1. A „Neue Rheinische Revue“
2. A Kinkel-ügy
3. Szakadás a Kommunisták Szövetségében
4. Az emigráns-élet
5. „Brumaire tizennyolcadikája“
6. A kölni kommunista per

Engelshez intézett utolsó párizsi levelében Marx közli, kilátása van, hogy Londonban német lapot alapíthat; a pénz egy része már biztos. Arra kérte tehát Engelst — aki a baden-pfalzi felkelés bukása után menekültként Svájcban tartózkodott —, hogy azonnal jöjjön Londonba. Engels, Marx hívására, Genuában vitorláshajóra szállt.

Ma már nem lehet megállapítani, hogy honnan származtak ennek a tervezett vállalkozásnak az anyagi alapjai, de az bizonyos, hogy valami bőségesek nem lehettek. Az alapítók nem is számítottak arra, hogy a lap hosszú élettartamú lesz; Marx remélte, hogy három-négy hónapon belül közbejön a világégés. A „részvényjegyzésre való felhívás” Londonban, 1850. január 1-én kelt, aláírója Konrad Schramm, mint a vállalat intézője. Ebben arról van szó, hogy új lapot akarnak kiadni „Neue Rheinische Zeitung. Politisch-Ökonomische Revue” címmel, „Karl Marx szerkesztésében”. A „Neue Rheinische Zeitung” szerkesztői — olvashatjuk a továbbiakban e felhívásban —, miután részt vettek Dél-Németországban, illetve Párizsban a múlt nyár forradalmi mozgalmaiban, most ismét összetalálkoztak Londonban, s elhatározták, hogy itt folytatják lapjuk kiadását. Egyelőre csak szemle formájában, havonta mintegy öt ívnyi terjedelemben jelenhet meg; de mihelyt az anyagi eszközök megengedik, kéthetenként fog megjelenni hasonló terjedelemben, sőt, ha mód lesz rá, hetenként kerül a nyilvánosság elé, a nagy amerikai és angol hetilapokhoz hasonló for- mában, amennyiben pedig a viszonyok megengedik a Németországba való visszatérést, megint napilappá fog átalakulni. A részvények árát 50 frankban állapították meg.

Úgy látszik, nem sok részvényt sikerült elhelyezni. De azért a lapot kinyomtatták Hamburgban, ahol egy könyvkereskedő cég vette át bizományban a kiadást; ezért a 25 ezüstgarast kitevő negyedévi bolti ár 50%-át kérte. Sokat nem fáradozott a dologgal, már csak azért sem, mert a Hamburgot megszállva tartó porosz katonaságtól még lélegzetet is alig mert venni. De nagyobb buzgalom mellett sem lett volna sokkal jobb a helyzet. Lassalle például még 50 előfizetőt sem tudott felhajtani Düsseldorfban, s Weydemeyer, aki 100 példányt hozatott magának Frankfurtba eladásra, még fél év múltán is csak 51 forintot vett be.

„Pedig nagyon szorítom az embereket, írta, de hiába minden figyelmeztetés, a fizetéssel senki sem siet.”

Jogos keserűséggel írta neki Marx felesége, hogy a vállalat a hanyag és rendetlen üzletmenet folytán teljesen tönkrement, s nem is tudják, mi volt károsabb: a könyvkereskedő passzivitása, az üzletvezető és a kölni ismerősök nemtörődömsége vagy a demokrácia magatartása.

Valami mulasztás persze a vállalat nem kielégítő szerkesztőségi előkészítését is terheli, hiszen ez lényegileg csupán Marxra és Engelsre hárult. A januári füzet kézirata például csak február 6-án érkezett meg Hamburgba. Az utókornak azonban jó oka van hálásnak lenni, hogy a tervet egyáltalában kivitelezték, mert ha csak néhány hónapot haboznak, akkor a forradalmi hullám gyors elapadása teljesen lehetetlenné tette volna. Így viszont a „Revue” hat számában értékes tanúbizonyság maradt ránk arról, hogy Marx, felesége szavai szerint, milyen nagymértékben tudta magát „egész energiájával, nyugodt, tiszta, csendes öntudatával” túltenni az élet kicsinyes gondjain, holott ezek napról napra, óráról órára a „legfelháborítóbb formában” zaklatták.

Marx is, Engels is — sőt, ő még nagyobb mértékben — fiatal korukban az eljövendő dolgokat mindig túlságosan közelieknek látták, s gyakran reménykedtek a gyümölcsszüretben olyankor, amikor még a virág is alig fakadt; hányszor szidták őket ezért hamis prófétának! Pedig politikus számára nem nagy dicsőség hamis prófétának lenni. De különbséget kell tenni, hogy a hamis prófécia miből fakad: a tiszta és éles gondolkodás merész biztonságából-e, avagy jámbor óhajok hiú önámításából. Az utóbbi esetben a kiábrándulás lehangol, mert a káprázat nyomtalanul a semmibe vész; de az első esetben még a csalódás is erőt ad, hiszen a gondolkodó szellem megkeresi tévedésének okát, s ezáltal új ismeretekre tesz szert.

Talán sohasem volt a világon politikus, akit az efféle önkritikában olyan kérlelhetetlen igazságkeresés vezérelt, mint Marxot és Engelst. Teljesen mentesek voltak attól a szánalmas kicsinyeskedéstől, amely még a legnagyobb tévedések után is igyekszik megtéveszteni önmagát, azt képzelvén, hogy mégis igaza lett volna, ha ez vagy amaz másképp történik, mint ahogy történt. Ugyanígy mentesek voltak a letagadás, a mellébeszélés olcsó bölcsességétől és mindenféle terméketlen pesszimizmustól is; tanultak a kudarcaikból, hogy újult erővel készíthessék elő a győzelmet.

A párizsi június 13-i vereséggel, a német birodalmi alkotmányért vívott küzdelem zátonyraj utásával, a cárnak a magyar forradalom fölött aratott győzelmével a forradalom történetének nagy szakasza zárult le. Feltámadása már csak Franciaországban volt lehetséges, ahol a kocka mindenek ellenére még nem dőlt el végleg. Marxot e remény éltette, de ez nem akadályozta, ellenkezőleg, ösztönözte, hogy a francia forradalom addigi menetét kíméletlen, minden illúziónak fittyet hányó bírálatban részesítse. S ezt úgy oldotta meg, hogy a forradalom harcainak kusza zavarosságát, amely a politikai ideológusok előtt többé-kevésbé kibogozhatatlannak tűnt, a legbelsőbb csomópontjukban: az egymással megütköző gazdasági ellentétek kérdésében világította meg.

Így, ebben a felfogásban tudta Marx gyakran még a legbonyolultabb, legzavarosabb napi kérdéseket is epigrammaszerű rövidséggel megmagyarázni a „Revue” első három számában megjelenő cikkeiben. Mily sokat összefecsegtek a burzsoázia fölvilágosodott koponyái, sőt, még egyes doktrinér szocialisták is a párizsi nemzetgyűlésben a munkára való jogról, s mily tömören fogta össze Marx e jelszó történelmi értelmét és értelmetlenségét a következő néhány mondatban:

„Az első alkotmánytervezetben, melyet a júniusi napok előtt szerkesztettek, még benne volt a »droit au travail«, a munkára való jog, ez a gyámoltalan formula — a proletariátus forradalmi igényeinek első összefoglalása. A munka jogát azonban »droit à l'assistance«-szá, a közsegélyekre való joggá változtatták, márpedig melyik modern állam nem táplálja ilyen vagy olyan módon a maga szegényeit? A munkára való jog polgári értelemben értelmetlenség, hitvány, jámbor kívánság, de a munkára való jog mögött ott áll a tőke feletti hatalom, a tőke feletti hatalom mögött a termelőeszközök kisajátítása, a szövetkezett munkásosztálynak való alárendelésük, tehát a bérmunka, a tőke és kölcsönös viszonyuk megszüntetése.” („Osztályharcok Franciaországban“)

Marx legelőször a francia törté- nelemből látta meg, hogy az osztályharc a történelmi fejlődés hajtóereje — aminthogy valóban a francia történelemben nyilvánult meg az osztályharc már a középkor óta a legvilágosabb és a legklasszikusabb formájában —, könnyen érthető tehát különös előszeretete a francia történelem iránt. Ez az értekezése éppúgy, mint későbbi műve Louis Bonaparte államcsínyéről és a még későbbi a Párizsi Kommünről a legragyogóbb ékkövek történelmi tárgyú írásainak kincsesládájában.

Marx fentebb említett értekezésével párhuzamosan — mintegy annak tragikomikus tükörképeként — ismertette Engels a „Revue” első három számában a német alkotmányért folytatott kispolgári forradalmat. A havi események összefoglaló ismertetését mindig közösen írták, s ezekben elsősorban a dolgok gazdasági menetét figyelték. Már a februári számban rámutattak a kaliforniai aranybányák fölfedezésének nagy jelentőségére, mondván, hogy ez „fontosabb, mint a februári forradalom”, és nagyobb arányú következményekkel jár, mint Amerika felfedezése.

„Egy harminc szélességi fokra kiterjedő tengerpart, egyike a világ legszebb és legtermékenyebb tengerpartjainak, amely idáig úgyszólván lakatlan volt, szemünk láttára átalakul gazdag, civilizált országgá, mindenfajta népességtől — jenkiktől, kínaiaktól, négerektől, indiánoktól, malájoktól, kreoloktól, meszticektől és európaiaktól — sűrűn lakott területté. A kaliforniai arany széles folyamban árasztja el Amerikát és a Csendes-óceán ázsiai partját, s belesodorja még a legfékezhetetlenebb barbár népeket is a világkereskedelembe, a civilizációba. A világkereskedelem másodszor kap új irányt [...] Hála a kaliforniai aranynak és a jenki fáradhatatlan energiájának a Csendes-óceán mindkét partja hamarosan éppen olyan sűrűn lakott lesz, éppen úgy megnyílik a kereskedelemnek, éppen olyan ipari fejlettséget ér el, mint most a Bostontól New Orleansig húzódó part. S akkor a Csendes-óceán ugyanolyan szerepet tölt be, mint ma az Atlanti-óceán, és az ókorban meg a középkorban a Földközi-tenger: a világforgalom nagy víziútjának szerepét; az Atlanti-óceán pedig nem fog nagyobb szerepet játszani, mint valamely beltenger, mint ma a Földközi-tenger. Az egyetlen lehetőség, hogy a civilizált európai országok ne kerüljenek ennek folytán ugyanolyan ipari, kereskedelmi és politikai függőségbe, amilyenben ma Olaszország, Spanyolország és Portugália van: a társadalmi forradalom, amely — míg még nem késő — átalakítja a termelési és a csereviszonyokat, szem előtt tartva a termelésnek a modern termelőerőkből fakadó szükségleteit, amivel lehetővé teszi az európai ipar felsőbbségét biztosító új termelőerők létrejöttét, s ily módon kiegyenlíti a földrajzi helyzet okozta hátrányokat” (lásd „Neue Rheinische Zeitung. Politisch-Ökonomische Revue”, c. gyűjtemény. 120. old.).

Ámde e hatalmas távlatok megjövendölőinek hamarosan fel kellett ismerniük, hogy ezen időszak forradalma zátonyra futott, s éppen a kaliforniai aranybányák fölfedezésén.

Marx és Engels ugyanígy közösen írtak kritikát néhány könyvről, amelyekben március előtti kiválóságok próbálták tisztázni a forradalomhoz való viszonyukat. Név szerint ezek a következők voltak: Daumer német filozófus, Guizot francia történész és Carlyle, a rendkívül eredeti angol zseni. Daumer Hegel iskolájából került ki, Guizot viszont Marxra, Carlyle pedig Engelsre gyakorolt jelentős befolyást. Most azonban mind a háromról el lehetett mondani: megmérettek a forradalom mérlegén, és könnyűnek találtattak. Azokat a hihetetlen közhelyeket, amelyekkel Daumer „Az új korszak vallását” prédikálta, Marx és Engels ebben a „megható képben” foglalták össze: a német filozófia tördeli a kezét és jajveszékel nevelőatyjának, a német nyárspolgárnak a halottaságyánál. Guizot-val kapcsolatban azt bizonyítják be, hogy az „ancien régime”-nek (régi uralom) még a legkiválóbbjait is — az olyanokat is, akik a maguk módján kétségtelenül tehetséges történészek voltak — annyira megzavarták a végzetes februári események, hogy teljesen elvesztették történelmi ítélőképességüket, sőt, már a saját korábbi tetteiket sem képesek helyesen megítélni. Végül megállapították, hogy ugyanakkor, amikor Guizot könyve azt mutatja, hogy a burzsoázia nagyságainak lealkonyodott, Carlyle egyes röpiratai arról tanúskodnak, hogy az irodalmi zseni is belevérzett az akut történelmi harcokba, amelyekkel szemben a maga félreismert látnoki inspirációját akarta érvényesíteni.

