1. Az európai politika
2. David Urquhart, Harney és Jones
3. Család és barátok
4. Az 1857-es válság
5. „A politikai gazdaságtan bírálatához“

1853 végén, körülbelül ugyanabban az időben, amikor Marx a Willich elleni kis pamflettel lezárta a „demokrata emigrációs szélhámoskodás és forradalmasdi” elleni küzdelmét, a krími háborúval új korszak kezdődött az európai politikában, s a rákövetkező években ez kötötte le figyelmét.

Mindaz, amit erről mondott, főleg a „New York Tribune” számára írt cikkeiben van lefektetve. S akármennyire is igyekezett ez a lap Marxot a közönséges tudósító színvonalára leszorítani, mégis joggal állíthatta magáról, hogy „tulajdonképpeni újságtudósítással csak kivételesen foglalkozott”. Csupán önmagához maradt hű, ha a pénzkeresés céljából végzett újságírói munkát is nemesebb fokra tudta emelni azáltal, hogy fáradságos tanulmányokra építette fel, s így maradandó értéket adott neki.

Ezek a kincsek nagyrészt még ismeretlenek, s napvilágra hozásuk bizonyos nehézségekkel jár majd. A „New York Tribune” ugyanis a Marx által küldött tudósításokat úgyszólván nyersanyagként kezelte, s tetszése szerint a papírkosárba dobta, vagy pedig mint szerkesztőségi cikket közölte, sőt gyakran azt is megtette, hogy — Marx szavaival — csak a „hitványságokat” hozta az ő neve alatt. Így hát aligha lehet mindazt rekonstruálni, amit Marx az amerikai lap számára írt, s amennyiben mégis lehetséges, úgy körvonalainak pontos megállapítása végett körültekintő elbírálásra lesz szükség.

Az ehhez nélkülözhetetlen útbaigazításokat csak a nemrégen megjelent Marx és Engels közötti levélváltásból nyerhetjük. Kitűnik ebből például, hogy a német forradalommal és ellenforradalommal foglalkozó cikksorozatot, amelyet eddig Marxnak tulajdonítottak, túlnyomórészt Engels írta, továbbá, hogy Engels nemcsak a „New York Tribune”-ban megjelent katonai tárgyú cikkek szerzője, ami már korábban is ismeretes volt, hanem különben is sokat dolgozott a lap számára. Az említett cikksorozaton kívül eddig a keleti kérdésről szóló tanulmányokat válogatták ki a lapból, ez a gyűjtemény azonban mind a tekintetben, ami benne van, mind a tekintetben, ami hiányzik belőle, sokkal támadhatóbb, mint a másik, ahol csupán a szerzőt feltételezték tévesen.

De ezzel a kritikai vizsgálattal csak a munka könnyebb része lenne elvégezve. Akármennyire is értett hozzá Marx, hogy a napi publicisztikai munkát magasabb szintre emelje, ennek jellegét még ő sem tudta megváltoztatni. A legnagyobb lángész sem képes hetenként kétszer, pont az esedékes hajó indulási idejére, kedden vagy pénteken új felfedezéseket tenni, új gondolatokat szülni. Ilyen munkánál mindig előfordulhat, ahogy Engels megjegyezte, „a kisujjból való kirázás, és pusztán az emlékezetre való támaszkodás”. Ezenfelül a napi munka mindenkor a napi hírektől, a napi hangulattól is függ, sőt, nem is függetlenítheti magát ezektől anélkül, hogy unalmassá, szárazzá ne váljék. Mi is maradna a Marx és Engels közötti, négy vastag kötetet kitevő levélváltásból anélkül a száz meg száz ellentmondás nélkül, amelyekben gondolkodásuk és harcaik nagy irányelvei kifejlődtek!

A krími háború idején kialakult európai politikájuknak átfogó irányelvei azonban ma már teljesen világosan állnak előttünk, még a „New York Tribune”-ban megjelent és feltámasztásra váró hatamas anyag nélkül is. Ezt a politikát bizonyos értelemben régebbi álláspontjukra való visszatérésnek is nevezhetjük. A Kommunista Kiáltvány szerzői fő figyelmüket Németországra fordították, s ugyanígy a „Neue Rheinische Zeitung” is. A későbbiekben ez az újság lelkesen síkraszállt a lengyelek, az olaszok és a magyarok függetlenségéért, majd azt követelte, hogy indítsanak háborút Oroszország, az európai ellenforradalom legerősebb tartaléka ellen, s végül az egész kérdést mindinkább arra élezte ki, hogy Anglia ellen kell világháborút indítani, mert a szociális forradalom csak ennek kapcsán léphet az utópia birodalmából a valóság birodalmába.

Most, a krími háború idején az Európára nehezedő „angol—orosz rabszolgaság” volt az a kiindulópont, amelyre Marx európai politikáját felépítette. Örömmel üdvözölte ezt a háborút, amennyiben azzal kecsegtetett, hogy korlátozza a cárizmusnak az ellenforradalom győzelme folytán előállott európai túlsúlyát, de a legkevésbé sem értett egyet azzal a móddal, ahogyan a nyugati hatalmak Oroszország ellen harcoltak. Ugyanígy vélekedett Engels is, aki azt mondta, hogy a krími háború nem más, mint a „Tévedések vígjátéka” kolosszális méretekben. Hiszen az ember kénytelen minden pillanatban azt kérdezni önmagától, hogy tulajdonkeppen ki is itt a rászedett fél? Ezt a háborút Franciaország és különösen Anglia részéről Marx is, Engels is csak látszatháborúnak tartotta, függetlenül attól, hogy emberéletben egymillióba, pénzben pedig megszámlálhatatlan milliókba került.

S ebben igazuk is volt, hiszen sem a hamis Bonaparte, sem lord Palmerston angol külügyminiszter nem akarta komolyan az orosz kolosszus valóságos vesztét. Mihelyt megbizonyosodtak arról, hogy a nyugati határon Ausztria sakkban tartja az oroszok főerőit, azonnal áttették a háború színterét a Krím-félszigetre, hogy ott rávessék magukat a szevasztopoli erődre, amelynek felét aztán egy év alatt „sikerült“ elfoglalniuk. De ezzel a szegényes babérkoszorúval meg is kellett elégedniük, s végül kénytelenek voltak a „legyőzött” Oroszországtól engedélyt „kérni”, hogy csapataikat bántatlanul behajózhassák és haza szállíthassák.

Az még eléggé érthető volt, hogy a hamis Bonaparte miért nem meri a cárt élethalálharcra kihívni, de már sokkal érthetetlenebbnek látszott a dolog Palmerston esetében, akiben a kontinens kor- mányai a forradalom „gyújtogatóját”, a kontinens liberálisai pedig az alkotmányos, liberális miniszter példaképét látták. Marx megoldotta ezt a rejtélyt: alaposan áttanulmányozta a század első felének „Kék könyveit” és parlamenti jegyzőkönyveit, továbbá a British Museumban elhelyezett számos diplomáciai iratot, s ezekből kimutatta, hogy a londoni és a pétervári kabinet között Nagy Péter ideje óta egészen a krími háború napjaiig titkos együttműködés állt fenn, maga Palmerston pedig megvásárolt eszköze a cári politikának [Leleplezések a 18. század diplomáciatörténetéről]. E tanulmányok végső következtetéseit erősen vitatták, sőt ma is vitatják, különösen ami a Palmerstonra vonatkozó állításait illeti. Az azonban bizonyos, hogy Marx sokkal találóbban ítélte meg Palmerston gátlásmentes üzletpolitikáját valamennyi határozatlanságával és ellentmondásosságával egyetemben, mint a kontinens kormányai és liberálisai; ámde ebből még nem következik vitathatatlan szükségszerűséggel, hogy Oroszország Palmerstont valóban meg is vásárolta. Könnyen lehet tehát, hogy ez esetben Marx kissé túlfeszítette az íjat; de ennél a kérdésnél sokkal fontosabb az, hogy ettől kezdve állandóan felajzva tartotta ezt az íjat, mert a munkásosztály elengedhetetlen feladatának tekintette, hogy behatoljon a nemzetközi politika műhelytitkaiba, és megakadályozza, vagy ha erre nincs módja, legalábbis leleplezze a kormányok diplomáciai fondorlatait.

És a legfontosabbnak tartotta, hogy kérlelhetetlen harc folyjon azon barbár hatalom ellen, amelynek feje Pétervárott ül, s amelynek keze minden európai kabinet ügyeibe beleturkál. A cári hatalomban nemcsak az európai reakció legfőbb fellegvárát látta, melynek már puszta passzív létezése is állandó fenyegetés és veszedelem, hanem a legfőbb ellenséget is, mely a Nyugat ügyeibe való állandó beleavatkozásával gátolja és zavarja a normális fejlődést, mert egyre újabb területi támaszpontok meghódítására törekszik, hogy biztosítsa magának az Európa fölötti uralmat, s ezzel lehetetlenné teszi az európai proletariátus felszabadítását. Az a körülmény, hogy Marx e szempontnak ilyen döntő fontosságot tulajdonított, ekkortól kezdve igen jelentősen befolyásolta munkáspolitikáját, sokkal erősebben, mint már a forradalom éveiben.

Bár Marx ezekben a cikkekben csupán a „Neue Rheinische Zeitung”-ban már kifejezésre juttatott gondolatmenetet szőtte tovább, mindazonáltal most nagyon a háttérbe szorultak az ő szemében is, és ugyanúgy Engels szemében is azok a nemzetek, amelyeknek szabadságharcáért ez a lap annak idején annyira lelkesedett. Nem mintha valaha is feladták volna azt az álláspontjukat, hogy Lengyelország, Magyarország és Itália függetlensége nemcsak ezen országok joga, hanem Németország és Európa érdeke is. De Engels már 1851-ben a következő száraz szavakkal adta ki régi kedvenceinek az útját:

„Az olaszoknak, a lengyeleknek és a magyaroknak világosan megmondom, hogy minden modern kérdésben hallgatniuk kell.” (Marxhoz, 1851. febr. 5. Lásd MEGA, III. rész, 1. köt., 141. old.)

