„A politikai és a jogi területre nézve az e tanfolyamban kimondott alapelveknek a legbehatóbb szaktanulmányok szolgálnak alapul. Abból kell ennélfogva [...] kiindulni, hogy itt [...] a jogi és államtudományi terület eredményeinek következetes ábrázolásáról volt szó. Eredeti szaktanulmányom éppen a jogtudomány volt, és én nemcsak az elméleti egyetemi előkészület szokásos három évét, hanem újabb három évi bírósági gyakorlat során még egy folytatólagos, különösképp e szak tudományos tartalmának elmélyítésére irányuló tanulmányt szenteltem ennek [...] A magánjogi viszonyok és a megfelelő jogi elégtelenségek bírálata bizonnyal nem léphetett volna fel hasonló magabiztossággal, ha nem lett volna tudatában annak, hogy a szak gyengéit mindenütt éppoly jól ismeri, mint erősebb oldalait.”

Annak az embernek, aki jogosult arra, hogy önnönmagáról így beszéljen, eleve bizalmat kell ébresztenie, különösen „Marx úrnak egykori, bevallottan elhanyagolt jogi tanulmányaival szembeállítva”. Éppen ezért csodálkoznunk kell azon, hogy a magánjogi viszonyoknak ily magabiztossággal fellépő bírálata annak elbeszélésére szorítkozik, hogy

„a jogtudomány tudományossága [...] nem sokat ér”, hogy a pozitív polgári jog nem egyéb, mint jogtalanság, mivelhogy szentesíti az erőszaktulajdont [Gewalteigentum], és hogy a büntetőjog „természeti alapja” a bosszú

— mely állításban legfeljebb csak a „természeti alapba” való misztikus beöltöztetés új. Az államtudományi eredmények ama bizonyos három férfiú tárgyalásaira korlátozódnak, akik közül az egyik ez ideig erőszakot gyakorol a többieken, miközben Dühring úr teljes komolysággal vizsgálja, vajon a második vagy a harmadik az, aki az erőszakot és a szolgaságot először bevezette.

Kövessük mindamellett valamivel tovább magabiztos jogászunk legbehatóbb szaktanulmányait és a három évi bírósági gyakorlat által elmélyített tudományosságát.

Lassalle-ról elbeszéli nekünk Dühring úr, hogy őt

„egy kazetta ellopásának kísérletére való rábírás miatt” vád alá helyezték, „anélkül azonban, hogy bírói elítéltetésre került volna sor, mivel az akkor még lehetséges úgynevezett perrendtartási felmentés kapott helyt [...] ez a fél-felmentés”.

Lassalle perét, amelyről itt szó van, 1848 nyarán tárgyalták az esküdtek előtt Kölnben,¹ ahol, mint majdnem az egész Rajna-tartományban, a francia büntetőjog volt hatályban. Csak politikai vétségekre és bűntettekre vezették be kivételesen a porosz Landrechtet², de Camphausen már 1848 áprilisában megint kiküszöbölte ezt a kivételes rendelkezést. A francia jog egyáltalán nem ismeri a bűntettre való „rábírás”, s végképp nem a bűntett kísérletére való rábírás pongyola porosz Landrecht-kategóriáját. A francia jog csak bűntettre való felbujtást ismer, s ennek, hogy büntethető legyen, „ajándékok, ígéretek, fenyegetések, tekintéllyel vagy hatalommal való visszaélés, fondorlatos áskálódások vagy bűnös mesterkedések útján” kell történnie (Code pénal,³ 60. cikkely). A porosz Landrechtbe mélyedt ügyészség, akárcsak Dühring úr, nem vette észre az élesen meghatározott francia előírás és az elmosódott landrechti határozatlanság közti lényegbeli különbséget, Lassalle ellen tendenciapert indított és fényesen belebukott. Mert azt az állítást, hogy a francia bűnvádi eljárás ismeri a porosz landrechti perrendtartási felmentést, ezt a fél-felmentést, csak olyasvalaki kockáztathatja meg, aki a modern francia jog területén teljesen tudatlan; ez a jog büntető eljárásban csak elítélést vagy felmentést ismer, semmi közbenső dolgot.

Kénytelenek vagyunk ilyenképpen azt mondani, hogy Dühring úr bizonynyal nem követhette volna el Lassalle-on eme „nagystílű történetírást” hasonló magabiztossággal, ha a Code Napoléon⁴ valaha is a kezében lett volna. Meg kell tehát állapítanunk, hogy Dühring úr számára az egyetlen modern polgári, a nagy francia forradalom társadalmi vívmányain nyugvó és ezeket jogi nyelvre lefordító törvénykönyv, a modern francia jog, teljességgel ismeretlen.

