A munkafolyamatot először (lásd az ötödik fejezetet) elvontan, történelmi formáitól függetlenül, mint ember és természet közötti folyamatot vizsgáltuk. Ott ezt mondottuk: „Ha az egész munkafolyamatot eredménye álláspontjáról vesszük szemügyre, mindkettő, a munkaeszköz és a munkatárgy, termelési eszközként és maga a munka termelő munkaként jelenik meg.” A 8. jegyzetben pedig hozzáfűztük: „A termelő munkának ez a meghatározása, amely az egyszerű munkafolyamat álláspontjáról adódik, semmiképpen sem kielégítő a tőkés termelési folyamat szempontjából.” Ezt itt tovább kell kifejtenünk.

Ameddig a munkafolyamat tisztán egyéni, ugyanaz a munkás egyesíti az összes funkciókat, amelyek később elválnak. Természeti tárgyaknak élete céljaira való egyéni elsajátításában a munkás önmagát ellenőrzi. Később őt ellenőrzik. Az egyes ember nem hathat a természetre anélkül, hogy saját izmai saját agyának ellenőrzésével ne ténykednének. Ahogyan a természet rendszerében fej és kéz összetartoznak, úgy egyesít a munkafolyamat fejmunkát és kézmunkát. Később ezek szétválnak egészen az ellenséges ellentétig. Egyáltalában a termék az egyéni termelő közvetlen termékéből társadalmi termékké változik, közös termékévé egy összmunkásnak, azaz egy kombinált munkaszemélyzetnek, melynek tagjai a munkatárgy kezeléséhez közelebb vagy távolabb állnak. Magával a munkafolyamat kooperatív jellegével ezért szükségszerűen kitágul a termelő munkának és hordozójának, a termelő munkásnak a fogalma. Az embernek ahhoz, hogy termelőén dolgozzék, most már nincs szüksége arra, hogy a munkatárgyat maga vegye kezébe; elegendő az összmunkás szervének lennie, annak valamilyen alfunkcióját elvégeznie. A termelő munka fenti eredeti meghatározása, amely magából az anyagi termelés természetéből van levezetve, mindig igaz marad az összmunkásra mint összességre vonatkozóan. De nem érvényes többé az összmunkás mindegyik tagjára egyenként véve.

Másrészt azonban leszűkül a termelő munka fogalma. A tőkés termelés nemcsak áru termelése, a tőkés termelés lényegileg értéktöbblet termelése. A munkás nem a maga számára termel, hanem a tőke számára. Ezért nem elegendő többé, hogy a munkás egyáltalában termel. Értéktöbbletet kell termelnie. Csak az a munkás termelő, aki értéktöbbletet termel a tőkés számára, vagyis a tőke önértékesítésére szolgál. Ha szabad olyan példát választanunk, amely az anyagi termelés területén kívül esik, egy iskolamester akkor termelő munkás, ha nemcsak gyermekfejeket dolgoz meg, hanem önmagát is agyondolgozza a vállalkozó meggazdagodására. Hogy ez utóbbi a tőkéjét egy tangyárba, nem pedig egy kolbászgyárba fektette, mit sem változtat a viszonyon. A termelő munkás fogalma ezért semmiképpen sem pusztán a tevékenység és a hasznos hatás közti viszonyt, a munkás és a munkatermék közti viszonyt zárja magába, hanem egy sajátosan társadalmi, történelmileg keletkezett termelési viszonyt is, amely a munkást a tőke közvetlen értékesítési eszközévé bélyegzi. Termelő munkásnak lenni ezért nem szerencse, hanem balszerencse. Ennek az írásnak negyedik könyvében, amely az elmélet történetét tárgyalja, közelebbről meglátjuk majd, hogy a klasszikus politikai gazdaságtan kezdettől fogva az értéktöbblet termelését tette a termelő munkás döntő jellegzetességévé. Az értéktöbblet természetéről alkotott felfogásával együtt változik ezért a termelő munkásról adott meghatározása. Így a fiziokraták kijelentik, hogy csak a földművelő munka termelő, mert csakis az szolgáltat értéktöbbletet. A fiziokraták számára értéktöbblet pedig kizárólag a földjáradék formájában létezik.