Néhány hónapra rá pedig azt mondta a lengyeleknek, hogy felbomlott nemzet lévén, már csak addig használhatók eszközül, amíg maga Oroszország nem sodródik bele a forradalomba. A lengyeleknek, tette hozzá, sohasem volt más szerepük a történelemben, mint a bátor, izgága ostobaság. Még Oroszországgal szemben sem volt soha semmi jelentős történelmi tettük, viszont Oroszország a Kelettel összehasonlítva, igazán progresszív. Az orosz uralom minden aljasságával, szláv szennyével együtt mégiscsak a civilizációt jelentette a Fekete-tenger, a Kaspi-tó és Közép-Ázsia vidékének, a baskíroknak és a tatároknak, s Oroszország sokkal több kultúrelemet, és főleg ipari elemet tudott a magáévá tenni, mint a természeténél fogva lovagias, de henye Lengyelország. E kijelentések persze nagyon is magukon viselik az emigrációs harcok szenvedélyes elfogultságát. Később Engels sokkal enyhébben ítélte meg a lengyeleket, s még utolsó éveiben is elismerte, hogy Lengyelország legalább kétszer mentette meg az európai civilizációt: az 1792—1793-as felkelésével és az 1830—1831-es forradalmával.

Marx maga pedig a következő jellemrajzot adta az olasz forradalom ünnepelt hőséről, Mazziniről:

„Mazzini úr csak a városokat ismeri — a városok liberális nemességét és »felvilágosodott polgárait« Az olasz falusi nép anyagi szükségletei — s ezt a népet éppúgy kiszipolyozták, rendszeresen eltompították és elbutították, mint az ír népet — természetesen túlságosan alantasak ahhoz, hogy helyet kaphassanak kozmopolita-újkatolikus-ideológikus kiáltványainak frázishalmazaiban. Persze, ahhoz bátorság kellene, hogy a polgároknak és a nemeseknek megmagyarázza, hogy Olaszország függetlensége felé az első lépés a parasztság teljes felszabadítása és a felesbérlet polgári magántulajdonná való átalakítása.” (Weydemeyerhez, 1851. szept. 11.)

S a Londonban parádézó Kossuth-hoz Marx nyílt levelet intéztetett barátjával, Ernest Jonesszal; e nyílt levél kifejti, hogy az európai forradalmak a munka kereszteshadjáratai a tőke ellen. Ennélfogva nem szoríthatók le egy obskúrus, félbarbár népnek: a magyaroknak a szellemi és szociális színvonalára, akik még nyakig benne vannak a XVI. század félcivilizációjában, s azt képzelik, hogy valóban ők irányíthatják Németország és Franciaország nagy felvilágosító mozgalmait, és megtévesztéssel kicsikarhatják Anglia hiszékenységének „vivát”-ját.

De leginkább a tekintetben távolodott el Marx a „Neue Rheinische Zeitung” hagyományaitól, hogy Németország már nemcsak az érdeklődésének központjából került ki, hanem úgyszólván még politikai látóköréből is száműzte. Igaz, hogy akkoriban Németország rendkívül szánalmas szerepet játszott az európai politikában, s szinte Oroszország tartományának lehetett tekinteni. S bár ez sok mindent megmagyaráz, bizonyos szempontokból mégis végzetes volt, hogy Marx — s ugyanez áll Engelsre is — hosszú évek során át teljesen elvesztette a kapcsolatot a német fejlődéssel. Mindenekelőtt az a megvetés, amelyet mindketten mint annektált rajnaiak elejétől kezdve éreztek a porosz állammal szemben, növekedett meg bennük a Manteuffel—Westphalen-korszak alatt oly fokra, hogy az már egyáltalán nem állt arányban megszokott, reális éleslátásukkal.

Különösen szemléletes bizonyítékul szolgál erre az a kivételes alkalom, amikor Marx a korabeli porosz viszonyokat figyelemre méltatta. Ez 1856 végén volt, amikor Poroszország a neuenburgi kereskedelem miatt hajbakapott Svájccal.

„Az eset arra indított — írja Marx 1856. december 2-án Engelsnek —, hogy pótoljam fölöttébb hézagos porosz történelmi ismereteimet.”

Majd tanulmányai eredményét úgy foglalja össze, hogy „ennél tetvesebbet nem produkált a világtörténelem”. Amit ehhez kapcsolódva magában a levélben kifejtett, s néhány nappal később a „People’s Paper” című chartista lapban részletesebben megismételt, az koránt sincs történelemfelfogásának szokásos magaslatán. Ellenkezőleg, inkább erősen súrolja a jámborul zsörtölődő demokrácia sekélyes lapályait, holott az ezeken való felülemelkedése általában Marx egyik legnagyobb érdemének tekinthető.

A porosz állam bizony kemény falat volt minden kultúrember számára, de éppen ezért nem is lehetett megoldani a kérdést csupán gúnyolódással. Marx hiába tett maró megjegyzéseket a „Hohenzollernek isteni jogára”, ezen uralkodók három állandóan visszatérő „jellemtípusára”: „a szenteskedőre, a bakakáplárra és a paprikajancsira”, hiába nevezte a porosz történelmet — az osztrák történelem „diabolikus eposzával” összehasonlítva — „piszkos családi krónikának” stb. Mert mindez legfeljebb a miértet magyarázta meg, de a miért miértjét még teljesen a homályban hagyta.

Ugyanabban az időben és ugyanabban a szellemben, mint a „New York Tribune” számára, dolgozott Marx az Urquhart-féle és a chartista lapoknak is.

Dávid Urquhart angol diplomata volt, aki nagy érdemeket szerzett magának az orosz világuralmi tervek alapos ismeretével s ellenük folytatott szakadatlan harcával. Érdemeit azonban kisebbítette fanatikus oroszgyűlölete és ugyancsak fanatikus rajongása a törökökért. Marxot gyakran nevezték urquhartistának, de teljesen indokolatlanul; inkább azt lehet mondani, hogy Marx, és vele együtt Engels annyira megütközött Urquhart hóbortos túlzásain, hogy nem is méltányolta eléggé a tényleges érdemeit. Amikor először merül fel a neve, 1853 márciusában, már ezt írja róla Engels:

„Nálam van most ez az Urquhart; azt állítja,hogy Palmerstont Oroszország megfizette. A dolognak egyszerű a magyarázata: ez a fickó kelta skót, szász-skót műveltséggel; hajlama szerint romantikus, műveltsége alapján a szabadkereskedelem híve. Mint görögbarát ment Görögországba, de miután ott három évig verekedett a törökökkel, átment Törökországba, és lelkes híve lett ugyanezen törököknek. Rajong az iszlámért, s elve ez: ha nem volnék kálvinista, csak mohamedán lehetnék.” (lásd MEGA, III. rész, 1. köt., 452. old.)

Egészében persze Engels Urquhart könyvét nagyon mulatságosnak találta.

Marx és Urquhart között a kapcsolat a Palmerston elleni harcon alapult. Marxnak e miniszter ellen a „New York Tribune”-ban megjelent s egy glasgow-i lapban utánnyomott cikke felkeltette Urquhart figyelmét; 1854 februárjában személyesen is megismerkedtek, s Urquhart azzal a különös bókkal lepte meg Marxot, hogy cikkei olyanok, mintha török írta volna. Amikor azonban Marx kijelentette, hogy forradalmár, nagyon csalódottnak érezte magát, mert bogaraihoz tartozott az az elképzelés is, hogy az európai forradalmárok a cár tudatos vagy öntudatlan eszközei arra, hogy kellemetlenségeket okozzanak az európai kormányoknak. „Tisztára monomániás” — írta Marx e találkozás után Engelsnek. Semmiben sem ért egyet vele, s ezt meg is mondta Urquhartnak — írja a továbbiakban —, kivéve a Palmerstonra vonatkozó nézetét, de ehhez sem Urquhart segítette hozzá.

Ezeket a bizalmas természetű kijelentéseket természetesen nem szabad egészen szó szerint venni. Marx minden kritikai fenntartása ellenére több ízben is nyilvánosan elismerte Urquhart érdemeit, s abból sem csinált titkot, hogy bár Urquhart nem győzte meg, de sok ösztönzést kapott tőle. így hát hajlandó volt Urquhart lapjainak, s nevezetesen a londoni „Free Press”-nek alkalmilag cikkeket adni, sőt ahhoz is hozzájárult, hogy a „New York Tribune”-ban megjelent egyes értekezéseit röpirat formájában terjesszék. Ezeket az ún. Palmerston-pamfleteket 15 000—30 000 példányban hozták forgalomba, s nagy feltűnést keltettek. Anyagilag azonban Marxnak éppoly kevés haszna volt a skót Urquhartból, mint a jenki Danából.

Tartós kapcsolatról Marx és Urquhart között természetesen szó sem lehetett, már csak azért sem, mert Marx a chartizmussal rokonszenvezett, amelyet Urquhart kétszeresen is gyűlölt: mint a szabadkereskedelem híve, s mint az oroszok ellensége; különben is minden forradalmi mozgalomban a rubel gurulását vélte hallani. Bár a chartizmus az 1848. április 10-én elszenvedett súlyos vereség után már nem tudott többé lábra kapni¹, de ameddig maradványai még küzdöttek az újjáéledéséért, addig Marx és Engels híven és derekasan támogatták. Ellenszolgáltatás nélkül dolgoztak azoknak a lapoknak, amelyeket George Julian Harney és Ernest Jones az ötvenes években kiadtak: Harney számára a gyorsan egymás után megjelenő „Red Republican”-be, majd a „Friend of the People”-be és a „Democratic Beview”-ba; Jones számára a „Notes of the People”-be és a „People’s Paper”-be, mely a legtovább, 1858-ig maradt fenn.