Más helyütt, a francia mintára az egész kontinensen bevezetett, szavazattöbbség szerint döntő esküdtbíróságok bírálatánál imigyen tanít ki bennünket Dühring úr:

„Sőt, méghozzá azzal a történelmileg egyébként nem is példátlan gondolattal is meg lehet majd barátkozni, hogy ellentmondó szavazatok mellett történő elítélésnek egy tökéletes közösségben a lehetetlen intézmények közé kellene tartoznia [...] E komoly és mélyen szellemi felfogásmódnak azonban, ahogy fentebb már jeleztük, azért kell alkalmatlannak megjelennie a hagyományos [társadalmi] alakulatok számára, mert nekik túlságosan jó.

Dühring úr számára megintcsak ismeretlen, hogy az esküdtek egyhangúsága nemcsak büntetőjogi elítéléseknél, hanem polgári perekben hozott ítéleteknél is elengedhetetlenül szükséges az angol közönséges jog, vagyis az íratlan szokásjog szerint, mely emlékezetet meghaladó idők, tehát legalábbis a XIV. század óta hatályban van. Az a komoly és mélyen szellemi felfogásmód, amely Dühring úr szerint a mai világnak túlságosan jó, Angliában már a legsötétebb középkorban törvényi érvénnyel bírt, és Angliából átvitték Írországba, az Amerikai Egyesült Államokba és valamennyi angol gyarmatra, anélkül, hogy a legbehatóbb szaktanulmányok Dühring úrnak egyetlen árva szócskát is elárultak volna felőle! Az esküdt-egyhangúság területe tehát nemcsak végtelenül nagy a porosz Landrecht parányi érvényességi területéhez képest, hanem kiterjedtebb is, mint mindazon területeken együttvéve, amelyeken az esküdt-többség dönt. Nemcsak hogy az egyetlen modern jog, a francia jog teljesen ismeretlen Dühring úr számára, szintoly tudatlan az egyetlen germán jog vonatkozásában is, amely római tekintélytől függetlenül fejlődött tovább mind a mai időkig és kiterjedt minden világrészre — az angol jog vonatkozásában. És miért is ne?

Mert a jogi gondolkodásmód angol fajtája „úgysem állhatná meg helyét a klasszikus római jogászok tiszta fogalmaiban német talajon eszközölt iskolázottsággal szemközt”, — mondja Dühring úr, aztán meg ezt mondja: „mi az angolul beszélő világ a maga gyermeteg zagyvaléknyelvével a mi tősgyökeres nyelvalakulásunkkal szemközt?” — Amire mi csak Spinozával válaszolhatunk: Ignorantia non est argumentum, a tudatlanság nem érv.⁵

Ezekután nem juthatunk más végeredményre, mint arra, hogy Dühring úr legbehatóbb szaktanulmányai abban álltak, hogy három éven át elméletileg a Corpus jurisba⁶ s további három éven át gyakorlatilag a nemes porosz Landrechtbe mélyedt. Bizonnyal ez is már egészen érdemes és elegendő teljesítmény egy igen tiszteletreméltó óporosz járásbírótól vagy ügyvédtől. Ha azonban arra vállalkozik valaki, hogy minden világok és idők számára jogfilozófiát írjon, valamennyire mégiscsak tájékozva kellene lennie olyan nemzetek jogviszonyaiban, mint a franciák, angolok és amerikaiak, amely nemzetek egészen más szerepet játszottak a történelemben, mint Németországnak az a zuga, ahol a porosz Landrecht virágzik. De nézzük csak tovább.

„A helyi, tartományi és országos jogok tarka keveréke, amelyek igen önkényes módon, hol mint szokásjog, hol mint írott törvény, gyakran a legfontosabb ügyeket tisztára statútumi formába öltöztetve, a legkülönbözőbb irányokban keresztezik egymást — a rendetlenség és ellentmondás e mintagyűjteménye, melyben az egyediségek az általánost és azután alkalmilag megint az általánosságok a különöst hatálytalanítják, valóban nem alkalmas arra, hogy bárkinél is tiszta jogtudatot [...] tegyen lehetővé.”