Bár Marx és Engels ezekben a fényes bírálatokban kimutatják, hogy a forradalom milyen pusztító hatással volt a március előtti irodalmi nagyságokra, de az nagyon is távol állt tőlük, hogy a forradalomban valamiféle misztikus erőt lássanak, mint ezt sokszor rájuk fogták. Nem a forradalom szülte azt a képet, amely halálra rémítette az olyan embereket, mint Daumer, Guizot és Carlyle — a forradalom csak fellebbentette a fátylat erről a képről. A forradalmakban a történelmi fejlődés nem vesz más irányt, csak gyorsabb üteművé válik; ebben az értelemben nevezte Marx a forradalmakat egy ízben a „történelem mozdonyainak”. A filiszterek ostoba hitét a forradalmi kitöréseknél hatékonyabb „békés és törvényes reformokban”, Marx és Engels persze soha nem osztotta; nekik az erőszak is gazdasági tényező volt, minden új társadalom bábája.

A negyedik, vagyis az 1850 áprilisi száma után a „Neue Rheinische Revue” már nem jelent meg rendszeresen. Egyben-másban bizonyára hozzájárult ehhez ennek a számnak egy kis cikke, amelyről a szerzők előre megmondták, hogy „a szentimentális szélhámosok és a demokratikus hangoskodók általános megbotránkozását” (lásd uo., 218. old.) fogja kiváltani. A kérdéses cikk rövid, de annál megsemmisítőbb bírálata volt annak a védőbeszédnek, amelyet Gottfried Kinkel mint elfogott szabadcsapatos 1849. augusztus 7-én a rastatti haditörvényszék előtt tartott, s amely 1850 április elején egy berlini napilapban látott napvilágot.

A dolog lényegét tekintve ez a kritika teljesen jogosult volt. Kinkel megtagadta a forradalmat és a bajtársait, hódolatát nyilvánította a „kartácshercegnek”, éltette a „Hohenzollern-császárságot” s mindezt ugyanazon haditörvényszék előtt, amely 26 hős társát halálba küldte. Csakhogy Kinkel, amikor Marx és Engels megtámadták, már a fegyházban ült; általánosan el volt terjedve, hogy a király bosszúvágyának kiválasztott áldozata, s ennek következtében változtatták a várbüntetésre szóló hadbírói ítéletet a kabinet közbelépésére a megalázó fegyházbüntetésre. S ha Kinkelt ilyen helyzetben még politikailag is pellengérre állították, ez alkalmas volt arra, hogy ne csak a „szentimentális szélhámosoknak és a demokratikus hangoskodóknak” legyenek erős aggályaik.

Azóta ismeretessé vált a Kinkel-ügy levéltári anyaga, s ebből kiderült, hogy az egész „ügy” nem más, mint tragikomikus tévedések sorozata. Kinkel eredetileg teológus volt, mégpedig ortodox; az igazhittől való eltávolodása — amelyet egy katolikus elvált asszonnyal való házassága kísért, vagy talán éppen elősegített — az igazhitűek engesztelhetetlen gyűlöletét váltotta ki, s ezen a réven érdemeit és szolgálatait jóval felülmúló hírnévre tett szert mint „szabadsághős”. Marxszal és Engelsszel egy pártba valóban csak „félreértés” folytán került; politikailag nem jutott túl a közhelyszerű demokrata jelszavakon, s emellett — mint Freiligrath mondta — az „átkozott ékesszólás”, melyhez még teológus korából vonzódott, alkalmilag éppen úgy elsodorhatta volna balra, ahogy a rastatti beszédében jobbra sodorta. Szerény költői tehetsége is hozzájárult, hogy közismertebbé lett, mint más hasonló vágású demokrata.

A birodalmi alkotmányért folytatott hadjáratban Kinkel belépett Willich szabadcsapatába, amelyben Engels és Moll is harcolt; itt bátran viselkedett, s a Murg melletti utolsó harcokban, ahol Moll elesett, könnyű fejsérülést kapott, majd fogságba került. A haditörvényszék aztán életfogytiglani várbüntetésre ítélte, de ez nem volt elég a „kartácshercegnek”, vagy mint Kinkel védőbeszédében titulázta „Ő királyi fenségének, a trónörökösnek”; erre a berlini legfelsőbb hadbíróság javasolta a királynak, hogy függessze fel a haditörvényszék ítéletét, s állíttassa Kinkelt újból hadbíróság elé, mert halálbüntetést érdemel.

Ezt aztán az egész kormány ellenezte, jóllehet elismerte, hogy a hazaáruló büntetése túlságosan enyhe, a közvéleményre való tekintettel azonban azt javasolta, hogy az ítélet „kegyelemből” hagyassék helyben. Egyúttal „ajánlatosnak” tartotta, hogy elrendeljék: a büntetés ideje „polgári intézetben” töltendő ki, mert „nagy szenzációt” keltene, ha Kinkéit várfegyencként kezelnék. A király jóváhagyta a kormány javaslatait, de éppen ezzel váltotta ki azt a „nagy szenzációt”, amelyet el akartak kerülni. A „közvélemény” véres gúnyként fogta fel, hogy a király „kegyelemből” fegyházba küld egy hazaárulót, akit még a haditörvényszék is csak várfogságra ítélt.

A „közvélemény” azonban tévedésben volt, mert nem értette meg a büntetések végrehajtásának Poroszországban szokásos finom árnyalatait. Kinkelt ugyanis nem katonai várfogságra, hanem katonai várbüntetésre ítélték, s ezt még sokkal keményebb és visszataszítóbb módon hajtották végre, mint a fegyházbüntetést. A várfegyencek tízesével-húszasával voltak bezsúfolva szűk odúikba, csupán kemény priccset kaptak, szűkösen és rosszul élelmezték őket, a legalantasabb munkát kellett végezniük — árnyékszékek tisztítását, utcaseprést stb. — és a legcsekélyebb mulasztás esetén az ostorral kerültek ismeretségbe. Ettől a kutyának is rossz sorstól akarta a kormány a „közvéleménytől” való félelmében a fogoly Kinkelt megmenteni. Amikor azonban a „közvélemény” a dolgot éppen fordítva értelmezte, akkor meg a „kartácshercegtől” és annak bosszúszomjas pártjától való félelmében nem merte feltárni „humánus” szándékait, s inkább olyan gyanúban hagyta a királyt, amely még a jószándékúak szemében is sokat árthatott, illetve ártott neki.

E félresikerült akció fatális hatása alatt a kormány nem óhajtott újabb „szenzációkat” kelteni Kinkelnek a fegyházi viselt dolgaival, de csak arra a rendelkezésre merte magát rászánni, hogy Kinkel ellen semmi szín alatt sem szabad testi fenyítéket alkalmazni. Szerette volna Kinkelt a testi kényszermunka alól is mentesíteni, s értésére adta a fegyházigazgatónak Naugardban, ahová Kinkel először került, hogy neki kell ezért a hátát tartania. A katonás bürokrata azonban az előírásokhoz kötötte magát, s odaültette Kinkelt a fonóorsó mellé. Erre megint hatalmas a felzúdulás: egy „Fonódal”-t terjesztenek és szavalnak országszerte, egész Némethont elárasztják a „Költő a fonóorsó mellett” feliratú képekkel, sőt maga Kinkel így ír feleségének:

„A sorsnak és a pártgyűlöletnek az eszelős szeszélye odáig fajult, hogy az a kéz, amely a német népnek az »Otto der Schütz«-öt (Ottó, a lövész) írta, most fonni kényszerül.”

Hamarosan azonban bebizonyosodik a régi tapasztalat, hogy a filiszterek „morális megbotránkozása” rendszerint a legnagyobb nevetségességbe fullad. A lármától megfélemlített, de a kormánynál vállalkozóbb szellemű stettini kerületi kormányzóság elrendelte, hogy Kinkelt irodai munkával kell foglalkoztatni — amiért persze felülről rögtön a szemére vetették „demokrata nézeteit”. Kinkel azonban kijelentette, hogy továbbra is a fonóorsó mellett akar maradni, mert a könnyű fizikai megerőltetés közben szabadon tud gondolataival foglalkozni, míg a naphosszat való másolás árt a tüdejének és beteggé teszi.

Az az elterjedt vélemény, hogy Kinkelt a fegyházban a király utasítására különös rosszakarattal kezelték, nem felelt meg a valóságnak, bár a sorsa nem volt könnyű. Schnuchel, a naugardi igazgató szigorú hivatalnok volt, de nem embertelen: igaz, hogy tegezte Kinkelt, ám megengedte, hogy sokat mozogjon a szabad levegőn, s emberi megértéssel vette tudomásul Kinkel feleségének fáradozásait, aki mindent megpróbált, hogy férjét kiszabadítsa. Ezzel szemben Spandauban, ahová Kinkel 1850 májusában került, magázták, viszont haját és szakállát leborotváltatták; Jeserich igazgató, ez az álszent reakciós, állandóan gyötörte megtérítési kísérleteivel, s „férjezett Kinkelnével” azonnal utálatos veszekedésbe kezdett. De még ez a lélekkufár sem igen támasztott nehézséget, amikor a kormány Kinkel feleségének beadványával kapcsolatban jelentéstételre szólította fel. Kinkelné ugyanis azt kérte, engedjék férjét kivándorolni Amerikába, s az akkor becsületszóra kötelezi magát, hogy teljesen lemond mindennemű politikai tevékenységről és nem tér vissza Európába. Jeserich támogatta ezt a kérelmet, sőt, még hozzáfűzte, hogy véleménye szerint Kinkel emberi mivoltának teljes gyógyulása még leginkább Amerikában érhető el. De legalább egy évig kell bűnhődnie a fegyházban, nehogy az igazságszolgáltatás kardján csorba essék; aztán engedélyezni lehet a kivándorlást, feltéve, hogy Kinkel egészsége nem sínyli meg a hosszas fogvatartást — ennek azonban ez idő szerint még semmi jele sincs. Jeserichnek ez a jelentése felment a királyhoz, aki persze bosszúállóbbnak bizonyult a minisztereknél és a fegyházigazgatónál; „legmagasabb helyen” tehát úgy döntöttek, hogy nevezett Kinkelnek az egy év letelte után még nem engedélyezhető a kivándorlás, mert az eddiginél jobban meg kell alázni.

Szemügyre véve ezt a kultuszt, amely akkor Kinkel körül kialakult, nagyon is érthető Marx és Engels ellenérzése. Mindig is utálták az ilyen nyárspolgári látványosságokat. Engels már a birodalmi alkotmányért vívott harc ismertetésekor keserűen kifakadt, hogy mekkora hűhót csapnak a májusi fölkelések „művelt” áldozataiért, de viszont senki sem beszél azokról a százakra, sőt ezrekre menő munkásokról, akik vagy a csatában estek el, vagy a rastatti kazamatákban rothadnak, vagy pedig külföldre vetődve, az egyedüli menekültek, akiknek fenékig kell kiüríteniük a számkivetettség keserveit. De ettől eltekintve, még a „művelt” áldozatok között is jó néhánynak hasonlíthatatlanul keservesebb sorsa volt Kinkelnél, s ezt hasonlíthatatlanul férfiasabban viselték, pedig a kutya sem törődött velük. Nem kell mást említeni, csak August Röckelt, aki mint művész legalább annyit ért, mint Kinkel: vele a waldheimi fegyházban, egészen a testi fenyítékig, valóban irgalmatlanul bántak, de még tizenkét esztendő tűrhetetlen gyötrelmei után sem volt hajlandó akár csak a tekintetével is kegyelmet kérni, mire a fogoly büszkeségén kétségbeeső reakció végül kénytelen volt úgyszólván erőszakkal kidobni a fegyházból. De Röckel nem az egyetlen ebből a fajtából. Ellenkezőleg, Kinkel volt az egyetlen, aki néhány hónapnyi, aránylag tűrhető fogság után, rastatti védőbeszédének nyilvánosságra kerülésével az egész világ sajnálkozását és együttérzését magára terelte. Így hát mindenképpen indokolt volt a nyers, szigorú bírálat, amellyel Marx és Engels ezt a védőbeszédet illették, és joggal mondhatták, hogy ezzel a fogoly Kinkel helyzetét nem rontották, hanem javították.