Harney és Jones a chartisták forradalmi frakciójához tartoztak, s még valamennyi társuk közül is nyilvánvalóan őket fertőzte meg legkevésbé a szigetországra jellemző korlátozottság; a Testvéri Demokraták nemzetközi szövetségében vezető szellemeknek számítottak. Harney tengerész fia volt, s proletár körülmények közt nőtt föl; Franciaország forradalmi irodalmának tanulmányozásával képezte magát, s nevezetesen Marat-ban látta eszményképét.

Marxnál csak egy évvel volt idősebb, s akkor, amikor Marx a „Rheinische Zeitung”-ot vezette, már bent ült a „Northern Star”-nak, a chartisták központi lapjának a szerkesztőségében. Itt kereste fel 1843-ban Engels, „egy nyúlánk, majdnem gyermekded fiatalember, aki már akkor figyelemre méltóan korrektül beszélt angolul”. 1847-ben Harney Marxszal is megismerkedett, s lelkesen csatlakozott hozzá.

„Red Republican”-jében lehozta a „Kommunista Kiáltványt” angol fordításban, azzal a megjegyzéssel, hogy ez a legforradalmibb dokumentum, amely valaha is világot látott. A „Democratic Review” című lapjában pedig lefordította a „Neue Rheinische Zeitung”-nak a francia forradalomról közölt cikkeit, mint a francia ügyek „igazi kritikáját”. Az emigrációs küzdelmekben azonban mégis visszatért régi szerelméhez, s igen heves vitába keveredett mind Jonesszal, mind Marxszal és Engelsszel. Nemsokára ezután átköltözött Jersey szigetére, majd az Egyesült Államokba, ahol Engels még 1888-ban felkereste. Nyomban ezt követően Harney visszatért Angliába, s itt igen magas életkorban, mint a nagy idők utolsó tanúja halt meg.

Ernest Jones régi normann családból származott, de Németországban született, s ott is nevelkedett; apja ugyanis katonai kísérője volt Cumberland hercegnek, a későbbi Ernő Ágost hannoveri királynak. Ez a reakciós, sötét kéjenc, akit az angol sajtó az öngyilkosságot kivéve a világ minden bűnére képesnek mondott, tartotta a kis Ernestet a keresztvíz alá; de sem keresztapja, sem családjának udvari összeköttetései nem nyomták rá bélyegüket fejlődésére. Már gyermekkorában tanúságot tett fékezhetetlen szabadságszeretetéről, s mint férfi minden csábításnak ellenállt, amely aranybilincsekkel fékezte volna meg. Húsz éves lehetett, amikor családja visszatért Angliába; itt elvégezte jogi tanulmányait, s ügyvéddé lett. De feláldozta a ragyogó tehetsége és az arisztokratikus családi összeköttetései révén kecsegtető kilátásait, s a chartista ügynek szentelte magát; ezt oly izzó lelkesedéssel képviselte, hogy 1848-ban két évre elítélték. Osztálya ellen elkövetett árulásáért fogsága idején közönséges fegyencként bántak vele, de 1850-ben a javulás minden jele nélkül hagyta el a börtönt. 1850 nyarától mintegy két évtizedig szoros összeköttetésben volt Marxszal és Engelsszel; korra nézve kettőjük között állt.

Persze, ez a barátság sem maradt teljesen zavartalan: hasonló természetű dolgok homályosították el, mint a Freiligrathtal való barátságukat, akire Jones költői tehetsége révén is emlékeztetett, és előfordultak olyan nézeteltéréseik is, mint Lassalle-lal, akit Marx ugyanúgy, csak még sokkal élesebben bírált meg, mint 1855-ben Jonest:

„Nagy energiája, kitartása és tettrekészsége mellett, amit javára kell írni, Jones mindent elront vásári hangoskodásával, az agitációs ürügyek tapintatlan hajszolásával, a nyugtalanságával, mellyel át akarja ugrani az időt.” (Engelshez, 1855. febr. 13. Lásd MEGA, III. rész, 2. köt., 80. old.)

Később is sor került köztük súlyos összeütközésekre, akkor, amikor a chartista agitáció feltartóztathatatlanul zátonyra futott, s Jones a polgári radikalizmushoz kezdett közeledni.

De azért ez alapjában véve őszinte és igaz barátság maradt. Jones utóbb Manchesterben ügyvédeskedett, s 1869-ben váratlanul, még a férfikor teljében halt meg. Engels néhány sietősen odavetett sorban értesítette a Londonban élő Marxot a gyászesetről:

„Megint egyike a régieknek!” — írta. (1869. jan. 26. Lásd MEGA, III. rész, 4. köt., 151. old.)

„Gondolhatod, hogy családunkban nagy szomorú- ságot keltett ez a hír, hiszen a kevés régi barát egyike volt” — válaszolta Marx (1869. jan. 28. Lásd uo.).

Engels később még tudatta, hogy Jonest óriási tömeg kísérte utolsó útjára ugyanabba a temetőbe, ahol már egy másik nű barátjuk, Wilhelm Wolff is nyugszik. Igazán kár érte, írja a továbbiakban Engels; polgári frázisait csak tettetésből hangoztatta, s a politikusok közül ő volt az egyetlen művelt angol, aki lényegében egeszen a mi oldalunkon állt.

Ezekben az években Marx teljesen távol tartotta magát mindenféle politikai kapcsolattól, sőt társasága is alig-alig volt. Egészen visszavonult dolgozószobájába, s ezt legfeljebb csak azért hagyta el, hogy családjának éljen, amely 1855 januárjában egy Eleanor nevű leánykával szaporodott.

Marx nagy gyermekbarát volt (egyébként Engels is), s ha valaha is lecsípett egy órácskát hajszolt munkájából, akkor csak azért, hogy gyermekeivel játszhasson. Azok valósággal istenítették, annak ellenére, vagy talán éppen azért, mert egyáltalában nem tartott igényt az apai tekintélyre; pajtásuknak tekintették, és „Szerecsennek” nevezték, fekete haja és sötét arcbőre miatt. „A gyermekeknek kell a szülőket nevelni” — szokta volt mondogatni. Gyermekei mindenekelőtt eltiltották a vasárnapi munkától; vasárnaponként egészen lefoglalták maguknak, s e szerény vasárnapi kirándulásaik — pihenőül az egyszerű kocsmákban elfogyasztott gyömbérsörrel, sajttal és kenyérrel — aranyozták be némi napsugárral otthonuk fekete egét.

Különösen szerettek Hampstead Heathbe, a hampsteadi cserjésbe kirándulni, erre a London északi részén fekvő, beépítetlen, bokrokkal és fákkal borított dombvidékre. Liebknecht nagyon hangulatosan írta le ezeket a kirándulásokat. A környék persze ma már nem olyan, mint 60 évvel ezelőtt, de abból az öreg kocsmából, a Jack Straw’s Castle-ból, amelynek asztalainál Marx oly gyakran ült, ma is csodálatos kilátás nyílik rá; a vidék a hegynek és völgynek festőien váltakozó képét nyújtja, különösen vasárnap, amikor a kirándulók vidám sokasága élénkíti. Délen az óriásváros, hatalmas háztömegeivel, mögöttük magasan kiemelkedik a Szent Pál-templom kupolája és a Westminster tornyai, s ködös messzeségben vonulnak Surrey dombjai; észak felé sűrűnlakott, termékeny földdarab terül el, számtalan elszórt faluval; nyugaton a highgate-i temető dombja, ahol Marx örök álmát alussza.

Szerény családi boldogságát azonban újra nagy csapás érte. 1855 nagypéntekén elragadta a halál egyetlen fiát, a körülbelül kilencéves Edgárt, családi becenevén „Musch”-t. A korán nagy tehetséget eláruló kisfiú az egész család kedvence volt.

„Olyan szomorú, olyan borzasztó veszteség, hogy ki sem tudom mondani, mennyire a szívembe markolt” — írta Freiligrath haza, Németországba.

Marx szívettépő hangú levelekben értesíti Engelst kisfiának betegségéről és haláláról. Március 30-án ezt írta:

„Feleségem a lelki izgatottságtól egy hét óta olyan beteg, mint még soha. Nekem magamnak vérzik a szívem és tüzel a fejem, bár természetesen tartanom kell magamat. A gyerek a betegség alatt egy pillanatra sem tagadja meg eredeti, jóindulatú és ugyanakkor önálló jellemét.” (lásd Luise Dornemann: Jenny Marx, 135—136. old.)

Április 6-án pedig ezt írja:

„A szegény Musch nincs többé. Ma 5 és 6 óra között karjaimban aludt el (a szó szoros értelmében). Soha nem fogom elfelejteni, hogyan könnyítette meg számunkra a Te barátságod ezt a rettenetes időt. El tudod gondolni fájdalmamat a gyerekért...” (lásd uo., 136. old.)

És április 12-én:

„A ház persze egészen sivár és elárvult a drága gyerek halála óta, aki éltető lelke volt. Leírhatatlan, mennyire hiányzik nekünk a gyerek mindenütt. Részem volt már mindenféle bajban, de most tudom csak, hogy mi az igazi szerencsétlenség [...] Mindama szörnyű gyötrelmek közepette, amelyeket ezekben a napokban átéltem, az tartott meg egyenes gerinccel, hogy Rád és a Te barátságodra gondoltam, és az a reménység, hogy nekünk kettőnknek még van valami értelmes tennivalónk ezen a világon.” (lásd uo.)

Nagyon soká tartott, amíg a seb egyáltalán hegedni kezdett. Lassalle-nak egyik vigasztaló levelére Marx július 28-án így felelt:

„Bacon azt mondja, hogy az igazán kiváló embereknek oly sok kapcsolatuk van a természettel és a világgal, oly sok dolog érdekli őket, hogy minden veszteséget könnyen kihevernek. Én nem tartozom ezek közé a kiváló emberek közé. Gyermekem halála szívem és lelkem mélyéig meglendített, s a veszteséget éppen olyan elevenen érzem, mint az első napon. Szegény feleségem is teljesen le van törve.” (lásd Lassalle: Nachgelassene Briefe und Schriften, 3. köt., 101. old.)