De hol uralkodik ez a zűrzavaros állapot? Megintcsak a porosz Landrecht érvényességi területén, ahol e Landrecht mellett, felett vagy alatt tartományi jogoknak, helyi statútumoknak, imitt-amott szokásjognak is és egyéb limlomnak van a legkülönbözőbb relatív fokozatokbeli érvényessége, és az összes gyakorlati jogászokból kiváltják ama vészkiáltást, amelyet Dühring úr itt oly együttérzőn ismétel. El sem kell hagynia szeretett Poroszországát, csak a Rajnához kell eljönnie, hogy meggyőződjék róla, hogy ott már hetven esztendő óta szó sincs minderről — nem is szólva más civilizált országokról, ahol az ilyes elavult állapotokat már régen kiküszöbölték.

Továbbá: „Kevésbé kirívó módon tűnik szembe a természetes egyéni felelősség leplezése kollégiumok vagy egyéb hatósági intézmények titkos és ennélfogva névtelen kollektív ítéletei és kollektív cselekményei által, melyek elfedik mindenik tag személyes részességét.” Es egy másik helyen: „A mi mai állapotunkban meglepő és szerfelett szigorú követelés számba megy majd, ha valaki az egyedi felelősségnek kollégiumok által történő lep- lezéséről és elfedéséről tudni sem akar.”

Talán meglepő közlés számba megy majd Dühring úr szemében, ha megmondjuk neki, hogy az angol jog területén a bírói kollégium mindegyik tagjának nyilvános ülésen, egyenként kell leadnia és indokolnia ítéletét; hogy az igazgatási kollégiumok, amennyiben nem választottak és nem nyilvánosan tárgyalnak és szavaznak, kiváltképpen porosz intézmények és a legtöbb más országban is- meretlenek, és hogy ennélfogva követelését meglepő és szerfelett szigorú számba venni csakis — Poroszországban lehet.

Éppígy a vallási praktikáknak születésnél, házasságnál, halálozásnál és temetésnél történő kényszerbeavatkozásai miatti panaszai valamennyi nagyobb civilizált ország közül csak Poroszországot érik, s a polgári anyakönyvek bevezetése óta⁷ már ezt sem. Amit Dühring úr csak egy „szocialitárius” jövőállapot révén tud nyélbeütni, azt még Bismarck is időközben egy egyszerű törvény útján elintézte. A „jogászoknak hivatásukra való hiányos előkészítése miatti panaszban”, amely panasz az „igazgatási hivatalnokokra” is kiterjeszthető, nemkülönben csak egy sajátosan porosz jeremiádára zendít rá; és maga a nevetségességig túlhajtott zsidógyűlölet is, melyet Dühring úr minden alkalommal fitogtat, ha nem is sajátosan porosz, mindenesetre sajátosan kelet-elbai tulajdonság. Ugyanaz a valóságfilozófus, aki szuverénül lenéz minden előítéletet és babonát, maga oly mélyen beleragad személyes bogaraiba, hogy a középkor bigottságából átöröklött népi előítéletet a zsidók ellen „természeti alapokon” nyugvó „természeti ítéletnek” nevezi és erre a piramidális állításra ragadtatja magát:

„a szocializmus az egyetlen hatalom, mely erősebb zsidó keverődéssel járó népességi állapotokkal” (zsidó keverődéssel járó állapotok! micsoda természeti németség!) „szembeszállhat”.

Elég. A jogi tanultsággal való hetvenkedés hátterében — legjobb esetben — egy egészen köznapi óporosz jogász legközönségesebb szakismeretei húzódnak meg. Az a jogi és államtudományi terület, melynek eredményeit Dühring úr nekünk következetesen bemutatja, „fedésben van” a porosz Landrecht érvényességi területével. Jogi ismeretei a római jogon kívül, melyben minden jogász most még Angliában is meglehetősen jártas, egyes-egyedül a porosz Landrechtre szorítkoznak, a felvilágosult patriarchális despotizmus ama törvénykönyvére, amelyet olyan németséggel írtak, mintha Dühring úr oda járt volna iskolába, és amely morális széljegyzeteivel, jogi határozatlanságával és tartásnélküliségével, kínzó- és büntetőeszközképpen alkalmazott botozásaival még egészében a forradalom előtti időhöz tartozik. Ami pedig ezen felül vagyon, az Dühring úr számára a gonosztól vagyon31 — mind a modern polgári francia jog, mind az angol jog a maga egészen sajátszerű fejlődésével és a személyes szabadságnak az egész kontinensen ismeretlen biztosításával. Annak a filozófiának, amely „nem tűr meg semmiféle pusztán látszólagos látóhatárt, hanem hatalmasan forradalmasító mozgásában a külső és belső természet minden földét és egét felgöngyölíti” — ennek a filozófiának valóságos látóhatára: a hat óporosz keleti tartománynak⁸ és legfeljebb még ama néhány egyéb földcafatnak a határai, ahol a nemes Landrecht van érvényben; e látóhatáron túl nem göngyöl fel sem földeket, sem egeket, sem külső, sem belső természetet, hanem csak a legvaskosabb tudatlanság képét teregeti ki azt illetően, ami a világ egyéb részeiben végbemegy.

