1. A megalakulás
2. Az alapító üzenet és a szervezeti szabályzat
3. A Schweitzerrel való szakítás
4. Az első londoni konferencia
5. A német háború
6. A genfi kongresszus

Lassalle halála után néhány héttel, 1864. szeptember 28-án megalakult Londonban egy nagygyűlésen, melyet a St. Martin’s Hallban tartottak, a Nemzetközi Munkásszövetség.

Ez nem egy embernek a műve, nem „kis testű, nagy fejű” képződmény volt, nem hazátlan emberek összeesküvő bandája; s éppúgy nem volt sem az a jelentéktelen árnykép, sem az a borzasztó szörny, aminek a rossz lelkiismeretük által felkorbácsolt fantáziájú kapitalista heroldok szende változatosságban mondották. Nem, a Nemzetközi Munkásszövetség a proletár felszabadító harc egy átmeneti formáját jelentette, s történelmi jellege határozta meg mind szükségszerű, mind pedig múlandó voltát.

Az ellentmondásokkal terhes kapitalista termelési mód létrehozza a modern államokat, s egyúttal szét is rombolja őket. A végsőkig kiélezi a nemzeti ellentéteket, de ugyanakkor minden nemzetet a saját képmására alakít át. A kapitalista termelési mód talaján ez az ellentét megoldhatatlan, s ezen mindenkor hajótörést szenvedett a népeknek az a testvérisége, amelyről a polgári forradalom oly sok szépet tudott mondani. A nagyipar, miközben a szabadságot és a nemzetek közötti békét hirdeti, olyan hadszíntérré teszi a földtekét, amilyet a történelem egyetlen korábbi szakasza sem ismert.

Ámde a kapitalista termelési mód megszűntével megszűnik a benne rejlő ellentmondás is. Igaz, a proletár felszabadító harc csak nemzeti talajon fejlődhet ki; hiszen a kapitalista termelési folyamat a nemzeti határokon belül megy végbe, tehát minden ország proletariátusa elsősorban a saját burzsoáziájával áll szemben. De a proletariátus nem esik áldozatául annak a kérlelhetetlen konkurencia-harcnak, amely oly hirtelen és gyors véget vet a burzsoázia mindenféle internacionális szabadság- és békeálmának. Mihelyt azonban a munkások felismerik — s ez a felismerés egybeesik osztályöntudatuknak már a legelső ébredésével —, hogy saját soraikban be kell szüntetniük a versenyt, mert csak így fejthetnek ki a tőkével szemben hatékony ellenállást, akkor innen már csak egyetlen lépést jelent az a mélyebben járó felismerés, hogy meg kell szűnnie a különféle országok munkásosztálya közötti versenynek is, sőt, továbbmenően szükség van a különféle országok munkásosztályának együttműködésére, hogy megtörhessék a burzsoázia nemzetközi uralmát.

Ennek megfelelően a modern munkásmozgalomban nagyon korán érvényesült az internacionalista tendencia. Amit a profitérdekek által korlátok közé szorított burzsoá értelem csak hazafiatlanságnak, a műveltség és az értelem hiányának látott, az semmi más nem volt, mint éppen a létfeltétele a proletár felszabadító harcnak. És ha ez a harc meg is tudja, és meg is fogja oldani a nemzeti és a nemzetközi tendenciák közötti ellentmondást, amelyben a burzsoázia örökké vergődik, azért ennek a harcnak nincs sem itt, sem semmilyen más területen olyan varázspálcája, mely küzdelmes és meredek útját göröngymentes, sima pályává tenné. A modern proletariátus olyan feltételek között harcol, amelyeket a történelmi fejlődés szabott meg neki, s amelyeket nem lehet egyetlen hatalmas rohammal legyűrni, hanem csak megértésük által lehet leküzdeni, a szónak abban a jelentésében, ahogy azt Hegel értette: megérteni annyi, mint leküzdeni.

Ezt a megértést nagymértékben megnehezítette, hogy az európai munkásmozgalom kezdete, amelyben azonnal kifejezésre jutott a nemzetközi irányzat, sokrétűen egybeesett és kereszteződött a nagy nemzeti államok kialakulásával, amelyeket éppen a kapitalista termelési mód hozott létre. Alig néhány héttel azután, hogy a „Kommunista Kiáltvány” az összes civilizált országok proletariátusának együttes akcióját hirdette meg a munkásosztály felszabadításának elengedhetetlen előfeltételeként, kitört az 1848-as forradalom. Ez a forradalom ugyan Angliában és Franciaországban a burzsoáziát és a proletariátust már mint ellenséges erőket állította egymással szembe, de Németországban és Olaszországban először csak a nemzeti függetlenségi harcokat hívta életre. Igaz, hogy a proletariátus, amennyiben már cselekvően is részt vett az eseményekben, teljesen helyesen felismerte, hogy e szabadságharcok, bár nem jelentik a végső célt, de fontos állomások a cél felé vezető úton. A proletariátus adta a német és az olasz nemzeti mozgalmaknak a legbátrabb harcosokat, s e mozgalmakat sehol sem látták el jobb tanácsokkal, mint a „Kommunista Kiáltvány” szerzői által kiadott „Neue Rheinische Zeitung“-ban. De a nemzeti harc természetszerűleg háttérbe szorította a nemzetköziség gondolatát, különösen akkor, amikor a német burzsoázia reakciós szuronyok védelme alá kezdett menekülni. Itáliában a munkások segélyegyletei Mazzininak az éppenséggel nem szocialista, de legalább republikánus lobogója alatt szerveződtek, míg a fejlettebb Németországban — ahol a munkásoknak már Weitling ideje óta nem volt idegen az, hogy ügyüknek nemzetközi összefüggései is vannak — tízéves testvérharcra került sor, éppen a nemzeti kérdés miatt.

Egészen más volt a helyzet Franciaországban és Angliában, ahol a nemzeti egység jóval a proletár mozgalom kezdete előtt szilárd alapokon állt. Ezekben az országokban a nemzetköziség eszméje már a március előtti időkben igen elevenen élt: Párizs az európai forradalom fővárosának, London pedig a világpiac központjának számított. De a proletariátus vereségei után még itt is többé-kevésbé háttérbe szorult az internacionalizmus.

A júniusi csata irtózatos vérvesztesége megbénította a francia munkásosztályt, s a bonapartista zsarnokság súlyos nyomása akadályozta szakszervezeti és politikai szervezkedését. Visszatért a március előtti szektaszellem, s ennek zűrzavarából csak két irányzat bontakozott ki valamivel határozottabb formában, de ezekben a forradalmi és a szocialista elem bizonyos fokig elkülönült egymástól. Az egyik irányzat Blanquit követte, akinek nem volt tulajdonképpeni szocialista programja, hanem egy elszánt kisebbség vakmerő puccsával akarta megszerezni a politikai hatalmat. A másik irányzat — s ez volt a jóval erősebb — Proudhon szellemi befolyása alatt állt; Proudhon az ingyenes hitel nyújtására létrehozandó cserebankjaival és más doktrinér elképzeléseivel elterelte a figyelmet a politikai mozgalomról; erről az irányzatról Marx már a „Brumaire tizennyolcadikájában” megmondta, hogy ez nem is akarja a régi világot saját nagy, egyetemes eszközeivel megváltoztatni, hanem a társadalom háta mögött, mintegy magánúton, a fennálló társadalom korlátolt létfeltételeinek keretében szeretné a megváltást véghez vinni.

Bizonyos tekintetben hasonlóan alakultak a dolgok a chartizmus csődbejutása után az angol munkásosztálynál is. Owen, a nagy utópista ugyan még élt, de igen koros volt, és iskolája vallásos szabadgondolkodássá posványosodott. Emellett ott volt Kingsley és Maurice keresztényszocializmusa, amely — bármennyire is nem vehető egy kalap alá kontinentális torzképeivel — a maga művelődési és egyesületi törekvéseivel mégis elvonta a munkásokat a politikai harctól. Még a trade-unionok szakmai szövetségei is, — amelyeknek megalakításával Anglia megelőzte Franciaországot — politikailag közönyösek maradtak, s beérték saját legközvetlenebb szükségleteik kiharcolásával, amit nagyon megkönnyített nekik az ötvenes évek lázas ipari tevékenysége és Anglia világpiaci uralma.

Mindezek ellenére Angliában csak nagyon fokozatosan szenderült álomba a nemzetközi munkásmozgalom. Utolsó nyomai egészen az ötvenes évek végéig követhetők. A Testvéri Demokraták még a krími háború napjaiig vonszolta létét, sőt, teljes megszűnte után is létrejött egy Nemzetközi Bizottság, majd egy Nemzetközi Egyesület, amely körül nevezetesen Ernest Jones buzgólkodott. Nagy jelentőségre természetesen ezek nem tettek szert, de mégis megmutatták, hogy az internacionalista gondolat sohasem hunyt ki egészen, hanem a hamu alatt tovább parázslott, s csupán erőteljesebb szélroham kellett hozzá, hogy újra lángra lobbanjon.

Ilyen egymásra következő szélrohamok voltak az 1857-es kereskedelmi válság, az 1859-es háború és különösen az Egyesült Államok déli és északi államai között 1860 óta dúló polgárháború. A franciaországi bonapartista dicsőséget először az 1857-es kereskedelmi válság rázkódtatta meg komolyabban, s az a kísérlet, hogy e megrázkódtatást szerencsés külpolitikai kalanddal egyenlítsék ki, semmiképp sem sikerült. A „decemberi hős” által mozgásba lendített golyó már régen kigurult a kezéből. Az olasz egységmozgalom a feje fölé nőtt, s a francia burzsoázia nem hagyta kitörölni a szemét a magentai és a solferinói győzelmek sovány babéraival. Közel fekvő volt tehát a gondolat, hogy a francia burzsoázia növekvő hangoskodásának megfékezésére nagyobb mozgási szabadságot adjanak a munkásosztálynak: hiszen a második császárság létlehetősége tulajdonképpen attól függött, hogyan oldja meg sikeresen azt a feladatot, hogy a burzsoázia és a proletariátus kölcsönösen sakkban tartsák egymást.

Bonaparte természetesen nem politikai, hanem szakmai szervezkedési engedményekre gondolt. Proudhon, aki a francia munkások között aránylag a legnagyobb befolyással rendelkezett, ellensége volt a császárságnak — jóllehet egy és más paradox ötlete az ellenkező látszatot is kelthette —, de ugyanakkor ellensége volt a sztrájkoknak is. Pedig meglátszik, hogy itt szorította a cipő a legjobban a francia munkásokat. Hiába figyelmeztette őket Proudhon, és hiába tiltották a törvények a legszigorúbban a szervezkedést, 1853 és 1866 között nem kevesebb mint 3909 munkást büntettek meg azért, mert 749 különféle egyesületben vettek részt. Az ál-cézár most azzal kezdte, hogy az elítélteknek megkegyelmezett. Majd támogatta, hogy francia munkásokat küldjenek az 1862-es londoni világkiállításra, mégpedig — mint ma már vitán felül áll — sokkal célravezetőbben a német Nemzeti Egyletnél, amely vele egyidőben valósította meg ugyanezt az elmés gondolatot. Franciaországban a küldötteket szaktársaiknak kellett megválasztani; Párizsban 150 szakma részére 50 választási irodát állítottak fel, s ezek összesen 200 küldöttet delegáltak Londonba; a költségeket, az önkéntes adakozáson kívül, a császári és a városi pénztár viselte, egyenként 20 000 frank összegben. Visszatértükkor megengedték a küldötteknek, hogy nyomtatásban terjeszthessék részletes beszámolóikat, amelyek rendszerint jóval túlhaladták a szakmai kereteket. Ez az akkori viszonyok között olyan drámai cselekedet volt, hogy a rosszat sejtő párizsi rendőrfőnök felsóhajtott, hogy ilyen tréfák helyett még az is jobb lenne, ha a császár mindjárt a szervezkedési tilalmat oldaná fel.

S valóban, a munkások nem adóztak olyan köszönettel önző pártfogójuknak, amilyent az elvárt, csak olyannal, amilyent megérdemelt. Az 1863-as választásokon Párizsban a kormány jelöltjeire csak 82 000 szavazat esett, míg az ellenzéki jelöltekre 153 000, holott az 1857-es választásokon a kormány még 111 000, s az ellenzék csupán 96 000 szavazatot kapott. Általában feltételezték, hogy az eltolódás csak kis mértékben magyarázható a burzsoázia elfordulásával; fő oka a munkásosztály megváltozott álláspontja. A munkásosztály, mondták, bár egyelőre még csak a polgári radikalizmus zászlaja alatt menetel, éppen most akarja hangsúlyozni függetlenségét, amikor a hamis Napóleon kacérkodni kezdett vele. Ezt a föltevést igazolta az is, hogy az 1864-es párizsi pótválasztásokon hatvan munkás Tolain vésnököt állította jelöltjéül, és kiáltványt bocsátott ki, amelyben meghirdették a szocializmus feltámadását. A szocialisták, mondta a kiáltvány, természetesen okultak a múlt tapasztalataiból. 1848-ban még nem jutottak el a munkások a világos programig; inkább ösztönből, semmint megfontolásból csatlakoztak egyik vagy másik szociális elmélethez. Most azonban távol fogják tartani magukat az utópista túlzásoktól, s csak szociális reformokra törekednek. Ilyen reformként követelte Tolain a sajtó- és az egyesülési szabadságot, a szövetkezési tilalmak feloldását, a kötelező és ingyenes oktatást, valamint az egyházi költségvetések eltörlését.

De Tolain nem hozott össze többet néhány száz szavazatnál. Proudhon ugyan egyetértett a választási kiáltvány tartalmával, nem helyeselte azonban a választásban való részvételt, mert úgy vélte, hogy az üres szavazólapok leadása élesebb tiltakozást jelent a császárság ellen; a blanquistáknak a kiáltvány túlságosan mérsékelt volt, a burzsoázia különféle liberális és radikális árnyalatai pedig — kevés kivétellel — nevetségessé igyekeztek tenni a munkások önálló fellépését, jóllehet Tolain választási programja még nem tartalmazott rájuk nézve semmi nyugtalanítói. Ehhez egészen hasonló jelenséget egyidejűleg Németországban is tapasztaltak. Felbátorodva ezen, Bonaparte újabb lépéssel merészkedett előre: 1864 májusában rendeletet hozatott, amely, bár még nem szüntette meg a szakmai egyesülések tilalmát (erre csak négy évvel később került sor), de hatályon kívül helyezte a büntetőtörvénykönyvnek azon paragrafusait, amelyek megtiltották a munkafeltételek megjavítását célzó munkásegyesülések létrehozását.

Noha Angliában már 1825 óta megszüntették az egyesülési tilalmat, de a trade-unionok léte sem jogilag, sem gyakorlatilag nem volt biztosítva; a tagjait kitevő tömegek nem rendelkeztek választójoggal, s ez lehetetlenné tette, hogy a jobb megélhetésért folytatott küzdelmüket megnehezítő törvényes akadályokat hatálytalanítsák.

