Író: Antonio Gramsci
Először megjelent: "L’Ordine Nuovo" 2. évfolyam, 9. szám; (1920. július. 3. 1-2.)
Forrás: Évkönyv 2025 - A Nemzetközi Munkásmozgalom Történetéből; A fordításokat a marxists.org rendelkezésére bocsátották, a copyright az Évkönyvet illeti.
Fordítás: Kis Aladár
HTML: P.G.
A tömegek közvetlen akciója nem lehet más, csak kimondottan romboló jellegű. Ha a tömegek olyan jelszót kapnak, amely őket a tőkésosztály magán- és köztevékenysége fölötti ellenőrzés gyakorlására felszólítja, akkor a tömegek akciója csak az egész államgépezet szétzúzásához vezethet. A proletariátus elfogadta a jelszót: ellenőrizni kell a közlekedést, hogy ne induljanak az orosz forradalom ellenségei részére fegyver- és lőszerszállítmányok, ne induljanak el áruszállítmányok Magyarországra a mágnások részére, ne történjenek csapatösszevonások, amelyeknek célja, hogy újból háborút robbantsanak ki a Balkánon és egész Európában; mindezek után elkerülhetetlen volt, hogy el ne jussunk az anconai tényekhez, a fegyveres felkeléshez.1
A munkástömegek közvetlen akciója éppen azért forradalmi, mert elsősorban romboló jellegű. Minthogy a munkásosztálynak nincs hatalma az ipar irányítása fölött, ezért természetes, hogy a megszerzett gazdasági hatalmat az ipari fegyelem, az egész ipari fegyelem szétzúzására próbálja meg felhasználni. Minthogy a munkásosztálynak a hadseregben ugyanaz a helyzete, mint a gyárban, minthogy éppúgy a gyárban, mint a hadseregben egy olyan fegyelemnek és egy olyan törvénynek kell magát alávetnie, amelynek megalkotásához nem volt köze, természetes, hogy a hadsereg fegyelmét is le akarja rombolni, mégpedig teljes mértékben. Minthogy a burzsoá állam egész gépezete idegen a munkásosztály számára és az vele szemben áll, természetes, hogy minden akció, amely a kormány tevékenységének az ellenőrzésére irányul, a burzsoá államgépezet teljes szétzúzásához, fegyveres felkeléshez vezet.
A kommunisták nagyon is meg vannak győződve arról, hogy másképpen nem történhet, csak így; ezért a kommunisták nem félnek a tömegek közvetlen akcióitól és azoktól a rombolásoktól, amelyekkel ez együtt jár. Az ember attól fél, amit nem lát előre, amit nem vár, nem pedig attól, amit szükségszerűen vár, sőt amit előmozdítani is igyekszik. Mégpedig oly módon igyekszik előmozdítani, hogy a valóságon uralkodni tudjunk, hogy azt hozza ki a valóságból, amit előre lát, hogy a rombolásban már tudatosan benne legyenek az újjáépítést szolgáló elemek. Azt akarjuk elérni, hogy a törvénysértés ne a vak düh puszta elszabadulása legyen, hanem gazdasági és politikai hatalomnyerés, amely önmagát felszabadítja és lerakja fejlődésének feltételeit.
A kormány tevékenységének ellenőrzésére kiadott jelszó a vasutasok sztrájkjához, a vasutasok sztrájkja az általános sztrájkhoz,2 utána pedig az anconai zendüléshez vezetett. Minthogy a Confederazione Generale del Lavorónak3 (főképp a megbízott titkárnak) olyan fogalmai vannak a munkások által gyakorolt ellenőrzésről, mint egy angol kertésznek, minthogy a Confederazione Generale del Lavoro olyan illemtudóan akarja gyakorolni ezt az ellenőrzést, mint aki tiszteli a szabadságot, a rendet, a demokráciát, azon nyomban ezt a körlevelet küldte szét: „Magyarország és Oroszország számára azt kell tennünk, amit lehet (?!), és nem azt, amit szeretnénk. Véleményünk szerint minden kocsi zárjának feltörése azonkívül, hogy a gyakorlatban nehézkes, olyan dolog, ami következményekhez és komplikációkhoz vezet. (?!) Tevékenységeteket ezért csak a lehetőre kell korlátoznotok, és nem minden lehetőre, elkerülvén a komplikációkat.” A gazdasági élet a politikai előtt jár. Minthogy a reformisták és az opportunisták az olasz szakszervezeti mozgalom egész gépezetét a kezükben tartják, minthogy a reformistáknak és az opportunistáknak a kezében van a Szocialista Párt hatalma, ők diktálják a Párt irányvonalát és taktikáját. A Párt akciópolitikája meggyengült. A tömegmegmozdulások a parlamenti csoport számára csak arra voltak jók, hogy sikert sikerre arassanak, csak arra voltak jók, hogy a reformista képviselők megerősíthessék a pozíciójukat, hogy több babértól övezve kényelmesebben juthassanak fölfelé a kormányhatalomhoz. Emiatt történt meg, hogy az Olasz Szocialista Párt a vezetőség4 tagjainak tehetetlensége következtében napról napra veszít a tömegek fölötti erejéből és hatalmából. Ezért történhetett meg, hogy a bolognai anarchista kongresszus5 olyan nagy befolyást gyakorolt a proletártömegekre. És az történik majd, ha a kommunista csoportok nem reagálnak erőteljesen, hogy a Párt teljesen elveszti a tömegek fölötti ellenőrzést, ezek a tömegek pedig, minthogy nincs vezetőjük, az eseményektől sodortatva sokkal rosszabb helyzetbe kerülnek, mint Ausztria és Németország proletártömegei.
