Peuchet az öngyilkosságról

Író: Peuchet, Karl Marx, 1945
Először megjelent: "Gesellschaftsspiegel," II. évfolyam, 1846. 7. szám.
Forrás: MEM, 42. kötet
HTML: P.G.

A francia társadalomkritikának megvan, legalábbis részben, az a nagy előnye, hogy a jelenkori élet ellentmondásait és természetellenességét nemcsak egyes osztályok viszonyain, hanem a mai érintkezés valamennyi szféráján és megnyilvánulásán kimutatta, mégpedig az élet közvetlen melegét, tartalmas szemlélelet, világfias kifinomultságot s a szellem merész eredetiségét tükröző leírásokban, amilyeneket hasztalan keresnénk bármely más nemzetnél. Hasonlítsuk össze például Owennak és Fourier-nak az eleven érintkezésre vonatkozó kritikai leírásait, hogy képet alkothassunk magunknak a franciák fölényéről ezen a téren. De semmiképpen se keressük a társadalmi állapotok kritikai ábrázolását Franciaországnak csupán voltaképpeni „szocialista” íróinál; az irodalom minden területén megtaláljuk, de különösen a regény- és memoárirodalomban alkotó íróknál. E francia kritika példájaképpen néhány kivonatot közlök „az öngyilkosságról” Jacques Peuchet „Mémoires tirés des archives de la police etc.” című könyvéből; egyszersmind azt is megmutathatja ez a példa, mennyire megalapozott a filantróp polgároknak az az elképzelése, hogy nincs is más tennivaló, mint egy kevés kenyeret és egy kevés nevelést adni a proletároknak, mintha csak a munkás senyvedne a társadalom mai állapotában, egyébiránt azonban a létező világ a világok legjobbika volna.

Jacques Peuchet-nél, mint sokaknál a régebbi, ma már úgyszólván kihalt francia gyakorlati emberek közül, akik átélték az 1789 óta végbement számos fordulatot, számos kiábrándulást, lelkesedést, alkotmányokat, uralkodókat, vereségeket és győzelmeket, a fennálló tulajdon-, családi és egyéb magánviszonyok kritikája, egyszóval a magánélet kritikája politikai tapasztalataik szükségszerű eredménye.

Jacques Peuchet (született 1760-ban) a széptudományokról áttért az orvostudományra, az orvostudományról a jogtudományra, a jogtudományról a közigazgatásra és a rendőrségi szakmára. A francia forradalom kitörése előtt Morellet abbéval egy dictionnaire du commerce-en¹ dolgozott, amelynek azonban csak a prospektusa jelent meg, és akkoriban előszeretettel politikai gazdaságtannal és közigazgatással foglalkozott. Peuchet csak igen rövid ideig volt híve a francia forradalomnak; nagyon hamar a royalista párthoz csatlakozott, egy ideig a „Gazette de France”² főszerkesztője volt, sőt, később átvette Millet-du-Pan-tól a hírhedt royalista „Mercure”-t³. A forradalmon azonban rendkívül ravaszul átevickélt, hol mint üldözött, hol mint a közigazgatási és rendőri ügyosztály alkalmazottja. „Géographie commerçante ”-ja⁴, amelyet 1800-ban adott ki öt fólió kötetben, ráirányította Bonaparte első konzul figyelmét; kinevezték a kereskedelmi és ipari tanács tagjává. Később, François de Neufcháteau minisztersége idején Peuchet magasabb közigazgatási funkciót töltött be. 1814-ben a restauráció cenzorrá nevezte ki. A Száz nap⁵ idején visszavonult. Amikor a Bourbonok ismét uralomra kerültek, a párizsi rendőrprefektúra főlevéltárosává nevezték ki, s ezt az állást 1827-ig töltötte be. Peuchet közvetlenül és mint író bizonyos befolyással volt az alkotmányozó nemzetgyűlés, a konvent, a tribunátus, valamint a restauráció idején működő képviselőházak szónokaira. Nagyszámú, többnyire közgazdasági műve között a már említett kereskedelmi földrajz mellett a legismertebb „Statistique de France”-a (1807)⁶.

Peuchet az emlékiratait, amelyeknek anyagát részben a párizsi rendőrségi levéltárból, részben a rendőrségen és a közigazgatásban szerzett sokéves gyakorlati tapasztalatai során gyűjtötte össze, mint aggastyán írta és úgy rendelkezett, hogy csak a halála után jelenjenek meg; semmi esetre sem sorolható tehát az „éretlen” szocialisták és kommunisták közé, akikből, mint ismeretes, tökéletesen hiányzik íróink, hivatalnokaink és gyakorlati polgáraink nagy középvonulatának bámulatos alapossága és átfogó ismeretei.

Halljuk, mit mond párizsi rendőrségi főlevéltárosunk az öngyilkosságról!

Az öngyilkosságok évi számát, amely nálunk bizonyos fokig normális és periodikus, társadalmunk hiányos szervezettsége tünetének kell tekintenünk; hiszen az ipari pangás és az ipari válságok idején, olyan időszakokban, amikor drágák a létfenntartási eszközök, továbbá kemény telek idején ez a tünet mindig szembetűnőbb és járványos jelleget ölt. A prostitúció és a lopás olyankor ugyanabban az arányban nő. Jóllehet a nyomor az öngyilkosság fő forrása, valamennyi osztályban megtaláljuk, a tétlen gazdagoknál éppúgy, mint művészeknél és politikusoknál. Az öngyilkosságot motiváló okok különbözősége mintegy kicsúfolja a moralisták egyhangú és rideg feddő szavait.

Sorvadásos betegségek, amelyekkel szemben a jelenkori tudomány tehetetlen és elégtelen, meggyalázott barátság, megcsalt szerelem, szárnyaszegett becsvágy, családi bajok, elfojtott versenybuzgalom, csömör az egyhangú élettől, önmagára visszaszorított lelkesedés — mindezek nagyon is biztos öngyilkossági indítékok a gazdagabb szárnyalású természetek számára, és maga az élet szeretete, a személyiségnek ez a hatalmas lendítőereje igen gyakran arra vezet, hogy az ember megszabaduljon az utálatos léttől.