A kontinentális kapitalizmus kifejlődése, azáltal, hogy számtalan egzisztenciát gyökértelenné tett, kitenyésztette az angol munkások olcsó és veszélyes versenytársait: valahányszor nekifutamodtak, hogy a munkabér felemelését vagy a munkaidő megrövidítését követeljék, a munkáltatók mindannyiszor francia, belga, német vagy más külföldi munkások behozatalával fenyegetőztek. Különösen felrázta aztán a munkásokat az amerikai polgárháború. Nyomában ugyanis nagy pamutválság keletkezett, amely az angol textilipari munkásságra a legnagyobb nyomorúságot zúdította.

Így hát a trade-unionoknak is fel kellett ébredniük csendes, szemlélődő álmodozásukból. „Új unionista” mozgalom keletkezett, amelyet a legnagyobb trade-unionok néhány tapasztalt hivatalnoka képviselt: a gépszerelőktől Allan, az ácsoktól Applegarth, az asztalosoktól Lucraft, a kőművesektől Cremer, a cipészektől Odger, és még mások. Ezek a férfiak fölismerték, hogy a szakmai szervezeteknek is szükségük van politikai harcra. Figyelmüket ráirányították a választójogi reformra; ők voltak a hajtóerői annak a St. James Hall-i nagygyűlésnek, mely Bright radikális politikus elnöklete alatt viharosan tiltakozott Palmerstonnak azon terve ellen, hogy Anglia a rabszolgatartó déli államok, érdekében avatkozzék be az amerikai polgárháborúba; ők voltak azok, akik előkészítették Garibaldi ünnepélyes fogadtatását, amikor 1864 tavaszán Londonban járt.

A francia és angol munkásosztály politikai újjáéledése újra életre keltette a nemzetköziség eszméjét is. A francia küldöttek és az angol munkások között már az 1862-es világkiállítás alkalmából létrejött egy „testvériségi ünnepély”. Szorosabbra fűződött a kapcsolat az 1863-as lengyel felkelés révén. A lengyel ügy a nyugat-európai kultúrnépek forradalmi elemei között mindig is rendkívül népszerű volt; Lengyelország elnyomása és feldarabolása a három keleti hatalmat reakciós erővé tette; Lengyelország egységének helyreállítása megadta volna a kegyelemdöfést Oroszország európai hegemóniájának. A Testvéri Demokraták is rendszeresen megünnepelték az 1830-as lengyel forradalom évfordulóját; ilyenkor lelkesen tüntettek a lengyel nép mellett, de már ők is mindenkor hangsúlyozták, hogy a szabad és demokratikus Lengyelország újraegyesítése a proletariátus felszabadításának szükséges előfeltétele. Így volt ez 1863-ban is. A londoni lengyel gyűlésen, amelyre francia munkások is elküldték képviselőiket, erős hangsúlyt kapott a szociális kérdés, s ez képezte az alaphangját annak a nyilatkozatnak is, amelyet angol munkásoknak egy bizottsága, Odger elnökletével a francia munkásokhoz intézett, hogy megköszönje nekik a lengyel gyűlésen való részvételt. E nyilatkozat különösen azt emelte ki, hogy az a piszkos konkurencia, amelyet az angol tőke külföldi munkások behozatalával az angol proletariátusnak csinál, csak azért lehetséges, mert nincs rendszeres összeköttetés valamennyi ország dolgozó osztályai között.

Ezt a nyilatkozatot Beesly professzor, a munkásosztály ügyének sokat áldozó tudós, a londoni egyetem történelmi tanszékének vezetője, fordította le franciára. A nyilatkozat a párizsi műhelyekben élénk visszhangot keltett, s abban az elhatározásban csúcsosodott ki, hogy küldöttség útján juttatják el válaszukat Londonba. E küldöttség fogadására az angol bizottság szeptember 28-ára Beesly elnökletével gyűlést hívott egybe a St. Martin’s Hallba; a közönség zsúfolásig megtöltötte a termet. Tolain olvasta fel a francia válasznyilatkozatot, amely a lengyel forradalomból indult ki:

„Lengyelországot megint egyszer belefojtották fiainak vérébe, s mi újra csak tehetetlen nézők maradtunk”.

Majd követelte, hogy a nép hangját hallgassák meg minden nagy politikai és szociális kérdésben. A tőke zsarnoki hatalmát meg kell törni, mondja a továbbiakban a válasznyilatkozat. A munkamegosztás az embert gépies szerszámmá tette, s a szabadkereskedelem a munkások szolidaritása nélkül szükségszerűen olyan ipari jobbágyságra vezet, amely könyörtelenebb és végzetesebb, mint az a jobbágyság, amelyet a nagy forradalom döntött meg. A világ munkásainak egyesülniük kell, hogy e végzetes rendszernek áthághatatlan gátat vessenek.

Élénk vita után, amelyben a németek részéről Eccarius szólalt fel, a gyűlés Wheeler trade-unionista vezető indítványára elhatározta, hogy bizottságot küld ki, azzal a felhatalmazással, hogy kiegészítheti önmagát; a bizottság feladata, hogy kidolgozza egy nemzetközi szövetség alapszabályait, amelyek ideiglenes érvénnyel bírnak, amíg a következő évben Belgiumban összehívandó nemzetközi kongresszus nem dönt fölöttük véglegesen. A bizottságot megválasztották; tagjai között számos trade-unionista volt, ezenkívül a munkásmozgalom külföldi képviselői is, s köztük a németek nevében — őt említi az újsághír az utolsó helyen — Karl Marx.

Marx eddig az ideig nem szerepelt ebben a mozgalomban. A francia Le Lubez kérte fel, hogy a németek nevében vegyen részt a gyűlésen, s jelölje meg, hogy ki legyen a német munkások szónoka. Marx Eccariust javasolta, és maga csak néma hallgatóként ült az emelvényen.

Marx eléggé sokra tartotta tudományos munkásságát, hogy mindenféle, eleve kilátástalan egyesületesdi fölé helyezze, de szívesen háttérbe szorította, ha a proletariátus számára hasznos munkát végezhetett. Ezúttal felismerte, hogy „igazi erők” vannak a játszmában. A következőket írta Weydemeyernek (s hasonló értelemben írt más barátainak is):

„A mostanában megalakított Nemzetközi Munkásbizottság nem jelentéktelen. Angol tagjai legnagyobb részt az itteni trade-unionok vezetői, vagyis London valóságos munkáskirályai, ugyanazok, akik Garibaldi hatalmas fogadtatását megrendezték, s a (Bright elnökletével megtartott) St. James Hall-i óriásgyűléssel megakadályozták Palmerstont az Egyesült Államok elleni hadüzenet deklarálásában, amikor már éppen azon a ponton volt, hogy ezt megtegye. A francia tagok jelentéktelenek, de a vezető párizsi munkások közvetlen szerveit képviselik. Ugyanígy megvan a kapcsolat azokkal az olasz egyesületekkel is, amelyek nemrégen tartották meg kongresszusukat Nápolyban. Noha éveken keresztül következetesen megtagadtam mindenféle »szervezetben« való részvételt, ezúttal elfogadtam a meghívást, mert itt most olyan dologról van szó, amely komoly munkát tesz lehetővé.” (1864. nov. 29. Lásd M—E. Műv. XXV. köt., 426. old. [oroszul])

Marx felismerte, hogy „nyilvánvalóan a dolgozó osztályok újraéledéséről” van szó, s legfőbb kötelességének érezte, hogy ezeknek új utat törjön.

Emellett külső körülmények folytán szerencsésen úgy alakult, hogy a szellemi vezetés automatikusan neki jutott. A megválasztott bizottság kiegészítette magát új erőkkel, s mintegy ötven tagból állt, ennek fele angol munkás volt. Utánuk a legerősebben Németország volt képviselve körülbelül tíz taggal, s ezek közül többen — mint Marx, Eccarius, Lessner, Lochner, Pfänder — már részt vettek a Kommunisták Szövetségében is. Franciaország kilenc, Olaszország hat, Lengyelország és Svájc két-két képviselővel vett részt. Megalakulása után a bizottság egy albizottságot hozott létre, s ennek feladatává tette a program és az alapszabályok felvázolását.

Ebbe az albizottságba Marxot is beválasztották, de betegség, illetve késedelmes értesítés miatt ismételten akadályokba ütközött, hogy a tanácskozásokon részt vegyen. Eközben Wolf őrnagy, Mazzini magántitkára, az angol Weston és a francia Le Lubez eredménytelenül kísérleteztek az albizottság elé kitűzött feladat megoldásával. Bármily népszerű volt is Mazzini akkoriban az angol munkások között, túl kevéssé értett a modern munkásmozgalomhoz, hogy javaslatával az iskolázott trade-unionistáknak imponálhasson. A proletár osztályharc érthetetlen volt neki, s ezért gyűlölte. Programjába legfeljebb olyan szocialista frazeológiát tudott belevenni, amelyen a hatvanas évek elején a proletariátus már rég túljutott. Ugyanígy alapszabályai is a régmúlt idők szellemében születtek; a politikai összeesküvő társaságok szigorúan centralista szellemében voltak tartva, s nemcsak a trade-unionok létfeltételeivel álltak ellentétben, hanem általában egy nemzetközi munkásszövetség létfeltételeivel, egy olyan munkásszövetségével, amelynek nem volt feladata, hogy új mozgalmat teremtsen, hanem csak az, hogy a különböző országoknak már meglevő, de szétszórt proletármozgalmait egyesítse. A Le Lubez és Weston által előterjesztett javaslatok szintén nem emelkedtek felül valamiféle általános frázispufogtatáson.

Így hát a dolog alaposan zsákutcába jutott, amikor Marx kézbe vette. Szilárdan eltökélte, hogy „lehetőleg egy sor se maradjon meg ebből a vacakból” (Engelshez, 1864. nov. 4.). Hogy teljesen függetlenítse magát az előző javaslatoktól, megfogalmazott egy „Üzenetet” a dolgozó osztályokhoz — erre a St. Martin’s Hall-beli gyűlésen nem is gondoltak —, s ebben visszapillantásszerűen összegezte a munkásosztály sorsát 1848 óta, hogy aztán annál világosabban és rövidebben fogalmazhassa meg a Szervezeti Szabályzatot. Az albizottság azonnal elfogadta javaslatait, csak arra kötelezte Marxot, hogy a Szabályzat bevezetésébe két, „kötelességről” és „jogról” szóló frázist vegyen bele, továbbá legyen benne az „igazság, erkölcs és igazságosság” (lásd uo., 171. old.). Marxnak sikerült ezeket a frázisokat, mint Engelsnek írta, úgy elhelyeznie, hogy ne okozhassanak bajt. Ezek után a főbizottság mind az „Üzenetet”, mind a Szervezeti Szabályzatot egyhangúlag és nagy lelkesedéssel elfogadta.

Az „Alapító Üzenetről” később egyszer Beesly azt mondta, hogy minden bizonnyal ez volt a legerőteljesebb és legátfogóbb okmány, amelyben valaha is tizenkét oldalba összepréselve elemezték a munkások ügyét, a munkásoknak a középosztállyal szemben fennálló követeléseit. Az „Üzenet” azzal kezdődött, hogy megállapította: a munkásosztály nyomora 1848 és 1864 között nem csökkent, noha éppen ez az időszak az ipari fejlődés és a kereskedelem növekedése tekintetében egyedülálló a történelem évkönyveiben. Bizonyítékul okmányszerűen szembeállította egymással egyrészt az állami „Kék könyvek” szörnyű statisztikáit az angol proletariátus nyomoráról, másrészt azokat a számokat, amelyeket Gladstone angol pénzügyminiszter hozott fel költségvetési beszédeiben a hatalomnak és a gazdagságnak ugyanezen idő alatti mámorító, de csakis a vagyonos osztályokat érintő gyarapodásáról. Az „Üzenet” ezt a kiáltó ellentétet az angol viszonyok alapján fedte fel, mert Anglia állt az európai ipar és kereskedelem élén, de hozzátette, hogy más helyi színezettel és valamivel kisebb mértékben ez az ellentét a kontinens minden országában megvan, ahol a nagyipar fejlődik.

A hatalomnak és a gazdagságnak e mámorító gyarapodása mindenütt csupán a vagyonos osztályokra korlátozódik, hacsak nem kap a munkásoknak egy kis része (mint pl. Angliában) valamivel magasabb, de az általános áremelés folytán ismét kiegyenlítődő munkabért.

„A munkásosztály nagy tömege mindenütt egyre mélyebb nyomorba süllyedt, legalább ugyanolyan arányban, amilyenben a felette álló osztályok szociális színvonala emelkedett. Ez ma Európa minden országában megdönthetetlen igazság, tagadhatatlan minden elfogulatlan kutató számára, s csak azok, akiknek érdekük, hogy másokban csalóka reményeket keltsenek, csak azok tagadják, hogy sem a gépek tökéletesítése, sem a tudomány alkalmazása a mezőgazdaságban vagy az iparban, sem a közlekedési segédeszközök és vívmányok, sem új gyarmatok, sem kivándorlás, sem piacok megnyitása, sem szabadkereskedelem, sem mindezek együttvéve nem szüntetik meg a dolgozó tömegek nyomorát; sőt, hogy a mostani ferde alapon a munka alkotó erejének minden új fejlődése szükségszerűen el kell hogy mélyítse a társadalmi ellentéteket, és tovább kell hogy élezze a társadalmi ellentmondásokat. A gazdasági haladás e mámorító korszakában az éhhalál már szinte társadalmi intézmény rangjára emelkedett a brit királyság fővárosában. A történelem évkönyveiben ezt a kort a kereskedelmi és ipari válságnak nevezett társadalmi dögvész egyre gyorsuló visszatérte, egyre nagyobb kiterjedése, egyre halálosabb hatása jellemzi” („A Nemzetközi Munkásszövetség Alapító Üzenete.”)

Az Üzenet ezután visszapillant a munkásmozgalmaknak az ötvenes években elszenvedett vereségeire, és megállapítja, hogy azért ez a korszak sem volt híjával kedvező vonásoknak. Különösen két nagy tényt emel ki. Először is a tízórás munkanap törvényes biztosítását, és ennek az angol proletariátusra gyakorolt igen jótékony hatását. A munkaidő törvényes korlátozásáért folytatott harc közvetlen beavatkozás volt abba a nagy küzdelembe, amely a kínálat és kereslet törvényeinek vak uralma, azaz a burzsoázia politikai gazdaságtana, és a társadalmi előrelátás által szabályozott termelés, azaz a munkásosztály politikai gazdaságtana között folyik.

„A tízórás munkanap törvénye ezért nem csupán nagy gyakorlati siker volt, hanem egy elv győzelme; ez volt az első eset, hogy a burzsoázia politikai gazdaságtana nyílt színen kapitulált a munkásosztály politikai gazdaságtana előtt.”

De még ennél is nagyobb győzelmet vívott ki a proletariátus politikai gazdaságtana a szövetkezeti mozgalom révén, azoknak a szövetkezeti elven alapuló gyáraknak a révén, melyeket néhány merész és senkitől sem támogatott „kéz” hívott életre. E nagy társadalmi kísérletek értékét nem lehet eléggé méltányolni.