Minket, a L’Ordine Nuovo szerkesztőség tagjait6 és a torinói szocialistákat az áprilisi megmozdulás után az olasz tömegek előtt úgy tálaltak fel, mint akik őrültek, tüzesfejűek és fegyelmezetlenek csürhéje. A központi hivatalok vezetői nem törődnek azzal, hogy mi történik a gyárosok körében, még kevésbé azzal, hogy mi történik a munkások körében, mivel ezek a vezetők a történelmet elvont ideológiai tételek folyamának tartják (az osztályok általában, a Párt általában mint olyan, az emberiség általában), nem pedig valóságos emberek művének, akiket Péternek, Pálnak vagy Jánosnak hívnak, és akik olyanok, amilyenek a valóságban, nem pedig az időben és térben meghatározott városi vagy vidéki közösségek munkája következtében olyanok, amilyenek. Az idők gyorsan változnak (de még milyen gyorsan napjainkban!), de ezek a vezetők semmit sem látnak előre, és odáig jutottak, hogy minden eseményben az ördög farkát látják, odáig, hogy történelmi felelősségük terhét szépen rárakják a fegyelemszegők és a rakoncátlanok vállára. Eközben a torinói szekciónak megvan az az érdeme, hogy olyan akciót hajtott végre, amivel megfosztotta a reformistákat a szakszervezeti mozgalom ellenőrzésétől, előrelátva (milyen könnyű volt előrelátni), hogy a legdöntőbb pillanatokban a szakszervezeti vezetők szabotálni fogják a Párt és a tömegek akaratát. Ennek az akciónak más eredményt kellett volna hoznia, ha nem lép közbe éppen… a pártvezetőség. A torinói szekció az áprilisi megmozdulás7 előtt jelentést készített az országos tanácsnak. Ebben a jelentésben élesen bírálta a vezetőséget, mert az egyáltalán nem törődött a forradalmi szervezkedéssel, és a szekció ebben a jelentésben az erősen centralizált és felelősségteljes fegyelem megszilárdítását követelte. Sajnos a torinói szekció jelentésében foglaltak ma is időszerűek. A legutóbbi események az áprilisi torinói események súlyosbított megismétlődését jelentik. A következő paragrafus még időszerűbbé vált, mint hittük volna: „A munkásosztály pártjának léte csak akkor nyer igazolást, ha a proletariátus akcióját képes erősen összpontosítani és összehangolni, ha egy tényleges forradalmi erőt állít szembe a burzsoá állam törvényes hatalmával, és annak kezdeményező és manőverezési szabadságát korlátozni tudja. Ha a Párt nem valósítja meg az erőfeszítések egységét és egyidejűségét, ha a Párt csak lélek és akarat nélküli puszta bürokratikus szervezet, akkor a munkásosztály ösztönösen egy másik párt megalakítására törekszik és az anarchikus törekvések felé fordul. Az anarchisták éppen ezért bírálják keményen és élesen a politikai pártok központosítását és bürokratizmusát.”
Hiányzik a Pártból a forradalmi szervezkedéshez szükséges olyan szervező- és propagandamunka, amely a gyárakban, kaszárnyákban, hivatalokban lévő proletártömegek alkatához igazodik, és hogy ez a munka olyan fokon álljon, hogy a tömegeket minden forradalmi megmozdulásra beszervezhesse. Ha a Párt nem igyekszik teljesen összeolvadni a proletártömegekkel, akkor továbbra is csak egy parlamenti párt szerepét játssza, mert fél minden közvetlen akciótól, mert tele van aggodalommal, és így arra kényszerül, hogy minden nap egy lépést tegyen hátra, ezzel pedig hozzájárul a legerőtlenebb és leglaposabb reformizmus és a leggyalázatosabb kollaboráns propaganda újjászületéséhez.
