparte csalhatatlanságába vetett, évekig tartó majdnem vallásos hitéért, hogy hangosan követeli a francia köztársaság feldarabolását.” („A Nemzetközi Munkásszövetség Főtanácsának második üzenete a francia—porosz háborúról”)
Az „Üzenet” a továbbiakban elemzi azokat a „tetszetős érveléseket”, amelyeket e „rendíthetetlen hazafiak” Elzász-Lotaringia annexiója mellett felhoznak. Azt persze nem merik állítani, hogy Elzász-Lotaringia népe német ölelés után sóvárog, csak azt hangoztatják, hogy ezeknek a tartományoknak a földje hajdan a rég elhunyt német birodalomhoz tartozott!
„Ha majd egyszer Európa térképét történészek adatai alapján fogják átdolgozni, akkor semmi esetre sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a brandenburgi választófejedelem poroszországi birtokaiért a lengyel köztársaság hűbérese volt.”
De sok „gyengeelméjű” embert mindennél inkább az zavar meg, hogy ezek a „ravasz hazafiak” Elzász-Lotaringiát a francia támadások ellen szolgáló „anyagi biztosítékul” kívánják — mondja az „Üzenet”. Majd ehhez kapcsolódva hadtudományi fejtegetésében, mely Engelstől származik, bebizonyítja, hogy Németországnak egyáltalában nincs szüksége arra, hogy határait Franciaország ellen megerősítse, mint ezt éppen ennek a háborúnak a tapasztalatai is megmutatták, hiszen
„a mostani hadjárat azt az egyet kétségtelenül bebizonyította, hogy Franciaország Németország felől könnyen megtámadható.”
De nem képtelenség és nem anakronizmus-e egyáltalán, ha a katonai szempontokat tesszük meg azzá az elvvé, amely szerint a nemzeti határokat meg kell állapítani?
„Ha ezt a szabályt akarnánk követni, akkor Ausztria még mindig igényt tarthatna Velencére és a Mincio-vonalra, Franciaország a Rajna-vonalra, hogy Párizst megvédhesse, amely feltétlenül inkább van kitéve támadásoknak északkelet felől, mint Berlin délnyugat felől. Ha a határokat katonai érdekeknek kell megszabniuk, se vége, se hossza nem lesz a követeléseknek, mert minden katonai vonalnak szükségszerűen vannak fogyatékosságai, de további idegen terület csatolásával javítható; ezenfelül sohasem határozható meg véglegesen és igazságosan, mert mindig a győztes kényszeríti rá a legyőzöttre, és ennek következtében már új háborúk csíráját hordja magában.”
Az „Üzenet” emlékeztet azokra az „anyagi biztosítékokra”, amelyeket Napóleon a tilsiti békeszerződésben kikötött magának. És mégis, néhány évvel később gigantikus ereje korhadt nádszálként tört meg a német nép ellenállásán.
„Mik azok az »anyagi biztosítékok« amelyeket Poroszország legmerészebb álmaiban rá akar vagy rá tud kényszeríteni Franciaországra, azokhoz az »anyagi biztosítékokhoz viszonyítva, amelyeket első Napóleon csikart ki tőle? A végeredmény ezúttal sem lesz kevésbé szerencsétlen.”
A népszerű patriotizmus szóvivői azonban azt hangoztatják, hogy nem szabad a németeket a franciákkal összetéveszteni; a németek nem dicsőséget, hanem biztonságot akarnak; a németek lényegében békeszerető nép.
„Természetesen nem németek voltak azok, akik 1792-ben betörtek Franciaországba azzal a magasztos céllal, hogy a tizennyolcadik század forradalmát szuronnyal verjék le. És nem a németek mocskolták be a kezüket Olaszország leigázásával, Magyarország elnyomásával és Lengyelország feldarabolásával. Mostani katonai rendszere, mely az egész épkézláb férfilakosságot két részre osztja — egy szolgálatban levő állandó hadseregre, és egy másik, szabadságon levő állandó hadseregre, melyek egyaránt passzív engedelmességgel tartoznak az isten kegyelméből való uralkodónak —, egy ilyen katonai rendszer aztán valóban a világbéke »anyagi biztosítéka« és ezenfelül a civilizáció legvégső célja! Németországban csakúgy, mint mindenütt, a fennálló hatalom talpnyalói hazug öndicséret tömjénfüstjével mérgezik a közvéleményt. Ezek a német hazafiak méltatlankodnak a francia erődök, Metz és Strassburg láttán, de egyáltalában nem tartják jogtalannak a varsói, modlini és ivangorodi orosz erődítmények roppant rendszerét. Reszketnek a bonapartista betörések borzalmaitól, de szemet hunynak a cári gyámság gyalázata felett.”
Ehhez az „Üzenet” hozzáfűzi, hogy Elzász-Lotaringia annexiója a francia köztársaságot a cárizmus karjába fogja kényszeríteni. Igazán azt hiszik a teuton hazafiaskodók, hogy ezzel Németország szabadsága és békéje biztosítva van?
„Ha hadiszerencse, a siker mámora és dinasztikus fondorlatok Németországot francia területek elrablására csábítják, akkor csak két út marad nyitva számára. Vagy nyíltan az orosz terjeszkedő politika eszköze lesz, bármilyen következményekkel járjon is ez, vagy pedig rövid szünet után új »védekező« háborúra lesz kénytelen készülődni, nem afféle újsütetű »lokalizált« háborúra, hanem faji háborúra az egyesült szláv és latin fajok ellen.”
A német munkásosztály ezt a háborút, melyet megakadályozni nem állt módjában, hathatósan támogatta, mint Németország függetlenségéért vívott háborút, amely felszabadítja Németországot és Európát a második császárság nyomasztó lidércnyomása alól.
„A német ipari munkások voltak azok, akik a vidéki dolgozókkal együtt a hősi seregek idegét és izmát szolgáltatták, hátrahagyva az éhhalál küszöbén álló családjaikat.”
Megtizedelték őket a külföldi csaták, és újra meg fogja őket tizedelni az otthoni nyomor. Most ők követelnek „biztosítékokat” — biztosítékokat, hogy roppant áldozataik nem voltak hiábavalók, hogy a bonapartista hadseregek felett aratott győzelmeik nem változnak át a nép vereségévé, mint 1815-ben. Első biztosítékul
„a »tisztességes« békét Franciaország számára és a francia köztársaság elismerését követelik.”
Itt az „Üzenet” utal a Braunschweigi Választmány kiáltványára. Sajnos, mondja, nem bízhatunk abban, hogy közvetlen sikerrel fog járni. De a történelem majd megmutatja, hogy a német munkásság nem ugyanabból a puha anyagból van gyúrva, mint a német burzsoázia. A német munkásság teljesíteni fogja kötelességét.
Az „Üzenet” ezután rátér az új helyzet franciaországi következményeinek jellemzésére. A köztársaság nem döntötte meg a trónt, hanem csupán üres helyét foglalta el. Nem társadalmi vívmányként, hanem a nemzet védelmi rendszabályaként kiáltották ki. A hatalom olyan ideiglenes kormány kezében van, amely részben közismert orleanistákból, részben pedig burzsoá republikánusokból tevődik össze, s ezek között vannak néhányan, akikre letörölhetetlen bélyeget sütött az 1848 júniusi felkelés. A munkamegosztás a kormány tagjai között nem sok jót ígér. Az orleanisták magukhoz ragadták a döntő pozíciókat — a hadsereget és a rendőrséget —, míg az állítólagos republikánusoknak azok a hivatalok jutottak, ahol fecsegni kell. Első cselekedeteik némelyike elég világosan bizonyítja, hogy a császárságtól nemcsak egy romhalmazt örököltek, hanem a munkásosztálytól való rettegését is.
„Ilyenformán a francia munkásosztály rendkívül súlyos körülmények közé került.” Most, „amikor az ellenség már csaknem Párizs kapuit döngeti, minden olyan kísérlet, mely az új kormány megbuktatására irányul, kétségbeesett őrültség volna. A francia munkásoknak teljesíteniük kell honpolgári kötelességüket; de ugyanakkor nem szabad, hogy 1792 nemzeti emlékei félrevezessék, mint ahogy a francia parasztokat elámították az első császárság nemzeti emlékei. Nem a múltat kell ismételniük, hanem a jövőt felépíteniük. Használják ki nyugodtan és határozottan azokat az alkalmakat, amelyeket a köztársaság szabadsága nyújt nekik, hogy alaposan elvégezhessék saját osztályuk megszervezésének munkáját. Ez új, herkulesi erőt ad majd nekik Franciaország újjáteremtéséhez és közös feladatunkhoz — a proletariátus felszabadításához. Az ő erejüktől és bölcsességüktől függ a köztársaság sorsa.”
A Főtanácsnak ez az „Üzenete” igen élénk visszhangra talált a francia munkásoknál. Lemondtak az ideiglenes kormány elleni küzdelemről, s teljesítették honpolgári kötelességüket. Főleg a párizsi proletariátus tűnt ki, amely mint felfegyverzett nemzetőrség bátran kivette a részét a francia főváros védelméből, de nem hagyta magát félrevezettetni 1792 nemzeti emlékei által, hanem buzgón dolgozott osztályának megszervezéséért. A német munkásság sem kevésbé állott a helyzet magaslatán. A lassalleánusok, éppúgy mint az eisenachiak, minden fenyegetés és üldözés ellenére a köztársasággal való tisztességes békét követelték. Amikor pedig az északnémet Reichstag decemberben ismét összeült, hogy újabb hadihiteleket engedélyezzen, mindkét parlamenti frakció képviselői határozott „nem”-mel szavaztak. Mindenekelőtt meg kell említeni Liebknechtet és Bebelt, akik ezt a harcot olyan izzó hévvel, olyan kihívó bátorsággal folytatták, hogy ezért fűződik e napok dicsősége elsősorban az ő nevükhöz, — nem pedig azért, hogy júliusban tartózkodtak a szavazástól, miként ezt egy igen elterjedt legenda híreszteli. A Reichstag berekesztése után Liebknechtet is, Bebelt is hazaárulás vádjával letartóztatták.
Ezen a télen Marx megint túl volt halmozva munkával. Az orvosok augusztusban tengeri fürdőre küldték, de ott egy erős meghűlés „kicsinálta”, s csak augusztus utolsó napján tért vissza Londonba, még korántsem teljesen felgyógyultan. Mindamellett kénytelen volt magára vállalni a Főtanácsnak majdnem az egész nemzetközi levelezését, mert a külföldi levelezők legnagyobb része Párizsba ment. Soha nem jut reggel három óra előtt ágyba, panaszkodott szeptember 14-én barátjának, Kugelmann-nak. De most már az a remény éltette, hogy segítséget kap Engelstől, aki éppen ezekben a napokban költözött át tartósan Londonba.
Marx most már kétségtelenül azt remélte, hogy a francia köztársaság győztesen ellenáll a porosz hódító hadjáratnak. A németországi állapotok nagy keserűséggel töltötték el. A helyzet olyan volt, hogy még Windthorst, az ultrámonlán-welf pártvezér is azt a gúnyos tréfát engedte meg magának, hogy Bismarck, amennyiben mindenáron annexiót akar, akkor legjobban teszi, ha Cayenne-t3 annektálja, hiszen ez a szerzemény felelne meg leginkább államvezetői művészetének.
„Úgy látszik — írta Marx Kugelmann-nak december 13-án —, hogy nemcsak Bonapartét, tábornokait és hadseregét vitték fogságba Németországba, hanem vele az egész imperializmust is, minden nyavalyájával együtt, meghonosították a tölgyek és hársak hazájában.”
Ugyanebben a levélben nyilvánvaló elégtétellel állapítja meg Marx, hogy Angliában a közvélemény, amely a háború kezdetén ultraporosz volt, most ennek ellentétébe csapott át. Azonkívül, hogy a néptömegek határozottan rokonszenveznek a köztársasággal, az angolok sok mindent nehezményeznek a németeknél. Így például
„a hadviselés módja — a rekvirálások rendszere, a falvak felperzselése, a franktirőrök kivégzése, túszok szedése és a harminc- éves háború módszereinek egyéb ilyen felelevenítései — itt általános felháborodást idézett elő. Az angolok természetesen ugyanezt csinálták Indiában, Jamaicában stb., de a franciák nem hinduk, nem kínaiak és nem is négerek, a poroszok pedig nem égből leszállt angolok! Igazi hohenzollerni gondolat, hogy egy nép bűntettet követ el, ha még tovább is védekezik, miután sorkatonasága beadta a kulcsot.”
Bár tény, teszi hozzá Marx, hogy már a derék III. Frigyes Vilmos szemében is szálka volt az I. Napóleon ellen folytatott porosz népháború.
Bismarcknak azt a fenyegetőzését, hogy Párizst bombázni fogja, Marx „merő szemfényvesztésnek” nevezte.
„Párizs városára magára a valószínűségszámítás szabályai szerint nem tehet komoly hatást. Ha néhány elővédet összelőnek, rést törnek, mi haszna ennek olyankor, mikor az ostromlottak száma nagyobb az ostromlókénál? [...] Párizs kiéheztetése az egyetlen reális eszköz.”
Micsoda szemléltető kép! Marx, ez a „hazátlan világcsavargó”, aki hadtudományi kérdésekben nem vindikálja magának az önálló véleményalkotás képességét, „merő szemfényvesztésnek” nevezi Bismarck követelését, hogy a francia fővárost bombázzák, mégpedig ugyanazon indokok alapján, amelyek a német hadsereg összes kiemelkedő tábornokait — az egy Roon kivételével — arra késztették, hogy a német főhadiszállás kulisszái mögött heteken át tomboló heves vitában ezt a tervet, mint „zászlóshoz méltó csínyt” elvessék. Ezzel szemben a patrióta professzorok és újságírók egész hada megszédül Bismarck félhivatalos híreszteléseitől, s erkölcsi felháborodásba tör ki a porosz királyné és a porosz trónörökösné ellen, mert ezek vagy szentimentalizmusból, vagy éppenséggel hazaárulásból állítólag visszatartják papucshős férjeiket Párizs bombázásától!
Amikor pedig Bismarck ezenfelül nagyhangú szavalatokba fogott arról, hogy a francia kormány lehetetlenné teszi a szabad véleménynyilvánítást, a sajtóban csakúgy, mintaképviselők révén, akkor Marx 1871. január 16-án nevetségessé tette ezt a „berlini viccet” a „Daily News”-ban, megvilágítván azt a rendőruralmat, amely ugyanakkor Németországban tombolt. Leírását így fejezte be:
„Franciaország e pillanatban nemcsak saját nemzeti függetlenségéért küzd, hanem Németország és Európa szabadságáért is, s ügye szerencsére még korántsem reménytelen.”
Ez a mondat tömören összefoglalja, hogy Marx és Engels milyen álláspontot foglalt el Sedan után a német—francia háború kérdésében.
Párizs január 28-án megadta magát. A Bismarck és Jules Favre által megkötött kapitulációs szerződés határozottan kimondta, hogy a párizsi nemzetőrség megtartja fegyvereit.
A nemzetgyűlési választások monarchista reakciós többséget eredményeztek, s ez az öreg cselszövő Thiers-t választotta meg köztársasági elnökül. Miután a nemzetgyűlés elfogadta az előzetes békefeltételeket — Elzász-Lotaringia átengedését és ötmilliárd hadisarcot —, Thiers első gondja Párizs lefegyverezése volt. Hiszen mind ennek a vérbeli burzsoának, mind pedig a nemzetgyűlés kurtanemeseinek szemében a felfegyverzett Párizs egyenesen a forradalmat jelentette.
Március 18-án Thiers mindenekelőtt kísérletet tett a párizsi nemzetőrség ágyúinak ellopatására, mégpedig azzal az otromba ürüggyel, hogy azok az állam tulajdonát képezik; holott ezek az ágyúk az ostrom alatt a nemzetőrség költségén készültek, és még a január 28-i kapitulációs szerződés is elismerte őket a nemzetőrség tulajdonaként. A nemzetőrség azonban ellenállt, és a rablás végrehajtására kirendelt csapatok átpártoltak hozzá. Ez kirobbantotta a polgárháborút. Párizs március 26-án megválasztotta a maga Kommünjét, amelynek történetét éppen olyan gazdagon szövik át a párizsi munkások hősi harcai és szenvedései, mint a versailles-i rendpártok gyáva kegyetlensége és gaz ármánya.
Felesleges külön hangsúlyozni, hogy Marx milyen lángoló együttérzéssel kísérte a dolgok ilyen fejlődését. Április 12-én a következőket írja Kugelmann-nak:
„Micsoda rugalmasság, mennyi történelmi kezdeményezés, mennyi áldozatkészség van ezekben a párizsiakban! Miután hat hónapig éheztek és a belső árulás még a külső ellenségnél is jobban tönkretette őket, ők a porosz szuronyok árnyékában felkelnek, mintha sohasem lett volna háború Franciaország és Németország között s nem állna még Párizs kapui előtt az ellenség! Ilyen nagyságra nincs példa a történelemben! ”
Ha a párizsiak elbuknak, akkor ez csak „jóhiszeműségükön” múlik. Azonnal Versailles ellen kellett volna vonulniok, amint a katonaság és a nemzetőrség reakciós része eltakarodott. Azonban lelkiismereti aggodalmaskodásból nem akarták megkezdeni a polgárháborút, mintha bizony Thiers, ez a gonosz korcsszülött nem kezdte volna már meg a polgárháborút azzal, hogy megpróbálta Párizst lefegyverezni! De a párizsiak felkelése, írja a továbbiakban Marx, még ha le is verik, pártunk legdicsőbb tette a júniusi felkelés óta.
„Hasonlítsuk csak össze ezekkel a párizsi egetostromlókkal [Himmelsstürmern] a német-porosz szent római birodalom egetimádó rabszolgáit [Himmelsklaven], kaszárnyai, templomi, kurtanemesi és mindenekelőtt filiszteri bűzt árasztó ásatag maskarádéját.“
Ha Marx a párizsi felkelésről mint „pártunk” tettéről beszélt, ez nagyon is indokolt volt. Egyrészt abban az általános értelemben, hogy a párizsi munkásosztály alkotta e mozgalom gerincét, másrészt abban a speciális értelemben, hogy az Internacionálé párizsi tagjaiból kerültek ki a Kommün legöntudatosabb és legbátrabb harcosai, jóllehet a Kommün Tanácsában kisebbségben maradtak. Az Internacionálé már oly általánosan rettegett, félelmetes kisértetnek volt kikiáltva, az uralkodó osztályok már annyira benne keresték minden nekik nem tetsző esemény bűnbakját, hogy a párizsi felkelést is az ő ördögi felbujtásának a rovására írták. Furcsa módon azonban a párizsi rendőrség egyik sajtóorgánuma tisztára akarta mosni az Internacionálé „nagyvezérét” a felkelésben való részvétel vádja alól: március 19-én közzétett egy mondvacsinált levelet, amelyben Marx a párizsi szekciókat megbírálja, hogy túl sokat foglalkoznak a politikai és nem eleget a szociális kérdésekkel. Marx sürgősen nyilatkozott a „Times”-ben, kijelentvén, hogy a levél „szemérmetlen hamisítás”.
Senki Marxnál jobban nem tudta, hogy nem az Internacionálé csinálta a Kommünt; de mindenkor elismerte, hogy a Kommün az Internacionálé húsából való hús, véréből való vér. Természetesen csakis az Internacionálé programja és Szervezeti Szabályzata által meghatározott keretben, vagyis, hogy minden munkásmozgalom, amelynek célja a proletariátus felszabadítása, az Internacionálé szerves része. Marx ugyan nem számíthatta szorosabb elvbarátai közé a Kommün Tanácsának blanquista többségét, de még a kisebbségét sem, mely bár az Internacionáléhoz tartozott, lényegében azonban Proudhon elképzeléseiben élt, s azok szerint cselekedett. Mindazonáltal ezzel a kisebbséggel a Kommün idején, már amennyire ez az akkori viszonyok közt lehetséges volt, fenntartotta a szellemi kapcsolatokat. Sajnos, ennek nyomai csupán igen töredékesen maradtak ránk.
Marx egy elkallódott levelére Frankel Leó, a Munkaügyi Bizottság delegátusa (minisztere) április 25-én a többi közt ezt válaszolja:
„Nagyon szeretném, ha valamilyen módon tanácsával támogatna engem, miután jelenleg úgyszólván egyedül állok, de egyedül vagyok felelős is mindazokért a reformokért, amelyeket a Munkaügyi Bizottságban be akarok vezetni. Hogy Ön minden lehetőt meg fog tenni, hogy valamennyi népnek, az összes munkásoknak és különösen a német munkásoknak megmagyarázza: a Párizsi Kommünnek semmi köze sincs a copfos német községekhez, arra már legutóbbi levelének néhány sorából következtetni lehet. Ezzel mindenesetre nagy szolgálatot tesz ügyünknek”.
Marx esetleges válaszának, illetve a levélben kért tanácsnak ugyancsak nyoma veszett.