Freiligrath pedig október 6-án a következőket írja Marxnak:

„Hogy veszteségeden érzett fájdalmad még mindig annyira fogva tart, végtelenül fáj nekem is. De itt nem lehet semmit sem tenni és semmit sem tanácsolni. Megértem és tisztelem bánatodat, de igyekezz úrrá lenni fölötte, hogy ne ez uralkodjék el fölötted. Ezzel nem követsz el árulást kedves gyermeked emléke ellen.”

A kis Edgar halálával érte el csúcspontját az az állandó betegeskedés, mely a családra néhány éve rászakadt, s tavasz óta Marxot is kikezdte, hogy aztán soha többé egészen el ne hagyja. Főleg az apjától örökölni vélt májbaj gyötörte. De nagyban hozzájárultak ehhez az egyre rosszabbodó egészségi körülményeik, az egészségtelen városrészben fekvő nyomorúságos lakásuk is. 1854 nyarán különösen erősen dühöngött ott a kolera, állítólag mert az abban az időben ásott csatornák azokban az árkokban futottak, amelyekbe az 1665-ös pestis áldozatait temették. Az orvos sürgette, hogy hagyják el „Soho Square átkozott bűvkörét”, melynek káros levegőjéből Marx évek óta nem került ki. Ekkor a családban újabb gyászeset történt, s ez megteremtette ennek a lehetőségét. 1856 nyarán ugyanis Marx felesége három leányával együtt Trierbe ment, hogy még egyszer láthassa édesanyját, de az utolsó pillanatban érkezett, s már csak arra volt lehetősége, hogy anyja fáradt szemét tizenegy napi szenvedés után lefogja.

A hagyaték csekély volt; de néhány száz tallért azért kitett Marx feleségének örökrésze, s ehhez valószínűleg még a skót rokonság részéről is hozzájárult valami kevés örökség. Így aztán a család 1856 őszén a kedvelt Hampstead Heathjükhöz közelfekvő kis házába költözhetett: Grafton Terrace 9. szám alá, Maitland Park, Haverstock Hill. Az évi bér 36 fontot tett ki.

„Korábbi odúinkhoz képest valóban fejedelmi lakhely ez — írta Marx felesége egyik barátnőjének —, és bár az egész berendezés a pincétől a padlásig alig került többe 40 fontnál (nagy része second hand rubbish) [használt lim-lom], azért eleinte egészen nagyszerűnek tűntem fel magam előtt új parlourunkban [társalgó]. Minden fehérneműnket és hajdani nagyságunk egyéb maradványait kiszabadítottuk a »nagybácsi« karmaiból, és én boldogan számoltam meg ismét egyszer a damaszt asztalkendőket, amelyek még régi skót eredetűek voltak. Ámbár a dicsőség nem sokáig tartott, hisz csakhamar egyik darabnak a másik után ismét a Pop-házba (így nevezik a gyerekek a titokzatos Drei-Kugel-Shope-ot) [zálogház] kellett vándorolnia, de egyszer legalább örömünk telt polgári kényelmünkben...” (Weydemeyernéhez, 1861. Lásd Luise Dornemann: Jenny Marx, 150. old.)

A fellélegzés, sajnos, túlságosan rövid volt.

A halál a barátok között is aratott. 1855 őszén meghalt Daniels, 1856 januárjában Weerth Haitiban, 1858 elején Konrad Schramm Jersey szigetén. Marx és Engels nagyon szerettek volna mindegyikükről legalább röviden a sajtóban megemlékezni, de fáradozásaik sikerteleneknek bizonyultak. Sokszor panaszkodtak, hogy a régi gárda elapad, s nincs utánpótlás. Bármennyire tetszett is nekik eleinte a „nyilvános elszigeteltségük”, bármennyire sziklaszilárd is volt bennük a győzelem reménye, amellyel ez a két magányos ember úgy vett részt az európai politikában, mintha maguk is európai nagyhatalom lennének, mégis túlságosan szenvedélyes politikusok voltak, semhogy az idők folyamán ne érezték volna a párt hiányát; hiszen az a néhány ember, aki követte őket, nem volt párt, mint ezt maga Marx egy alkalommal megjegyezte. S híveik között nem akadt senki, aki gondolataik magas régióiba felért volna. Ez alól csak egy kivétel volt, de ezzel az eggyel szemben sohasem tudták teljesen leküzdeni bizalmatlanságukat.

Londonban Liebknecht mindennapos vendég volt Marxéknál, különösen amíg a Dean Streeten lakott. Kis padlásszobájában azonban kemény küzdelmet folytatott az élettel, s nagyjában ugyanezt mondhatjuk a Kommunisták Szövetségének régi tagjairól is: Lessnerről és Lochner asztalosról, Eccariusról és a „bűnbánó” Schapperről. Másokat messzebbre sodort az élet: Dronke kereskedő volt Liverpoolban, majd Glasgow-ban, Imandt tanár Dundeeben, Schily ügyvéd Párizsban; ugyancsak Párizsban élt Reinhardt is, aki Heinének volt titkára Heine életének utolsó éveiben, s szintén a hívek szűkebb köréhez tartozott.

De még a leghívebbek körében is megbénult a politikai küzdelem. Wilhelm Wolff Manchesterben óraadásból elég tűrhetően megélt, s „ez a tetőtől talpig derék, pompás plebejustermészet”, mint Marx felesége írta róla, egészen a régi maradt ugyan, csakhát az évek folyamán megszaporodtak agglegényes rigolyái és „döntő harcait” most háziasszonyával folytatta a tea, a cukor meg a szén miatt. Így szellemileg már nem sokat jelentett régi barátainak a számkivetettségben. Freiligrath is megmaradt a régi megbízható barátnak. Sőt, amióta 1856 nyarán rábízták egy svájci bank londoni ügynökségét, még nagyobb lehetősége volt, hogy Marxon segítsen: a „New York Tribune” ugyanis ráadásul még késedelmesen is fizette a honoráriumot, s ő a lap átutalásait a lehető leggyorsabban folyósíttatta. Freiligrath forradalmi meggyőződéséhez is rendületlenül hű maradt, de a pártharcoktól mindinkább elidegenedett. Bár bizonyára becsületesen és őszintén vallotta, hogy forradalmár csak számkivetettségben érheti meg becsületben a halálát, mint német költő mégsem volt boldog az exiliumban. Látván feleségének honvágyát, s kénytelen lévén gyermekei karácsonyfáját idegen földön meggyújtani, bizony csak ritkán és el-elakadozva csörgedezett költészetének forrása. Ez nagyon gyötörte, s jótéteménynek érezte, hogy a haza lassanként újra emlékezni kezdett híres költőjére.

És aztán az „élő halottak” hosszú sorai Megesett, hogy Marx összetalálkozott Londonban kezdeti filozófiai korszakának egyik-másik útitársával: Eduard Meyennel, aki még mindig a régi mérgeskígyó volt; Faucherrel, aki mint Cobden titkára igényt tartott arra, hogy a szabadkereskedelem révén „történelmet csinál”; Edgar Bauerrel, aki viszont kommunista agitátornak játszotta ki magát, akit azonban Marx mindig csak „paprikajancsinak” nevezett. Amikor Bruno Bauer a fivérét meglátogatta, és hosszabb időt töltött Londonban, Marx is többször együtt volt vele. De Bruno Bauer az orosz őserőért rajongott, ezzel szemben a proletariátusban csak csőcseléket látott, amelyet erőszakkal és ravaszsággal kell vezetni, s végső esetben egy ezüst garassal ki lehet elégíteni. Ezért aztán természetesen nem is érthették meg egymást. Marx megállapította, hogy Bauer szemlátomást megöregedett, homloka hátracsúszott, modora pedig egy pedáns professzoré. De a „kedélyes öregúrral” való beszélgetéseiről mégis részletesen beszámolt Engelsnek.

Ámde a közelebbi múltból is volt éppen elég „élőhalott”, s min- den évvel szaporodtak. Így a régi Rajna vidéki barátok közül Georg Jung, Heinrich Bürgers, Hermann Becker s még sokan mások. Egyesek — mint például Becker s nyomában a derék Miquel — „tudományos” magyarázatokat gyártottak: először a burzsoáziának teljesen le kell győznie a junkereket, s a proletariátus csak aztán gondolhat saját győzelmére. Becker tana így szólt: „Amilyen mértékben behatol az anyagi érdekek csőcseléke a junkerépület korhadt favázába, akárcsak a szú, olyan mértékben válik ez az egész belső váz porrá, a külső homlokzat cirádái fölött pedig a történelem, a világszellem első leheletére, egészen egyszerűen napirendre tér.” Ez egészen csinos kis elmélet, olyannyira, hogy még ma is megnyerheti egyik-másik ravaszdinak a tetszését. Amikor aztán Beckerből Köln főpolgármestere és Miquelből porosz pénzügyminiszter lett, annyira beleszerettek az „anyagi érdekek csőcselékébe”, hogy kézzel-lábbal hadakoztak „a világszellem első lehelete” és a történelem „egészen egyszerű napirendre térése” ellen.

A Becker- és Miquel-féle emberek helyett csak nagyon kétes értékű kárpótlást jelentett az, hogy 1856 tavaszán megjelent Marxnál bizonyos Gustav Lewy nevű düsseldorfi kereskedő, s mintegy tálcán kínálta fel az iserlohni, solingeni és más gyárak munkásainak felkelését. Marx nyersen tiltakozott e veszedelmes és kilátástalan ostobaság ellen; megüzente a munkásoknak, akiknek állítólagos vagy valódi megbízása alapján Lewy meglátogatta, hogy egy idő múlva megint keressenek kapcsolatot Londonnal, de semmit se tegyenek előzetes értesítés nélkül.