A munkanap meghosszabbítása azon a ponton túl, amelyen a munkás csak munkaereje értékének egyenértékét termelte volna, és e többletmunka elsajátítása a tőke által — ez az abszolút értéktöbblet termelése. Ez a tőkés rendszer általános alapzata és a relatív értéktöbblet termelésének kiindulópontja. Az utóbbinál a munkanap eleve két darabra oszlik: szükséges munkára és többletmunkára. Hogy a többletmunkát meghosszabbítsák, a szükséges munkát megrövidítik olyan módszerekkel, amelyek révén a munkabér egyenértékét kevesebb idő alatt termelik meg. Az abszolút értéktöbblet termelése csak a munkanap hosszán fordul meg; a relatív értéktöbblet termelése keresztül-kasul forradalmasítja a munka technikai folyamatait és a társadalmi csoportosulásokat.

A relatív értéktöbblet termelése tehát egy sajátosan tőkés termelési módot tételez fel, amely módszereivel, eszközeivel és feltételeivel maga is csak azon az alapzaton keletkezik és alakul ki természetadta módon, hogy a munka formailag alá van vetve a tőkének. A munka formai alávetettségét a tőkének felváltja reális alávetettsége.

Elég a puszta utalás olyan felemás formákra, amelyekben a többletmunkát nem közvetlen kényszerrel préselik ki a termelőből, de a termelő formai alárendelése a tőkének sem következett még be. A tőke itt még nem kerítette közvetlenül hatalmába a munkafolyamatot. Az önálló termelők mellé, akik hagyományos, ősi üzemmódon kézműveskednek vagy művelik a földet, odalép az uzsorás vagy a kereskedő, az uzsorátoké vagy a kereskedelmi tőke, amely élősdi módra kiszipolyozza őket. Ennek a kizsákmányolási formának uralkodó volta egy társadalomban kizárja a tőkés termelési módot, jóllehet másrészt, mint a késői középkorban, a hozzá való átmenetet alkothatja. Végül, mint a modern otthonmunka példája mutatja, bizonyos felemás formák a nagyipar mögöttes alapján helyenként újratermelődnek, ha teljesen megváltozott arculattal is.

Ha az abszolút értéktöbblet termeléséhez elegendő a munka pusztán formai alávetettsége a tőkének, például elegendő, hogy kézművesek, akik azelőtt a maguk számára vagy akár egy céhmester legényeiként dolgoztak, most mint bérmunkások a tőkés közvetlen ellenőrzése alá kerülnek, másrészt megmutatkozott, hogy a relatív értéktöbblet termelésének módszerei egyszersmind az abszolút értéktöbblet termelésének módszerei is. Sőt a munkanap mértéktelen meghosszabbítása a nagyipar legsajátabb termékeként jelentkezett. Egyáltalában a sajátosan tőkés termelési mód nem a relatív értéktöbblet termelésének puszta eszköze többé, mihelyt egy egész termelési ágat, és még inkább, mihelyt minden döntő termelési ágat hatalmába kerített. Ekkor a termelési folyamat általános, társadalmilag uralkodó formájává válik. Mint a relatív értéktöbblet termelésére szolgáló különös módszer már csak annyiban hat, először, amennyiben a tőkének eddig csak formailag alárendelt iparokat ragad meg, tehát továbbterjed. Másodszor, amennyiben a termelési módszerek változtatása révén folytonosan forradalmasítja azokat az iparokat, amelyeket már hatalmába kerített.

Bizonyos nézőpontból az abszolút és relatív értéktöbblet közti különbség egyáltalában illuzórikusnak látszik. A relatív értéktöbblet abszolút, mert a munkanap abszolút meghosszabbítását tételezi fel azon a munkaidőn túl, amely magának a munkásnak létezéséhez szükséges. Az abszolút értéktöbblet relatív, mert a munkatermelékenység olyan fejlődését tételezi fel, amely megengedi a szükséges munkaidőnek a munkanap egy részére való korlátozását. Ha azonban az értéktöbblet mozgását tartjuk szem előtt, akkor az egyféleségnek ez a látszata eltűnik. Mihelyt a tőkés termelési mód egyszer létrejött és általános termelési móddá lett, a különbség abszolút és relatív értéktöbblet között érezteti magát, mihelyt arról van szó, hogy az értéktöbblet rátáját egyáltalában emeljék. Feltételezve, hogy a munkaerőt értékén fizetik meg, ez előtt az alternatíva előtt állunk: ha a munka termelőereje és intenzitásának normálfoka adott, az értéktöbblet rátája csak a munkanap abszolút meghosszabbítása révén emelhető; másrészt, ha a munkanap határa adott, az értéktöbblet rátája csak alkotórészeinek, a szükséges munkának és a többletmunkának, relatív nagyságváltoztatása révén emelhető, ami viszont — ha nem akarjuk, hogy a bér a munkaerő értéke alá süllyedjen — változást tételez fel a munka termelékenységében vagy intenzitásában.