S elveszett az a levél is, amelyet Frankéi és Varlin intézett Marxhoz, s amelyre Marx május 13-án a következőképpen felelt:
„Találkoztam a levél átadójával. Nem lenne-e hasznos a versailles-i söpredékre nézve kompromittáló iratokat biztos helyre szállítani? Az ilyen elővigyázatossági rendszabály sohasem árthat. — Bordeaux-ból azt írták nekem, hogy a legutóbbi községi választásoknál négy Internacionálé-tagot választottak meg. A vidék kezd mozogni. Szerencsétlenségre ez a mozgalom helyileg korlátozott és »békés«. — Az Önök ügyében több száz levelet küldtem a világ minden részébe, ahol helyi csoportjaink vannak. A munkásosztály különben is kezdettől fogva a Kommün mellett volt. Angliában maguk a polgári újságok sem oly vadak már, mint kezdetben. Időről időre sikerül azokba is kedvező cikkeket becsempésznem. — Nekem úgy tűnik, hogy a Kommün szerfölött sok időt veszteget el csekélységekkel és személyes perpatvarral. Látszik, hogy a munkásokon kívül itt még más befolyások is érvényesülnek. Mindez nem ártana, ha elég idejük lenne, hogy az elvesztett időt pótolják.”
Végezetül Marx utalt arra, hogy a gyors cselekvés annál is inkább ajánlatos, mert három nappal ezelőtt Franciaország és Németország megkötötte Majna-Frankfurtban a végleges békeszerződést és most már Bismarck éppen úgy érdekelve van a Kommün leverésében, mint Thiers, hiszen ettől az időponttól kell az ötmilliárdnyi hadisarc kiegyenlítését megkezdeni.
Érezni lehet, hogy Marx, amennyiben tanácsokat ad ebben a levélben, bizonyos óvatos tartózkodást tanúsít, és feltehető, hogy mindazt, amit általában a Kommün tagjainak írt, ugyanilyen hangnemben fogalmazta. Nem mintha vonakodott volna a Kommün ügyéért teljes felelősséget vállalni — hiszen ezt azonnal annak bukása után ország-világ előtt félreérthetetlenül megtette —, hanem azért, mert tökéletesen idegen volt tőle az az elképzelés, hogy diktátor módjára kívülről írja elő, amit a helyszínen — ahol a dolgok sokkal áttekinthetőbbek — cselekedni kell.
A Kommün utolsó védői május 28-án estek el, és Marx már két nappal később a Főtanács elé terjesztette a franciaországi polgárháborúról szóló „Üzenetet”. Ez egyike a legragyogóbb dokumentumoknak, amely Marx tolla alól valaha is kikerült, s egyben mind a mai napig a csúcspontja a Párizsi Kommünről azóta megjelent hatalmas irodalomnak. Marx itt ismét tanújelét adta egy nehéz és bonyolult probléma kapcsán, hogy milyen csodálatos képességgel tudja a látszólag megoldhatatlan összekuszáltság megtévesztő felszíne alatt, az egymásnak százszorosan ellentmondó híresztelések közepette a dolgok történelmi magvát teljes biztonsággal felismerni. Amennyiben az „Üzenet” tényekkel foglalkozik — márpedig a két első és a negyedik (utolsó) fejezete a valóságos fejlődést elemzi —, mindenütt rátapint az igazságra, és azóta sem cáfoltatott meg egyetlen pontjában sem.
Az „Üzenet” természetesen nem adja a Kommün kritikai történetét, de ez nem is volt feladata. Marx célja az volt, hogy éles fényt vessen a Kommün becsületére és igazságára, ellenfeleinek gazságára és jogtalanságára; az „Üzenetet” vitairatnak szánta, s nem történelmi értekezésnek. Amit a Kommün hibázott és vétkezett, azt azóta a szocialista irodalom éppen elég sokszor keményen, sőt talán túl keményen is megbírálta. Marx csupán a következő utalásra szorítkozott:
„Minden forradalomban, annak igazi képviselői mellett, egész másfajta emberek is előtérbe tolakodnak; egyesek hívei előző forradalmaknak, amelyeket túléltek; a jelenlegi mozgalom lényegét ugyan nem látják át, de közismert becsületességükkel és bátorságukkal, vagy talán puszta hagyományból, nagy befolyást gyakorolnak a népre; mások csupán okvetetlenkedők, akik, azáltal, hogy évről évre ugyanazokat az állandó szavalatokat ismételték az éppen uralmon levő kormány ellen, most kiváló forradalmárok hírébe kerültek. Március 18-a után is felbukkantak ilyen emberek, sőt, egyes esetekben kimagasló szerepet is játszottak. Amennyire hatalmukban állott, gátolták a munkásosztály igazi tevékenységét, mint ahogy hozzájuk hasonlók minden előbbi forradalom teljes kifejlődését is akadályozták.”
Az ilyenek, mondta Marx, elkerülhetetlen bajt jelentenek; idővel ugyan le lehet rázni őket, de éppen ez az idő nem állt a Kommün rendelkezésére.
Az ilyenek, mondta Marx, elkerülhetetlen bajt jelentenek; idővel ugyan le lehet rázni őket, de éppen ez az idő nem állt a Kommün rendelkezésére.
Különös érdeklődésre tart igényt a harmadik fejezet, amely a Párizsi Kommün történelmi jellegével foglalkozik. Rendkívül élesen megkülönbözteti a Kommün jellegét korábbi, hozzá külsőleg hasonló történelmi alakulatok jellegétől: a középkori kommüntől kezdve a porosz városi alkotmányig.
„Csak egy Bismarcknak juthatott eszébe, aki mikor »vér- és vas« intrikái éppen nem veszik igénybe, szívesen tér vissza régi, szellemi kaliberének annyira megfelelő hivatásához, amelyet a »Kladderadatsch«4 [...] munkatársaként töltött be, — csak egy ilyen agyban születhetett meg az a gondolat, hogy a Párizsi Kommünnek a régi 1791-i francia városi szervezet karikatúrája, a porosz városi alkotmány utáni vágyat tulajdonítson, amely a városi közigazgatást a porosz állam rendőri gépezetének pusztán alárendelt kerekévé fokozza le.”
A Kommün értelmezésének sokrétűségében, úgyszintén az általa kifejezésre jutó érdekek sokrétűségében az „Üzenet” felismerte azt a tényt, hogy a Kommün rendkívül rugalmas politikai forma volt, míg az összes előbbi kormányformák lényegileg elnyomók voltak.
„Valódi titka a következő: Lényegében a munkásosztály kormánya volt, a termelő osztálynak a kisajátító osztály ellen vívott harcánakja terméke, az a végre felfedezett politikai forma, amely mellett a munka gazdasági felszabadítása végbemehetett.”
Ezt a megállapítását az „Üzenet” nem bizonyíthatta a Kommün kifejezett kormányprogramjával; odáig a Kommün nem jutott és nem is juthatott el, hiszen létének első napjától az utolsóig élethalálharcot folytatott. Az,,Üzenet” a Kommün gyakorlati politikáját használta fel bizonyítékul, s e politika legsajátosabb lényegének azt tartotta, hogy megfojtotta az államot, amely a maga legjobban prostituált alakjában, a második császárságban már csak „élősdi kinövésként” szívta a társadalom testének életerejét és akadályozta fejlődését. A Kommün első jrendelete intézkedett az állandó hadsereg megszüntetéséről és a felfegyverzett néppel való helyettesítéséről. A Kommün megfosztotta a rendőrséget, amely eddig az államkormányzat eszköze volt, minden politikai funkciójától, és a maga felelős eszközévé tette. Majd az állandó hadseregnek és a rendőrségnek — a régi kormányzat anyagi ereje eszközeinek — félreállítása után megtörte a régi kormányzat szellemi elnyomó eszközét, a papság hatalmát is: elrendelte az összes egyházak feloszlatását és (vagyonnal rendelkező testületek esetében) kisajátításukat. Megnyitotta a nép számára és ingyenessé tette az összes tanintézeteket, s egyúttal felszabadította az oktatásügyet mindenféle állami és egyházi beavatkozás alól. Az állami bürokráciát pedig gyökerestül kiirtotta, amennyiben elrendelte, hogy valamennyi hivatalnokot, még a bírákat is választani kell, ezek tisztségükből bármikor visszahívhatók, s fizetésük nem haladhatja meg a 6000 frankot.
Bármily éles elméjűek is voltak ezek az intézkedések egyenként és önmagukban, bizonyos fokig mégis ellentétben álltak a Marx és Engels által negyedszázad óta képviselt és már a „Kommunista Kiáltványban” meghirdetett nézetekkel. Ezen nézeteiknek megfelelően az eljövendő proletárforradalom végső következményei ugyan magukban foglalták az „államnak” nevezett politikai szervezet megszüntetését, de csak a fokozatos megszüntetését. E szervezet fő célja mindenkor az volt, hogy fegyveres erővel biztosítsa a vagyoni privilégiummal rendelkező kisebbség számára a dolgozó többség elnyomását. A vagyoni privilégiummal rendelkező kisebbség eltűnésével megszűnik a fegyveres elnyomó hatalom, illetve államhatalom szükségessége is. Marx és Engels azonban egyúttal nyomatékosan hangsúlyozták, hogy ezen cél eléréséhez, úgyszintén a bekövetkezendő szociális forradalom más, még ennél is fontosabb céljainak eléréséhez a munkásosztálynak először birtokba kell vennie az állam szervezett politikai hatalmát, hogy ennek segítségével a tőkésosztály ellenállását leverje és a társadalmat újjászervezze. A „Kommunista Kiáltvány” e felfogásával azonban nem vágott egybe az a dicséret, amelyben a Főtanács „Üzenete” a Párizsi Kommünt részesítette azért, hogy első ténykedéseként szőrén-szálán kiirtotta az élősdi államot.
Természetes, hogy Marx és Engels ezzel tökéletesen tisztában voltak. A „Kommunista Kiáltvány” 1872 júniusában megjelent új kiadása előszavában, a Kommün még friss benyomásának hatására helyesbítették felfogásukat, s az „Üzenetre“ való kifejezett utalással kijelentették: a munkásosztály nem veheti egyszerűen birtokába a kész államgépezetet, hogy azt saját céljaira mozgásba hozza. Később azonban, Marx halála után Engels ezt a fenntartást az anarchista irányzatokkal folytatott harc során ismét elvetette, és megint teljes egészükben a „Kiáltvány” régi nézeteit hangoztatta. Nagyon is érthető, hogy Bakunyin követői a Főtanács „Üzenetét” a saját módjukon használták fel. Bakunyin maga pedig gúnyolódni kezdett, hogy Marx, akinek eszméit a Kommün halomra döntötte, kénytelen minden logika ellenére kalapot emelni a Kommün előtt, s annak programját és célját magáévá tenni. S valóban — ha egy még csak nem is előkészített, hanem a brutális támadás által váratlanul kikényszerített felkelés néhány egyszerű rendelettel el tudta söpörni az állam elnyomó gépezetét — nem igazolta-e ez azt, amit Bakunyin oly fáradhatatlanul hangoztatott? Ezt némi jóakarattal vagy éppenséggel rosszakarattal bizony ki lehetett olvasni a Főtanács „Üzenetéből”, amely már egészen készpénznek, egészen valóságnak vette a Kommün jellegében gyökerező lehetőségeket. Mindenesetre azonban, ha Bakunyin agitációja 1871-ben élénkebb lendületet vett, mint bármikor megelőzőleg, úgy ez az annak a hatalmas benyomásnak tulajdonítható, amelyet a Párizsi Kommün az európai munkásosztályra gyakorolt.
Az „Üzenet” a következő szavakkal fejeződik be:
„A munkások Párizsát, Kommünjével együtt, ünnepelni fogják örökké, mint egy új társadalom dicsőséges hírnökét. Mártírjait a munkásosztály nagy szívébe zárta. Hóhérjait a történelem már odakötözte ahhoz az örök pellengérhez, amelyről papjaik minden imája sem oldhatja le őket.”
Az „Üzenet” mindjárt megjelenése után a legnagyobb feltűnést keltette.
„Az »Üzenet« ördögi lármát kavart fel, és abban a megtiszteltetésben részesülök, hogy e pillanatban éu vagyok a legjobban megrágalmazott és megfenyegetett ember Londonban — írta Marx Kugelmann-nak. — Ez igazán jólesik az embernek húsz esztendei unalmas, posványos idill után. Az »Observer«, a kormány lapja bírósági eljárással fenyeget. Merészeljék csak! Fütyülök az egész csőcselékre.” (1871. jún. 18. Lásd Briefe an Kugelmann, 112. old.)
Marx mindjárt az első felzúduláskor megnevezte magát az „Üzenet” szerzőjeként.
A későbbi években Marxnak, bár szórványosan, de szociáldemokrata oldalról is szemére vetették, hogy veszélybe hozta az Internacionálét, amikor a Kommün miatt olyan felelősséget hárított rá, amelyet nem is tartozott viselni. Hiszen, mondták, az igazságtalan támadásokkal szemben úgy is megvédhette volna a Kommünt, hogy ugyanakkor hibáitól és balfogásaitól elhatárolja magát. Valóban, egy liberális „államférfinak” ez lett volna a taktikája, de Marx, éppen mert Marx volt, nem tehette ezt. Soha még csak eszébe sem jutott, hogy ügyének jövőjét feláldozza annak a csalóka reménynek, hogy ezzel kisebbíti a veszedelmeket, amelyek azt a jelenben fenyegetik.
Az Internacionálé, maradéktalanul átvéve a Kommün örökségét, az ellenségek egész világával találta magát szemben.
Az volt még a legkevesebb, hogy valamennyi ország polgári sajtója rágalmazó támadások özönét zúdította rá. Sőt, ezzel az Internacionálé bizonyos értelemben és bizonyos fokig még propaganda-eszközre is tett szert, amennyiben a Főtanács e támadásokat nyilvános nyilatkozatokban utasította vissza, és így legalább a nagy angol sajtóban valamennyire szóhoz jutott.
A Főtanácsnak súlyos megterhelést jelentett, hogy gondoskodnia kellett a Kommün menekültjeiről, akik részben Belgiumba és Svájcba, főleg azonban Londonba vették útjukat. A Főtanács, a szokott rossz anyagi helyzetében, csak a legnagyobb nehézségek és fáradozások árán tudta a szükséges pénzeket előteremteni. Hosszú hónapokon keresztül kénytelen volt erejét és idejét erre fordítani, s közben elhanyagolta az egyéb, állandó feladatait, holott ezek annál sürgősebb elintézést igényeltek volna, mivel majdnem az összes kormányok mozgósítottak az Internacionálé ellen.
De még a kormányoknak ez a háborúja sem volt a legsúlyosabb gond. Eleinte csak a kontinens egyes államaiban folyt hol kisebb, hol nagyobb nyomatékkal; az a kísérlet azonban, hogy valamennyi kormány egyesüljön az osztálytudatos proletariátus elleni hajtóvadászatra, egyelőre csődöt mondott. Az első ilyenfajta vállalkozás a francia kormánytól indult ki, mely Jules Favre kezdeményezésére már 1871. június 6-án egy köriratot bocsátott útnak. Ez az okmány azonban annyira ostoba és hazug volt, hogy a többi kormánynál nem talált visszhangra, még Bismarcknál sem, pedig ő egyébként rendkívül fogékony volt mindenféle reakciós s kiváltképp munkásellenes kezdeményezés iránt; Bismarck különben is kizökkent kissé a nagyzási mániájából, mert megijesztette, hogy az egész német szociáldemokrácia — mind a lassalleánusok, mind az eisenachiak pártja — a Kommün mellett foglalt állást.
Valamivel később a spanyol kormány tett második kísérletet arra, hogy az európai kormányokat az Internacionálé ellen összekovácsolja, szintén külügyminiszterének körirata révén. Nem elegendő, mondja ez a körirat, ha a kormányok külön-külön a legszigorúbb intézkedéseket foganatosítják az Internacionálé ellen, s a saját területükön belül elnyomják annak szekcióit; a baj orvoslására egyesíteni kellene valamennyi kormány erőfeszítéseit. E csábhangok már inkább meghallgatásra találtak volna, ha az angol kormány nem fordul velük azonnal szembe. Lord Granville azonban kijelentette, hogy az Internacionálé tevékenysége „itt, Angliában” főként arra szorítkozik, hogy tanácsot adjon sztrájkkérdésekben, de a munkabeszüntetések támogatására csupán jelentéktelen pénzösszegekkel rendelkezik; ami viszont az Internacionálé forradalmi terveit illeti, amelyek programjának egy részét képezik, ezek inkább a külföldi tagjainak nézeteit tükrözik, mint az angol munkásokét, akiknek figyelme főleg a bérkérdésekre összpontosul. Ámde a külföldiek, csakúgy mint a brit alattvalók, a törvények védelme alatt állnak; ha ezeket megsértenék, amennyiben Nagy-Britanniával barátságban élő államok ellen viselt hadműveletben vesznek részt, akkor érezni fogják a törvény szigorát. Egyelőre azonban semmi sem indokolja, hogy angol területen élő külföldiek ellen rendkívüli intézkedéseket hozzanak. Egy oktalan javaslat ilyen okos visszautasítása természetesen arra a zsörtölődő megjegyzésre késztette Bismarck félhivatalos sajtószervét, hogy az Internacionálé elleni küzdelem lényegében szükségképp hatástalan marad mindaddig, amíg a brit föld olyan menedéket jelent, ahonnan más európai államokat az angol törvények védelme alatt büntetlenül lehet nyugtalanítani.
Noha ilyenformán a kormányok nem tudtak összehozni közös keresztes hadjáratot az Internacionálé ellen, de magának az Internacionálénak sem sikerült zárt falanxban fellépni azon üldözésekkel szemben, amelyeknek a kontinens egyes országaiban a szekciói ki voltak téve. Ez a gond mindennél inkább nyomta az Internacionálét, és nem utolsósorban azért, mert érezte, hogyan inog a lába alatt a talaj éppen azokban az országokban, amelyeknek munkásosztálya eddig a legbiztosabb támaszát alkotta: Angliában, Franciaországban és Németországban, ahol a nagyipari fejlődés többé-kevésbé előrehaladott stádiumban volt, s a munkások több-kevesebb korlátozással részt vehettek a törvényhozó testületek megválasztásában. Hogy ezek az országok mennyire fontosak voltak az Internacionálé számára, az már külsőleg is megnyilvánult abban, hogy a Főtanácsnak 20 angol, 15 francia és 7 német tagja volt, ezzel szemben Svájcot és Magyarországot csak 2—2, Lengyelországot, Belgiumot, Írországot, Dániát és Olaszországot pedig csak 1—1 tag képviselte.
Németországban Lassalle a munkások közötti agitációt elejétől kezdve nemzeti alapra helyezte. Ezért Marxtól igen keserű szemrehányásokat kapott, pedig — mint hamarosan kiderült — éppen ezáltal kerülhette el a német munkásmozgalom azt a válságot, amelyen a kontinens többi országában a szocialista fejlődésnek keresztül kellett esnie. Egyelőre azonban a háború a német munkásmozgalom ideiglenes stagnálását idézte elő; mindkét frakciója túlságosan el volt foglalva önmagával, semhogy az Internacionáléval sokat törődhetett volna. Mind a két frakció Elzász-Lotaringia annexiója ellen és a Párizsi Kommün mellett foglalt állást. De az eisenachiak — s a Főtanács csak őket ismerte el az Internacionálé szekciójaként — annyira az előtérbe kerültek, hogy még jobban kellett tartaniuk a hazaárulás vádjától és más hasonló gyönyörűségektől, mint a lassalleánusoknak. Hiszen Bebel volt az, aki a Reichstagban tartott heves beszédével, amelyben kijelentette, hogy a német szociáldemokraták szolidárisak a francia kommünárokkal, elsőnek keltette fel Bismarck bizalmatlanságát, mint ezt maga a miniszterelnök is beismerte. S ez a bizalmatlanság most abban robbant ki, hogy Bismarck egyre nagyobb, egyre erőszakosabb csapásokat igyekezett mérni a németmunkásmozgalomra. De az eisenachiak és az Internacionálé közötti kapcsolat szempontjából az volt a legdöntőbb, hogy az eisenachiak, amióta önálló nemzeti párttá alakultak, mindinkább eltávolodtak az Internacionálétól.