Nem helyezkedett azonban Marx ugyanilyen elutasító álláspontra a másik üzenettel szemben, amelyet Lewy állítólag a düsseldorfi munkásoktól hozott: hogy óvakodjék a teljesen megbízhatatlan Lassalle-tól. Lassalle, mondta Lewy, a Hatzfeldt-per sikeres kimenetele óta egészen a grófnő szégyenteljes igája alá hajtotta a fejét, vele tartatja el magát, el akarja kísérni Berlinbe, hogy ott irodalmárokból udvart teremtsen neki, a munkásokat pedig, mint elhasznált eszközöket, sutba dobja, hogy átmenjen a polgársághoz stb. Vége-hossza nem volt locsogásainak. Ez esetben teljes joggal kételkedhetünk abban, hogy a rajnai munkások ilyen üzenetet küldtek Marxnak; hiszen ugyanezen munkások alig néhány évvel később ünnepélyes üdvözletek közepette nyilvánították ki, hogy Lassalle düsseldorfi háza az ötvenes évek fehér rémuralma idején „hű menedéke volt a rettenthetetlen és mindenre elszánt pártsegélynek”. Több mint valószínű, hogy az üzenethozó a saját szakállára gondolta ki ezt az üzenetet: a jóember igen mérges volt Lassalle-ra, mert az a kölcsönkért kétezer tallér helyett csak ötszázat ajánlott fel neki.

Ha Marxnak erről tudomása lett volna, akkor bizonyára a legnagyobb tartózkodással fogadja ezt a Lewyt. Ámbár maga a beszámoló is olyan volt, hogy erős gyanút kelthetett. Marx Lassalle-lal, ha nem is sűrű, de állandó levelezésben maradt; Lassalle-t egyénileg is, politikailag is mindig megbízható barátnak és elvtársnak tartotta, sőt ő volt az, aki küzdött a Lassalle iránti bizalmatlanság ellen, mely a Hatzfeldt-perbe való belekeveredése miatt a Kommunisták Szövetsége idején még valóban megnyilvánult a rajnai munkások körében. S alig egy évvel megelőzőleg, amikor Lassalle Párizsból írt neki, rendkívül szívélyesen így válaszolt:

„Természetesen nagyon csodálkozom, hogy olyan közel vagy Londonhoz és mégsem gondolsz arra, hogy legalább néhány napra átjöjjél. Remélem, hogy még magadba szállsz, s rájössz, hogy milyen rövid és olcsó az út Párizsból Londonba. Ha előttem nem lennének elzárva Franciaország kapui, én lepnélek meg Párizsban.” (1855. júl. 28. Lásd Lassalle: Nachgelassene Briefe und Schriften, III. köt., 100. old.)

Ezért tehát nehezen magyarázható, hogy Marx 1856. március 5-én a következő megjegyzések kíséretében számolt be Engelsnek Lewy zavaros fecsegéséről:

„Mindezek, amiket itt röviden megemlítettem, csak az emlékezetembe vésődött részletek. Az egész, úgy, ahogy van, rám is, és Freiligrathra is nagyon határozott benyomást tett, bármennyire is kedvezően vélekedem Lassalle-ról, s bármily bizalmatlan vagyok is a munkások pletykáival szemben.” (lásd MEGA, III. rész, 2. köt., 120. old.).

A továbbiakban azt írja, hogy megmondta Lewynek, ilyen egyoldalú beszámoló alapján lehetetlen tisztán látni, de a gyanú mindenesetre hasznos; figyeljék Lassalle-t, egyelőre azonban tartózkodjanak mindenféle nyilvános, feltűnő dologtól. Ezzel Engels egyetértett, s néhány megjegyzést is fűzött hozzá; e megjegyzések az ő részéről nem annyira feltűnőek, hiszen kevésbé ismerte Lassalle-t, mint Marx. Kár a fickóért, írja többek között Engels, mert nagyon tehetséges, de ami sok, az sok. És Lassalle-ra mindig is pokolian kellett vigyázni, mondja; hamisítatlan szláv határszéli zsidó létére, mindenkor ugrásra készen áll, hogy a pártra való hivatkozással bárkit a saját céljaira használjon ki.

És Marx megszakította a levelezést azzal a férfiúval, aki alig néhány év múltán teljes joggal írhatta neki:

„Németországban rajtam kívül nincs más barátod.”

Amikor Marx és Engels 1850-ben visszavonultak a pártélet nyilvános küzdelmeitől, kijelentették a következőket:

„Új forradalom csak új válság nyomában lehetséges. De éppen olyan bizonyos is, mint ez.” („Osztályharcok Franciaországban.”)

Ettől kezdve állandóan, s minden évben növekvő türelmetlenséggel kutatták az új válság jeleit. Liebknecht beszéli, hogy Marx néha „mellé”-jósolta a válságot, amiért barátai ugratták; de amikor 1857-ben csakugyan bekövetkezett, Marx Engels útján megüzente Wilhelm Wolffnak: be fogja bizonyítani, hogy ennek a válságnak tulajdonképpen két évvel előbb kellett volna kitörnie.

A válság az Egyesült Államokban kezdődött meg. Előszelét Marx személyesen is megérezte, amennyiben a „New York Tribune” a felére szállította le honoráriumát. Ez annál súlyosabban érintette, mert az új lakásban ismét beköszöntött a régi, vagy talán a még nagyobb nyomor. Itt már nem lehetett úgy „napról napra átvergődni, mint a Dean Streeten”, minden kilátás nélkül és növekvő családi kiadásokkal.

„Végképp nem tudom, mihez fogjak, az igazat megvallva, kétségbeejtőbb helyzetben vagyok, mint öt év előtt”, írta 1857. január 20-án Engelsnek (lásd MEGA, III. rész, 2. köt., 164. old.)

Barátját ez a hír úgy érte, mint „villámcsapás a derült égből”, de azonnal Marx segítségére sietett, s csak azt nehezményezte, hogy miért nem szólt neki két héttel hamarabb. Éppen egy lovat vett magának, írja, abból a pénzből, amit az „örege” küldött karácsonyi ajándékul, s

„nagyon bosszantó, hogy én lovat tartsak, míg te Londonban családoddal együtt nyomorogsz.” (1857. jan. 22. Lásd uo., 166. old.)

Nagyon megörült aztán, amikor Dana néhány hónappal később érdeklődött Marxnál, mi a véleménye az együttműködésről az általa kiadandó lexikon számára, amelyhez nevezetesen katonai jellegű cikkek is kellenek. Ez egészen „kapóra jött neki”, és „végtelen nagy élvezettel csinálná” — válaszolja Engels Marxnak —, ez lesz az a hatalmas emelő, amelynek segítségével Marxot meg lehet szabadítani örökös pénzzavaraitól; vállaljon csak el Marx annyi cikket, amennyit kaphat, és lassanként rendezzen be egy irodát.

Ebből azonban nem lett semmi, már csak munkatársak hiányában sem. Egyébként sem bizonyult olyan kedvező kilátásnak, mint Engels gondolta; a tiszteletdíj végül is soronként még egy pennyt sem tett ki, s habár sok dologban nem kívántak tőlük mást, csak tölteléket, Engels túlságosan lelkiismeretes volt, semhogy elnagyoljon valamit. Áz, ami levélváltásukból erre nézve kivehető, semmiképp sem igazolja Engelsnek a későbbi elítélő véleményét ezekről a részben tőle, részben Marxtól származó cikkekről.

„Tiszta pénzkereseti iparosmunka, semmi több, mondta Engels; nyugodtan át lehet adni a feledésnek.”

Ez a különben is mellékes tevékenységük aztán fokozatosan meg is szűnt; úgy látszik, hogy a két barát rendszeres közreműködése nem terjedt túl a lexikon „C” betűjén.

Kezdettől fogva erősen akadályozta ezt a munkát, hogy Engelsnek mirigybántalmai lettek, s emiatt hosszabb időt kellett a tengerparton töltenie. Marx egészségi állapota sem volt valami ragyogó. Májbaja egy újabb roham kapcsán olyan heves fájdalmakat okozott, hogy csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudta a legszükségesebb munkáit elvégezni. Júliusban felesége egy életképtelen gyermeket hozott világra, mégpedig olyan körülmények közt, amelyek rettenetesen hatottak Marxra, s kínzóvá teszik a visszaemlékezést, írta Engelsnek.

„Nagyon megviselhetett ez Téged, ha így írsz” — válaszolta elrémülten Engels. (1857. júl. Lásd uo., 200. old.)

Marx megígérte, hogy majd élőszóval mindent elmond, mert írni nem tud ezekről a dolgokról.

De minden személyes baja azonnal feledésbe merült, amikor a válság ősszel átcsapott Angliára, s aztán a kontinensre is.

„Bár magam is a legnagyobb pénzzavarban vagyok, ennek ellenére 1849 óta nem éreztem magamat olyan jól, mint most, e válság kitörésekor” — írta Marx november 13-án Engelsnek. (lásd uo., 239. old.)

S Engelsnek a következő napon csak az az aggodalma volt, hogy esetleg a válság menete túlságosan gyors lesz.

„Kívánatos volna — írta —, hogy először »javulás« álljon be krónikus válság formájában, még mielőtt a második és döntő csapás bekövetkezik. Szükség van bizonyos ideig tartó krónikus nyomásra, hogy a lakosság hévbe jöjjön. Akkor a proletariátus jobban tud verekedni, a dolgok jobb ismeretében és nagyobb összhangban; olyan ez, mint egy lovassági támadás, amely ugyancsak nagyobb sikerrel kecsegtet, ha a lovaknak előbb 500 lépést kell ügetniük, mielőtt az ellenséget annyira megközelítik, hogy vágtába csaphassanak át. Nem szeretném, ha túl korán történne valami, még mielőtt egész Európára kiterjedne a dolog, mert akkor a harc keményebb, unalmasabb és ide-oda hullámzóbb lenne. Május vagy június — szerintem szinte még túl korai volna. A tömegek a hosszantartó prosperitás idején bizonyára átkozottul közönyösekké váltak [...] Egyébként én is úgy vagyok, mint Te. Mióta ez a svindli összeomlott New Yorkban, nem találtam többé a helyemet Jerseyben, s hallatlanul kedélyesen érzem magamat ebben az általános összeomlásban. Az utolsó évek polgári sara bizonyos fokig mégiscsak rámtapadt, most le lesz mosva, és újra más emberré válok. A válság éppen olyan jót tesz majd a szervezetemnek, mint egy tengeri fürdő, ezt máris érzem. 1848-ban azt mondtuk: most jön a mi időnk, és bizonyos értelemben úgy is volt; ezúttal azonban teljes mértékben eljött a mi időnk, most életre-halálra megy a játék.” (1857. nov. 15. Lásd uo., 242. old.)