A Kinkel-ügy további folyománya aztán egyébként is nekik adott igazat. A Kinkel-rajongás annyira megoldotta a polgári pénzeszsákokat, hogy az összegből kitelt egy spandaui fogháztisztviselő megvesztegetésére, s így Kinkel 1850 novemberében Karl Schurz segítségével megszökött. Ilyenformán a király alaposan megjárta. Ha nem hallgat bosszúvágyára, és becsületszóra kiengedi Kinkéit Amerikába, akkor az egész ügyet hamar elfelejtették volna, amit még Jeserich fegyházigazgató is megértett; most azonban sikerült megmenekülése révén Kinkel háromszorosan ünnepelt agitátorrá lett, s a királynak ráadásul a gúnyból is kijutott.

Őfelsége azonban a maga királyi módján hamar összeszedte magát. A Kinkéi szökésére vonatkozó jelentés olyan ötletet adott neki, amelyet, dicséretre méltó becsületességgel, maga is becstelennek minősített. Parancsot adott hű Manteuffeljének, hogy Stieber „értékes személye” felhasználásával derítsen fel és példásan toroljon meg egy összeesküvést. De Stieber akkor már annyira általánosan megvetett személy volt, hogy még Hinckeldey berlini rendőrfőnök is hevesen tiltakozott az ellen, hogy a rendőrség szolgálatába visszafogadják, holott a rendőrfőnök úr lelkiismerete általában elég tág volt, ha politikai ellenfeleket kellett üldözni. Tiltakozása azonban nem használt, és Stieber, első próbamunkájaként, megrendezte a kölni kommunista pör lopási és esküszegési komédiáját.

Ez az ügy egy és más aljasságában sokszorosan felülmúlta a Kinkel-ügyet, de senki sem hallotta, hogy akár egyetlenegy derék polgárember izgatta volna magát miatta. Talán ez a jeles osztály így akarta bebizonyítani, hogy Marx és Engels kezdettől fogva valóban alaposan keresztüllátott rajta.

Az egész Kinkel-ügy egyébként inkább csak mint tünet érdekes, tényleges jelentősége nem volt nagy. Annak a vitának a jellegét, amelybe Marx és Engels a londoni emigrációval keveredett, ezen az ügyön igen pontosan le lehet mérni, de nem ez volt a vita lényege, és még kevésbé oka.

Ha meg akarjuk állapítani, hogy mi volt az, ami Marxot és Engelst az emigráció többi tagjával összekötötte, és mi az, amiben elkülönültek, akkor meg kell vizsgálnunk, hogy 1850-ben a „Neue Rheinische Revue” kiadásán kívül mivel is foglalkoztak. Azt látjuk, hogy egyrészt létrehozták Bauerrel, Pfänderrel és Willichhel együtt a Menekültbizottságot az emigránsok támogatására, akik annál tömegesebben özönlöttek Londonba, mennél inkább mutatta meg Svájc a szigorú arcát a menekülteknek; másrészt újjászervezték a Kommunisták Szövetségét, amire annál nagyobb szükség volt, mennél kíméletlenebbül fosztotta meg a győztes reakció a munkásosztályt a sajtó- és a gyülekezési szabadságtól, és általában a nyilvános propaganda minden eszközétől. Marxnak és Engelsnek ezt a kétirányú munkásságát úgy lehetne jellemezni, hogy emberileg szolidárisak voltak az emigrációval, de politikailag nem, hogy osztották szenvedéseit, de elképzeléseit nem, hogy feláldozták az emigrációnak utolsó fillérüket is, de meggyőződésükből hajszálnyit sem engedtek a kedvéért.

A német, s még inkább a nemzetközi menekültek a legkülönfélébb elemek kavargó tömegévé verődtek össze. Valamennyien a forradalom feltámadásában reménykedtek, amely visszajuttatja majd őket hazájukba, valamennyien ezért a célért dolgoztak. Látszólag tehát adva volt az egységes akció lehetősége. De minden nekifutamodásuk újra meg újra meghiúsult; erejükből legföljebb papíron maradó kinyilatkoztatásokra futotta, s ezek annál kevesebbet mondtak, mennél hangzatosabbak voltak. Mihelyt azonban cselekedni kellett volna, rögtön a legvisszataszítóbb veszekedések kezdődtek. Ebben nem a személyek voltak a hibásak, és nem is a személyek kilátástalan helyzete okozta ezt — ez legfeljebb csak élezte az ellentéteket. A viták igazi oka a forradalom menetét meghatározó osztályharc volt, amely az emigrációban is tovább folytatódott, hiába próbálták elködösíteni. Marx és Engels elejétől kezdve látták ezeknek a kísérleteknek a hiábavalóságát, s nem is vettek részt bennük. Ennek következtében az emigráció összes frakciói és frakciócskái legalább abban az egy nézetben egyetértettek, hogy Marx és Engels a tulajdonképpeni, javíthatatlan rendzavarok.

Ők a maguk részéről azt a proletár osztályharcot folytatták, amelyet már a forradalom előtt megkezdtek. A Kommunisták Szövetségének régi tagjai 1849 őszén csaknem teljes számban ismét összetalálkoztak Londonban; csupán hárman hiányoztak: Moll, aki a Murg melletti harcokban elesett, Schapper, aki csak 1850 nyarán érkezett meg és Wilhelm Wolff, aki még egy évvel ezután költözött át Svájcból. Ezenkívül néhány új erővel is gazdagodott a Szövetség. Tagja lett például August Willich, a hajdani porosz tiszt, aki a baden-pfalzí hadjáratban körültekintő szabadcsapatvezetőnek bizonyult, s akit akkori segédtisztje, Engels nyert meg: talpig derék egyéniség, de elméletileg zavaros. Aztán fiatalok is csatlakoztak: Konrad Schramm kereskedő, Wilhelm Pieper tanító és nevezetesen Wilhelm Liebknecht, aki német egyetemeken tanult, de a badeni fölkelések és a svájci számkivetettség idején vizsgázott le. Ezekben az években valamennyien sokat voltak együtt Marxszal, a legragaszkodóbb és leghűségesebb követőjének nyilván Liebknecht tekinthető.

A másik kettőről Marx nem mindig emlékezik meg kedvezően, mivel egy és más nyugtalanságot okoztak neki, jóllehet nem kell minden — alkalmilag elhangzott — indulatos kijelentését szó szerintvenni. Amikor Schrammot a tüdővész még egészen fiatalon elragadta, Marx a párt „Hővér Percy-jeként” emlékezettmeg róla; Pieperről is úgy vélekedett, hogy azért „alapjában véve jó fiú”. Pieper révén kezdett levelezni Marxszal és lépett be a Kommunisták Szövetségébe Johannes Miquel göttingeni ügyvéd, akiben Marx nyilván a szellemes embert becsülte. Miquel aztán jó néhány évig ki is tartott a zászló mellett, de később, csakúgy mint barátja, Pieper, visszakozót fújt, és lecsatlakozott a liberális táborhoz.

A Kommunisták Szövetségének Központi Vezetősége 1850 márciusában „Üzenetet” intézett tagjaihoz. Ezt az „Üzenetet” Marx és Engels szerkesztette, s Heinrich Bauer vitte magával Németországba. Célja a Kommunisták Szövetségének újjászervezése volt. Abból indult ki, hogy új forradalom áll küszöbön,

„akár a francia proletariátus önálló felkelése fogja kirobbantani, akár a Szent Szövetség inváziója a forradalmi Bábel ellen.” („A Kommunisták Szövetsége Központi Vezetőségének üzenete.”)

Miként a márciusi forradalom a burzsoáziát, úgy fogja az új forradalom a kispolgárságot győzelemre vinni, s ez majd ugyancsak elárulja a munkásosztályt. Az „Üzenet” a forradalmi munkáspártnak a kispolgári demokratákhoz való viszonyát így foglalta össze: A munkáspárt

„együtt halad velük az ellen a csoport ellen, amelyet azok meg akarnak dönteni; ellenük lép fel mindenben, amivel önmagukat saját céljaik érdekében akarják megszilárdítani.”

A kispolgárok, olvashatjuk a továbbiakban, az őket diadalra segítő forradalmat arra fogják felhasználni, hogy a kapitalista társadalmat annyira megreformálják, hogy az a saját osztályuknak, s bizonyos fokig a munkásoknak is kényelmesebbé és elviselhetőbbé váljon. Csakhogy ennyivel a proletariátus semmiképpen sem elégedhet meg. A demokrata kispolgárok szerény követeléseik megvalósítása után csakhamar a forradalom befejezésére akarnak majd törekedni. Ezzel szemben a munkások feladata az, hogy a forradalmat permanenssé tegyék,

„mindaddig, míg valamennyi többé-kevésbé birtokos osztály ki nincs szorítva a hatalomból, míg a proletariátus meg nem hódítja az államhatalmat és a proletárok egyesülése nemcsak egy országban, hanem a világ valamennyi uralkodó országában olyan előrehaladott nem lesz, hogy a proletárok egymás közti versengése ezekben az országokban megszűnik, és hogy legalább a legdöntőbb termelőerők a proletárok kezében összpontosulnak.

Ennélfogva az „Üzenet" arra figyelmeztette a munkásokat, ne hagyják magukat a megegyezést és megbékélést prédikáló kispolgári törekvések által félrevezettetni, ne engedjék magukat a kispolgári demokrácia függelékévé lealacsonyítani. Ellenkezőleg, minél következetesebben és erősebben kell szervezkedniük, hogy a forradalom győzelme után, amelyet, mint eddig is mindig, erejükkel és bátorságukkal fognak kivívni, a kispolgárságnak olyan feltételeket diktálhassanak, hogy a polgári demokraták uralma már magában hordozza saját bukásának csíráját, s ezáltal jelentősen könnyebbé váljon a proletariatus uralma által történendő kiszorítása.

„A munkásoknak az összeütközés alatt, és közvetlenül a harc után, mindenekelőtt, amennyire csak lehetséges, ellensúlyozniuk kell a polgári leszerelő szándékokat, és kényszeríteniúk kell a demokratákat most hangoztatott terrorista frázisaik végrehajtására [...] Nemcsak hogy ne akadályozzák meg az úgynevezett kilengéseket, a nép bosszújának kitöltését gyűlölt egyéneken, vagy olyan középületeken, amelyekhez csak gyűlöletes emlékek fűzik, ne csak tűrjék ezeket az eseteket, hanem ragadják magukhoz ezek vezetését.”

A nemzetgyűlési választásoknál a munkásoknak mindenütt önálló jelölteket kell állítaniuk, még ott is, ahol semmi kilátás sincs a győzelemre, s ügyet sem szabad vetniük a demokratikus frázisokra. A mozgalom elején természetesen még nem javasolhatnak a munkások kommunista intézkedéseket, de rászoríthatják a demokratákat, hogy minél több ponton nyúljanak bele a mai társadalmi rendbe, hogy megzavarják annak szokott folyását, hogy a demokraták önmagukat kompromittálják; minél több termelőerőt, közlekedési eszközt, gyárat, vasutat stb. kell állami kézbe juttatni. Elsősorban pedig ne tűrjék a munkások, hogy a feudalizmus megszüntetése után a feudális földbirtokot a parasztok szabad tulajdonként kapják meg, mint a nagy francia forradalom idején, mert ezáltal fennmarad a falusi proletariátus, és kispolgári parasztosztály jön létre, amely aztán keresztülmegy az elszegényedésnek s eladósodásnak ugyanazon a körfolyamatán, mint a francia paraszt. A munkásoknak azt kell követelniük, hogy az elkobzott feudális birtokok állami tulajdonban maradjanak, és munkáskolóniákká alakíttassanak, amelyeket a szövetkezett agrárproletariátusnak a nagybani földművelés eszközeivel kell megmunkálnia. Ezzel a megingó polgári tulajdonviszonyok közepette a közös tulajdon elve azonnal szilárd alapokra tesz szert.