Morálról és jogról nem igen lehet beszélni anélkül, hogy ne térnénk ki az úgynevezett szabad akaratnak, az ember beszámíthatóságának, a szükségszerűség és szabadság viszonyának kérdésére. A valóságfilozófiának is van nemcsak egy, de két megoldása is e kérdésre.

„Az összes hamis szabadságelméletek helyébe annak a viszonynak tapasztalati mibenlétét kell állítani, amelyben racionális belátás az egyik és ösztönszerű meghatározások a másik oldalon mintegy eredővé egyesülnek. A dinamika eme fajtájának alaptényeit a megfigyelésből kell meríteni és még a be nem következett történés előre-felmérése céljából is, már amennyire lehet, általánosságban fajta és nagyság szerint számításba venni. A belső szabadságról szóló dőre képzelgéseket, melyeken évezredek rágódtak és kérődztek, ezáltal nemcsak alaposan eltakarítjuk, hanem valami pozitívval pótoljuk is őket, ami az élet gyakorlati berendezéséhez felhasználható.”

A szabadság eszerint abban áll, hogy a racionális belátás az embert jobbra, az irracionális ösztönök balra rángatják, és az erők e parallelogrammájában a valóságos mozgás az átló irányában következik be. A szabadság tehát belátás és ösztön, értelem és értelmetlenség átlaga volna, és fokát minden egyes embernél tapasztalatilag kellene megállapítani egy „személyi egyenlettel”⁹ — hogy csillagászati kifejezéssel éljünk. De néhány oldallal utóbb ezt olvassuk:

A morális „felelősséget mi a szabadságra alapítjuk, amely azonban számunkra nem jelent egyebet, mint tudatos indítóokok iránti fogékonyságot a természetes és szerzett értelem mértékadása szerint. Minden ilyen indítóok, a cselekvésekbeli lehetséges ellentét észlelése ellenére, kikerülhetetlen természeti törvényszerűséggel hat; de éppen erre az elkerülhetetlen kényszerítésre számítunk, amikor a morális emelőt alkalmazzuk.”

A szabadság e második meghatározása, mely minden teketória nélkül arcul üti az elsőt, megint nem egyéb, mint legvégletesebb ellaposítása a hegeli felfogásnak. Hegel volt az első, aki szabadság és szükségszerűség viszonyát helyesen ábrázolta. Számára a szabadság a szükségszerűség átlátása. „A szükségszerűség csak annyiban vak, amennyiben nem értik meg.”¹⁰