Madame de Staël, akinek az a legnagyobb érdeme, hogy ragyogóan stilizált közhelyeket, igyekezett kimutatni, hogy az öngyilkosság természetellenes cselekedet és hogy nem tekinthető bátor tettnek; mindenekelőtt azt állította, hogy méltóbb magatartás küzdeni a kétségbeesés ellen, mint legyőzetni általa. Az efféle indokok kevéssé hatnak az olyan lelkekre, amelyeken erőt vett a boldogtalanság. Ha vallásosak, akkor egy jobb világra spekulálnak; ha viszont nem hisznek semmiben, akkor a nemlét nyugalmát keresik. A filozófiai tirádáknak nincsen értékük a szemükben, és gyenge menedéket nyújtanak a szenvedésellen. Mindenekelőtt idétlen az az állítás, hogy egy cselekedet, amely olyan gyakori, természetellenes; az öngyilkosság semmiképpen sem természetellenes, hiszen nap mint nap tanúi vagyunk. Ami természetellenes, az nem történik meg. Ellenkezőleg, társadalmunk természetében rejlik, hogy sok öngyilkosságot hoz létre, míg például a tatároknál nincs öngyilkosság. Nem minden társadalom hozza létre tehát ugyanazokat a termékeket, ezt kell mondanunk magunknak, hogy a saját társadalmunk reformján dolgozhassunk és azt magasabb fokra emelhessük. Ami pedig a bátorságot illeti, ha bátornak számít az, aki fényes nappal, a csatatéren, izgató tényezők sokaságának hatása alatt szembenéz a halállal, semmi sem bizonyítja, hogy szükségképpen híján van a bátorságnak az, aki önmaga, és hozzá sötét magányban, vet véget az életének. Az efféle vitás kérdés nem oldható meg a halottak sértegetésével.

Mindaz, amit elmondtak az öngyilkosság ellen, ugyanabban a gondolatkörben forog. Szembeállítják vele a gondviselés rendeléseit, de maga az öngyilkosság létezése nyílt tiltakozás e megfejthetetlen rendelések ellen. Beszélnek a társadalom iránti kötelezettségeinkről, de jogainkat a társadalomban nem nyilvánítják ki és nem valósítják meg; végül pedig ezerszer nagyobb érdemként magasztalják a fájdalom legyőzését, mint az általa való legyőzetést, de ez az érdem éppoly szomorú, mint a távlat, amelyet megnyit. Egyszóval, gyáva cselekedetnek, a törvények, a társadalom és a becsület ellen elkövetett bűncselekménynek minősítik az öngyilkosságot.

Hogy van az, hogy az ember e sok anatéma ellenére kezet emel önmagára? Mert a kétségbeesettek ereiben nem ugyanúgy folyik a vér, mint azoknak a hideg teremtményeknek az ereiben, akik nem sajnálják az időt arra, hogy mindezeket a terméketlen szólamokat előadják. Az ember titoknak tűnik fel a másik ember számára; csak feddni tudják, de nem ismerik. Ha látjuk, hogy milyen könnyelműen rendelkeznek a népek életével és vérével azok az intézmények, amelyeknek az uralma alatt Európa él, hogy a civilizált igazságszolgáltatás a börtönöknek, fenyítékeknek, a halált szolgáló eszközöknek milyen gazdag választékával veszi körül magát kétes határozatainak szankcionálása érdekében; ha látjuk azt a hallatlanul sok, különböző származású embert, akiket mindenfelől nyomorban hagynak, a társadalmi páriákat, akiket eleve durva megvetéssel sújtanak, talán elkerülendő azt a fáradságot, hogy kiragadják őket a mocsokból — ha mindezt látjuk, nem értjük, milyen címen lehet megparancsolni az egyénnek, hogy a maga esetében tisztelje azt a létet, amelyet szokásaink, előítéleteink, törvényeink és erkölcseink általában lábbal tipornak.

Úgy gondolták, hogy megszégyenítő büntetésekkel és bizonyosfajta becsületvesztéssel, amellyel megbélyegzik a vétkes emlékét, megakadályozhatják az öngyilkosságot. De hát kell-e mondanunk, mennyire méltatlan dolog megbélyegezni olyan embereket, akik már nincsenek közöttünk, hogy megvédjék magukat? A szerencsétlenek egyébként kevéssé is törődnek ezzel; és ha az öngyilkosság vádol valakit,akkor mindenekelőtt a hátramaradottakat, minthogy ebből a tömegből egy sem érdemelte meg, hogy a kedvéért életben maradjanak. Vajon azok a gyermeteg és kegyetlen eszközök, amelyeket kieszeltek, győzelmesen felvették-e a harcot a kétségbeesés sugalmazásaival? Vajon az az ember, aki menekülni akar a világból, mit törődik azzal, hogy a világ bántalmazni szándékozik az ő holttestét? Csak az élők gyávaságának újabb megnyilvánulását látja ebben. Valóban, miféle társadalom az, ahol az ember, millióktól körülvéve, a legmélységesebb magányt éli át; ahol leküzdhetetlen vágya támadhat, hogy megölje magát, anélkül, hogy ezt bárki kitalálná? Ez a társadalom nem társadalom, hanem, mint Rousseau mondja, sivatag, amelyet Vadállatok népesítenek be. A rendőri igazgatásnál betöltött állásaimban egyebek között az öngyilkosságok is a hatáskörömbe tartoztak; meg akartam állapítani, hogy meghatározó okaik között nem akad-e néhány, amelyeknek a hatását meg lehetne előzni. Széles körű munkát végeztem ebben a tárgyban. Rájöttem, hogy a mostani társadalmi rend teljes reformján kívül minden más kísérlet hiábavaló lenne.

A kétségbeesés okai között, amelyek nagyon ideges, ingerlékeny, szenvedélyes és mélyen érző embereket arra késztetnek, hogy keressék a halált, uralkodó tényként a rossz bánásmódot találtam, azokat az igazságtalanságokat és titkos büntetéseket, amelyekkel kegyetlen szülők és elöljárók a tőlük függő személyeket sújtják. A forradalom nem döntött meg minden zsarnokságot; azok a bajok, amelyeket az önkényes hatalmaknak a szemére vetettek, a családokban is fennállnak; ott a forradalmakhoz hasonló válságokat idéznek elő.