Franciaországban a Thiers-ek és Favre-ek olyan kemény kivételes törvényt szavaztattak meg a „kurtanemesek” parlamentjével az Internacionálé ellen, amely teljesen megbénította a versailles-iak mészárlása folytán amúgy is ezer sebből vérző, halálra gyötört munkásosztályt. A „rendnek” ezek a hősei vad bosszúvágyukban annyira mentek, hogy Svájctól, sőt Angliától is a Kommün menekültjeinek kiszolgáltatását követelték azzal az ürüggyel, hogy ezek közönséges bűnözők, s Svájcban majdnem célt is értek! Így aztán magával Franciaországgal a Főtanácsnak minden összeköttetése megszakadt. Hogy a francia elem mégis képviselve legyen benne, felvette tagjai közé a Kommün néhány menekültjét, részben olyanokat, akik már előbb is az Internacionálé tagjai voltak, részben pedig olyanokat, akik forradalmi energiájukkal tettek szert hírnévre. Ezzel a Főtanács a Kommünnek akarta hódolatát kifejezni. Ámde bármily helyes is volt ez az elképzelés önmagában véve, a Főtanácsot nem erősítette, hanem csak gyengítette. Mert a Kommün menekültjei is áldozatul estek minden emigráció sorsának, őket is felőrölte a belső viszály. Marxnak most a francia emigrációval kellett végigszenvednie mindazt a nyomorúságot, amit húsz esztendővel ezelőtt a némettel. Bizonyára ő volt az utolsó, aki valaha is elismerést várt azért, amit kötelességének tartott megtenni, de 1871 novemberében mégsem állta meg, hogy ne sóhajtson fel a francia menekültek örökös széthúzása miatt:
„Hát ez a köszönet azért, hogy majdnem öt hónapot vesztegettem el a menekültek kedvéért végzett fáradozásaimmal, és hogy az »Üzenettel« megmentettem a becsületüket!” (F. A. Sorgéhoz)
Végül pedig az Internacionálé elvesztette azt a támaszt, amelyet addig az angol munkásság jelentett számára. Külsőleg a szakítás először abban mutatkozott meg, hogy a trade-unionizmus két tekintélyes vezetője, Lucraft és Odger, akik elejétől kezdve tagjai voltak a Főtanácsnak — sőt Odger, amíg ez a tisztség fennállt, a Főtanács elnöke is volt — bejelentették kilépésüket a polgárháborúval foglalkozó „Üzenet“ miatt. Ebből keletkezett az a legenda, hogy a trade-unionok kiváltak az Internacionáléból, erkölcsi felháborodásukban afölött, hogy az Internacionálé a Kommün pártját fogta. Az ebben rejlő szikrányi igazság azonban semmiképp sem meríti ki a döntő okot: az angol trade-unionokkal való szakításnak sokkal mélyebb összefüggései voltak.
Az Internacionálé és a trade-unionok közötti szövetség elejétől kezdve érdekházasság volt. Kölcsönösen szükségük volt egymásra, de egyik fél sem gondolt arra, hogy a másikkal teljesen egybeolvadjon, s vele jóban-rosszban osztozzon. Marx mesteri ügyességgel állította össze az Internacionálé „Alapító Üzenetét” és Szervezeti Szabályzatát oly módon, hogy az közös programot alkosson mind az Internacionálé, mind a trade-unionok számára. De a trade-unionok, jóllehet aláírhatták ezt a programot, gyakorlatilag mégiscsak azt választották ki belőle, ami ínyükre volt. Ezt a viszonyt Lord Granville egészen találóan jellemezte a spanyol kormányhoz intézett választáviratában. A trade-unionok célja az volt, hogy megjavítsák a munkafeltételeket a kapitalista társadalom keretein belül. E cél elérése, illetve biztosítása végett a politikai harcot sem vetették el, de harci szövetségeseiknek és a harc eszközeinek megválogatásában teljesen függetlenítették magukat mindenféle elvi aggályoskodástól olyan kérdésekben, amelyek nem érintették közvetlen céljukat.
Marxnak hamar fel kellett ismernie, hogy a trade-unionoknak ez a merev természete, amely mélyen benne gyökerezett az angol proletariátus történelmében és jellegében, nem egykönnyen törhető meg. A trade-unionoknak szükségük volt az Internacionáléra, hogy a választási reformot keresztülhajszolják, de amint ez megvalósult, a liberálisokra kezdtek kacsingatni, mert az ő segítségük nélkül nem számíthattak parlamenti mandátumok elnyerésére. Marx már 1868-ban kifakadt ezen „intrikusok” ellen, s köztük már Odgert is megnevezte, aki több ízben jelöltette magát a parlamentbe. Más alkalommal pedig Marx a következő jellemző szavakkal helyeselte azt a körülményt, hogy Bronterre O’Brien szektavezető néhány híve bent ül a Főtanácsban:
„Ezek az obrienisták minden ostobaságuk mellett ellensúlyozzák a Főtanácsban a trade-unionistákat, amire gyakran szükség van. A obrienisták forradalmibbak, a földkérdésben határozottabbak, kevésbé nacionalisták és sem egy, sem más formában nem megvesztegethetők. Különben régen kitettük volna a szűrüket.” (F. Bolténak, 1871. nov. 23.)
Marx mindig ellenállt annak az ismételten felmerülő javaslatnak, hogy Anglia számára külön föderális tanácsot hozzanak létre, mégpedig — mint ezt a többi között a Főtanács 1870. január 1-i körlevelében is kifejtette — főleg abból az okból, hogy az angoloknak nincs érzékük az általánosításhoz, és hiányzik belőlük a forradalmi szenvedély, tehát az ilyen föderális tanács a parlament radikális tagjainak játékszerévé válna.
Az angol munkásvezérek kiválása után Marx igen élesen a szemükre vetette, hogy eladták magukat a liberális kormánynak. Ez találó lehetett egyeseket illetően, másokat illetően még akkor sem áll, ha a megvesztegetést „más formában” értjük, vagyis nem egyszerűen készpénzfizetésként. Applegarth például mint trade-unionista legalább olyan tekintélynek örvendett, mint Odger vagy Lucraft, sőt a parlament mindkét házában a trade-unionizmus hivatalos képviselőjének számított. Már a baseli kongresszus után meginterpellálták parlamenti „jóakarói”, hogyan vélekedik ezen kongresszusnak a köztulajdon kérdésében hozott határozatairól, de még ettől az alig burkolt fenyegetéstől sem hagyta magát megfélemlíteni. S amikor 1870-ben beválasztották a veneriás megbetegedések leküzdését célzó törvényjavaslatok megvitatására kiküldött királyi bizottságba, ő lett az első munkás, aki igényt tarthatott arra, hogy az uralkodó „hű és kedvelt alattvalónknak” nevezze. De Applegarth mindezek ellenére aláírta a franciaországi polgárháborúról szóló „Üzenetet”, és egyébként is mindvégig hű maradt a Főtanácshoz.
Csakhogy éppen ennek a személyileg gáncstalan embernek a példája mutatja (Applegarth később a Kereskedelmi Hivatalba való meghívatását is visszautasította), hogy miben állt az angol munkásvezérek pálfordulása. A trade-unionok legközelebbi célja az volt, hogy jogvédelmet szerezzenek a hozzájuk tartozó szövetségeknek és pénztáraknak. S ezt a célt látszólag el is érték, amikor a kormány 1871 tavaszán törvényjavaslatot terjesztett be, mely szerint minden trade-unionnak joga van a törvényes bejegyzésre és pénztárának jogvédelmére, ha alapszabályai nem ütköznek a büntetőtörvényekbe. Ámde amit a kormány az egyik kezével adott, azt elvette a másikkal.
A törvény második része úgyszólván eltörölte az egyesülési szabadságot, amennyiben újból megerősítette, sőt megszigorította mindazokat a végtelenül tágítható intézkedéseket, amelyeket valaha is a sztrájkok ellen kigondoltak: az „erőszak alkalmazásának”, a „fenyegetőzésnek”, a „megfélemlítésnek”, a „zaklatásnak”, az „akadályozásnak” stb. tilalmát. Valóságos kivételes törvény volt; a trade-unionok által gyakorolt, illetve céljaikat elősegítő cselekmények büntetendőkké lettek, míg ugyanezek a cselekmények büntetlenek maradtak, ha más szervezetek hajtották végre őket. Az angol trade-unionizmus történetírói a maguk rendkívül udvarias hangján így írnak erről: „Igazán kevés haszonnal kecsegtetett a szakszervezetek létének törvényes elismerése a büntetőtörvények oly mérvű kitágítása mellett, hogy azok még a mindennapi békés eszközökre is kiterjedtek, amelyeket ezek az egyesületek céljaik elérésére alkalmazni szoktak.” Á szakszervezetek tehát, első ízben, törvényesen elismert és védett testületekké lettek, de ugyanakkor a szakszervezeti tevékenység ellen irányuló törvényes rendelkezéseket a leghatározottabban megerősítették és még szigorúbbá tették.
A trade-unionok és vezetőik természetesen visszautasították ezt a Danaida-ajándékot. Ellenállásukkal azonban csak azt érték el, hogy a kormány két részre bontotta a törvényjavaslatot: a szakszervezeteket legalizáló törvényre és a mindenfajta szakszervezeti tevékenységet súlyos megtorlással fenyegető büntető törvénynovellára. Ez persze nem igazi siker volt, hanem csapda, amelybe be akarták csalogatni a szakszervezeti vezetőket, és amelybe csakugyan bele is sétáltak. Többre becsülték pénztáraikat, mint szakszervezeti elveiket; valamennyi szakszervezeti vezető, és elsőnek maga Applegarth, bejegyeztette egyesületét az új törvény alapján. S már 1871 szeptemberében minden formaság betartása mellett feloszlatta magát az egyesült szakszervezetek- kongresszusa, az „új unionizmust” képviselő szerv, amely korábban az Internacionálé és a trade-unionok közötti összekötő kapocsvolt, kijelentvén, hogy „megoldást nyertek azok a feladatok, amelyeknek kedvéért életrehívatott”.
A trade-unionok vezetői valószínűleg azzal a nézettel nyugtatták meg lelkiismeretüket, amellyel fokozatos elpolgáriasodásuk közben amúgy is megbarátkoztak, hogy a sztrájkok már csak durva megnyilatkozásai a szakszervezeti mozgalomnak. Hiszen egyik ilyen vezető már 1867-ben kijelentette egy királyi bizottság előtt, hogy a sztrájkok mind a munkásoknak, mind a munkáltatóknak csupán puszta pénzkidobást jelentenek. Ennélfogva minden erejükkel fékezték az angol proletariátusnak a kilencórás munkanapért folyó mozgalmát, amely 1871-ben hatalmas méreteket öltött. A tömegek ugyanis nem mentek keresztül vezetőiknek „államférfiúi” fejlődésén, s az új büntetőnovella rendkívül felingerelte őket. A mozgalom április 1-én, a sunderlandi gépgyári munkások sztrájkjával kezdődött, gyorsan elterjedt a gépgyári kerületekben, és tetőfokát a new-castle-i sztrájkban érte el, amely öt hónap múltán a munkások teljes győzelmével végződött. A gépgyári munkások nagy szövetsége azonban abszolút elutasító álláspontot foglalt el e tömegmozgalommal szemben; sztrájkban álló tagjai csak tizennégy heti sztrájk után kaptak heti öt shilling sztrájksegélyt a rendes munkanélküli segélyen felül. A hamarosan számos más szakmára is átterjedő mozgalmat majdnem kizárólag csak a Kilencórás Liga támogatta, amely ebben a harcban jött létre, és amely John Burnett személyében igen tehetséges vezetőre tett szert.
Annál élénkebb rokonszenvre talált a Kilencórás Liga az Internacionálé Főtanácsánál. A Főtanács elküldte Dániába és Belgiumba két tagját, Cohnt és Eccariust, hogy megakadályozzák a gyárosok ügynökeit külföldi munkások toborzásában. Ez nagymértékben sikerült is nekik. Burnettel folytatott tárgyalásai során Marx nem tudta magát visszatartani attól a keserű észrevételtől, hogy sajátos balszerencse következtében a munkások szervezett testületei mindaddig távol maradnak az Internacionálétól, amíg bajba nem kerülnek, holott ha idejekorán közelednének, minden elővigyázati intézkedést jókor meg lehetne tenni. Közben azonban úgy látszott, hogy az Internacionálé a trade-unionista vezérek elvesztéséért nagyon is bőséges kárpótlást nyer a tömegek körében. Újabb és újabb szekciók jöttek létre, a már meglevők pedig mind több új taggal gyarapodtak. De emellett mindig sürgetőbbé vált az a követelés, hogy Angliának legyen külön föderális tanácsa.
S most Marx végül is belement ebbe a kompromisszumba, mely ellen oly sokáig hadakozott. Mivel a Kommün bukása után új forradalomra belátható időn belül nem volt lehetőség, szemlátomást nem is tartotta már olyan fontosnak, hogy a Főtanács közvetlenül tartsa kézben a forradalom leghatalmasabb emelőjét. Marx korábbi aggályai azonban mégis indokoltaknak bizonyultak: a föderális tanács megalakulásával az Internacionálé ténykedésének nyomai hamarabb tűntek el Angliában, mint bármely más országban.
Mint láttuk, az Internacionálénak a Párizsi Kommün bukása után még Németországban, Franciaországban és Angliában is nagy nehézségekkel kellett megbirkóznia. De ennél is hatalmasabbak voltak e nehézségek más országokban, ahol az Internacionálé gyengébb lábon állt. A válságnak az a kis tűzfészke, amely Latin-Svájcban már a német—francia háború előtt létrejött, most kiterjedt Olaszországra, Spanyolországra, Belgiumra és több más országra is. Úgy tűnt, hogy Bakunyin irányzata viszi el a pálmát a Főtanács irányzata elől.
A dolgok ilyen alakulását nem Bakunyin agitációs tevékenysége idézte elő, s nem is az ő intrikái, mint a Főtanács feltételezte. Igaz, hogy Bakunyin a „Tőke” fordítását már 1871 első napjaiban abbahagyta, hogy újfajta politikai tevékenységnek szentelje magát; e tevékenységnek azonban semmi köze sem volt az Internacionáléhoz, s olyan fordulatot vett, hogy Bakunyin politikai tekintélyét súlyosan megrendítette. A hírhedt Nyecsajev-ügyről van szó, amely fölött nem lehet oly könnyen napirendre térni, mint ezt Bakunyin lelkes hívei szeretnék, akik csak „túl nagy jóságból fakadó túl nagy hiszékenységet” vetnek Bakunyin szemére.
Nyecsajev húszegynéhány éves fiatalember volt; jobbágyként született, de liberális jóakarói segítségével elvégezte a tanítóképző szemináriumot. Belekerült az akkori orosz diákmozgalomba, s itt — nem ugyan fogyatékos műveltsége és mérsékelt eszessége, hanem vad energiája és a cári elnyomással szemben tanúsított féktelen gyűlölete révén — bizonyos tekintélyt szerzett magának. Legjellemzőbb tulajdonsága az volt, hogy nem ismert semmiféle erkölcsi gátlást, ha az ügyét vélte szolgálni. Magának nem kívánt semmit, és ha kellett, mindenről le tudott mondani, de nem riadt vissza a legelvetendőbb cselekedetektől sem, ha azt képzelte, hogy ezzel a forradalmat segíti elő.
Már 1869 tavaszán megjelent Genfben, kétszeres dicsfénnyel övezetten: mint a Péter-Pál-erődből megszökött államellenes merénylő, s mint annak a mindenható bizottságnak a küldötte, amely állítólag titokban előkészíti egész Oroszország forradalmát. Mindkettő puszta kitalálás volt; sem ilyen bizottság nem létezett, sem pedig Nyecsajev nem ült soha a Péter-Pál-erődben. Néhány közeli barátjának letartóztatása után ment külföldre, saját állítása szerint azért, hogy a régebbi emigránsokat rábeszélje: lelkesítsék nevükkel és írásaikkal az orosz ifjúságot. Ezt a célt Bakunyinnál el is érte, méghozzá olyan mértékben, hogy az tisztára megfoghatatlan. Bakunyinnak imponált ez a „fiatal vadember”, ez a „kis tigris”, ahogy Nyecsajevet elnevezte. Annak az új nemzedéknek a képviselőjét látta benne, amely forradalmi tetterejével halomra dönti a régi Oroszországot. Bakunyin olyan feltétlenül hitt a „bizottságban”, hogy kötelezettséget vállalt, hogy minden ellenvetés nélkül alárendeli magát a Nyecsajev által közvetítendő utasításainak: azonnal hajlandó volt Nyecsajevvel közösen egy csomó rendkívül éles hangú forradalmi írást kiadni és az orosz határon átdobni.
Ezért az irodalomért Bakunyin kétségtelenül éppoly felelős, mint Nyecsajev, és nem különösebben érdekes kutatnunk, hogy melyikük írta a legkomiszabb teljesítményeik egyikét vagy másikát. Nem vitás azonban, hogy Bakunyin a szerzője azon felhívásnak, amely az orosz tisztektől ugyanolyan feltétel nélküli engedelmességet követel a „bizottsággal” szemben, amilyenre ő kötelezte magát, továbbá azon röpiratnak, amely az orosz haramiavilágot idealizálja*, s végül azon „Forradalmi katekizmusnak”, amely csak úgy hemzseg a Bakunyin által előszeretettel használt „iszonyatos” elképzelésektől és „szörnyű” szavaktól. Nem nyert azonban bizonyítást, hogy Bakunyinnak valaha is része lett volna Nyecsajev demagóg gyakorlatában; sőt ellenkezőleg, ennek utóbb maga is áldozatául esett, s csak akkor, túlságosan későn, mutatott ajtót a „kis tigrisnek”. Ha már az Internacionálé Főtanácsa Bakunyint és Nyecsajevet megvádolta, hogy Oroszországban ártatlan embereket romlásba döntöttek, mert oly módon küldtek nekik leveleket, nyomtatványokat, illetve táviratokat, hogy az szükségszerűen felkeltette az orosz rendőrség gyanúját — akkor is méltányos lett volna, hogy egy Bakunyin-vágású férfiút efféle szemrehányásoktól megvédjenek. Az igazi tényállást — leleplezésekor — maga Nyecsajev ismerte be. Pirulás nélkül vallott gyalázatos módszereiről: úgy kompromittálni mindazokat, akik nem teljesen szolidárisak vele, hogy vagy megsemmisíthesse, vagy teljesen beleránthassa őket a mozgalomba. Ugyanilyen módszer szerint felindult pillanatokban kompromittáló nyilatkozatokat íratott alá olyanokkal, akik bíztak benne, vagy bizalmas leveleket lopott el tőlük, amelyekkel aztán zsarolhatta őket.
Bakunyin még nem ismerte fel ezeket a módszereket, amikor Nyecsajev 1869 őszén Oroszországba visszatért. Írásbeli meghatalmazást vitt magával Bakunyintól, melyben őt „teljhatalmú képviselőnek” nevezte — természetesen nem az Internacionálé, de még csak nem is az Alliance, hanem az úgynevezett „Európai Forradalmi Alliance” teljhatalmú képviselőjének. Ez utóbbi szervezetet Bakunyin találékony szelleme mintegy az „orosz ügyekkel foglalkozó Alliance” letéteményeseként alapította meg, de nyilván csak papíron létezett. Bakunyin nevének azonban elég varázsa volt ahhoz, hogy bizonyos nyomatékot adjon Nyecsajev agitációjának a diákok körében. De Nyecsajev most is főként a „bizottsággal” szélhámoskodott. S amikor újonnan szerzett hívei közül bizonyos Ivanov nevű diák kételkedni kezdett ennek a titkos felsőbbségnek a létében, orgyilkossággal takarította el útjából ezt a kényelmetlen szkeptikust. Ivanov holttestének felfedezése után számos letartóztatás történt, de Nyecsajevnek sikerült elhagynia az országot.
1870 január elején ismét megjelent Genfben, s most elölről kezdődött a régi játék. Bakunyin a legnagyobb hévvel síkraszállt azért, hogy Ivanov meggyilkolása politikai cselekmény, nem pedig közönséges bűntett volt, tehát Svájc nem tehet eleget az orosz kormány kívánságának és nem szolgáltathatja ki Nyecsajevet. Maga Nyecsajev egyelőre olyan jól elrejtőzött, hogy a rendőrség nem tudta megtalálni. Pártfogójával azonban gonosz tréfát űzött. Rávette Bakunyint, hogy hagyja abba a „Tőke” fordítását, és szentelje teljes erejét a forradalmi propagandának. Egyben megígérte, hogy a már kifizetett előleg dolgában megegyezik a kiadóval. Bakunyin akkoriban a legszűkösebb körülmények között élt, s ennélfogva ezt az ígéretet csak úgy érthette, hogy Nyecsajev vagy az ő titokzatos „bizottsága” visszafizeti a kiadónak a 300 rubel előleget. Ezzel szemben Nyecsajev nem a kiadónak írt, hanem Ljubavinnak, mégpedig olyan levélpapíron, amely a „bizottság” nevének feltüntetésén kívül bárddal, tőrrel és revolverrel volt ékesítve. Ebben a levélben a „bizottság” „hivatalos határozattal” halálbüntetés terhe mellett megtiltotta Ljubavinnak, hogy az előleget Bakunyintól visszakövetelje. Bakunyin minderről csak Ljubavinnak hozzá intézett sértő leveléből szerzett tudomást, mire sietett újabb elismervénnyel igazolni adósságát, s kötelezettséget vállalt, hogy azonnal visszafizeti, mihelyt módjában áll. Egyúttal szakított Nyecsajevvel, akiről időközben más cifra dolgokat is megtudott, a többi között azt, hogy a Simplon-posta megtámadását és kirablását tervezi.
