Író: Jonathan Horelick
Először megjelent: "Diversion" 1. szám (1973).
HTML/Fordítás: P.G.
Paul Avrich kronologikus beszámolója, a Kronstadt, 1921, a tipikus képviselője a történész szakember elégtelenségének. A vizsgálódás úgynevezett objektív hitelessége valójában a történelmi kérdés bizonyos aspektusainak repetatív állításából áll, amelyek immáron előtételezések minden további kutatáshoz a témában. A forradalmi Kronstadt esetében a szerző csupán a sziget forradalmi népe és a moszkvai központi bürokratikus hatóság között húzódó valódi hasadás felett időzik el. Avrich annyival erőlteti csupán meg magát, hogy kijelentse a „fehér reakció” nem-létezését és egy valóban forradalmi szellem létezését az Ideiglenes Forradalmi Bizottságot alkotó „fanatikusok” között. Ennyit már csak Lenin kijelentéseiből is megtudhattunk volna forradalmi ellenfelei nézeteiről, amikor például azt mondta, hogy „nem akarják a fehérgárdistákat, nem akarják a mi hatalmunkat.” [Az OK(b)P X. Kongresszusa] Ugyanakkor ez a libertáriánus szakember a Kolumbiai Egyetemről könnyes szemekkel tér vissza utolsó elemzésében a kettős logikáján át lágyan hangoztatott elnyomáshoz:
„A tengerészek egyfelől forradalmi fanatikusok voltak, és mint a fanatikusok a történelem során mindig, ekkor is egy elmúlt korhoz tartoztak, akiknek szemében eszményeik tisztaságát beszennyezték a hatalom exigenciái. A bolsevikok másfelől győztesen lábaltak ki a véres polgárháborúból, és még nem álltak készen arra, hogy eltűrjenek bármiféle új kihívást hatalmukkal szemben. A konfliktusban mindkét fél saját céljaival és törekvéseivel összhangban cselekedett. Ha ezt mondjuk, nem tagadjuk az erkölcsi ítélkezés szükségességét. De Kronstadt olyan helyzetet mutat fel, amelyben a történész rokonszenvezhet ugyan a felkelőkkel, de el kell ismerni, hogy a bolsevikok jogosan jártak el akkor, amikor megfékezték őket.”
A könyv egyik új eleme jelentéktelen. Avrich hangsúlyozza a „harmadik forradalmat” még halálosan átható védekező szellemet. Egy önálló szovjet alapításának közepedte Kronstadt munkási és matrózai ellenálltak a katonai szakemberek közvetítette katonai tanácsoknak és maguknak a szakemberek széleskörű beavatkozásának is. A felkelés kerülte, hogy katonai támaszpontot igyekezzen felállítani Oranienbaumnál a harc korai szakaszaiban, és hogy behatoljanak a zűrzavaros Petrográdba. Ez a defekt egyszerűen a kezdetleges szerveződési szintjüket tükrözte, amely a forradalmi improvizáció kedeti pillanatában alakult ki. Nem Avrich, hanem Voline rég megírt anarchista forradalmi elemzése az, amely felfedi a győzedelmes igazságot, amelyet Kronstadt felkelői képviseltek és megéltek.
„Kronstadt volt a nép első teljesen önálló próbálkozása arra, hogy minden iga alól felszabadítsa önmagát és beteljesítse a társadalmi forradalmat. Egy olyan közvetlen, eltökélt és vakmerő próbálkozás volt, amelyet maguk a munkástömegek vittek véghez politikai pásztorok, vezetők vagy gyámok nélkül.”
A forradalmi elmélet egyik fő sarokköve került végre angol nyelven kiadásra, ötven évvel annak eredeti megjelenése után. A Történelem és osztálytudatban a fiatal Lukács György filozófiai szélsőségességét tanúsítja, amely kettős jelentőségű: egyszer a dialektikus elmélet szélsőséges kifejezése és ugyanakkor a bolsevik polemizáció ideológiai eszköze. A húszas évek körülményei között, az elidegenedés kritikai fogalmának mint a szélsőséges történelmi folyamat hajtóerejének újrafelfedezése egy tudományon-túli karakterrel bírt, amely döntően forradalmi volt az uralkodó ökonomizmusra való tekintettel. Lukács megérkezett, túlmutatva saját politikai kötöttségein, hogy megerősítse a dialektikus materializmus alapjaiban a lényegi kölcsönhatást a szubjektum és objektum között, és hogy leleplezze a praxis elméletének elkorcsosulását a természeti „marxi” tudomány formalizmusába és reformizmusának szemlélődő metafizikáját. Végre valaki először az eldologiasodás hatásait a kultúra és a munkahely dimenzióin túlnyúlóként értelmezi. Ugyanakkor, a történelem forradalmi átalakításáról megmutatja, hogy a proletariátus „szabad tevékenységén” múlik, akik számára a tudat központi szükségletté válik az önfelszabadításban. De ugyebár, mint mindig, a legjobb bolsevik elemzések a valóságos gyakorlatban elvetik a voluntarizmus és a determinizmus meghaladását. Ott az író megtartja a proletariátust filozófiai alanyként, cserébe külsővé tett hierarchikus reprezentációjáért. Utolsó elemzésében a Kommunista Párt lesz az osztálytudat szervezett formájává.
„Azt jelenti, hogy az egyénnek tudatosan alá kell rendelnie magát azon összakaratnak, amely a valóságos szabadság életre hívására hivatott.”