„Érvek helyett tettekkel bizonyították be, hogy a nagyméretű, a modern tudomány követelményeivel összhangban álló termelés megvalósítható a »kezek« osztályát alkalmazó munkáltatók osztályának létezése nélkül is; hogy a munkaeszközök gyümölcsözőek akkor is, ha nem monopolizálják őket mint maga a munkás ellen irányuló elnyomás és kizsákmányolás eszközeit; és hogy miként a rabszolgamunka, miként a jobbágymunka, a bérmunka is csak átmeneti, alacsonyrendű forma, és sorsa az, hogy eltűnjék a társult munka előtt, amely nehéz feladatát készséges kézzel, tiszta fejjel, vidám szívvel fogja végezni”.

Mindazonáltal a szövet kezeti munka, mely csak alkalmi kísérletekre korlátozódhat, nem képes megtörni a kapitalista monopóliumot.

„Talán éppen ezért történt, hogy jószándékúnak látszó arisztokraták, filantrópiáról szavaló burzsoák, sőt éleselméjű közgazdászok egyszerre émelyítő dicséretekkel fordultak a felé a szövetkezeti munkarendszer felé, amelyet hiába próbáltak csírájában elfojtani, amelyet az álmodozók utópiájának csúfoltak, vagy a szocialisták elmebajának bélyegeztek”.

Csak a nemzeti méretűvé fejlesztett szövetkezeti munka mentheti meg a tömegeket. A föld és a tőke urai azonban mindig fel fogják használni politikai előjogaikat arra, hogy örökéletűvé tegyék gazdasági monopóliumukat. S ezért vált a politikai hatalom meghódítása a dolgozó osztályok nagyszerű kötelességévé.

Úgy látszik — mondja továbbá az „Üzenet” —, hogy a munkások meg is értették ezt a kötelességüket, mert Angliában, Franciaországban, Németországban és Olaszországban egyidőben mutatkoznak az újjáéledés jelei és egyidejűleg tesznek erőfeszítéseket a munkáspárt politikai újjászervezésére.

„A siker egy eleme birtokukban van — nagy számuk; a szám azonban csak akkor nyom a latban, ha szervezettség egyesíti és tudatos cél felé vezeti”.

A múlt tapasztalata arra tanít, hogy a munkások összhang nélküli erőfeszítéseit közös kudarc bosszulja meg, ha semmibe veszik ezt a testvériséget, amelynek fenn kell állnia a különböző országok munkásai között, és ösztönöznie kell őket arra, hogy szilárdan összetartsanak a felszabadulásért vívott minden küzdelmükben. Ez a megfontolás indította a St. Martin’s Hall-i gyűlést arra, hogy megalapítsa a Nemzetközi Munkásszövetséget.

S még egy meggyőződés hatotta át ezt a gyűlést, hangoztatja az „Üzenet”: ha a dolgozó osztályok felszabadulásához egymás testvéri támogatása szükséges, hogyan érhetik el ezt a nagy célt a kormányok olyan külpolitikája mellett, mely bűnös célokat szolgál, nemzeti előítéleteket játszik ki egymás ellen, s rablóháborúkban pazarolja a nép vérét és vagyonát? Nem az uralkodó osztályok bölcsessége, hanem a bűnös ostobaságukkal szembeforduló proletariátus hősies ellenállása mentette meg Nyugat-Európát attól, hogy belerohanjon egy aljas kereszteshadjáratba, amelynek célja az lett volna, hogy örökkévalóvá tegyék és tovább térj esszék a rabszolgaságot az Atlanti-óceán túlsó partján. Az a szemérmetlen helyeslés, látszat-részvét vagy bárgyú közöny, amellyel a felsőbb osztályok végignézték, hogy Oroszország hogyan ejti zsákmányul a Kaukázus hegyi erősségeit, hogyan gyilkolja le a hős Lengyelországot — alapos figyelmeztetés volt a dolgozó osztályok számára. Rámutatott arra a kötelességükre, hogy éberen figyeljék saját kormányaik diplomáciai üzelmeit, s ezeket, ha lehet, hiúsítsák meg minden hatalmukban álló eszközzel. Ha pedig lehetetlennek bizonyul, hogy megelőzzék az ilyen üzelmeket, akkor egyesüljenek egyidejű demonstrációkban, hogy az erkölcs és az igazság egyszerű törvényei, amelyeknek a magánemberek közötti viszonyt kell szabályozniuk, a nemzetek közötti kapcsolatokban is legfőbb törvényként érvényesüljenek. Az ilyen külpolitikáért folytatott harc része a munkásosztály felszabadításáért folyó általános harcnak. Az „Alapító Üzenet” ugyanazokkal a szavakkal fejeződött be, mint egykor a „Kommunista Kiáltvány”: Világ proletárjai, egyesüljetek!

A Nemzetközi Munkásszövetség Szervezeti Szabályzata rövid indokolással kezdődött; ennek lényege a következőkben foglalható össze: a munkásosztály felszabadítását magának a munkásosztálynak kell kiharcolnia; ez a harc nem újabb osztálykiváltságokért, hanem az osztályuralom megszüntetéséért való harc. A szolgaság minden formájának: a szociális nyomornak, a szellemi elkorcsosodásnak és a politikai függésnek alapja a munkás gazdasági alárendeltsége azoknak, akik elsajátítják a munkaeszközöket, azaz az élet forrásait. Ezért tehát a munkásosztály gazdasági felszabadítása az a nagy cél, amelyet minden politikai mozgalomnak szolgálnia kell. Eddig minden erőfeszítés, mely e nagy célra törekedett, vereséget szenvedett azért, mert hiányzott az összetartás minden egyes országban a különféle munkaágak között, úgyszintén a különböző országok munkásosztályai között is. A munkások felszabadítása nem helyi vagy nemzeti, hanem társadalmi feladat, amely valamennyi országra kiterjed, ahol modern társadalom áll fenn, s ezt csak ezeknek az országoknak tervszerű együttműködésével lehet megoldani. A Szervezeti Szabályzatnak ezen világos és szabatos mondatai után következnek azok a moralizáló közhelyek az igazságosságról és az igazságról, a kötelességekről és a jogokról, amelyeket Marx csak bizonyos ellenkezéssel vett fel szövegébe.

A Szövetség szervezeti vezetője a Főtanács, ennek tagjai a Szövetségben képviselt különböző országok munkásaiból állítandók össze. Az első kongresszusig a St. Martin’s Hallban megválasztott bizottság veszi át a Főtanács hatáskörét, melyet a Szervezeti Szabályzat a következőkben jelölt meg: A Főtanács intézi a nemzetközi közvetítést a különböző országok munkásszervezetei között, állandóan tájékoztatja minden ország munkásait más országok osztálymozgalmairól, statisztikai kutatásokat folytat a dolgozó osztályok helyzetére vonatkozóan, gondoskodik arról, hogy általános érdekű kérdéseket minden munkásegyesületben megtárgyaljanak, nemzetközi viszályok esetén kezdeményezi a Szövetségben egyesült szervezetek egyöntetű és egyidejű akcióit, rendszeres időközben jelentéseket tesz közzé stb. A Főtanácsot az évente egyszer összeülő kongresszus választja. A kongresszus határozza meg mind a Főtanács székhelyét, mind a kövétkező kongresszus helyét és idejét. A Főtanácsnak joga van tagjainak számát kiegészíteni és szükség esetén a kongresszus helyét megváltoztatni, de nem tolhatja ki a kongresszus összeülésének időpontját. Az Internacionáléhoz csatlakozott, különböző országokon belüli munkásegyesületek sértetlenül megőrzik önálló szervezeteiket. Minden független helyi egyesületnek joga ván a Főtanáccsal közvetlen érintkezésbe lépni, de a Főtanács hatékony tevékenységének szükséges előfeltétele, hogy az egyes országok különálló munkásegyesületei a lehetőséghez képest tömörüljenek központi vezetőszervek által képviselt nemzeti testületekben.

Bármennyire helytelen is azt állítani, hogy az Internacionálé egyetlen „nagy koponya” találmánya, de az bizonyos, hogy az Internacionálénak szerencséje volt, hogy keletkezésekor egy nagy koponyát talált, amely megkímélte a hosszas tévutaktól, és megmutatta neki a helyes irányt. Ennél többet Marx nem tett, és nem is akart tenni. Az „Alapító Üzenet” és a Szervezeti Szabályzat éppen azért mesterművek, mert teljesen a dolgok pillanatnyi állásához alkalmazkodtak, s ugyanakkor — Liebknecht találó megjegyzése szerint — a kommunizmus végső konzekvenciáit is tartalmazták, csakúgy mint a „Kommunista Kiáltvány”.

De azért különböztek is a „Kiáltványtól”, mégpedig nemcsak formájukban.

„Idő kell hozzá — írta Marx Engelsnek —, amíg az újraéledt mozgalom lehetővé teszi a kifejezés régi merészségét. Most a lényegben erősnek, a formábaji enyhének kell lenni.” (1864. nov. 4.)

Most különben is más volt a feladat. Az „Alapító Üzenetnek” az volt a célja, mondta Engels sok évvel később, hogy egy nagy hadsereggé kovácsolja össze Európa és Amerika egész harcképes munkásságát. Ezért olyan programot kellett adnia, amely nem csapta be az ajtót sem az angol trade-unionok, sem a francia, belga, olasz és spanyol proudhonisták, sem a német lassalleánusok előtt. A tudományos szocializmus végső győzelmét illetően — ahogy ezt a „Kommunista Kiáltvány” kifejtette — Marx egyedül és kizárólag a munkásosztály szellemi fejlődésében bízott, amelynek az együttes akciók révén szükségszerűen be kellett következnie.

Ezt a bizakodását elég hamar igen kemény próbára tették: alighogy Marx megkezdte az Internacionálé toborzó munkáját, máris súlyos összeütközésbe került azzal az európai munkásosztállyal, amely a legközelebb állt az Internacionálé alapelveihez.

Régi, de se nem szép, se nem igaz szájhagyomány, hogy a német lassalleánusok megtagadták az Internacionáléba való belépést, és általában is ellenséges magatartást foglaltak el az Internacionáléval szemben.

Először is elképzelhetetlen, hogy mi okuk lehetett volna erre. Szoros szervezetüket, amelyet kétségtelenül igen sokra tartottak, az Internacionálé Szervezeti Szabályzata a legcsekélyebb mértékben sem érintette, az „Alapító Üzenetet” pedig szóról szóra aláírhatták volna; sőt különös elégtételül szolgálhatott nekik a szövetkezetekről szóló rész, amely kimondja, hogy a szövetkezeti munkát nemzeti méretűvé kell fejleszteni és nemzeti eszközökkel kell elősegíteni ahhoz, hogy a dolgozó tömegeket megmenthesse.

A való az, hogy a német lassalleánusok elejétől kezdve nagyon is barátságos érzelmeket tápláltak az Internacionálé iránt, jóllehet ennek keletkezése idején éppen-elég gondjuk volt saját ügyeikkel. Lassalle halála után, s végrendeleti javaslatára Bernhard Beckert választották meg az Általános Német Munkásegylet elnökévé, de olyan tehetetlennek bizonyult, hogy áldatlan zűrzavar keletkezett. Az Egyletet már csak az egyleti lap, a „Social-Demokrat” tartotta össze, amely 1864 vége óta J. B. von Schweitzer szellemi vezetése alatt állt. Ez az éppoly erélyes, mint tehetséges férfiú sokat buzgólkodott, hogy Marxot és Engelst munkatársul megnyerje, bevette Liebknechtet (noha erre senki sem kényszerítette) a lap szerkesztőségébe, s mindjárt a 2. és a 3. számban kinyomatta az „Alapító Üzenetet”.

Az azonban tagadhatatlan, hogy Moses Hess, a lap párizsi tudósítója, kétségbe vonta Tolain függetlenségét, azzal gyanúsítván őt, hogy a Palais Royal barátja — ott ugyanis Jérôme Bonaparte tetszelgett a vörös demagóg szerepében. De Schweitzer ezt a levelet csak Liebknecht kifejezett hozzájárulásával közölte. Amikor Marx a közleményt kifogásolta, Schweitzer még messzebb ment, és elrendelte, hogy ezentúl az Internacionáléra vonatkozó összes cikkeket Liebknechtnek személyesen kell szerkesztenie. Sőt, 1865. február 15-én azt írta Marxnak, hogy indítványozni fog egy határozatot, amelyben az Általános Német Munkásegylet kijelenti: teljesen egyetért az Internacionálé alapelveivel és kongresszusain képviselteti magát, s a tényleges csatlakozástól csupán azért tekint el, mert a német szövetségi törvények tiltják a különböző egyletek szövetkezését. Erre a javaslatra Schweitzer már nem kapott választ, sőt, Marx és Engels nyilatkozatot tettek közzé, hogy kilépnek a „Social-Demokrat” munkatársainak sorából (Marx és Engels — a „Social-Demokrat” szerkesztőségéhez, 1865. febr. 23.).

Már ebből is eléggé kitűnik, hogy ez a kínos szakítás semmiképpen sem függött össze az Internacionálé miatti viszályokkal. A szakítás okát Marx és Engels egész világosan megmondták nyilatkozatukban. Kijelentették, hogy soha, egy pillanatig sem tévesztették szem elől a „Social-Demokrat” nehéz helyzetét, és ezért nem támasztottak olyan igényeket, amelyek nem egyeztethetők össze a berlini légkörrel. Ismételten követelték azonban, hogy a kormánnyal és a feudál-abszolutista párttal szemben a lap legalább olyan bátor hangot üssön meg, mint a haladópártiakkal szemben. A „Social-Demokrat” által követett taktika további közreműködésüket a lapban lehetetlenné teszi. Véleményüket a porosz királyi kormányszocializmusról és a munkáspárt helyes állásfoglalásáról az efféle szemfényvesztéssel szemben már részletesen kifejtették annak idején a „Deutsche Brüsseler Zeitung”-ban — válaszként a „Rheinischer Beobachter”-nek, amely azt javasolta, hogy a „proletariátus” lépjen „szövetségre” a „kormánnyal” a „liberális burzsoázia” ellen; s ezen akkori nyilatkozatuknak minden egyes szavát ma is aláírják.

Csakhogy a „Social-Demokrat” taktikájának semmi köze sem volt az ilyen „szövetséghez” vagy a porosz „kormányszocializmushoz”. Miután meghiúsult Lassalle-nak az a reménye, hogy a német munkásosztályt egyetlen hatalmas nekifutással felrázhatja, az alig néhány ezer tagot számláló Általános Munkásegylet két olyan ellenfél közé volt beékelve, amelyek egyenként is elég erősek voltak arra, hogy agyonnyomják. A dolgok akkori állapotában a fiatal munkáspárt semmit sem várhatott a balga gyűlölettől fűtött burzsoáziától, ezzel szemben Bismarcktól, ettől az agyafúrt diplomatától legalább azt remélhette, hogy nem lesz képes megvalósítani nagyporosz politikáját, ha nem ad bizonyos engedményeket a néptömegeknek. Schweitzer sohasem táplált illúziókat ezen engedmények értékét és célját illetően, de olyan időszakban, melyben a német munkásosztály szervezkedésének törvényes előfeltételei majdnem teljesen hiányoztak — hiszen nem volt hatékony választójoga, és a sajtó-, az egyesülési és a gyülekezési szabadság is teljesen a bürokrácia önkényén múlott —, az előrejutás lehetetlen lett volna úgy, hogy a „Social-Demokrat” egyaránt hevesen támadja mindkét ellenfelét, hanem csak úgy, hogy egyiket a másik ellen kijátssza. Ennek a politikának nélkülözhetetlen feltétele volt azonban az, hogy a fiatal munkáspárt minden oldalról megóvja függetlenségét, és a munkástömegekben állandóan elevenen tartsa e függetlenség tudatát.