Az érdekek és az érzelmek közötti arányokat, az egyének közti igazi kapcsolatokat alapvetően még csak ezután kell kialakítanunk egymás között, és az öngyilkosság csak egy az általános, mindenkor új tettekre kész társadalmi harc ezer és egy tünete közül; sok harcos visszavonul ettől a harctól, mert belefáradt abba, hogy az áldozatok között legyen, vagy mert felháborodik arra a gondolatra, hogy díszhelyet foglaljon el a hóhérok között. Ha példákat óhajtanak, közlök néhányat hiteles jegyzőkönyvek alapján.

1816 júliusában egy szabó lánya eljegyezte magát egy hentessel, egy jól nevelt, takarékos és dolgos fiatalemberrel; a fiú rajongott szép menyasszonyáért, aki szintén nagyon szerette őt. A fiatal lány varrónő volt; becsülte mindenki, aki ismerte, és vőlegényének szülei is gyengéden szerették. Ezek a derék emberek egyetlen alkalmat sem mulasztottak el, hogy a lányt már előre is menyükként kezeljék; mulatságokat eszeltek ki, amelyeknek ő volt a királynője és a bálványa.

Elérkezett a házasságkötés ideje; a két család mindent elrendezett egymás között és a szerződéseket is aláírták. Kitűzték azt a napot, amikor az anyakönyvi hivatalba mennek; előző este a fiatal lány és szülei a vőlegény szüleinél vacsoráztak volna; váratlanul jelentéktelen esemény jött közbe. Egy gazdag vevő számára elvégzendő munka otthon marasztalta a szabót és feleségét. Kimentették magukat; a hentes anyja azonban maga jött el a menyéért, és a lány engedélyt kapott, hogy elmenjen vele.

Bár a fő vendégek közül ketten hiányoztak, a vacsora igen vidáman zajlott le. Elhangzottsok családi tréfa, amelyekre feljogosított a küszöbönálló esküvő. Ittak, énekeltek. Terítékre került a jövő, élénken megtárgyalták a jó házasság örömeit. Késő éjszaka még az asztal körül ült a társaság. A fiatalember szülei érthető okokból elnézőek voltak, szemet hunytak a jegyesek hallgatólagos egyetértése fölött. Kéz a kezet kereste, a szerelem és a bizalmas közelség megmámorosította őket. Ráadásul a házasságot megkötöttnek tekintették, és a két fiatal már régóta látogatta egymást anélkül, hogy a legcsekélyebb gáncs érhette volna őket. A vőlegény szüleinek megindultsága, a késői óra, a kölcsönös heves vágy, amelyet felszabadított mentoraik elnéző magatartása, a fesztelen vidámság, amely az ilyen lakomákat mindig jellemzi, mindez együtt, meg a kegyesen kínálkozó alkalom és a bennük pezsgő bor kedvezett a mindenki által sejthető kimenetelnek. A szerelmesek egymásra találtak a sötétben, amikor már kihunytak a fények. A többiek úgy tettek, mintha nem vettek volna észre és nem sejtenének semmit. A fiatalok boldogságának irigyei itt nem akadtak, csak pártfogói.

A fiatal lány csak másnap reggel tért vissza szüleihez. Már az is bizonyítja, hogy milyen kevéssé érezte magát vétkesnek, hogy egyedül ment haza. A szobájába lopódzott és rendbe hozta az öltözékét; de alighogy a szülők észrevették lányukat, dühösen a leggyalázatosabb nevekkel illették és szitkok özönével árasztották el. A szomszédok tanúi voltak ennek, a botrány határtalanná nőtt. Képzeljük csak el ennek a fiatal lánynak a megrázkódtatását, a szégyenét, hogy ilyen gyalázatosán feltárták a titkát. Hiába bizonygatta a döbbent lány a szüleinek, hogy maguk hozzák rossz hírbe, hogy bevallja: helytelenül, balgán járt el, engedetlen volt, de hát mindent helyrehoz majd. Érvei, fájdalma nem fegyverezték le a szabót és feleségét.

A leggyávább, legkevésbé ellenálló emberek kérlelhetetlenné válnak, mihelyt érvényre juttathatják az abszolút szülői tekintélyt. Az ezzel való visszaélés mintegy durva kárpótlás azért az alázatért és függőségért, amelynek a polgári társadalomban szándékosan vagy kényszerből alávetik magukat. —

A lármára összeszaladtak az atyafiak és komámasszonyok és kórusban rákezdték. Az ocsmány jelenet kiváltotta szégyenérzet arra az elhatározásra juttatta a fiatal lányt, hogy végez magával; gyors léptekkel lefutott a lépcsőn, át az atyafiak szitkozódó, átkozódó tömegén, zavart tekintettel rohant a Szajnához és a folyóba vetette magát. A hajósok már holtan húzták ki a vízből az esküvői ékszerekkel felékesített lányt. Magától értetődően azok, akik kezdetben őt szidalmazták, nyomban a szülők ellen fordultak: a katasztrófa megrémítette ezeket a hitvány lelkeket. Néhány nappal később a szülők eljöttek a rendőrségre, hogy visszaköveteljenek egy arany nyakláncot — a jövendőbeli após ajándékát —, amelyet a lány viselt, egy ezüst órát és néhány más ékszert, csupa olyan tárgyat, amelyeket a hivatalban letétbe helyeztünk. Éltem az alkalommal és erélyesen szemére vetettem ezeknek az embereknek oktalanságukat és kegyetlenségüket. Azt mondani ezeknek az őrülteknek, hogy Isten előtt kell számot adniok cselekedeteikről, az, tekintettel kicsinyes előítéleteikre és az alacsonyabb kereskedői rétegekben uralkodó sajátos vallásosságra, igen csekély hatást tett volna rájuk.

A kapzsiság vitte őket a rendőrségre, nem pedig az a vágy, hogy legyen két-három ereklyéjük. Úgy gondoltam, hogy a kapzsiságuk által büntethetem őket. Visszakövetelték a lányuk ékszereit; megtagadtam ezek kiadását, magamnál tartottam a bizonylatokat, amelyekre szükségük volt ahhoz, hogy a tárgyakat visszakapják a pénztárból, ahol a szokásnak megfelelően letétben voltak. Amíg én abban az állásban voltam, a szülők hasztalanul reklamáltak, én pedig örömömet leltem abban, hogy dacoljak sértéseikkel.