Nem a természeti törvényektől való álmodott függetlenségben rejlik a szabadság, hanem e törvények megismerésében és az ezzel adott lehetőségben, hogy tervszerűen, meghatározott célokra hatni engedjük őket. Ez éppúgy vonatkozik a külső természet törvényeire, mint azokra, amelyek magának az embernek a testi és szellemi létezését szabályozzák — törvények két olyan osztályára, amelyeket legfeljebb az elképzelésben választhatunk el egymástól, de nem a valóságban. Az akarat szabadsága ezért nem jelent egyebet, mint azt a képességet, hogy tárgyismerettel dönteni tudunk. Minél szabadabb tehát az ember ítélete egy meghatározott kérdéses pontra vonatkozólag, annál nagyobb szükségszerűséggel lesz az ítélet tartalma meghatározott; míg a nem-ismerésen nyugvó bizonytalanság, amely sok különböző és ellentmondó döntési lehetőség között látszólag önkényesen választ, épp ezzel bizonyítja nem-szabad voltát, azt, hogy a tárgy uralkodik rajta, holott éppen neki kellene azon uralkodnia. A szabadság tehát a természeti szükségszerűségek megismerésére alapozott uralomban áll önmagunk és a külső természet felett; így szükségképpen a történelmi fejlődésnek terméke. Az állatvilágból kiváló első emberek minden lényeges dologban éppoly nem-szabadok voltak, mint maguk az állatok; de a kultúrában elért minden előrehaladás egy-egy lépés volt a szabadság felé. Az emberiség történelmének küszöbén a mechanikai mozgás hővé való átalakításának felfedezése áll: a tűzdörzsölés; az eddigi fejlődés végén a hő mechanikai mozgássá való átalakításának felfedezése: a gőzgép. — És az óriási felszabadító forradalmasodás ellenére, amelyet a gőzgép a társadalmi világban véghezvisz — ez még félig sincs befejezve —, mégis kétségtelen, hogy a tűzdörzsölés felülmúlja világfelszabadító hatásában. Mert a tűzdörzsölés az embernek először adta meg az uralmat egy természeti erő felett és ezzel végérvényesen elválasztotta őt az állatvilágtól. A gőzgép az emberiség fejlődésében soha olyan hatalmas ugrást nem fog létrehozni, bármennyire is benne látjuk mindama vele kapcsolatos hatalmas termelőerők képviselőjét, amelyek segítségével válik csakis lehetővé egy olyan társadalmi állapot, ahol többé nincsenek osztálykülönbségek, nincsenek az egyéni létezési eszközök miatti gondok, és ahol először lehet szó valóságos emberi szabadságról, a megismert természeti törvényekkel összhangban való létezésről. De hogy milyen fiatal még az egész emberi történelem, és milyen nevetséges lenne, ha mai nézeteinknek valamiféle abszolút érvényességet akarnánk tulajdonítani, az kiderül abból az egyszerű tényből, hogy az egész eddigi történelmet úgy jellemezhetjük, mint a mechanikai mozgás hővé való átalakításának gyakorlati felfedezésétől a hő mechanikai mozgássá való átalakításának gyakorlati felfedezéséig eltelt időköz történetét.

Dühring úr persze másként tárgyalja a történelmet. Általánosan ez, mint a tévedések, a tudatlanság és nyerseség, az erőszaktétel és leigázás története, a valóságfilozófia számára visszataszító tárgy, különösen azonban két nagy szakaszra oszlik, mégpedig 1. az anyag önmagával egyenlő állapotától a francia forradalomig, és 2. a francia forradalomtól Dühring úrig; és ezenközben a XIX. század megmarad

„még lényegileg reakciósnak, sőt szellemi vonatkozásban ez méginkább az” (!), „mint a XV111. század”, bárha a szocializmust hordozza méhében, és ezzel „egy hatalmasabb átteremtés csíráját, mint amilyet kigondoltak” (!) „a francia forradalom előfutárai és hősei”. Az eddigi történelem iránti valóságfilozofikus megvetés a következőképpen igazolódik: „Az a néhány évezred, amelyre vonatkozólag eredeti feljegyzések közvetítenek történelmi visszaemlékezést, a maga eddigi emberiség-berendezkedésével együtt nem sokat jelenthet, ha az eljövendő évezredek sorára gondolunk [...] Az emberi nem egészében igen fiatal még, s ha egykor a tudományos visszaemlékezésnek évezredek helyett évtízezredekkel kell majd számolnia, intézményeink szellemileg éretlen gyermeksége az akkor ős-ókor gyanánt méltatott korunkat illetően magától értetődő előfeltevésként fog elvitatlan érvénnyel bírni.”

Anélkül, hogy az utolsó mondat csakugyan „tősgyökeres nyelvalakulásánál” hosszabban elidőznénk, csak két megjegyzést teszünk: Először, hogy ez az „ős-ókor” valamennyi jövendő nemzedék számára minden körülmények között szerfelett érdekes történelmi szakasz marad, mert minden későbbi magasabb fejlődés alapzatát képezi, mert kiinduló pontja az embernek az állatvilágból való kialakulása, tartalma pedig olyan nehézségek leküzdése, amilyenek a jövőbeli társult emberek elé soha többé nem fognak tornyosulni. És másodszor, hogy ennek az ős-ókornak a vége — amelyhez képest a jövendő, e nehézségek és akadályok által többé nem hátráltatott történelmi időszakok egészen más tudományos, technikai és társadalmi eredményeket ígérnek — mindenesetre igen furcsán megválasztott pillanat arra, hogy ezeknek az eljövendő évezredeknek a mi annyira „visszamaradt” és „visszafelehaladó” évszázadunk szellemileg éretlen gyermeksége alapzatán felfedezett megfellebbezhetetlenül végérvényes igazságok, változhatatlan igazságok és gyökeres koncepciók révén előírásokat adjunk. Csakugyan a filozófiai Richard Wagnernek kell lenni ahhoz — de Wagner tehetsége nélkül —, hogy valaki észre ne vegye, hogy mindazok a becsmérlések, melyeket az eddigi történelmi fejlődésre szór, rajtaragadnak e fejlődés állítólag végső eredményén is — az úgynevezett valóságfilozófián.