És erre Schweitzer ugyanolyan buzgalommal, mint eredménnyel törekedett. Hiába keresnénk a „Social-Demokrat”-ban akár csak egyetlen szót is, amelynek olyan íze van, mintha óhajtotta volna a kormánnyal való „szövetséget” a haladópárt ellen. Ha vizsgálat tárgyává tesszük — összefüggésben az általános politikai fejlődéssel — Schweitzer akkori nyilvános szereplését, úgy abban egynémely hibát felfedezhetünk (mint ezt egyébként ő maga is beismerte), de ugyanakkor látnunk kell, hogy Schweitzer lényegében okos és következetes politikát folytatott, amely mindig a munkásosztály érdekeit tartotta szem előtt, és amely sohasem lehetett Bismarck vagy bármely más reakciós által diktált politika.

Ha más nem is, de az az előnye mindenesetre megvolt Schweitzernek Marxszal és Engelsszel szemben, hogy pontosabban ismerte a porosz viszonyokat náluk. Ők még mindig rózsaszínű szemüvegen keresztül látták a helyzetet, és Liebknecht is csődöt mondott abban a felvilágosító és közvetítő szerepben, amely az adott körülmények között rá hárult volna. Liebknecht 1862-ben tért vissza Németországba, a vörös republikánus Brass hívására, aki szintén hazaérkezett a száműzetésből, hogy megalapítsa a „Norddeutsche Allgemeine Zeitung”-ot. Alig tette be azonban Liebknecht a lábát a szerkesztőségbe, amikor kiderült, hogy Brass eladta a lapot a Bismarck-kormánynak. Liebknecht azonnal kivált; de ez a német földön szerzett első tapasztalat nagyon szerencsétlen véletlen volt ránézve. Nem annyira külsőségeiben, hogy most megint az utcára került, mint a számkivetés hosszú éveiben, hiszen ezzel törődött a legkevésbé: személyes érdekeit mindig alárendelte az ügy érdekeinek. De a Brass-szal való élménye gátolta abban, hogy elfogulatlanul tájékozódjék a Németországban talált új viszonyok közepette.

Liebknecht alapjában véve még a régi negyvennyolcas volt, amikor hazájába visszatért. A régi negyvennyolcasságot itt a „Neue Rheinische Zeitung” szellemében kell érteni, amelyben a szocialista elmélet és maga a proletár osztályharc még nagyon háttérbe szorult a levitézlett osztályok uralma ellen folyó forradalmi nemzeti harc mögött. Bármily jól értette is Liebknecht a szocialista elmélet alapgondolatait, ezen elmélet tudományos váza egy kicsit mindig idegen maradt neki. Amit az exilium éveiben Marxtól megtanult, az főképp az a hajlam volt, hogy a nemzetközi politika nagy térségeiben a forradalmi mag után kutasson. S e tekintetben már Marx és Engels is — akik mint született rajnaiak túlságosan lebecsültek mindent, ami kelet-elbai — nagyon kevésre tartották a porosz államot. Még fokozottabban volt meg ez a lekicsinylés az ízig-vérig délnémet Liebknechtben, aki a mozgalmi években csak badeni és svájci földön, a kantonális politika ősi központjaiban tevékenykedett. Liebknecht szemében Poroszország még mindig a március előtti cári vazallus állam volt, amely a korrupció visszataszító eszközeivel hadakozik a történelmi haladás ellen, s amelyet először halomra kell dönteni, mielőtt Németországban egyáltalán gondolni is lehet a modern osztályharcra. Liebknecht nem ismerte fel, hogy az ötvenes évek gazdasági fejlődése mennyire átalakította a porosz államot is, olyan viszonyokat teremtve benne, amelyeknek a hatására történelmi szükségszerűséggé vált, hogy a munkásosztály elkülönüljön a polgári demokráciától.

Ennélfogva a tartós egyetértés Liebknecht és Schweitzer között lehetetlen volt; Liebknecht szemében aztán betelt a mérték, amikor Schweitzer öt cikket közölt a Bismarck-kormányról. Ezek ugyan önmagukban véve mesteri módon vontak párhuzamot a német egység kérdésében folytatott nagyporosz politika és a proletár, forradalmi politika között, de abban a „hibában” szenvedtek, hogy olyan ékesszólóan ecsetelték a nagyporosz politika veszélyes lendületét, hogy az szinte dicsőítésnek hatott. Ezt támadván, Marx is elkövetett egy „hibát”: február 13-i levelében kifejtette Schweitzernek, hogy a porosz kormánytól el lehet ugyan várni, hogy mindenféle frivol játékot fog űzni a termelőszövetkezetekkel, de az már semmiképpen sem várható tőle, hogy a bürokratizmus és a rendőruralom korlátainak áttörésével megszünteti az egyesülési tilalmat. Marx ezúttal teljesen megfeledkezett arról, amit egykor oly meggyőzően állított Proudhonnal szemben, hogy nem a kormányok parancsolnak a gazdasági viszonyoknak, hanem megfordítva, a gazdasági viszonyok a kormányoknak. Nem kellett hozzá több, csak néhány esztendő, és a Bismarck-kormány, akarva, nem akarva, kénytelen volt megszüntetni az egyesülési tilalmat. Február 15-én — ugyanabban a levélben, amelyben megígérte, hogy elősegíti az Általános Német Munkásegyletnek az Internacionáléhoz való csatlakozását, és ismételten hangsúlyozta, hogy mindent, ami az Internacionáléra vonatkozik, Liebknechtnek önállóan kell szerkesztenie — Schweitzer azt válaszolta Marxnak, hogy szívesen fogad bármilyen elméleti felvilágosítást, de a pillanatnyi taktika gyakorlati kérdéseinek helyes eldöntésére csak az képes, aki a mozgalom sűrűjében van és a viszonyokat pontosan ismeri. Erre következett be Marx és Engels részéről a szakítás.

E félreértéseket és zavarokat csak Hatzfeldt grófné végzetes üzelmeinek az ismeretében lehet teljesen megérteni. Lassalle régi barátnője akkoriban súlyos bűnt követett el annak a férfinak az emléke ellen, aki egykor a teljes erkölcsi megsemmisítéstől megvédte. A Lassalle által létrehozott szervezetből egy tekintélytisztelő szektát akart csinálni, amely esküszik a mester szavaira, de nem is úgy, ahogy ő maga elmondta őket, hanem ahogy Hatzfeldt grófné magyarázta. Hogy arcátlanságában mit engedett meg magának, azt leginkább Engelsnek március 10-i, Weydemeyerhez intézett levele mutatja. Ebben a „Social-Demokrat” megalapítására vonatkozó néhány megjegyzés után a következőket olvashatjuk:

„De most e lapocskában tűrhetetlen Lassalle-kultusz keletkezett, közben pedig a leghatározottabban tudomásunkra jutott (az öreg Hatzfeldt grófné mesélte el Liebknechtnek, és fölszólította, hogy ő is ebben a szellemben járjon el), hogy Lassalle sokkal közelebb állt Bismarckhoz, semmint valaha is gondoltuk. Valóságos szövetség volt közöttük, amely olyan messzire ment, hogy Lassallenak el kellett volna utaznia Schleswig-Holsteinbe, hogy ott a hercegségek annexiója érdekében síkra szálljon; ennek ellenében Bismarck meglehetősen határozatlan ígéretet tett valamiféle általános választójog bevezetésére, és kissé határozottabbat az egyesülési jogra, bizonyos szociális engedményekre, munkásszövetkezetek állami támogatására stb. Az ostoba Lassalle-nak Bismarckkal szemben semmiféle biztosítéka sem volt, sőt ellenkezőleg, minden teketória nélkül hűvösre tették volna, mihelyt kényelmetlenné válik. A »Social-Demokrat«-nál dolgozó urak jól tudták mindezt, és mégis egyre nagyobb igyekezettel űzték tovább a Lassalle-kultuszt. S tetejébe ezek a fickók hagyták magukat megfélemlíteni azon fenyegetések által, melyeket Wagener (a »Kreuzzeitung«-tól) hangoztatott, s elkezdtek Bismarcknak udvarolni és vele kacérkodni stb. [...] Erre mi kinyomattunk egy nyilatkozatot és visszaléptünk, szintúgy Liebknecht is.” (1865. márc. 10. Lásd M—E. Műv. XXV. köt., 446—447. old. [oroszul])

Nehezen érthető, hogy Marx, Engels és Liebknecht, akik mindhárman ismerték Lassalle-t, és mindhárman olvasták a „Social-Demokrat”-ot, hogyan hihették el Hatzfeldt grófné meséit, de persze ha már elhitték ezeket, akkor nagyon is érthető, hogy elfordultak attól a mozgalomtól, amelyet Lassalle hozott lendületbe.

Visszalépésüknek azonban nem volt gyakorlati hatása erre a mozgalomra. Még a Kommunisták Szövetségének régi tagjai is — mint például Röser, aki hajdan a kölni esküdtek előtt oly ékesszólással védte a „Kommunista Kiáltvány” alapelveit — Schweitzer taktikája mellett nyilatkoztak.

Így tehát a lassalleánusok eleve távol maradtak az új Szövetségtől; de eleinte az angol szakszervezetek és a francia proudhonisták körében is csak lassan haladt a toborzás munkája.

Hiszen először csupán a szakszervezeti vezetők kis köre értette meg a politikai harc szükségességét, de még ezek a vezetők is inkább csak szakszervezeti céljaik eszközét látták az Internacionáléban. De míg e férfiaknak legalább nagy gyakorlati tapasztalatuk volt szervezeti kérdésekben, addig a francia proudhonistáknak nem kisebb fogyatékosságaik voltak ezen a téren, mint a munkásmozgalom történelmi jellegének világos megértésében. Hatalmas feladat volt az, amelyet az új Szövetség maga elé tűzött, és ennek megoldásához hatalmas szorgalomra, hatalmas erőre volt szükség.

Mindkettőt, a szorgalmat is, az erőt is, Marx adta bele, jóllehet ebben az időben megint nagyon kínozták fájdalmas betegségei, és ezenfelül égett a vágytól, hogy tudományos fő művét legalább valamennyire befejezze. Egyszer fel is sóhajtott:

„A legrosszabb az ilyen agitációs munkáknál, hogy az embert, ha részt vesz bennük, folyton kizökkentik” (Engelshez, 1864. dec. 2. Lásd MEGA, III. rész, 3. köt., 209. old.);

máskor meg azt mondta, az Internacionálé, s minden, ami körülötte van, „lidércnyomásként” nehezedik rá, és boldog volna, ha lerázhatná. De hát ez nem megy, tette hozzá, mert aki Á-t mondott, annak B-t is kell mondani. S alapjában véve Marx nem lett volna az, aki, ha ennek a tehernek a viselése nem tette volna vidámabbá és boldogabbá, mint ha megszabadul tőle.

Csakhamar kitűnt, hogy ő az egész mozgalomnak a tulajdonképpeni „feje”. Nem mintha valamiképp is előtérbe tolta volna magát; végtelenül megvetett minden olcsó népszerűséget, s a demokrata modortól, amely nyilvánosan fontoskodik, és közben semmit sem csinál, abban akart különbözni, hogy a színfalak mögött dolgozik és a nyilvánosság előtt nem szerepel. De azok közül, akik a kis szövetségben tevékenykedtek, senki nem rendelkezett még csak megközelítőleg sem az ilyen átfogó agitációhoz szükséges ritka tulajdonságokkal: a történelmi fejlődes törvényeinek világos és mélyenszántó áttekintésévél, olyan energiával, amely a szükségeset akarja, és olyan türelemmel, amely megelégszik a lehetőségekkel, hosszantűrő elnézéssel a becsületes tévedés és parancsoló kérlelhetetlenséggel a makacs tudatlanság irányában. Itt hasonlíthatatlanul tágabb téren nyílt alkalma Marxnak, mint annak idején a forradalmi Kölnben, azon páratlan képességének a gyakorlására, hogy oktatva és irányítva uralkodjék az emberek felett.

„Borzasztó sok időbe kerültek” neki kezdettől fogva azok a személyes civódások és viszályok, amelyek rendszerint elválaszthatatlanok az ilyen mozgalmak kezdeti lépéseitől. Az olasz és főleg a francia tagok sok felesleges nehezséget okoztak. Párizsban a forradalmi esztendők óta mely ellenszenv uralkodott „a szellemi és a kézi munkások között”; a proletárok nem tudták elfelejteni a tollforgatók nagyon is gyakori árulásait, ezek viszont eretnekséggel vádoltak minden munkásmozgalmat, amely nem akart róluk tudomást venni. De a munkásosztályon belül is dúsan burjánzott — a bonapartista katonai despotizmus hatására — a gyanakvás, a bonapartista besúgástól való félelem, ami annál súlyosabb volt, mert hiányzott az egyletek vagy a sajtó útján való érintkezés. Ennek a „francia levesnek” az állandó bugyborekolása sok értékes estejebe és számtalan körülményes, hosszú határozatába került a Főtanácsnak.

Örvendetesebbek és gyümölcsözőbbek voltak Marx számára azok a munkák, amelyeket az Internacionálé angol szekciójában vegzett. Az angol munkásoknak, akik megakadályozták az angol kormányt, hogy háborúba lepjen az Unió déli államai érdekében, megvolt az erkölcsi joguk, hogy elküldjék szerencsekívánataikat Abraham Lincolnnak, elnökké való újraválasztása alkalmából. Marx fogalmazta meg ezt az üzenetet „a munkásosztály egyenes lelkű fiának”, akinek osztályrészül jutott,

„hogy vezesse országát abban a páratlan küzdelemben, amely egy leigázott faj felszabadításáért [...] folyik.”

Mindaddig, míg az Unió fehér munkásai meg nem értették — mondja a továbbiakban az üzenet —, hogy a rabszolgaság megbecsteleníti köztársaságukat, mindaddig, amíg a néger előtt, akit beleegyezése nélkül adnak el, a fehér munkásnak azzal a kiváltságával dicsekedtek, hogy maga adhatja el magát és megválaszthatja urát, mindaddig képtelenek voltak arra, hogy az igazi szabadságot megszerezzék, vagy európai testvéreik fölszabadító küzdelmét támogassák. De ezt a gátat elmosta a polgárháború vörös vértengere. Marx ezen üzenetet nyilvánvaló kedvvel és az ügy iránti szeretettel vetette papírra, jóllehet ő is, akárcsak Lessing, szerette becsmérelni saját munkáit. Ezúttal például azt írta Engelsnek, hogy azért kellett ezt a vacakot neki magának megcsinálnia (ami sokkal nehezebb, mint valami tartalmilag érdemleges munka), mert szerette volna, hogy az a frazeológia, amelyre ilyen irkafirkának korlátozódnia kell, legalább valamiben különbözzék a vulgáris demokrata frazeológiától. Lincoln nagyon is észrevette ezt a különbséget; igen barátságos és szívélyes hangon felelt — a londoni sajtó nagy csodálkozására, hiszen az „old man” a polgári demokraták szerencsekívánatait csak formális udvariaskodással intézte el.

