Antonio Gramsci

Új fejedelem

Széljegyzetek Machiavelli politikájához

Written:
Source: Antonio Gramsci, Új fejedelem, Magyar Helikon, 1977
First Published:
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org) 2003
Transcription / HTML: inessa / Stevan Gostojić
Copyleft: Marxists Internet Archive (www.marxists.org) 2003. Permission is granted to copy and/or distribute this document under the terms of the GNU Free Documentation License

A fejedelem¹

alapvető vonása az, hogy nem rendszerezett érteke­zés, hanem „eleven” könyv, s a „mítosz” drámai for­májában ötvözi a politikai ideológiát és a politikai tudományt. Machiavelli előtt a politikai tudomány megjelenési formája az utópia és a skolasztikus érte­kezés volt, ő viszont koncepcióját fantasztikus és mű­vészi formába öntötte, így az elméleti és racionális elemet egy hadvezér személyesíti meg, olyasvalaki, aki érzékletes és „antropomorf” jelképe a „kollektív akaratnak”. Machiavelli nem elvek és cselekvési módszerek ismérveinek pedáns taglalásán és rend­szerezésén keresztül mutatja be egy meghatározott politikai célra irányuló kollektív akarat kifejlődését, hanem mint egy konkrét személy minőségét, jellem­vonásait, kötelességeit és szükségességét, s így meg­mozgatja a művészi fantáziáját annak, akit meg akar győzni, és konkrétabb formát ad a politikai szenvedélyeknek.^*

Machiavelli könyvét úgy is lehetne tanulmá­nyozni, mint a soreli³ „mítosz”, azaz egy olyan poli­tikai ideológia történelmi példáját, amely nem hűvös utópiaként mutatkozik meg, sem pedig doktrinér okoskodásként, hanem mint konkrét fantázia ered­ménye, s szétszórt és atomizált népre hat, hogy fel­szítsa és megszervezze a nép kollektív akaratát. A fejedelem utópikus jellege abban áll, hogy a feje­delem nem létezett a történeti valóságban, s a szerző nem is egy objektív fizikai valójában létező ember vonásaival ruházza fel, hanem puszta elméleti abszt­rakcióként, az ideális vezető, hadvezér szimbóluma­ként állítja az olasz nép elé, de a befejező részben, amikor egy „valóban létező” fejedelmet idéz meg, Machiavelli összefoglalja és élettel tölti meg a szenvedélynek és a mítosznak azokat az elemeit, amelyek nagy hatása drámai lendülettel vonulnak végig az egész kis köteten. Machiavelli végig azt taglalja, milyennek kell lennie a fejedelemnek, hogy az új állam megalapításához vezethesse a népet, és a fejte­getést logikai szigor, tudományos távolságtartás jellemzi; a befejező részben Machiavelli eggyé válik a néppel, azonosul vele, de nem egyfajta „általában” vett néppel, hanem azzal a néppel, amelyet előző fejtegetésével meggyőzött, amelynek lelkiismeretévé és kifejezőjévé válik, amellyel egynek érzi magát: úgy tetszik, az egész „logikai” munka csupán a nép belső monológja, a nép tudatában lezajló és szenve­délyes kiáltásba torkolló belső eszmefuttatás. A szen­vedély az önvizsgálatból ismét „szeretetté” válik, lázzá, cselekvési fanatizmussá. Ezért van azután, hogy A fejedelem epilógusa nem külsőleges, nem kívülről „ráakasztott”, nem szónoki valami, hanem csakis úgy értelmezhető, mint a mű szükséges eleme, sőt mint az az elem, amely megadja az egész mű igazi fényét, és mintegy „politikai kiáltvánnyá” teszi.

Meg lehet vizsgálni, vajon Sorel miért nem jutott el a mítosz-ideológia koncepciótól a politikai párt megértéséig, s miért állt meg a szakszervezet fogal­mánál. Igaz, hogy Sorel értelmezésében a „mítosz” nem a szakszervezetben - egy kollektív akarat szer­vezetében - találta meg a legmagasabb szintű kifeje­ződését, hanem a szakszervezeteknek és egy már mű­ködő kollektív akaratnak a gyakorlati cselekvésében, e cselekvés legmagasabb rendű megvalósulása pedig az általános sztrájk lett volna, azaz egy - mondhatni - „passzív tevékenység”, melynek jellege ne­gatív és előzetes (pozitív jelleget csak az egyesült akaratok között elért megegyezés adhat), olyan tevé­kenység, amely nem készül arra, hogy „aktív és konstruktív” szakaszba lépj én. Sorelnél tehát két szük­ségszerűség harcolt egymással: a mítoszé és a mítosz kritikájáé, mivel „minden előre megszabott terv utópikus és reakciós”. A megoldást így Sorel az irracionális, az „önkényes” impulzusának (a bergsoni^** „életlendület” értelmében), azaz a „spontanei­tás” impulzusának engedi át.

De vajon lehetséges-e „nem konstruktív” mítosz, elképzelhető-e a Sorel-féle intuíciók keretében olyan eszköz, amely a kollektív akaratot puszta kialakulá­sának kezdeti és elemi szakaszában hagyja, elkülönül tőle („elszakad” tőle) - még ha erőszakkal, azaz a meglevő erkölcsi és jogi viszonyok lerombolásával is -, s mégis kézzelfogható eredményekkel jár? Vajon ez a kollektív akarat, ha ilyen elemi módon jön létre, nem szűnik-e meg rögtön létezni, nem aprózódik-e szét olyan egyes akaratok végtelen sokaságává, ame­lyek különböző s egymáshoz képest ellentmondásos utakon közelítenek a pozitív szakasz felé? Arról nem is szólva, hogy rombolás, tagadás nem létezik impli­cit építés, állítás nélkül, mégpedig nem „meta­fizikus” értelemben vett, hanem gyakorlatilag, azaz politikailag, pártprogramként létező építés nélkül. Ebben az esetben azt láthatjuk, hogy a spontaneitás mögött merőben mechanisztikus felfogás húzódik meg, a szabadság (önkényesség-életerő) mögött maximális determinizmus, az idealizmus mögött abszolút materializmus.

Az új fejedelem, a fejedelem mint mítosz nem lehet valóságos személy, konkrét egyén; csak szervezet lehet; összetett társadalmi elem, amelyben máris konkrét formát kezd ölteni a cselekvésben felismert és részben érvényre jutó kollektív akarat. Ezt a szer­vezetet már létrehozta a történelmi fejlődés, s ez a szervezet a politikai párt: az első sejt, amely tartal­mazza a politikai akarat potenciálisan egyetemessé és totálissá váló csíráit. A mai világban konkrét egyén csak olyan közvetlen és azonnali történelmi-politikai cselekvést személyesíthet meg mitikusán, amelyet gyors, sőt villámgyors eljárás szükségessége jellemez; a gyorsaságot csak oly nagy, közvetlen veszély teheti szükségessé, amely a szenvedélyek és a fanatizmus gyors felhevülésére vezet, s megsemmisíti a kritikai érzéket és a maró iróniát, mindazt, ami szétrombol­hatja a hadvezér „karizmatikus” jellegét (ahogy Boulanger⁶ kalandjának esetében történt). De az ilyenfajta konkrét cselekvés - éppen természeténél fogva - nem lehet átfogó és szerves jellegű: majdnem mindig a restauráció és az újjászervezés típusába tar­tozik, nem pedig olyan típusba, amilyen az új álla­mok és új nemzeti és társadalmi struktúrák megala­pozására jellemző (mint Machiavelli A fejedelmének esetében; itt a restauráció aspektusa szónoki elem volt csupán, azaz ahhoz az irodalmi elképzeléshez kötődött, amely Itáliát Róma utódaként fogta fel, s amely szerint a cél Róma rendjének és hatalmának restaurálása lett volna)^***, „defenzív” típusú, nem pedig eredeti, alkotó jellegű, vagyis feltételezi, hogy a már létező kollektív akarat kimerült, szétszóródott, veszélyes és fenyegető, de nem döntő és nem ka­tasztrofális összeomlás áldozata lett, s újjászervezése, megerősítése a cél, nem pedig az, hogy ex novo, ere­deti módon jöjjön létre kollektív akarat, s hogy konk­rét és racionális célok felé irányuljon ugyan, de úgy, hogy e célok konkrétságát és racionalitását tényleges és egyetemesen ismert történelmi tapasztalat még nem igazolta és nem tette kritika tárgyává.

A „mítosz” soreli koncepciójának elvont jellegét mutatja Sorelnek a jakobinusokkal szemben érzett (és az erkölcsi undor szenvedélyes formáját öltő) ellenszenve, márpedig a jakobinusok kétségkívül „kategorikus megtestesítői” voltak Machiavelli Feje­delmének. Az új fejedelem egy részének a jakobinizmussal kell foglalkoznia (a fogalom teljes történelmi és konceptuális értelmében) mint annak példájával, hogyan alakult ki konkrétan, és hogyan működött egy kollektív akarat, amely legalábbis néhány szem­pontból ex novo, eredeti alkotás volt. Meg kell továbbá határozni, mit jelent ma a kollektív akarat és általában a politikai akarat; az akarat mint a törté­nelmi szükségszerűség aktív tudata, mint egy való­ságos és tényleges történelmi dráma főszereplője.

Az első részek egyikét éppen a „kollektív akarat­nak” kellene szentelni, s a kérdést a következőképpen kellene felvetni: „Mikor mondható el, hogy fenn­állnak a nemzeti-népi kollektív akarat létrejöttének és fejlődésének feltételei?” Ezt követné az adott or­szág társadalmi struktúrájának történelmi (gazdasági) elemzése és az ilyen akarat létrehozására irányuló évszázados kísérleteknek, valamint az egymást kö­vető kudarcok okainak „drámai” bemutatása. Vajon Itáliában miért nem jött létre Machiavelli idejében az abszolút monarchia? Egészen a Római Biroda­lomig kell visszanyúlni (a nyelv, az értelmiség kérdé­se stb.), meg kell érteni a középkori városállamok funkcióját, a katolicizmus jelentőségét stb.: azaz összefoglalóan, de pontosan fel kell vázolni az egész olasz történelmet.

A nemzeti-népi kollektív akarat létrehozására irá­nyuló kísérletek sorozatos kudarcának okait bizonyos társadalmi csoportok létében kell keresni, amelyek a városállamok polgárságának felbomlásából jöttek létre, továbbá más csoportok sajátos jellegében, ame­lyek Itáliának mint az egyház székhelyének és a szent Római Birodalom letéteményesének stb. nemzetközi szerepét tükrözik. Ez a szerep és a belőle következő helyzet olyan belső állapotokat hoz létre, amelyeket „korporatív gazdasági” viszonyoknak lehet nevezni, vagyis olyan helyzetet, amely a feudális társadalmak legrosszabb, legkevésbé haladó és leginkább stagnáló formáját jelenti: mindig is hiányzott és sohasem jöhe­tett létre hatékony jakobinus erő, márpedig más or­szágokban éppen ez az erő hozta létre és szervezte meg a nemzeti-népi kollektív akaratot, s alapította meg a modern államokat. Végül is léteznek-e, fenn­állnak-e ennek az akaratnak az előfeltételei, azaz milyen a viszony e feltételek és a gátló erők között? A hagyományos gátló erőket a földbirtokos arisz­tokrácia és általánosabb értelemben a földbirtok képviselte a maga összességében, a maga jellegzetesen olasz vonásával, tudniillik azzal, hogy sajátos „vidéki burzsoázia” volt; az élősdiségnek ezt az örökségét a városállamok burzsoáziájának mint osztálynak a szétesése hagyta a modern időkre (a száz város, a csend városai⁷). A pozitív feltételeket olyan városi társadalmi csoportok létezésében kell keresni, ame­lyek megfelelő fejlettségi szintre jutottak el az ipari termelés területén, s történelmi-politikai műveltségük elért egy meghatározott színvonalat. A nemzeti-népi kollektív akarat kialakulása teljesen lehetetlen, ha a földművelő parasztok nagy tömegei nem törnek be egyidejűleg a politikai életbe. Ez volt Machiavelli szándéka a nemzetőrség reformjával, ezt hajtották végre a jakobinusok a francia forradalomban, ebben a felismerésben kell látni Machiavelli korai jakobinizmusát, nemzeti forradalomelméletének (többé-kevésbé termékeny) csíráját. Az 1815 utáni történe­lem bőségesen bizonyítja, milyen erőfeszítéseket tettek a hagyományos osztályok, hogy megakadá­lyozzák egy ilyenfajta kollektív akarat kialakulását, hogy fenntartsák a gazdasági-korporatív hatalmat egy passzív egyensúlyban levő nemzetközi rendszerben.