Ha a munkásnak minden idejére szüksége van ahhoz, hogy a maga és faja fenntartására szükséges létfenntartási eszközöket megtermelje, akkor nem marad ideje arra, hogy ingyen dolgozzék más személyek számára. A munka bizonyos termelékenységi foka nélkül a munkásnak nincs ilyen rendelkezésre álló ideje, ilyen fölös idő nélkül nincs többletmunka és ezért nincsenek tőkések, de nincsenek rabszolgatartók, nincsenek feudális bárók, egyszóval nincs semmilyen nagytulajdonos osztály sem.¹

Beszélhetünk hát az értéktöbblet természeti bázisáról, de csak abban az egészen általános értelemben, hogy semmilyen abszolút természeti akadály nem tartja vissza az egyik embert attól, hogy a saját létezéséhez szükséges munkát önmagáról elhárítsa és másra ráhárítsa, éppúgy nem például, mint ahogy abszolút természeti akadályok nem tartják vissza az egyiket attól, hogy a másik húsát táplálékul használja.² A munkának ezzel a természetadta termelékenységével semmi esetre sem kell — mint ez hellyel-közzel megtörtént — misztikus képzeteket összekapcsolni. Csak amikor az emberek első, állati állapotaikból a munka segítségével felküzdötték magukat, munkájuk maga tehát már bizonyos fokban társadalmasult, következnek be olyan viszonyok, amelyekben az egyik ember többletmunkája a másik létezésének feltételévé válik. A kultúra kezdetein a munka szerzett termelőerői csekélyek, de ilyenek a szükségletek is, amelyek kielégítésük eszközeivel és eszközein fejlődnek. Továbbá, ezekben a kezdetekben a társadalom idegen munkából élő részeinek aránya elenyészően csekély a közvetlen termelők tömegéhez képest. A munka társadalmi termelőerejének haladásával ez az arány abszolúte és relatíve nő.³ A tőkeviszony egyébként olyan gazdasági talajból sarjad ki, amely hosszú fejlődési folyamat terméke. A munka meglevő termelékenysége, amelyből mint alapzatból kiindul, nem a természet adománya, hanem évszázadok ezreit felölelő történelemé.

A társadalmi termelés többé vagy kevésbé fejlett alakjától eltekintve, a munka termelékenysége természeti feltételekhez marad kötve. Ezek mind visszavezethetők magának az embernek a természetére, mint fajára stb., és az őt körülvevő természetre. A külső természeti feltételek gazdaságilag két nagy osztályra oszlanak: létfenntartási eszközökben való természeti gazdagság, vagyis talajtermékenység, halban gazdag vizek stb., és munkaeszközökben való természeti gazdagság, mint erős esésű vizek, hajózható folyók, fa, fémek, szén stb. A kultúra kezdetein a természeti gazdagság első fajtája a döntő, magasabb fejlődési fokon a második. Hasonlítsuk össze például Angliát Indiával, vagy az antik világban Athént és Korinthoszt a Fekete-tenger parti országokkal.