„Tartalmilag” persze sokkal fontosabb volt ennél az az értekezés, amelyet „Bér-ár-profit“ címen Marx 1865. június 26-án¹ az Internacionálé Főtanácsában adott elő, s amelyben megcáfolta egyes tagoknak azon nézetét, hogy a munkabér általános emelkedése nem javítja meg a munkások helyzetét, tehát a trade-unionok működése káros. Marx kifejtette, hogy ez a nézet abból a tévedésből ered, miszerint a munkabér határozza meg az áru értékét, és ha a kapitalisták ma öt shilling bért fizetnek négy helyett, akkor holnap, a megnövekedett kereslet folytán árujukat négy shilling helyett öt shillingért adhatják el. Marx kijelentette, hogy bármily lapos is ez a nézet, bármennyire is csak a jelenség felszínét látja, mégsem könnyű az ezzel összefüggő valamennyi gazdasági kérdést tájékozatlanoknak megmagyarázni; a politikai gazdaságtanról nem lehet egy órába belezsúfolt tanfolyamot tartani. Mindamellett kitűnően sikerült neki a dolgok megmagyarázása, és a trade-unionok hálásak voltak ezért a jelentős szolgálatáért.

Mindenekelőtt azonban az angol választójogi reform érdekében újjáéledő mozgalom volt az, amelynek az Internacionálé az első jelentős sikereit köszönhette. Marx már 1865. május 1-én így számol be Engelsnek:

„A Reformliga a mi művünk. A szűkebb tizenkettős bizottságban (hat kispolgár és hat munkás) a munkások egytől egyig a mi Tanácsunk tagjai (köztük Eccarius). Meghiúsítottunk minden kispolgári kísérletet, hogy félrevezessék a munkásosztályt [...] Ha ily módon sikerül az angol munkásosztály politikai mozgalmát újra felvillanyozni, Szövetségünk minden hűhó nélkül többet tett az európai munkásosztályért, mint amennyit bármilyen más módon lehetséges lett volna. És minden okunk megvan, hogy bízzunk a sikerben.”

Mire Engels május 3-án a következőket feleli:

„A Nemzetközi Munkásszövetség valóban rövid idő alatt és kevés hűhóval óriási területet hódított meg. De nagyon jó, hogy most az angol ügyekkel van elfoglalva, és nem kell örökké a francia klikkek civódásaival bajlódnia. Így mégis találsz valami kárpótlást az időveszteségedért.” (lásd MEGA, III. rész, 3. köt., 265. old.)

Sajnos, csakhamar kitűnt, hogy ennek a sikernek is megvan az árnyoldala.

Marx az általános helyzetet még nem tartotta elég érettnek arra, hogy a Szövetség nyilvános kongresszust tartson, holott ennek egybehívása 1865-re, Brüsszelbe, már tervbe volt véve. Marx attól félt, és nem indokolatlanul, hogy a kongresszuson bábeli zűrzavar lesz. Nagy fáradsággal sikerült neki — különösen a franciák ellenállásával szemben — elérnie, hogy a nyilvános kongresszus helyett ideiglenes, zárt konferenciát hívjanak össze Londonba, s ezen csak a vezető bizottságok tagjai vegyenek részt a később megtartandó kongresszus előkészítésére. Ezt a javaslatát Marx egyrészt azzal indokolta, hogy szükség van ilyen előzetes megbeszélésre, másrészt azzal, hogy hivatkozott az angol választási mozgalomra és a Franciaországban kezdődő sztrájkokra, végül pedig felhozta azt is, hogy Belgiumban éppen most bocsátottak ki olyan, külföldiekre vonatkozó törvényt, amely lehetetlenné teszi a kongresszusnak Brüsszelben való megtartását.

A londoni konferencia 1865. szeptember 25-től 29-ig ülésezett. A Főtanács részéről Odger elnökön, Cremer főtitkáron és néhány más angol tagon kívül delegálva volt Marx is, úgyszintén az a két munkatársa, akik legtöbbet segítettek neki az Internacionálé ügyeiben: Eccarius és Jung. Jung Londonban letelepedett svájci órás volt, aki egyformán jól beszélt németül, angolul és franciául. Franciaországból Tolain, Fribourg és Limousin jöttek, akik később mind elpártoltak az Internacionálétól, továbbá Schily, Marx régi barátja már 1848 óta, és Varlin, a Párizsi Kommün későbbi hőse és mártírja. Svájcból Dupleix könyvkötő képviselte a francia és olasz anyanyelvű munkásokat, míg a német anyanyelvűeket Johann Philipp Becker képviselte, aki valamikor kefekötő, most pedig fáradhatatlan agitátor volt. Belgiumból César de Paepe jött, aki mint szedőtanonc felcsapott orvostanhallgatónak és orvossá lett.

Az értekezlet mindenekelőtt a Szövetség pénzügyeivel foglalkozott. Kitűnt, hogy az első évben alig 33 font jött össze. A rendszeres tagdíjfizetésre még nem volt döntés, csak arról határoztak, hogy propagandacélokra és a kongresszus költségeire 150 fontot gyűjtenek, mégpedig Angliában 80, Franciaországban 40, Németországban, Belgiumban és Svájcban 10—10 fontot. Ezt a költségvetést azonban nem tartották be, aminthogy a „dolgok idege” sohasem volt az Internacionálé idege. Marx évek múltán keserű humorral jegyezte meg, hogy a Főtanács pénzügyei állandóan növekvő negatív számok. Engels pedig évtizedekkel később azt írta, hogy a Főtanács az Internacionálé sokat emlegetett „milliói” helyett legtöbbször csak adósságokkal rendelkezett, s hogy ilyen kevés pénzzel talán soha, sehol sem értek el ekkora eredményeket.

Az angliai helyzetről Cremer főtitkár tett jelentést. A kontinensen nagyon gazdagoknak tartják a trade-unionokat, és úgy vélik, hogy támogathatnák a saját ügyüket; ámde a trade-unionokat kötik a saját kicsinyes alapszabályaik. Kevesek kivételével tagjaik nem értenek a politikához, és ezt nehezen is lehet nekik megmagyarázni. De tagadhatatlan, hogy van bizonyos haladás. Néhány esztendővel ezelőtt az Internacionálé küldötteit meg sem hallgatták volna; ma azonban szívesen fogadják, meghallgatják őket, és egyetértenek alapelveikkel. Ez az első eset, hogy a trade-unionok jól fogadnak olyan egyesülést, amelynek köze van a politikához.

Franciaországról Fribourg és Tolain számolt be. Elmondták, hogy ott kedvezően fogadták az Internacionálét; Párizson kívül Rouenban, Nantes-ban, Elbeufben, Caenban és más helyeken is szerveztek be tagokat, s tekintélyes számú tagsági igazolványt adtak el 1,25 frank évi tagsági díj ellenében, csak hát az ebből befolyt összeget elemésztette a párizsi központi iroda berendezése és a delegátusok útiköltsége. A Főtanácsot a még eladatlan és feltétlenül eladásra kerülő 400 db tagsági igazolvánnyal vigasztalták. A francia küldöttek elpanaszolták, hogy a kongresszus elhalasztása nagyon akadályozza a fejlődést, ugyanakkor panaszkodtak amiatt is, hogy a munkásokat mennyire megfélemlíti a bonapartista rendőruralom; lépten-nyomon azzal a kifogással élnek: előbb mutassátok meg, hogy mit tudtok, s majd aztán csatlakozunk.

Igen kedvezően hangzottak azok a beszámolók, amelyeket Becker és Dupleix tartottak Svájcra vonatkozóan, noha ott az agitáció csak hat hónappal megelőzőleg kezdődött. Genfben 400, Lausanne-ban és Veveyben 150—150 tagot számláltak. A havi tagsági díj 50 pence, de a tagok a kétszeresét is megfizetnék, mert teljesen átérzik, hogy a Főtanácsnak adózniuk kell. Pénzt persze onnan se hoztak magukkal a küldöttek, csupán azt a vigaszt, hogy egész szép többletbevételt hoztak volna, ha nincsenek útiköltségeik.

Belgiumban csak egy hónapja folyt az agitáció. De Paepe jelentette, hogy már 60 tagot szerveztek be, akik kötelezték magukat, hogy évente legalább három frankot fizetnek, s ennek harmadrésze a Főtanácsot fogja illetni.

Ami a kongresszust illeti, erre vonatkozólag Marx a Főtanács nevében azt indítványozta, hogy 1866 szeptemberében vagy októberében tartsák meg Genfben. A helyet egyhangúlag megszavazták, de az időpontot, a franciák heves sürgetésére, előrehozták május utolsó hetére. A franciák azt is követelték, hogy mindenki, aki tagsági igazolvánnyal rendelkezik, részt vehessen és szavazhasson a kongresszuson; kijelentették, hogy ez számukra elvi kérdés, mert az általános választójogot így kell értelmezni. Csak heves vita után lehetett keresztülvinni, hogy elfogadják a delegátusok révén való képviseletet, ezt az elvet főként Cremer és Eccarius támogatta.

A kongresszus napirendjéről a Főtanács igen bőven gondoskodott. A következő kérdések megvitatását javasolta: a szövetkezeti munka; a munkaidő megrövidítése; a női és gyermekmunka; a szakszervezetek múltja és jövője; az állandó hadseregek hatása a dolgozó osztályok érdekeire stb. Mindezt egyhangúlag elfogadták, csak két napirendi pont okozott véleményeltérést.

E két pont egyikét nem a Főtanács indítványozta, hanem a franciák. A napirend külön tárgyaként javasolták a következőt: A vallásos eszmék, s befolyásuk a társadalmi, politikai és szellemi mozgalmakra. Hogy erre mi indította a franciákat, s hogy erről mi volt Marx véleménye, az talán a legtömörebben Marxnak Proudhonról írt megemlékezése néhány mondatából tűnik ki; a megemlékezés pár hónappal korábban jelent meg Schweitzer „Social-Demokrat”-jában, s ennél több cikket nem is igen írt ebbe a lapba.

„Támadásai a vallás, az egyház stb. ellen — mondja itt Proudhonról Marx — helyileg mégis nagy szolgálatot tettek egy olyan korban, amikor a francia szocialisták azt tartották helyesnek, hogy a XVIII. század polgári voltairianizmusát és a XIX. század német istentelenségét vallásosságukkal szárnyalják túl. Ha Nagy Péter az orosz barbárságot barbársággal verte le, úgy Proudhon minden tőle telhetőt megtett, hogy a francia frázisokat frázisokkal verje le.”

Az angol küldöttek között is voltak, akik óva intettek attól, hogy ezt az „Erisz almáját” bedobják a vitába, de a franciák 18 szavazattal 13 ellen mégis keresztül vitték javaslatukat.

A másik erősen vitatott napirendi pont témáját a Főtanács indítványozta; ez az európai politikának olyan kérdését érintette, amely Marx számára különösen fontos volt, s így hangzott:

„Oroszország növekvő európai befolyása megfékezésének szükségszerűsége, mégpedig úgy, hogy a nemzetek önrendelkezési jogának megfelelően helyreállítják a független — demokratikus és szocialista alapokon nyugvó — Lengyelországot.”

Erről a napirendi pontról viszont a franciák nem akartak hallani; minek összekeverni a politikai kérdéseket a szociális kérdésekkel, mondták, minek a távolba kalandozni, amikor a saját portánkon is elég harcolni valónk van az elnyomás ellen, minek az orosz kormány befolyását megfékezni, amikor a porosz, az osztrák, a francia és az angol kormány befolyása semmivel sem kevésbé végzetes? Ebben az értelemben szólt hozzá, és igen határozottan, a belga küldött is. César de Paepe úgy vélte, hogy Lengyelország visszaállítása csak három osztálynak válnék előnyére: az arisztokráciának, a nemességnek és a papságnak.

E kérdésnél Proudhon befolyása egészen nyilvánvaló volt. Proudhon ismételten nyilatkozott Lengyelország visszaállítása ellen, utoljára még az 1863-as lengyel fölkelés idején, s ekkor, Marx fent említett cikke szerint, a cár tiszteletére szinte agyalágyult cinizmusról tett tanúbizonyságot. Ezzel szemben Marxban és Engelsben ugyanez a felkelés újra életre keltette azt a régi szimpátiát, amellyel a forradalmi években a lengyel ügy iránt viseltettek; közös kiáltványt is akartak kiadni ez alkalomból, de ebből nem lett semmi.

A Lengyelország iránti rokonszenvük azonban nem volt kritika nélküli; 1863. április 21-én Engels a következőket írta Marxnak:

„Meg kell mondjam, hogy az 1772-es év lengyeleiért csak egy bivaly lelkesedhet. Hiszen Európa legnagyobb részében akkor a nemesség bizonyos méltósággal, sőt részben szellemességgel bukott meg, bármennyire is az volt az általános alapelve, hogy a materializmus abból áll, amit az ember megeszik és megiszik, hogy közösül, játékon pénzt nyer vagy gazságaiért fizetséget kap; de módszereiben egyik nemesség sem volt olyan ostoba, mint a polyák, amely eladta magát az orosznak.” (lásd MEGA, III. rész, 3. köt., 139. old.)

Ameddig azonban még csak gondolni sem lehetett arra, hogy Oroszországban magában forradalom tör ki, addig Lengyelország helyreállítása kínálta az egyetlen lehetőséget az európai kultúrára gyakorolt cári befolyás visszaszorítására; ennek megfelelően Marx a lengyel felkelés kegyetlen elfojtásában és a cári despotizmus kaukázusi előtörésében látta az 1815 óta bekövetkezett legfontosabb európai eseményt. Ezt a két eseményt hangsúlyozta Marx a leginkább az „Alapító Üzenetnek” a proletariátus külpolitikájával foglalkozó részében, s még jóval később is igen keserűen nyilatkozott arról az ellenállásról, amelyre e napirendi pont Tolainnél, Fribourgnál és másoknál talált. Egyelőre azonban sikerült neki az angol küldöttek segítségével ezt az ellenállást megtörni, s a lengyel kérdés napirenden maradt.

A konferencia délelőtti, zárt ülésein Jung elnökölt, esti, félnyilvános gyűlésein pedig Odger. Az esti gyűléseken azokat a kérdéseket vitatták meg munkások bevonásával, amelyeket a zárt üléseken már tisztáztak. A párizsi küldöttek kinyomtatták a konferenciáról készített jelentésüket és a kongresszus tervbe vett programját, s ez igen élénk visszhangot keltett a párizsi sajtóban.

Marx nyilvánvaló elégedettséggel jegyezte meg:

„Párizsi barátaink kissé elképedtek azon, hogy éppen az Oroszországgal és Lengyelországgal foglalkozó paragrafus, amelyről tudni sem akartak, kelti a legnagyobb szenzációt.” (Engelshez, 1865. nov. 20. Lásd uo., 296. old.)

S Marx még évek múltán is szívesen hivatkozott arra a „lelkes kommentárra”, amelyben Henri Martin, ismert francia történetíró különösen ezt a pontot, de a kongresszus programját általában is részesítette.

Az odaadás, amellyel Marx az Internacionálé ügyeivel foglalkozott, azzal a kellemetlen személyes következménnyel járt, hogy kenyérkereső munkája szünetelt és újból rászakadt minden gond.

Már július 31-én kénytelen volt Engelsnek megírni, hogy két hónapja csupán a zálogházból él.