Az új fejedelem

fontos részének kell foglalkoznia a szellemi és erkölcsi reform kérdésével, azaz a vallás, avagy a világnézet kérdésével. Ezen a téren is a jakobinizmus hiányával és a jakobinizmustól való féle­lemmel találkozunk a hagyományos felfogásban (e félelem legutóbbi filozófiai kifejeződése Croce malthusiánus magatartása a vallással szemben). Az új fejedelem, természeténél fogva, szellemi és er­kölcsi reform szószólója és szervezője kell hogy legyen, mert csak így teheti lehetővé, hogy a népi-nemzeti kollektív akarat a modern civilizáció maga­sabbrendű és totális formájának megvalósítása felé fejlődjék tovább.

A munka vázául két alapvető szempontnak kellene szolgálnia: a nemzeti-népi kollektív akarat kialaku­lása, amelynek az új fejedelem egyszersmind szer­vezője és aktív, cselekvő megnyilvánulása, illetve a szellemi és erkölcsi reform. A konkrét program­pontokat az első részben kellene tárgyalni, vagyis „drámai módon” kellene adódniok a fejtegetésből, nem hideg és pedáns okoskodásként.

Lehetséges-e kulturális reform, azaz a társadalom elnyomott rétegeinek kulturális felemelkedése anél­kül, hogy előzőleg gazdasági reform menne végbe, s megváltoznék a társadalmi helyzet és a gazdasági világ? Így hát a szellemi és erkölcsi reform szükség­képpen a gazdasági reformprogramhoz kötődik, sőt a gazdasági reformprogram éppen minden szellemi és erkölcsi reform megnyilvánulásának konkrét for­mája. Fejlődése során az új fejedelem felbolydítja a szellemi és erkölcsi viszonyok egész rendszerét, mivel fejlődése éppen azt jelenti, hogy minden csele­kedet kizárólag az új fejedelem szempontjából ítél­tetik hasznosnak vagy károsnak, erényesnek vagy pedig bűnösnek, tehát aszerint, hogy növeli-e hatal­mát, vagy pedig ellene szegül. A fejedelem a tuda­tokban elfoglalja az istenség vagy a kategorikus imperatívusz helyét, újfajta világiságnak, s az egész élet és az összes szokásviszonyok teljes elvilágiasodásának alapjává válik.

A politika tudománya

A gyakorlat filozófiája⁸ akkor újította meg alapvetően a politika és a történelem tudományát, amikor kimutatta, hogy elvont, állandó és megváltoztathatatlan „emberi természet” (ez a fogalom kétségkívül a vallásos gondolatból és a transzcendenciából ered) nem létezik; az emberi természet a történetileg meghatározott társadalmi viszonyok összessége, azaz történelmi tény, és bizo­nyos határok között kimutatható a filológia és a kri­tika eszközeivel. Ezért a politikai tudományt közvetlen tartalmában (és logikus megfogalmazásában is) fejlődésben levő szervezetként kell felfogni. Meg kell azonban jegyezni, hogy Machiavellinek a politikáról alkotott felfogását (vagyis írásainak azt az implicit megállapítását, hogy a politika önálló tevékenység, és megvannak a maga elvei és törvényei, s ezek kü­lönböztetik meg az erkölcstől és a vallástól - ezt a nagy filozófiai jelentőségű gondolatot, amely implicite megújítja az erkölcs és a vallás felfogását, azaz az egész világképet) még ma is vitatják és tagad­ják, s e gondolat még mindig „nem ment át a köz­tudatba”. Mit jelent ez? Vajon csak azt, hogy máig sem ment végbe, máig sem vált a nemzeti kultúra nyilvános és nyilvánvaló formájává a szellemi és er­kölcsi forradalom, amelynek elemei in nuce⁹ megta­lálhatók Machiavelli hagyatékában? Vagy mindössze aktuális politikai jelentősége van, a kormányzók és a kormányzottak közötti szakadékra mutat rá, a két létező kultúrát állítja szembe: a kormányzókét és a kormányzottakét; azt világítja meg, hogy az ural­kodó osztálynak, így az egyháznak az egyszerű embe­rekkel szembeni magatartását két szükséglet határoz­za meg: egyrészt nem akar elszakadni tőlük, másrészt meg akarja tartani őket abban a meggyőződésben, hogy Machiavelli képében maga az ördög kísért?

Felvetődik tehát a kérdés, mi volt Machiavelli jelentősége a maga korában, és milyen célokat állí­tott maga elé, amikor könyveit, elsősorban A fejedelmet megírta. Machiavelli elmélete a maga ide­jében nem pusztán „könyvszagú” dolog, nem elszi­getelt gondolkodók monopóliuma, nem beavatottak kezén forgó titkos könyv volt. Machiavelli nem a kö­zépkor és a humanizmus értekezéseinek szigorú stílusában írt, ellenkezőleg, stílusa a cselekvés em­beréé, aki cselekvésre akar ösztönözni, pártkiált­ványba illő. Foscolo¹⁰ „moralizáló” értelmezése ter­mészetesen téves; mégis igaz, hogy Machiavelli fel­tárt valamit, nem pedig egyszerűen elméleti szintre emelte a létezőt; de mi volt a feltárás célja? Morális vagy politikai volt-e ez a cél? Úgy szokás fogalmaz­ni, hogy Machiavellinek a politikai tevékenységre vonatkozó normáit „alkalmazzák, de nem hangoz­tatják”; a nagy politikusok - mint mondani szokás - azzal kezdik, hogy elátkozzák Machiavellit, antimachiavellistának mondják magukat, de csakis azért, hogy azután „a makulátlanság köntösében” alkal­mazhassák az ő normáit. Nem volt-e Machiavelli túlságosan kevéssé machiavellista, nem tartozott-e azok közé a „beavatottak” közé, akik balga módon másokat is megtanítanak a „mesterfogásokra”, míg a vulgáris machiavellizmus éppen az ellenkezőjét ajánlja? Elvont értelemben igaz Croce megállapítása, hogy mivel a machiavellizmus tudomány, mind a reakciósoknak, mind a demokratáknak hasznára le­het, mint ahogy a tőrvívás művészetét egyaránt fel­használják nemesurak és útonállók, megtámadottak és gyilkosok, s hogy Foscolo megállapításait így kell értelmezni. Machiavelli maga is megjegyzi, hogy az általa leírt dolgokat a történelem legnagyobb alakjai alkalmazzák, és mindig is alkalmazták; így hát nem valószínű, hogy azokat akarná okítani, akik „már tudnak”, stílusa nem a szenvtelen tudományos tevé­kenységé, s az sem feltételezhető, hogy a politika tudományára vonatkozó tételeihez filozófiai speku­láció útján jutott el. Ez ebben a tárgyban csodával lett volna határos az ő korában, hiszen ma is annyi ellentmondásba, ellenállásba ütközik.

Feltételezhető tehát, hogy Machiavelli azokra gon­dolt, „akik nem tudnak”, hogy azoknak a politikai nevelésére szánta el magát, „akik nem tudnak”, s ez a politikai nevelés nem negatív, alanya nem a zsar­nokgyűlölő, mint ahogy Foscolo értelmezni látszik, hanem pozitív, alanya pedig az, akinek meghatáro­zott és szükséges eszközöket kell felismernie - még ha ezek az eszközök a zsarnokokra jellemzőek is -, mivel meghatározott célok elérésére törekszik. Aki bele­születik a kormányférfiak hagyományaiba, a családi környezet sugározta nevelés - erre a dinasztikus vagy vagyoni érdek nyomja rá bélyegét - hatására szinte automatikusan ölti magára a realista politikus jellem­vonásait. Ki tehát az, „aki nem tud”? A kor forra­dalmi osztálya, a „nép” és az olasz „nemzet”, a vá­rosi demokrácia, amely a savonaroláknak és a pier-soderiniknek ad életet, nem pedig a castruccióknak és a valentinóknak.¹¹ Feltehető, hogy Machiavelli ezeket az erőket akarja meggyőzni egy olyan „vezér” szükségességéről, aki tudja, mit akar, és hogyan érje el, amit akar, s őket akarja rávenni arra, hogy lelke­sen fogadják el a „vezért”, még ha tettei valójában vagy látszólag ellentmondásban állnak is a kor ural­kodó ideológiájával, a vallással. Machiavelli politiká­jának ez az álláspontja megismétlődik a gyakorlat filozófiájában. Megismétlődik az, hogy „antimachiavellistának” kell lenni, azaz egy olyan politikai elméletet és technikát kell kidolgozni, amely mind­két harcban álló félnek hasznára lehet, bár végül is feltételezhetően kiváltképp annak a félnek lesz hasz­nára, amelyik „nem tud”, mert az elmélet benne látja a történelmet előre vivő erőt. És valóban, az első eredmény nem várat magára sokáig: megtörik a ha­gyományos ideológián alapuló egység; másként az új erő nem ébredhetne saját önálló személyiségének tudatára. A machiavellizmust a konzervatív vezető csoportok hagyományos politikai technikájának meg­javítására is felhasználták, ugyanúgy, ahogy a gya­korlat filozófiájának politikája is hasznát látta; ennek azonban nem szabad elfeledtetnie a machiavellizmus lényegében véve forradalmi jellegét: ez ma is érző­dik, és ez ad magyarázatot az egész antimachiavellizmusra, a jezsuitákétól Pasquale Viliari¹² szenteskedő Machiavelli-ellenességéig.

A politika mint önálló tudomány.

Az első kérdés, amelyet egy Machiavelliről szóló tanulmánynak fel kell vetnie és meg kell oldania, a politikának mint önálló tudománynak a kérdése, azazhogy milyen helyet foglal el, vagy kell hogy elfoglaljon a politikai tudomány egy szisztematikus (egységes és következetes) világképben, a gyakorlat filozófiájában.

Croce elsősorban azzal vitte előre a Machiavellivel és a politika tudományával kapcsolatos kutatásokat (ugyanez elmondható Croce kritikai tevékenységé­nek más területeiről is), hogy eloszlatott egy sor hamis, nem létező vagy rosszul felvetett problémát. Croce a szellem mozzanatainak maga alkotta megkülönböztetéséből indult ki, valamint a gyakorlat mozzanatának, egy önálló és független, bár a külön­bözőség dialektikája folytán az egész valóság kör­forgásába illeszkedő gyakorlati szellemnek a hangoz­tatásából. A gyakorlat filozófiája természetesen nem az abszolút Szellem mozzanatai között fog különb­séget tenni, hanem a felépítmény fokai között, s így a politikai tevékenységnek (és a neki megfelelő tudo­mánynak) mint a felépítmény meghatározott foká­nak dialektikus helyét igyekszik meghatározni: első megközelítésként arra lehet helyezni a hangsúlyt, hogy a politikai tevékenység éppen az első mozzanat vagy az első fokozat, az a mozzanat, amelyben a fel­építmény még a pusztán akarati, el nem különült és elemi megjelenés kezdeti szakaszában van.

Milyen értelemben lehet azonosítani a politikát a történelemmel, és következésképp az egész életet a politikával? És ebből következően hogyan lehet az egész felépítményrendszert a politikán belüli meg­különböztetésekként felfogni, azaz hogyan lehet igazolni a megkülönböztetés fogalmának bevezetését a gyakorlat filozófiájába? De lehet-e egyáltalán a kü­lönbözőség dialektikájáról beszélni, és hogyan kell értelmezni a felépítmény fokai közötti körforgás fogalmát? A „történelmi tömb” fogalma, azaz a ter­mészet és a szellem (alap és felépítmény) egysége, az ellentétes és a különböző dolgok egysége.