Ugyanabban az évben megjelent a hivatalomban egy ifjú kreol, elragadó megjelenésű fiatalember, Martinique egyik leggazdagabb családjának sarja. A leghatározottabban tiltakozott az ellen, hogy egy fiatal nőnek — a sógornőjének — a holttestét kiadják annak, aki követelte, vagyis az ő saját fivérének, az asszony férjének. A fiatal nő vízbe fojtotta magát. Ez az öngyilkosság leggyakoribb fajtája. A holttestek kihalászásával foglalkozó alkalmazottak az Argenteuil rakpart közelében találták meg a vízbefúltat. Bizonyos ösztönös szégyenérzettől vezérelve, amely a legmélységesebb kétségbeesésben sem hagyja el a nőket, ruhájának szegélyét gondosan a lába köré tekerte. Ez a szemérmes óvatosság teljesen nyilvánvalóvá tette az öngyilkosságot. Az asszonyt, nyomban miután megtalálták, a hullaházba vitték. Szépsége, fiatalsága, pompás öltözéke ezerféle feltételezést indított el e katasztrófa okát illetően. A férje, aki elsőként ismerte fel, határtalanul kétségbeesett volt; nem értette a szerencsétlenséget, legalábbis ezt mondták nekem; én magam soha azelőtt nem láttam a férfit. Megmagyaráztam a fiatalembernek, hogy mindenki más követelésénél előbbre való a férjé, aki nyomban pompás márvány síremléket rendelt szerencsétlen feleségének. „Azok után, hogy megölte, az a szörnyeteg!” — kiáltotta a fiatalember, és dühösen rohant fel s alá.

A fiatal férfi izgatottságából, kétségbeeséséből, esdekléseiből, hogy teljesítsem a kívánságait, és könnyeiből arra véltem következtetni, hogy szerette az asszonyt, és ezt megmondtam neki. Bevallotta a szerelmét, de a leghevesebben bizonygatta, hogy sógornője ezt soha nem tudta meg. Erre meg is esküdött. Csak azért, hogy megmentse sógornője hírnevét — hiszen annak öngyilkosságát a közvélemény szokás szerint valamilyen intrikának tulajdonítja majd —, akarja a világ elé tárni fivérének kegyetlenkedéseit, akár ha ő maga kerülne is emiatt a vádlottak padjára. Kérte a támogatásomat. Elmondom, amit szaggatott, szenvedélyes kijelentéseiből ki tudtam hámozni: M. úr, a fivére, ez a gazdag, művészetpártoló ember, a fényűzés és a magasabb körök kedvelője körülbelül egy éve kelt egybe ezzel a fiatal nővel, mégpedig a jelek szerint kölcsönös vonzalomból; a legszebb pár voltak, amelyet csak látni lehetett. Az esküvő után a fiatal férjnél hirtelen és igen heves tünetekkel fellépett a vérnek valamiféle — talán örökletes — megbetegedése. Ezt az embert, aki azelőtt olyan büszke volt szép külsejére, elegáns tartására, formáinak páratlan tökélyére, hirtelen megtámadta egy ismeretlen kór, amelynek pusztításaival szemben a tudomány tehetetlen volt; tetőtől talpig szörnyűséges módon átalakult. A haja teljesen kihullott, a hátgerince meggörbült. A soványság és a ráncok napról napra feltűnőbben megváltoztatták a külsejét, legalábbis mások szemében, mert ő maga önszeretetből igyekezett letagadni a nyilvánvalót. De mindez nem tette fekvő beteggé; vasereje mintha diadalmaskodott volna a kór támadásain. Jó erőben túlélte a saját roncsait. A test romokban hevert, de a lélek felül maradt. Továbbra is ünnepségeket, vadászatokat rendezett, folytatta azt a pazar és fényűző életmódot, amely, úgy tűnt, jellemének és természetének törvénye. De az iskolások és utcagyerekek sértései, csúfondáros megjegyzései és tréfái, amikor a sétányokon a lovát táncoltatta, barátainak udvariatlan és gunyoros mosolygása, szolgálatkész figyelmeztetései, amikor számtalanszor nevetségessé tette magát azzal, hogy esztelenül ragaszkodott a hölgyek iránti gáláns modorához, végül is szétfoszlatták illúzióit és óvatossá tették önmagával szemben. Mihelyt bevallotta magának csúnyaságát és eltorzulását, mihelyt ennek tudatára ébredt, jelleme megkeseredett, kishitűvé vált. Már nem buzgólkodott olyan nagyon, hogy a feleségét estélyekre, bálokra, hangversenyre vigye; vidéki házába menekült, véget vetett a meghívásoknak, százféle ürüggyel elkerülte az embereket; barátainak bókoló illedelmessége pedig, amelyet a felesége iránt tanúsítottak és amelyet eltűrt, amíg büszkesége bizonyossá tette a saját fölényében, most féltékennyé, gyanakvóvá, indulatossá tette. Mindazokban, akik továbbra is kitartóan látogatták, azt a szilárd elhatározást látta, hogy legyőzzék feleségének a szívét, amely pedig végső büszkesége, végső vigasza maradt. Ez idő tájt érkezett meg Martinique-ről a fivére, olyan ügyekben, amelyek sikerének kedvezni látszott a Bourbonok újrabeiktatása a francia trónra. A sógornője nagyon szívélyesen fogadta; szemben azzal, hogy számos emberi kapcsolata hajótörést szenvedett, az újonnan érkezettnek megvolt az az előnye, amelyet M. úr szemében mint fivér egészen természetesen élvezett. A fiatalember előre látta, hogy fivérének háza táját magány fogja körülvenni, egyrészt azokból a nyílt veszekedésekből, amelyekbe több barátjával bonyolódott a fivére, másrészt abból az ezernyi közvetett eszközből, amelyekkel M. úr a látogatókat elűzni és elbátortalanítani igyekezett. A fiatalember, bár nem vallotta be magának szerelmi indítékait, amelyek őt magát féltékennyé tették, helyeselte és tanácsaival előmozdította ezeket az elkülönülési törekvéseket. M. úr végül teljesen visszavonult egy szép passyi házba, amely hamarosan pusztasággá változott. A féltékenység a legapróbb dolgokból táplálkozik, ha nem tudja, mibe kapaszkodjék, önmagát emészti fel és találékonnyá válik; minden a világon táplálékául szolgál. Lehet, hogy a fiatalasszony vágyódott a korának megfelelő szórakozások után. Falak takarták el előle a szomszédos lakásokat; az ablaktáblák reggeltől estig zárva voltak.