Minél csekélyebb az abszolúte kielégítendő természeti szükségletek száma és minél nagyobb a talaj természetes termékenysége és kedvezőbb az éghajlat, annál csekélyebb a termelő fenntartásához és újratermeléséhez szükséges munkaidő. Annál nagyobb lehet tehát a mások számára végzett munkájának többlete, a maga számára végzett munkáján felül. Így már Diodorus megjegyzi a régi egyiptomiakról: „Egészen hihetetlen, milyen kevés fáradságot és költséget okoz nekik gyermekeik felnevelése. Egyszerű ételt főznek nekik, ami éppen adódik; a papirusz-cserje alsó részével is etetik őket, amennyiben azt tűzben meg lehet pirítani, és a mocsári növények gyökerével és szárával, részint nyersen, részint főve és sütve. A legtöbb gyerek cipő nélkül és ruhátlanul járkál, mert a levegő igen enyhe. Ezért egy gyermek, amíg felnő, egészben véve nem kerül többe szüleinek húsz drachmánál. Főleg ez a magyarázata annak, hogy Egyiptomban olyan nagy számú a népesség, és ezért létesíthettek olyan sok nagy művet.”⁴ Mindazonáltal a régi Egyiptom nagy építményei nem annyira népessége terjedelmének tulajdoníthatóak, mint annak a nagy aránynak, amelyben rendelkezésre állott. Ahogyan az egyéni munkás annál több többletmunkát tud szolgáltatni, minél csekélyebb a szükséges munkaideje, úgy minél csekélyebb a munkásnépességnek az a része, amely a szükséges létfenntartási eszközök termeléséhez kell, annál nagyobb a más munka számára rendelkezésre álló része.

A tőkés termelést egyszer feltételezve, a többletmunka nagysága, különben változatlan körülmények között és a munkanap adott hossza mellett, a munka természeti feltételeivel, nevezetesen a talaj termékenységével is változik. Semmiképpen sem következik azonban megfordítva, hogy a legtermékenyebb talaj a legalkalmasabb a tőkés termelési mód növekedéséhez. Ez a termelési mód feltételezi az ember uralmát a természet felett. Egy túlságosan tékozló természet „kézen fogva úgy vezet, mint szalagon a gyermeket” [Stolberg: „An die Natur”.] Nem teszi az ember saját fejlődését természeti szükségszerűséggé.⁵ Nem a trópusi éghajlat, túlburjánzó növényzetével, hanem a mérsékelt égöv a tőke szülőhazája. Nem a talaj abszolút termékenysége, hanem differenciáltsága, természetes termékeinek sokfélesége az, ami a munka társadalmi megosztásának természeti alapzatát alkotja és az embert a természeti körülmények váltakozása révén, melyek között él, saját szükségletei, képességei, munkaeszközei és munkamódjai megsokszorozására sarkallja. Annak szükségessége, hogy egy természeti erőt társadalmilag ellenőrizzenek, vele gazdálkodjanak, hogy emberkéz művei révén először sajátítsák el vagy szelídítsék meg nagy méretben, játssza a legdöntőbb szerepet az ipar történetében. Így például a vízszabályozás Egyiptomban⁶, Lombardiában, Hollandiában stb. Vagy Indiában, Perzsiában stb., ahol a mesterséges csatornák útján való öntözés a talajnak nemcsak a nélkülözhetetlen vizet, hanem annak iszapjával egyszersmind a hegyekből az ásványi trágyát is odahozza. Spanyolország és Szicília arab uralom alatti ipari virágzásának titka a csatornázás volt.⁷