Az alap fogalmába is bevezethető-e a megkülön­böztetés kritériuma? Hogyan kell értelmezni az ala­pot: hogyan lehet megkülönböztetni a társadalmi viszonyok rendszerében a „technika”, a „munka”, az „osztály” stb. történelmi és nem „metafizikai” értelemben vett elemeit? Bírálni Croce álláspontját, mert a polémia kedvéért az alapot „rejtett istenné”, „magábanvalóvá” teszi a felépítmény „látszataival” szemben. Jelképes és pozitív értelemben vett „lát­szatok”. „Történelmileg” és a szóhasználat szintjén miért kerültek szóba a „látszatok”?

Érdekes kimutatni, hogy Croce miként szűrte le ebből az általános koncepcióból a tévedésre és a té­vedés gyakorlati eredetére vonatkozó elméletét. Croce szerint a tévedés eredete egy-egy közvetlen, azaz egyéni vagy csoportjellegű „szenvedélyben” van, de mit eredményez a nagyobb történelmi hord­erejű „szenvedély”, a szenvedély mint „kategória”? A „tévedés” eredeteként megjelölt érdekszenvedély ugyanaz a mozzanat, amely a Feuerbach-jegyzetekben schmutzig-jüdisch¹³ néven szerepel: de ahogyan a schmutzig-jüdisch érdekszenvedély kézzelfogható tévedést idéz elő, úgy a szélesebb társadalmi csoport szenvedélye filozófiai „tévedést” (közbeeső fokozat az ideológia-tévedés, ezt Croce külön fejtegeti): az „egoizmus (kézzelfogható tévedés)—ideológia—filozó­fia” sorozatban a valamennyi elemre érvényes „té­vedés” szó a lényeg, s ez a szenvedély különböző fokaihoz kapcsolódik, és nem moralizáló vagy dokt­riner jelentést kell neki adni, hanem tisztán „törté­neti” és dialektikus értelmet, úgy kell felfogni, mint „ami történelmileg múlandó és elmúlásra érdemes”, a minden filozófiára érvényes „nem véglegesség”, az „élet—halál”, a „lét—nemlét”, azaz a kibontakozás­ban való meghaladás dialektikus fogalma értelmében.

A „látszólagos”, a „látszat” szó éppen ezt fejezi ki, és semmi mást, mint ezt, s a dogmatizmussal szem­ben igazolni kell: azt jelenti, hogy minden ideológiai rendszer múlandó, noha történelmileg minden rend­szer érvényes és szükséges („az ember az ideológia terén tudatosítja a társadalmi viszonyokat”: aki ezt mondja, nem jelenti-e ki, hogy a „látszatok” szük­ségesek és érvényesek?).

Amikor Croce a politikát szenvedélyként fogja fel, kizárja koncepciójából a pártokat, mert nem kép­zelhető el szervezett és állandó „szenvedély”; az állandó szenvedély orgazmus, görcs, olyan állapot, amely cselekvési képtelenséget idéz elő. Kizárja a pártokat, és kizár minden előre összehangolt cselekvési tervet. A pártok mégis léteznek, és cselekvési terveket is kidolgoznak, alkalmaznak, és gyakran igen jelentős mértékben meg is valósítanak: így hát Croce kon­cepciója „szervi fogyatékosságban” szenved. Az sem érvényes, hogy ha léteznek is a pártok, ennek nincs különösebb „elméleti” jelentősége, mert a cselekvés pillanatában a cselekvő párt nem ugyanaz, ami a ko­rábban létező „párt” volt: ez részben igaz lehet, mégis, a két párt között annyi az egybeesés, hogy valójában elmondható, hogy ugyanarról a szervezet­ről van szó.

De a koncepciónak, hogy érvényes legyen, alkalmazhatónak kellene lennie a „háborúra” is, így magyarázatot kellene adnia az állandó hadseregek, a katonai akadémiák, a tisztikarok létezésére. A há­ború is „szenvedély”, mégpedig a legintenzívebb és a leglázasabb, a politikai élet mozzanata, egy meg­határozott politikának más formában való folytatása; meg kell tehát magyarázni, hogyan válik a „szenve­dély” erkölcsi kötelességgé, mégpedig nem politikai, hanem etikai értelemben.

A pártokhoz mint állandó alakulatokhoz fűződő „politikai tervekkel” kapcsolatban emlékeztetni arra, amit Moltke mondott a haditervekről; hogy tudni­illik nem lehet minden részletükben előre kidolgozni és rögzíteni őket, csak magvukban, központi vá­zukban, mert a cselekvés részletei bizonyos mértékben az ellenfél lépéseitől függenek. A szenvedély éppen a részletekben mutatkozik meg, de Moltke elmélete nem látszik igazolni Croce koncepcióját: mindeneset­re magyarázatra szorul az a fajta „szenvedély”, amely a vezérkart átfűti, amikor hideg fővel és „minden szenvedélytől mentesen” kidolgozza a haditervet.

Ha a szenvedélynek mint a politika mozzanatának crocei fogalma nehézségekbe ütközik, amikor arról van szó, hogy magyarázatot és igazolást kell adni az állandó politikai alakulatok, így a pártok, s még in­kább a hadseregek és a vezérkarok létezésére — hi­szen permanensen szervezett szenvedély nem képzelhető el anélkül, hogy racionalitássá és a tények alapos feldolgozásává ne válnék, azazhogy meg ne szűnnék szenvedélynek lenni -, akkor a megoldás egyetlen lehetséges útja a politika és a gazdaság azo­nosítása. A politika annyiban állandó cselekvés, és annyiban hív életre állandó szervezeteket, amennyi­ben éppen a gazdasággal azonosul. De egyúttal el is különül tőle, s így külön-külön is lehet politikáról és gazdaságról beszélni, ugyanígy „politikai szenve­délyről” is mint közvetlen cselekvési impulzusról, amely a „permanens és szerves” gazdasági életben jön létre, de túlnő rajta, s olyan érzelmeket és törek­véseket hoz mozgásba, amelyeknek izzó légkörében maga az egyéni élet is az egyéni hozadék stb. törvé­nyeitől eltérő mértékkel méretik. A Crocétól származó modern „machiavellisztikának” vannak érdemei, de rá kell mutatni a „túlzá­sokra” és az eltévelyedésekre is, amelyeknek tápot adott. Az a szokás alakult ki, hogy Machiavellit túlságosan is a mindenkori „általában vett politikus­nak”, a „politika tudósának” tekintsék.

Az eddiginél nagyobb mértékben kell Machiavellit úgy tekinteni, mint a maga idejének szükség­szerű kifejeződését, és mint olyasvalakit, aki szorosan kötődött korának feltételeihez és követelményeihez. Az utóbbiak forrásai a következők: l. a firenzei köz­társaság belső harcai és az állam különleges struk­túrája, amely nem tudott megszabadulni a hagyo­mányos városi önkormányzat provinciális maradvá­nyaitól, azaz egy visszahúzóvá vált feudális elemtől; 2. az olasz államok harca az itáliai egyensúlyért, ame­lyet akadályozott a pápaság és a városi, azaz nem terü­leti államforma több feudális és provinciális marad­ványa; 3. a többé-kevésbé szolidáris olasz államok harca az európai egyensúlyért, vagyis egyfelől a belső itáliai egyensúly igénye, másfelől a hegemóniáért harcoló európai államok szükségletei között fenn­álló ellentmondások.

Machiavellire Franciaország és Spanyolország példája van hatással; mindkét országban erős és terü­letileg egységes állam jött létre; Machiavelli (Croce szavaival szólva) „sűrített hasonlattal”¹⁴ él, és álta­lában az erős államra és különösen az olasz államra nézve állít fel szabályokat. Machiavelli teljes mérték­ben korának embere; és politikai tudománya annak a kornak a filozófiáját képviseli, amely az abszolút nemzeti monarchiák létrehozása felé halad, a felé a politikai forma felé, amely lehetővé teszi és meg­könnyíti a polgári termelőerők további fejlődését. Machiavelli műveiben in nuce felfedezhető az állam­hatalmi ágak elkülönülése és a parlamentarizmus (a képviseleti rendszer)„kegyetlen dühe” a feudális világ maradványai ellen irányul, nem a haladó osz­tályok ellen. A Fejedelem véget kell hogy vessen a feudális anarchiának; éppen ezt teszi Valentino Romagnában, a termelő osztályokra, a kereskedőkre és a parasztokra támaszkodva. Mivel az állam szerepe katonai-diktatórikus jellegű, ahogy egy új hatalom létrehozásáért és megszilárdításáért folyó harc idő­szaka megköveteli, A háború művészetében található osztálymegjelölés az egész állami struktúrára is érvé­nyes: ha a városi osztályok véget akarnak vetni a belső zűrzavarnak és a külső anarchiának, a parasztok tömegére kell támaszkodniuk, hogy így a zsoldos hadseregektől egészen eltérő természetű, megbízható és hűséges fegyveres erőt hozzanak létre. Machiavelli koncepciója alapvetően politikai, s gondolkodásában a politikai elem annyira uralkodó, hogy katonai jellegű hibák elkövetésére vezet: mindenekelőtt a gyalogság­ra gondol, amelynek tömegeit politikai akcióval lehet toborozni, s így nem ismeri fel a tüzérség jelentőségét.

Russo (Bevezetés Machiavellihez című művében) helyesen jegyzi meg, hogy A háború művészete kiegé­szíti A fejedelme-t, de nem vonja le az összes követ­keztetést saját megjegyzéséből. Machiavellit A há­ború művészetében is politikusként kell kezelni, aki hadművészettel kénytelen foglalkozni; egyoldalú­sága (ennek köszönhetők az olyan „kuriózumok”, például hadrendelmélete, amelyek olcsó szellemeskedésekre adnak alkalmat, mint amilyen a Bandellótól származó legismertebb élcelődés¹⁵) abból fakad, hogy érdeklődése, gondolkodása nem a katonai tech­nika kérdéseire összpontosul, s ezeket csak annyiban fejtegeti, amennyiben politikai koncepciója számára szükséges. De nemcsak A háború művészeté-t kell összekapcsolni A fejedelemmel, hanem a Firenze történeté-t is, hisz az utóbbi éppen azoknak a való­ságos itáliai és európai állapotoknak az elemzésére szolgál, amelyekből A fejedelemben leírt konkrét követelmények fakadnak.

Ha a Machiavelli-képet jobban igazítjuk a korhoz, történetibb ítéletet alkothatunk az úgynevezett „antimachiavellistákról” is, legalább ami a „legnaivabbakat” illeti. Valójában nem antimachiavellisták­ról van szó, hanem olyan politikusokról, akik a ma­guk korának vagy a Machiavellire hatóktól eltérő körülményeknek a követelményeit fejezik ki: a polemikus forma puszta irodalmi véletlen, ezeknek az „antimachiavellistáknak” a tipikus példáját, azt hiszem, Jean Bodinben (1530-1596) kell keresni. Bodin rendi küldött volt Blois-ban I576-ban, és a rendi gyűlésben elérte, hogy a harmadik rend megtagadja a polgárháborúhoz kért pénzt.^[i]

A francia polgárháborúk idején Bodin a harmadik pártnak, ahogy mondták, a politikusok pártjának a képviselője, s ez a párt a nemzeti érdek álláspont­jára helyezkedik, azaz olyan belső osztályegyensúly álláspontjára, amelyben a hegemónia, az uralkodó ré­vén, a harmadik rend kezében van. Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy Bodint az „antimachiavellisták” közé sorolni annyi, mint kívülről és felületesen szem­lélni a dolgokat. Bodin Franciaországban sokkal érettebb és bonyolultabb közegben alapítja meg a politikai tudományt, mint amilyent Itália nyújtott Machiavellinek. Bodin gondja nem az, hogy létre­jöjjön a területileg egységes (nemzeti) állam, vagy hogy az ország visszatérjen XI. Lajos korába, hanem hogy kiegyensúlyozódjanak azok a társadalmi erők, amelyek e máris erős és gyökeret vert államon belül harcolnak egymással; Bodint nem az erő mozzanata érdekli, hanem a konszenzusé. Bodin az abszolút monarchia továbbfejlesztésének tendenciáját fejezi ki: a harmadik rend annyira tudatában van erejének, olyannyira tisztán látja, hogy az abszolút monarchia boldogulása az ő boldogulásához, fejlődéséhez kötő­dik, hogy feltételekhez köti konszenzusát, követeléseket támaszt, korlátozni igyekszik az abszolutizmust. Fran­ciaországban Machiavellire már a reakció hivatko­zott, mert megpróbálhatta igazolni vele (Bertrando Spaventa szavaival szólva) a „bölcsőben tartott világ”¹⁰ állapotának megörökítését, s így Bodinnek a polémiában antimachiavellistának kellett lennie.