A szerencsétlen nő elviselhetetlen rabszolgaságra volt ítélve, és ezt a rabszolgai viszonyt M. úr csak úgy érvényesíthette, hogy a Code civilre⁷ meg a tulajdonjogra támaszkodott, olyan társadalmi állapotokra, amelyek a szerelmet függetlenítik a szerelmesek szabad érzelmeitől és a féltékeny férjnek megengedik, hogy lakat alatt tartsa a feleségét, ahogyan a fösvény lakat alatt tarthatja a pénzes ládáját, hiszen az asszony csak része a leltárnak. —

M. úr éjszaka fegyverrel járta körül a házat és őrjáratán kutyák kísérték. Azt képzelte, hogy nyomokat lát a homokban és különös feltételezésekbe bonyolódott egy létrával kapcsolatban, amelyet a kertész tett át más helyre. Magát a kertészt pedig, egy majdnem hatvanéves részeges alakot, őrként állította a kapuhoz. A kizárás szenvedélye nem ismer határt hóbortjaiban, egészen az ostobaságig fajul. A fivér, mindennek az ártatlan bűnrészese, végre megértette, hogy ő is hozzájárul ennek a fiatalasszonynak a boldogtalanságához, akit nap mint nap őriznek, bántanak, megfosztanak mindattól, ami lekötheti a gazdag és boldog képzelőerőt, úgyhogy éppoly komorrá és melankolikussá válik, amilyen szabad és vidám volt azelőtt. Az asszony sírt és elrejtette könnyeit, de azok nyoma megmaradt. A fiatalembernek lelkifurdalása támadt. Miután elhatározta, hogy nyíltan színt vall a sógornőjének és helyrehozza a hibáját, amely bizonyosan a szerelem rejtett érzéséből fakadt, egy reggel abba a kis ligetbe lopódzott, ahol a rabnő időről időre levegőzni szokott és virágait gondozta. Hinnünk kell, hogy tudta: amikor él ezzel a nagyon is korlátozott szabadságával, féltékeny férje szemmel tartja; ugyanis miután megpillantotta sógorát, akivel első ízben és váratlanul találta magát szemtől szembe, rendkívül megdöbbentnek mutatkozott és tördelte a kezét. „Távozzék, az isten szerelmére!” — kiáltotta ijedten. „Távozzék!”

És csakugyan, a fiatalembernek alig volt annyi ideje, hogy elrejtőzzék egy melegházban, amikor hirtelen megjelent M. úr. A fiatalember kiabálást hallott, hallgatózni akart; szívének dobogása megakadályozta, hogy akár egyetlen szót is kivegyen a magyarázkodásból, amely az ő szökése folytán, ha a férj felfedezi, siralmasan végződhetett volna. Ez az eset tettre ösztönözte a sógort; belátta, hogy ettől a naptól kezdve az áldozat védelmezőjének kell lennie. Elhatározta, hogy lemond mindenfajta szerelmes fenntartásról. A szerelem mindent képes feláldozni, csak a védelem gyakorlására való jogát nem, hiszen ez a végső áldozat a gyáva ember áldozata lenne. A fiatalember továbbra is látogatta a fivérét, kész volt arra, hogy nyíltan beszéljen vele, feltárulkozzék előtte, mindent elmondjon neki. M. úr erről a részről még nem gyanakodott, de fivérének kitartása felkeltette gyanúját. A fiatalember érdeklődésének okait nem látta egészen tisztán, de bizalmatlan volt velük szemben, előre kiszámítva, hová vezethet mindez. A fiatalember hamarosan észrevette, hogy fivére nem mindig van távol, mint utólag állítja, amikor hiába csengetnek a passyi ház kapuján. Egy lakatossegéd kulcsokat készített számára azoknak a mintájára, amelyeket mestere M. úr számára kovácsolt. Tíznapos távollét után a fiatalember, tele keserű félelemmel, a legvadabb rémképektől gyötörten éjszaka áthatolt a falakon, széttörte a központi udvart elrekesztő rácsot, létrán felmászott a tetőre, és az ereszcsatornán leereszkedett egy pajta ablaka alá. Heves kiáltásokat hallott, s ez arra késztette, hogy észrevétlenül egy üvegajtóhoz lopódzzék. Szívet tépő látvány tárult elé. Egy lámpa megvilágította az alkóvot. Az ágy függönyei alatt, szétzilált hajjal, a dühtől vérvörös arccal, félmeztelenül ott kuporgott M. úr, a felesége közelében, aki nem mert kiszállni az ágyból, de félig-meddig igyekezett elhárítani magától a férjét; M. úr a leghevesebb szemrehányásokat zúdította az asszonyra, olyan volt, mint a tigris, aki kész darabokra szaggatni áldozatát. „Igen”, mondta a férfi, „csúf vagyok, szörnyeteg vagyok és ezt nagyon is jól tudom, félsz tőlem. Azt szeretnéd, ha megszabadítanának tőlem, hogy a látványom ne terheljen többé. Vágyódsz a perc után, amely szabaddá tesz majd. És nehogy az ellenkezőjét mondd nekem; kitalálom a gondolataidat a rémületedből, az idegenkedésedből. Elpirulsz a méltatlan kacaj hallatán, amelyet fakasztok, bensődben fellázadtál ellenem! Számolod, ez nem kétséges, a perceket, hogy meddig fogok még rád nehezedni gyengéimmel és jelenlétemmel. Állj! Szörnyű, dühödt vágy fog el, hogy eltorzítsalak, hogy magamhoz hasonlóvá tegyelek, hogy ne maradhasson meg a reményed: szeretőkkel vigasztalódsz majd, amiért az a szerencsétlenség ért, hogy ismertél engem. Minden tükröt széttörök ebben a házban, hogy ne vetítsék elém a kontrasztot, hogy ne táplálhassák többé a büszkeségedet. Emberek közé kellene vinnem téged, ugye, vagy pedig megengednem, hogy magad menj, és látnom, amint arra buzdít mindenki, hogy gyűlölj engem? Nem, nem, nem hagyod el ezt a házat, amíg meg nem öltél engem. Ölj meg, előzd meg azt, amire én mindennap kísértést érzek!” És a megvadult ember hangosan kiáltozva, fogcsikorgatva, habzó szájjal, az őrjöngés ezernyi jelével, dühében önmagát ütlegelve fetrengett az ágyon, a szerencsétlen asszony közelében, aki elhalmozta gyengéd becézgetésekkel és szenvedélyes könyörgéssel. Végül megfékezte a férjét. A sajnálat minden bizonnyal a szerelem helyébe lépett; de ez nem volt elegendő ennek az oly riasztóvá változott férfinak, akiben még nagy erejű szenvedély maradt. Hosszan tartó levertség követte ezt a jelenetet, amelynek hatására a fiatalember szinte kővé dermedt. Iszonyodott és nem tudta, kihez forduljon, hogy a szerencsétlen nőt kiragadja ebből a halálos kínból. Nyilvánvaló volt, hogy ez a jelenet nap mint nap ismétlődik, mert amikor görcsök követték, M. asszony orvosságos üvegekhez folyamodott, amelyek azt a célt szolgálták, hogy hóhérát némileg megnyugtassák. A fiatalember volt abban a pillanatban a család egyedüli képviselője Párizsban. Mindenekelőtt az ilyen esetekben átkozná el az ember a bírósági eljárás lassúságát és a nemtörődöm törvényeket, amelyeket semmi sem zökkenthet ki rutin szabta pályájukból, kivált, ha csak egy nőről van szó, arról a teremtményről, akinek a törvényhozó a legkevesebb biztosítékot nyújtja. Csakis egy letartóztatási parancs, valamilyen önkényes intézkedés vághatott volna elébe a szerencsétlenségnek, amelyet az őrjöngés tanúja nagyon is világosan előre látott, ügy határozott azonban, hogy mindent megkockáztat, minden következményt vállal, hiszen a vagyona lehetővé tette számára, hogy óriási áldozatokat hozzon és semmiféle vakmerő cselekedet felelősségétől ne riadjon vissza. Néhány orvos barátja, akik elszántak voltak, mint ő maga, már előkészítette az M. úr házába való behatolást, hogy tényként megállapíthassák az őrületnek ezeket a tüneteit és nyílt erőszakkal elválasszák egymástól a házastársakat, amikor az öngyilkosság megtörténte igazolta az elkésett óvintézkedéseket és véget vetett a nehéz helyzetnek.