Bakunyinra nézve nagyon kellemetlen következményekkel járt ez a megfoghatatlan és politikusnál megbocsáthatatlan hiszékenység, amelynek élete e kalandos epizódjában átengedte magát. Marx már 1870 júliusában értesült erről a históriáról, mégpedig ezúttal teljesen megbízható forrásból, a derék Lopatyintól. Lopatyin májusban, genfi tartózkodása idején, igyekezett Bakunyint meggyőzni arról, hogy Oroszországban nincsen semmiféle „bizottság”, hogy Nyecsajev sohasem ült a Péter-Pál-erődben, és Ivanov megfojtása egészen céltalan gyilkosság volt. Közléseit még azzal is alátámasztotta, hogyha valaki jól értesült ezekről a dolgokról, az ő, Lopatyin. De minden fáradozása hiábavalónak bizonyult. Mindez persze csak megerősítette Marxot abban a kedvezőtlen véleményében, amelyet akkor már kialakított magának Bakunyinról. Az orosz kormány viszont, mely Ivanov meggyilkolása, illetve az ezzel kapcsolatos letartóztatások révén leleplezte Nyecsajev üzelmeit, most alaposan kihasználta a kedvező alkalmat. Hogy az orosz forradalmárokat az egész világ előtt pellengérre állítsa, első ízben tárgyaltatott a törvényszékkel politikai pert nyilvánosan és esküdtek által. Az úgynevezett Nyecsajev-ügy tárgyalása 1871 júliusában kezdődött Pétervárott; a vádlottak padján nyolcvannál többen, főként diákok ültek, s ezeknek nagy részét súlyos börtönbüntetésre vagy éppenséggel szibériai bányákban végzendő kényszermunkára ítélték.
Maga Nyecsajev ekkor még szabadlábon volt, s felváltva hol Svájcban, hol Londonban, hol Párizsban tartózkodott; Párizsban élte át az ostrom és a Kommün idejét is. Csak 1872 őszén árulta el Zürichben egy besúgó. Bakunyinnak nem lehet szégyenül felróni, hogy még mindig védelmébe vette Nyecsajevet, s barátaival együtt kiadott egy röpiratot Schabelitznél Zürichben, mellyel meg akarta akadályozni, hogy a letartóztatott Nyecsajevet közönséges bűntett címén kiszolgáltassák. S az sem válik Bakunyin szégyenére, hogy amikor a kiszolgáltatás mégis megtörtént, a következőket írta Ogarjovnak (utóbbit Nyecsajev ugyancsak az orránál fogva vezette, s részben vagy egészben még a Bahmetyev-féle alapot is kicsalta tőle, mellyel Herzen halála óta Ogarjov rendelkezett):
„Bizonyos belső hang azt súgja nekem, hogy Nyecsajev, aki menthetetlenül elveszett, és ezt kétségtelenül tudja is, ezúttal fel fogja hozni lényének mélyéből — amely zavaros és züllött, de korántsem aljas — minden vele született energiáját és hősiességét. Hősként fog elpusztulni, és most az egyszer semmit és senkit sem árul el.”
Ezt a feltevést Nyecsajev tíz szörnyű fegyházi éve idején, egészen halála napjáig igazolta is; amennyire lehetett, igyekezett jóvátenni előző bűneit, s oly acélkemény akaraterőről tett tanúbizonyságot, amelynek még börtönőrei is alárendelték magukat.
A Bakunyin és Nyecsajev közötti szakítás időpontja egybeesett a német—francia háború kitörésével. Ez Bakunyin gondolatait azonnal más irányba terelte. E régi forradalmár most arra számított, hogy a német seregek bevonulása adja meg a jelet a szociális forradalom kirobbantására Franciaországban. A francia munkás, vélte Bakunyin, nem maradhat tétlenül ilyen arisztokratikus, monarchikus katonai invázióval szemben, mert ezzel nemcsak a saját, hanem a szocializmus ügyét is elárulná, hiszen Németország győzelme az európai reakció győzelme. Bár Bakunyin joggal szállt vitába azzal a nézettel, hogy a belső forradalom megbénítaná a nép ellenállását a külső ellenséggel szemben, s nem alaptalanul hivatkozott e tekintetben éppen a francia történelemre, javaslatai mégis csupán az álmok világában mozogtak. Bakunyin ugyanis azt gondolta, hogy a bonapartista, reakciós szellemű parasztságot be lehet vonni a városi munkásokkal közösen folytatandó forradalmi harcba. De nem rendeletekkel, kommunista javaslatokkal és szervezeti formákkal kell a parasztokhoz közeledni, mert ez csak fellázítaná őket a városok ellen, hanem lelkűk legmélyéről kell előcsalogatni a forradalmi érzelmeket, hangoztatta Bakunyin, s a továbbiakban sem fukarkodott hasonló fantasztikus szóvirágokkal.
A császárság bukása után Guillaume a „Solidarité”-ban felhívást tett közzé a francia köztársaságnak felfegyverzett szabadcsapatokkal való megsegítésére. Ez igazán csak bohóckodás volt, különösen olyan valakitől, aki teljes fanatizmussal prédikálta, hogy az Internacionálénak tartózkodnia kell mindenféle politikától. Nem is volt más visszhangja, csak annyi, hogy Guillaume-ot felhívásával együtt kinevették. Nem bírálható el azonban ugyanígy Bakunyin, aki szeptember 26-án Lyonban forradalmi Kommünt igyekezett kikiáltatni. Őt forradalmi elemek hívták oda. Sikerült is elfoglalniuk a városházát, majd meghirdették az „állam közigazgatási és kormányzati apparátusának” eltörlését, s helyébe kikiáltották a „közösség forradalmi föderációját”. Ámde Cluseret tábornok árulása és néhány más személy gyávasága folytán a nemzetőrség könnyű győzelmet aratott a mozgalom fölött. Bakunyin hiába sürgetett erélyes intézkedéseket, hiába követelte elsősorban a kormány képviselőinek letartóztatását. Így aztán őt magát fogták el, egy szabadcsapat segítségével azonban megszökött.
Néhány hétig Marseille-ben tartózkodott, remélve, hogy a mozgalom újra felélénkül; de október végén, amikor már látta, hogy reményeiben csalatkozott, ismét visszatért Locarnóba.
Méltányos lett volna e sikertelen kísérlet kigúnyolását a reakciónak átengedni. Nagyon találóan ítéli meg a dolgot Bakunyin egy ellenfele, akit az anarchizmussal szemben érzett nagymértékű ellenszenve sem tett elfogulttá:
„Sajnos a szociáldemokrata sajtban is hallatszottak csúfondáros hangok, s ezt Bakunyin ezzel a kísérletével igazán nem érdemelte ki. Magától értetődik, hogy mindazok, akik nem osztják Bakunyinnak és híveinek anarchista nézeteit, méltán bírálhatják, és bírálják is Bakunyin alaptalan reményeit [...] De ettől eltekintve Bakunyin akkori fellépése merész próbálkozás volt a francia proletariátus álomba merült energiájának felébresztésére, és ennek az energiának egyidejűleg a külső ellenség és a kapitalista társadalmi rend ellen való fordítására. Körülbelül ugyanezt igyekezett elérni fél évvel később a Kommün, amelyet tudvalevőleg Marx melegen üdvözölt.”
Ez mindenesetre tárgyilagosabb és ésszerűbb állásfoglalás volt, mint az, amelyre a lipcsei „Volksstaat” helyezkedett Bakunyin lyoni proklamációjával kapcsolatban; ez az újság ugyanis időszerűnek tartotta, hogy ebből az alkalomból rázendítsen a régi nótára: ezt a proklamációt még a berlini sajtóiroda sem írhatta volna meg jobban Bismarck szája íze szerint.
Lyoni kudarca mélységesen elcsüggesztette Bakunyint. A már-már kézzelfoghatóvá válni látszott forradalom ismét a messzi távolba tűnt előle, különösen a Kommün leverése után, amely átmenetileg új reményeket ébresztett benne. A Marx által folytatott forradalmi propaganda módszereit mind jobban meggyűlölte, mert egyre inkább ennek tulajdonította a proletariátus — szerinte — álmos magatartását. Ráadásul anyagi helyzete is különösen siralmas volt: fivérei már nem támogatták és előfordultak napok, amikor öt centime-nál több nem volt a zsebében, s még a megszokott csésze teájára sem tellett. Felesége attól féltette, hogy akaratereje megtörik és erkölcsileg összeomlik. De Bakunyin éppen ebben az időben határozta el, hogy kifejti összes nézeteit az emberiség fejlődéséről, a filozófiáról, a vallásról, az államról és az anarchiáról egy nagy közös műben, amelyet részletekben írogatott szabad idejében, s végrendeletének szánt.
Ámde művét nem fejezte be; ennek a nyugtalan léleknek nem adatott meg a hosszas pihenés. Utyin tovább folytatta piszkálódásait Genfben, s 1870 augusztusában el is érte, hogy Bakunyint és néhány barátját kizárják a genfi központi szekcióból azzal az indokolással, hogy az Alliance szekciójának a tagjai. Majd Utyin azt a szélhámosságot kezdte világgá kürtölni, hogy a Főtanács sohasem vette fel az Internacionáléba az Alliance szekcióját, s azok az okmányok, amelyeket az Alliance erről állítólag Eccariustól és Jungtól kapott, egyszerűen hamisítványok. Időközben azonban Robin Londonba költözött, s beválasztották a Főtanácsba, amely ellen oly hevesen harcolt az „Égalité”-ban. A Főtanács ezzel fényes bizonyítékát adta elfogulatlanságának, hiszen Robin továbbra is esküdt híve maradt az Alliance-nak. Már 1871. március 14-én javasolta, hogy hívják össze az Internacionálé különkonferenciáját a genfi viszály eldöntésére. A Kommün előestéjén a Főtanács azt tartotta, hogy e javaslatot vissza kell utasítania, de július 25-i ülésén határozatot hozott, hogy a genfi ügyet a szeptemberben megtartandó konferencia elé terjeszti. Ugyanezen az ülésen a Főtanács Robin kívánságára igazolta azoknak az okmányoknak a hitelességét, amelyekben Eccarius és Jung értesítik az Álliance genfi szekcióját az Internacionáléba való felvételéről.
Az Alliance szekciója azonban augusztus 6-án, alighogy ez a levél Genfbe érkezett, önként feloszlatta magát, s az erről szóló határozatát azonnal megküldte a Főtanácsnak. Ezt rendkívül hatásos gesztusnak szánták: azt a látszatot akarták kelteni, hogy a szekció, miután elégtételt kapott a Főtanácstól Utyin hazugságaival szemben, a békesség és megbékélés kedvéért feláldozza önmagát.
De valójában emögött egészen más döntő indítékok voltak, mint ezt Guillaume később nyíltan be is ismerte. Abban az időben a szekció már teljesen jelentéktelenné vált, és nevezetesen a Kommün Genfben tartózkodó menekültjei csupán a személyes civódások megkövesült romjait látták benne. Guillaume viszont éppen ezekben a menekültekben vélte megtalálni az arra alkalmas elemeket, amelyeknek segítségével szélesebb bázison folytathatja a genfi Föderális Tanács elleni harcot. Ezért oszlott fel az Alliance szekciója, s maradványai néhány héttel később tényleg egyesültek a kommünárokkal egy új szekcióban, amelynek a „Forradalmi szocialista propaganda és tevékenység szekciója” nevet adták. E szekció kijelentette, hogy egyetért ugyan az Internacionálé általános alapelveivel, de fenntartja magának mindazt az önállóságot, amelyet az Internacionálé Szervezeti Szabályzata és kongresszusai lehetővé tesznek.
Bakunyinnak eleinte mindehhez semmi köze sem volt. Mindenesetre jellemző azon „mindenhatóságra”, amelyben az Alliance fejeként állítólag része volt, hogy a genfi szekció nem tartotta szükségesnek legalábbis kérdést intézni a Locarnóban tartózkodó Bakunyinhoz, mielőtt feloszlik. Ő azonban igen éles levélben tiltakozott ez ellen, mégpedig nem sértett hiúságból, hanem azért, mert a szekció feloszlatását az adott körülmények között gyáva és alattomos sakkhúzásnak tartotta.
„Ne kövessünk el gyávaságot — írta Bakunyin — azzal az ürüggyel, hogy az Internacionálé egységét óhajtjuk megmenteni.”
Majd ugyanakkor hozzáfogott, hogy a genfi bonyodalmak részletes ismertetésével tisztázza azokat az elveket, amelyek körül, nézete szerint, a vita folyt; ezekkel a fejtegetéseivel vezérfonalat akart adni a londoni konferencián részvevő hívei kezébe.
E munkából igen jelentős töredékek maradtak fenn, s ezek nagyon előnyösen különböznek azon orosz röpiratoktól, amelyeket Bakunyin egy évvel korábban Nyecsajevvel együtt gyártott. Egyes, csupán alkalmilag használt erős kifejezésektől eltekintve, Bakunyin itt nyugodt és tárgyilagos hangot használ. S bárhogy is vélekedünk Bakunyin külön álláspontjáról, ezek az írásai mindenesetre meggyőző bizonyítékát szolgáltatják annak, hogy a genfi bonyodalmak mélyebb talajban gyökereztek, mint a személyes marakodások futóhomokja, és világossá válik, hogy amennyiben e marakodásoknak is volt bizonyos szerepük, ebben Utyin és társai a főbűnösök.
Azt a mélységes szakadékot, amely őt Marxtól és Marx „államkommunizmusától” elválasztotta, Bakunyin egy pillanatra sem tagadta, s bizony nem is bánt kesztyűs kézzel ellenfelével. De viszont sohasem állította ellenfeléről, hogy semmirekellő, aki csak személyes, megvetendő céljait követi. Bakunyin először kifejtette, hogy az Internacionálé a tömegek méhében keletkezett, s okos, a nép ügyéhez hű férfiak segítették elő világra jöttét, aztán így folytatta:
„Megragadjuk az alkalmat, hogy hódolatunkat fejezzük ki a német kommunista párt híres vezéreinek, mindenekelőtt Marx és Engels polgártársnak, nemkülönben Ph. Becker polgártársnak, hajdani barátunknak és jelenlegi engesztelhetetlen ellenfelünknek, akik az Internacionálé igazi megteremtői voltak — már amennyire egyes embereknek módjukban áll bármit is teremteni. Annál készségesebben hódolunk előttük, mert kénytelenek leszünk nemsokára harcba szállni velük. Az irántuk érzett megbecsülésünk tiszta és mély, de nem megy el a bálványimádásig, és sohasem fog bennünket arra ragadtatni, hogy velük szemben a rabszolga szerepét vállaljuk. S bár teljes igazságot akarunk szolgáltatni azon hatalmas érdemeiknek, amelyekkel az Internacionálé érdekében kitűntek és kitűnnek, mégis késhegyig menő harcot fogunk folytatni hamis autoritatív elméleteik, diktátori hajlamaik ellen, úgyszintén a földalatti intrikáknak, hiú üzelmeknek, nyomorúságos személyeskedéseknek, mocskos sértegetéseknek, gyalázatos rágalmazásoknak azon módszerei ellen, amelyek egyébként is jellemzők majd minden németnek a politikai harci módszereire, s amelyeket — szerencsétlenségre — az Internacionáléban meghonosítottak.”
Hát ez éppen eléggé goromba volt, arra azonban Bakunyin sohasem volt kapható, hogy vitássá tegye Marxnak, az Internacionálé megalapítójának és vezetőjének halhatatlan érdemeit.
Ámde Bakunyin ezt a munkáját sem fejezte be. Még dolgozott rajta, amikor Mazzini a Luganóban kiadott hetilapjában élesen megtámadta a Kommünt és az Internacionálét. Bakunyin azonnal válaszolt neki „Egy internacionalista felelete Mazzininak” címen; ezt később más, hasonló szellemű röpiratok is követték, amikor Mazzini és környezete belement a polémiába. Az utóbbi idők kudarcai után Bakunyin most teljes sikert aratott: az Internacionálé, amely Olaszországban addig csak gyér fejlődést mutatott, hirtelen országszerte nagy népszerűségre tett szert. S ezt Bakunyin nem az „intrikáival” érte el, hanem lelkes, meggyőző szavaival — hatni tudott arra a forradalmi feszültségre, melyet a Párizsi Kommün különösen az olasz ifjúság körében kiváltott.
A nagyipar Olaszországban még fejletlen volt; a kialakulófélben levő proletariátus osztálytudata csak lassan ébredezett, s nem állt rendelkezésére semmiféle törvényes védelmi vagy támadó fegyver. Ezzel szemben a nemzeti egységért vívott félévszázados harc a polgári osztályokban nagyra növelte és ébren tartotta a forradalmi hagyományokat. E cél érdekében megszámlálhatatlan felkelésben és összeesküvésben vettek részt, míg végül olyan formában valósult meg a nemzeti egység, hogy az szükségképp nagy csalódást okozott valamennyi forradalmi rétegnek: a félsziget legreakciósabb állama teremtette meg az olasz monarchiát, mégpedig először francia, majd német fegyverek védelme alatt. Ebből a letörtségéből rázták fel a forradalmi ifjúságot a Párizsi Kommün hősi harcai. A sír szélén álló Mazzini ugyan barátságtalanul hátat fordított ennek a feltörő új fénynek, mely ismét kihívta régi szocialistagyűlöletét, de annál őszintébb örömmel üdvözölte a „jövendő Napját”, az Internacionálét Garibaldi, aki sokkal inkább volt nemzeti hős.
Bakunyin nagyon is tudta, hogy a nemzet melyik rétegéből özönlenek hozzá a hívek.
„Ami Olaszországnak eddig hiányzott — írta 1872 áprilisában —, az nem az ösztönösség, hanem éppen a szervezettség és az eszme volt. Mindkettő most úgy fejlődik, hogy e pillanatban Olaszország Spanyolország mellett, Spanyolországgal együtt talán a legforradalmibb ország. Olaszországban megtalálható az, ami más országokban hiányzik: lángoló, energiától duzzadó ifjúság, amely teljesen kilendült a kerékvágásból, és semmi kilátása sincs a karrierre, amely azonban polgári származása ellenére nem szenved morális és intellektuális kimerültségben, mint a többi ország polgári ifjúsága. Ma fejest ugrik a forradalmi szocializmusba, s elfogadja egész programunkat, az Alliance programját.”
Bakunyin e sorokat egyik spanyol elvbarátjához intézte, hogy fellelkesítse. Spanyolországi sikereit, ahol nem is tevékenykedett személyesen, hanem csupán néhány barátja révén, Bakunyin szinte még többre becsülte, mint saját olaszországi sikereit. S ez nem a puszta illúzióit fejezte ki, hanem a tényleges helyzet józan értékelését.
Az ipari fejlődés Spanyolországban is nagyon elmaradott volt, és még ott is, ahol már kialakult a modern proletariátus, béklyóba volt verve keze-lába: teljesen jogfosztott volt, úgyhogy kiszolgáltatottságában csakis a végső eszközhöz, a fegyveres felkeléshez folyamodhatott. Barcelona, a legnagyobb spanyol gyárváros, történelme során több barikádharcot látott, mint a világ bármely városa. Ezt még tetézték a hosszú éveken át tartó, az országot szétmarcangoló polgárháborúk és a forradalmi elemek hatalmas kiábrándulása, amikor azt kellett tapasztalniuk, hogy a Bourbon-dinasztiát 1868 őszén csak azért kergették el, hogy aztán idegen király uralma (jóllehet elég ingatag uralma) alá kerüljenek. így tehát azok a szikrák, melyek a lángban álló forradalmi Párizsból az egész világot elárasztották, Spanyolországban is nagy tömegű, régóta felhalmozott gyúlékony anyagba hullottak.
Belgiumban másként állt az ügy, mint Olaszországban, illetve Spanyolországban, hiszen itt már volt proletár tömegmozgalom. Ez azonban majdnem kizárólag csak az ország vallon részére korlátozódott. Törzsét a Borinage szélsőségesen forradalmi érzelmű bányamunkásai alkották. Miután sztrájkjaikat évről évre vérfürdőbe fojtották, e bányamunkásokban még csírájában elhalt a gondolat, hogy törvényes eszközökkel törekedjenek osztályhelyzetük megjavítására. Vezetőik proudhonisták voltak, s már csak ezért is rokonszenveztek Bakunyin nézeteivel.
Ha szemügyre vesszük a bakunyinista ellenzéket, ahogyan az a Párizsi Kommün bukása után az Internacionálé kebelén belül kialakult, azt látjuk, hogy éppen csak a nevét kölcsönözte Bakunyintól. Az úgynevezett bakunyinista ellenzék ugyanis azt gondolta, hogy Bakunyin nézeteiben találja meg azon társadalmi ellentétek és feszültségek megoldását, amelyek ezt az ellenzéket ténylegesen életrehívták.
Az Internacionálé Főtanácsa által szeptemberre kitűzött londoni konferenciának az volt a feladata, hogy helyettesítse az esedékes évi kongresszust.