Megjegyzendő, hogy a Machiavelli által tanulmá­nyozott Itáliában nem léteztek a francia rendi gyű­léshez hasonló, már kifejlett és az ország életére nézve jelentős képviseleti intézmények. Amikor manapság tendenciózusan azt mondják, hogy az itáliai parla­mentáris intézményeket külföldről hozták be, elfelej­tik, hogy ez csak a XVI. és a XVIII. század közötti Itália elmaradott és stagnáló állapotát tükrözi, e hely­zet pedig nagyrészt abból fakadt, hogy a nemzetközi viszonyok túlsúlyban voltak a megbénult és megme­revedett belső viszonyokhoz képest. Az itáliai állami struktúra e túlsúly miatt a külföldnek való alávetett­ség félfeudális állapotában maradt; ez volna az a nem­zeti „eredetiség”, amelyet a nemzeti felszabadulás folyamatának és a modern területi (független és nem­zeti) államba való átmenetnek formát adó parlamentáris intézmények behozatala lerombolt? Egyébként képviseleti intézmények léteztek, különösen délen és Szicíliában, de jellegük sokkal korlátozottabb volt, mint Franciaországban, mivel ezekben a tartomá­nyokban sokkal fejletlenebb volt a harmadik rend; így aztán a parlamentek a bárók anarchiájának fenn­tartására szolgáltak a polgárság híján a „toprongyo­sokra”¹⁷ támaszkodó monarchia újító kísérleteivel szemben.^[ii] Hogy a város és a falu összekapcsolásának programja és tendenciája Machiavellinél csak mint katonai probléma jelentkezhetett, az könnyen belát­ható, ha meggondoljuk, hogy a francia jakobinizmus megmagyarázhatatlan lenne a fiziokrata tanítás előzménye nélkül, mert az utóbbi mutatta ki a föld­művelés gazdasági és társadalmi jelentőségét. Machia­velli gazdasági tanait Gino Arias tanulmányozta; (a Bocconi egyetem Annali d'Economia című kiadvá­nyában), de felvetődik a kérdés, vajon voltak-e Machiavellinek gazdasági tanai: meg kell vizsgálni, vajon Machiavelli lényegében véve politikai nyelve­zetét le lehet-e fordítani a gazdaság nyelvére, és hogy melyik gazdaságelméleti rendszerhez lehet sorolni. Megnézni, vajon Machiavelli, noha a merkantiliz­mus korában élt, politikailag megelőzte-e korát, és előlegezett-e valamit azok közül a követelmények közül, amelyeket később a fiziokraták fejeztek ki.*

Politikai alapelemek

Meg kell mondani, hogy min­denekelőtt a legelső elemekről, a legelemibb dolgok­ról szokás megfeledkezni; holott ezek, mivel végte­lenszer megismétlődnek, a politikának és mindenfaj­ta kollektív tevékenységnek oszlopává válnak.^[iii]

Ilyen alapelem az, hogy valóban léteznek kor­mányzók és kormányzottak, vezetők és vezetettek. Az egész politikai tudomány és művészet erre az első­rendű és (bizonyos általános feltételek fennállása ese­tén) kiküszöbölhetetlen tényre alapul. E tény eredete külön probléma, és különálló vizsgálatot érdemel (legalábbis meg lehet, vagy meg kell vizsgálni, ho­gyan csökkenhet a hordereje, vagy hogyan tűnhet el az egész jelenség, ha bizonyos, kimutathatóan ilyen irányba ható feltételek megváltoznak), de ami tény, az tény: vezetők és vezetettek, kormányzók és kor­mányzottak vannak. Ha pedig így van, meg kell vizs­gálni, hogyan lehet a leghatékonyabban vezetni (bizo­nyos célok érdekében), s ami ettől elválaszthatatlan, hogyan lehet a legjobban felkészíteni a vezetőket (ép­pen ebben áll a politikai tudomány és művészet első része), másfelől pedig hogyan találhatók meg azok a kis ellenállású, vagy racionális vonalak, amelyek mentén elérhető a vezetettek, vagy kormányzottak engedel­messége. A vezetők kiképzésekor alapvető jelentőségű a kiindulópont: az-e a cél, hogy mindig is legyenek kor­mányzók és kormányzottak, vagy pedig az, hogy olyan feltételek jöjjenek létre, amelyek között eltűnik ennek a megosztásnak a szükségessége? Vagyis az emberi nem megosztottságának állandósága-e a kiindulópont, vagy az a meggyőződés, hogy ez a megosztottság csupán bizonyos feltételeknek megfelelő történeti tény? Mindazonáltal tisztában kell lenni azzal, hogy a kor­mányzottak és kormányzók elkülönülése, noha végső soron társadalmi csoportok elkülönülésére vezethető vissza, a dolgok jelenlegi állása szerint még egy és ugyanazon társadalmilag homogén csoporton belül is létezik; bizonyos értelemben azt lehet mondani, hogy ez az elkülönülés a munkamegosztás terméke, tehát technikai jellegű tény. Az okoknak erre a többféle­ségére spekulálnak azok, akik mindenben csak „tech­nikát”, „technikai” szükségszerűséget stb. látnak, hogy ne kelljen felvetniök az alapvető kérdést.

Mivel a kormányzók és a kormányzottak elkü­lönülése ugyanazon csoporton belül is fennáll, le kell szögezni néhány alapelvet, sőt ezen a területen köve­tik el a legsúlyosabb „hibákat”, e téren jelentkezik a legbűnösebb s egyben legnehezebben helyrehozható tehetetlenség. Sokan azt hiszik, hogy ha egyszer fennáll az azonos csoport elve, az engedelmesség szükségképpen automatikus, nem igényli a „szüksé­gesség” és az ésszerűség bizonyítását, sőt vitathatat­lan is (van, aki azt gondolja, s ami még rosszabb, aszerint is cselekszik, hogy az engedelmesség felszólítás nélkül, a követendő út kijelölése nélkül is „megjön”), így aztán nehéz kiirtani a vezetőkből a „cadornizmust”,¹⁹ vagyis azt a meggyőződést, hogy ha a ve­zető valamit helyesnek és racionálisnak tart, akkor az meg is történik: ha pedig mégsem, „a bűnt” arra há­rítják, aki „mulasztást követett el” stb. így aztán ne­héz kiirtani az olyan magatartás bűnös szokását, amely nem igyekszik elkerülni a felesleges áldozatokat. És mégis, a józan ész tanúsága szerint a kollektív (politi­kai) katasztrófák nagy részét az okozta, hogy a veze­tők nem próbálták meg elkerülni a hiábavaló áldoza­tokat, vagy nem törődtek mások áldozataival, és má­sok életével játszottak. Mindenki hallott fronttisztek­től olyan történeteket, hogy a katonák mennyire koc­kára tették az életüket, amikor valóban szükség volt rá, és mennyire fellázadtak, amikor úgy érezték, hogy elhanyagolják őket. Például egy század képes volt hosszú napokon át éhezni, mert látta, hogy az élelmiszer külső okok miatt nem érkezhetett meg, de fellázadt, amikor egyetlen étkezés a bürokrácia ha­nyagsága miatt maradt el stb.

Ez az elv minden olyan akcióra érvényes, amely áldozatot követel. Ezért minden lázadás után minde­nekelőtt a vezetők felelősségét kell kutatni, mégpe­dig a szó legszorosabb értelmében (például: egy front különböző szakaszokból áll, és minden front­szakasznak megvannak a maga vezetői: lehetséges, hogy az egyik szakasz vezetői inkább felelősek a ve­reségért, mint egy másikéi, de csak inkább, vagyis az egyik inkább felelős, a másik kevésbé, sohasem kizá­rólag az egyik).

Ha elfogadjuk azt az elvet, hogy vannak vezetettek és vezetők, kormányzók és kormányzottak, akkor igaz, hogy a „pártok” mindmáig a legalkalmasabb eszközei a vezetők képzésének és a vezetési képesség kifejlesztésének (a „pártok” a legkülönbözőbb neve­ket viselhetik, még antipártnak és „a pártok tagadásá­nak” is nevezhetik magukat; valójában az úgyneve­zett „individualisták” is pártemberek, csakhogy ép­penséggel „pártvezetők” szeretnének lenni isten ke­gyelméből, vagy követőik gyengeelméjűségéből).

Az „állami szellem” kifejezésben rejlő általános fo­galom kifejtése. Ennek a kifejezésnek igen pontos, történelmileg meghatározott jelentése van. De felve­tődik a kérdés: vajon minden komoly mozgalomban, azaz minden olyan mozgalomban, amely nem többé-kevésbé igazolt individualizmusok kifejezője, van-e valami, ami az úgynevezett „állami szellem”-hez hasonlít? Mindenesetre az „állami szellem” mind a múlttal, vagyis a hagyománnyal, mind a jövővel kapcsolatban „folyamatosságot” feltételez, azaz fel­tételezi, hogy minden tett egy már megkezdett és a továbbiakban folytatódó folyamat mozzanata. Bi­zonyos esetekben éppen akkor van szó „állami szellem”-ről, amikor valakik felelősek ezért a folyama­tért, szereplői ennek a folyamatnak, szolidárisak tény­legesen „ismeretlen”, mégis működőnek érzett erőkkel, és ezekkel úgy számolnak, mintha „ténylegesek” lennének, és testi mivoltukban jelen volnának. Nyil­vánvaló, hogy a „tartósság” tudatának konkrétnak kell lennie, nem pedig elvontnak, azaz bizonyos ér­telemben nem szabad meghaladnia bizonyos határo­kat; tegyük fel, hogy a legkisebb határ egy múltbeli és egy jövőbeli nemzedék, és ez nem is kevés, mivel az egyes nemzedékeket nem harminc években kell számolni, hanem szervesen, történelmi értelemben. Ezt, legalábbis a múltat illetően, egyszerű megérteni: szolidárisnak érezzük magunkat olyan emberekkel, akik ma igen öregek, és akik számunkra a „múltat” jelentik, a múltat, amely még közöttünk él, amelyet ismerni kell, amellyel számolni kell, amely egyik ele­me a jelennek, s egyik előfeltétele a jövőnek. A gye­rekekkel, a születő és felnövekvő nemzedékekkel, hiszen felelősek vagyunk értük. (Egészen más a „ha­gyomány” tendenciózus „kultusza”, hiszen ez előre meghatározott út követését, előre meghatározott célt tételez fel, vagyis ideológiai alapon áll.) Ám ha el­mondható is, hogy ilyen értelemben vett „állami szel­lem” mindenkiben megvan, esetről esetre mégis küz­deni kell e szellem deformálódása vagy a tőle való el­térés ellen.

„A gesztus a gesztusért”, a harc a harcért stb. és különösen a korlátolt és kicsinyes individualizmus, amely valójában pillanatnyi impulzusok szeszélyes ki­elégítése stb. (Lényegében mindegyik esetben az olasz „apolitikusságról” van szó, amely ezeket a kü­lönféle különös és bizarr formákat ölti.) Az individu­alizmus csak állati apolitikusság, a szektásság „apoli­tikusság”, és ha jól megfigyeljük, a szektásság való­jában a személyi „klikk” egyik formája, s hiányzik belőle a pártszellem, márpedig ez az „állami szellem” alapeleme. Annak bizonyítása, hogy a pártszellem az állami szellem alapeleme, a legerőteljesebben han­goztatandó és legfontosabb feladatok egyike; és meg­fordítva: az „individualizmus” állati elem, amelyet úgy „csodálnak a külföldiek”, akárcsak egy állatkert lakóinak cselekedeteit.