De ekkor mégsem ment életre-halálra. A válságnak volt a maga nemében bizonyos forradalmasító hatása, de más természetű, mint Marx és Engels feltételezték. Pedig nem tápláltak bizonytalan, utópikus reményeket; ellenkezőleg, nap mint nap a legnagyobb figyelemmel tanulmányozták a válság lefolyását; Marx december 18-án a következőket írta Engelsnek:

„Keményen dolgozom, többnyire reggeli négy óráig. A munka ugyanis kettős:
1. A gazdaságtan alapvonalainak kidolgozása. (Ez feltétlenül szükséges: a közönségnek, hogy a dolog mélyére hatoljon, és nekem, személy szerint, hogy megszabaduljak ettől a lidércnyomástól.)
2. A jelenlegi válság. Erről — a »Tribune«-nak írt cikkeken kívül — csak könyvet vezetek, ami azonban tetemes időt vesz igénybe. Arra gondolok, hogy tavasztájt együtt pamfletet-írunk a dologról, s ezzel újból emlékeztetjük a német publikumot: ismét és még mindig itt vagyunk s azok vagyunk, akik voltunk.”

Ebből a pamfletból nem lett semmi, mivel a válság nem kavarta föl a tömegeket, de éppen ezáltal jutott Marx annyi lélegzetvételhez, hogy tervének elméleti részét megvalósítsa.

Tíz nappal a fenti levél előtt Marx felesége így írt a haldokló Konrad Schrammnak Jerseybe:

„Zsebünkön ugyan nagyon megérezzük az amerikai válságot, mert Karl heti két cikk helyett csak egyet ír a »Tribune«-ba, mely Bayard Tayloron és Karlon kívül minden európai levelezőjét szélnek eresztette. Mindamellett gondolhatja, hogy Szerecsen [Marx beceneve] milyen boldog. Ismét a régi könnyedséggel dolgozik, visszakapta a régi munkaképességét, úgyszintén a lelki derűjét és frisseségét, amely évekkel ezelőtt megtört, a nagy szenvedés óta szeretett gyermekünk elvesztéséért, akiért szívem örökké gyászolni fog. Karl nappal a mindennapi kenyérért dolgozik, éjjel pedig, hogy befejezhesse »Közgazdaságát«. Most, amikor ez a munka szükségletté lett, talán akad majd egy nyomorúságos kiadó is.”

S valóban akadt, mégpedig hála Lassalle fáradozásainak.

Lassalle 1857. áprilisban a régi baráti hangon írt Marxnak, csodálkozva bár, hogy Marx oly hosszú ideje beszüntette a levélváltást, anélkül, hogy ő, Lassalle, sejtené, miért. Marx ezt a levelet is válasz nélkül hagyta, jóllehet Engels azt tanácsolta, hogy feleljen rá. Ugyanennek az évnek decemberében aztán Lassalle újabb levelet küldött, ezúttal más okból: unokatestvére, Max Friedländer felkérte, vegye rá Marxot, hogy dolgozzék a „Wiener Pressé”-ben, melynek Friedländer egyik szerkesztője volt. Erre Marx már válaszolt, de visszautasította Friedländer ajánlatát, mondván, hogy ő ugyan „franciaellenes”, de nem kevésbé „angolellenes” is, és Palmerston érdekében meg éppenséggel nem írhat. Lassalle-nak arra a szemrehányására pedig, hogy nagyon fájt neki — jóllehet minden szentimentalitás távol áll tőle —, hogy Marx áprilisi levelét szóra sem méltatta, Marx „röviden és hűvösen” csak azt jegyezte meg, hogy olyan okból nem felelt, amelyet levélben bajosan lehet közölni. Ezenkívül nem is sokat írt, azt azonban megemlítette, hogy egy gazdasági művet akar megjelentetni.

1858 januárjában megérkezett Londonba Lassalle „Herakleitosz”-ának² egy példánya, melynek elküldését a szerző már decemberi levelében jelezte, néhány megjegyzést fűzve hozzá, hogy a berlini tudományos világ milyen lelkes fogadtatásban részesítette művét. Már a két shilling portóköltség is „rossz fogadtatást biztosított” ennek a könyvnek. De Marx a tartalmát is elég lesújtóan ítélte meg. A tudományosság „csillogó fitogtatása” nem imponált neki, s úgy vélte, olcsó dolog idézeteket halmozni, ha az embernek elég pénze és ideje van, hogy a tetszése szerinti könyveket küldethesse magának haza a bonni egyetem könyvtárából. Lassalle, mondta Marx, ebben a fényes köntösben az olyan fickó gráciájával mozog, aki először életében van elegáns öltönyben. Ez azt jelentette, hogy Marx Lassalle-nak igazi tudományosságát mód felett igazságtalanul ítélte meg; ámde nagyon is megmagyarázható azzal, hogy Marxnak a könyv ugyanazért volt ellenszenves, amiért, véleménye szerint, a professzorok és más nagyságok tetszését megnyerte: Marxot kellemetlenül érintette, hogy ilyen öreges szellemet tapasztalt egy fiatalembernél, aki nagy forradalmár hírében áll. Tudvalevőleg e mű nagyobbik fele már tíz évvel megjelenése előtt készen volt.

Lassalle a szemrehányó levelére kapott „rövid és hűvös” válaszból sem vette észre, hogy valami nincs rendben. Félreértette — nyilvánvalóan jóhiszeműen, s nem készakarva, mint Marx gyanította — a szóbeli érintkezés szükségességét, s azt gondolta, Marx olyasmit akar neki elmondani, amihez magánjellegű alkalom kell. Teljesen elfogulatlanul válaszolt tehát Marxnak 1858 februárjában, s drasztikus színekkel ecsetelte azt a szélhámosságot — a porosz trónörökös házasságát egy angol hercegnővel —, melytől a berlini burzsoázia örömmámorban úszik. Egyúttal ajánlkozott, hogy kiadót szerez Marx közgazdasági művére. Ebbe Marx belement. Ezután Lassalle már március végére tető alá is hozta a szerződést a saját kiadójával, Franz Dunckerrel, mégpedig jóval előnyösebb feltételek mellett, mint Marx igényelte. Ugyanis Marxnak magának is az volt a terve, hogy könyve folytatásokban jelenjék meg, de hajlandó lett volna az első folytatásokért járó honoráriumról lemondani. Ezzel szemben Lassalle kezdettől fogva három Frigyes-aranyat kötött ki számára ívenként, holott a szokásos professzori honorárium csak kettő volt. A kiadó csupán azt a jogát tartotta fenn, hogy a harmadik folytatás után felbonthassa a szerződést, amennyiben a terjesztés nem fizetődik ki.

Jó háromnegyed évig tartott azonban, míg Marx a kézirat első részével készen lett, mert újabb máj rohamok és családi gondok akadályozták. 1858 karácsonya körül „sivárabb és vigasztalanabb” volt a helyzete, mint valaha. 1859. január 21-én végre elkészült a „szerencsétlen kézirat”, de akkor meg nem volt a háznál „egy fillér” sem, a kézirat biztosított elküldésére.

„Nem hiszem, hogy valaha is írtak »A pénz«-ről ilyen pénzhiánnyal küzdve. A legtöbb e tárgyról író szerző meghitt békességben élt kutatásai tárgyával” (lásd „A politikai gazdaságtan bírálatához”, 187. old.),

így írt Marx Engelsnek, amikor tőle kérte a szükséges portóköltség megküldését.

Egy olyan átfogó közgazdasági műnek a terve, mely egészen a gyökeréig vizsgálja meg a kapitalista termelési módot, már mintegy tizenöt éve foglalkoztatta Marxot, amikor e mű gyakorlati kivitelezéséhez hozzáfogott. Már a március előtti időben is gondolt rá, s Proudhon elleni könyve tulajdonképpen e tervnek az első részlete volt. A forradalmi évek harcai után azonnal újra elővette, s már 1851. április 2-án közli Engelsszel:

„Annyira jutottam, hogy öt héten belül elkészülök az egész gazdaságtani vacakkal. [Ich bin so weit, daß ich in 5 Wochen mit der ganzen ökonomischen Scheisse fertig bin.] És ha ez megvan, akkor a gazdaságtant otthon fogom kidolgozni, a Museumban pedig egy másik tudományra vetem magam. Ez már kezd untatni. Alapjában véve ez a tudomány A. Smith és D. Ricardo óta nem haladt többé előre, bármennyi történt is az egyes, gyakran túlságosan is minuciózus vizsgálatok terén.”

Engels nagyon megörült ennek a hírnek és így válaszolt:

„Örülök, hogy végre elkészültél a gazdaságtannal. A dolog valóban túlságosan hosszúra nyúlt...”

De tapasztalatai alapján mindjárt hozzá is tette:

„[...] ameddig egy fontosnak tartott könyv akad, amelyet még nem olvastál el, addig úgysem kezdesz el írni...”

Engels sohasem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy az egyéb zavaró körülmények mellett az „elhúzódás fő oka” mindenkor barátjának „túlzott aggályoskodása”.

