Író: Antonio Gramsci
Először megjelent: "L’Ordine Nuovo" 1919. szeptember 13. 1-2.
Forrás: Évkönyv 2024 - A Nemzetközi Munkásmozgalom Történetéből; A fordításokat a marxists.org rendelkezésére bocsátották, a copyright az Évkönyvet illeti.
Fordítás: Kis Aladár
HTML: P.G.
A Kommunista Internacionálé alapvető téziseit a következőkben így lehetne összefoglalni:
1. Az 1914–18-as világháború a modern történelem fejlődési folyamata szörnyűségének azon mozzanatát jelenti, amelyet Marx így fejezett ki: a kapitalista világ összeomlása.
2. Csak a dolgozó osztály tudja megmenteni az emberi társadalmat a barbár pusztítástól és a gazdasági összeomlástól, amely felé a magántulajdonnal bíró osztályok dühödt és szertelen erői taszítják. Csak a munkásosztály tudja megmenteni a társadalmat akkor, ha uralkodó osztállyá szerveződik, azért, hogy a saját diktatúráját politikai-ipari területen megteremtse.
3. A proletárforradalom szükségszerűen és nem előre beütemezetten következik be. A háború által teremtett körülmények (a kollektív és egyéni élet alapvető szükségleteinek kielégítésére fordított gazdasági erőforrások teljes kimerülése, a termelőeszközök és a nemzetközi áruforgalom koncentrációja a birtokosok egy kis csoportjának a kezében, a világ minden országának gyarmati leigázása az angolszász kapitalizmus által, a tulajdonos osztály politikai erőinek nemzeti összefogása) vezethetnek ezekhez a következményekhez:
a) Vagy a dolgozó osztály megszerzi sajátos eszközeivel és módszereivel a társadalom fölötti hatalmat azért, hogy megállítsa a civilizált világ felbomlását és azért, hogy egy új társadalmi rend alapjait megvesse. Ez a társadalom majd lehetővé teszi, hogy az értékes emberi tevékenységek kibontakozzanak és ezáltal meginduljon egy erőteljes és gyors fellendülés a termelés és az együttélés magasabb formái felé.
b) Vagy a dolgozók nagy része elpusztul az éhezés és kimerültség miatt.
c) Vagy állandósul a pusztulás, a társadalom megtizedelődik mindaddig, amíg újra kialakul egy megfelelőbb viszony a kapitalista módon vezetett termelés és a fogyasztó tömegek között.
A Kommunista Internacionáléhoz való csatlakozás ezért azt jelenti, hogy meg vagyunk győződve a proletárdiktatúra megteremtésének égető szükségességéről. Ezért a proletármozgalmat a legmegfelelőbb formákban és módozatokban kell beállítani abból a célból, hogy a proletár politikai rendszer a munkások és parasztok által megvívott osztályharc szükséges és morális szakaszába lépjen. Az Internacionáléhoz való csatlakozás azt is jelenti, hogy „a proletariátus akciója és ereje” – eltérően attól, amit az Olasz Szocialista Párt által jóváhagyott 1892-es genovai program állít1 – ebben a kettős arculatban fog kifejezésre jutni:
1. A munkások és parasztok szerveződése termelései egységenként (gyár, mezőgazdasági üzem, falu, város, tartomány, nemzet) abból a célból, hogy a tömegek egy időben szokjanak hozzá az önkormányzathoz, mind politikai, mind ipari téren.
2.A kommunistáknak rendszeres és állandó propagandahadjáratot kell kifejteniük, hogy gyorsan hatalmukba tudják keríteni az ezen proletárszervezetek fölötti irányítást. Egy újfajta államban (a munkás- és paraszttanácsok államában) kell ezeket összevonni. Ebben az államban megvalósul a proletárdiktatúra a burzsoá politikai-gazdasági rendszer felbomlása után.
Ezeket az alapvető újításokat kell bevezetni az 1892. évi programba, mint olyan eredményeket, melyeket Oroszország, Magyarország, Ausztria és Németország munkásainak konkrétan átélt tapasztalataiból vontunk le, amikor azok megkísérelték a forradalom megvalósítását. Ezeket az újításokat úgy kell felfogni, mint a világkapitalista termelés ipari fejlődésének szükségszerű velejáróit, mert ezeket már az angol és amerikai munkások megvalósították, függetlenül az általános politikai helyzet előnytelen alakulásától (katonai vereség stb.). Ezeket a tapasztalatokat tehát a legfejlettebb kapitalista államokban szerzett osztályharc természetes reagálásaként kell felfognunk.