„Biztosítlak, hogy szívesebben levágattam volna a hüvelykujjamat, mintsem Neked ezt a levelet megírjam. Igazán lesújtó, ha az ember fele életén át függő helyzetben marad. Az egyetlen gondolat, amely emellett mégis tartást ad nekem, az, hogy mi ketten társas cég vagyunk, s én áldozom az időmet a »biznisz« elméleti és pártoldalának. Igaz, hogy körülményeimhez képest túlságosan drágán lakom, ezenfelül ebben az évben jobban is éltünk, mint különben. De ez az egyetlen mód arra, hogy a gyerekek — eltekintve a sok mindentől, amit elszenvedtek, s amiért legalább rövid időre kárpótlást kaptak — olyan ismeretségekre és kapcsolatokra tegyenek szert, amelyek jövőjüket biztosíthatják. Azt hiszem, Te is azon a véleményen leszel, hogy a mi esetünkben, még ha csupán a kereskedő szemével nézzük is a dolgot, nem helyén való a legszigorúbb proletár életmód, holott ezt nagyon jól meg lehetne oldani, ha csak kettesben lennénk a feleségemmel, vagy ha a lányok fiúk volnának.” (1865. júl. 31. Lásd uo., 279. old.)

Engels ugyan azonnal Marx segítségére sietett, de mindazonáltal néhány esztendőre ismét beköszöntött az élet nyomorúságos gondja.

Néhány hónappal később új kereseti lehetőség kínálkozott Marxnak egy éppoly különös, mint váratlan ajánlat révén, melyet 1865. október 5-i levelében Lothar Bucher tett neki. A két férfiúnak azokban az években, amikor Bucher Londonban menekültként élt, nem volt egymással semmiféle kapcsolata, baráti kapcsolatokról nem is szólva; s Marx azután is igen kritikusan szemlélte Buchert, mikor az kivált az általános emigráns tömegből és Urquhart lelkes követője lett. Ezzel szemben Bucher nagyon kedvezően nyilatkozott Borkheimnek Marx Vogt ellen írt könyvéről, és foglalkozni is akart vele az „Allgemeine Zeitung“-ban. Igaz, hogy ebből aztán nem lett semmi, vagy azért, mert Bucher nem írta meg a cikket, vagy pedig azért, mert az augsburgi újság nem volt hajlandó közölni. Bucher később a porosz amnesztiarendelet kibocsátása után hazatért, és Berlinben megbarátkozott Lassalle-lal; vele együtt érkezett az 1862-es világkiállításra Londonba, és személyesen csak ekkor ismerkedett meg Marxszal, Lassalle révén. Marx úgy találta, hogy Bucher „egészen finom, habár kissé zavaros emberke” (Engelshez, 1862. júl. 30. Lásd uo., 84. old.), akiről nem tételezhető fel, hogy egyetért Lassalle „külpolitikájával”. Lassalle halála után Bucher a porosz kormány szolgálatába állt, s ekkor Marx őt is és Rodbertust is Engelshez intézett egyik levelében a következő kemény szavakkal intézte el:

„Csibész banda ez az egész berlini, marki és pomerániai csőcselék!” (1864. dec. 10. Lásd uo., 213. old.)

Bucher most a következőket írta Marxnak:

„Először is a business! [üzlet]. A »Staatsanzeiger« szeretne havi beszámolókat közölni a pénzpiac eseményeiről (és természetesen az árupiacéról is, amennyiben a kettő nem választható el). Megkérdeztek, nem tudok-e valakit javasolni, mire azt feleltem, hogy senki sem tudná ezt Önnél jobban csinálni. Ennek folytán felkértek, hogy forduljak Ö-nhöz. A cikkek terjedelmét nem írják elő, minél alaposabbak és kimerítőbbek lesznek, annál jobb. A tartalmat illetően magától értetődik, hogy Ön csak tudományos meggyőződését követheti, de az olvasóközönségre (haute fináncé) [fináncarisztokrácia], és nem a szerkesztőségre való tekintettel tanácsos volna, hogy a kérdések legbelsőbb magvát csak a bennfentesek számára tenné érthetővé, és a vitákat mellőzné.”

Ezután még néhány üzleti megjegyzés következik, majd visszaemlékezés egy Lassalle-lal tett közös kirándulásra, akinek a halála még mindig „pszichológiai rejtély” Bucher számára. A továbbiakban közli, hogy mint Marx bizonyára tudja, visszatért első szerelméhez, az aktákhoz.

„Mindig eltért a véleményem Lassalle-étól, aki a fejlődést nagyon is gyorsnak képzelte. A liberális párt még sokszor fog vedleni, mielőtt kimúlik; aki tehát élete folyamán még dolgozni kíván az államon belül, annak fel kell zárkóznia a kormány mellé.”

A levél Marxnénak és a fiatal hölgyeknek, főleg a legkisebbnek szóló üdvözletekkel és a szokásos frázissal végződik: maradok kiváló tisztelettel stb.

Marx visszautasította ezt az ajánlatot, de nincsenek közelebbi adataink, hogy mit írt, és mi volt a véleménye Bucher leveléről. Közvetlen a levél vétele után Manchesterbe utazott, ahol a dolgot bizonyára megbeszélte Engelsszel; levelezésükben nem történik erről említés, s Marxnak más barátaihoz írt leveleiben is, amennyire ez ideig ismeretes, csak egyszer fordul elő ez az ügy, egészen futólag. Ámde tizennégy esztendővel később, amikor Hödel és Nobiling merényletei után tomboló szocialistaüldözés tört ki Berlinben, Marx az üldözők táborának szemébe vágta Buchernek e levelét, s ez ott bombaként robbant. Bucher abban az időben a berlini kongresszus titkára volt, s félhivatalos életrajzírója szerint ő fogalmazta az első szocialistaellenes törvény tervezetét, amelyet Hödel merénylete után terjesztettek a Reichstag elé, de akkor még a Reichstag nem fogadta el.

Azóta nagyon sokat vitatkoztak arról, vajon nem akarta-e Bismarck Bucher levelével Marxot megvesztegetni. Az biztos, hogy Bismarck 1865 őszén, amikor a gasteini szerződés az Ausztriával való fenyegető szakítást csak nagy nehezen hárította el, saját vadászhasonlata szerint nagyon is haj lamos volt arra, hogy „szabadon eressze az összes ugatni akaró kutyákat”. De persze sokkal megcsontosodottabb kelet-elbai junker volt, semhogy egy Disraeli vagy egy Bonaparte módjára a munkáskérdéssel kacérkodjék; köztudomású, hogy milyen nevetséges elképzelései voltak Lasalleról, akivel pedig több ízben személyesen is érintkezett. Közvetlen környezetében két olyan ember volt, akik ebben a kényes kérdésben jobban kiismerték magukat nálánál, mégpedig éppen Lothar Bucher és Hermann Wagener. Akkoriban Wagener buzgón igyekezett, hogy a munkásmozgalmat lépre csalja, és amennyiben ez Hatzfeldt grófnén múlt, lépre is csalta. De Wagener — mint a junker párt szellemi vezetője és Bismarck régi barátja még a március előtti időkből — sokkal függetlenebb volt Buchernél, aki teljesen rá volt szorulva Bismarck jóindulatára, mert a bürokrácia, mint hívatlan betolakodót, ferde szemmel nézte, s a király, még 1848 miatt, hallani sem akart róla. Bucher különben is gyönge jellem volt, „szálka nélküli hal”, ahogy barátja, Rodbertus emlegette.

Ha tehát Marxot Bucher levelével meg akarták vásárolni, akkor ez bizonyára nem történhetett Bismarck előzetes tudta nélkül. Kérdés, hogy létezett-e egyáltalában ilyen megvesztegetési terv. A mód, ahogy Marx Bucher levelét az 1878. évi szocialistaüldözés ellen fölhasználta, éppoly megengedett, mint ügyes sakkhúzás volt, de ezzel még az sincs bebizonyítva, hogy Marx Bucher levelét elejétől kezdve megvesztegetési kísérletnek tekintette, s még kevésbé az, hogy a levél valóban ilyen kísérlet volt. Bucher nagyon jól tudta, hogy Marx a Schweitzerrel való szakítása óta elég rossz hírnévnek örvend a lassalleánusoknál; ezenkívül egy-egy havi beszámoló a nemzetközi pénz- és árupiacról az összes német újságok legunalmasabbikában aligha volt alkalmas eszköz arra, hogy a Bismarck politikája elleni általános elégedetlenséget csillapítsa, vagy éppenséggel a munkásokat ennek a politikának megnyerje. Ezért tehát lehet valami igazság Buchernek azon bizonykodásában, hogy régi száműzött sorstársát minden politikai hátsógondolat nélkül ajánlotta be a „Staatsanzeiger” szerkesztőjének, habár hozzátehetjük, hogy ugyanez a szerkesztő bizonyára eleve tiltakozott volna a szabadkereskedelem haladó hívével való együttműködés ellen. Miután Bucher Marxnál így felsült, Dühringhez fordult, aki vállalta is a dolgot, de csakhamar abbahagyta, mert a lap szerkesztője korántsem tanúsította a „tudományos meggyőződés” iránt azt a tiszteletet, amelyet Bucher annyira dicsért nála.

Annál az anyagi megszorultságnál, amelybe Marx az Internacionálé érdekében folytatott idegőrlő tevékenysége és tudományos munkássága következtében jutott, még sokkal súlyosabb baj volt egészségének állandó rosszabbodása. 1866. február 10-én ezt írja neki Engels:

„Igazán kellene már végre valami értelmeset csinálnod, hogy ebből a karbunkulushistóriából kievickéljél [...] Hagyd el egy időre az éjszakai munkát és folytass kissé rendszeresebb életmódot.” (lásd MEGA, III. rész, 3. köt., 307. old.)

Erre Marx február 13-án így válaszol:

„Tegnap megint agyoncsapott voltam, mert egy kutyakomisz karbunkulus kifakadt a bal ágyékomon. Ha volna elég pénzem a családom számára, ha a 385 könyvem készen lenne, akkor igazán közömbösen hagyna, hogy ma vagy holnap kerülök-e a szentmihálylovára. De a mai körülmények között ezt még nem engedhetem meg magamnak.” (lásd MEGA, III. rész, 3. köt., 308. old.)

Egy héttel később² Engels a következő ijesztő hírt kapta:

„Ezúttal a bőrömről volt szó. Családom nem is tudta, hogy mennyire komoly a dolog. Ha ez a história még három-négyszer ugyanebben a formában megismétlődik, a halál fia vagyok. Meglepően lefogytam, és még mindig átkozottul gyenge vagyok, nem fejben, hanem ágyékban és lábban. Az orvosoknak teljesen igazuk van, hogy ennek a visszaesésnek a túlhajtott éjszakai munka a fő oka. De nem közölhetem ezekkel az urakkal — s céltalan is volna —, hogy milyen okok kényszerítenek erre a különcködésre.” (lásd uo., 305. old.)

De most már Engels kierőszakolta, hogy Marx rászánja magát néhány heti pihenőre, s a tengerpartra, Margate-be menjen.

Marx itt hamarosan visszanyerte jókedvét. Laura leányának szóló vidám levelében így ír:

„Nagyon örülök, hogy magánházban szállásoltam el magamat és nem vendégfogadóban, ahol elkerülhetetlenül helyi politikával, családi botrányokkal és szomszédszapulással kínozzák az embert. És mindamellett nem énekelhetem el a deei molnárral együtt: »Nem törődöm senkivel, és velem sem törődik senki.« Mert mégis itt van a szállásadónőm, aki ugyan süket, mint az ágyú, és a leánya, aki krónikus rekedtségben szenved, de nagyon kedves emberek, figyelmesek és nem tolakodók. Én magam valóságos vándorbot lettem, majdnem egész nap mászkálok, szívom a levegőt, és este tízkor lefekszem. Nem olvasok és még annál is kevesebbet írok, s általában beledolgozom magamat a semmittevésnek abba a lelkiállapotába, amelyet a buddhizmus a legnagyobb emberi boldogságnak tart.” (1866. márc. 20. Lásd M—E.Műv. XXV. köt., 467. old. [oroszul])

A levél végén Marx a következőképp évődik lányával, nyilván már a küszöbön álló családi eseményre célozva:

„Lafargue, ez az átkozott csibész, folyton a proudhonizmusával gyötör, s úgy látszik nem nyughat, amíg azt a kreol koponyáját alaposan be nem verem” (Lásd uo., 469. old.).

Éppen Marxnak margate-i üdülése idején kezdtek el mennydörögni és villámlani a Németország fölött tornyosuló háborús viharfellegek. Április 8-án Bismarck Ausztria ellen irányuló támadó szövetséget kötött Olaszországgal, s a rákövetkező napon azt indítványozta a Bundestagnak, hogy hívjon össze az általános választójog alapján német parlamentet, amely megvitatja a német kormányok által létrehozandó szövetségi reformot. Marx és Engels álláspontja ezekkel az eseményekkel kapcsolatban megint csak azt mutatta, hogy mennyire idegenek lettek nekik a német viszonyok. ítéletük meglehetősen ingadozó volt. Április 10-én Engels a következőket írja a német parlament összehívására vonatkozó Bismarck-féle javaslatról:

„Milyen szarvasmarha lehet ez a fickó, ha azt hiszi, hogy ez csak egy fikarcnyit is használ neki! [...] Ha csakugyan komolyra fordul a dolog, akkor ez lesz az első eset a történelemben, hogy a fejlődés Berlin magatartásától függ. Ha a berliniek a kellő időben lépnek fel, akkor esetleg sikerülhet a dolog — de ki bízhat ezekben az emberekben?” (Marxhoz, 1866. ápr. 10. Lásd MEGA, III. rész, 3. köt., 325. old.).

Három nappal később viszont, igen világos előrelátással, így vélekedik:

„Úgy látszik, a német polgár, némi vonakodás után, ebbe (ti. az általános választójogba — F. M.) belenyugszik, hiszen a modern burzsoázia igazi vallása a bonapartizmus. Egyre világosabbá válik előttem, hogy a burzsoázia nem képes arra, hogy közvetlenül maga uralkodjék, tehát ott, ahol egy oligarchia nem vállalhatja magára, mint itt Angliában, hogy jó fizetés ellenében az államot és társadalmat a burzsoázia érdekei szerint vezeti, ott a bonapartista féldiktatúra a normális forma; ez érvényesíti a burzsoázia nagy anyagi érdekeit még a burzsoázia ellen is, de az uralomból magából nem ad neki részt. Másrészt viszont ez a diktatúra kénytelen akarata ellenére magáévá tenni a burzsoáziának ezeket az anyagi érdekeit. így érthető, hogy Bismarck úr most elfogadja a Nemzeti Egylet programját. A végrehajtás persze már egészen más dolog, de a német polgár miatt aligha gyűlik meg a baja Bismarcknak.” (Marxhoz, 1866. ápr. 13. Lásd M—E. Vál. Lev., 204. old.)

Amin azonban Bismarck tényleg hajótörést szenved, mondja továbbá Engels, az az osztrák katonai erő lesz, mert Benedek feltétlenül jobb tábornok, mint Frigyes Károly herceg; Ausztria saját erejéből rá tudja kényszeríteni Poroszországot a békére, de Poroszország Ausztriát nem; így tehát minden porosz siker felhívás lenne Bonaparténak a beavatkozásra.