Ezen „Üzenet” segítségével Bauer németországi küldetése nagy sikerrel járt. Sok megszakadt szálat újra fel tudott venni, sőt új kapcsolatokat is létesített. Különösen nagy befolyásra tett szert azoknak a munkás-, paraszt-, napszámos- és testnevelési-egyleteknek a maradványainál, amelyek még az ellenforradalom legvadabb tombolását is átvészelték. Csatlakoztak a Szövetséghez a Stephan Born alapította Munkástestvériségek legbefolyásosabb tagjai is. A Szövetség tehát „megnyert magának minden használható erőt”, mint ezt Karl Schurz jelentette Zürichbe, aki egy svájci menekültszervezet megbízásából utazta be ugyanabban az időben Németországot. A második, 1850 júniusában kelt „Üzenetében” a Központi Vezetőség már arról számolhatott be, hogy a Szövetség több német városban gyökeret vert, s egyes helyeken a Körzetvezetőségek is megalakultak; így Schleswig-Holstein számára Hamburgban, Mecklenburg számára Schwerinben, Szilézia számára Breslauban, Szászország számára Lipcsében és Berlinben, Bajorország számára Nürnbergben, a rajnai tartományok és Vesztfália számára Kölnben.

Ugyanez az „Üzenet” kiemeli a londoni körzetet, mondván, hogy ez a Szövetség legerősebb szervezete, amely majdnem egyedül viseli az összes költségeket. Ez a körzet vezeti a londoni Német Munkás Művelődési Egyletet is, csakúgy, mint az ott tartózkodó menekültek legnagyobb részét; ezenkívül a Központi Vezetőség szoros kapcsolatot tart fenn az angolok, a franciák és a magyarok forradalmi pártjaival. Más tekintetben viszont mégis a londoni körzet volt a Szövetség leggyengébb pontja, mert állandóan belekeverte a Szövetséget az emigráció egyre hevesebbé és egyre reménytelenebbé váló harcaiba.

1850 nyarán már szemlátomást szertefoszlott a forradalom közeli feltámadásának reménye. Franciaországban megszüntették az általános választójogot, s ezellen a munkásosztály nem lázadt fel; a küzdelem már csak a trónkövetelő Louis Bonaparte és a reakciós, monarchikus érzelmű nemzetgyűlés között folyt. Németországban a demokratikus kispolgárság visszavonult a politikai porondról, a liberális burzsoázia pedig részt vett abban a halottrablásban, amelyet Poroszország a német forradalom ellen megkísérelt. Ugyanakkor a német kis- és középállamok cserbenhagyták Poroszországot, s úgy táncoltak, ahogy Ausztria fütyült, miközben a cár állandóan a vészjósló kancsukáját lobogtatta ennek az egész német társadalomnak a feje felett. De amilyen mértékben leapadt az igazi forradalom, olyan mértékben fokozódtak az emigráció lázas erőlködései, hogy mesterséges forradalmat fabrikáljon. Önmagát ámítva, szemet hunyt a fenyegető előjelek előtt, továbbra is bízott az erős akarattal elérhető csodákban. S ugyanebben a mértékben vált egyre gyanakvóbbá minden önbírálattal szemben, mely saját soraiban elhangzott. Így Marx és Engels, akik tiszta és hűvös tekintettel figyelték az események valódi menetét, egyre élesebb ellentétbe kerültek az emigrációval. De hogyan is fékezhette volna meg a logika és a józan ész hangja a szenvedélyek viharát egy mindjobban kétségbeeső tömegben! Oly kevéssé, hogy az általános megszédültség még a Kommunisták Szövetségének londoni körzetébe is behatolt, s belső bomlást idézett elő a Központi Vezetőségben.

A Központi Vezetőség 1850. szeptember 15-i ülésén nyílt szakadásra került sor. Hat tag állt szemben néggyel: egyik oldalon Marx és Engels, továbbá Bauer, Eccarius, Pfänder a régi gárdából és Konrad Schramm a fiatal utánpótlásból, a másik oldalon pedig Willich, Schapper, Frankel és Lehmann. Ezek közül csak egy tartozott a régi törzshöz: Schapper, aki Engels szerint ősforradalmár volt ugyan, de a forradalmi szenvedély elvakította, miután egy éven át közvetlen közelből látta az ellenforradalom rémségeit, és csak nemrégen érkezett meg Angliába.

Ezen a döntő ülésen Marx következőképp jellemezte az ellentéteket:

„A kisebbség a kritikai szemlélet helyébe a dogmatikusat, a materialista szemlélet helyébe az idealistát teszi. Számára a való tények helyett a puszta akarat válik a forradalom hajtóerejévé. Amíg mi azt mondjuk a munkásoknak: »15, 20, 50 éven át kell polgárháborúkat és nemzetközi csatákat végigküzdenetek ahhoz, hogy meg tudjátok változtatni nemcsak a fennálló viszonyokat, hanem önmagatokat is, és így képessé váljatok a politikai hatalom gyakorlására«, addig ti, éppen ellenkezőleg, azt mondjátok: »Azonnal hatalomra kell kerülnünk, máskülönben lefekhetünk aludni!« Amíg mi különösen a német munkást a német proletariátus fejletlenségére figyelmeztetjük, addig ti a legotrombább módon hízelegtek a német kézműves nemzeti érzelmének és rendi előítéleteinek, ami persze sokkal népszerűbb. A demokraták a nép szóból csinálnak valamiféle szentséget, ti pedig ugyanígy a proletariátus szóból." (lásd „Enthüllungen über den Kommunistenprozess zu Köln”, 39. old.)

Igen heves vitákra került sor, sőt— Marx által egyébként nagyon helytelenített — párbaj kihívásra is Schramm és Willich között; a párbajt Antwerpen mellett vívták meg, ennek során Schramm könnyű sebesülést kapott. De a szellemi megegyezés lehetetlennek bizonyult.

A többség úgy akarta a Szövetséget megmenteni, hogy elhatározta: a vezetőség székhelye ezután Köln legyen; a kölni körzet válassza meg az új Központi Vezetőséget, és Londonban az eddigi egy körzet helyébe alakuljon meg két egymástól teljesen független körzet, amelyek csak a közös Központi Vezetőséggel érintkeznek. A kölni körzet ebbe bele is ment, s megválasztotta az új Központi Vezetőséget, amelyet viszont a kisebbség vonakodott elismerni. A londoni körzetben azonban, s jelesen a Német Munkás Művelődési Egyletben a kisebbség tábora volt az erősebb, ezért Marx és köz lebbi barátai kiváltak a Művelődési Egyletből. Willich és Schapper külön szövetséget alapítottak, ez aztán nemsokára elmerült a kalandos forradalmi játékokban.

A szeptember 15-i gyűlésen elhangzottaknál részletesebben indokolták meg véleményüket Marx és Engels a „Revue” ötödik, illetve hatodik számában, ebben a kettős füzetben, amellyel 1850 novemberében a „Revue” be is fejezte létét. Ugyanitt jelent meg Engelsnek az 1525-ös parasztháborúról írt történelmi materialista szellemű értekezésén kívül Eccariusnak egy dolgozata a londoni szabóságokról, amelyet Marx, nagy örömmel, így üdvözölt:

„A proletariátus, még mielőtt kivívná győzelmeit a barikádokon és a csatasorban, meghirdeti uralmának beköszöntét egy sor intellektuális győzelemmel.” (lásd „Neue Rheinische Zeitung. Politisch-Ökonomische Revue”, 303. old.)

Eccarius, maga is az egyik londoni szabóműhely dolgozója, megértette és történelmi haladásnak tekintette, hogy a nagyipar legyőzi a kézműipart, s felismerte a nagyipar eredményeiben és teljesítményeiben a proletárforradalomnak a történelem által létrehozott és napról napra újjászülető reális feltételeit. Ebben a tisztán materialista felfogásban, amely minden érzelmi sallangtól mentesen állt szemben a polgári társadalommal és annak mozgalmaival, Marx különösen azt dicsérte, hogy milyen haladást jelent azon szentimentális, moralizáló, lélektani kritikához képest, amellyel Weitling és más irodalmárkodó munkások illették a fennálló helyzetet. Ez a haladás már a fáradhatatlan munka várva várt, örömmel üdvözölt eredménye volt.

De a „Revue” utolsó számának a súlypontja a májustól októberig terjedő időszak gazdasági és politikai áttekintése volt.

Marx és Engels összefoglalóan megvizsgálták a politikai forradalomnak és ellenforradalomnak a gazdasági okait, és kimutatták, hogy a forradalom a súlyos gazdasági válságból keletkezett, míg az ellenforradalom a termelés új fellendülésében gyökerezik. Ebből a következőket szűrték le:

„Ily általános prosperitás idején, amikor a polgári társadalom termelőerői oly buján fejlődnek, amennyire ez polgári viszonyok között egyáltalán lehetséges, igazi forradalomról szó sem lehet. Ilyen forradalom csak azokban az időszakokban lehetséges, amikor ez a két tényező: a modern termelőerő és a polgári termelési formák egymással ellentétbe kerülnek. Azok a különböző civakodások, melyeket a kontinensi rendpártok különböző csoportjainak képviselői most egymással folytatnak, és amelyekkel egymást kölcsönösen lejáratják, nemhogy új forradalmakra szolgáltatnak alkalmat, ellenkezőleg, éppen azért lehetségesek, mert a viszonyok alapja e pillanatban olyannyira biztos, és amit a reakció nem tud, olyannyira polgári. A polgári fejlődést hátráltató minden reakciós kísérlet ugyanúgy vissza fog róla pattanni, mint a demokraták minden erkölcsi felháborodása és minden lelkes szózata. Új forradalom csak új válság nyomában lehetséges. De éppen olyan bizonyos is, mint ez.” („Osztályharcok Franciaországban.”)

Végül, szembeállítva ezen világos és meggyőző fejtegetéssel bonckés alá veszik egy ún. európai központi bizottságnak a kiáltványát. E kiáltvány — Mazzini, Ledru-Rollin, Darasz és Ruge aláírásával — magába sűrítette az emigráció összes illúzióit; kijelentette, hogy a forradalom bukása az egyes vezetők féltékenykedésére, a különböző néptanítók ellentétes véleményére vezethető vissza, és hangzatosan hitet tett a szabadság, az egyenlőség, a testvériség, a család, a közösség, az állam és a haza mellett, vagyis olyan szociális helyzet mellett, melynek csúcspontja Isten és az ő törvénye, alapja pedig a nép.

A Marx és Engels által közösen megírt áttekintésnek a kelte 1850. november 1. Ezzel a szerzők helyi együttműködése a következő két évtizedre véget ért: Engels Manchesterbe ment, hogy újra állást vállaljon az Ermen & Engels-féle nagy fonóüzemben, míg Marx Londonban maradt, hogy teljes erejével a tudományos munkának szentelje magát.

Ezek a novemberi napok Marx életének majdnem pontosan a közepére estek, és nemcsak külsőleg jelentenek élete művében nagy változást. Ezt ő maga is élénken érezte, s talán Engels még inkább.

„Egyre inkább belátja az ember — írja 1851 februárjában Marxnak —, hogy az emigráció olyan intézmény, amelyben mindenki szükségszerűen vagy bolonddá, vagy szamárrá és közönséges csirkefogóvá lesz, ha nem vonul vissza egészen az emigrációtól, és nem elégszik meg a független irodalmár helyzetével, aki feléje sem néz az úgynevezett »forradalmi pártnak«.”

Marx pedig ezt írta:

„Nekem nagyon tetszik az a nyilvános elszigeteltség, amelyben mi ketten, te meg én most vagyunk. Ez teljesen megfelel álláspontunknak és elveinknek. Most végre megszűnt a kölcsönös engedményeknek, az illemből megtűrt felemásságoknak a rendszere, nem vagyunk többé kötelesek a közönség előtt magunkra vállalni a ránk eső részt a párt nevetséges tetteiért, mindezekkel a szamarakkal együtt.”