Az új gyökeres tudomány egyik legjellemzőbb darabja az élet egyéniesüléséről és értékemelkedéséről szóló szakasz. Itt teljes három fejezeten át feltartóztathatatlanul kitörő bőségben bugyog és árad az orákulumi közhely. Sajnos néhány rövid szemelvényre keli szorítkoznunk.

„Minden érzékelés és ennélfogva minden szubjektív életforma mélyebb lényege állapotok különbségén nyugszik [...] teljes” (!) „életre nézve azonban minden további nélkül is” (!) „kimutatható, hogy nem az állandósult helyzet, hanem az egyik élethelyzetből a másikba való átmenet az, ami által az életérzés fokozódik és a döntő ingerek kifejlődnek [...] A közelítőleg önmagával egyenlő, úgyszólván tehetetlenségi állandóságban és mintegy ugyanazon egyensúlyi helyzetben megmaradó állapot, bárminemű legyen is, nem sokat jelenthet a létezés kipróbálása szempontjából [...] A megszokás és úgyszólván beleélés ezt az állapotot végképp valami közömbössé és közönyössé teszi, ami nem különösképp különbözik a halottságtól. Legfeljebb még, egyfajta negatív életrezdülésként, az unalom kínja társul hozzá [...] Egy pangó életben az egyes emberek és a népek számára kialszik minden szenvedély és a létezés iránti minden érdek. A különbség általunk felállított törvényéből azonban mindezek a jelenségek megmagyarázhatókká válnak.”

Hihetetlen, milyen sebességgel hozza létre Dühring úr az alapjukban sajátos eredményeit. Alighogy valóságfilozófiai nyelvre átültette azt a közhelyet, hogy egyazon ideg tartós ingerlése vagy egyazon inger tartós behatása minden ideget és minden idegrendszert kifáraszt, hogy tehát normális állapotban az idegingerek megszakítására vagy váltakozására van szükség — ami évek óta olvasható a fiziológia minden kézikönyvében, és amit minden filiszter saját tapasztalatából tud —, alighogy rejtelmes formába átültette azt az ősrégi sekélyességet, hogy minden érzékelés mélyebb lényege állapotok különbségén nyugszik, ez már át is változik a „különbség általunk felállított törvényévé”. Es a különbség e törvénye „tökéletesen megmagyarázhatóvá” teszi jelenségeknek egy egész sorát, amelyek megint nem egyebek, mint illusztrációk és példák a váltakozás kellemetességére, amelyek még a legeslegközönségesebb filiszter-értelem számára sem szorulnak semmiféle magyarázatra, és amelyek a különbségnek erre az állítólagos törvényére való utalással egy atomnyival sem lesznek világosabbá.

Ezzel azonban a „különbség általunk felállított törvényének” gyökeressége távolról sincs még kimerítve:

„Az életkorok egymásutánja és az életviszonyok velük kapcsolatos változásainak bekövetkezte igen közelfekvő példát szolgáltatnak a különbség általunk felállított elvének szemléltetésére. [...] Gyermek, fiú, ifjú és férfi mindenkon életérzéseik erejét nem annyira ama már megrögzített állapotok révén tapasztalják, amelyekben vannak, mint inkább az egyik állapotból a másikba való átmenet korszakai révén.” De ez még nem minden: „A különbség általunk felállított törvénye távolabbeső alkalmazást is kaphat még, ha számításba vesszük azt a tényt, hogy a már kipróbáltnak vagy véghezvittnek a megismétlésében nincsen inger.”

És most az olvasó maga is hozzágondolhatja azt az orákulumi zöldséget, amelyhez a fentiekhez hasonló mélységű és gyökerességű tételek szolgáltatják a kapcsolódási pontot; Dühring úr pedig hadd kiáltson fel diadalmaskodva könyve végén:

„A különbség törvénye elméletileg és gyakorlatilag egyaránt irányadóvá lett az életérték felbecslése és emelkedése szempontjából!”