Ez az „aggályoskodás” persze nem valami felszínes dolog volt — s Engels sem így értette. Ami Marxot 1851-ben arra az elhatározásra késztette, hogy ne fejezze még be a munkáját, hanem kezdje újra elölről, azt ő maga mondja el az első kiadás előszavában, felsorolván a következő okokat:

A politikai gazdaságtan történetére vonatkozó roppant anyag, amely a British Museumban van felhalmozva, az a kedvező álláspont, melyet London a polgári társadalom megfigyelésére nyújt, végül pedig az az új fejlődési szakasz, amelybe a polgári társadalom a kaliforniai és ausztráliai arany felfedezésével belépni látszott [...] („Előszó »A politikai gazdaságtan bírálatához«”)

S ha ehhez hozzáfűzte, hogy a „New York Tribune” számára folytatott, immár nyolcéves tevékenysége szükségszerűen rendkívül szétforgácsolttá tette tanulmányait, akkor ezt még ki kellene egészíteni azzal, hogy ez a tevékenység bizonyos fokig ismét visszavezette a politikai harcokhoz, amelyeket mindig annyira fontosnak tartott. Hiszen éppen a forradalmi munkásmozgalom újraéledésének reménye kényszerítette az íróasztalhoz, hogy végre írásba foglalja mindazt, amit az elmúlt esztendőkben szüntelenül újra és újra mérlegelt.

Beszédesen tanúsítja ezt Engelsszel való levelezése; ebben a gazdasági kérdések megvitatása soha nem marad abba, s gyakran egész értekezésekké dagad, amelyeket ugyancsak „túlságosan is minuciózusoknak” lehet nevezni. Hogy a gondolatok kicserélése hogyan alakul a két barát között, azt egyes alkalmi kijelentéseik mutatják. Engels egyszer a maga „ismert elméleti restségéről” ír, amely jobbik énjének zsörtölődése mellett belenyugszik, hogy ne hatoljon a dolgok mélyére. Máskor pedig Marx nem tudja elnyomni sóhaját:

„Ha az emberek tudnák, hogy én minderről mily keveset tudok.”

Ezt akkor mondta, amikor egy gyáros azzal a „mulatságos” kijelentéssel lepte meg, hogy bizonyára Marx maga is gyáros volt valamikor.

Ha mindkét esetben leszámítjuk, mint illik, a humoros túlzást, úgy arra az eredményre jutunk, hogy Engels pontosabban ismerte a kapitalista társadalom belső mechanizmusát, Marx viszont élesebb logikai erővel tudta kutatni annak mozgástörvényeit. Amikor Marx kifejtette barátjának az első füzet tartalmát, Engels így válaszolt:

„Ez az abstract [kivonat] valóban nagyon absztrakt, ami persze ilyen tömör tárgyalás mellett nem is kerülhető el; gyakran sok fáradságomba kerül, amíg megtalálom a dialektikus átmeneteket, mert nagyon elszoktam minden absztrakt gondolkodástól.”

Ezzel szemben Marxnak bizonyos nehézséget okozott, hogy kiismerje magát azokban a fölvilágosításokban, amelyeket Engelstől kérdéseire kapott. E kérdései olyasmire vonatkoztak, hogy pl. a gyárosok és a kereskedők hogyan kalkulálják a jövedelemnek azt a részét, amelyet maguk költenek el, hogyan számítják ki a gépek elkopásának idejét, vagy az előlegezett forgótőke megtérülését. S Marx nemegyszer panaszkodott, hogy a politikai gazdaságtanban a gyakorlatilag érdekes és az elméletileg szükséges nagyon eltávolodtak egymástól.

Hogy Marx csak 1857—1858-ban kezdte meg művének kidolgozását, az részben azért is volt, mert terve a keze alatt folyton változott. Még 1858 áprilisában úgy tervezte, hogy az első füzetben a „tőkét általában” fogja tárgyalni, és bár a füzet az eredetileg elgondolt terjedelem kétszeresére vagy háromszorosára nőtt, a tőkéről még nem esik szó benne; az e füzetben levő két fejezet csak az áruval és a pénzzel foglalkozik. Marx ezt előnyösnek tartotta abból a szempontból, hogy a bírálatot nem tudják majd puszta tendenciózus szidalmazássá redukálni; csak arról feledkezett meg, hogy ezzel annál közelebbfekvővé tette a bírálat számára az agyonhallgatás hatásos fegyverét.

Az előszóban áttekintést nyújt saját tudományos fejlődéséről, s azok a híres mondatai, amelyekben összefoglalja a történelmi materializmus lényegét, innen sem hiányozhatnak:

„Vizsgálatom [a hegeli jogfilozófia vizsgálata] abba az eredménybe torkollt, hogy a jogi viszonyok, valamint az államformák nem érthetők meg sem önmagukból, sem az emberi szellem úgynevezett általános fejlődéséből, hanem éppenséggel azokban az anyagi életviszonyokban gyökereznek, amelyeknek összességét Hegel, a XVIII. századi angolok és franciák példájára, „polgári társadalom” néven foglalja össze, a polgári társadalom anatómiáját pedig a politikai gazdaságtanban kell keresni. [...] Az általános eredményt, amelyre jutottam, és amely, miután rájöttem, tanulmányaim vezérfonala lett, röviden így lehet megfogalmazni: Az emberek, a társadalmi termelésben életük során, meghatározott, szükségszerű, akaratuktól független viszonyokba lépnek, termelési viszonyokba, amelyek anyagi termelőerőik meghatározott fejlődési fokának felelnek meg. A termelési viszonyok összessége alkotja a társadalom gazdasági szerkezetét, azt a reális bázist, amelyen egy jogi és politikai felépítmény emelkedik, és amelynek meghatározott társadalmi tudatformák felelnek meg. Az anyagi élet termelési módja szabja meg a társadalmi, politikai és szellemi életfolyamatot egyáltalában. Nem az emberek tudata az, amely létüket, hanem megfordítva, társadalmi létük az, amely tudatukat meghatározza. Fejlődésük bizonyos fokán a társadalom anyagi termelőerői ellentmondásba jutnak a meglevő termelési viszonyokkal, vagy ami ennek csak jogi kifejezése, azokkal a tulajdonviszonyokkal, amelyek között addig mozogtak. Ezek a viszonyok a termelőerők fejlődési formáiból azok béklyóivá csapnak át. Ekkor társadalmi forradalom korszaka következik be. A gazdasági alapzat megváltozásával lassabban vagy gyorsabban forradalmasodík az egész óriási felépítmény. Az ilyen forradalmasodások vizsgálatánál mindig különbséget kell tenni a gazdasági termelési feltételekben bekövetkezett anyagi, természettudományos szabatossággal megállapítható forradalmasodás és a jogi, nolitikai, vallási, művészi vagy filozófiai, egyszóval ideológiai formák között, amelyekben az emberek ennek a konfliktusnak tudatára jutnak és azt végigharcolják. Mint ahogy azt, hogy egy egyén micsoda, nem aszerint ítéljük meg, amit önmagáról gondol, ugyanúgy az ilyen forradalmasodási korszakot sem ítélhetjük meg a maga tudatából, hanem éppenséggel ezt a tudatot kell az anyagi élet ellentmondásaiból, a társadalmi termelőerők és termelési viszonyok közötti meglevő konfliktusból megmagyarázni. Egy társadalomalakulat soha nem tűnik le addig, amíg nem fejlődtek ki mindazok a termelőerők, amelyeknek számára elég tágas, és új, magasabbrendű termelési viszonyok soha nem lépnek helyébe, amíg anyagi létezési feltételeik magának a régi társadalomnak méhében ki nem alakultak. Ezért az emberiség mindig csak olyan feladatokat tűz maga elé, amelyeket meg is tud oldani, mert ha pontosabban megvizsgáljuk, mindig azt látjuk, hogy a feladat maga is csak ott merül fel, ahol megoldásá- nak anyagi feltételei már megvannak vagy legalábbis létrejövőfélben vannak. Nagy vonásokban az ázsiai, antik, feudális és modern polgári termelési módok jelölhetők meg a gazdasági társadalomalakulat progresszív korszakaiként. A polgári termelési viszonyok a társadalmi termelési folyamatnak utolsó antagonisztikus formája, antagonisztikus nem az egyéni antagonizmus, hanem az egyének társadalmi életfeltételeiből sarjadó antagonizmus értelmében; de a polgári társadalom méhében fejlődő termelőerők megalkotják egyúttal az anyagi feltételeket ennek az antagonizmusnak a megoldásához. Ezzel a társadalomalakulattal ennélfogva lezárul az emberi társadalom előtörténete.“ („Előszó »A politikai gazdaságtan bírálatához«”.

Magában a füzetben — („A politikai gazdaságtan bírálatához”) — Marx döntő lépéssel túlment a főként Adam Smith és David Ricardo által lefektetett polgári közgazdaságtanon. E polgári közgazdaságtan csúcspontja az áru értékének a munkaidővel való meghatározása volt; mivel azonban a polgári termelést a társadalmi termelés örök, természeti formájának tekintette, az értékképzést — úgy, ahogyan az az egyes ember konkrét, egyéni munkájában adva van — az emberi munka természeti tulajdonságaként fogta fel. Ezáltal olyan ellentmondásokba keveredett, amelyeket nem tudott megoldani. Ezzel szemben Marx a polgári termelésben nem az ősi, természeti formát látta, hanem csak a társadalmi termelésnek egyik, meghatározott történelmi formáját, amelyet egész sor más forma előzött meg. Marx ebből a szempontból tette alapos vizsgálat tárgyává a munka értékképző tulajdonságát; megvizsgálta, hogy milyen munka termel értéket, miért és hogyan termeli az értéket, s mi okozza azt, hogy az érték nem más, mint ilyenfajta megszilárdult munka.

Így jutott el Marx ahhoz az „ugróponthoz”, amely korul a politikai gazdaságtan megértése forog: a munka kettős jellegéhez a polgári társadalomban. Az egyéni, konkrét munka használati értéket, a különbség nélküli, absztrakt, társadalmi munka csereértéket alkot. Amennyiben a munka használati értéket termel, annyiban minden társadalmi formára jellemző; a munka mint célszerű, hasznos tevékenység, mely egy vagy más formában feldolgozza a természetbentalálható tárgyakat, az emberi lét természeti feltétele, az ember és a természet közötti anyagcserének mindenféle társadalmi formától független feltétele. Ennek a munkának az előfeltétele az anyag, ennélfogva nem ez a munka az egyetlen forrása az általa létrehozottnak: az anyagi gazdagságnak. Jóllehet a különböző használati értékekben a munka és a természeti anyag aránya nagyon különböző, a használati érték mégis mindig tartalmaz bizonyos természeti szubsztrátumot.