Majd ismét Engels válaszol:

„Most végre — annyi idő után először — megint alkalmunk van arra, hogy megmutassuk: nem népszerűséget keresünk, sem pedig bármely ország bármely pártjának támogatására nincs szükségünk, s hogy álláspontunk teljesen független az ilyenféle hitványságoktól. Mostantól fogva csak önmagunkért vagyunk felelősek [...] Egyébként, alapjában véve, nem is igen panaszkodhatunk, hogy ezek a petits grands hommes (kis nagyemberek) idegenkednek tőlünk; nem tettünk-e évek óta úgy, mintha isten tudja milyen pártunk volna, holott tulajdonképpen nem is volt pártunk, és azok az emberek, akiket legalábbis hivatalosan, a pártunkhoz tartozónak tekintettünk [...], még a legelemibb elveinket sem értették meg.”

Persze nem kell a „bolond” és „csirkefogó” kifejezéseket patikamérlegre tennünk, s egyébként is egyet-mást leszállíthatunk a kellő értékére ezekből a szenvedélyes kijelentésekből: az azonban bizonyos, hogy Marx és Engels joggal látták mentő elhatározásnak, hogy élesen leválasszák magukat az emigráció terméketlen vitatkozásaitól, és — mint Engels mondta — „bizonyos magányban” tudományosan kutassanak, mindaddig, amíg az idők és az emberek majd megértik őket.

Csak hát ez a leválás nem volt sem olyan éles, sem olyan gyors, sem olyan végleges, amilyennek visszatekintve látszhat. Azokban a levelekben, amelyeket Engels és Marx a rákövetkező években egymással váltottak, még mindig sokszorosan visszhangzanak az emigrációval folytatott harcok. Ez már a Kommunisták Szövetségéből keletkezett két frakció végeláthatatlan súrlódásaiból is önként adódott. És a két barát tulajdonképpen nem is akart mindenféle politikai küzdelemről lemondani azzal, hogy nem avatkozott bele többé az emigráció krakélereskedéseibe. Nem hagyták abba a chartista lapoknál való közreműködésüket, s eszükbe sem jutott beletörődni a „Neue Rheinische Revue” megszűnésébe.

A „Revue” további kiadását a baseli Schabelitz kiadó akarta átvenni, de nem lett belőle semmi. Marx tárgyalt Hermann Beckerrel is, aki Kölnben maradt, s előbb a „Westdeutsche Zeitung”-ot adta ki, majd ennek betiltása után egy kis kiadóvállalatot vezetett. Ezek a tárgyalások kezdetben Marx összegyűjtött műveinek kiadására vonatkoztak, később egy Lüttichben megjelentetendő negyedévi szemlére. Mindezek a tervek megfeneklettek Beckernek 1851 májusában történt letartóztatásán, egy füzet azonban mégis megjelent az összegyűjtött művekből („Gesammelte Aufsátze, herausgegeben von Hermann Becker”). Az egész sorozat két, egyenként 25 ív terjedelmű kötetet tett volna ki. Aki május 15-ig előfizetett a két kötetre, 10 füzetben kapta volna meg, füzetenként 8 ezüst garasért; a későbbiekben egy-egy kötet bolti árát 1 tallér 15 garasban szabták volna meg. Az első füzet nagyon gyorsan elkelt; Weydemeyernek az az adata azonban, hogy 15 000 példányban terjesztették, bizonyára téves, hiszen az akkori viszonyok között ennek a példányszámnak a tizedrésze is már nagy siker lett volna.

Ezekben a tervekben szerepet játszott az is, hogy Marxot „parancsolóan kényszerítette a kenyérkereset szükségszerűsége”. Nagyon nyomorúságos viszonyok közt élt. 1849 novemberében született meg a negyedik gyermeke, egy Guido nevű kisfiú. Az anya maga táplálta gyermekét, s erről ilyenformán tesz említést:

„Szegény kicsi angyal azonban annyi gondot és néma bánatot szívott tőlem magába, hogy állandóan betegeskedett, éjjel-nappal heves fájdalmakban vergődött. Mióta a világon van, még egyetlen éjszakát sem aludt át, legfeljebb két-három órát.” (lásd Luise Dornemann: Jenny Marx, 110. old.)

A szegény gyermek aztán egy évvel születése után el is pusztult.

A Chelseaben levő első lakásukból a legbrutálisabb módon kilakoltatták a családot, mert a lakbért, amelyet ők megfizettek a bérbeadónőnek, ez nem továbbította a háztulajdonosnak. Nagy üggyel-bajjal sikerült meghúzódniuk egy német szállodában a Leicester Square-en, ahonnan nemsokára átköltöztek a Soho Square-re, Dean Street 28. szám alá. Az itteni két szobácskában aztán több mint fél évtizedig maradandó otthonra találtak. De ezzel a nyomor nem szűnt meg. Sőt, mindig nagyobb és nagyobb lett. 1850. október végén azt írja Marx Weydemeyernek Majna-Frankfurtba, hogy váltsa ki és adja el az ottani zálogházban levő ezüstneműit, csak azt a gyermekevőeszközt, amely a kis Jennyé, mentse meg feltétlenül.

„Olyan most a helyzetem, hogy mindenáron pénzt kell szereznem, már csak azért is, hogy egyáltalában tovább tudjak dolgozni” (1850. okt. 29. Lásd M—E. Műv. XXV. köt., 86. old. [oroszul].)

Éppen e napokban költözött át Engels Manchesterbe, hogy magát „az átkozott kereskedelemnek” szentelje, kétségtelenül már azzal az elhatározással, hogy mindenekelőtt barátján segítsen.

Különben persze a barátok a nélkülözések idején csak ritkán jelentkeztek.

„Ami valóban lelkem mélyéig lesújt, amitől a szívem vérzik — írta Marx felesége 1850-ben Weydemeyernek — egyedül csak az, hogy férjemnek ily sok kicsinyes gonddal kell megküzdenie, hogy olyan kevéssel lehetett volna rajta segíteni, s hogy ő, aki oly sokaknak szíves-örömest segített, itt annyira segítő nélkül áll. De ne higgye kedves Weydemeyer úr, hogy bárkivel szemben igényt támasztunk. Az egyetlen, amit férjem joggal megkívánhatott azoktól, akik sok gondolatot, lelki élményt, támaszt köszönhettek neki, az volt, hogy »Revue«-jénél több üzleti energiát, több részvételt fejtsenek ki. Ezt büszkén és merészen hangoztathatom. Ennyivel tartoztak neki. Azt hiszem, senki sem csalatkozott benne. Mindez fáj nekem. Férjem azonban másképpen gondolkozik. (S még soha, még a legrettenetesebb pillanatokban sem vesztette el a jövőbe vetett bizalmát, sőt még derűs humorát sem, és egészen elégedett volt, ha engem vidámnak látott, és drága gyermekeim körülhízelegték édes anyácskájukat.” (lásd Luise Dornemann: Jenny Marx, 112—113. old.)

És ahogyan ez a bátor asszony aggódott a férjéért, amikor a barátok elhallgattak, úgy aggódott Marx a feleségéért, ha az ellenségek túlságosan hangosan üvöltöztek.

Ugyancsak Weydemeyernek írta Marx 1851 augusztusában:

„Elgondolhatod, hogy helyzetem nagyon szomorú. Ha ez még soká tart, a feleségem belepusztul. Felőrli az állandó gond, a kicsinyes, mindennapi harc. S ráadásul ellenfeleim aljassága, akik még soha meg sem kísérelték, hogy lényegbevágóan támadjanak, s tehetetlenségükért azzal igyekeznek bosszút állni rajtam, hogy becsületemben gyanúsítanak, s a legelképzelhetetlenebb aljasságokat terjesztik rólam [...] Én persze az egész disznóságon csak nevetnék, és nem is hagyom magamat zavartatni a munkámban egy pillanatra sem, de megértheted, hogy a feleségem, aki gyengélkedik, és reggeltől estig a legnyomasztóbb hétköznapi gondokkal küzd, s akinek idegrendszere is meg van támadva, nem vidul fel attól, ha ostoba pletykálók napról napra közvetítik neki a demokratikus pestis-kloákák kigőzölgéseit. Egyes emberek tapintatlansága e tekintetben egyenesen kolosszális.” (1851. aug. 2. Lásd M—E. Műv. XXV. köt., 107. old. [oroszul].)

Amikor Marxné néhány hónappal ezt megelőzően (márciusban) egy Franciska nevű kisleánynak adott életet, s a könnyű szülés ellenére „inkább anyagi természetű, mint fizikai okokból” nagyon súlyosan megbetegedett, egyetlen fillér sem volt a háznál

„s emellett én még kizsákmányoltam a munkásokat, s diktatúrára törekszem!”,

írja Marx keserűen Engelsnek (lásd MEGA, III. rész, 1. köt., 179. old.)

A maga számára Marx soha ki nem apadó vigaszt talált a tudományos munkában. Reggel 9-től este 7-ig a British Museumban ült. A Kinkelek és a Willichek üres tevés-vevésére utalva ezt írta:

„Azoknak a demokratikus együgyűeknek, akik az ihletet »felülről« kapják, természetesen nincs szükségük ilyen erőfeszítésekre. Minek is kínlódnának a gazdasági és a történelmi anyagok tanulmányozásával ezek a burokban születettek! Hiszen minden olyan egyszerű, mondogatta nekem a derék Willich. Minden olyan egyszerű! Igen — ezekben az üres kobakokban. Valóban egyszerű fickók!“ (Weydemeyerhez, 1851. jún. 7. Lásd M—E. Műv. XXV. köt., 102. old. [oroszul].)

Marx akkoriban remélte, hogy néhány héten belül elkészül a „Politikai gazdaságtan bírálatával”, s már kiadó után nézett, de ez a fáradozása is újabb meg újabb csalódással járt.

1851 májusában Londonba érkezett egy hű barát, akire Marx mindig bizton számíthatott, s akivel a rákövetkező esztendőkben a legszorosabb kapcsolatot tartotta: Ferdinand Freiligrath. De ezt az örömöt is csakhamar hióbhír követte. Május 10-én letartóztatták Lipcsében Nothjung szabót, aki a Kommunisták Szövetségének küldötteként agitációs körúton volt, s a nála talált iratokból a rendőrség tudomást szerzett a Szövetség létezéséről. Ezután letartóztatták a kölni Központi Vezetőség tagjait; Freiligrath, anélkül, hogy sejtette volna az őt is fenyegető veszélyt, szerencséjére még az utolsó pillanatban megmenekült ettől a sorstól. Londonba való megérkezésekor a német emigráció különböző frakciócskái egymással szinte hajba kapva vetélkedtek a híres költő megnyeréséért, de Freiligrath kijelentette, hogy csak Marxszal és Marx legszűkebb környezetével tart együtt. Nem volt hajlandó közreműködni azon a gyűlésen sem, amelyet 1851. július 14-ére hívtak egybe, hogy még egyszer megkíséreljék a német emigrációt egy kalap alá vonni. Persze ez a kísérlet is ugyanúgy csődöt mondott, mint minden előző, és csak újabb torzsalkodást szült. Július 20-án megalakult az Agitációs Egylet Ruge szellemi vezetésével, és július 27-én az Emigrációs Klub, élén Kinkellel. Nemsokára a két egylet ádáz viszályt folytatott egymás ellen, nevezetesen még az amerikai német lapokban is.

Marx természetesen csak maró gúnyt tartogatott ez iránt a béka-egérharc iránt, amelynek törzsfői s egész gondolkodásmódjuk nagyjából egyformán ellenszenvesek voltak neki. Rugénak azokat az 1848. évi kísérleteit, hogy „megszerkessze az események értelmét”, a „Neue Rheinische Zeitung” annak idején bizonyos művészi előszeretettel tárgyalta, sőt olykor még a nagyágyút is elsütötte „Arnold Winkelried Ruge”, a „pomerániai bölcsész” ellen, akinek írásai „azok a csatornák”, melyekben „a német demokrácia minden szennyes frázisa és minden ellentmondása összevegyül”. De azért Ruge, politikai konfúzussága ellenére is, emberileg mégiscsak különb volt Kinkelnél, aki a spandaui börtönből való szökése óta Londonban az érdekes arszlánt akarta megjátszani „hol a kurtakocsma, hol a szalon számára”, mint Freiligrath ironikusan megjegyezte. Marxot viszont pillanatnyilag az érdekelte közelebbről, hogy Willich összeállt Kinkellel egy magasabbrendű szélhámosság: egy részvényjegyzésre alapítandó forradalom érdekében.