Mindazok szemében, akik nem szorítkoznak a szavak betű szerinti értelmére, ez az öngyilkosság minden bizonnyal orgyilkosság volt, amelyet a férj követett el. De egyszersmind a rendkívüli féltékenységi roham eredménye is volt. A féltékeny embernek rabszolgára van szüksége, a féltékeny ember képes szeretni, de a szerelem puszta fényűzés a féltékenység számára; a féltékeny ember mindenekelőtt magántulajdonos. Megakadályoztam a fiatalembert abban, hogy fölösleges és veszedelmes botrányt rendezzen, hiszen az mindenekelőtt a szeretett nő emlékét veszélyeztette volna, mert a ráérő publikum megvádolta volna az áldozatot, hogy házasságtörő viszonyt folytatott férjének fivérével. Jelen voltam a temetésen. A fivéren és rajtam kívül senki sem tudta, mi az igazság. Hallottam, amint körülöttem méltatlan megjegyzéseket suttognak erről az öngyilkosságról, de figyelemre se méltattam őket. Az embert pirulásra készteti a közvélemény, ha közelről tanúja gyáva nekikeseredésének és mocskos feltételezéseinek. Túlságosan megosztott a közvélemény az emberek elszigetelődése által, túlságosan tudatlan, túlságosan romlott, mert mindenki idegen önmaga számára és valamennyien idegenek egymás számára.

Egyébként ritkán telt el olyan hét, amely ne szolgált volna számomra hasonló leleplezésekkel. Még ugyanabban az évben feljegyeztem olyan szerelmi kapcsolatokat, amelyek, mert a szülők megtagadták a beleegyezésüket, kettős pisztolylövéssel végződtek.

Feljegyeztem ezenkívül olyan eseteket, amikor világfiak követtek el öngyilkosságot, mert életük virágjában impotensek lettek, és a gyönyörök túlhajszolása leküzdhetetlen melankóliába taszította őket.

Sokan azért vetnek véget életüknek, mert eluralkodik rajtuk a gondolat, hogy az orvostudomány, miután hosszas és hasztalan gyötrelmeket okozott nekik kínzó előírásaival, képtelen megszabadítani őket bajaiktól.

Sajátságos gyűjteményt lehetne összeállítani híres szerzőktől és versekből származó idézetekből; azok a kétségbeesettek írják le ezeket, akik bizonyos pompával készítik elő a halálukat. A csodálatos hidegvérűség pillanatában, amely a végzetes elhatározást követi, egyfajta sodró elragadtatás árad ezekből a lelkekből a papírra, még olyan osztályokhoz tartozó embereknél is, amelyek semmiféle nevelést nem kapnak. Amikor összeszedik a gondolataikat az áldozat meghozatala előtt, melynek mélységét átérzik, minden erejük összpontosul és aztán egyetlen meleg fényű és jellegzetes kifejezésben elvérzik.

Ezeknek a levéltárakban eltemetett verseknek némelyike mestermű. Az eltompult burzsoá, akinek lelke az üzlet és istene a kereskedelem, talán igen romantikusnak találja mindezt és gúnyosan megmosolyoghatja a fájdalmakat, amelyeket nem ért meg: lekicsinylő véleménye nem lep meg bennünket.

Mi mást várhatnánk ezektől a kalmárlelkektől, akik nem is sejtik, hogy napról napra, óráról órára, részenként gyilkolják önmagukat, önnön emberi természetüket!