A politikai párt

Azt mondtuk, hogy Az új fejedelem főszereplője a mai korban nem lehetne egyéni hős, csak a politikai párt, azaz esetről esetre és a különböző országok különböző belső viszonyai szerint az a bizonyos párt, amely új típusú államot kíván alapí­tani (és racionálisan és történelmileg alkalmas e célra).

Megjegyzendő, hogy a totalitárius berendezkedésű* országokban valójában egy meghatározott párt tölti be a korona intézményének hagyományos sze­repét, sőt e párt éppen azért totalitárius, mert ezt a szerepet betölti. Bár minden párt valamilyen társa­dalmi csoportot, mégpedig egyetlenegy társadalmi csoportot képvisel, bizonyos pártok mégis meghatá­rozott körülmények között képviselnek egyetlen társadalmi csoportot, éspedig azért, mert egyensúlyt igyekeznek teremteni, és döntőbírói szerepet tölte­nek be a saját csoportjuk és a többi csoport érdekei között, és azon vannak, hogy a saját csoportjuk fejlő­dése a szövetséges csoportok, ha nem egyenesen a ki­fejezetten ellenséges csoportok konszenzusát és tá­mogatását élvezze. A király vagy a köztársasági el­nök alkotmányjogi képlete: „uralkodik, de nem kor­mányoz”, az a jogi formula, amely kifejezi ezt a dön­tőbírói szerepet, vagyis a politikai pártoknak azt a tö­rekvését, hogy a korona vagy az elnök „le ne lepleződjék”; azok a formulák, amelyek szerint nem az államfő felelős a kormányintézkedésekért, hanem a miniszterek, annak az általános elvnek az aleseteit fogalmazzák meg, amely szerint meg kell óvni az állami egységet, a kormányzottaknak az állami tevékenységhez adott konszenzusát, bármilyen is az éppen hatalmon levő kormánygarnitúra és pártja.

A totalitárius párttal ezek a formulák vesztenek jelentőségükből, s korlátozódnak az intézmények is, amelyek e formulák értelmében működtek; de a funkciót beolvasztja magába a párt: dicsőíti az el­vont „államfogalmat”, és különböző módszerekkel azt a benyomást igyekszik keltem, hogy aktívan és hatékonyan működik a „pártatlan erő” funkciója.

Szükség van-e a (szoros értelemben vett) politikai cselekvésre ahhoz, hogy „politikai pártról” lehessen beszélni? Megfigyelhető, hogy a mai világban sok ország szerves és alapvető pártjai a harc követelmé­nyei vagy más okok folytán frakciókra bomlottak, és mindegyik frakció „pártnak”, sőt esetenként füg­getlen pártnak nevezi magát. Ezért a szerves párt szellemi vezérkara gyakran e frakciók egyikéhez sem tartozik, hanem úgy működik, mintha önálló, pártok felett álló vezető erő volna, és olykor ilyennek is hiszi a közvélemény. Ezt a funkciót nagyobb pontos­sággal lehet tanulmányozni, ha abból a szempontból indulunk ki, hogy egy újság (vagy újságok egy cso­portja), egy folyóirat (vagy folyóiratok egy csoport­ja) szintén „párt” vagy „pártfrakció”, vagy „megha­tározott párt függvénye”. Elég a Times angliai vagy a Corriere della Sera korábbi olaszországi funkció­jára gondolni, s ugyanez áll a magát „politikamentesnek” nevező „objektív sajtó”, sőt még a sport- és műszaki sajtó funkciójára is. Egyébként azokban az országokban, ahol egyetlen és totalitárius kormánypárt van, a jelenség érdekes oldalait lehet megfigyel­ni: ugyanis ennek a pártnak a funkciói már nem kife­jezetten politikaiak, hanem csak technikai, propaganda, rendőri jellegűek, továbbá az erkölcsi és kulturális befolyásolásra szorítkoznak. A politikai funkció közvetett: hiszen, bár nincsenek más legális pártok, mégiscsak vannak ténylegesen létező pártok, vannak jogi eszközökkel nem szabályozható irányzatok, ezek ellen pedig úgy folyik a polémia és a harc, mint a szembekötősdiben. Annyi mindenesetre biztos, hogy ezekben a pártokban elsöprő szerepük van a kultu­rális funkcióknak, ez pedig politikai zsargont szül, azaz a politikai kérdések kulturális formát öltenek, s mint ilyenek, megoldhatatlanná válnak.

De van egy hagyományos párt, amelynek lényegét tekintve „közvetett” a jellege, azaz nyíltan pusztán „nevelő” (Lucus²⁰ stb.), erkölcsi és kultúrjellegűként (sic] mutatkozik meg: és ez az anarchista mozga­lom: még az úgynevezett direkt (terror-)akció is a példa általi „propagandának” számít: ez pedig megerősítheti azt a megállapítást, hogy az anarchista mozgalom nem önálló, hanem a többi párt perifériá­ján él, „hogy nevelje őket”. Minden szerves párttal kapcsolatban lehet egyfajta „anarchizmusról” be­szélni. (Mik a „szellemi vagy értelmi anarchisták”, ha nem e „periferizmus” képviselői az uralkodó tár­sadalmi csoportokkal szemben?) Az „ökonomisták szektája” maga is ennek a jelenségnek történelmi ki­fejeződése volt. Így tehát kétfajta „párt” tekint el a jelek szerint a közvetlen politikai cselekvéstől mint olyantól: az egyiket egy művelt elit alkotja, s szerepe az, hogy (valójában ugyanannak a szerves pártnak a frakcióit alkotó) hasonló pártok nagy mozgalmát a kultúra, az általános ideológia szempontjai szerint irányítsa; a másik nem elit párt, hanem tömegpárt, de e tö­megeknek nincs más politikai funkciója, mint az álta­lában vett, katonai típusú hűség egy látható vagy lát­hatatlan politikai központ iránt (a látható központ nemegyszer olyan erők irányító gépezete, amelyek nem kívánnak nyíltan színre lépni, hanem csak köz­vetve, közbeiktatott személyen és „közbeiktatott ideológián” keresztül irányítanak). A tömeggel egy­szerűen „manővereznek”, és erkölcsi prédikációkkal, érzelmi ösztönzéssel traktálják, valamint olyan mesés idők eljövetelének messianisztikus mítoszaival, ame­lyekben minden mai ellentmondás és nyomor auto­matikusan megoldódik és megszűnik.

Egy politikai párt történetének megírásakor valójá­ban egész sor problémával kell megbirkózni, s ezek jóval kevésbé egyszerűek, mint például Robert Michels gondolná, noha a kérdés szakértőjének tartják.

Mi egy párt története? Vajon pusztán egy politikai szervezet belső életének elbeszélése? Hogyan szüle­tik, milyen csoportokból tevődik össze kezdetben, milyen ideológiai vitákon keresztül alakul ki prog­ramja és a világról, az életről vallott felfogása? Ebben az esetben csak szűk értelmiségi csoportok történeté­ről, olykor pedig egyetlenegy ember életrajzáról lenne szó. Tehát szélesebb és átfogóbb képre van szükség.

Emberek olyan meghatározott tömegének a tör­ténetét kell megírni, amely követte a kezdeményező­ket, fenntartotta őket bizalmával és hűségével, fe­gyelmével, vagy pedig „valóságos” bírálatban ré­szesítette őket azáltal, hogy szétszóródott vagy passzív maradt egyes kezdeményezésekkel szemben. De vajon csak a párt tagjai alkotják-e ezt a tömeget? Elegendő volna a kongresszusokat, a szavazásokat stb., vagyis mindazon tevékenységek és létezési mó­dok összességét követni, amelyekkel a párttömeg kifejezi akaratát? Nyilvánvalóan számot kell vetni az­zal a társadalmi csoporttal, amelynek az adott párt kifejezője és élenjáró része: vagyis egy párt története elkerülhetetlenül egy bizonyos társadalmi csoport története. Csakhogy ez a csoport nem elszigetelt: vannak barátai, társai, szövetségesei, ellenfelei, ellen­ségei. Csak a társadalom és az állam egészének sok­rétű képéből (gyakran a nemzetközi hatásokat is beleértve) bontakozik ki egy meghatározott párt története, s így elmondható, hogy egy párt történe­tét megírni nem más, mint monográfiaszerűen meg­írni egy ország általános történetét, kiemelve annak egyik jellegzetes oldalát. Egy párt jelentősége és súlya annál nagyobb vagy kisebb, minél nagyobb vagy kisebb súllyal esett latba tevékenysége az adott ország történelmének alakításában.

Ezért aztán egy párttörténet megírásának módja egyúttal azt is tükrözi, hogyan vélekedik a szerző arról, mi a párt és minek kell lennie. A szektás a belső ügyecskékben talál majd kielégülést, titkos jelentő­séget fog nekik tulajdonítani, és misztikus lelkesedést merít belőlük; a történész, bár minden dolognak azt a jelentőséget fogja tulajdonítani, ami az általános képben megilleti, elsősorban a párt tényleges haté­konyságára helyezi majd a hangsúlyt, arra, hogy mek­kora pozitív és negatív meghatározó erővel járult hozzá egy-egy eseményhez, és akadályozta meg, hogy más események végbemenjenek.

Hogy egy párt mikor alakult meg, vagyis mikor tett szert konkrét és tartós feladatra, az sok vitára ad al­kalmat, és gyakran sajnos egyfajta önhittségre is, amely nem kevésbé nevetséges és veszélyes, mint amit Vico²¹ „a nemzetek önhittségeként” emleget. Igaz, egy pártról sohasem mondható el, hogy végle­ges formát öltött, ugyanis minden fejlemény új feladatokat és követelményeket teremt, s néhány pártra nézve igaz a paradoxon: akkor öltenek végle­ges formát, amikor már nem léteznek, azaz amikor létük történelmileg feleslegessé válik, így, mivel minden párt osztálykategória, nyilvánvaló, hogy an­nak a pártnak a tökéletessége és végleges formája, amelynek a célja az osztálytagozódás felszámolása, saját megszűnésében áll, vagyis az osztályok, tehát kifejezőik megszűnésében. De itt e fejlődési folya­matnak egy konkrét mozzanatáról volna szó, s ez már túl van azon a mozzanaton, amelyben egy tény létezhet vagy nem létezhet, abban az értelemben, hogy létezésének szükségessége még nem vált „visszavonhatatlanná”, hanem „nagyrészt” rendkívüli akarati energiával és rendkívüli akarattal ren­delkező személyek lététől függ.

Mikor válik egy párt történelmileg „szükségessé”? Amikor „diadalának”, elkerülhetetlen állammá válá­sának feltételei legalábbis kialakulóban vannak, to­vábbi alakulásukat pedig fel lehet becsülni. De mi­kor mondható el ilyen körülmények között, hogy egy pártot nem lehet normális eszközökkel szét­verni? Hogy erre válaszolni lehessen, a következő gondolatmenetet kell kifejteni: ahhoz, hogy egy párt létezzen, három alapvető elem (azaz három elemcsoport) egybeesésére van szükség:

l. Egy szétszórt elem, amely olyan mindennapi, átlagemberekből áll, akiknek részvételét a fegyelem és a hűség biztosítja, nem pedig az alkotó szellem és a magas foka szervezőkészség. Őnélkülük, igaz, a párt nem létezhetne, de az is igaz, hogy „egyedül” velük sem. Olyan mértékben jelentenek erőt, ami­lyen mértékben van, aki centralizálja, szervezze, fegyelmezze őket, de ha ez az összetartó erő nem lé­tezne, tehetetlen porfelhővé szóródnának szét, és megsemmisülnének. Nem mintha ezeknek az elemeknek bármelyike nem válhatna az összetartó erők egyikévé, de éppen addig van róluk szó, amíg nem váltak azzá, és nincsenek abban a helyzetben, hogy azzá váljanak, vagy ha igen, csak igen szűk — politi­kailag nem hatékony és nem befolyásos — körben.