1851. szeptember 14-én Kinkel partra szállt New Yorkban azzal a küldetéssel, hogy tekintélyes menekülteket megnyerjen kezesekül „egy kétmillió dollárt kitevő, a küszöbön álló republikánus forradalom előmozdítását szolgáló” német nemzeti kölcsönhöz, s egyúttal összegyűjtsön 20 000 tallért az ideiglenes alapra. Bár igaz, hogy Kossuth volt az, akinek először jutott eszébe, hogy a forradalmi perselyt az Óceánon túl megcsörgesse, de Kinkel — jóllehet kisebb arányokban — nem kevésbé buzgón és gátlástalanul űzte azt a mesterséget. Egyébként mind a mester, mind a tanítványa az északi államokban a rabszolgaság ellen, a déliekben meg a rabszolgaság mellett szónokolt.

Ezekkel a bohózatokkal ellentétben Marx komoly összeköttetésekre tett szert az Újvilágban. Növekvő anyagi nehézségei folytán — „szinte lehetetlen így tovább élni”, írta Engelsnek július 31-én — éppen elhatározta, hogy Wilhelm Wolff-fal együtt egy „kőnyomatos tudósítót” ad ki az amerikai lapok számára, amikor a „New York Tribune”-tól, Észak-Amerika legelterjedtebb lapjától felszólítást kapott, hogy állandó munkatársként működjék közre. A közvetítő Dana, a „New York Tribune” kiadója volt, akit Marx a kölni napokban ismert meg. Mivel azonban Marx még nem írt elég folyékonyan angolul, egyelőre Engels ugrott be helyette, s egy cikksorozatot írt a német forradalomról és ellenforradalomról. Maga Marx pedig nem sokkal utóbb egy német művét tehette közzé Amerikában.

A régi brüsszeli barát, Josef Weydemeyer bátran végigküzdötte a forradalmi éveket Majna-Frankfurtban, egy demokratikus újság szerkesztőjeként. Időközben azonban az egyre inkább elszemtelenedő ellenforradalom betiltotta ezt a lapot, amióta pedig a rendőrség felfedezte a Kommunisták Szövetségét, amelynek Weydemeyer a legbuzgóbb tagjai közé tartozott, a rendőrkopók állandóan sarkában voltak.

Weydemeyer kezdetben egy „sachsenhauseni csendes kis kocsmában“ rejtőzött el; meg akarta várni a vihar elvonulását, s arra gondolt, hogy közben megír egy népszerű közgazdaságtani könyvet; csakhogy a levegő mind nyomasztóbbá vált, s „az ördög se bírja ki sokáig az ilyen állandó csellengést és bujkálást”. Mint férj, s mint két gyermek apja, nem látta bíztató megoldásnak, hogy Svájcban vagy Londonban próbáljon boldogulni, elhatározta tehát, hogy kivándorol Amerikába.

Marx és Engels nem szívesen törődtek bele hű emberük elvesztésébe. Marx, habár eredménytelenül, de sokat törte a fejét különböző terveken, hogy Weydemeyernek mérnöki, vasútmérnöki vagy más hasonló állást szerezzen,

„mert ha egyszer odaát vagy, ki biztosít minket arról, hogy nem kallódsz el a távoli Nyugatra? Pedig olyan kevesen vagyunk, s annyira takarékoskodnunk kell kiváló erőinkkel.” (1851. szept. 11. Lásd M—E. Műv. XXV. köt., 111. old. [oroszul].)

Ha azonban nincs más megoldás, úgy annak is megvan az előnye, hogy a kommunizmus ügyének egy derék képviselője az Újvilág fővárosába kerül

„Éppen ilyen szolid fickó, mint ő, hiányzott nekünk New Yorkban, s végül is New York sem a világ vége, és Weydemeyernél biztosak lehetünk abban, hogy szükség esetén úgyis mindjárt kéznél lesz”, vélekedett Engels (Marxhoz, 1851. aug. 2. Lásd MEGA, III. rész, 1. köt., 227. old.).

Így aztán áldásukat adták a tervhez, s Weydemeyer szeptember 29-én el is vitorlázott Le Havre-ból, majd közel negyven napi viharos átkelés után megérkezett New Yorkba.

Marx már október 31-én írt neki, s azt javasolta, hogy nyisson könyvkereskedést, és adja ki különlenyomatban a „Neue Rheinische Zeitung” és a „Revue” legjobb cikkeit. Nemsokára választ is kapott Weydemeyértől, aki sűrűn káromolva a kalmárszellemet, amely sehol sem nyilvánul meg oly utálatos meztelenségében, mint az Újvilágban, egyben közölte, reméli, hogy már január elsejétől meg tud jelentetni egy „Revolution” című hetilapot, s ehhez sürgős szüksége van cikkekre. Ezt Marx nagy örömmel üdvözölte, s mindjárt hozzá is fogott, hogy az összes kommunista tollakat írásra ösztönözze: elsősorban Engelst, aztán Freiligrathot, akitől Weydemeyer különösen egy költeményt szeretett volna, továbbá Eccariust, Weerthet és a két Wolffot. Marx nehezményezte, hogy Weydemeyer a hetilap meghirdetésekor nem nevezte meg Wilhelm Wolffot:

„Egyikünknek sincs olyan népszerű stílusa — írta —, mint neki; Wilhelm Wolff nagyon szerény, de annál inkább kerülni kell még a látszatát is, hogy fölöslegesnek tartjuk a közreműködését.” (1852. jan. 23. Lásd M—E. Műv. XXV, köt., 121. old. [oroszul].)

A maga részéről kilátásba helyezte, hogy Proudhonnak egy újabb művéről írt hosszabb dolgozatán kívül megküldi „Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája” című értekezését a december 2-i bonapartista államcsínyről, amely akkoriban az európai politika nagy szenzációja volt, s amellyel rengeteg írásmű foglalkozott.

Ezek közül nevezetesen kettő lett híres: Victor Hugónak „A kis Napóleon” és Proudhonnak az „Államcsíny” című műve. A későbbiekben Marx így határozta meg, hogy mi a különbség e két mű és az ő értekezése között:

„Victor Hugo megelégszik azzal, hogy az államcsíny felelős szerzőjét keserű és szellemes szidalmakkal illeti. Magát az eseményt derült égből jövő villámcsapásként ábrázolja. Nem lát benne egyebet, mint egyetlen egyén erőszakos tettét. Nem veszi észre, hogy ezt az egyént nem kicsinnyé, hanem naggyá teszi azzal, hogy olyan személyes kezdeményezési erőt tulajdonít neki, amely a világtörténelemben egyedül állana. Proudhon a maga részéről az államcsínyt a megelőző történelmi fejlődés eredményeként igyekszik vázolni. Közben azonban az államcsíny történelmi vázlata az államcsíny hősének történelmi dicsőítésébe csap át nála. Ilyenformán Proudhon úgynevezett objektív történetíróink hibájába esik. Én ellenben kimutatom, hogy az osztályharc Franciaországban miként hozott létre oly körülményeket és viszonyokat, amelyek lehetővé teszik, hogy egy középszerű és groteszk személyiség hős szerepét játssza.” (Marx előszava a „Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája” második kiadásához.)

Akkoriban Marx értekezése szinte Hamupipőkeként szorult háttérbe szerencsésebb vetélytársai mellett, pedig még ma is hervadhatatlan üdeségében ragyog, míg amazok hamuvá és porrá lettek.

Marx eladdig talán soha el nem ért mesteri tökéletességgel ábrázolt ebben a szikrázó szellemességű műben egy korabeli eseményt, s azt a materialista történelemfelfogás alapján a legmélyebb gyökeréig meg tudta magyarázni. Értekezésének formája éppoly értékes, mint tartalma. Tanúsítja ezt mind a mű elején olvasható ragyogó elmefuttatás, mind befejező sorainak magabiztos látnoki szavai. Bizonyításképp álljon itt mind a kettő:

„Polgári forradalmak, mint a XVIII. század forradalmai, gyorsan rohannak sikerről sikerre, drámai hatásaik egymást múlják felül, emberek és dolgok mintha szikrázó ékkövekbe lennének foglalva, minden napnak az eksztázis a szelleme; ámde e forradalmak rövidéltűek, csakhamar elérik tetőpontjukat, és hosszú csömör fogja el a társadalmat, mielőtt megtanulja, hogy forrongási korszakának [Drang- und Sturmperiode] eredményeit józanul elsajátítsa. Proletárforradalmak viszont, mint a XIX. század forradalmai, állandóan bírálják önmagukat, folyton megszakítják saját menetüket, visszatérnek a látszólag már elvégzetthez, hogy megint újból elkezdjék, kegyetlen alapossággal gúnyolják első kísérleteik felemásságait, gyengéit és gyatraságait, úgy látszik, mintha ellenfelüket csak azért tepernék le, hogy az új erőt szívjon a földből s még nagyobb óriásként egyenesedjék fel velük szemben, mindig újra visszariadnak saját céljaik bizonytalan hatalmasságától, míg meg nem teremtődik az a helyzet, amely minden visszafordulást lehetetlenné tesz, s a viszonyok maguk kiáltják: Hic Rhodus, hic salta! Itt a rózsa, itt táncolj!”

„De ha a császári palást végre Louis Bonaparte vállára hull, ledől majd Napóleon ércszobra a Vendóme-oszlop tetejéről.”

S milyen körülmények között készült el ez a nagyszerű mű! Még az volt a legkevesebb, hogy Weydemeyer, anyagi eszközök híján, kénytelen volt hetilapját már az első szám után „leállítani”. Erről egyébként Weydemeyer a következőket írta:

„A munkanélküliség, amely már ősz óta itt ismeretlen mértékben uralkodik, minden új vállalkozásnak jelentős akadályokat gördít az útjába. Ráadásul egy idő óta itt különféle módokon kizsákmányolják a munkásokat: először jött Kossuth, aztán Kinkel, s a többség elég szamár ahhoz, hogy inkább ad egy dollárt mindenféle vele szemben ellenséges propagandára, mint egy centet saját érdekei védelmére. Az amerikai talaj nagyon korrumpálólag hat az emberekre, s egyúttal még azt az elbizakodottságot is kelti bennük, hogy felette állnak óvilágbeli társaiknak.”

De azért Weydemeyer nem esett kétségbe; reméli — írja a továbbiakban —, hogy újságját folyóirat formájában még új életre tudja kelteni: rongyos 200 dollárral meg is lehetne a dolgot csinálni.

Sokkal súlyosabb csapás volt ennél, hogy Marx január elején megbetegedett, s csak nagy nehézségek közepette dolgozhatott.

„Évek óta, írja, nem sújtott le semmi annyira, még a legnagyobb francia blamázs sem, mint ez az átkozott haemorroida-bántalom.” (Weydemeyerhez, 1852. jan. 23. Lásd M—E. Műv. XXV. köt., 121. old. [oroszul]

De ezenkívül „az a koszos pénz” is hajszolta, s minden nyugodt percét megkeserítette;

„Egy hete elértem azt a kellemes pontot — olvashatjuk február 27-i levelében —, hogy a zálogházban elhelyezett öltönyeim hiányában már nem járok ki, és hitel hiányában már nem ehetem húst.” (Engelshez, 1852. febr. 27. Lásd MEGA, III. rész, 1. köt., 324 old.)

Végre március 25-én elküldhette Weydemeyernek a kézirat utolsó részét, s egyben gratulált neki a kis forradalmár megszületéséhez, amelyről Weydemeyer értesítette.

„Nem is lehet a mainál nagyszerűbb időben a világra jönni. Amikor majd csak hét napig tart az út Londonból Kalkuttába, mindkettőnket már rég lefejezték vagy reszkető fejű aggastyánok leszünk. És Ausztrália, és Kalifornia, és a Csendes- óceán. Az új világpolgárok már meg sem fogják érteni, hogy milyen kicsi is volt a mi világunk.” (lásd M—E. Műv. XXV. köt., 147. old. [oroszul].)