Dühring úr számára, közönsége szellemi értékének felbecslése szempontjából úgyszintén: bizonyára azt hiszi, hogy közönsége csupa szamárból vagy filiszterből áll.

A továbbiakban a következő szerfelett gyakorlati életszabályokat kapjuk:

„Az élet iránti össz-érdek ébrentartására” (szép feladat filiszterek és olyanok részére, akik annak készülnek!) „az eszközök abban állanak, hogy az egyes úgyszólván elemi érdekeket, amelyekből az egész összetevődik, a természetes időmértékek szerint fejlődni vagy váltakozni engedjük. Az alacsonyabb és könnyebben kielégíthető ingerek magasabb és tartósabban hatékony felindulásokkal helyettesíthetőségének fokozatisága ugyanazon állapotra nézve egyidejűleg is felhasználható lesz arra, hogy teljességgel érdektelen hézagok keletkezését elkerüljük. Egyébként pedig azon fordul majd meg a dolog, hogy elejét vegyük annak, hogy a természetszerűleg vagy a társadalmi létezés normális folyamatában egyébként keletkező feszültségeket önkényes módon halmozzuk, erőszakoljuk, vagy ami az ellenkező visszásság, már a leghalványabb rezdülésre kielégítsük s ezzel megakadályozzuk őket élvezőképes szükségelésként való kifejlődésükben. A természetes ritmus betartása itt is, mint egyebütt, a mértékarányos és tetszetős mozgás előfeltétele. Azt a megoldhatatlan feladatot sem szabad magunk elé tűznünk, hogy valamely helyzet ingereit a számukra a természet vagy a viszonyok által kiszabott időtartamon túl kiterjeszteni akarjuk” stb.

Az a derék jóember, aki a legízetlenebb sekélyességeken spekulálgató pedantériának ezeket az ünnepélyes fihszter-orákulumait a maga számára az „élet-kipróbálás” szabályává teszi, mindenesetre nem panaszkodhatik majd „teljességgel érdektelen hézagokra”. Minden idejét az élvezetek szabályszerű előkészítésére és elrendezésére kell majd fordítania, úgyhogy magára az élvezésre egy szabad pillanata sem marad.

Ki kell hát próbálnunk az életet, a teljes életet. Csak két dolgot tilt el nekünk Dühring úr: először „a dohányra való rákapás tisztátalanságait”, és másodszor olyan italokat és élelmiszereket, melyeknek „visszataszítóan izgató, vagy egyáltalában a finomabb érzés számára elvetendő tulajdonságaik vannak”. Minthogy mármost Dühring úr a „Kursus der Ökonomie”-ban oly ditirambikusan ünnepli a pálinkaégetést, lehetetlen, hogy ez italokon a pálinkát értse; arra a következtetésre kényszerülünk tehát, hogy tilalma csupán a borra és a sörre terjed ki. Tiltsa el még a húst is, s akkor arra a magaslatra emelte a valóságfilozófiát, amelyen a néhai Gustav Struve oly sok sikerrel mozgott¹¹ — a merő gyermetegség magaslatára.

Dühring úr egyébiránt a szeszes italok vonatkozásában valamivel mégiscsak liberálisabb lehetne. Annak a férfiúnak, aki a statikaitól a dinamikaihoz vezető hidat saját bevallása szerint még mindig nem tudja megtalálni, elvégre biztosan megvan minden oka arra, hogy enyhén ítélje meg, ha valami szegény ördög egyszer túl mélyen néz a pohár fenekére és ennek következtében szintén hasztalan keresi a dinamikaitól a statikaihoz vezető hidat.