A nemzetközi munkásosztály konkrét forradalmi tapasztalatai a következő tézisekben foglalhatók össze:
1. A proletariátus diktatúrája a dolgozó, munkás- és paraszti osztály szervezeti életének legfőbb alkotóeleme. A proletariátus diktatúrájának kell a kommunista államot megteremteni, amely megszünteti az osztályokat és véget vet a kapitalista társadalom kibékíthetetlen ellentéteinek.
2. A proletárosztály jelenlegi szervezeti rendszere nem alkalmas arra, hogy kommunista módon megszervezze a termelést, sem arra, hogy benne megvalósuljon a proletariátus diktatúrája. Ez a szervezeti rendszer a következő: vannak foglalkozás szerinti egyletek (szakszervezetek), gyári egyletek (föderációk), továbbá a helyi és országos termelés együttesét összefogó szervezetek (Camera del Lavoro2 és Confederazione Generale del Lavoro3). Ez a rendszer azért jött létre, hogy rendet teremtsen az áru, a munkáltató és a munkavállaló közötti versenyben. Éppen ezen versengési jellege miatt nem alkalmas a proletárdiktatúra megvalósítására. A szakszervezet hatásos eszköz volt a munkások védelmére, minthogy ezzel a szakszervezetnek sikerült korlátoznia a kapitalista osztályok hatalmi túlkapásait és önkényeskedéseit azáltal, hogy rájuk kényszerítette az elnyomottak jogainak elismerését munkaidő és munkabér kérdésében. Ez a szervezet adminisztrációs szervezetként a proletárdiktatúrában és a szocialista társadalomban is folytatja majd ennek a feladatnak az elvégzését, amely a különböző szakmák közötti érdekellentéteket kiegyenlíti, illetve hazai és nemzetközi vonalon egységesíti a kommunista bérátlagokat.
3. A dolgozóknak az a szervezete, amely majd gyakorolja a kommunista társadalomban a hatalmat és amelyben megvalósul a proletárdiktatúra, csak a tanácsok olyan rendszere lehet, amelynek tagjait a munkahelyeken választották meg. Ezeknek a tanácsoknak olyan rugalmasaknak kell lenniük, hogy egyformán tudjanak igazodni az ipari és mezőgazdasági termeléshez. Ezek a tanácsok helyi és országos viszonylatban egymás mellé és fölé vannak rendelve, oly módon, hogy ezáltal meg tudják valósítani a dolgozó osztályok egységét a munkamegosztásból eredő szakmai egységen felül. Ez az egyesítés most is megvan a Camere del Lavoróban és a Confederazionéban [CGdL], de hiányzik a tömegek összetartó ereje, mert mind a kettő központi hivatalok és egyes vezető személyiségek szervezetlen és rendszertelen kapcsolata csupán. Ez az egységesítés a munkahelyeken ellenben nagyobb hatásfokú és állandó lesz, mert a maga élő közvetlenségében az ipari folyamat harmonikus és tagolt rendszeréből ered, mert az alkotó tevékenységre épül majd, amely testvéri egységet teremt és közös nevezőre hozza a termelők érdekeit és érzéseit.
4. Csak ilyen típusú szervezeteknek (tanácsoknak) sikerül majd tudatossá tenni az egyes munkáscsoportokat, hogy képesek legyenek megteremteni és gyakorolni is a gyár fölött a legfelső vezetést (a legfelső vezetés a gyárban folyó munka egyik funkciója), anélkül, hogy szükségük lenne a kapitalistára és a politikai hatalom által kijelölt megbízottakra. Csak ilyenfajta szervezet teszi tudatossá a termelőket, hogy az ő szervezett kis közösségük képes legyen helyettesíteni a tulajdonost és bérenceit az anyagi javak termelésének általános folyamatában, valamint a történelmi alkotás folyamatában mind a gazdasági vezetés, mind a termelésért vállalt felelősség terén.
5. Ezeknek a munkáscsoportoknak majd magasabb szervekben is együtt kell működniük, mert helyi érdekek vagy a termelés ugyanazon területén működő gazdasági osztályok kötik őket egymáshoz. Így alakul ki a tanácsok rendszere. Ezek a magántulajdonosok helyébe lépő termelői kommunák fogják majd kiküszöbölni a konkurenciát és a rosszul értelmezett szabadságot. Ezáltal lerakják a szabadság és a kommunista civilizáció alapjait, mivel a kölcsönös kapcsolatok sűrű hálója védi mindenkinek a munkából fakadó jogait és érdekeit.