Mint látjuk, Marx az emberiség fejlődésének hatalmas kilátásaira gondolván, még a legnagyobb személyes viszontagságok közepette is megőrizte lelkének derűs egyensúlyát.

De az ezután következő napok nagyon szomorúak voltak. Weydemeyertől március 30-i kelettel levelet kapott; ebben feltehetően azt írta, hogy Marx értekezésének kinyomtatására semmi remény sincs. Maga a levél nem maradt fenn, csupán visszhangja: Wilhelm Wolffnak egy igen heves levele április 16-áról (éppen ezen a napon temették el Marx egyik gyermekét), amelyben „úgyszólván valamennyi ismerős hallatlan balszerencséjéről és borzasztó nyomorúságáról” ír, telve keserű szemrehányásokkal Weydemeyer irányában, holott az sem volt rózsás helyzetben, s mindig megtette, ami tőle telt.

Keserves húsvéti ünnep köszöntött Marxra és családjára. A gyermek, akit most elvesztettek, az egy évvel azelőtt született kislányuk volt. Erről az anya naplójában a következő megható szavak találhatók:

„1852 húsvétkor a mi szegény kis Franciskánk súlyos bronchitisben megbetegedett. Három napig viaskodott a szegény gyermek a halállal. Oly sokat szenvedett. Kicsiny élettelen teste a hátsó kis szobában nyugodott, mi mindnyájan az elülső szobába jöttünk át, s amikor az éj leszállt, a földre ágyaztunk. Ott feküdt a három élő gyermek közöttünk, és sírtunk a kis angyalért, aki kihűlve és halottfehéren nyugodott a szomszédunkban. A kedves gyermek halála legkeservesebb szegénységünk idejére esett [...] Akkor elmentem egy közelben lakó francia menekülthöz, aki kevéssel előbb meglátogatott bennünket [...] Rögtön adott 2 font sterlinget a legbarátibb részvét mellett. Ebből fizettük ki a kis koporsót, melyben most szegény gyermekem örök álmát alussza. Nem volt bölcsője, amikor világra jött, és utolsó kis hajlékához sem juthatott sokáig hozzá. Micsoda érzés volt, amikor kivitték utolsó nyughelyére!” (Lásd Luise Dornemann: Jenny Marx, 134—135. old.)

S ezen a nyomasztó napon érkezett meg Weydemeyer vészthozó levele is! Marx nagyon aggódott feleségéért, aki két év óta csak azt látta, hogy férje bármibe fog, balul üt ki.

De ugyanezekben a szerencsétlen órákban már egy hét óta hajózott az óceánon Weydemeyernek április 9-én kelt újabb levele, amely így kezdődik:

„Egy váratlan segítség végül mégis elhárította a brosúra kinyomatása elé tornyosuló akadályokat. Levelem elküldése után találkoztam frankfurti munkásaink egyikével, egy szabóval, aki szintén ezen a nyáron vándorolt ki. Azonnal rendelkezésemre bocsátotta egész megtakarított pénzét, negyven dollárt.“

Ennek a munkásnak köszönhető, hogy a „Brumaire tizennyolcadikája” akkor napvilágot láthatott. Weydemeyer meg sem említette a derék ember nevét — s ez talán valóban egyremegy. Proletár volt, akit osztályöntudata vezérelt, olyan osztályöntudat, amely nem riad vissza a felszabadulás érdekében hozott nagylelkű áldozatoktól.

Így jelent meg a „Brumaire tizennyolcadikája” mint első száma annak a folyóiratnak, melynek kiadásával Weydemeyer fáradozott. A „Revolution” második és utolsó száma Freiligrathnak két poétikus küldeményét tartalmazta; ezekben a költő nagyszerű humorral főként Kinkel amerikai kolduló-körútját ostorozza. S aztán meg is szűnt a folyóirat; Engels néhány cikkének a szállítás közben nyoma veszett.

A „Brumaire tizennyolcadikájából” Weydemeyer vagy ezer példányt huzatott le; ennek egyharmada Európába került, jóllehet nem az európai könyvkereskedésekbe: a párt hívei terjesztették Angliában s főleg a Rajna vidékén. Még „radikális” könyvkereskedőket sem lehetett rávenni, hogy ilyen „időszerűtlen” írásmű terjesztését átvegyék, s nem lehetett elhelyezni az értekezés angol fordítását sem, amelyet Pieper vázolt fel, és Engels öltöztetett végleges formába.

De ha valami még az eddigieknél is égetőbbé tehette Marx számára, hogy végre kiadót találjon, úgy ez az volt, hogy a bonapartista államcsínyt nyomon követte a kölni kommunista per.

Az 1851 májusában foganatosított letartóztatások óta Marx élénk együttérzéssel figyelte a vizsgálatok menetét. Tennivalója azonban nemigen akadt, mert a vizsgálatok minduntalan megfeneklettek a vád alátámasztásához szükséges „objektív tényanyag hiányán”, mint ezt maga a kölni fellebbviteli bíróság vádtanácsa is megállapította. A tizenegy letartóztatott ellen nem tudtak mást fölhozni, csak a titkos propaganda-társaságban való részvételüket, de erre vonatkozólag a büntetőtörvénykönyv semmiféle megtorlást sem irányzott elő.

A király óhaja azonban az volt, hogy Stieber „értékes személyisége” végre bemutassa „próbaművét”, s a porosz közönség egy leleplezett és (mindenekelőtt) megbüntetett összeesküvés régóta és jogosan áhítozott színjátékában gyönyörködhessék. Stieber pedig sokkal kiválóbb patrióta volt, semhogy a királynak: urának és parancsolójának ne állott volna szolgálatára. Művét — méltó módon — betöréses lopással kezdte. Egyik cimborájával feltörette bizonyos Oswald Dietznek, a Willich-féle külön-szövetség jegyzőjének íróasztalát. Stieber ugyanis hamisítatlan zsaru-ösztönével feltételezte, hogy ennek a külön-szövetségnek az elővigyázatlan üzelmei több kilátást nyújthatnak magasztos missziójának elvégzésére, s itt majd olyan bizonyítékokra tesz szert, amilyeneket a „Marx-pártnál” hiába keresne.

S a lopott írásoknak, különféle spicliknek és más rendőrségi trükköknek a segítségével valóban sikerült is neki egy párizsi „német—francia összeesküvést” megkonstruálnia, amiben az államcsíny előestéjén a bonapartista rendőrség is készséggel a kezére játszott. Ennek következtében 1852 februárjában a párizsi esküdtek hosszabb-rövidebb időtartamra szabadságvesztésre ítéltek néhány szegény ördögöt: német munkásokat. De Stieber összes műfogásai sem voltak elegendőek ahhoz, hogy bármiféle összefüggést lehessen megállapítani a „német—francia összeesküvés” és a kölni vádlottak között; ellenük ebből az ügyből kifolyólag a legkisebb bizonyíték sem adódott.

Ellenkezőleg, ezzel a „Marx-párt” és a „Willich—Schapper-párt” közötti ellentét még csak jobban kiéleződött. 1852 tavaszán és nyarán tovább fokozódtak a súrlódások, különösen, mert Willich, mint korábban is, Kinkellel tartott, akinek Amerikából való visszatérése egyébként is új tápot adott a menekültek szokásos torzsalkodásainak. A forradalmi nemzeti kölcsön alapjára szánt 20 000 tallért nem sikerült összehozni, csak körülbelül az összeg felét. És hogy ezzel mit kezdjenek, az olyan kérdés volt, amely miatt a demokratikus menekültek nemcsak a saját fejüket törték, hanem be is törték egymásét. Végül is letétbe helyeztek a Westminster Bankban 1000 fontot — a többi elúszott utazási és más költségekre — az első ideiglenes kormány részére. Erre a célra ugyan sohasem szolgált, de az egész históriának mégis némiképp vigasztaló vége lett, amennyiben tizenöt évvel később ez a pénz segítette át a német szociáldemokrácia sajtóját a kezdet egy és más nehézségén.

E Niebelung-kincsért folyó perpatvar idején Marx és Engels néhány karikatúrában figurázta ki a hősöket; ezek azonban, sajnos, elvesztek az utókor számára. Egy Bangya nevű magyar ezredes biztatta őket a karikatúrák elkészítésére, aki Kossuth sajátkezű aláírásával igazolta, hogy a magyar emigráció rendőrfőnöke. Valójában azonban Bangya fűnek-fának spicliskedett, s ebben a minőségében éppen ez alkalommal lepleződött le, mert a Marx által egy berlini könyvkereskedő számára rábízott kéziratot egyenesen a porosz kormánynak szolgáltatta ki. Ennek a mákvirágnak aztán Marx alaposan odamondogatott a „Newyorker Kriminalzeitung” című lapban megjelenő, aláírásával ellátott feljelentésében, de a kézirat mind a mai napig sem került elő. Ha a porosz kormánynak az volt a szándéka, hogy benne anyagot találjon a kölni perhez, úgy fáradsága hiábavalónak bizonyult.

A porosz kormány kétségbeesésében, hogy nem tud bizonyítékokat felmutatni, egyik esküdtszéki ülésről a másikra halasztotta a per nyilvános tárgyalását, s ezzel a mélyen tisztelt publikum kíváncsiságát a végsőkig csigázta. 1852 októberében végül mégis rá kellett szánnia magát, hogy fellebbentse a függönyt. Miután a rendőrügynökök legaljasabb, legnyakatekertebb hamis esküivel sem lehetett bebizonyítani, hogy a vádlottaknak valami közük volna a „német—francia összeesküvéshez” (vagyis olyan összeesküvéshez, amelyet a rendőrség beugratói már a vádlottak vizsgálati fogsága idején, egy velük hadilábon álló szervezetben konstruáltak), Stieber utolsó kártyájaként előhozakodott a „Marx-párt eredeti jegyzőkönyvével”. Ebben a könyvben folyamatos feljegyzések voltak azokról az állítólagos tárgyalásokról, amelyekben Marx és elvbarátai elvetemült világfelforgató terveiket vitatták meg. A könyv Greif rendőrhadnagy vezetésével Charles Fleury és Wilhelm Hirsch rendőrkémek által Londonban összetákolt arcátlan hamisítvány volt, s ez ostoba tartalmától eltekintve, már külsőleg is ordított róla. De Stieber számított a gondosan megrostált esküdtek polgári korlátoltságára, s remélte, hogy a posta szigorú ellenőrzésével elvághatják a Londonból érkező felvilágosítások útját is.

Ez a gyalázatos terv azonban csődöt mondott, mert szembetalálta magát Marx hallatlan energiájával és körültekintésével. Pedig Marx helyzete igazán nem volt alkalmas egy idegőrlő, hetekig tartó harcra. Szeptember 8-án a következőket írta Engelsnek

„Feleségem beteg, Jennyke beteg, Lenchennek valami fajta idegláza van. Az orvost nem tudtam és nem tudom elhívni, mert nincs pénzem gyógykezeltetésre. Nyolc-tíz napja kenyéren és krumplin tartom a familyt (családot), s még kérdéses, hogy ma fel tudom-e hajtani ezt [...] Danának nem írtam cikket, mert nem volt egy pennym, hogy elmehessek újságot olvasni [...] A legjobb és legkívánatosabb, ami történhetik, hogy a landlady (szállásadónő) kidob engem a házból. Akkor legalább ezt a 22 font sterlingnyi összeget leráztam volna. Ám ennyi előzékenység aligha várható tőle. Ráadásul a pék, a tejesember, a teásgyerek, a greengrocer (fűszeres), a régi hentesszámla. Hogy jussak dűlőre ezzel a sok nyomorult vacakkal? Végre, az utolsó nyolc-tíz napban néhány shillinget és pennyt kölcsönöztem mesterjankóktól (von Knoten), ami a legfatálisabb számomra, de szükség volt rá, hogy fel ne forduljak.” (lásd Luise Dornemann: Jenny Marx, 130. old.)

És ilyen kétségbeejtő körülmények között kellett felvennie a harcot a túlerőben levő ellenfelekkel, de harc közben ő is, bátor felesége is megfeledkezett a házigondokról.