A baseli kongresszus 1869-ben úgy határozott, hogy a következő kongresszust Párizsban tartják. De az a hajtóvadászat, amelyet a nemes Ollivier a népszavazás tiszteletére a francia szekciók ellen rendezett, arra indította a Főtanácsot 1870 júliusában, hogy éljen a kongresszus helyének megváltoztatását lehetővé tevő felhatalmazásával. Ezért a soron levő kongresszust Mainzba hívta össze; egyúttal javasolta a föderális tanácsoknak, hogy helyezzék át a Főtanács székhelyét Londonból más országba. E javaslatot azonban egyhangúlag elutasították. Aztán a háború kitörése a mainzi kongresszus megtartását is meghiúsította, mire a föderális tanácsok megbízták a Főtanácsot, hogy a legközelebbi kongresszust az események figyelembevételével saját belátása szerint hívja össze.
Az események azonban nem úgy alakultak, hogy tanácsosnak látszott volna a kongresszust már 1871 őszére egybehívni. Előrelátható volt, hogy az Internacionálé tagjait saját hazájukban megbénító elnyomás nem teszi lehetővé kellő számú delegátus kiküldését, azok pedig, akik mégis megjelennének, saját kormányaik bosszúját annál fokozottabb mértékben vonnák magukra. Az Internacionálé azonban semmi kedvet sem érzett, hogy áldozatainak számát gyarapítsa, különösen mert már a Párizsi Kommün mártírjairól való gondoskodás is a végsőkig igénybe vette erejét és anyagi eszközeit.
Ezért a Főtanács úgy döntött, hogy nyilvános kongresszus helyett egyelőre csak zárt konferenciát hív össze Londonba, mint 1865-ben. A gyér részvétel aztán valóban igazolta a Főtanács aggodalmait: a szeptember 17-étől 23-áig ülésező konferencián mindössze 23 küldött jelent meg — 6 belga, 2 svájci, 1 spanyol és a Főtanács 13 tagja; a Főtanács tagjai közül 6-nak azonban csupán tanácskozási joga volt.
A konferencia számos nagyterjedelmű határozatot hozott. Ezek közül egyeseknek — például a munkásosztály általános statisztikájára, a szakszervezetek nemzetközi kapcsolataira és a mezőgazdasági munkások helyzetére vonatkozó határozatnak — az akkori körülmények között csak akadémikus jelentősége volt. Mindenekelőtt fel kellett vértezni az Internacionálét a külső ellenségek veszett támadásaivá1 szemben, s meg kellett szilárdítani belső egységét a saját kebelében dúló bomlasztás kivédésével. E két feladat persze lényegében egybeesett.
A konferencia legfontosabb határozata az Internacionálé politikai tevékenységével foglalkozott. Ez a határozat először is emlékezetbe idézte az „Alapító Üzenetet”, a Szervezeti Szabályzatot, a lausanne-i kongresszus határozatait és a Szövetség más hivatalos deklarációit, amelyek kimondták, hogy a munkásosztály politikai felszabadítása elválaszthatatlan szociális felszabadításától. Majd kifejtette, hogy az Internacionálé a legféktelenebb reakcióval áll szemben, amely szemérmetlenül elnyomja a munkásosztály minden szabadságtörekvését, s nyers erőszakkal örökkévalóvá akarja tenni mind az osztályok közötti különbségeket, mind a birtokos osztályoknak ezen alapuló uralmát; ez ellen — vagyis a birtokos osztályok egyesült ereje ellen — a munkásosztály csakis mint osztály léphet fel, mégpedig úgy, hogy megteremti saját politikai pártját, amely szembefordul a birtokos osztályok valamennyi régi politikai pártjával. A munkáspártnak ilyen politikai párttá való szerveződése nélkül lehetetlen kivívni a szociális forradalom győzelmét és annak végcélját: az osztályok megszüntetését. Végül a határozat hangsúlyozta, hogy a különálló erők egyesítését, amelyet a munkásosztály gazdasági ereje révén bizonyos fokig már elért, ugyancsak ki kell használni a kizsákmányolók politikai hatalma ellen folytatott harcban. Mindezekből kifolyólag a konferencia figyelmeztette az Internacionálé összes tagjait arra, hogy a munkásosztály ilyen harci helyzetében törekedjenek a gazdasági és a politikai küzdelem megbonthatatlan egységére. Szervezeti téren a konferencia felkérte a Főtanácsot, hogy korlátozza azon tagok számát, amelyekkel önmagát kiegészíti, s ne mindig ugyanannak a nemzetnek a képviselőit válassza be. Kimondta a konferencia továbbá, hogy csakis a Főtanács használhatja a „főtanács” címet, az egyes országok föderális tanácsait országuk szerint, a helyi szekciókat pedig székhelyük szerint kell elnevezni. Egyben törölte az olyan szekta-elnevezéseket, mint pozitivisták, mutualisták, kollektivisták, kommunisták stb., s újból kötelezte az Internacionálé minden egyes tagját, hogy mint eddig is, évi egy pennyt fizessen a Főtanácsnak.
Franciaországnak élénk gyári agitációt és írásos propagandát javasoltak a konferencián, Angliának pedig a föderális tanács létrehozását, amelyet a Főtanács azonnal jóváhagy, mihelyt a vidéki szervezetek és a trade-unionok elismerik. Továbbá megállapították, hogy a német munkások teljesítették kötelességüket a német—francia háborúban. Az úgynevezett Nyecsajev-féle összeesküvéssel kapcsolatban azonban minden felelősséget elhárítottak maguktól, s megbízták Utyint, hogy orosz források alapján készítsen a perről tömör jelentést, melyet a Főtanácsnak való bemutatás után a genfi „Égalité”-ban kell közzétenni.
A bakunyini Alliance kérdését elintézettnek tekintették, egyrészt mert a genfi szekció önként feloszlott, másrészt mert az olyan szekta-elnevezések stb. használatát, melyek az Internacionálé általános céljaitól eltérő feladatok kitűzésére utalnak, már amúgy is betiltották. A jurai szekció ügyében jóváhagyták a Főtanács 1870. június 29-i határozatát, amely kimondta, hogy Latin-Svájcot csakis a genfi Föderális Tanács jogosult képviselni. De egyben hivatkoztak arra, hogy ma, amikor az Internacionálé oly nagy üldözésnek van kitéve, a munkásoknak sokkal inkább kell törekedniük az egységre és a szolidaritásra, mint bármikor. Ezért a jurai szekciók derék munkásainak azt ajánlották, hogy újból csatlakozzanak a genfi Föderális Tanácshoz. Határozatot hoztak azonban, hogy e kilépett szekciók, amennyiben mégsem sikerül a genfi Föderális Tanácshoz való csatlakozásuk, a „Jurai Föderáció” nevet vegyék fel. Ezt követően megbízták a Főtanácsot, hogy tagadjon meg minden közösséget az Internacionálé olyan állítólagos sajtószerveitől, mint a „Progrés” és a jurai „Solidarité”, amelyek az Internacionálé belső ügyeit a polgári olvasóközönség előtt taglalták.
A konferencia végül a Főtanács döntésére bízta a legközelebbi kongresszus, illetve az esetleg azt helyettesítő konferencia helyének és időpontjának megállapítását.
Nem vitatható, hogy a konferencia határozatai nagyjában és egészében a tárgyilagos mérséklet keretein belül maradtak; a jurai szekcióknak javasolt kiút gondolatával — a „Jurai Föderáció” létrehozásával — például már maguk ezek a szekciók is foglalkoztak. Csupán a Nyecsajev-üggyel kapcsolatos határozatoknak volt olyan személyes élük, amelyet nem lehet objektív szempontokkal megindokolni. Mert igaz, hogy a Nyecsajev-per leleplezéseit a polgári sajtó alaposan kihasználta az Internacionálé megrágalmazására, ezek azonban olyan rágalmak voltak, amilyenekben az Internacionálénak napról napra tucatjával volt része, anélkül, hogy indíttatva érezte volna magát vitába szállni velük, s legfeljebb megvetéssel félrerúgta őket. Ha most mégis kivételt akart tenni, akkor nem lett volna szabad a jelentéstétellel olyan acsarkodó intrikust megbíznia, akitől semmivel sem lehetett több igazságszeretetet elvárni Bakunyinnal szemben, mint a polgári sajtótól.
Utyin aztán a rábízott munkát hozzá méltó módon vezette be. A következő rémtörténetet találta ki: azt állította, hogy Zürichben, ahol feladatát el akarta végezni, s ahol — szerinte — más ellensége nem volt, csak az Alliance-nak néhány, Bakunyin parancsait kiszolgáló tagja, egy szép nap nyolc szlávul beszélő személy a csatorna mentén egy elhagyott helyen megtámadta; támadói megsebesítették, földre teperték, s bizonyára meg is ölték volna és holttestét a csatornába dobták volna, ha nem jön arra négy német diák, és nem menti meg ezt az értékes életet — a későbbi cári szolgálatok számára.
Ettől az egy ügytől eltekintve a konferencia határozatai kétségtelenül alkalmasak voltak arra, hogy előkészítsék a kölcsönös megértés talaját, különösen olyan időpontban, amikor az egész munkásmozgalom elmondhatta: minden bokorban ellenség! Október 20-án már kérte a Főtanácstól az Internacionáléba való felvételét a „Forradalmi szocialista propaganda és tevékenység szekciója”, az a szervezet, amely Genfben az Alliance romjaiból és a Kommün néhány menekültjéből állt össze. Felvételi kérelmét azonban a Főtanács, a genfi Föderális Tanács véleményének megkérdezése után, visszautasította. Erre aztán a jobblétre szenderült „Solidarité” helyébe lépő „Révolution Sociale” heves kereszttűz alá vetette a „bismarcki koponya által vezetett német bizottságot”, amelyen e kiváló lap az Internacionálé Főtanácsát értette, Mellesleg ez a bámulatra méltó jelszó gyors visszhangra talált, s Marx a következőket írta róla egyik amerikai barátjának:
„Ez arra a megbocsáthatatlan tényre vonatkozik, hogy én német származású vagyok, s valóban döntő intellektuális befolyással rendelkezem a Főtanácsban. (Nota bene: a német elem a Főtanácsban számszerűleg kétharmaddal gyöngébb az angolnál, s a franciánál is gyöngébb. A bűn tehát az, hogy az angol és a francia elemek elméleti téren a német elem uralma (!) alatt állnak, s ezt az uralmat, értsd a német tudományt, nagyon hasznosnak, sőt nélkülözhetetlennek tartják.)” (F. Bolténak, 1871. nov. 23. Lásd BAB, 40. old.).
A fő támadásra azután a jurai szekciók vállalkoztak a november 12-én Sonvilier-ben megtartott kongresszusukon. Igaz, hogy 22 szekcióból csak 9 vett részt, összesen 16 küldöttel, s még ennek a kisebbségnek a nagy része is vérszegény társaság volt, de annál nagyobbra tátotta a száját. Mélyen sértve érezték magukat, hogy a londoni konferencia olyan nevet erőltetett rájuk, amelyet előzőleg már maguk is fel akartak venni; mindamellett elhatározták, hogy engedelmeskednek, és ezentúl „Jurai Föderációnak” nevezik magukat. E „sérelemért” azzal álltak bosszút, hogy a svájci francia—olasz föderációt feloszlatottnak nyilvánították, ami persze csak falra hányt borsó volt. A kongresszus fő teljesítménye azonban abban állt, hogy megszerkesztett és az Internacionálé valamennyi föderációjának megküldött egy körlevelet, melyben kétségbe vonta a londoni konferencia törvényes voltát, s bejelentette, hogy tiltakozása jeléül az általános kongresszushoz fog fellebbezni, amelyet záros határidőn belül össze kell hívni.
Ez a Guillaume által megfogalmazott körlevél abból indult ki, hogy az Internacionálé végzetes lejtőre csúszott.
Hiszen eredetileg „minden tekintély elleni óriási tiltakozásnak” szánták; a Szervezeti Szabályzat valamennyi szekciónak, valamennyi szekciócsoportnak önállóságot biztosít, és a Főtanácsot mint végrehajtó csoportot csak egészen szűk hatáskörrel ruházza fel. Lassanként azonban megszokták, hogy vak bizalommal ajándékozzák meg a Főtanácsot. Ez aztán Baselban arra vezetett, hogy a kongresszus önként leköszönt tisztjéről, amennyiben feljogosította a Főtanácsot, hogy a legközelebbi kongresszus döntéséig felvehessen, elutasíthasson vagy feloszlathasson szekciókat. Így a körlevél, — s csak mellesleg jegyezzük meg, hogy a baseli kongresszusnak e határozatát Bakunyin lelkes támogatásával és Guillaume egyetértésével hozták.
Ezek után az történt — jelenti ki a továbbiakban a körlevél —, hogy a Főtanács, mely öt éve ugyanazokból az emberekből áll, s ugyanazon a székhelyen ülésezik, az Internacionálé „törvényes fejének” kezdi tekinteni magát. Miután saját szemében valami kormány-félévé lett, tagjai természetesen a maguk sajátos gondolatait tartják annak a hivatalos elméletnek, amelynek az Internacionáléban kizárólagos létjoga van. A más csoportoknál felmerülő ellentétes nézeteket egyszerűen eretnekségnek tekintik. Így fokozatosan kialakult egy ortodox központ, amelynek székhelye London, és képviselői a Főtanács tagjai. Nem a szándékaikat kell elítélni, hiszen saját iskolájuk nézetei alapján cselekszenek, hanem személy szerint kell ellenük harcolni, mégpedig a leghatározottabban, mert az ilyen mindenhatóság szükségszerűen korrumpálólag hat. Teljes lehetetlenség, hogy valaki, akinek ilyen hatalma van embertársai fölött, erkölcsös maradhasson.
A londoni konferencia, hangoztatja a körlevél, a baseli kongresszus művét folytatta és olyan határozatokat hozott, amelyek az Internacionáléból — az önálló szekciók szabad szövetségéből — a Főtanács által kézben tartott, tekintélyelven alapuló, hierarchikus szervezetet csinálnak. És minderre feltette a koronát az a határozat, hogy a Főtanács még a legközelebbi kongresszusnak, vagy az azt helyettesítő konferenciának az idejét és helyét is megszabhatja; ezzel a Főtanács kényére-kedvére van bízva, hogy az általános kongresszust, az Internacionálé nagy nyilvános törvénynapját, titkos konferenciákkal helyettesítse. A Főtanács tevékenységét tehát az eredeti rendeltetésére kell korlátozni: egy egyszerű levelező- és statisztikai iroda hatáskörére; az az egység pedig, amelyet diktatúrával és centralizációval iparkodtak elérni, az önálló csoportok szabad társulása révén valósítandó meg. Legyen ebben az Internacionálé máris a jövendő társadalom példaképe.
Jóllehet a jurai szekciók rendkívül sötét színekkel ecsetelték a helyzetet — vagy talán éppen azért —, körlevelük nem érte el a kívánt célt: az a követelésük, hogy a lehető leggyorsabban hívjanak össze kongresszust, még Belgiumban, Olaszországban és Spanyolországban sem talált visszhangra. Spanyolországban a Főtanács ellen intézett éles támadások mögött a Bakunyin és Marx közötti féltékenykedésekre gyanakodtak, az olaszok éppolyan kevés hajlandóságot éreztek arra, hogy a Jurából parancsolgattassanak maguknak, mint arra, hogy Londonból, s csak a belgák foglaltak állást a Szervezeti Szabályzat megváltoztatása mellett: azt kívánták, hogy az Internacionálé kifejezetten nyilváníttassék a teljesen független föderációk szövetségévé, a Főtanács pedig „a levelezés és a felvilágosítás központjává”.
De annál nagyobb tetszésre talált a sonvilier-i körlevél az éurópai polgári sajtóban, amely ezt a szenzációt oly élvezettel csámcsogta, mint valami ritka ínyencfalatot. Hiszen most az Internacionálé kebeléből erősítették meg mindazokat a hazugságokat, amelyek — különösen a Párizsi Kommün bukása után — a Főtanács „kísérteties” hatalmáról elterjedtek. A gyorsan kimúlt „Révolution Sociale” helyébe lépő „Bulletin Jurassien”-nek legalább megvolt az a kétesértékű elégtétele, hogy leközölhette a polgári lapok lelkesen helyeslő cikkeit.
A sonvilier-i körlevélnek e zajos visszhangja arra indította a Főtanácsot, hogy megadja rá a választ, mégpedig ugyancsak körlevélben. Ennek a következő címet adta: „Az állítólagos szakadások az Internacionáléban” (Die angeblichen Spaltungen in der Internationalen).
Ha e körlevelet abból a szempontból nézzük, hogy méltó választ adott a Főtanács ellen Sonvilier-ben és másutt elhangzott szemrehányásokra — hogy túllépte, sőt talán meg is hamisította a Szervezeti Szabályzatot, hogy fanatikus türelmetlenséget tanúsított stb. stb. —, akkor bízvást nevezhetjük diadalmas polémiának, s csak azt kell sajnálnunk, hogy nagyrészt egészen jelentéktelen dolgok megcáfolására volt kénytelen kitérni.
Ma már igazán bizonyos önmegtagadás kell ahhoz, hogy az ember ilyen semmiségekkel egyáltalán foglalkozzék. Így például az Internacionálé megalakulásakor párizsi tagjai a bonapartista rendőrségtől való féltükben kissé megváltoztatták a Szervezeti Szabályzat egyik pontját: abból a mondarból, hogy „a munkásosztály gazdasági felszabadítása az a nagy cél, amelynek mint eszközt minden politikai mozgalmat alá kell rendelni”, a francia fordításban kihagyták a „mint eszközt” szavakat. A dolog igen nyilvánvaló és világos volt, mégis unos-untalan azt a hazugságot csépelték, hogy a Főtanács utólag hamisította bele a Szervezeti Szabályzatba a „mint eszközt” szavakat. Vagy abból, hogy a londoni konferencia elismerte, hogy a német munkások a háború alatt teljesítették kötelességüket, a „pángermanizmus” vádját kovácsolták a Főtanács ellen.
A Főtanács körlevele pozdorjává zúzta ezeket a kicsinyes piszkálódásokat. S ha elgondoljuk, hogy mindezzel csak azért hozakodtak elő, hogy aláássák az alapjaiban megingott Internacionálé centralizációját, amely ekkor már a Szövetség egyetlen mentsvára volt a reakciós támadásokkal szemben, megértjük a Főtanács körlevelének utolsó mondataiban megnyilvánuló keserűséget, s az azokban foglalt vádat, hogy az Alliance a nemzetközi rendőrség kezére dolgozik.
„Az Alliance a proletárok soraiban az anarchiát hirdeti, azt állítván, hogy ez a leghatásosabb eszköz a politikai és társadalmi erők azon hatalmas koncentrációjának szétzúzására, amelyet a kizsákmányolok tartanak kézben. Ezzel az ürüggyel követeli az Internacionálétól — olyan pillanatban, amikor az egész régi világ a megsemmisítésére tör —, hogy cserélje fel szervezettségét anarchiával” (lásd M—E. Műv. XIII. köt. II. rész, 548. old. [oroszul].).
Mennél keményebben szorongatták az Internacionálét kívülről, annál frivolabbnak tűntek a belülről jövő támadások, különösen mert tarthatatlanabbak voltak, mint valaha.
De a kérdésnek erre az oldalára vetítődő éles fény más irányban elhomályosította a körlevél tisztánlátását, hiszen, mint már címe is mutatja, csak „állítólagos” szakadásokról akart tudni az Internacionáléban. Az egész konfliktust, akárcsak Marx a „Bizalmas közlésben” csupán „egyes intrikusok”, főleg Bakunyin üzelmeire vezette vissza, s elismételte a régi vádakat. Szemére vetette Bakunyinnak, hogy „egyenlővé akarja tenni az osztályokat”, újra felhánytorgatta a baseli kongresszuson tanúsított magatartását stb., és megvádolta, hogy Nyecsajevvel együtt ártatlan embereket juttatott az orosz rendőrség kezére. Külön részt szentelt annak a körülménynek, hogy Bakunyin két híve bonapartista besúgónak bizonyult — ami magának Bakunyinnak is bizonyára nagyon kellemetlen volt, de éppoly kevéssé kompromittálta őt, mint a Főtanácsot az, hogy néhány hónappal később két hívével ugyanígy megjárta. A körlevélnek az a szemrehányása pedig, hogy „a fiatal Guillaume” a genfi „gyári munkásokat” gyűlöletes „burzsoákká” kiáltotta ki, arra vall, hogy a Főtanács teljesen figyelmen kívül hagyta, mit értettek Genfben a „fabrique ”(gyár) elnevezésen: a luxusipari munkásoknak azt a jól fizetett rétegét, amely többé-kevésbé támadható választási kompromisszumokat kötött a polgári pártokkal.
Kétségtelenül a leggyengébb része a körlevélnek azonban az, melyben a Főtanács ellen felhozott „ortodoxiát” cáfolja. Arra hivatkozik, hogy éppen a londoni konferencia tiltotta meg az egyes szekcióknak a szekta-elnevezések használatát. Igaz, hogy ez a határozat meglehetősen indokolt volt, hiszen az Internacionálé a különféle szakszervezeteknek, szövetségeknek, művelődési és propagandaegyleteknek igen tarka egyvelegét foglalta magában. De a mód, ahogyan a Főtanács körlevele ezt a határozatot taglalta, nagyon is támadható volt.