A Szocialista Párt kommunista csoportjának hatalmas erőfeszítéseket kell tennie, végső soron azért, mert Olaszország, ha mindent egybevetünk, gazdasági szempontból elmaradott ország. A jelszó a következő: „Legyünk pesszimisták, ami az intelligenciát illeti, de legyünk optimisták, ami az akaratot illeti.” Ez legyen minden kommunista jelszava, aki tisztában van azokkal az erőfeszítésekkel és áldozatokkal, amelyeket attól kívánnak, aki a maga akaratából a militáns szerepét vállalta a munkásosztály soraiban.
1 Egy bersaglieri ezredet 1920. június végén Albániába akartak irányítani, a katonák azonban fellázadtak ez ellen. A felkelésre az anarchista, kommunista és republikánus erők egyaránt hatást gyakoroltak. A több napig tartó harcokat végül a helyi közigazgatás és a kormányzat által bevetett karhatalmi erőkkel sikerült csak elfojtani. 2 A torinói munkások kezdeményezésére kirobbant 1920-as áprilisi tíznapos általános sztrájkról van szó, melyet a tőkések és az állam komoly összefogás és anyagi ráfordítás, valamint masszív fegyveres represszió útján tudott csak letörni. „A forradalom ereje” című korábbi írásában – melyet az Évkönyv jelen számában szintén közreadtunk – Gramsci külön is foglalkozott az esettel, hangsúlyozva a vereség átmeneti jellegét és annak a proletariátus fejlődésére gyakorolt pozitív hozadékait. 3 Az 1906-ban alapított Confederazione Generale del Lavoro (Általános Munkakonföderáció, CGdL) a PSI fontos támaszaként szolgált. A fasiszta rendszer fokozódó elnyomó intézkedéseinek hatására 1927-ben feloszlatták, bár egyes elkötelezett aktivistái illegalitásban vagy száműzetésben tovább folytatták tevékenységüket. 1944 nyarán különböző baloldali csoportok kezdeményezése útján, Olasz Általános Munkakonföderáció (CGIL) néven újjászerveződött. A napjainkig működő szervezet Olaszország egyik legjelentősebb szakszervezeti konföderációjának számít. 4 A PSI elnöki tisztségét az első világháborút közvetlenül követő, nagyjából két-hároméves időszakban Constantino Lazzari, Arturo Vella, Nicola Bombacci és Egidio Gennari töltötték be. Az 1919-es választásokon a Párt minden korábbinál komolyabb, közel egyharmados támogatottságot szerzett, mellyel több mint 150 mandátumhoz jutott. A pártvezetés, illetve a parlamentbe bekerült képviselők politikája azonban nem állt összhangban az olasz munkásosztály széles tömegeinek radikalizálódásával. Gramsci a fentiekben mindenekelőtt erre az ellentmondásra, illetve a hatalomhoz jutott szocialista parlamenti képviselők ezzel összefüggő tevékenységére és attitűdjére céloz. 5 Az 1919 áprilisában megalapított Olasz Anarchista Kommunista Szövetség (Unione Comunista Anarchica Italiana, UCAI) első kongresszusára 1920. július 1–4. között került sor Bolognában (egyidőben az anconai lázadással). A szövetség delegáltjai a kongresszuson elfogadták az Errico Malatesta által előterjesztett programtervezetet, amely többek között az uralom és az ember ember általi kizsákmányolásának teljes felszámolására, a földbirtokosok és kapitalisták közcélú kisajátítására, valamint a kormányzat eltörlésére szólított fel. A program teljes szövegét lásd: Richards, Vernon (szerk.): Malatesta – His Life & Ideas. Freedom Press, London, 1965. 182–198. 6 A L’Ordine Nuovót mint politikai és kulturális kérdésekkel foglalkozó szocialista újságot 1919. május 1-jén alapították Torinóban. Életre hívói és első szerkesztői Antonio Gramsci, Angelo Tasca, Umberto Elia Terracini és Palmiro Togliatti voltak. Tasca azonban még az év nyarán kikerült a szerkesztőbizottságból, melynek következtében a lap hangvétele forradalmibbá vált. 7 A fent említett, általánossá váló torinói sztrájkakcióról van szó itt is.