De mit szóljunk a jó emberekről, akik adják a jámbort, a műveltet, s közben utánozzák ezeket az ocsmányságokat? Kétségtelenül rendkívül fontos, hogy a szegény ördögök elviseljék az életet, már csak e világ kiváltságos osztályainak érdekében is, amelyeket a csőcselék öngyilkossága, ha általános volna, tönkretenne; de nincs más mód arra, hogy ennek az osztálynak a létét elviselhetővé tegyük, mint a sértés, a gúnyos mosoly és a szép szavak? Ráadásul bizonyosan van egyfajta lelki nagyság ezekben a koldusokban, mert azután, hogy elszánták magukat a halálra, önmagukat pusztítják el és nem a vérpad általi öngyilkosság kerülő útját választják. Igaz, minél előbbre haladunk kalmárszellemű korunkban, annál ritkábban fordulnak elő a nyomorultaknak ezek a nemes öngyilkosságai, a tudatos ellenségesség lép a helyükre, és a nyomorult semmivel sem törődve kockáztatja meg a lopást és az orgyilkosságot. Könnyebb halálbüntetéshez jutni, mint munkához.

A rendőrségi levéltár átböngészése során csak egyetlenegy esetben találkoztam a gyávaság nyilvánvaló tünetével az öngyilkosságok lajstromában. Egy Wilfrid Ramsay nevű ifjú amerikairól volt szó, aki megölte magát, hogy ne kelljen párbajoznia.

Az öngyilkosság különböző okainak osztályozása maga a társadalmunk bajainak osztályozása lenne. Akadt, aki azért végzett magával, mert inttrikusok elrabolták a találmányát, melyre, miután a hosszadalmas tudományos kutatások, amelyeket végeznie kellett, a legszörnyűbb nyomorba döntötték, még a szabadalmi oklevelet sem tudta kiváltani. Akadt, aki azért végzett magával, hogy elkerülje a hallatlan kiadásokat és a megalázóperes eljárást pénzzavar esetén, amely egyébként olyan gyakori, hogy a közérdekű ügyek irányításával megbízott férfiak a legkevésbé sem törődnek vele. És akadt, aki azért végzett magával, mert nem tudott munkát szerezni és előzőleg hosszú ideig szenvedett azoknak a sértéseitől és zsugoriságától, akik nálunk a munka önkényes elosztói.

Egy ízben egy orvos kikérte a véleményemet egy halálesettel kapcsolatban, amelyben önmagát tartotta vétkesnek.

Egy este, amikor hazatért Belleville-be, egy sikátorban, amelyre házának hátsó kapuja nyílt, a sötétben megállította egy lefátyolozott nő. Remegő hangon arra kérte, hogy hallgassa meg. Valamivel távolabb fel-alá járkált valaki, akinek arcvonásait az orvos nem tudta kivenni. Egy férfi figyelte a nőt. „Uram”, mondta ez utóbbi, „állapotos vagyok, és ha ez kitudódik, oda a becsületem. A családom, a világ, a becsületes emberek nem fognak megbocsátani nekem. Az asszony, akinek a bizalmával visszaéltem, eszét vesztené és bizonyosan elválna a férjétől. Nem a saját ügyemet védem. Botrány fenyeget, amelynek kitörését egyedül a halálom akadályozhatná meg. Meg akartam ölni magamat, de azt akarják, hogy éljek. Azt mondták nekem, hogy Ön könyörületes ember, s ebből merítettem azt a meggyőződést, hogy nem lesz bűnrészes egy gyermek halálában, még ha ez a gyermek még nem született is meg. Láthatja, magzatelhajtásról van szó. Nem alacsonyodom le odáig, hogy kérleljem, hogy szépíteni próbáljam azt, ami a szememben a legmegvetendőbb bűncselekmény. Mások kérésének engedtem csak, amikor Önhöz fordultam, mert én képes vagyok meghalni. Hívom a halált, és ehhez senkire nincs szükségem. Az ember úgy tesz, mintha örömét lelné a kert öntözésében: ehhez fapapucsot húz a lábára; kiválaszt egy csúszós talajú helyet, ahová naponta jár vízért, aztán úgy intézi, hogy eltűnjön a víztartályban; az emberek meg azt mondják majd, hogy "szerencsétlenség" történt. Mindent átgondoltam, uram. Szeretném, ha ez holnap reggel történne, szívvellélekkel mennék. Mindent előkészítettem, hogy így legyen. Meghagyták nekem, hogy mondjam el Önnek, hát elmondom. Önnek kell eldöntenie, hogy egy gyilkosság lesz-e vagy kettő, mert gyáván megesküdtem, hogy fenntartás nélkül rábízom magamat az Ön döntésére. — Döntsön hát!”

„Ez az alternatíva — folytatta az orvos — megrémített. A nő hangja tisztán és harmonikusan csengett; keze, melyet a kezemben tartottam, finom és lágy volt, nyílt és elszánt kétségbeesése kiváló szellemre mutatott. De olyan kérdésről volt szó, amely valóban megremegtetett, jóllehet számtalan esetben, nehéz szüléseknél például, amikor az orvosnak az anya vagy a gyermek megmentése között kell választania, a politika vagy az emberiesség minden aggály nélkül tetszése szerint dönt.”

„Szökjön külföldre”, mondtam. „Lehetetlen”, válaszolta a nő. „Erre gondolni sem lehet.”

„Tegyen bizonyos óvintézkedéseket!”

„Nem lehet; ugyanabban a helyiségben alszom, ahol az asszony, akinek barátságát elárultam.” „Rokona az az asszony?” „Nem mondhatok önnek többet!”