Szó szerint a következőket mondta róla:
„A proletariátusnak a burzsoázia ellen vívott harca első szakaszára a szekta-mozgalom a jellemző. Megvan a jogosultsága olyan időszakban, amikor a proletariátus még nem eléggé fejlett, hogy osztályként lépjen fel. Egyes gondolkodók bírálják a társadalmi ellentmondásokat, s különféle fantasztikus megoldásokat javasolnak ezek megszüntetésére, a munkástömegeknek pedig nem marad más hátra, csak az, hogy elfogadják, terjesszék és megvalósítsák a javaslatokat. Az ilyen úttörők körül csoportosuló szekták természetüknél fogva elszigetelik magukat, s idegenkednek minden reális tevékenységtől, a politikától, a sztrájkoktól, a szakszervezetektől, egyszóval: mindenfajta tömegmozgalomtól. A proletariátus tömegei közömbösek maradnak propagandájuk iránt, vagy esetleg ellenségesen is állnak szemben vele. A párizsi és a lyoni munkások éppoly kevéssé akartak tudomást venni a saint-simonistákról, a fourieristákról és az ikáristákról, mint az angol chartisták és trade-unionisták az owenistákról. A keletkezésükkor a mozgalmat előrevivő szekták a mozgalom fékjévé válnak, amint az túlnő rajtuk, s ekkor már reakciósak. Bizonyítják ezt a franciaországi és az angliai szekták, s legutóbb a németországi lassalleánusok, akik hosszú évekig gátolták a proletariátus megszervezését, majd azzal végezték, hogy egyszerűen a rendőrség eszközeivé lettek.” (lásd M—E. Műv. XIII. köt. II. rész, 416—417. old. [oroszul].)
Más helyütt a körlevél a lassalleánusokat „bismarcki szocialistáknak” is nevezi, akik rendőri szervükön, a „Neuer Sozialdemokrat”-on kívül, a porosz-német császárság „fehér zubbonyainak” szerepét játsszák.
Semmi határozott bizonyíték nincs, hogy ezt a dokumentumot Marx írta volna; tartalmából és stílusából inkább arra lehet következtetni, hogy Engelsnek volt több-kevesebb része benne. De a szektákra vonatkozó elemzés minden bizonnyal Marxtól származik; barátainak ez idő tájban írt leveleiben ugyanezt a gondolatot ugyanígy fejti ki, sőt első megfogalmazásával már a Proudhon elleni vitairatban is találkozunk. S önmagában véve bármily találó is a szocialista szektaszellem történelmi jelentőségének ábrázolása, Marx abban mégis tévedett, hogy a bakunyinistákat, sőt a lassalleánusokat is egy kalap alá vette a fourieristákkal és az owenistákkal.
Az anarchizmust lehet elítélni, megvetni, s lehet róla egyszerűen úgy vélekedni, hogy bárhol lép fel, a munkásmozgalom megbetegedését jelzi. Csak azt az egyet nem lehet elképzelni — s legkevésbé ma, félszázad tapasztalatai után —, hogy ennek a betegségnek a fertőző anyagát kívülről oltják be a munkásosztályba. Az igazság ugyanis az, hogy a munkásosztálynak veleszületett hajlama van erre a betegségre, amely aztán kedvező (vagy helyesebben kedvezőtlen) körülmények között ki is fejlődik. De már 1872-ben is világosan lehetett volna látni ezt a kérdést. Hiszen Bakunyin mindenkinél kevésbé volt az olyan kész sablonoknak, kész szisztémáknak az embere, amelyeket a munkásoknak csak egyszerűen át kell venniük és meg kell valósítaniuk. S Marx maga volt az, aki fáradhatatlanul hangoztatta, hogy Bakunyin elméletileg nulla, és csak mint intrikus van elemében, programja pedig innen-onnan összehordott felületes zagyvalék!
A szektaalapítók döntő ismérve, hogy ellenséges viszonyban vannak mindenfajta proletár tömegmozgalommal: sem ők nem akarnak tudni ilyen mozgalmakról, sem a tömegmozgalmak nem akarnak tudni róluk. Még ha igaz is lenne, hogy Bakunyin úrrá akart lenni az Internacionálén, csak azért, hogy saját céljait követhesse, ez is csupán azt bizonyítaná, hogy mint forradalmár kizárólag a tömegekre számított. S akármilyen elkeseredett formát öltött is a közte és Marx között dúló harc, mégis úgyszólván legvégig Marx halhatatlan érdemének tudta be, hogy az Internacionálé révén megteremtette a proletár tömegmozgalom kereteit. Ami Bakunyint Marxtól elválasztotta, az az volt, hogy különböző nézeteket vallottak arról a taktikáról, amelyet ennek a tömegmozgalomnak alkalmazni kell, hogy célt érhessen. Tény, hogy Bakunyinnak erről nagyon nyakatekert nézetei voltak, de ennek a szektarianizmushoz semmi köze sincs.
Hát még a lassalleánusok! Persze, 1872-ben még nem álltak a szocialista elvek magaslatán, de mind elméleti téren, mind szervező erő szempontjából jóval felülmúlták az összes akkori európai munkáspártokat. S ez alól nem volt kivétel az eisenachi frakció sem, amely fő szellemi táplálékát még mindig Lassalle agitációs brosúráiból merítette. Lassalle a maga agitációját a proletár osztályharc széles talajára alapozta, s ezzel becsapta az ajtót mindenfajta szektaszellem meghonosodása elől. Utódát, Schweitzert pedig annyira áthatotta a politikai és a szociális harc elválaszthatatlanságának eszméje, hogy Liebknecht még szemére is vetette a túlzott „parlamentesdit”. S bár Schweitzer a szakszervezeti kérdésben — szerencsétlenségére — nem vette figyelembe Marx intelmeit, de ő már réges-régen kivált a mozgalomból, a lassalleánusok pedig hozzáláttak, hogy ezt a hibát is kiköszörüljék, amire legjobb bizonyság volt a berlini építőmunkások győzelmes sztrájkja. A lassalleánusok leküzdötték agitációjuknak a háború által előidézett, rövid ideig tartó megtorpanását, s a tömegek egyre jobban özönlöttek hozzájuk.
Nem kellene különösebb figyelmet szentelnünk a lassalleánusok ellen intézett kirohanásoknak, hiszen nem újság, hogy Marx leküzdhetetlen ellenérzést táplált Lassalle-lal és a lassalleánusok minden dolgával szemben. De abban az összefüggésben, amelyben ezek a kirohanások a Főtanács körlevelébe belekerültek, mégis különös jelentőséget kaptak. Elénk fényt vetettek arra, hogy mi az Internacionálén belüli szakadás tulajdonképpeni csírája, mi az a meg- oldhatatlan ellentmondás, amely ezt a nagy szövetséget a Párizsi Kommün bukása óta marcangolja. A Kommün bukásával tudvalevőleg az egész reakciós világ sorompóba lépett az Internacionálé ellen, s ezt a rohamot csak erőinek szoros összefogásával védhette ki. De ugyanakkor a Kommün bukása bebizonyította a politikai harc szükségességét is — ami viszont a nemzetközi kötelékek nagyfokú lazítását igényelte, mert ezt a harcot csak a nemzeti kereteken belül lehetett megvívni.
A politikától való tartózkodás követelménye, bármennyire is eltúlzott volt, végső fokon a polgári parlamentarizmus buktatóival szemben fennálló indokolt bizalmatlanságból fakadt — olyan bizalmatlanságból, amelynek Liebknecht még a sokat emlegetett 1869-es beszédében is igen élesen hangot adott. Ugyanígy a Főtanács diktatúrája miatti elégedetlenség, amely a Párizsi Kommün bukása után úgyszólván minden országban megnyilvánult, túlzásai mellett azt a többé-kevésbé világos felismerést tükrözte, hogy a nemzeti munkáspártok elsősorban saját létfeltételeikhez vannak kötve azon nemzeten belül, melynek részét alkotják, s éppúgy nem tehetik túl magukat ezeken a létfeltételeken, ahogy az ember nem ugorhat ja át a saját árnyékát, vagyis más szóval: egyetlen munkáspárt sem irányítható külföldről. S jóllehet Marx már az Internacionálé Szervezeti Szabályzatában lerögzítette, hogy a politikai és a szociális harc elválaszthatatlan egymástól, ő maga gyakorlatilag mégis mindig azokból a szociális követelésekből indult ki, amelyek valamennyi kapitalista módon termelő ország munkásosztályát közösen érintették. Politikai kérdésekhez, mint például a munkanap törvényes megrövidítése, csak akkor nyúlt, ha ezek ilyen szociális követelésekből adódtak. Az egyéb, a szó tulajdonképpeni és közvetlen értelmében vett politikai kérdéseket — különösen az államszervezetre vonatkozó kérdéseket, amelyek minden országban másként álltak — Marx félretette arra az időre, amikor már az Internacionálé tisztábban látóvá nevelte a proletariátust. Nem ok nélkül vette Lassalle-tól is éppen azt nagyon rossz néven, hogy agitációját csak egyetlen országra szabta.
Elhangzott olyan vélemény is, hogy Marx még sokáig elkerülte volna e tisztán politikai kérdések megvitatását, ha a Párizsi Kommün bukása és Bakunyin agitációja nem kényszeríti rá. Ez könnyen lehet, sőt igen valószínű is, de Marx, hűen önmagához, úgy vette fel a harcot, ahogy rákényszerítették. Nem vette figyelembe azonban, hogy az előtte álló feladat az Internacionálé akkori állapotában megoldhatatlan volt, mert az Internacionálé belső felbomlása annál nagyobb léptekkel haladt előre, mennél szorosabbra zárta sorait a külső ellenség elleni harcra. S ha a Főtanács feje elkövethette azt a hibát, hogy a legfejlettebb munkáspártot, az ő szellemét leginkább követő, s ráadásul az ő saját szülőföldjén működő munkáspártot a rendőrség megvásárolható osztagának vélte, ez csattanós bizonyíték arra, hogy ütött az Internacionálé történelmi órája.
De ez nem is volt az egyetlen bizonyíték. A nemzeti munkáspártok kialakulásával mindenütt bomlásnak indult az Internacionálé. Mily heves szemrehányásokkal árasztotta el egykor Liebknecht Schweitzert az Internacionálé iránt tanúsított állítólagos lanyhaságáért! Most, hogy Liebknecht az eisenachi frakció élén állt, pontosan ugyanilyen szemrehányásokat kellett zsebre tennie Engelstől. S válaszában, Schweitzer példáját követve, ő is a német egyesülési törvényekre utalt, amikor kijelentette:
„Eszembe sem jut emiatt most kockára tenni saját szervezeteink létét.”
Csak próbált volna a szerencsétlen Schweitzer ilyen vakmerő hangot használni — amit egyébként sohasem tett —, akkor még sokkal nagyobbat ütnek a „szabókirály” fejére, aki állítólag mindenáron arra törekedett, hogy „saját pártja” legyen. Az eisenachi frakció megalakítása mérte a genfi „német nyelvű szekciócsoportra” az első csapást; a kegyelemdöfést pedig az adta meg az Internacionálé e legrégebbi és legerősebb kontinentális szervezetének, hogy 1871-ben megalakult a svájci munkáspárt. Becker már ugyanennek az évnek a végén kénytelen volt beszüntetni a „Vorboté”-t.
De 1872-ben Marx és Engels még nem ismerték fel ezt az összefüggést. Pedig csak saját maguk ellen fordultak azzal a kijelentéssel, hogy az Internacionálé egyetlen demagóg üzelmeibe pusztult bele, mert valójában az Internacionálé teljes tisztességben vonulhatott vissza a történelem színpadáról, miután végrehajtotta azt a nagy feladatot, amely később túlnőtt rajta. Igazán egyet kell érteni a mai anarchistákkal, amikor azt állítják, hogy mi sem ellenkezik jobban a marxizmus szellemével, mint az a nézet, hogy egyetlen rendkívül rosszakaratú egyén, egyetlen „hallatlanul veszedelmes intrikus” szétrombolhatott olyan proletárszervezetet, mint az Internacionálé. Ezen anarchistáknak sokkal inkább igazuk van, mint azoknak a hívő lelkeknek, akiknek azonnal borsózni kezd a hátuk, amint valaki a legcsekélyebb mértékben is kételkedik Marx és Engels tévedhetetlenségében. Ha Marx és Engels ma megszólalhatnának, csak maró gúnnyal fogadnák azt az igényt, hogy az éles bírálattól, mely mindig a legerősebb fegyverük volt, éppen őket kell megkímélni.
Az ő igazi nagyságuk nem abban van, hogy sohasem tévedtek, hanem abban, hogy sohasem makacsolták meg magukat tévedésükben, mihelyt felismerték. Engels már 1874-ben beismerte, hogy az Internacionálé túlélte magát.
„Hogy egy új Internacionálé a régihez hasonló módon, tehát mint minden ország minden proletárpártjának szövetsége létrejöhessen, annak a munkásmozgalom olyanféle általános letörése a feltétele, mint volt 1849 és 1864 között. Ehhez most a proletárvilág túlságosan nagy és kiterjedt lett.” (Sorgéhoz, 1874. szeptember 12—17.)
Azzal nyugtatta meg önmagát, hogy az Internacionálé tíz esztendőn át uralkodott az európai történelem egyik felén — mégpedig a jövőbe mutató felén —, és büszkén tekinthet vissza végzett munkájára.
S Marx 1878-ban a következő szavakkal cáfolta egy angol folyóiratban azt az állítást, hogy az Internacionálé balsiker volt, és immár halott:
„A valóság az — írta —, hogy a többé-kevésbé nemzeti keretek között megszervezett szociáldemokrata munkáspártok Németországban, Svájcban, Dániában, Portugáliában, Olaszországban, Belgiumban és Észak-Amerikában mindmegannyi nemzetközi csoportot jelentenek; csakhogy ezek már nem elszigetelt, a különböző országokban elszórtan működő szekciók, amelyeket a periférián álló Főtanács fog össze — ezek maguk a munkástömegek, amelyeket az állandó, aktív és közvetlen kapcsolat formájában az eszmék kicserélése, a kölcsönös segélynyújtás és a közös célok forrasztanak egybe [...]” (lásd M—E. Műv. XV. köt., 433. old. [oroszul].)
„Az Internacionálé tehát nem szűnt meg, hanem csak átlépett keletkezésének első szakaszából egy magasabb szakaszba, amelyben eredeti törekvései részben már valóra váltak. Progresszív fejlődése során még sok változáson kell majd átmennie, amíg meg lehet majd írni történetének utolsó fejezetét.”
E sorokban Marx ismét tanúságot tett hamisítatlan prófétai meglátásáról. Olyan időpontban, amikor a nemzeti munkáspártok még csak csírájukban voltak meg, s több mint egy évtizeddel az új Internacionálé létrejötte előtt, világosan látta ennek történelmi jellegét, de még az Internacionálé e második formájának sem jövendölt öröklétet, mert csak abban volt biztos, hogy az idők beteljesedéséig a romokból mindig új élet fog virágba szökkenni.
A Főtanács a március 5-i körlevelében az évi kongresszus egybehívását szeptember elejére tűzte ki. Időközben Marx és Engels elhatározták, hogy javasolni fogják a Főtanács székhelyének Londonból New Yorkba való áthelyezését.
E javaslat szükségszerűségéről és hasznos voltáról éppoly sok vita folyt, mint indokairól. Egyesek úgy fogták fel, hogy ez az Internacionálé dísztemetése: Marx így akarta leplezni, hogy a Szövetség már menthetetlen. E felfogásnak ellentmond az, hogy Marx és Engels teljes erejükből támogatták a Főtanácsot még akkor is, amikor már New Yorkban volt, s mindent megtettek, hogy életben tartsák. Azt is beszélték, hogy Marx megelégelte az Internacionáléban való tevékenységét, mert zavartalanul ismét a tudományos munkának akarta szentelni magát. Ezt a feltevést Engels bizonyos mértékig meg is erősítette. 1872. május 27-i, Liebknechthez intézett levelében megemlíti, hogy Belgiumból javaslat érkezett a Főtanács teljes megszüntetésére, majd a következő megjegyzést fűzi hozzá:
„Személyesen semmi kifogásom; én és Marx úgysem veszünk újra részt a Főtanácsban; a jelenlegi helyzetben nem jut időnk dolgozni, ennek végét kell vetni.” (lásd M—E. Műv. XXVI. köt., 259. old. [oroszul].)
De hát ez csak amolyan mellesleg odavetett, bosszús kijelentés volt. Hiszen ha Marx és Engels nem is akarta elfogadni újjáválasztását, ez még nem tette volna szükségessé a Főtanács áthelyezését, arról pedig, hogy tudományos munkája kedvéért az Internaeionálét háttérbe szorítsa, mielőtt az nem kerül biztos kerékvágásba, Marx soha hallani sem akart, ilyen okból tehát bizonyára nem gondolt az Internacionálé cserbenhagyására éppen most, amikor nagyobb válságban volt, mint valaha.
A legelfogadhatóbb magyarázatot maga Marx adja meg július 29-i, Kugelmannhoz intézett levelében:
„A nemzetközi kongresszuson (mely Hágában, szeptember 2-án nyílik meg) az Internacionálé létéről vagy nemlétéről lesz szó, s mielőtt kilépnék belőle, legalább a bomlasztó elemektől akarom megvédeni.” (lásd Briefe an Kugelmann, 119. old.)
S a „bomlasztó elemek” elleni megvédéshez tartozott az is, hogy a Főtanács elkerüljön Londonból, ahol folyton növekvő széthúzásnak volt kitéve. A Főtanácsban ugyan nem érvényesültek bakunyinista irányzatok, vagy legfeljebb olyan jelentéktelen mértékben, hogy attól nem kellett tartani. De német, angol és francia tagjai között olyan zűrzavar uralkodott, hogy már külön albizottságot kellett megbízni az örökös viszályok eldöntésére.
Még a Főtanácsnak az a két tagja is elhidegült Marxtól, akik hosszú évekig legügyesebb és leghívebb segítői voltak: Eccarius és Jung. Eccariusszal már 1872 májusában nyílt szakításra került a sor. Eccarius igen nyomorúságos viszonyok között élt, felmondta az Internacionálénál betöltött főtitkári állását, mert nélkülözhetetlennek vélvén magát, így akarta elérni, hogy szerény 15 shillinges hetibérét a duplájára emeljék. Helyébe azonban az angol John Halest választották meg, amiért Eccarius — igazság- talanul — Marxot tette felelőssé, holott Marx, éppen ellenkezőleg, mindig megvédte az angolokkal szemben. Az viszont igaz, hogy ismételten lehordta, amiért az Internacionálé belső ügyeit, így például a londoni konferencia titkos tárgyalásait kifecsegte a sajtónak. Jung a maga részéről Engelsnek, Engels önteltségének tulajdonította, hogy Marx elhidegült tőle. S ebben lehetett is némi igazság. Amióta ugyanis Marx nap mint nap találkozhatott Engelsszel, bizonyára kevésbé gyakran vonta be a dolgokba Eccariust és Jungot, mint azelőtt — persze minden rossz szándék nélkül. Maga a „tábornok” azonban (így nevezték Engelst bizalmas körben) még jó barátai szerint is nagyon kedvelte a katonás, rövid és kemény hangot; amikor a Főtanácsban rákerült az elnöklés sora, már eleve számítani lehetett viharos jelenetekre.
Halesnak főtitkárrá való kinevezése óta halálos ellenségeskedés tört ki közte és Eccarius között, mellesleg az angol tagok egy része Eccarius pártján volt. De Marx nem talált támaszra az új főtitkárban. Sőt, amikor a londoni konferencia határozatai értelmében létrehozták az angol föderációt, mely első kongresszusát július 21-én és 22-én, 21 küldött részvételével tartotta meg Nottinghamben, éppen Hales volt az, aki a „veszélyben a föderációk autonómiája!” bakunyinista jelszó szellemében javaslatot tett, hogy az angol föderáció ne a Főtanács közvetítésével lépjen kapcsolatba a többi föderációval, hanem közvetlenül. Ezenfelül ugyanitt Hales azt is indítványozta, hogy az általános kongresszuson az angol föderáció szálljon síkra a Szervezeti Szabályzat olyértelmű módosítása mellett, mely a Főtanács hatáskörét korlátozza. Ezt a második indítványát Hales később visszavonta, az első javaslatát azonban elfogadták. A programot illető kérdésekben nem mutatkoztak ezen a nottinghami kongresszuson bakunyinista tendenciák, de annál inkább olyanok, amelyek az angol radikalizmussal való kacérkodást bizonyították. Így például csak a föld társadalmasítását vették programba, s nem az összes termelési eszközökét. Ezt a javaslatot Hales is támogatta. Hales egyébként annyira nyíltan intrikált a a Főtanács ellen, hogy az már augusztusban kénytelen volt visszahívni főtitkári tisztjéből.