¹ Lassalle 1848-as első letartóztatásáról és peréről van szó; a vád szerint bűnrészes volt egy kazetta ellopásában, hogy az abban levő okmányokat Hatzfeld grófné válóperében mint a grófné ügyvédje felhasználhassa. Lassalle-t februárban tartóztatták le; a per aug. 5—11-én folyt le és Lassalle felmentésével végződött.
² Az 1794-es „Allgemeines Landrecht für die Preussischen Staaten” (A porosz államok általános országos joga) — a polgári, kereskedelmi, váltóügyi, tengeri és biztosítási jognak, továbbá a büntető-, egyház-, állam- és közigazgatási jognak az összefoglalása; a feudális elemeket konzerváló és a bürokratikus önkénynek kedvező jogrendszer. Lényeges részei egészen a polgári törvénykönyv bevezetéséig (1900) érvényben voltak.
³ Code pénal (büntetőtörvénykönyv) — Franciaországban 1810-ben fogadták el, majd az elfoglalt nyugat- és délnyugat-németországi területeken (ezenkívül Belgiumban és más országokban) is bevezették. A Rajna-tartományban még a Poroszországgal való egyesítés (1815) után is érvényben maradt. A porosz kormány igyekezett a Rajna-tartományban helyreállítani a porosz Landrechtet, s evégett számos törvényt, rendeletet stb. adott ki. Ezeket a rendszabályokat, amelyeknek a Rajna-tartományban erős ellenzékük volt, az 1848-as forradalomban eltörölték az 1848 ápr. 15-i rendeletekkel („Rendelet a rajnai polgári törvénykönyv visszaállításáról a házasságkötést illetően stb.” és „Rendelet politikai és sajtóvétségeknél a Rajna-tartományban folytatandó eljárást és politikai és hivatali vétségeknél a rajnai büntetőjognak és büntetőeljárásnak visszaállítását illetően”).
⁴ Code civil des Français (a franciák polgári törvénykönyve) — 1804-ben lépett életbe, 1807-ben Code Napoléon (Napóleon törvénykönyve) néven újjáalakították. A franciák bevezették az elfoglalt nyugat- és délnyugat-németországi területeken. A Rajna-tartományban még a Poroszországgal való egyesítés után is érvényben maradt. A Code Napoléon a formális polgári egyenlőség talaján állt.
A Code Napoléon kifejezést Engels összefoglaló értelemben is használja, értve rajta az egész napóleoni jogalkotást: a szorosabban vett Code Napoléonon és a Code civilen kívül a Code pénalt, valamint a polgári perrendtartást (Code de procédure civile, 1806), a kereskedelmi törvénykönyvet (Code de commerce, 1807) és a büntetőperrendtartást (Code d’instruction criminelle, 1808).
⁵ V. ö. Spinoza: „Ethica”, I. rész, Függelék.
⁶ Corpus juris civilis — azon gyűjtemények összefoglaló neve, amelyek a római jognak fennálló jogszabályokból, valamint jogkommentárokból és kivonatokból szerkesztett, a VI. században Justinianus kelet-római császár alatt törvényerőre emelkedett összeállítását tartalmazzák; fő részei: Institúciók (bevezetés a római jogba), Pandekták vagy Digesták (római jogászok írásaiból vett kivonatok), Konstitúcíók (császári rendelkezések) és Novellák (Justinianus kiegészítő törvényei).
⁷A polgári anyakönyvet Bismarck kezdeményezésére vezette be Poroszországban az 1874. márc. 9-i törvény „a személyi állapot okiratbafoglalásáról és a házasságkötés formájáról”. Hasonló törvényt bocsátottak ki 1875. febr. 6-án az egész Német Birodalomra kiterjedő érvénnyel. A törvény megszüntette az egyházi anyakönyvvezetés polgári érvényét és ezzel korlátozta az egyházi befolyást és jövedelmeket; az intézkedés főként a katolikus egyházat érintette érzékenyen. A törvény lényeges lépésként illeszkedett bele a Bismarck-féle „kultúrharc”-politikába.
⁸ A „hat óporosz keleti tartomány”: Brandenburg, Kelet-Poroszország, Nyugat-Poroszország, Posen, Pomeránia és Szilézia; ezek már az 1815-ös bécsi kongresszus előtt a Porosz Királysághoz tartoztak. A gazdaságilag, politikailag és kulturálisan fejlettebb Rajna-tartományt 1815-ben csatolták Poroszországhoz.
⁹ Személyi egyenlet (vagy személyi hiba) — mértéke az egyes személyre jellemző eltérésnek mérőműszerek leolvasásában vagy időpont-egybeesések megállapításában (pl. egy égitest átvonulási pillanatának rögzítésében), amellyel az adott személy megfigyeléseit korrigálni kell.
¹⁰ Hegel: „Enzyklopädie”, 147. § Pótlás.
¹¹ G. Struve lelkes vegetáriánus volt; 1869-ben pl. kiadott egy könyvet „Pflanzenkost, die Grundlage einer neuen Weltanschauung” címmel; korábbi szerepéről v. ö. még Marx és Engels: „A számkivetés nagyjai”

Következő rész: XII. Dialektika. Mennyiség és minőség.

Tartalomjegyzék