A természeti feltételek kedvezősége mindig csak a lehetőségét, sohasem a valóságát szolgáltatja a többletmunkának, tehát az értéktöbbletnek illetve a többletterméknek. A munka különböző természeti feltételei oda hatnak, hogy ugyanakkora mennyiségű munka különböző országokban különböző szükséglettömegeket elégít ki⁸, hogy tehát, különben analóg körülmények között, a szükséges munkaidő különböző. A többletmunkára ezek a feltételek csak természeti korlátként hatnak, azaz azáltal, hogy meghatározzák azt a pontot, ahol a mások számára való munka megkezdődhet. Abban a mértékben, amelyben az ipar előbbre lép, ez a természeti korlát hátrál. A nyugat-európai társadalomban, ahol a munkás az engedelmet, hogy saját létezéséért dolgozhasson, csak többletmunka révén vásárolja meg, könnyen azt képzelik, hogy az emberi munkának vele született tulajdonsága többletterméket szolgáltatni.⁹ Nézzük azonban például az ázsiai szigetvilág keleti szigeteinek lakóját, ahol a szágó vadon nő az erdőben. „Amikor a lakosok, lyukat fúrva a fába, meggyőződnek róla, hogy a bél érett, a törzset ledöntik és több darabra osztják, a belet kikaparják, vízzel keverik, megszűrik, ez aztán tökéletesen használható szágóliszt. Egy fa általában 300 fontot ad, és adhat 500—600 fontot is. Az ember ott tehát kimegy az erdőbe és levágja magának a kenyerét, ahogyan nálunk a tűzifáját vágja.”¹⁰ Tegyük fel, hogy egy ilyen kelet-ázsiai kenyérvágónak heti 12 munkaóra kell összes szükségleteinek kielégítésére. Amit neki a természet kedvezősége közvetlenül ad, az sok szabad idő. Hogy ezt termelőén hasznosítsa a maga számára, ahhoz egész sor történelmi körülmény, hogy idegen személyek számára többletmunkára fordítsa, ahhoz külső kényszer szükséges. Ha tőkés termelést vezetnének be, akkor a derék embernek talán heti 6 napot kellene dolgoznia, hogy önmagának egy munkanap termékét elsajátítsa. A természet kedvezősége nem magyarázza meg, miért dolgozik most heti 6 napot, vagyis miért szolgáltat 5 napi többletmunkát. Csak azt magyarázza meg, miért korlátozódik szükséges munkaideje heti egy napra. De semelyik esetben sem fakadna többletterméke az emberi munkával vele született, okkult tulajdonságból.

Miként a munka történelmileg kifejlődött, társadalmi termelőerői, úgy a természet feltételezte termelőerői is a tőke termelőerőiként jelennek meg, amelybe a munkát bekebelezik.

Ricardo sohasem törődik az értéktöbblet eredetével. Úgy kezeli, mint a tőkés termelési móddal — amely az szemében a társadalmi termelés természetes formája — vele járó dolgot. Ahol a munka termelékenységéről beszél, ott nem az értéktöbblet létezésének okát keresi benne, hanem csak azt az okot, amely nagyságát meghatározza. Ezzel szemben iskolája a munka termelőerejét hangosan a profit (olvasd: értéktöbblet) keletkezési okának nyilvánította. Mindenesetre haladás ez a merkantilistákhoz képest, akik a termékek árának termelési költségük feletti többletét a cseréből, értékük feletti eladásukból vezetik le. Ennek ellenére Ricardo iskolája is pusztán megkerülte, nem megoldotta a problémát. Valójában ezeknek a polgári közgazdászoknak megvolt az a helyes ösztönük, hogy nagyon veszélyes az értéktöbblet eredete égető kérdésének túlságosan a mélyére hatolni. Mit szóljunk azonban ahhoz, hogy fél évszázaddal Ricardo után John Stuart Mill úr — rosszul megismételvén Ricardo első ellaposítóinak üres kibúvóit — méltóságteljesen megállapítja fölényét a merkantilisták felett?

Mill ezt mondja: „A profit oka az, hogy a munka többet termel, mint amennyi fenntartásához szükséges.” Eddig semmi, csak a régi nóta; de Mill valami sajátot is akar hozzátenni: „Vagy, hogy a tétel formáját variáljuk: az ok, ami miatt a tőke profitot szolgáltat, az, hogy a táplálék, ruhák, nyersanyagok és munkaeszközök hosszabb ideig tartanak, mint amennyi a termelésükhöz szükséges.” Mill összecseréli itt a munkaidő tartamát termékeinek tartósságával. E nézet szerint egy pék, akinek termékei csak egy napig tartanak, bérmunkásaiból sohasem húzhatná ugyanazt a profitot, mint egy gépépítő, akinek termékei húsz évig, sőt tovább tartanak. Persze ha a madárfészkek nem tartanának el hosszabb ideig, mint amennyi építésükhöz szükséges, akkor a madaraknak fészek nélkül kellene boldogulniuk.

Miután ezt az alapigazságot megállapította. Mill megállapítja fölényét a merkantilistákkal szemben: „Látjuk tehát, hogy a profit nem a cserék közbejöttéből, hanem a munka termelőerejéből keletkezik; egy ország összprofitját mindig a munka termelőereje határozza meg, akár történik csere, akár nem. Ha nem állna fenn a foglalkozások megosztása, akkor nem volna sem vétel, sem eladás, de még mindig volna profit.” Itt tehát a csere, vétel és eladás, a tőkés termelés általános feltételei, tisztára közbejött valami, és még mindig van profit a munkaerő vétele és eladása nélkül!