2. A fő összetartó elem. Országos szinten centrali­zálja és teszi hatékonnyá, ütőképessé olyan erőknek az összességét, amelyek magukra hagyva semmit sem számítanának, vagy alig valamivel többet: ez az elem igen magas fokú összetartó, centralizáló és fe­gyelmező erővel rendelkezik, és ezenkívül, sőt talán éppen ezért, teremtő erővel is (de olyan teremtő erő­vel, amely meghatározott irányhoz, meghatározott erővonalakhoz, meghatározott távlatokhoz és meg­határozott alapelvekhez igazodik): az is igaz, hogy önmagában ez az elem sem hozná létre a pártot, még­is inkább, mint az elsőként említett elem. Nemegy­szer szó esik hadsereg nélküli parancsnokról, de való­jában sokkal könnyebb hadsereget képezni, mint a parancsnokokat kiképezni. Olyannyira, hogy egy már létező hadsereg összeomlik, ha parancsnokok híján marad, míg parancsnokok egy csoportjának létezése, ha összhang és egyetértés van közöttük, ha közösek a céljaik, hamarosan hadsereget hoz létre ott is, ahol nem létezik hadsereg.

3. Egy közbülső elem, amely egyesíti az első és a második elemet, s nemcsak „fizikailag”, hanem er­kölcsileg és szellemileg is összekapcsolja a kettőt. A valóságban minden párt esetében „meghatározott arányban” kell állnia egymással e három elemnek, és a szervezet akkor éri el a maximális hatékonyságot, amikor ez a „meghatározott arány” létrejön.

E megfontolások alapján leszögezhető, hogy egy pártot akkor nem lehet normális eszközökkel szét­verni, amikor — mivel szükségképp megvan a máso­dik elem, hiszen megszületése az objektív anyagi fel­tételek meglététől függ (és, ha ez a második elem nincs meg, minden elmélkedés légüres térben mo­zog) — a másik kettő is feltétlenül létrejön, ha egye­lőre szétszórt és cseppfolyós állapotban is, pontosab­ban létrejön az első, s szükségszerűen kialakítja a harmadikat, mint saját folytatását és önkifejezésének eszközét.

Hogy ez bekövetkezzék, ki kell alakulnia annak a sziklaszilárd meggyőződésnek, hogy a létfontos­ságú problémák valamilyen meghatározott megol­dása szükségszerű. E meggyőződés nélkül nem jön létre a második elem. Az utóbbit a legkönnyebb szétverni alacsony létszáma miatt, de ha szétverik, e második elem olyan erjedést kell hogy örökül hagy­jon maga után, amelyből újjá tud születni. És hol maradhat meg, hol fejlődhet jobban ez az erjedés, mint az első és a harmadik elemben? Hiszen nyilván­valóan ezek a leginkább egyneműek a másodikkal. Így hát a második elemnek az a tevékenysége, amely ennek az elemnek²² a létrehozására irányul, alapvető jelentőségű: e második elemet két kritérium szerint kell megítélni: 1. aszerint, amit ténylegesen tesz; 2. aszerint, hogyan készül fel esetleges szétverésének esetére. Nehéz megmondani, melyik a fontosabb a kettő közül. Mivel a harcban mindig számítani kell a vereségre, az utódok felkészítése éppolyan fontos, mint az, ami a győzelem érdekében történik.

A párt „önhittségéről” elmondható, hogy rosszabb, mint a „nemzetek önhittsége”, amelyről Vico tesz említést. Hogy miért? Azért, mert egy nemzet nem teheti meg, hogy ne létezzék, és létezésének té­nyében - jóllehet egy kis jóakarattal és némi erőlte­tett magyarázgatással - mindig lehet rendeltetést és értelmet találni. Az viszont elképzelhető, hogy egy párt nem a saját erejéből létezik. Sohasem szabad elfelejteni, hogy a nemzetek harcában mindegyik résztvevőnek hasznot hajt, ha a másikat belső harcok gyengítik meg, s hogy a pártok éppen a belső harcok elemei. A pártokkal kapcsolatban tehát mindig fel­vethető a kérdés, vajon saját erejükből léteznek-e, saját szükségletet fejeznek-e ki, vagy csak mások érdekeinek köszönhetik a létüket (és valóban, a viták­ban erről soha nem is feledkeznek meg, sőt inkább nagyon is hangoztatják, különösen, ha a válasz nem kétséges, tudniillik visszhangra talál, és kétségeket tá­maszt). Természetesen együgyű volna, aki hagyná, hogy ilyen kétségek marcangolják. Politikailag a kérdésnek csak pillanatnyi jelentősége van. Az úgy­nevezett nemzeti elv történetében megszámlálhatatlanok az olyan külső beavatkozások, amelyek az ellenséges államok belső rendjét aláásó pártok javát szolgálják, olyannyira, hogy amikor például Cavour „keleti” politikájáról²³ van szó, felvetődik a kérdés, vajon „politika”, azaz állandó cselekvési irányvonal volt-e ez egyáltalán, vagy pedig a pillanathoz alkalmazkodó koncepció, amelynek Ausztria meggyen­gítése volt a célja 1859 és 1866²⁴ előtt. Ugyanígy az 1870-es évek elejének mazziniánus²⁵ mozgalmaiban (példa rá a, Barsanti-ügy²⁰) Bismarck beavatkozását szokták látni; a német kancellár a Franciaország elleni háborúra és az olasz-francia szövetség veszélyére készülve belső konfliktusokkal igyekezett meggyengíteni Olaszországot. Ugyanígy az 1914. júniusi eseményekben²⁷ egyesek a küszöbönálló háborúra készülődő osztrák vezérkar beavatkozását látják. Mint látható, példák szép számmal akadnak, és nem árt világosan látni a dolgokat. Minthogy bármit te­szünk is, valakinek mindig a kezére játszunk, az a fon­tos, hogy minél jobban játsszunk a saját kezünkre, azazhogy egyértelműen győzzünk. Mindenesetre meg kell vetni a párt „önhittségét”, s az önhittséget konkrét tényekkel kell helyettesíteni. Aki pedig a tényeket helyettesíti az önhittséggel, s politikát csi­nál az önhittségből, az egyáltalán nem alaptalanul keveredik a komolytalanság gyanújába. Az már ter­mészetes, hogy a pártoknak kerülniök kell még az „indokolt” látszatát is annak, hogy valakinek a ke­zére játszanak, különösképpen ha ez a valaki egy külföldi állam; hogy aztán egyesek mégis spekulál­janak erre, azt senki sem tudja megakadályozni.

Nehéz kizárni, hogy bármely politikai párt (ha az uralkodó csoportokat, de még ha az alárendelt cso­portokat képviseli is) be ne töltene valamiféle rendőri funkciót is, azaz egy bizonyos politikai és jogi rend védelmezőjének a szerepét. Ha ez minden kétséget kizáróan bebizonyosodnék, a kérdést másképpen kel­lene felvetni: azt kellene vizsgálni, milyen módon, milyen célokért tölti be egy párt ezt a funkciót. El­nyomó, vagy demokratizáló, azaz reakciós, vagy ha­ladó értelemben? Azért tölti-e be az adott párt ezt a rendőri funkcióját, hogy külső, külsőleges rendet tartósítson, amely béklyója a történelem élő erőinek, vagy pedig azért, hogy a nép a civilizáció olyan új szintjére emelkedjék, amelynek programját a politi­kai és jogi rend fejezi ki? Ugyanis a törvényt a kö­vetkező elemek sérthetik meg: 1. azok a reakciós társadalmi elemek, amelyeket a törvény fosztott meg a hatalmuktól; 2. a haladó elemek, amelyeket a tör­vény tart féken; 3. azok az elemek, amelyek nem ér­ték el a törvény által képviselt civilizációs szintet. Egy párt rendőri funkciója tehát haladó is, visszahúzó is lehet: akkor haladó, ha a hatalmuktól megfosztott reakciós erőket a törvény keretei között igyekszik tartani, az elmaradott tömegeket pedig az új törvé­nyesség szintjére emeli. Visszahúzó pedig, amikor a történelem élő erőinek kordában tartására és túl­haladott, történelemellenes, külsőlegessé vált törvé­nyesség fenntartására irányul. Egyébként az adott párt működése maga szolgáltat megkülönböztető ismér­veket: amikor a párt haladó, „demokratikusan” mű­ködik (a demokratikus centralizmus értelmében), amikor a párt retrográd, bürokratikusán működik a bürokratikus centralizmus értelmében). E második esetben a párt pusztán végrehajtó, nem pedig hatá­rozathozó szerv: technikailag rendőri szerv, és a „po­litikai párt” elnevezés csupán mitologikus jelkép.

Gyárosok és földesurak

Felvetődik a kérdés, van-e a nagy gyáriparosoknak állandó, saját politikai párt­juk? Azt hiszem, nincs. A nagy gyáriparosok esetről esetre minden létező pártot felhasználnak, de saját párt­juk nincs. Nem mintha bármilyen értelemben is „agnosztikusak”, vagy „apolitikusak” volnának: érde­kük egy meghatározott egyensúlyhoz fűződik, ezt pedig úgy érik el, hogy alkalmanként a változatos politikai sakktáblának ezt vagy azt a pártját erősítik a maguk eszközeivel (természetesen az egyetlen antagonisztikus párt kivételével - ennek az erősítése még taktikai lépésként is ki van zárva). Világos viszont, hogy ha „normális” körülmények között így van is, a szélsőséges esetekben, márpedig éppen ezek számí­tanak igazán (mint a háború egy nemzet életében), a nagy gyáriparosok pártjává a földesuraké válik, emezeknek ugyanis van saját állandó politikai párt­juk. E megjegyzés példáját lehet látni Angliában, hi­szen itt a konzervatív párt felfalta a liberális pártot, holott ez hagyományosan a gyárosok pártja volt.

Erre az angol helyzet ad magyarázatot, a maga nagy Trade Union-jaival. Igaz, Angliában formálisan nincs a nagyiparosokkal szemben ellenséges nagy­szabású párt, viszont vannak munkás-tömegszerve­zetek, és megfigyelhető, milyen strukturális változá­son mennek át ezek alulról felfelé bizonyos - még­pedig döntő - pillanatokban, s hogyan repesztik szét a bürokratikus burkot (pl. 1919-ben és 1926-ban²⁸). Másrészt a gyáriparosokat és a földbirtokosokat állandó érdekek fűzik össze (különösen most, hogy a protekcionizmus általánossá vált, s az iparra és a mező­gazdaságra egyaránt kiterjedt); és tagadhatatlan, hogy a földbirtokosok „politikailag” sokkal jobban szervezettek, mint a gyáriparosok, jobban vonzzák az értelmiséget, irányvonaluk állandóbb stb. Érdekes, a hagyományos „gyáriparos” pártok, mint az angol „liberális-radikális”, a francia radikális párt (az utóbbi mindig jelentősen eltért az előbbitől) sorsa (így a szép emlékű „olasz radikális” párté): mit képviseltek ezek a pártok? Nagy és kis osztályok összekapcsolódását, nemcsak egyetlen nagy osztályt; ezért tűntek fel és tűntek le olyan különbözőképpen: a „legénységet” a kis osztály adta, helyzete a tömbön belül állandóan változott, míg végül teljesen át nem alakult. Ma a „demagóg pártok” közkatonaságát szolgáltatja, s ezen nincs is mit csodálkozni.

Általában elmondható, hogy a pártok dolgában a különböző országok összehasonlítása az egyik leg­hatékonyabb és legdöntőbb módja annak, hogy fel­kutassuk az átalakulás okának eredetét. Ugyanez érvényes a „hagyománytisztelő” országok pártjai kö­zött zajló vitákra is: azokról az országokról van szó, ahol a teljes történelmi „katalógus” „maradványai” képviseltetik magukat.