Egészen más a csereérték. Nem tartalmaz semmiféle természeti anyagot; a csereérték egyetlen forrása a munka, s ugyanígy a gazdagságé is, amely csereértékekből áll. Mint csereérték az egyik használati érték éppen annyit ér, mint a másik, feltéve, hogy helyes arányban kapható.

„Egy palota csereértéke kifejezhető meghatározott számú doboz cipőkenőcsben. A londoni cipőkenőcsgyárosok, fordítva, megsokszorozott fénymázas dobozaik csereértékét palotákban fejezték ki.“ (lásd „A politikai gazdaságtan bírálatához”)

Amikor az árukat kicserélik, függetlenül természetes rendeltetésüktől, és tekintet nélkül az általuk kielégítendő szükségletekre, akkor ezek az áruk minden különbözőségük, megjelenési formájuknak minden tarkasága ellenére is ugyanazt az egységet fejezik ki: azt, hogy egyforma, különbség nélküli munkának az eredményei,

„amely számára éppoly közömbös, hogy aranyban, vasban, búzában, vagy selyemben jelenik meg, amilyen közömbös az oxigénnek, hogy a vas rozsdájában, a légkörben, a szőlő nedvében vagy az ember vérében fordul-e elő.“ (lásd uo.)

A használati érték különbözősége a használati értéket előállító munka különbözőségéből származik; ezzel szemben 293 a csereértéket előállító munkára nézve közömbös a használati értékek sajátos anyaga, mint ahogy közömbös a munka sajátos formája is. A csereértéket előállító munka egyforma, különbség nélküli, absztrakt munka: a munka általában, amelynél már nincsenek minőségi különbségek, hanem csak mennyiségiek, attól függően, hogy mennyi munka tárgyiasult meg a különböző csereértékekben. Az általános, absztrakt munka különböző mennyiségeinek egyetlen mértéke az idő, amelyet természetes időmértékben: óra, nap, hét stb. fejezünk ki; a munkaidő a munka eleven léte, s a munkaidőre nézve közömbös a munka formája, tartalma és jellege. Mint csereértek minden áru csak bizonyos mennyiségű megszilárdult munkaidő. A használati értékben tárgyiasult munkaidő az a szubsztancia, amely a használati értéket csereértékké, s így áruvá teszi, és ugyanez a szubsztancia méri értékének nagyságát is.

A munka kettős jellege a munkának olyan társadalmi formája, mely az árutermelesre jellemző. A kultúrnépek történelmének küszöbén, az őskommunizmusban, az egyéni munka közvetlenül kapcsolódott bele a társadalmi szervezetbe. A középkor naturális gazdálkodásában a munka különbözőségén, s nem általánosságán alapult a munka társadalmi kapcsolata. A falusi, patriarchális családban, ahol a család saját szükségletére a nők fontak s a férfiak szőttek, a fonal és a vászon társadalmi termékek voltak, a fonás és a szövés, a család keretein belül, társadalmi munka volt. A családi kapcsolat a maga természetes munkamegosztásával rányomta a munkatermékre a sajátos bélyegét: a fonalat és a vásznat nem cserélték ki egymással mint ugyanazon munkaidőnek egyforma és egyenlő értékű kifejezőjét. Csak az árutermelésben lesz az egyéni munka oly módon társadalmi munkává, hogy felveszi saját ellentétének: az általános, absztrakt munkának a formáját.

Az áru tehát a használati érték és a csereérték közvetlen egysége; ugyanakkor csak más árukkal való kapcsolatában áru. Az áruk valóságos kapcsolata a cserefolyamat. E folyamatban, amelyben az egymástól független egyének vesznek részt, az áru mint használati érték és mint csereérték jelenik meg, vagyis mint speciális munka, amely speciális szükségletet elégít ki, és mint absztrakt munka, amely hasonló mennyiségű absztrakt munka ellenében kicserélhető. Az áruk cseréjének folyamata kifejezi és megoldja azt az ellentmondást, hogy az egyéni munkának, mely egy speciális áruban tárgyiasult, közvetlenül általános jellegűnek kell lennie.

Mint csereértek minden egyes áru valamennyi többi áru értékmérőjévé válik. És fordítva, minden egyes áru, amely valamennyi többi áru értékmérője, a csereérték egyenértékévé lesz, s így a csereérték egy speciális, kizárólagos áruvá válik, amely azáltal, hogy minden más áruval kicserélhető, közvetlenül a pénz általános munkaidejét tárgyiasítja. Ennélfogva az egyik áruban meg van oldva az áruban mint olyanban rejlő ellentmondás, hogy mint speciális használati értek egyúttal általános egyenerték is, tehát használati érték mindenki számára: általános használati értek. S ez az áru — a pénz.

A pénzben az áruk csereértéke speciális áruként kristályosodik ki. A pénzkristály szükséges terméke a cserefolyamatnak, amelyben különböző munkatermékek egymással ténylegesen egyenlőkké tétetnek, s ezzel ténylegesen árukká valnak. A pénz ösztönszerűleg, tórténelmileg fejlődött ki. A közvetlen csere, a cserefolyamat ősi formája inkább a használati értékek áruvá válásának kezdetét jelenti, semmint az áruk pénzzé válását. Minél jobban kifejlődik a csereérték, s minél inkább lesznek a használati értékekből áruk, vagyis minél szabadabb formát ölt a csereértek, s minél kevésbé van kötve a használati értékhez, annál közelebb fekvő a pénz kialakulása. Eleinte a legáltalánosabb használati értékű áru vagy áruk — a szarvasmarha, a gabona, a rabszolga — játsszák a pénz szerepét. Igen különböző, többé vagy kevésbé alkalmas áruk látták el az idők folyamán a pénz funkcióit. Ha végül is ez a funkció a nemesfémekre ment át, annak az az oka, hogy a nemesfémekben megvannak azon speciális árunak a szükséges fizikai tulajdonságai, amelyben minden áru pénz volta kikristályosodhat. A nemesfemek e tulajdonságai közvetlenül összefüggenek a csereérték természetével: használati értékük állandó, tetszés szerint oszthatók, s minden egyes részecskéjük egyenlő.

És a nemesfémek közt az arany lesz egyre inkább a kizárólagos pénzáruvá. Értékmérőül, az árak mércéjéül és az áruforgalom eszközéül szolgál. Azzal a „salto mortalé”-val, amellyel az áru arannyá válik, az áruban fölhalmozott speciális munka absztrakt, általános munkának, társadalmi munkának bizonyul. Ha ez az átlényegesülés nem sikerül, akkor nemcsak mint áru, hanem mint termék is elhibázta létét, hiszen csupán azért áru, mert tulajdonosa számára semmi használati értékkel nem bír.

Így mutatta ki Marx, hogy miért és hogyan szüli szükségszerűen, az áruban rejlő értéktulajdonságnál fogva, az áru és az árucsere az árunak és a pénznek az ellentétét; a pénzben, amely meghatározott tulajdonságokkal rendelkező természeti jelenségnek látszik, felismerte a társadalmi termelési viszonyt, s azzal magyarázta a modern közgazdászoknak a pénzre vonatkozó zavaros fejtegetéseit, hogy hol társadalmi viszonyként jelentkezik az, amit ezek a közgazdászok durván dologként akarnak rögzíteni, hol pedig dologként incselkedik velük az, amiről éppen megállapították, hogy társadalmi viszony.

Az az éles fény, amely ebből a kritikai tanulmányból sugárzott, eleinte inkább vakított, mint világított, s ez alól még a szerző barátai sem voltak kivételek. Liebknecht úgy vélte, hogy soha könyvben nem csalódott annyira, mint ebben, Miquel pedig „kevés valóban újat” talált benne. Lassalle nagyon szép megjegyzésekkel dicsérte a füzet művészi formáját, s irigység nélkül kijelentette, hogy felülmúlja az ő „Herakleitosz”-ának a formáját. Ha azonban Marx ezekből a „frázisokból” arra gyanakodott, hogy Lassalle „számos közgazdasági vonatkozást” nem értett meg, úgy ez esetben helyes nyomon járt. Lassalle csakhamar bebizonyította, hogy éppen az „ugrópontot” nem ismerte fel: a használati értékeket létrehozó és a csereértékeket létrehozó munka megkülönböztetését.

S ha így fogadták Marx művét fiatal kortársai, milyen fogadtatásra számíthatott a becsontosodottaknál? Engels ugyan 1885-ben úgy nyilatkozott, hogy Marx lefektette a pénz első kimerítő elméletét, s ezt az elméletet hallgatólag általánosan el is fogadták; ezzel szemben hét évvel később a „Handwörterbuch der Staatswissenschaften” című műben, a polgári közgazdaságtan e példaképében, egy olyan tanulmány jelent meg a pénzről, amely ötven hasábon csak a régi zagyvaságokat hajtogatta, s amely meg sem említvén Marxot, kijelenti, hogy a pénz talánya még mindig megoldatlan.

De hát hogy is ne lenne a pénz kifürkészhetetlen olyan világ számára, amelynek a pénz az istene?!

¹ 1848. április 10-én Londonban chartista tüntetés volt azzal kapcsolatban, hogy a parlamentben harmadízben nyújtottak be petíciót az általános választójogról; a tüntetést a rendőrség szétverte. — A ford.
² Lassalle-nak 1858-ban megjelent „Die Philosophie Herakleitos des Dunkeln von Ephesos” c. művéről van szó. — A ford.

Következő rész: Tizedik fejezet — Dinasztikus átalakulások

Tartalomjegyzék