Még nem dőlt el a győzelem, amikor Marx felesége egy amerikai barátjuknak ezt írta:

„Innen kellett bizonyítanunk azt, hogy mindez hamisítás, férjemnek tehát egész nap, késő éjjelig volt mit dolgoznia [...] Aztán le kellett mindent hat-nyolc példányban írni, s a legkülönbözőbb utakon, Frankfurton, Párizson stb. át Németországba küldeni, mert minden férjemnek szóló levelet, úgyszintén minden levelet, amely innen megy Kölnbe, feltörnek és elsikkasztanak. Igazi harc folyik most egyrészt a rendőrség, másrészt férjem között, akire mindent rákennek, az egész forradalmat, sőt a per vezetését is [...] Bocsásson meg kapkodó írásomért, de én is részt vettem valamelyest a cselszövésben, és annyit körmöltem, hogy az ujjaim égnek. Ézért írok ilyen összevissza. Éppen most kaptunk Weerthtől és Engelstől egy csomó kereskedői címet és színlelt üzleti levelet, hogy az okmányokat, leveleket stb. biztonságban szállíthassuk [...] Egész irodát rendeztek be most nálunk. Ketten-hárman írnak, mások lótnak-futnak, ismét mások a pennyket kaparják össze, hogy a másolók tovább dolgozhassanak, és a régi hivatalos világ ellen összehozhassák a leghallatlanabb botrány bizonyítékait. Közben az én három rakoncátlan gyermekem énekel és fütyül, és apjuk gyakran erősen ráncbaszedi őket. Ez aztán a sürgés-forgás.” (Clusshoz, 1852. okt. 28. Lásd uo., 140—141. old.)

De ebben a harcban Marx győzött; Stieber hamisítását még az esküdtszék ülése előtt felfedték, s magának az államügyésznek kellett az „áldatlan könyvet” mint bizonyítékot elvetnie. Ám a győzelem a vádlottak legnagyobb részére végzetessé vált. Az öthetes tárgyalás olyan tömegét tárta fel a rendőrség által elkövetett és a legmagasabb porosz államhatóságok által támogatott gyalázatosságoknak, hogy a vádlottak teljes felmentése ezt az államot az egész világ előtt pellengérre állította volna. Hogy erre ne kerüljön sor, az esküdtek inkább erőszakot tettek becsületükön és a tizenegy vádlottból hetet hazaárulás kísérlete miatt elítéltek: Röser dohánymunkás, Bürgers író, Nothjung szabósegéd 6—6 évi, Reiff munkás, Otto vegyész, Becker hajdani gyakornok 5—5 évi, Lessner szabósegéd háromévi várfogságot kapott. Ehrhardt kereskedősegédet, továbbá Daniels, Jacoby és Klein orvosokat felmentették. Sajnos, éppen a felmentettek egyike, Daniels, szenvedte meg legjobban a dolgot: alig néhány év múltán belehalt abba a tüdővészbe, amelyet a másféléves vizsgálati fogságban kapott. Daniels utolsó üdvözletét felesége tolmácsolta egy megrázó levélben az őt mélyen meggyászoló Marxnak.

E szégyenteljes per többi áldozata jóval túlélte Danielst, s részben vissza is talált a polgári életbe. Így például Bürgers haladó gondolkodású birodalmi képviselővé küzdötte fel magát; Becker mint Köln főpolgármestere és a porosz felsőház tagja az udvarnál és kormánykörökben hazafias érzelmei miatt nagy tiszteletben állt. A zászló mellett hűen kitartó elítéltek közül Nothjung és Röser még tevékenyen részt vettek az újjászülető német munkásmozgalomban, és Lessner sok évvel túlélte Marxot és Engelst is, akiknek egyik legragaszkodóbb társuk volt a számkivetésben.

A kölni per befejezése után a Kommunisták Szövetsége feloszlott, s nem sokkal később a Willich—Schapper-féle külön-szövetség is. Willich kivándorolt Amerikába, ahol az északi államok tábornokaként megérdemelt hírnevet szerzett magának a rabszolgafelszabaditó háborúban, Schapper pedig bűnbánóan visszatért régi elvtársaihoz.

Marx viszont hozzáfogott, hogy erkölcsileg pálcát törjön azon rendszer fölött, mely oly gálád győzelmet aratott a kölni esküdtszék előtt. Megírta az „Enthüllungen über den Kommunistenprozess zu Köln” (Leleplezések a kölni kommunista perről) című brosúráját, s ezt Svájcban, és lehetőleg Amerikában is ki akarta adni. December 7-én a következőket írja amerikai barátainak:

„Bizonyára értékelni fogjátok a brosúra humorát, ha figyelembe veszitek, hogy szerzője kellő altesti öltözék és lábbeli hiányában úgyszólván házi áristomban leledzik, s ezenfelül abban a veszélyben volt és van, hogy családjára bármely pillanatban rászakad a legvisszataszítóbb nyomor. A per miatt e tekintetben is csávában vagyok, mert öt hétig, ahelyett hogy kenyeret kerestem volna, a kormány machinációi ellen kellett dolgoznom a pártért. Ráadásul ez a per teljesen eltaszította tőlem a német könyvkereskedőket, akikkel reméltem, hogy megegyezem a politikai gazdaságtanom kiadásáról.” (Clusshoz, Lásd M—E. Műv. XXV. köt., 169. old. [oroszul])

De december 11-én Schabelitz, aki átvette a kiadást, már közli is Marxszal Baselból, hogy ez idő szerint az első korrektúraíveket olvassa.

„Meg vagyok győződve, írja, hogy a brosúra iszonyatos feltűnést fog kelteni, mert igazán mestermű.”

Schabelitz elhatározta, hogy 2000 példányt nyomat belőle, s árát 10 ezüst garasban állapítja meg, abban a feltevésben, hogy a példányok egy részét úgyis lefoglalják.

Sajnos azonban mindazokat a példányokat elkobozták, amelyeket hatheti raktározás után egy kis badeni határfaluból Németország belsejébe akartak szállítani. Március 10-én írta meg Marx a lesújtó hírt Engelsnek e keserű szavakkal:

„Ne menjen el az ember kedve ilyen körülmények között az írástól? Mindig pour le roi de Prusse (a porosz király számára; hiába, potomra) dolgozzam!” (Lásd Luise Dornemann: Jenny Marx, 142. old.)

Ma már nem lehet tudni, hogy a dolog tulajdonképpen hogyan is történt, de az a gyanú, amelyet Marx kezdetben a kiadó ellen táplált, hamarosan igaztalannak bizonyult, sőt, Schabelitz még meg akarta próbálni a visszatartott 500 példányt Svájcban terjeszteni, de úgy látszik, ez sem igen sikerült. Marxnak az egészből még az a keserű utóíz is kijutott, hogy negyed évvel később — habár nem maga Schabelitz — de annak társa, Amberger, még 424 franknyi nyomdaköltség-megtérítést is követelt tőle.

De ami így félresikerült Svájcban, az legalább Amerikában sikerült. Itt persze a leleplezések megjelenése nem túlságosan nyugtalanította a porosz kormányt. A bostoni „New-England-Zeitung” nyomatta ki, s Engels saját költségén 440 különlenyomatot rendelt belőle, amelyeket Lassalle segítségével a Rajna vidéken akartak terjeszteni. Ebben az ügyben Marx felesége levelezett Lassalle-lal, aki eléggé buzgólkodott, de a levélváltásból nem tűnik ki, hogy a kívánt célt elérték-e.

Élénkebb visszhangja támadt a brosúrának az amerikai német sajtóban; nevezetesen Willich reagált rá élesen, ami viszont Marxot arra indította, hogy Willichet egy kis füzetben megtámadja; ez 1853-ban látott napvilágot „Der Ritter vom edelmütigen Bewusstsein” (A nemes öntudatú lovag) címen. Ma már aligha érdemes ezt a vitairatot a feledés homályából kiemelni. Mint mindig az ilyen harcokban, itt is, ott is történtek hibák, s Marx, aki győztesként került ki a vitából, nem triumfált a legyőzött fölött. Már 1860-ban úgy értékelte az emigráció első éveit, hogy legfényesebb védelmére az szolgál, ha összehasonlítják történetét a kormányok és a polgári társadalom egykorú történetével; az emigrációnak — néhány személy kivételével — nem lehet mást a szemére vetni, csak az illúzióit, amelyek azonban az adott körülmények között többé-kevésbé jogosultak voltak, és a hóbortosságait, amelyeket váratlan és rendkívüli helyzete szükségszerűen idézett elő.

S amikor Marx 1875-ben sajtó alá rendezte a „Leleplezések” második kiadását, egy darabig gondolkozott, hogy ne törölje-e a Willich—Schapper-frakcióra vonatkozó részt. Végül is meghagyta, de csak azért, mert gondos mérlegelés után úgy találta, hogy a szöveg bármiféle megcsonkítása egy történelmi dokumentum meghamisítása lenne. Ezt az elhatározását aztán még a következőkkel is indokolta:

„Valamely forradalom erőszakos leveretése a résztvevők agyában, főleg azokéban, akik a hazai küzdőtérről számkivetésbe kerülnek, olyan megrázkódtatást okoz, amely még a legerősebb egyéniségeket is hosszabb-rövidebb időre úgyszólván beszámíthatatlanokká teszi. Nem találják bele magukat a történelem menetébe, nem akarják belátni, hogy a mozgalom formája megváltozott. Ebből származnak azok az összeesküvésesdik és forradalmasdik, amelyek egyaránt kompromittálók önmagukra és az általuk szolgált ügyre nézve; ebből származtak Schapper és Willich balfogásai is. Willich bebizonyította az észak-amerikai polgárháborúban, hogy nem üres fantaszta; Schapper pedig, aki élete végéig a munkásmozgalom előharcosa volt, nem sokkal a kölni per befejezése után elismerte és beismerte pillanatnyi eltévelyedését. Sok évvel később, halálos ágyán, egy nappal a halála előtt is még maró gúnnyal emlékezett meg az »emigrációs botladozások« ezen időszakáról. Másrészről azok a körülmények, amelyek között a »Leleplezések« készült, megmagyarázzák a közös ellenség akaratlan segítői ellen intézett támadás keserű voltát. Válságok idején a fejetlenség a párt ellen elkövetett bűnné válik, amely nyilvános bűnhődést követel.” (lásd „Enthüllungen über den Kommunistenprozess zu Köln”, 121. old.)

Aranyszavak ezek, különösen olyan időkben, amikor a „jó modor” ápolását magasan fölébe helyezik az elvi tisztaság megóvásának!

A megvívott csata, a kivívott győzelem után Marx sohasem hordozta magában a kicsinyes neheztelés tüskéit. Inkább még többet is magára vállalt, mint vállalnia kellett. Példa erre az, amit Freiligrathnak válaszolt 1860-ban, a költő nyers megjegyzéseire a Szövetségbe befurakodott „kétes és züllött elemekről”. A maga részéről itt beismeri:

„Hogy viharos időkben felszínre vetődik a szemét, hogy egyetlen forradalmi korszak sem rózsaolajtól illatos, sőt, hogy itt és ott az emberre mindenféle szenny rakódik — az bizonyos. Vagy-vagy.”

De ugyanakkor joggal tehette hozzá:

„Egyébként, ha figyelembe vesszük, milyen szörnyű erőfeszítéseket tett ellenünk az egész hivatalos világ, amely, hogy bennünket megsemmisítsen, nemcsak súrolta, hanem súlyosan túl is lépte a büntetőtörvénykönyv korlátait; ha meggondoljuk, mily komisz rágalmakkal halmozott el minket a »butaság demokráciája« amely soha nem tudta megbocsátani pártunknak, hogy értelmesebb és jellemesebb nála; ha ismerjük valamennyi többi párt egykorú történetét; és ha végül feltesszük magunknak a kérdést, mindezek után mivel vádolható valóban [...] az egész párt, akkor arra a végkövetkeztetésre jutunk, hogy pártunk ebben a XIX. században tisztaságával magaslik ki.”

A Kommunisták Szövetségének feloszlásával elszakadtak az utolsó szálak is, amelyek Marxot Németország közéletéhez fűzték. Ettől kezdve a számkivetettség, „a jók hazája” lett második hazája.

Következő rész: Nyolcadik fejezet — Engels és Marx

Tartalomjegyzék