Mind a világnézeteknek, mind - és főleg - a gyakor­lati magatartásoknak megítélésekor elsőrendű ismérv a következő: felfogható-e a világnézet vagy a gya­korlati tett „elszigetelten”, „függetlenül”, mint ami teljes felelősséget visel a kollektív életért; vagy pedig ez lehetetlen, és a világnézet vagy a gyakorlati tett egy másik világnézet vagy gyakorlati magatartás „kiegészítőjeként”, tökéletesítőjeként, ellensúlyaként stb. fogható fel? Ha jól meggondoljuk, kiderül, hogy ez az ismérv döntő az eszmei és gyakorlati attitűdök eszmei megítélésekor, s az is kiderül, hogy gyakorlati hordereje sem csekély.

Az egyik legelterjedtebb idolum²⁹ az a hit, hogy minden, ami létezik, „természetszerűen” létezik; szükségképpen létezik, és a saját reformkísérleteink, bármilyen rosszul sülnek is el, nem szakítják meg az életet, mert a hagyományos erők továbbra is műkö­désben maradnak, és folytatják az életet. Ebben a gondolkodásmódban kétségkívül van igazság; és nagy baj lenne, ha nem volna. Mégis, bizonyos határon túl ez a gondolkodásmód veszélyessé válik (a „minél rosszabb, annál jobb” politikájának egyes eseteiben), és mindenesetre, mint mondottuk, érvényben ma­radnak a megítélés filozófiai, politikai és történelmi kritériumai. Nem vitás, ha alaposabban megvizsgál­juk, bizonyos tevékenységek csak marginálisnak mu­tatkoznak önmaguk előtt; azaz valamilyen fő tevé­kenységet tételeznek fel, és ebbe próbálnak beágya­zódni, hogy az állítólagos, vagy tényleges rosszat megformálják; azaz bizonyos tevékenységek pusztán reformisták.

Ennek az elvnek azért van politikai jelentősége, mert a döntő fordulatok idején a különböző, magu­kat mind „független” pártnak nevező csoportosulá­sok egyesülnek, egységbe tömörülnek, ez pedig azt az elméleti igazságot bizonyítja, hogy minden osztálynak egyetlen pártja van. Az előzőleg létező sok­féleség csak „reformista” jellegű volt, azaz részkérdé­sekre vonatkozott; bizonyos értelemben (a maga ke­retei között hasznos) politikai munkamegosztás volt; de mindegyik rész feltételezte a másikat, olyannyira, hogy a döntő pillanatokban, vagyis éppen akkor, ami­kor a döntő kérdések forogtak kockán, létrejött az egység, megteremtődött a tömb. Ebből az a követ­keztetés adódik, hogy a pártok felépítésekor a „mo­nolitikus” jelleg a döntő, nem pedig másodlagos kér­dések; azaz gondosan ügyelni kell arra, hogy az irá­nyítókat és az irányítottakat, a vezetőket és a tömeget egyneműség fűzze össze. Ha a döntő pillanatokban a vezetők „igazi pártjukhoz” állnak át, a tömegek csonkán, tehetetlenül és hatékonyság híján maradnak. Elmondható, hogy semmilyen valóságos mozgás sem ébred egy csapásra totális jellegének tudatára, hanem csak folyamatos tapasztalat eredményekép­pen, azaz, amikor a tények ráébresztik, hogy semmi létező sem természetes (a szó tudálékos értelmében), hanem azért létezik, mert fennállnak bizonyos feltételek, amelyeknek eltűnése nem marad következ­mények nélkül, így a mozgás tökéletesedik, megha­ladja az önkényesség, a „szimbiózis” stádiumát, valóban függetlenné lesz, abban az értelemben, hogy bizonyos következmények előidézése céljából létre­hozza az ehhez szükséges feltételeket, sőt minden erejét e feltételek létrehozásának szenteli.

Az „Ökonomizmus” néhány elméleti és gyakorlati vo­natkozása

Ökonomizmus - a szabadkereskedelem elméleti mozgalma - elméleti szindikalizmus. Meg kell vizsgálni, milyen mértékben vette eredetét az elméleti szindikalizmus a gyakorlat filozófiájából, és milyen mértékben a szabadkereskedelem gazdasági tanaiból, azaz végső soron a liberalizmusból. Meg kell tehát vizsgálni, vajon az Ökonomizmus legkifej­lettebb formájában nem a liberalizmus közvetlen elágazása-e, és nem voltak-e - még eredetüket tekintve is - elhanyagolhatóak, vagy mindenesetre külsőle­gesek és pusztán verbálisak a gyakorlat filozófiájához fűződő kapcsolatai.

Ebből a szempontból figyelmet érdemel az Einaudi-Croce vita, amelyre a Történelmi materializmus új (1917-es) előszava adott alkalmat :³⁰ annak az Einaudi által felállított követelménynek, hogy figyelembe kell venni az angol klasszikus közgazdaságtan által ihletett gazdaságtörténeti irodalmat, a következő értelemben lehet eleget tenni: ez az irodalom, a gya­korlat filozófiájával való felületes érintkezésen ke­resztül létrehozta az ökonomizmust; így amikor Einaudi (őszintén szólva pontatlanul) bírál néhány ökonomista ferdítést, nagy port ver fel, de ennyi az egész. A szabadkereskedelem ideológiái és az elmé­leti szindikalizmus közötti kapcsolat különösen nyilvánvaló Olaszországban, hiszen közismert, milyen csodálattal adóznak Paretónak³¹ az itteni szakszervezeti vezetők, mint Lanzillo³³ és társai. De e két irányzat mégis nagymértékben különbözik egymás­tól: az első egy uralkodó és vezető társadalmi csoport ideológiája; a másik egy még alárendelt csoporté, amely még nem ébredt tudatára erejének, lehetőségei­nek és fejlődési módjainak, s ezért nem képes túlhaladni a kezdetlegesség stádiumán.

A szabadkereskedelem-párti mozgalom koncep­ciója egy elméleti hibára épül, amelynek gyakorlati eredetét nem nehéz kimutatni: éspedig a politikai társadalom és a polgári társadalom megkülönböz­tetésére. Ezt módszertani megkülönböztetésből szer­ves megkülönböztetéssé változtatják, és ekként állítják be. Így azt hangoztatják, hogy a gazdasági tevékenység a polgári társadalom szférájába tartozik, és hogy szabályozásába az államnak nem szabad beavatkoznia. De mivel a tényleges valóságban a pol­gári társadalom és az állam azonos, leszögezendő, hogy a liberalizmus is állami jellegű „szabályozás”, s törvényhozás és kényszer útján vezetik be és tartják fenn: céltudatos akarat ténykedésének terméke, nem pedig a gazdasági tények spontán, automatikus ki­fejeződése. Ezért a liberalizmus politikai program, s az a célja, hogy győzelem esetén megváltoztassa az állam vezető személyzetét és gazdasági programját, vagyis hogy megváltoztassa a nemzeti jövedelem elosztását.

Más a helyzet az elméleti szindikalizmus esetében, mivel emez egy alárendelt csoportra vonatkozik, és megakadályozza, hogy e csoport valaha is uralkodóvá váljék, hogy meghaladja az ökonomizmus és a korporativizmus stádiumát, hogy a polgári társadalom­ban az etikai és politikai, az államban pedig az uralmi hegemónia stádiumába emelkedjék. Ami a liberaliz­must illeti, az uralkodó csoport egyik frakciójával van dolgunk. Nem az állam szerkezetét akarja módo­sítani, csak a kormánypolitikát; a kereskedelmi törvényhozást akarja megreformálni, az ipari tör­vényhozást csak közvetve (mivel tagadhatatlan, hogy a protekcionizmus, különösen azokban az országok­ban, ahol a piac szegény és szűk, korlátozza az ipari kezdeményezés szabadságát, és kórosan elősegíti a monopóliumok kialakulását): a kormányon levő vezető pártok rotációjáról van szó, nem pedig új poli­tikai társadalom és még kevésbé új típusú polgári tár­sadalom megalapozásáról és megszervezéséről. Az el­méleti szindikalista mozgalomban a kérdés összetet­tebb formában jelentkezik; tagadhatatlan, hogy az ál­lítólag képviselt alárendelt csoport függetlenségét és önállóságát valójában feláldozzák az uralkodó csoport eszmei hegemóniájának javára, mivel az elméleti szindikalizmus nem más, mint a liberalizmus egyik aspektusa, amelyet a gyakorlat filozófiájából vett néhány megcsonkított, s így banálissá tett megállapí­tással igazolnak. Miért és hogyan megy végbe ez a „fel­áldozás”? Az alárendelt csoport uralkodóvá válását vagy azért zárják ki, mert a problémát fel sem vetik (fábiánusok,³³ de Man,³⁴ a brit munkáspártiak jelen­tős része), vagy azért, mert nem megfelelő és hatás­talan formában vetik fel (a szociáldemokrata irány­zatok általában), vagy pedig azért, mert azt állítják, hogy a csoportok rendszeréből közvetlen ugrás vezet a tökéletes egyenlőség és a szakszervezeti típusú gaz­daság rendszerébe.

Legalábbis különös az ökonomizmusnak a politikai és szellemi akarat, tevékenység és kezdeményezés megnyilvánulásairól alkotott felfogása, mintha ezek nem gazdasági szükségletek szerves következményei, sőt a gazdaság egyedül hatékony megnyilvánulásai volnának; így képtelenség a hegemónia kérdésének napirendre tűzését olyan tényként értelmezni, amely a hegemón csoportot alárendeli. A hegemónia ténye kétségkívül megköveteli, hogy a hegemón csoport figyelembe vegye azoknak a csoportoknak az érde­keit és tendenciáit, amelyek fölött hegemóniát gya­korol, hogy kompromisszumos egyensúly jöjjön létre, azazhogy a vezető csoport korporatív jellegű gazdasági áldozatokat hozzon, de az is kétségtelen, hogy ezek az áldozatok és ez a kompromisszum nem érinthetik a lényeget, ugyanis ha a hegemónia etikai és politikai, szükségképpen gazdasági is, szükségkép­pen arra a döntő funkcióra épül, amelyet a vezető csoport a gazdasági tevékenység döntő magvában betölt.

Az ökonomizmus a liberalizmuson és az elméleti szindikalizmuson kívül sok más formában is megmutatkozik. Ide tartozik a választások bojkottálásá­nak összes formája (tipikus példa az olasz klerikálisok 1870 utáni választási bojkottpolitikája, amely 1900-tól kezdve egyre enyhült, egészen 1919-ig és a Néppárt megalakulásáig: amikor a klerikálisok különbséget tettek valóságos Olaszország és jogi Olaszország kö­zött, ezzel a gazdasági világ, illetve a jogi és politikai világ megkülönböztetését ismételték meg), ezekből pedig sok van, abban az értelemben, hogy a válasz­tásokat lehet félig, vagy negyedrészben stb. bojkottálni. A választási bojkotthoz kapcsolódik a „minél rosszabb, annál jobb” képlet, és néhány képviselői frakció úgynevezett „meg nem alkuvó” parlamenti taktikája is. Az ökonomizmus nem mindig áll ellen­tétben a politikai tevékenységgel és a politikai párttal, de a pártot pusztán nevelő és szakszervezeti jellegű szervezetnek tekinti. Az ökonomizmus tanulmányo­zásához, valamint az alap és a felépítmény viszonyá­nak megértéséhez iránytűül szolgálhat A filozófia nyomorúságá-nak az a része, ahol arról van szó, hogy egy társadalmi csoport fejlődésének fontos szakasza az, amelyben egy egyesülés bizonyos alkotórészei már nemcsak gazdasági érdekeikért, hanem magának a szervezetnek a megvédéséért és fejlesztéséért harcolnak^[iv]. Ezzel együtt említendő Engelsnek az a megál­lapítása³⁷ (amely a gyakorlat filozófiájáról szóló - olaszul is kiadott - két levélben szerepel), hogy a gazdaság csak „végső soron” mozgatórugója a tör­ténelemnek, s ez közvetlenül kapcsolódik A politikai gazdaságtan bírálatá-nak előszavához, tudniillik ahhoz a részhez, amely kimondja, hogy az emberek az ideo­lógiák terén tudatosítják a gazdasági világban zajló konfliktusokat.