A Főtanács francia tagjai között a blanquista irányzat volt túlsúlyban; ez az irányzat teljesen megbízható volt a vita középpontjában álló két fő kérdésben: a politikai tevékenység és a szoros centralizáció kérdésében. Mivel azonban a blanquisták elvileg a forradalmi puccs hívei voltak, a blanquizmus az akkori körülmények között veszedelmesebbé válhatott volna az Internacionálé számára bármely más irányzatnál, hiszen az európai reakció csak az alkalmat leste, hogy óriási túlerejével lecsaphasson rá. Marxot tehát feltehetően nagyon aggasztotta, hogy a blanquisták ragadják kezükbe a vezetést, és minden bizonnyal ez adta neki a legerősebb ösztönzést, hogy a Főtanácsnak új székhelyet keressen. New Yorkot pedig azért szemelte ki erre a célra, mert ott számítani lehetett a Főtanács nemzetközi összetételének megvalósítására, s levéltárának olyan biztonságára, mint sehol az európai kontinensen.
A szeptember 2-a és 7-e között ülésező hágai kongresszuson Marx biztos többségre számíthatott, tekintettel arra, hogy a 61 küldött között viszonylag nagy számban voltak képviselve a németek és a franciák. Ellenfelei szemére is vetették, hogy ezt a többséget mesterséges úton-módon érte el. E szemrehányás azonban teljesen tarthatatlan, amennyiben a mandátumok hitelességét vonja kétségbe. Hiszen a kongresszus idejének felét fordította a mandátumok megvizsgálására, s egyetlen kivétellel valamennyit érvényesnek ismerte el. Az viszont igaz, hogy Marx már júniusban írt Amerikába, hogy lehetőleg németeknek és franciáknak adják a mandátumokat. Egyes küldöttek nem a saját nemzetük szekcióját, hanem idegen nemzetét képviselték; mások a rendőrségre való tekintettel álnéven szerepeltek, vagy ugyanebből az okból elhallgatták azon szekció nevét, amelytől megbízatásukat kapták. Innen van az, hogy a kongresszusról szóló különböző tudósításokban meglehetősen eltérő adatok találhatók az egyes nemzetek számszerű részvétele tekintetében.
Szorosan a német szervezetek képviseletében csak nyolcán voltak jelen: Bernhard Becker (Braunschweig), Cuno (Stuttgart), Dietzgen (Drezda), Kugelmann (Celle), Milke (Berlin), Rittinghausen (München), Scheu (Württemberg) és Schuhmacher (Solingen). Ezenkívül Marxnak mint a Főtanács képviselőjének a New York-i mandátuma mellett még egy-egy lipcsei és mainzi mandátuma is volt. Engelsnek pedig egy-egy breslaui és New York-i mandátuma. A lipcsei Hepnernek ugyancsak volt egy New York-i mandátuma, a berlini Friedlándernek pedig egy zürichi. Két másik, látszólag szintén német nevű küldött, Walter és Swann, valójában francia volt; igazi nevükön Heddeghemnek és Dentraggues-nek hívták őket; mindketten nagyon megbízhatatlan egyének voltak, Heddeghem már Hágában bonapartista besúgóként ténykedett. A francia küldöttek közül a Kommün menekültjei — így Frankel és Longuet, akik Marxszal tartottak, úgyszintén Ranvier, Vaillant és mások, akik a blanquistákhoz húztak — a saját nevükön szerepeltek, de mandátumuk eredetét többé-kevésbé homályban kellett tartani. A Főtanácsot Marxon kívül két angol képviselte (Roach és Sexton), továbbá egy lengyel (Wróblewski) és három francia (Serraillier, Cournet és Dupont); a londoni Kommunista Munkásegylet képviseletében Lessner vett részt. Az angol Föderális Tanács négy küldöttet delegált, köztük Eccariust és Halest, akik már Hágában összejátszottak a bakunyinistákkal.
A bakunyinisták közül az olaszok egyáltalában nem képviseltették magukat a kongresszuson; már a Riminiben megtartott augusztusi konferenciájukon megtagadtak minden közösséget a Főtanáccsal. Az öt spanyol küldött, Lafargue kivételével, a bakunyinistákkal tartott, — ugyanúgy a nyolc belga és a négy holland delegátus is. A jurai föderáció Guillaume-ot és Schwitzguebelt küldte, Genf pedig kitartott az öreg Becker mellett. Amerikából négy küldött jelent meg: Sorge — aki, mint Becker, Marx leghívebb követői közé tartozott —, továbbá a blanquista Dereure, a Kommün volt tagja; a harmadik amerikai mandátum egy bakunyinistának jutott, míg a negyedik mandátum volt az a bizonyos, amelyet a kongresszus érvénytelennek nyilvánított. Dániát, Ausztriát, Magyarországot és Ausztráliát egy-egy delegátus képviselte.
Már a három napig tartó mandátumvizsgálat idején is viharos jelenetekre került sor. Lafargue spanyol mandátumát erősen támadták, de néhány küldött tartózkodása mellett megszavazták. Nagy vita kerekedett az egyik chicagói szekció mandátuma körül, amelyet az Internacionálénak egy Londonban élő tagja mutatott be. Az angol Föderális Tanács valamelyik küldötte ugyanis nehezményezte, hogy az illető nem elismert munkásvezér, amire Marx azt válaszolta, hogy ez inkább érdemnek számít, mint az ellenkezőjének, hiszen az angol munkásvezérek többsége a liberálisok zsoldjában áll. Ez a nyilatkozat — bár a mandátumot egyébként elfogadták — nagyon rossz vért szült; a kongresszus után Hales és társai igen buzgólkodtak, hogy kihasználják Marx ellen. Maga Marx, aki mindenkor helyt állt tetteiért, persze sohasem bánta meg vagy vonta vissza ezt a nyilatkozatát. A mandátumvizsgálat befejezése után öttagú bizottságot jelöltek ki a Bakunyinnal és Bakunyin Alliance-ával kapcsolatos beadványok előzetes megvizsgálására. A bizottságba olyan tagokat választottak, akik eddig többé-kevésbé távol tartották magukat az Alliance körüli vitától. Elnöke a német Cuno lett, tagjai között három francia volt: Lucain, Vichard és Walter-Heddeghem, továbbá egy belga: Splingard.
A kongresszus csak a negyedik napon tért rá az érdemleges kérdésekre a Főtanács beszámolójának felolvasásával. A beszámolót maga Marx írta és ő adta is elő német nyelven; angol fordítását Sexton, a franciát Longuet, a flamandot Abeele olvasta fel. A beszámoló megbélyegezte mindazokat az erőszakoskodásokat, amelyeknek az Internacionálé a bonapartista népszavazás óta ki volt téve: a Kommün kegyetlen vérbefojtását, a Thiers-ek és Favre-ok aljasságait, a francia kurtanemesi kamara gyalázatosságait s a németországi hazaárulási pereket. Az angol kormány sem maradt ki ebből a felsorolásból: neki az ír szekciók ellen elkövetett terrorcselekmények voltak a rovásán, meg azok a nyomozások, amelyeket követségei útján az Internacionálé szekcióinak kikémlelésére eszközöltetett. S a kormányok által indított hajtóvadászattal karöltve járta be az egész civilizált világot az a hazugság- és rágalomhadjárat, amely mindenféle apokrif történetekkel, szenzációt hajhászó sürgönyökkel és okmányok durva meghamisításával hadakozott az Internacionálé ellen. Ennek legkirívóbb példája, a legádázabb rágalmazás mesterműve az a sürgöny, amely a chicagói nagy tűzvészért az Internacionálét okolta, s amelyet szétkürtöltek a világ minden tájára. Még csoda, hogy nem kiáltották ki az Internacionálé démoni művének a Nyugat-Indiában pusztító orkánt is! De a Főtanács beszámolója mindezekkel a féktelen, vad üzelmekkel szembeállította az Internacionálé állandó fejlődését: behatolását Hollandiába, Dániába, Skóciába és Írországba, egyre nagyobb terjeszkedését az Egyesült Államokban, Ausztráliában, Új-Zélandban és Buenos Airesban. A kongresszus jóváhagyta a beszámolót, s az egyik belga küldött indítványára határozatot hozott, melyben meghajtotta az elismerés és a rokonszenv zászlaját a proletár szabadságharc valamennyi áldozata előtt.
Ezután kezdték meg a Főtanács kérdésének megvitatását. Lafargue és Sorge az osztályharc követelményeivel indokolták a Főtanács létének szükségességét: központi vezető szerv nélkül a munkásosztály nem vívhatja meg mindennapi harcát a tőkével; ha még nem volna meg a Főtanács — mondták —, ki kellene találni. Az ellenvéleményt főként Guillaume képviselte; cáfolta a Főtanács szükségességét, s legfeljebb abban a formában volt hajlandó elismerni létjogosultságát, ha a tekintély elvén alapuló hatalmától megfosztva, mint központi levelező és statisztikai iroda működik. Hiszen az Internacionálé nem egyetlen okos ember találmánya, aki kigondolt magának valamilyen csalhatatlan politikai és társadalmi elméletet, bizonygatta Guillaume, az Internacionálét a munkásosztály gazdasági létfeltételei szülték, s ez, a jurai szekciók véleménye szerint, kellőképpen biztosítja a Szövetség törekvéseinek egységességét.
Ez a vita csak a kongresszus ötödik napján ért véget, mégpedig zárt ülésen; egyébként a mandátumok felülvizsgálata is zárt ajtók mögött folyt. Marx hosszú beszédben indokolta, miért kell a Főtanács eddigi felhatalmazását nemcsak fenntartani, hanem még ki is terjeszteni; a Főtanácsot fel kell jogosítani arra, hogy ne csak egyes szekciókat függeszthessen fel a következő kongresszusig, hanem egész föderációkat is — természetesen a megfelelő fenntartások mellett. A Főtanácsnak, mondta Marx, nincsen sem rendőrsége, sem katonasága, de erkölcsi hatalmát nem engedheti megcsorbítani; helyesebb a Főtanácsot egészen eltörölni, semmint levélszekrénnyé lealjasítani. A kongresszus többsége, 36 szavazat hat ellen, Marxot támogatta, 15-en tartózkodtak a szavazástól.
Ezt követően terjesztette elő Engels azt a javaslatot, hogy a Főtanácsot helyezzék át Londonból New Yorkba. Utalt arra, hogy a Brüsszelbe való áthelyezést is több ízben mérlegelték már, de Brüsszel ezt mindig visszautasította. A jelenlegi körülmények azonban csakoly halaszthatatlanná tették a döntést, amily szükségszerűséggé, hogy London helyett New Yorkot válasszák. Legalább egy évre el kellene ezt határozni. Engelsnek e javaslata általános és nagyrészt elég kínos feltűnést keltett. Különösen élénk tiltakozásra késztette a francia küldötteket; sikerült is elérniük annyit, hogy a kongresszus két részletben szavazzon e kérdés fölött: először arról, hogy egyáltalában át kell-e helyezni a Főtanácsot, s másodszor arról, hogy hová. Igen kis többséggel, 26 szavazattal 23 ellen (9 tartózkodással) döntöttek az áthelyezés mellett; New Yorkot aztán már 30-an szavazták meg. Ezek után megválasztották az új Főtanács 12 tagját, akiket feljogosítottak 7 további tag kooptálására.
Még ugyanezen a napon megnyitották a vitát a politikai munka kérdésében. Vaillant erre vonatkozólag a londoni konferencia határozatának megfelelő javaslatot tett: a munkásosztálynak olyan politikai pártként kell megszerveződnie, amely élesen elhatárolja magát minden polgári párttól, s ellenségesen áll szemben velük. Vaillant és vele együtt Longuet különösen a Párizsi Kommün tapasztalataira hivatkoztak, mondván, hogy a Kommün azért bukott meg, mert nem volt politikai programja. Ennél sokkal kevésbé meggyőző volt az egyik német küldött felszólalása, aki azt fejtegette, hogy Schweitzert a politikától való tartózkodás tette besúgóvá — ugyanazt a Schweitzert, akit a német küldöttek három esztendővel korábban a baseli kongresszuson éppen a „parlamentesdi” miatt bélyegeztek besúgónak. Guillaume a maga részéről a svájci tapasztalatokra hivatkozott, s elmondta, hogy ott a munkások fűvel-fával hajlandók választási szövetséget kötni — hol a radikálisokkal, hol meg a reakciósokkal; ilyen paktumokból, mondta, a jurai szekciók nem kérnek; ők is politikusok, de negatív politikusok: nem meghódítani, hanem szétrombolni akarják a politikai hatalmat.
Ez a vita áthúzódott a következő napra, a kongresszus hatodik és utolsó napjára, mely nagy meglepetéssel kezdődött: Ranvier, Vaillant és más blanquisták elhagyták a kongresszust a Főtanács székhelyének New Yorkba való áthelyezése miatt. Egy röplapban, amelyet nem sokkal később adtak ki, így nyilatkoztak:
„Az Internacionálé, amikor felszólították, hogy teljesítse 549 kötelességét, csődöt mondott. Megfutamodott a forradalom elől, az Atlanti-óceán túlsó partjára menekült.”
A kongresszuson Ranvier helyett Sorgét választották meg elnökül. Majd szavazásra bocsátották Vaillant javaslatát, s azt 35 szavazattal 6 ellen elfogadták, 8-an tartózkodtak a szavazástól. A küldöttek egy része ugyan már elutazott, de legtöbbjük írásbeli nyilatkozatot hagyott hátra, hogy támogatja a javaslatot.
Az utolsó nap utolsó óráit a Bakunyin és az Alliance ügyében kiküldött ötösbizottság jelentése vette igénybe. A bizottság négy szavazattal (a belga tag nem szavazta meg a jelentést) a következő megállapításokat tette: 1. Bebizonyítást nyert, hogy létezett egy titkos Alliance, olyan szervezeti szabályzattal, mely homlokegyenest ellenkezett az Internacionálé Szervezeti Szabályzatával; azt azonban nem sikerült kellőképpen tisztázni, hogy ez a titkos szövetség fennáll-e még. 2. Bebizonyítást nyert — Bakunyin egy alapszabálytervezete és több levele alapján —, hogy megpróbált, s úgy lehet sikerrel, az Internacionálé kebelén belül titkos társaságot alapítani, olyan szervezeti szabályzattal, amely az Internacionálé Szervezeti Szabályzatától mind a politikai, mind a szociális kérdésekben jelentősen eltér. 3. Bakunyin csalárd mesterkedésekkel idegen tulajdon birtokába igyekezett jutni; hogy kötelezettségeitől szabaduljon, ő maga vagy ügynökei a megfélemlítés eszközeivel éltek. Mindezen megfontolások alapján a bizottság többsége Bakunyin, Guillaume és még néhány hívük kizárását javasolta. A bizottság előadója, Cuno, semmiféle tárgyi bizonyítékkal nem szolgált, csupán arra a kijelentésre szorítkozott, hogy a bizottság tagjainak többsége erkölcsileg megbizonyosodott a fent előadottakban, kéri tehát a kongresszus bizalmi szavazatát.
Guillaume már a bizottság előtt sem volt hajlandó megjelenni, s amikor most a kongresszus elnöke védekezésre szólította fel, kijelentette, hogy nem tart igényt semmiféle védekezésre, mert nem óhajt komédiában részt venni. Ez a támadás, mondta Guillaume, nem egyes személyek, hanem általában a föderális törekvések ellen irányul. E törekvések képviselői azonban, amennyiben még jelen vannak a kongresszuson, felkészültek erre, és szolidaritási szerződést kötöttek. Az egyik holland küldött aztán fel is olvasta a szerződést; négy spanyol, öt belga, két jurái, egy holland és egy amerikai küldött aláírása szerepelt rajta. Az aláírók kijelentették, hogy el akarnak kerülni bármiféle szakadást az Internacionáléban, ennélfogva hajlandók fenntartani a Főtanáccsal való adminisztratív viszonyukat, de teljes egészében visszautasítják a föderációk belügyeibe való beavatkozását, hacsak nem az Internacionálé általános szabályzatai elleni vétségről van szó; egyidejűleg szükségesnek tartják az összes föderációk és szekciók felszólítását, hogy készüljenek elő a legközelebbi kongresszusra, amelyen diadalra kell vinni a szabad egyesülés (autonomie fédérative) elvét. A kongresszus nem volt hajlandóé kérdés megvitatásába belebocsátkozni, hanem kizárta Bakunyint 27 szavazattal 7 ellen (8 tartózkodással) s Guillaume-ot 25 szavazattal 9 ellen (9 tartózkodással). A bizottság többi kizárási indítványát elvetették, de feladatává tették a bizottságnak, hogy hozza nyilvánosságra az Alliance-szal kapcsolatos írásbeli dokumentumokat.
Ez a zárójelenet valóban nem volt méltó a hágai kongresszushoz. Azt persze akkor még nem lehetett tudni, hogy a bizottság többségének határozatai már csak azért is érvénytelenek, mert meghozatalukban egy besúgó is közreműködött. S emberileg talán érthető lett volna, hogy Bakunyint politikai okok miatt kizárják, mégha nem is tudják rábizonyítani az összes vádakat, pusztán abból az erkölcsi meggyőződésből, hogy javíthatatlan csendháborító. De Bakunyin nevét még azzal is bemocskolni, hogy nem tud különbséget tenni az „enyém” és a „tiéd” között, az megbocsáthatatlan, s ebben, sajnos, Marx volt a bűnös.
Marx megszerezte az állítólagos „forradalmi bizottságnak” azt az állítólagos határozatát, amelyben megfenyegették Ljubavint, hogy ne merészelje követelni Bakunyintól a „Tőke” fordításáért az orosz kiadó által előlegezett és az ő közvetítésével Bakunyinhoz juttatott 300 rubel visszafizetését. Ezen dokumentum szó szerinti tartalma nem vált ismertté, de amikor Ljubavin — immár maga is elkeseredett ellenfele Bakunyinnak — ezt a levelet Marxnak megküldte, a következő megjegyzést fűzte hozzá:
„Akkoriban magam is kétségtelennek tartottam, hogy Bakunyinnak része van ebben a levélben. Ma azonban, amikor már higgadtabban látom az egész históriát, úgy vélem, hogy Bakunyinnak ez a közreműködése egyáltalában nincs bebizonyítva, mert megtörténhetett, hogy Nyecsajev Bakunyintól teljesen függetlenül küldte el a levelet.”
S valóban így is volt, Bakunyin azonban kizárólag e levél alapján, melynek bűnügyi jellegét maga a címzett is kétségbevonta, vádoltatott meg Hágában közönséges sviháksággal.
Maga Bakunyin több ízben elismerte az előleg vételét, s meg is ígérte, hogy egy vagy más módon ledolgozza; úgy látszik azonban, hogy folytonos pénzzavarai közepette nem jutott hozzá. Viszont a másik félről, e siralmas ügy egyetlen igazi károsultjáról semmit sem tudunk: a kiadó nyilván filozofikus hidegvérrel törődött bele sorsába, s ez az ő foglalkozásában nem is lehetett olyan szokatlan neki. Mert bizony nemegy szerzővel, s köztük a legjobb nevűekkel is előfordult már, hogy valamely előleggel adósak maradtak a kiadónak! Ez persze nem különösebben dicséretre méltó, de azért az ilyenfajta bűnösök még korántsem értek meg az akasztófára.
A hágai kongresszussal véget ért az Internacionálé története, bármennyi erőfeszítést is tett Marx és Engels, hogy továbbszője az Internacionálé életfonalát. Minden tőlük telhetőt megpróbáltak, hogy megkönnyítsék a New York-i új Főtanácsnak feladata elvégzését.
De az új Főtanács nem tudott eléggé gyökeret verni az amerikai talajban. Ott is sok-sok nézeteltérés dúlt a különféle szekciók között, s egyaránt hiány volt mind tapasztalatokban és összeköttetésekben, mind szellemi erőkben és anyagi eszközökben. Az új Főtanács lelke Sorge volt, aki ismerte az amerikai viszonyokat, és éppen ezért ellenezte a Főtanács odahelyezését. Először el sem akarta fogadni főtitkárrá való megválasztását, de aztán mégis elvállalta; sokkal lelkiismeretesebb és hűségesebb természete volt, semhogy ne álljon helyt, ha szükség van rá.
Mindig bajos dolog proletárügyekben diplomatizálni. Marx és Engels joggal féltek, hogy a német, francia és angol munkások körében nagy ellenállással fog találkozni a Főtanács New Yorkba való áthelyezésének terve. Éppen ezért, amíg csak lehetett, nem szóltak tervükről, nehogy idő előtt tetézzék az ütközőpontok amúgy is bőséges tömegét. De abban sem volt köszönet, hogy a meglepetés sikerült nekik a hágai kongresszuson. Az előrelátható ellenállást ez nem enyhítette, hanem még elkeseredettebbé és élesebbé tette.