Majdnem ugyanezen szavakkal jellemezte Marx az akkori helyzetet újonnan szerzett barátjának, Kugelmann-nak írt levelében; Kugelmann hannoveri orvos volt, aki már 1848-ban, egész fiatal korában rajongott Marxért és Engelsért, valamennyi írásukat gondosan összegyűjtötte, de csak 1862-ben, Freiligrath közvetítésével ismerkedett meg Marxszal, s hamarosan jó viszonyba került vele. Marx a katonai kérdésekben mindig teljesen és kritika nélkül elfogadta Engels véleményét, holott a kritikátlanság éppen nem tartozott tulajdonságai közé.

De Engels túlbecsülte Ausztria erejét, s ami még ennél is meglepőbb, helytelen elképzelései voltak a porosz hadsereg belső állapotát illetően. Ez különösen azért meglepő, mert korábban igen kiváló dolgozatot írt arról a hadseregreformról, amely miatt a porosz alkotmánykonfliktus kitört, s ebben á polgári demokrata fecsegést magasan felülmúló áttekintéssel ismertette ezt a kérdést. Május 25-én azonban így vélekedett:

„Ha az osztrákok elég okosak és nem támadnak, akkor a porosz hadseregen belül biztosan elkezdődik a tánc. Ezek a fickók még sohasem voltak ilyen rebellisek, mint ennél a mozgósításnál. Az ember, sajnos, csak igen-igen kis részét tudhatja meg annak, ami történik, de ennyiből is látható, hogy ezzel a hadsereggel a támadó háború lehetetlenség.” (Marxhoz, 1866. máj. 25. Lásd MEGA, III. rész, 3. köt., 335. old.)

És még június 11-én is ezt írja:

„A Landwehr ebben a háborúban éppen olyan veszedelmes lesz a poroszok számára, mint a lengyelek voltak 1806-ban, akik szintén a hadseregnek több mint egyharmadát tették ki, és az egész históriát dezorganizálták. Csakhogy a Landwehr majd nem szökevénnyé, hanem lázadóvá lesz a vereség után.” (Marxhoz, lásd uo., 340. old.)

De aztán Königgrätz eloszlatta a ködöt, és Engels már a csata utáni napon így ír:

„Mit szólsz a poroszokhoz? A sikerek kiaknázása hallatlan energiával ment végbe. Ily döntő ütközet nyolc óra alatt: erre még nem is volt példa; más körülmények között két napig tartott volna. De hát a gyújtószeges puska istentelen fegyver, meg ezek a legények is valóban olyan bravúrral verekedtek, amilyent efféle békebeli csapatoknál ritkán láttam.” (Marxhoz, 1866. júl. 4. Lásd uo., 342. old.)

Engels és Marx is tévedhettek, és gyakran tévedtek is, de sohasem idegenkedtek az olyan felismerésektől, amelyeket maguk az események kényszerítettek rájuk. A porosz győzelem kemény falat volt nekik, de nem rágódtak rajta tehetetlenül. Engels, aki ebben a kérdésben továbbra is megmaradt hangadónak, július 25-én már a következőképpen foglalta össze véleményét:

„A németországi helyzetet most meglehetősen egyszerűnek látom. Attól a pillanattól fogva, mikor Bismarck a porosz hadsereg segítségével olyan hatalmas sikerrel megvalósította a burzsoázia kisnémet tervét, Németország fejlődése olyan határozottan ebben az irányban halad, hogy nekünk is, mint mindenki másnak, el kell ismernünk a befejezett tényt, akár tetszik, akár nem [...] A dolognak az a jó oldala van, hogy leegyszerűsíti a helyzetet, megkönnyíti a forradalmat azáltal, hogy a kis fővárosok csetepatéit kiküszöböli, és mindenesetre meggyorsítja a fejlődést. Végül is egy német parlament mégis egészen más valami, mint egy porosz kamara. A mozgalom magával sodorja az egész kisállamiságot, a legrosszabb lokalizáló befolyások megszűnnek, és a pártok végre valóban nemzetiek lesznek, nem csupán helyiek.”

Amire Marx két nappal később száraz tárgyilagossággal így felelt:

„Teljesen osztom nézetedet, hogy ezt a vacakot úgy kell fogadnunk, ahogy van. Mégis kellemes, hogy az első szerelem e zsenge korszakát távolból nézzük.”

A július 25-i levelében Engels még azt is megemlíti, nem éppen dicsérő hangon, hogy „Liebknecht testvér fanatikus osztrák-barátságba” lovalja bele magát; nyilvánvaló, hogy a Lipcséből a „Neue Frankfurter Zeitung“-nak küldött „düh-tudósítások” tőle származnak; ez a fejedelemfaló újság oda jutott, hogy a poroszoknak a „tiszteletreméltó hesseni választófejedelemmel” szemben tanúsított gyalázatos bánásmódjukat veti szemére, és rajong a szegény vak Welfért.³ Ezzel szemben Schweitzer Berlinben ugyanazon okokból, ugyanazokkal a szavakkal nyilatkozott, mint Marx és Engels Londonban, s a szerencsétlen Schweitzernek ezen „opportunista” politikáját még ma is nagy erkölcsi fölháborodással ítélik el olyan érdemes „államférfiak”, akik érteni ugyan nem értik, de rendkívül tisztelik Marxot és Engelst.

Az eredeti elhatározás ellenére az Internacionálé első kongresszusa még nem zajlott le a Németország sorsát eldöntő königgrätzi csata előtt. Most még egyszer el kellett halasztani ugyanez év szeptemberére, noha fennállásának második esztendejében az új Szövetség összehasonlíthatatlanul gyorsabban fejlődött, mint az elsőben.

A kontinensen lassacskán Genf lett a Szövetség legfontosabb központja; itt mind a francia—olasz, mind a német szekció elöl járt az önálló pártlap megalapításával. A német lap a „Vorbote” volt; ennek az öreg Becker által alapított és vezetett folyóiratnak hat évfolyama még ma is az Internacionálé történetének egyik legfontosabb forrása. A „Vorbote” 1866 januárjától jelent meg és „a német nyelvű szekció központi lapjának” nevezte magát, ugyanis az Internacionálé németországi tagjai is — bármily sokan vagy bármily kevesen voltak — Genf felé orientálódtak, mert a német egyesülési törvények akadályozták belföldi szekciók alakítását. Hasonló okokból kifolyólag a genfi francia—olasz szekció befolyása nagymértékben kiterjedt Franciaországra.

A mozgalom már Belgiumban is teremtett magának önálló lapot, a „Tribune du Peuple”-t, amelyet Marx ugyanúgy elismert az Internacionálé hivatalos lapjaként, mint a két genfi újságot. Nem számította ide azonban a Párizsban megjelenő egy-két kisebb lapocskát, amelyek a maguk módján képviselték a munkásság érdekeit. A mozgalom ugyan Franciaországban is jól fejlődött, de ott inkább csak szalmaláng volt, és nem állandó, egyenletes lobogás. A sajtó- és egyesülési szabadság teljes hiányában nem is igen lehetett igazi mozgalmi központokat létrehozni, s a bonapartista rendőrség kétértelmű, látszólag türelmes magatartása inkább lankasztó, mint felvillanyozó hatással volt a munkások energiájára. A nagyon elterjedt proudhonizmus sem volt alkalmas arra, hogy táplálja a proletariátus szervező erejét.

Különösen lármásan nyilvánult meg a proudhonizmus az „ifjú Franciaország” tagjainál, akik hol Brüsszelben, hol Londonban tűntek fel. 1866 februárjában egy Londonban megalakult francia szekció hevesen támadta a Főtanácsot, mert az a genfi kongresszus napirendjére tűzte a lengyel kérdést. Hogy lehet azt képzelni, mondták Proudhon szellemében, hogy Lengyelország helyreállítása gátat vetne az orosz befolyásnak, olyan pillanatban, amikor Oroszország felszabadítja az orosz jobbágyokat, a lengyel nemesség és papság pedig mindig vonakodott, hogy megadja a szabadságot jobbágyainak? A német háború kitörésekor ugyancsak sok céltalan vitát provokáltak az Internacionálé francia tagjai, sőt magának a Főtanácsnak a francia tagjai is — azokkal a nézeteikkel, amelyeket Marx „proudhonizált stirneriánizmusnak” nevezett. Kijelentették, hogy minden nemzetiség elavult, a nemzeteket kis „csoportokba” kell feloldani, ezek viszont alkossanak „egyesülést”, de nem államot.

„Az emberiségnek ez az »individualizálása« — mondta Marx — és a megfelelő »mutualizmus« (kölcsönös segítség) úgy megy végbe, hogy a történelemnek minden más országban meg kell szűnnie, és az egész világnak várnia kell, míg a franciák megérnek arra, hogy szociális forradalmat csináljanak. Akkor majd végrehajtják előttünk ezt a kísérletet, és a világ többi része, példájuk erejétől lenyűgözve, ugyanezt fogja tenni.” (Engelshez, 1866. jún. 20.)

Így gúnyolta ki Marx elsősorban „nagyon kedves barátait” — Lafargue-ot és Longuet-t, akik később mindketten vejei lettek, de egyelőre még mint „Proudhon-hívők” sok borsot törtek az orra alá.

Az Internacionálé súlypontját még mindig a trade-unionok alkották. Marx is így látta a helyzetet; 1866. január 15-én Kugelmannhoz írt levelében megelégedését fejezi ki, hogy sikerült bevonni a mozgalomba az egyetlen valóban nagy munkásszervezetet; különösen örült annak az óriási népgyűlésnek, amelyet néhány héttel megelőzőleg tartottak az Internacionálé szellemi vezetésével a St. Martin’s Hallban a választójog reformja érdekében. Amikor aztán Gladstone whig-kormánya megbukott, mert cserbenhagyták saját pártjának azok a tagjai, akik túl radikálisnak tartották a Gladstone által 1866 márciusában benyújtott választójogi reformtervezetet, s helyébe Disraeli tory-kormánya került, amely igyekezett húzni-halasztani a választójogi reformot, akkor a mozgalom igen viharos formát öltött. Erről Marx július 7-én a következőket írta Engelsnek:

„A londoni munkástüntetések — összehasonlítva azzal, amit 1849 óta Angliában láttunk, remekek — merőben az Internacionálé műve. Mr. Lucraft pl., a Trafalgar Square-i gyűlés főszereplője, Tanácsunk egyik tagja”.

A Trafalgar Square-en 20 000 ember gyűlt össze; itt Lucraft meghirdetett egy népgyűlést a White Hall Gardensba, ahol „annak idején egyik királyunknak a fejét vettük”; közvetlen ezután a Hyde-parkban összegyűlt 60 000 ember majdnem nyílt lázadásban tört ki.

A trade-unionok teljes mértékben elismerték, hogy az Internacionálénak milyen hatalmas érdemei voltak ebben az egész országra kiterjedő mozgalomban. Az összes trade-unionok képviseletében megtartott sheffieldi konferencia a következő határozatot hozta:

„A konferencia teljes elismeréssel adózik a Nemzetközi Munkásszövetségnek azért a fáradozásáért, mellyel a világ munkásait a testvériségben igyekszik egyesíteni, s egyben a legnyomatékosabban javasolja valamennyi itt képviselt szövetségnek, hogy csatlakozzék ehhez a testülethez, mert a konferencia meg van győződve arról, hogy ez rendkívül fontos az egész munkásosztály előrehaladása és továbbfejlődése szempontjából.”

Erre számos szakszervezet csatlakozott az Internacionáléhoz; ez a nagy erkölcsi és politikai siker azonban nem járt együtt a megfelelő anyagi sikerrel. Az egyes szakszervezetek tetszésére bízták, hogy mennyi járulékot fizessenek, illetve fizessenek-e egyáltalában; így hát csak nagyon szerény összegekkel támogatták az Internacionálét. Az 5000 taggal rendelkező cipészek pl. öt fontot, az ácsok 9000 tag után két fontot, a kőművesek meg, akik 3—4000 tagot számláltak, éppenséggel csak egy fontot fizettek.

Marx hamarosan felismerte, hogy a „Reformmozgalomban” megint megmutatkozik „minden angol mozgalom átkozottul tradicionális jellege”. A trade-unionok a választójogi reform érdekében még az Internacionálé megalapítása előtt összeköttetésbe léptek a polgári radikálisokkal. Ezek a kapcsolatok annál szorosabbak lettek, minél gyümölcsözőbbnek ígérkezett a mozgalom; az olyan „részletfizetések”, az olyan engedmények, amelyeket korábban a legnagyobb megbotránkozással utasítottak vissza, most a harc méltó díjának tűntek; Marx azonban hiányolta a régi chartisták lángoló szellemét. Hibáztatta az angolokat, hogy képtelenek két dolgot egyszerre csinálni; minél jobban halad a választási mozgalom, mondta, annál hűvösebbekké válnak a londoni vezetők „a mi saját, szűkebb mozgalmunkban”;

„Angliában a »Reformmozgalom«, amelyet mi hívtunk életre, majdnem megölt bennünket”.

A dolgok ilyen alakulásának már csak azért is nehéz volt gátat vetni, mert Marxot betegsége és margate-i tartózkodása megakadályozta a személyes közbelépésben.

Sok gondja és baja volt Marxnak a „Workman’s Advocate”-tel is; ez a hetilap az 1865-ös konferencia határozata alapján az Internacionálé hivatalos lapjává lett, és 1866 februárjában „The Commonwealth”-re keresztelte át magát. Marx is benne volt az állandó pénzügyi nehézségekkel küzdő és így a választójogi reform polgári híveinek anyagi támogatására utalt lap igazgató tanácsában. Minden erejével igyekezett ellensúlyozni a polgári befolyást, és ugyanakkor kivédeni a szerkesztés körüli féltékenykedéseket. Időközönként Eccarius szerkesztette a lapot, s itt tette közzé a Stuart Míll elleni vitairatát, amelynek elkészítésében Marx erősen segítette. Végül azonban Marx mégsem tudta megakadályozni azt, hogy a „Commonwealth” „ideiglenesen tisztán reformlappá alakult át”, mint ezt egyik, Kugelmannhoz intézett levelében mondja, mégpedig „félig gazdasági, félig politikai okokból”.

Ez az egész helyzet eléggé megmagyarázza, hogy miért nézett Marx olyan nagy aggodalommal az Internacionálé első kongresszusa elé: félt, hogy „európai blamázs” lesz belőle. A párizsiak ragaszkodtak a londoni konferencia határozatához, miszerint a kongresszust május végén kell megtartani; ezért Marx személyesen akart átmenni Párizsba, hogy meggyőzze az ottaniakat ezen időpont lehetetlen voltáról. Engels azonban úgy vélte, hogy az egész história nem ér fel azzal a veszéllyel, hogy Marx esetleg a bonapartista rendőrség hálójába kerül, ahol aztán védtelen lesz; mellékes, hogy a kongresszus határoz-e valami jót, a fő, hogy a botrányt elkerüljék, ez pedig nyilvánvalóan lehetséges. Bizonyos értelemben — legalábbis saját maguk (Marx és Engels) számára — minden ilyenfajta demonstráció blamázs lesz, ami nem jelenti azonban azt, hogy Európa szemében is feltétlenül ilyen benyomást kelt.

