Azután, hogy a proletariátus Oroszországban a politikai hatalmat meghódította (1917. október 25-én, az új naptár szerint november 7-én), az első hónapokban úgy tűnhetett fel, hogy az elmaradott Oroszország és az előrehaladott nyugateurópai országok közötti óriási különbségek következtében a proletariátus forradalma ez utóbbi országokban igen kevéssé fog hasonlítani a mienkre. Most már meglehetősen sok nemzetközi tapasztalattal rendelkezünk és ezek a tapasztalatok minden kétséget kizáróan amellett szólnak, hogy forradalmunk egyes alapvető vonásai nem helyi, nem különleges nemzeti, nem csupán orosz, hanem nemzetközi jelentőségűek. És én itt nem a szónak abban a tágabb értelmében beszélek nemzetközi jelentőségről, hogy forradalmunknak nem egyik-másik vonása, hanem valamennyi alapvető vonása és sok másodrangú vonása is nemzetközi jelentőségű azért, mert forradalmunk kihat a világ minden országára. Nem, forradalmunk egyes alapvető vonásainak a szó legszorosabb értelmében, azaz olyan értelemben kell nemzetközi jelentőséget tulajdonítani, hogy nemzetközi érvényűek, vagyis történelmileg elkerülhetetlen, hogy nemzetközi méretekben megismétlődjék az, ami nálunk történt.
Persze igen nagy hiba volna, ha túloznánk ezt az igazságot, ha forradalmunk egyes alapvető vonásain túlmenően is kiterjesztenünk érvényességét. Ugyanúgy hiba volna az is, ha szem elől tévesztenénk, hogy mihelyt a proletárforradalom legalább egy előrehaladott országban győz, minden valószínűség szerint éles fordulat következik majd be: nevezetesen, Oroszország röviddel ez után nem minta-ország, hanem („szovjet" és szocialista értelemben) ismét elmaradott ország lesz.
Ám az adott történelmi időpontban az a helyzet, hogy az orosz minta a világ minden országának mutat egyet-mást, méghozzá igen lényegeset, elkerülhetetlen és nem is távoli jövőjükből. A világ előrehaladott munkásai már régen megértsék ezt, és még gyakrabban nem is annyira megértették, mint inkább forradalmi osztályösztönükkel megsejtették, megérezték. Ezzel magyarázható a szovjethatalom, s ugyanígy a bolsevik elmélet és taktika alapjainak (a szó szoros értelmében vett) nemzetközi „jelentősége”. Ezt nem értették meg a II. Internacionálé olyan „forradalmi” vezérei, mint Kautsky Németországban, Otto Bauer és Friedrich Adler Ausztriában, akik éppen ezért reakciósoknak, a legrosszabbfajta opportunizmus és szociálárulás védelmezőinek bizonyultak. Többek között egy Bécsben, 1919-ben, „A világforradalom” („Weltrevolution”. Sozialistische Bücherei, Heft; Ignaz Brand) címmel megjelent névtelen brosúra különösen szemléltetően tárja elénk az egész gondolatmenetet és gondolatkört, helyesebben a gondolathiánynak, a vaskalaposságnak, az aljasságnak és a munkásosztály érdekei elárulásának egész feneketlen mélységét — még hozzá a „világforradalom” eszméjének „védelmezését” hangoztató frázisok mártásában feltálalva.
„Jelenleg azonban (1848-cal ellentétben) feltehető, hogy a szlávok nemcsak hogy a forradalmi népek sorába léptek, hanem a forradalmi gondolat és a forradalmi cselekvés súlypontja is egyre jobban a szlávok felé tolódik el. A forradalom központja nyugatról keletre tolódik el. A XIX. század első felében a forradalom központja Franciaországban, időnként Angliában volt. 1848-ban Németország is a forradalmi nemzetek sorába lépett [...] Az új évszázad olyan eseményekkel kezdődik, amelyek arra a gondolatra késztetnek, hogy a forradalom központjának további eltolódása várható, mégpedig Oroszországba [...] Oroszország, amely annyi forradalmi kezdeményezést vett át Nyugattól, most talán képes arra, hogy maga legyen Nyugat forradalmi erőforrása. Meglehet, hogy a lángra lobbanó orosz forradalmi mozgalom lesz az a roppant tényező, amely kiirtja az ernyedt nyárspolgáriasságot és a hidegen számító politikai kontárkodásnak sorainkban terjedni kezdő szellemét, s újból lobogó lángra lobbantja majd a harci kedvet, a mi nagy eszményeink iránti lelkes odaadást. Oroszország már régen nem az az ország, amely Nyugat-Európa szempontjából egyszerűen a reakció és az abszolutizmus támasza. A dolog most alighanem éppen fordítva áll. Nyugat-Európa válik az oroszországi reakció és abszolutizmus támaszává [...] A cárral az orosz forradalmárok talán már rég elbántak volna, ha nem kellene egyúttal szövetségese — az európai tőke — ellen is harcolniuk. Reméljük, hogy ezúttal sikerül nekik mindkét ellenséggel elbánniuk, és hogy az új „szent szövetség” gyorsabban omlik majd össze, mint elődei. De bárhogy végződjék is az Oroszországban most folyó harc, a vértanúk — akiket, sajnos, túlontúl nagy számban fog szülni — nem ontják hiába vérüket, szenvedésük nem lesz hiábavaló. A kiontott vér és a szenvedés meg fogja termékenyíteni az egész civilizált világon a társadalmi forradalom hajtásait, bujább és gyorsabb növésre fogja serkenteni ezeket a hajtásokat. 1848-ban a szlávság kemény fagy volt, amely elpusztította a népek tavaszának virágait. Most talán a vihar szerepét szánta neki a sors, amely megtöri a reakció jegét és feltartóztathatatlanul meghozza a népek számára az új, a boldog tavaszt.“
Jól írt 18 évvel ezelőtt Karl Kautsky!
Következő rész: II — A bolsevikok sikerének egyik alapvető feltétele