Továbbá: „Ha egy ország munkásainak összessége 20%-kal termel többet bérének összegénél, akkor a profitok 20%-osak leszek, akármilyenek is az áruárak.” Ez egyrészt szerfelett sikerült tautológia, hiszen ha munkások 20%-os értéktöbbletet termelnek tőkéseik számára, akkor a profitok úgy aránylanak majd a munkások összbéréhez, mint 20:100. Másrészt abszolúte hamis, hogy a profitok „20%-osak lesznek”. Mindig kisebbeknek kell lenniük, mert a profitokat az előlegezett tőke teljes összegére számítják. A tőkés például 500 font sterlinget előlegezett, ebből 400 font sterlinget termelési eszközökben, 100 fonts sterlinget munkabérben. Ha az értéktöbblet rátája, mint feltettük, 20%, akkor a profitráta 20:500, azaz 4%, és nem 20%.

Következik egy ragyogó próbája annak, hogyan kezeli Mill a társadalmi termelés különböző történelmi formáit: „Mindenütt feltételezem a dolgok jelenlegi állását, amely kevés kivétellel mindenütt uralkodik, vagyis azt, hogy a tőkés előlegez mindent, beleértve a munkás fizetését.” Furcsa optikai csalódás mindenütt olyan állapotot látni, amely mostanáig csak kivételképpen uralkodik a földgolyón! De menjünk tovább. Mill elég jóságos elismerni, „nem abszolút szükségszerűség, hogy ez így legyen” — még olyan gazdasági rendszerben sem, ahol a munkások és a tőkések különálló osztályok.. Ellenkezőleg. „A munkás, akár egész bérösszegét illetően, várni tudna a fizetésre addig, amíg a munka teljesen elkészül, ha a fenntartásához a közbenső időben szükséges eszközök meglennének neki. De ebben az esetben a munkás bizonyos fokig tőkés lenne, aki tőkét fektetett az üzletbe és az ennek továbbviteléhez szükséges alap egy részét szolgáltatta.” Éppen ilyen joggal mondhatná Mill, hogy az a munkás, aki önmagának nemcsak a létfenntartási eszközöket, hanem a munkaeszközöket is előlegezi, a valóságban saját maga bérmunkása. Vagy hogy az amerikai paraszt saját maga rabszolgája, csakhogy önmagának, nem pedig idegen úrnak robotol.

Miután Mill ilyen világosan bebizonyította nekünk, hogy a tőkés termelés, még ha nem is létezett, mégis mindig léteznék, most elég következetes bebizonyítani azt, hogy még akkor sem létezik, amikor létezik: „És még az előbbi esetben is” (ha a tőkés a bérmunkásnak valamennyi létfenntartási eszközét előlegezi) „a munkást ugyanabból a szempontból nézhetjük” (azaz mint tőkést). „Mert amennyiben munkáját a piaci áron alul” (!) „adja oda, úgy tekinthetjük, mintha előlegezné a különbözetet” (?) „vállalkozójának stb.”¹¹ A valóságban a munkás a tőkésnek egy hét stb. folyamán ingyen előlegezi munkáját, hogy a hét stb. végén megkapja ennek piaci árát; ez teszi őt. Mill szerint, tőkéssé! A lapos síkságon földkupacok is dombnak látszanak; mai burzsoáziánk laposságát felmérhetjük „nagy szellemei” kaliberén.