6. A termelésben végzett közös munka bensőségesen összeforrasztja a dolgozókat, akik maguktól eljutnak odáig, hogy jogot formáljanak a vezetéshez, olyan arányban, amilyen arányban részt vesznek a termelésben. Gyorsan lehull majd a félig proletárgondolkozásúakról az összes misztikus, utópista, vallásos és félpolgári ideológia. Gyorsan és állandó jelleggel megszilárdul a kommunista lelkialkat, ami a forradalmi lelkesedésnek állandó élesztője, kitartó állhatatosságra tesz szert a munka vasfegyelmében, és az ilyen kommunista ellenáll a múlt minden nyílt vagy alattomos támadásának.
7. A kommunista pártnak nem lehet vetélytársa a munka belső világában. Az osztályharc jelenlegi szakaszában virágzanak az álforradalmi pártok: a keresztényszocialisták (akiknek könnyű a dolguk a parasztság között), az „igazi” szocialisták (frontharcosok, kispolgárok és mindenféle újdonságra éhes nyugtalan szellemek), az anarchisták (a kielégítetlen hiúságnak és a szeszélyes és zűrzavaros elgondolásoknak a gyülekezete). Ezek a pártok elárasztották a terepet és süketre beszélik a választókat semmitmondó frázisokkal és felelőtlen ígéretekkel, miközben fölkorbácsolják a legaljasabb szenvedélyeket. Ezeknek a pártoknak nem lesz könnyű dolguk az ipari dolgozók körében, ha ezek a dolgozók majd jogot formálnak a társadalom vezetésére, többé már nem a parlamenti vásár zaja és zűrzavara közben, hanem a munkáskommunában, a gép mellett, amelynek a munkások a rabszolgái, de amelyek majd őket fogják szolgálni.
8. A forradalom nem csoda révén jön létre, a forradalom a történelmi fejlődés dialektikus folyamata. Az ipari és mezőgazdasági munkások tanácsa, amely a munkások csoportjaiból születik meg, kiindulópontja ennek a fejlődésnek és már egy valódi lépés a kommunizmus felé. A kommunisták jelenlegi feladata: elő kell mozdítani a munkás- és paraszttanácsok keletkezését és megszaporodását. Meg kell teremteni ezek összehangolását és szerves elrendezését egészen addig, amíg a nemzeti egységet egy általános kongreszszus formájában elérjük. Ennek érdekében erős propagandát kell kifejteni a többség megszerzéséért. A nagy munkástömegekből ellenállhatatlanul előretörő hatalomnak gyors kibontakozása fogja eldönteni a két osztály heves öszszecsapását, valamint a proletárdiktatúra megszilárdulását. Ha a forradalom alapjait nem a termelőmunka belső világába helyezzük, a forradalom csak üres szólam, ködös mítosz, hazug Fata Morgana, délibáb marad. A zűrzavar, a munkanélküliség, az éhség fogja felfalni és elpusztítani a legjobb szándékú és a legéleterősebb proletár energiákat.
1 Az 1892. augusztusi genovai program az olasz munkások elé egyfelől az életfeltételeik azonnali javításáért vívott küzdelmet tűzte ki célul munkakamarák és szakmai egyesületek munkája révén, másfelől a proletariátus emancipációjának megvalósítását hirdette a közhatalom meghódítása útján, ennek részeként pedig az uralkodó osztály gazdasági és politikai kisajátításán keresztül. A párt genovai programjának pontjait lásd itt: https://www.socialismoitaliano1892.it/2017/09/26/congressi/ 2 A Camere del Lavoro (Munkakamarák) az Általános Munkakonföderáció (CGdL) szakszervezeteinek területi alapú tömörülései voltak az 1890-es évek elejétől kezdve. Feladatuk a tőke és a bérmunka közötti közvetítés volt. 3 Az 1906-ban alapított Confederazione Generale del Lavoro (Általános Munkakonföderáció, CGdL) a PSI fontos támaszaként szolgált. A fasiszta rendszer fokozódó elnyomó intézkedéseinek hatására 1927-ben feloszlatták, bár egyes elkötelezett aktivistái illegalitásban vagy száműzetésben tovább folytatták tevékenységüket. 1944 nyarán különböző baloldali csoportok kezdeményezése útján, Olasz Általános Munkakonföderáció (CGIL) néven újjászerveződött. A napjainkig működő szervezet Olaszország egyik legjelentősebb szakszervezeti konföderációjának számít.