A csomó megoldódott önmagától, mert a genfiek, akik nem fejezték be az előkészületeket, elhatározták a kongresszusnak szeptemberre való elhalasztását, s ezzel — Párizst kivéve — mindenütt egyetértettek. Marx nem szándékozott a kongresszuson személyesen részt venni, mert tudományos műve már nem tűrt hosszabb megszakítást; s úgy érezte, hogy az, amit ezzel a munkával cselekszik az ügyért, sokkal fontosabb a munkásosztálynak, mint amit bármely kongresszuson személyesen tehet. De mégis sok időt fordított a kongresszus sikerének biztosítására; emlékiratot készített a londoni küldöttek számára, s ezt szándékosan olyan pontokra korlátozta,

„amelyek lehetővé teszik a munkások közvetlen egyetértését és együttműködését, és közvetlenül tápot és lökést adnak az osztályharc szükségleteinek és a munkások osztállyá szerveződésének.” (Marx—Kugelmannhoz, 1866. okt. 9.)

Ez az emlékirat megérdemli ugyanazt a dicséretet, amelyet Beesly az „Alapító Üzenetre” mondott: a nemzetközi proletariátus legközvetlenebb követelései néhány oldalon olyan alaposan és olyan átütő erővel vannak benne összefoglalva, mint még soha. A Főtanács képviseletében Odger elnök és Cremer főtitkár ment Genfbe, s velük volt Eccarius és Jung is, akiknek helyes ítélőképességében Marx elsősorban bízhatott.

A kongresszus szeptember 3-ától 8-áig ülésezett 60 küldött részvételével; az elnök Jung volt. Marx úgy vélekedett, hogy ez a kongresszus „várakozáson felül sikerült”. De nagyon keserű kifakadásokra késztették őt a „párizsi urak”, akiknek a

„feje tele volt a legüresebb proudhoni frázisokkal. Tudományról fecsegnek, és semmit sem tudnak. Lenéznek minden forradalmi, azaz magából az osztályharcból fakadó tevékenységet, minden összpontosított társadalmi mozgalmat, tehát az olyat, amely politikai eszközökkel is (mint pl. a munkaidő törvényes leszállításával) eredményre vezethet; a szabadság és az anti-gouvernementalizmus⁴ vagy tekintélyellenes individualizmus ürügyén — ezek az urak, akik 16 éve csendesen tűrték és tűrik a legnyomorultabb zsarnokságot! — valójában a legközönségesebb polgári gazdálkodást prédikálják, csak éppen Proudhon módjára idealizált formában!” (lásd uo.)

És így tovább, még keményebb szavakkal.

Ez a bírálat meglehetősen éles, habár Johann Philipp Becker — aki a kongresszus egyik főszereplőjeként személyesen jelen volt — néhány esztendő múltán, ha lehet, még élesebben nyilatkozott a kongresszuson uralkodó „tohuvabohuról”. Csakhogy Becker a franciák mellett nem feledkezett meg a németekről és a proudhonisták mellett Schulze-Delitzsch híveiről sem.

„Mennyi udvariasságot kellett ezekre a jóemberekre pazarolni, hogy tisztességgel elhárítsuk világboldogító felbuzdulásaik veszélyét!” — mondta.

A „Vorboté”-ban megjelenő kongresszusi tudósítások persze kicsit másképp hangzanak, ezeket azonban némi kritikával kell olvasni.

A franciák aránylag nagy számban voltak képviselve; a mandátumoknak mintegy harmadrészével rendelkeztek, s szónoki készségükben sem volt hiány, de még így sem értek el sokat. Az az indítványuk, hogy csak fizikai munkásokat vegyenek föl az Internacionáléba, és szellemi munkásokat ne, vízbe esett, s ugyanúgy az a javaslatuk is, hogy a Szövetség programjában szerepeljenek a vallási kérdések; ezzel aztán ez a korcsszülött javaslat mindörökre lekerült a napirendről. Elfogadták viszont a franciáknak azt az elég ártatlan indítványát, hogy tanulmányozni kell a nemzetközi hitel kérdéseit; ennek az volt a célja, hogy az Internacionálé később, Proudhon szellemében központi bankot létesítsen. Kényesebb kérdés volt Tolainnek és Fribourgnak az az előterjesztése, amely elvetette a női munkát mint az „elfajulás tényezőjét”, s megállapította, hogy a nő helye a családban van. De ezt az előterjesztést még Varlin és más franciák is ellenezték, és csak a Főtanácsnak a női és gyermekmunkára vonatkozó indítványával együtt vált határozattá; így aztán a Főtanács által indítványozott határozat teljesen agyoncsapta a franciák előterjesztését. Egyébként a franciáknak csak egy-egy proudhoni tákolmányt sikerült becsempészniük a határozatokba. Érthető tehát, hogy bár Marxot ezek a szépséghibák, amelyek eltorzították fáradságos munkáját, igen bosszantották, de mégsem ismerte félre, hogy a kongresszus egész lefolyásával meg lehet elégedve.

Csak egy olyan pontban utasították vissza Marx álláspontját, amely érzékenyen érinthette, sőt, valószínűleg különösen érzékenyen érintette: a lengyel kérdésben. A londoni konferencia tapasztalatai alapján Marx ezt a pontot nagyon alaposan megindokolta az emlékiratban. Ezen indokolások szerint az európai munkásoknak azért kell a lengyel kérdéssel foglalkozniuk, mert az uralkodó osztályok, mindenféle nemzetiségért való látszólagos rajongásuk ellenére, elnyomják a nemzetiségeket, és mert az arisztokrácia és a burzsoázia a hátuk mögött álló sötét ázsiai hatalomban látják az utolsó mentsvárat, amely őket a munkásosztály előrehaladásától megmenti. Ezt a sötét hatalmat csak Lengyelországnak demokratikus alapon való visszaállításával lehet ártalmatlanná tenni. Ettől függ, hogy Németország a Szent Szövetség előőrse lesz-e, vagy pedig a köztársasági Franciaország szövetségese. Amíg ez a nagy kérdés nem oldódik meg, addig a munkásmozgalom állandó akadályokba ütközik, állandó megszakításoknak és huzavonáknak lesz kitéve. Az angolok erélyesen támogatták Marxnak ezt a javaslatát, de a franciák és a svájci latin népek képviselőinek egy része nem kevésbé élénken tiltakozott ellene; végül is Becker javaslatában egyeztek meg. Becker ugyan Marx nézetével értett egyet, de meg akarván akadályozni a szakítást e kérdésben, olyan áthidaló határozati javaslatot tett, hogy az Internacionálé, amely ellenez minden erőszakos uralmat, törekedni fog Oroszország imperialista befolyásának megszüntetésére, úgyszintén Lengyelországnak szociáldemokrata alapon való visszaállítására.

Különben az angol emlékirat az egész vonalon győzött. Az ideiglenes Szervezeti Szabályzatot néhány kisebb változtatással elfogadták; az „Alapító Üzenet” fölött nem vitatkoztak, s ettől kezdve az Internacionálé határozataiban és nyilatkozataiban mindig mint hivatalos dokumentumot idézték. A Főtanácsot, londoni székhellyel, újraválasztották; feladatává tették, hogy átfogó statisztikát készítsen a nemzetközi munkásosztály helyzetéről, és — valahányszor anyagi eszközei lehetővé teszik — jelentést készítsen mindarról, ami a Nemzetközi Munkásszövetséget érdekli. A Főtanács kiadásainak fedezésére a következő évre kivételesen minden tagra 30 centime különjárulékot vetettek ki; rendes évi járulékként a kongresszus azt javasolta, hogy a tagsági igazolvány árán kívül egy fél vagy egy egész penny fizettessék be a Főtanács pénztárába.

A kongresszus programot adó nyilatkozatai között első helyen álltak a munkásvédelmi törvényhozásra és a szakszervezetekre vonatkozók. A kongresszus leszögezte azt az alapelvet, hogy a munkásosztálynak ki kell harcolnia a munkásvédelmi törvényeket.

„A munkásosztály ilyen törvények kikényszerítésével nem erősíti a kormányhatalmat. Ellenkezőleg, ezt a hatalmat, amelyet most ellene használnak fel, saját hatóerejévé alakítja át.”

Így általános érvényű törvénnyel éri el, amit hiábavaló kísérlet volna elszigetelt egyéni erőfeszítéssel érvényesíteni akarni. A kongresszus a munkanap megrövidítését javasolta, mondván, hogy ez olyan feltétel, amely nélkül a proletariátus minden más felszabadító törekvése szükségszerűen csődöt mond. A munkanap megrövidítésére azért van szükség, hogy a munkásosztály helyre tudja állítani testi energiáját és egészségét, hogy módja legyen a szellemi fejlődésre, a társadalmi életre, a szociális és a politikai tevékenységre. A munkanap törvényes határaként a kongresszus nyolc órát indítványozott, mégpedig úgy, hogy ez a napnak bizonyos szakaszát foglalja magába, az étkezésekhez szükséges megszakításokkal együtt. A nyolcórás munkaidő a felnőttekre — férfiakra és nőkre egyaránt vonatkozzék —, a felnőtt kor a 18. életév betöltésétől számítandó. Az éjszakai munka egészségügyi szempontokból elvetendő, az elengedhetetlen kivételeket a törvényhozásnak kell megállapítania. A nőket a legnagyobb szigorral kell kizárni az éjszakai munkából, és semmi olyan munkakörben nem foglalkoztathatók, amely ártalmas a női szervezet egészségének vagy veszélyezteti a nők erkölcseit.

A modern iparnak azt a tendenciáját, hogy gyermekeket és mindkét nembeli fiatalokat bevon a társadalmi termelésbe, a kongresszus üdvös és helyes, haladó jelenségnek tartotta, függetlenül attól, hogy ez a tőke uralma alatt milyen visszataszító formák között valósul meg. Értelmes és okos társadalmi rendben kilencedik évétől kezdve kivétel nélkül minden gyermeknek részt kellene vennie a termelőmunkában, éppen úgy, ahogy egyetlen felnőttnek sem lenne szabad kivételnek lennie azon általános természeti törvény alól, hogy aki enni akar, annak dolgoznia kell, mégpedig nemcsak az agyával, hanem a kezével is. A mai társadalomban ajánlatos a gyermekeket és a fiatalkorúakat három csoportba sorolni, és helyes, ha minden csoporttal különbözőképpen bánnak. Az első csoportban, a 9—12 éves gyermekeknél a műhelyben vagy a háztartásban végzett munka ideje nem lehet több két óránál, a második csoportban, a 13—15 éves gyermekeknél, négy óránál, a harmadikban, a 16—17 éves ifjaknál és lányoknál pedig legfeljebb hat óra lehet, de ebből étkezésre és pihenésre legalább egy órát fenn kell tartani. Ámde a gyermekek és fiatalkorúak termelőmunkája csak akkor engedhető meg, ha tanulással van egybekötve; ezen három dolog értendő: a szellemi képzés, a testgyakorlás és végül a technikai nevelés, amely a termelőfolyamatok általános tudományos alapelveivel ismerteti meg a felnövekvő új nemzedéket, s egyben beavatja a legelemibb szerszámok gyakorlati használatába.

A szakszervezetekre vonatkozólag a kongresszus úgy határozott, hogy ezeknek a tevékenysége nemcsak jogos, hanem szükséges is. A szakszervezet az az eszköz, amellyel a proletariátus egyetlen szociális erejét — számszerűségét — szembeszegezheti a tőke koncentrált szociális erejével. Amíg fennáll a tőkés termelési mód, addig nem nélkülözhetők a szakszervezetek, sőt, tevékenységük a nemzetközi kapcsolatok révén egyre általánosabbá válik. Miközben tudatosan ellenállnak a tőke állandó túlkapásainak, öntudatlanul a munkásosztály szervezkedésének súlypontjaivá lesznek, hasonlóan ahhoz, ahogyan a középkori kommunák ilyen súlypontokká lettek a polgárság számára. A szakszervezetek, amelyek szüntelen gerillaharcot folytatnak a tőke és a munka közötti mindennapos küzdelemben, még sokkal nagyobb jelentőségre tesznek majd szert, mint a bérmunka megszüntetésének szervezett előmozdítói. Eddig a szakszervezetek csupán a tőke elleni közvetlen harcot tartották szem előtt, a jövőben azonban nem vonhatják ki magukat osztályuk általános politikai és társadalmi mozgalmaiból. A legnagyobb elterjedtségnek akkor fognak örvendeni, amikor a proletariátus nagy tömege meggyőződik arról, hogy céljuk korántsem szűkre szabott és önző, hanem az eltaposott milliók általános felszabadítását szolgálják.

E határozat szellemében Marx a genfi kongresszus után még egy kísérletet tett, amelytől sokat remélt. 1866. október 13-án a következőket írja Kugelmann-nak:

„A trade-unionok londoni Tanácsa (amelynek titkára a mi elnökünk, Odger) e pillanatban vitatja meg, hogy a Nemzetközi Munkásszövetség angol szekciójának nyilvánítsa-e magát. Ha megtenné, akkor itt a munkásosztály vezetése bizonyos értelemben ránk szállna át, s így nagyon előre tudnánk vinni a mozgalmat.” (lásd Briefe an Kugelmann, 32. old.)

De a trade-unionok tanácsa ebbe nem ment bele, és az Internacionálé iránt érzett minden barátsága ellenére önállóságának megtartása mellett döntött, sőt — amennyiben a trade-unionok történetírói jól vannak informálva — visszautasította azt a javaslatot is, hogy az Internacionálé képviselője vegyen részt ülésein, aminek pedig az lett volna a jelentősége, hogy ez a tanács gyorsan értesülhet a kontinens sztrájkjairól.

Az Internacionálé már fennállásának első éveiben meggyőződhetett arról, hogy nagy jövő előtt áll, de ugyanakkor arról is, hogy sikereinek megvannak a maga korlátai. Egyelőre azonban minden oka megvolt, hogy örvendjen eddigi sikereinek. S Marx élénk elégtétellel állapította meg nagy művében, amelyen éppen az utolsó simításokat végezte, hogy a genfi kongresszussal egyidőben megtartott baltimore-i általános munkáskongresszus is a nyolcórás munkanapot jelölte meg első követelményként ahhoz, hogy a munka kiszabadulhasson a kapitalizmus béklyóiból.

Marx úgy vélte, hogy a munka fehér bőrben nem szabadíthatja fel magát ott, ahol fekete bőrben bélyeget visel. De a rabszolgaságot kivégző amerikai polgárháborúnak már megérett az első gyümölcse: a nyolcórás munkanapért folyó agitáció,

„amely hétmérföldes léptekkel, mozdonysebességgel terjed az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig, Új-Angliától Kaliforniáig.“ (lásd Marx: A tőke)

¹ Helyesen: 20-án és 27-én. — A ford.
² A dátum téves. Marxnak az alább idézett levele február 10-éről kelt. — A ford.
³ Vak Welf — V. György, Hannover utolsó királya, akit 1866-ban detronizáltak, miután a porosz csapatok elfoglalták Hannovert. — A ford.
⁴ A francia „gouvernement” — „kormány” — szóból: mindenfajta kormány elvetése. — A ford.

Következő rész: Tizenkettedik fejezet — „A tőke“

Tartalomjegyzék