„Sokért nem adtam volna”, folytatta az orvos, „ha megmenthetem ezt a nőt az öngyilkosságtól vagy a bűncselekménytől, vagy pedig, ha a segítségem nélkül megmenekül ebből a konfliktusból. Kegyetlenséggel vádoltam magamat, amiért visszariadtam a gyilkosságban való bűnrészességtől. Iszonyatos volt a harc. Azután azt súgta nekem valami démon, hogy azért még nem öli meg magát az ember, mert szeretne meghalni; hogy a kompromittált embereket, ha megfosztjuk őket attól a lehetőségtől, hogy rosszat cselekedjenek, kényszerítjük a bűneikről való lemondásra. A hímzés a nő ruhájának ujján fényűzést sejtetett, választékos beszédmodora pedig a gazdagság segélyforrásait. Az ember úgy gondolja, hogy a gazdagoknak kevesebb részvéttel tartozik; önérzetem fellázadt az arannyal kiegyenlített csábítás gondolatára, bár ez a kérdés eddig nem került szóba — újabb bizonyítéka a tapintatnak és a jellemem iránti megbecsülésnek. Elutasító választ adtam; a hölgy gyors léptekkel eltávozott; egy homokfutó kerekeinek zaja meggyőzött arról, hogy nem tehetem jóvá azt, amit cselekedtem.”

„Két héttel később az újságokban megtaláltam a titok nyitját. Egy párizsi bankár ifjú, alig tizennyolc éves unokahúga, szeretett gyámleánya a nagynénjének, aki a leányt anyja halála óta soha magára nem hagyta, gyámszüleinek villemomble-i birtokán megcsúszott egy patakban és megfulladt. A gyámja vigasztalhatatlan volt; a gyáva csábító, lévén a leány nagybátyja, a világ előtt átadhatta magát a fájdalmának.”

Mint látjuk, jobb híján az öngyilkosság a végső menedék a magánélet bajai elől.

Az öngyilkosság okai között igen gyakran feljegyeztem a hivatalból való elmozdítást, a munkalehetőség megtagadását, a munkabér hirtelen csökkenését, amelynek következtében családok megélhetés nélkül maradnak, már csak azért is, mivel a legtöbbjük egyik napról a másikra él.

Abban az időben, amikor a királyi udvarnál csökkentették a gárda létszámát, eltávolítottak egy derék embert, mégpedig, mint a többit, minden teketória nélkül. Kora és az a tény, hogy nem volt protekciója, nem tette lehetővé, hogy visszahelyeztesse magát a hadseregbe; az iparba ismeretek hiányában nem mehetett. Megpróbált belépni a polgári közigazgatásba, de a konkurrensek, akik itt is, mint mindenütt, sokan voltak, elzárták az útját. Komor bánat lett úrrá rajta — megölte magát. A zsebében találtak egy levelet, amely felvilágosítással szolgált a körülményeiről. A felesége szegény varrónő volt, tizenhat és tizennyolc éves lányaik az asszonnyal dolgoztak. Tarnau, a szóban forgó öngyilkos, ezt mondja hátrahagyott írásaiban : „minthogy nem lehet többé hasznára a családjának és minthogy kénytelen terhére lenni a feleségének és gyermekeinek, kötelességének tartja végezni magával, hogy megszabadítsa őket ettől a többlettehertől; Angoulême harcegné jóindulatába ajánlja a gyermekeit; reméli, hogy a hercegné jóságában részvéttel lesz ilyen nagy nyomor iránt.” Megfogalmaztam a jelentést Anglès rendőrprefektus számára, és miután a dolog megjárta a maga hivatali útját, a hercegné 600 frankot kiutaltatott a szerencsétlen Tarnau családnak.

Nyomorúságos segítség ekkora veszteség után! De hogyan segíthetne egyetlen család valamennyi szerencsétlenen, amikor, mindent számításba véve, jelenleg egész Franciaország se tudná eltartani őket. A gazdagok jótékonysága nem lenne elegendő erre, még ha egész nemzetünk vallásos lenne is, ami igen távol áll tőle. A nehézség legsúlyosabb részét megoldja az öngyilkosság, a többit a vérpad. Csak egész mezőgazdasági és ipari rendszerünk átalakításától várhatunk bevételi forrásokat és igazi gazdagságot. Papíron könnyű alkotmányokat kihirdetni, kinyilvánítani minden állampolgár jogát a művelődésre, a munkára és mindenekelőtt a létfenntartási eszközök minimumára. De azzal, hogy ezeket a nagylelkű kívánságokat papírra vetjük, nem tettünk meg mindent; a tulajdonképpeni feladat az, hogy ezeket a liberális eszméket materiális és intelligens, szociális intézményekkel termékenyítsük meg.

Az ókori pogány világ gyönyörű alkotásokat helyezett el a földön; vajon a jelenkori szabadság elmarad-e riválisa mögött? Ki fogja egybeforrasztani az erőnek ezt a két nagyszerű elemét?

Ennyit Peuchet-ből.

Végül még közöljük egyik táblázatát a Párizsban évenként elkövetett öngyilkosságokról.

Egy másik táblázatból, amelyet Peuchet közöl, kitűnik, hogy 1817-től 1824-ig bezárólag Párizsban 2808 öngyilkosságot követtek el. Ez a szám a valóságban természetesen nagyobb. Különösen a vízbefúltakról, akiknek holttestét kiteszik szemlére a hullaházban, csak ritkán tudni, hogy öngyilkosok lettek-e vagy sem.

¹ Kereskedelmi szótáron.
² „La Gazette de France” — francia royalista napilap, 1631-től 1914-ig jelent meg Párizsban.
³ „Mercure de France” — francia royalista havi folyóirat, 1672-től 1820-ig jelent meg Párizsban.
⁴ V. ö. J. Peuchet: „Dictionnaire universel de la géographie commerçante”.
⁵ A Száz nap I. Napóleon visszaszerzett császárságának időszaka, Elbáról Párizsba való visszatérésétől (1815 márc. 20.) Waterloonál szenvedett végső vereségét követő lemondásáig, ill. a XVIII. Lajos uralkodásának folytatását bejelentő cambrai-i nyilatkozatig (1815 jún. 28.).
⁶ V. ö. Peuchet: „Statistique élémentaire de la France”, Párizs 1805 (a szövegben elírás: 1807).
⁷ Code civil des Français (a franciák polgári törvénykönyve) — 1804-ben lépett életbe, 1807-ben Code Napoléon (Napóleon törvénykönyve) néven átalakították. A franciák bevezették az elfoglalt nyugat- és délnyugat-németországi területeken is. A Code Napoléon a formális polgári egyenlőség talaján állt.

Karl Marx Internet Archívum