Ez viszonylag legkevésbé Németországban nyilvánult meg. Liebknecht ugyan ellenezte a Főtanács áthelyezését, s később is mindig hibának nyilvánította, egyelőre azonban Bebellel együtt Hubertusburgban ült. S ha róla elmondhatjuk, hogy bizonyos mértékben megcsappant az Internacionálé iránti érdeklődése, még sokkal fokozottabban áll ez az eisenachi frakció tömegeire. Ezt pedig nem utolsósorban azok a benyomások okozták, amelyekre küldötteik Hágában szert tettek. Engels erről 1873. május 3-án a következőket írta Sorgénak:
„A németeknél, noha nekik is megvan a maguk perpatvara a lassalleánusokkal, nagy csalódást és elkedvetlenedést keltett a hágai kongresszus, amelytől — saját civódásaikkal ellentétben — a testet öltött testvériséget és harmóniát várták [...]” (lásd BAB, 106. old.)
Valószínűleg ez az önmagában véve nem túlságosan örvendetes körülmény indokolja, hogy az Internacionálé német tagjait nem izgatta különösebben a Főtanács áthelyezése.
Sokkal veszélyesebb volt ennél a blanquisták kiválása. Az igazán döntő kérdésekben Marx és Engels a németeken kívül és a németek mellett leginkább a blanquistákra támaszkodtak, s bátran támaszkodhattak is, különösen ha arról volt szó, hogy a proudhonisták ellen kell fellépni — a másik francia frakció ellen, amely egész világnézetével a bakunyinistákhoz húzott. A blanquisták elkeseredése annál nagyobb volt, mert teljesen indokoltan úgy érezték, hogy a Főtanács áthelyezésének egyik fő oka: kicsavarni a kezükből puccs-taktikájuknak ezt az emelőjét. Kiválásukkal persze önmaguk alatt vágták el a fát. Most, hogy elszakadtak az Internacionálétól, teljesen elmerültek a végzetes emigráns-sorsban, hiszen saját hazájukban nem folytathattak agitációt.
„A francia emigráció — írta Engels 1874. szeptember 12-én Sorgénak — egészen széthullott, valamennyien összevesztek egymással és mindenkivel, tisztán személyes okokból, többnyire pénzügyek miatt, s mi úgyszólván alig érintkezünk velük [...] A háború alatti hányatott élet, a Kommün és a számkivetettség megpróbáltatásai szörnyen demoralizálták ezeket az embereket, s egy naplopóvá lett franciát csupán a keserű nélkülözés téríthet újra észhez” (lásd BAB, 141. old.).
Ez persze, csak igen sovány vigasz volt.
A Főtanács székhelyének áthelyezése a legsúlyosabban az angol munkásmozgalomra hatott vissza. Hales már szeptember 18-án indítványozta a brit Föderális Tanácsnak, hogy részesítsék Marxot megrovásban az angol munkásvezérek megvásárolhatóságáról tett kijelentéséért. Hales indítványát elfogadták, s csak azt a toldalékot vetették el szavazategyenlőséggel, hogy Marx maga sem hitt ebben a vádjában, s csupán személyes céljai kedvéért hozakodott elő vele. Erre Hales azt javasolta, hogy zárják ki Marxot az Internacionáléból, a Föderális Tanács egy másik tagja pedig azt, hogy vessék el a hágai kongresszus határozatait. Hales most már egészen nyíltan ápolta tovább a jurái szekciókkal való kapcsolatait, amelyeket titokban még Hágában kezdett kialakítani. Így például november 6-án a Föderális Tanács nevében azt írta a juraiaknak, hogy immár teljesen le vannak leplezve a régi Főtanács álszenteskedései, azé a Főtanácsé, amely a régi Internacionálé kebelén belül titkos társaságot akart szervezni egy másik, e célból kitalált titkos társaság megsemmisítésének örve alatt. Igaz, egyúttal Hales hangsúlyozta azt is, hogy az angolok a politikai tevékenység kérdésében nem értenek egyet a jurai szekciókkal, mert meg vannak győződve az aktív politikai tevékenység hasznosságáról; elismerik azonban a többi föderáció jogát a legteljesebb autonómiára, melyre feltétlen szükség van a különböző országokban uralkodó különböző viszonyok miatt.
Hales buzgó szövetségesre talált Eccariusban, majd Jungban, sőt, szinte azt mondhatnánk, hogy kezdeti tartózkodása után most éppen Jung rohant ki a legélesebben Marx és Engels ellen. Ebben az időben Eccarius is, Jung is súlyos hibákat követtek el, mert személyes érzelmeik telj esen elhomályosították tárgyilagos ítélőképességüket. Kezdetben a féltékenykedésük és érzékenykedésük piszkálta őket, hogy Marx inkább hallgatott—legalábbis az ő érzésük szerint — Engelsre, mint rájuk, később pedig főként az volt a sérelmük, hogy elvesztették tekintélyes és befolyásos pozíciójukat, amelyet a Főtanács régi tagjaiként betöltötték. Ez a korábbi pozíciójuk, sajnos, még csak növelte az általuk okozott kárt. Hiszen számos kongresszuson úgy szerepeltek ország-világ előtt, mint Marx nézeteinek legbuzgóbb és legbeavatottabb magyarázói; s ha most arra hivatkoztak, hogy a jurai szekciók milyen türelmesek ugyanezen nézetek iránt, ezzel a hágai határozatok türelmetlen voltát bizonyították, s lovat adtak azok alá, akik Marxot és Engelst diktátori hajlamokkal vádolták.
Ez esetben is csak sovány vigasz volt, hogy mind e mesterkedéseikkel Eccarius és Jung leginkább a saját húsukba vágtak. Az angol, de főleg az ír szekcióknál heves ellenállásba ütköztek, sőt magánál a Föderális Tanácsnál is. Erre kitaláltak valami államcsínyfélét. Felhívást intéztek az összes szekciókhoz és tagokhoz, melyben kijelentették, hogy a brit Föderális Tanácsot annyira megosztja a belső egyenetlenkedés, hogy lehetetlen vele együttműködni. Követelték a kongresszus egybehívását annak eldöntésére, hogy mennyiben érvényesek a hágai határozatok. Ezeket a határozatokat azonban a felhívás igen sajátosan értelmezte. Eccarius és Jung nem azt kifogásolta, hogy a hágai kongresszus kötelezővé tette a politikai tevékenységet, hiszen ezzel a többség egyetértett, hanem azt, hogy a Főtanács jogot formált arra, hogy valamennyi föderációnak előírhassa a saját hazájában követendő politikát. A kisebbség azonnal helyreigazította ezt az ostoba ármánykodást a maga ellenfelhívásában — amelyet valószínűleg Engels állított össze —, s egyben tiltakozott a tervezett kongresszus ellen, szabálytalannak bélyegezvén az összehívását. Mindazonáltal 1873. január 26-án megtartották. Összehívása mellett a szekciók többsége döntött, s csakis ez a többség volt képviselve a kongresszuson.
Hales megnyitóul hatalmas vádbeszédet tartott a régi Főtanács és a hágai kongresszus ellen; Eccarius és Jung élénken támogatták Halest. A kongresszus egyhangú döntést hozott, hogy nem fogadja el a hágai határozatokat és nem ismeri el a New York-i Főtanácsot, viszont támogatja egy új nemzetközi kongresszus összehívását, bármely időpontra tűzi is ki az Internacionálé föderációinak többsége. Ezzel pontot tettek a brit föderáció kettészakadására. Töredékei már képtelennek bizonyultak, hogy tevékenyen részt vegyenek az 1874-es választásokban, amelyek megbuktatták a Gladstone-kormányt, mégpedig nem utolsósorban a trade-unionok közbeléptére. A trade-unionok igen sok jelöltet állítottak, s első ízben sikerült nekik két tagjukat bejuttatni a parlamentbe.
Az Internacionálé hatodik kongresszusa, amelyet a New York-i Főtanács szeptember 8-ára hívott össze Genfbe, a régi Szövetségnek, hogy úgy mondjuk, a halotti bizonyítványát állította ki.
Míg a bakunyinista ellenkongresszuson, amely már szeptember 1-én ugyancsak Genfben ült össze, mégiscsak részt vett néhány külföldi delegátus: 2 angol (Hales és Eccarius), 5—5 belga, francia és spanyol, 4 olasz, 1 holland és 6 jurái, addig a marxista kongresszus nagy többségében svájciakból, sőt főként genfiekből tevődött össze. Még a Főtanács sem tudott megbízottat küldeni, s ugyanígy az angolok, a franciák, a spanyolok, a belgák és az olaszok sem képviseltették magukat, csak egy német és egy osztrák küldött jelent meg. Az öreg Becker azzal dicsekedett, hogy az alig 30 küldöttből 13-at mintegy a föld alól varázsolt elő, hogy a kongresszusnak nagyobb látogatottsága révén több tekintélyt kölcsönözzenek, s egyúttal többséget biztosítsanak a helyes irányzatnak. Ilyen önámításokra Marx persze nem volt kapható; őszintén beismerte a kongresszus „csődjét” és javasolta a Főtanácsnak, hogy egyelőre vegye le a napirendről az Internacionálé szervezését, de hacsak egy mód van rá, ne engedje ki a kezéből a New York-i. központot, nehogy idióták vagy kalandorok ragadják magukhoz a vezetést, akik kompromittálnák az ügyet. Az események fejlődése s a dolgok elkerülhetetlen össze- és kibonyolódása majd maguktól gondoskodnak arról, hogy az Internacionálé javított kiadásában feltámadhasson.
Ez volt a legbölcsebb és a legméltóbb, amit az adott körülmények között határozni lehetett. Sajnos némiképp lerontotta hatását az az utolsó csapás, amelyet Marx és Engels jónak láttak Bakunyinra mérni. A hágai kongresszus megbízta a Bakunyin kizárását indítványozó ötösbizottságot vizsgálatai eredményének közzétételével. A bizottság azonban nem tett eleget ennek. Lehetséges, hogy valóban azért, mert „tagjai szétszórtan éltek a különböző országokban”, de az is lehet, hogy igen gyönge lábon álló tekintélye akadályozta meg ebben: hiszen a bizottság egyik tagja nem volt hajlandó Bakunyint elmarasztalni, egy másik tagja meg időközben éppenséggel rendőrspiclinek bizonyult. Így hát az ötösbizottság feladatát a hágai kongresszus jegyzőkönyv-bizottsága (Dupont, Engels, Frankel, Le Moussu, Marx, Serraillier) vállalta magára, s néhány héttel a genfi kongresszus előtt kiadta a következő című emlékiratot: „A Szocialista Demokrácia Szövetsége (Alliance) és a Nemzetközi Munkásszövetség”. Az emlékiratot Engels és Lafargue állította össze, Marx csak az utolsó oldalainak szerkesztésében vett részt, de felelőssége természetesen mindamellett nem kisebb a tulajdonképpeni szerzőkénél.
Ha kritikailag akarnánk elemezni ezt az Alliance-brosúrát (ahogy a fent említett emlékiratot a rövidség kedvéért nevezni szokták), s részletesen taglalnánk, hogy mi benne a helyes és mi a helytelen, ez legalább úgy igénybe venne tíz nyomtatott ívnyi terjedelmet, mint maga a brosúra. Nem sokat veszítünk azonban vele, ha a helyszűke lehetetlenné teszi az efféle elemzést. Az ilyen tűzharcokban innen is, onnan is túl szoktak lőni a célon, s a bakunyinisták sem nyúltak oly kesztyűs kézzel a marxistákhoz, hogy joguk lett volna panaszkodni, ha egyszer velük is kissé túl keményen vagy éppenséggel igazságtalanul bántak.
Ezért tehát nem emiatt, hanem egészen más szempontból tekintendő e brosúra a legalacsonyabb színvonalúnak mindazon írások közül, amelyeket Marx és Engels valaha is megjelentetett. Ami a többi polémiájuknak a sajátos vonzerejét és a maradandó értékét megadja — az új felismerés pozitív oldala, mely a negatív bírálat révén tör utat magának —, éppen az hiányzik ebből a brosúrából. Egyetlen szóval sem érinti az Internacionálé pusztulását előidező okokat, egyszerűen csak azt variálja, amit már a „Bizalmas közlés” és az „Állítólagos szakadások az Internacionáléban” című körlevél is hangoztatott: Bakunyin és Bakunyinnak a titkos Alliance-a rombolta szét intrikáival és cselszővényeivel az Internacionálét. E brosúra nem történelmi dokumentum, hanem egyoldalú vádbeszéd, melynek tendenciája minden egyes lapján újra meg újra a szemünkbe szökik. S a német fordító még ezen is túl akart tenni; kötelességének vélte, hogy a brosúra címét hamisítatlan ügyészi stílusban így „szépítse meg”: „Összeesküvés a Nemzetközi Munkásszövetség ellen” (Ein Komplott gegen die Internationale Arbeiterassoziation).
Bár az Internacionálé felbomlása más okokra, nem pedig a titkos Alliance létére vezethető vissza, de a brosúra még ezen Alliance tevékenységének gyakorlati hatását sem bizonyítja be. Már a hágai kongresszus által kiküldött vizsgálóbizottság is kénytelen volt „lehetőségekkel” és „valószínűségekkel” megelégedni. Bármennyire elítélendő is Bakunyin magatartása — például az, hogy pozíciójához nem méltó módon játszadozott mindenféle fantasztikus alapszabálytervezetekkel és szörnyűségesen hangzó nyilatkozatokkal —, a kézzelfogható vádanyag hiányában mégis azt kell feltételeznünk, hogy mindebben Bakunyin nyugtalan, élénk fantáziájának volt a legnagyobb szerepe.
Ezt támasztja alá az Alliance-brosúra is, amennyiben második felében főként a nemeslelkű Utyin által eszközölt leleplezésekkel foglalkozik: Utyin beszámolójával a Nyecsajev-perről és Bakunyin szibériai száműzetéséről, ahol Bakunyin állítólag már tanúbizonyságot tett arról, hogy nem egyéb közönséges zsarolónál és útonállónál. Ezen állításokat semmivel sem bizonyították, egyébként pedig a bizonyítás mindössze arra szorítkozott, hogy Nyecsajev valamennyi kijelentését és cselekedetét válogatás nélkül Bakunyin számlájára írták.
Különösen említésre méltó a Bakunyin szibériai száműzetéséről szóló fejezet, amely valóságos ponyvaregény. Ebből megtudhatjuk, hogy a szibériai kormányzó szegről-végről rokona volt Bakunyinnak. Hála e rokonságnak és egyéb érdemeinek, amelyeket a cári kormány szolgálatában szerzett, a száműzött Bakunyin lett az ország titkos régense, s visszaélt hatalmával, hogy „csekély borravalóért” kedvezményekben részesíthesse a kapitalista vállalkozókat. Ezt a pénzéhségét azonban alkalmilag felülmúlta Bakunyin „tudománygyűlölete”. Ezért hiúsította meg a szibériai kereskedőknek azt a tervét, hogy országukban egyetemet alapítsanak, amihez a cár jóváhagyása kellett volna.
Egészen csodálatos stíluskészséggel költötte át Utyin azt a históriát, amellyel néhány évvel előbb már Borkheim is traktálta Marxot és Engelst anélkül, hogy akkor sikert aratott volna vele. Ez a Katkov megzsarolására irányuló kísérlet meséje volt, mely Borkheim szerint úgy hangzott, hogy Bakunyin Szibériából írt Katkovnak, küldjön neki néhány ezer rubelt szökése megszervezéséhez. De Utyin már úgy tudta, hogy Bakunyin csak Londonból, menekülésének sikerülte után kérte Katkovtól a pénzt, mert lelkiismeretfurdalások gyötörték, hogy nem fizette vissza azokat a dugpénzeket, amelyeket egy pálinka-egyedárusítótól kapott szibériai száműzetése idején. Ez így mégiscsak a megbánás bizonyos jele lett volna, de Utyin szörnyű megbotránkozására, Bakunyin még erre a majdnem emberi érzelemre is csak úgy volt képes, hogy olyan valakit pumpolt meg, akiről tudta, hogy „besúgó, irodalmi kapcabetyár és az orosz kormány zsoldjában álló ügynök”. Ily szédítő magaslatokra szárnyalt Utyin képzelete, de ebben korántsem merült ki.
Utyin 1873 október végén Londonba ment, hogy Bakunyinról „még sokkal meglepőbb dolgokat” jelentsen.
„Ez a fickó — írta Bakunyinról Engels november 25-én Sorgénak — a katekizmusát rendkívül gyakorlati módon alkalmazta; évek óta ő maga és az egész Alliance-a csak a zsarolásból él, abban bizakodva, hogy erről semmi sem hozható nyilvánosságra olyan emberek kompromittálása nélkül, akikre tekintettel kell lenni. Fogalmad sincs arról, hogy ez micsoda aljas banda.” (lásd BAB, 129. old.)
Szerencsére az Alliance-brosúra már néhány héttel Utyin londoni látogatása előtt megjelent; így legalább a „még sokkal meglepőbb dolgok” rejtve maradtak Utyin igazságszerető kebelében, ő maga meg nem sokkal ezután bűnbánóan borult a cár-atyuska karjaiba, hogy pálinkajáradékait hadiszállításokkal növelhesse.
Bakunyin a támadásra először a „Journal de Genéve”-nek beküldött nyilatkozatában válaszolt. Ebben kifejezésre jutott az a mélységes elkeseredése, amellyel az Alliance-brosúra kirohanásai eltöltötték. Ezeknek a tarthatatlanságát azzal bizonyította, hogy a hágai vizsgálóbizottságban két besúgó vett részt (valójában csak egy). Aztán utalt hatvanéves életkorára, s az idő előrehaladásával folyton súlyosbodó szívbajára, mely az életet egyre nehezebbé és nehezebbé teszi számára.
„Álljanak hát a fiatalabbak csatasorba! Ami engem illet, nekem nincs meg már a kellő erőm, sőt talán a kellő bizodalmam sem, hogy továbbra is Sziszüphosz módjára görgessem a követ a mindenütt diadalmaskodó reakcióval szemben. Visszavonulok tehát a küzdőtérről, s kedves kortársaimtól csak egyet kérek: feledést. Mától fogva senkinek a nyugalmát nem fogom háborgatni, hagyjanak engem is nyugton!”
Ugyanebben a nyilatkozatában megvádolta Marxot, hogy az Internacionálét személyes bosszújának eszközévé tette, de még itt is elismerte, hogy Marx e „nagy és szép szövetség” egyik megalapítója.
A jurai szekciókhoz intézett búcsúlevelében Bakunyin már keményebben nyilatkozik Marxról, de az egész levél alaphangja nyugodtabb. A reakció központja, írja itt Bakunyin, amellyel a munkásoknak a maguk szörnyű küzdelmét meg kell vívniuk, nemcsak Bismarck diplomáciája, hanem legalább ennyire Marx szocializmusa is. Az agitációtól való visszalépését ebben a levélben ugyancsak a korával és a betegségével indokolja, mert ez, úgymond, a harcban való részvételét inkább visszahúzó erővé teszi, semmint segítséggé. A visszavonuláshoz való jogot azonban elsősorban abból a tényből meríti, hogy mindkét genfi kongresszus az ő ügyének a győzelmét és az ellenfél vereségét tanúsította.
Bakunyinnak az „egészségi állapotára” való hivatkozását persze üres kifogásnak tartották és kigúnyolták. Az a néhány rövid esztendő azonban, amely keserű szegénységben és súlyos testi szenvedések közepette még megadatott neki, ereje megtörtét bizonyította. S hogy „talán” a forradalom közeli győzelmébe vetett bizodalmát is elvesztette, az kitűnik a legjobb barátaihoz intézett magánleveleiből. Bernben, 1876. július 1-én halt meg. Vigasztalóbb halált érdemelt volna, s kegyeletesebb megemlékezést annál, amilyenben része volt, ha nem is az egész munkásosztálytól, de annak számos rétegétől — hiszen oly bátran küzdött és oly sokat szenvedett a munkásosztályért.
S bár Bakunyinnak sok hibája és gyengesége volt, a történelem mégis díszhelyet fog neki biztosítani a nemzetközi proletariátus előharcosai között, függetlenül attól, hogy ezt a díszhelyet mindaddig vitássá teszik, amíg földgolyónk nyárspolgárokat hordoz a hátán — akár olyanokat, akik hosszú fülükre rendőri hálósapkát húznak, akár olyanokat, akik remegő tagjaikat egy Marx oroszlánbőre alá próbálják rejteni.
1 Mehring W. Liebkneehtnek az „Emsi távirat, avagy hogy készül
a háború” c. cikkére utal. Ebben Liebknecht kétségbe vonta, hogy
Bismarck helyesen adta vissza annak a táviratnak a tartalmát,
amelyben I. Vilmos Emsből közölte a francia nagykövettel folytatott
tárgyalásai eredményét. Valóban Bismarcknak e távirathamisítása
szolgált ürügyül az 1870/71-es francia—porosz háború kitöréséhez. — A ford.
2
Haussmann, III. Napóleon alatt a Szajna-département prefektusa, aki Párizs átépítését vezette. — A ford.
3
Cayenne, Guyanának, Franciaország dél-amerikai gyarmatának
közigazgatási központja, ahol a francia kényszermunka-fegyházak
voltak. — A ford.
4
„Kladderadatsch” — német élclap, megjelent Berlinben 1848-tól. — A ford. [V. ö. a korabeli „Borsszem Jankó“-val Magyarországon.]
Következő rész: Tizenötödik fejezet — Az utolsó évtized