¹ „A tőkés vállalkozóknak mint megkülönböztetett osztálynak maga a létezése az ipar termelékenységétől függ.” (Ramsay: „An Essay on the Distribution of Wealth”, 206. old.) „Ha mindegyik ember munkája csak arra volna elég, hogy saját táplálékát megszerezze, akkor nem lehetne tulajdon.” (Ravenstone: „Thoughts on the Funding System etc.”, 14. old.)
²Egy nemrégiben végzett számítás szerint csak a már kikutatott földtájakon még legalább négymillió emberevő él.
³„Amerika vad indiánjai között csaknem minden a munkásé, 100 részből 99-et a munka számlájára kell írni. Angliában a munkásnak talán 2/3 sem jut.” („The Advantages of the East India Trade etc.”, 72—73. old.)
⁴Diodorus Siculus: „Historische Bibliothek”, I. könyv LXXX. fej.
⁵„Az első” (a természetes gazdagság), „minthogy nemesebb és előnyösebb, gondtalanná, önhitté és minden szertelenségre hajlóvá teszi a népet; míg a második éberséget, tudományt, művészeteket és állambölcsességet kényszerít ki.” („England’s Treasure by Foreign Trade. Or the Balance of our Foreign Trade is the Rule of our Treasure. Written by Thomas Mun of London, Merchant, and now published for the common good by his son John Mun", London 1669, 181—182. old.) „Éppúgy nem tudok elgondolni nagyobb átkot egy nép összessége számára, mint azt, hogy olyan földdarabra vessék, ahol a létfenntartásra és táplálékra szolgáló termékek nagymértékben maguktól adottak és az éghajat kevés gondoskodást követel vagy enged ruházatra és födélre [...] lehet egy véglet a másik oldalon is. Az olyan talaj, amely képtelen munka révén teremni, éppen olyan rossz, mint az, amely bőségesen terem minden munka nélkül.” („An Inquiry into the Present High Price of Provisions”, London 1767, 10. old.)
⁶Annak szükségessége, hogy a Nílus mozgásának periódusait kiszámítsák, megteremtette az egyiptomi csillagászatot és vele a papi kasztnak mint a mezőgazdaság vezetőjének uralmát. „A napfordulat az évnek az a pillanata, amikor megkezdődik a Nílus áradása, és amelyet az egyiptomiaknak a legnagyobb gondossággal kellett megfigyelniük [...] Ez a tropikus év volt az, amit fontos volt jelezniük, hogy földművelő munkáikban tájékozódjanak. Meg kellett tehát keresniük az égen visszatértének egy látható jelét.” (Cuvier: „Discours sur les révolutions du globe”, Hoefer kiadása, Párizs 1863, 141. old.)
⁷ Az államhatalom egyik anyagi alapzata India össze nem függő kicsiny termelési organizmusai fölött a vízellátás szabályozása volt. India mohamedán uralkodói ezt jobban megértették, mint angol utódaik. Csak az 1866-os éhínségre emlékeztetünk, amely a Bengáliai Elnökség orissai kerületében több mint egymillió hindu életébe került.
⁸ „Nincs két ország, amely egyenlő számú létszükségleti javat egyenlő bőségben és ugyanazzal a munkamennyiséggel szolgáltat. Az emberek szükségletei nőnek vagy csökkennek az éghajlatnak a szigorával vagy mérsékeltségével, amely alatt élnek; következésképpen az ipar aránya, amelynek űzésére a különböző országok lakóit a szükség kötelezi, nem lehet ugyanaz, sem az nem vihető keresztül, hogy a változat fokát másképp állapítsák meg, mint a meleg és a hideg fokai által; amiből az az általános következtetés vonható le, hogy a bizonyos számú ember számára szükséges munkamennyiség hideg éghajlatok alatt a legnagyobb és melegek alatt a legkisebb; mert az előbbiek alatt nemcsak az embereknek van szükségük több ruhára, hanem a földnek is több művelésre, mint az utóbbiak alatt.” („An Essay on the Governing Causes of the Natural Rate of Interest”, London 1750, 59. old.) E korszakalkotó névtelen írás szerzője J. Massie. Hume ebből vette kamatelméletét.
⁹ „Minden munkának kell” (úgy látszik ez is a droits és devoirs du citoyen-hez [a polgár jogaihoz és kötelességeihez] tartozik) „egy többletet hagynia.” (Proudhon)
¹⁰ F. Schouw: „Die Erde, die Pflanzen und der Mensch”, II. kiad., Lipcse 1854, 148. old.
¹¹ J. St. Mill: „Principles of Political Economy”, London 1868, 252—253. old. elszórtan {A fenti helyeket a „Tőke” francia kiadása nyomán fordítottuk. — F. E.}

Következő rész: Tizenötödik fejezet — A munkaerő árának és az értéktöbbletnek nagyságváltozásai

Tartalomjegyzék