Ezekben a jegyzetekben³⁸ már többször szerepelt a kijelentés, hogy a gyakorlat filozófiája sokkal elter­jedtebb, mint amennyire elismerik. A kijelentés ak­kor pontos, ha úgy értjük, hogy elterjedt a történelmi ökonomizmus, ahogyan manapság Loria³⁹ professzor nevezi többé-kevésbé esetlen nézeteit, és hogy ezért a kulturális környezet egészen megváltozott ahhoz az időhöz képest, amikor a gyakorlat filozó­fiája megkezdte harcát; Croce szóhasználatával élve azt lehetne mondani, hogy a „szabadság vallásának” kebelében született legnagyobb eretnekség, akárcsak az ortodox vallás, szintén degenerálódott és „babona­ként” terjedt el, vagyis összekeveredett a liberaliz­mussal, és létrehozta az ökonomizmust. De megvizs­gálandó, hogy amikor az ortodox vallás már betokosodott, az eretnek babonában nem őrződött-e meg végig valamiféle forrongás, amely újra fogja teremteni, mint magasabbrendű vallást, vagyis vajon nem lehet-e könnyen eltávolítani a babona limlomját.

A történelmi ökonomizmus néhány jellemvonása: 1. A történelmi viszonyok kutatásában nem külön­bözteti meg azt, ami „viszonylag állandó”, attól, ami esetleges változás, és gazdasági tényen a személy vagy egy kis csoport közvetlen és „piszkos zsidó” érte­lemben vett érdekét érti. Tehát nem a gazdasági osztályalakulatokat veszi figyelembe a maguk összes viszonyaival együtt, hanem a nyers és uzsorás jellegű érdekből indul ki, különösen amikor emez a büntetőtörvénykönyvekben szereplő bűntények jellegét ölti; 2. az a tan, amely a gazdasági fejlődést a munkaeszközök technikai változásainak sorozatára redukálja. Loria professzor ragyogóan fejti ki és al­kalmazza ezt a tant a Rassegna Contemporanea 1912-es évfolyamában megjelent cikkében, amelynek témája a repülőgép társadalmi hatása; 3. az a tan, amely a gazdasági és történelmi fejlődést közvetlenül valamely fontos termelési tényező változásaitól teszi függővé, vagy egy-egy olyan nyersanyag, új fűtő­anyag stb. felfedezésétől, amely a gépek építésében és működtetésében új módszereket von maga után. Az utóbbi időben egész irodalom jelent meg a kőolajról: tipikusnak tekinthető Antonio Laviosa cikke a Nuova Antológia 1929. május 16. számában. Az új fűtőanyagok, új mozgató energiák, akárcsak az új feldolgozandó nyersanyagok felfedezése, ter­mészetesen igen fontos, mert megváltoztathatja az egyes államok helyzetét, de a történelem mozgását stb. nem határozza meg.

Gyakran előfordul, hogy egyesek a történelmi ökonomizmust támadják, miközben azt hiszik, hogy a történelmi materializmus ellen harcolnak. Ez a helyzet például a párizsi Avenir egyik 1930. október 10. cikkével (közölte a Rassegna Settimanale della Stampa Estera - 1930. október 21., 2303-2304. old.). Idézzük, mint tipikus példát: „Már régen, de külö­nösen a háború óta mondják nekünk, hogy az érdek­kérdések uralják a népeket, és viszik előre a világot. Ezt a tételt a marxisták találták ki, és a kissé doktriner ’történelmi materializmus’ névvel látták el. A tiszta marxizmus szerint az emberek tömegei nem szen­vedélyeknek, hanem gazdasági szükségszerűségeknek engedelmeskednek. A politika szenvedély. A haza szenvedély. E két igényes eszme a történelemben csak látszatfunkciót tölt be, mert a valóságban a népek évszázados történetét anyagi jellegű okok változatos és állandóan megújuló játéka határozta meg. A gazda­ság minden. Sok ,burzsoá’ közgazdász és filozófus átvette ezt a refrént. Bölcs arckifejezéssel magyaráz­zák nekünk a magas világpolitikát a búza, a kőolaj vagy a kaucsuk árával. Azt igyekeznek bebizonyí­tani, hogy az egész diplomáciát vámtarifa- és költség­ügyek irányítják. Ezek a magyarázatok rendkívül népszerűek. Van némi tudományos látszatuk, és a fölényes elegancia szerepében tetszelgő gőgös szkepszisből indulnak ki. Szenvedély a külpolitiká­ban? Ugyan! Az ilyesmit csak a közönséges embe­rekkel lehet elhitetni. A nagy szellemek, a beavatot­tak tudják, hogy mindent az adok-veszek irányít. Mármost ez abszolút áligazság. Teljes mértékben hamis azt állítani, hogy az embereket kizárólag érdekmegfontolások irányítják, és teljes mértékben igaz, hogy mindenekelőtt presztízsvágy és a presztízsbe vetett izzó hit diktálta megfontolásoknak engedel­meskednek. Aki ezt nem érti, semmit sem ért.” A cikk folytatása (címe: A presztízs mániája) a né­met és az olasz politika példáján mutatja be, hogy a politika „presztízsjellegű”, nem pedig anyagi ér­dekek diktálják. A cikk röviden összefoglalja a gya­korlat filozófiája elleni banális támadások jelentős részét, de a támadás tárgya valójában a Loria-féle esetlen ökonomizmus. Egyébként a szerző más szem­pontból sem különösebben jártas a témában: nem érti, hogy a „szenvedélyek” lehetnek egyszerűen a gazdasági érdekek szinonimái is, és nehezen tartható az az álláspont, hogy a politikai tevékenység a feszült izgalom és szenvedély állandó állapota; éppen a fran­cia politikát szokás módszeres és következetes, azaz minden szenvedélytől megtisztított „racionalitás­ként” jellemezni.

Legelterjedtebb formájában, ökonomista babona­ként, a gyakorlat filozófiája rengeteget veszít az ér­telmiségi csoport legfelső körére gyakorolt kulturális hatásából, bármilyen nagy hatást gyakorol is a nép­tömegekre és a félértelmiségiekre, akik nem az agyu­kat akarják megerőltetni, hanem arra törekszenek, hogy a lehető legagyafúrtabbnak látsszanak stb. Mint Engels írta, sokak számára igen kényelmes megoldás, hogy olcsón és minden fáradság nélkül, néhány frá­zisba zsúfolva tarsolyukban tudhatják az egész törté­nelmet és az egész politikai és filozófiai bölcsességet. Mivel feledésbe merült, hogy az a tétel, amely szerint az emberek az ideológiák terén tudatosítják az alap­vető konfliktusokat, nem lélektani vagy erkölcsi, ha­nem szervesen ismeretelméleti jellegű, kialakult az a forma mentis,⁴⁰ amely a politikát és így a történel­met szüntelen marché de dupes-nek, becsapások és szemfényvesztések játékának tekinti. A „kritikai” tevékenység trükkök leleplezésére, botrányok kelté­sére, a rendszer képviselőinek zsebében tartott leltá­rokra korlátozódott.

Így feledésbe merült, hogy mivel az „ökonomizmus” is valójában vagy állítólag (tudományosan objektív) ismeretelméleti alapelv, a közvetlen érde­kekre orientált kutatásnak a történelem minden aspektusára, a „tézist” és az „antitézist” képviselő emberekre egyaránt érvényesnek kell lennie. Ezen kívül feledésbe merült a gyakorlat filozófiájának egy másik útmutatása is: az, amely szerint a „néphiedelem”, vagy a néphiedelem típusú hit az anyagi erők érvényességével bír. A „piszkos zsidó” érdekek kuta­tása terén elkövetett értelmezési hibák néha durvák és komikusak voltak, s így kedvezőtlenül hatottak az eredeti elmélet presztízsére. Ezért az ökonomizmus ellen nemcsak a történetírás elméletében, hanem - és különösképpen - a politikai elméletben és gyakorlat­ban is harcolni kell. Ezen a téren a harcot a hegemó­nia fogalmának kibontásával lehet és kell folytatni, úgy, ahogy a gyakorlatban folytatták a politikai párt elméletének fejlesztésekor és egyes politikai pártok életének gyakorlati fejlesztésekor (az úgynevezett permanens forradalom⁴¹ elmélete elleni harc: a per­manens forradalommal a forradalmi demokratikus diktatúra fogalmát szegezték szembe; az alkotmányozó gyűlést követelő ideológiáknak adott támo­gatás fontossága stb.). Tanulmányozni lehetne, mi­lyen megítélést váltottak ki fejlődésük különböző szakaszaiban bizonyos politikai mozgalmak, és típus­ként a boulangista mozgalmat lehetne választani (1886-tól körülbelül 1890-ig), vagy a Dreyfus-pert, vagy akár a december 2-i államcsínyt (elemezni le­hetne a december 2-ről szóló klasszikus könyvet,⁴² hogy megnézzük, milyen jelentőséget tulajdonít a közvetlen gazdasági tényezőnek, és milyen helye van benne az „ideológiák” konkrét tanulmányozásá­nak). Ezekkel az eseményekkel kapcsolatban az ökonomizmus azt a kérdést teszi fel, hogy kinek van közvetlenül hasznára a szóban forgó kezdeményezés, és a kérdésre ugyanannyira leegyszerűsített, mint amilyen hibás okoskodással válaszol. Közvetlenül az uralkodó csoport egy bizonyos frakciójának van hasznára, és - tévedések kizárása végett - arra a frakcióra esik a választás, amelyik nyilvánvalóan haladó funkciót tölt be, és ellenőrzést gyakorol a gazdasági erők összessége fölött. A tévedés kizártnak tűnhet, mert ha a vizsgált mozgalom hatalomra jut, az ural­kodó csoport haladó frakciója szükségképpen előbb vagy utóbb ellenőrzése alá veszi az új kormányt, és arra használja fel, hogy az államgépezetet a saját szolgálatába állítsa.

Így hát igen olcsó tévedhetetlenségről van szó, amelynek nemcsak történelmi jelentősége nincs, ha­nem politikai hordereje és gyakorlati hatékonysága is igen csekély; általában nem szül mást, mint erkölcsi prédikációkat és végeláthatatlan személyi ügyeket. Amikor egy boulangista típusú mozgalom létrejön, az elemzésnek valójában a következő vonalat kellene követnie: 1. a mozgalomhoz csatlakozó tömeg tár­sadalmi tartalma; 2. milyen szerepe volt a tömegnek az erőegyensúlyban, amely átalakulóban van, amint az új mozgalom saját létrejöttével bizonyítja; 3. mi a vezetők által hangoztatott és a tömeg által elfoga­dott követelések politikai és társadalmi jelentése? milyen tényleges szükségleteknek felelnek meg? 4. milyen mértékben felelnek meg az eszközök a ki­tűzött céloknak?; 5. csak végső soron, és politikai, nem pedig erkölcsi formában kell felállítani a hipoté­zist, hogy az ilyen mozgalmat szükségképpen kifor­gatják természetéből, és egészen más célok szolgála­tába állítják, mintsem a mozgalmat követő tömegek elvárnák. Ám ezt a hipotézist már jó előre felállítják, amikor egyetlen konkrét (a józan ész számára, nem pedig egy-egy külsőleges „tudományos” elemzés alapján konkrétnak látszó) elem sem támasztja még alá, úgyhogy a hipotézis a kétszínűség és rosszhiszemű­ség, vagy az elégtelen ravaszság és (ami a követőket illeti) az ostobaság moralizáló vádjaként jelenik meg. Így a politikai harc olyan személyes ügyek sorozatává válik, melyeknek főszereplői egyfelől azok, akik is­merik a dörgést, mert az ördöggel cimboráinak, más­felől pedig azok, akiket saját vezetőik orruknál fogva vezetnek, s akik javíthatatlan ostobaságuk miatt nem képesek erre rájönni. Egyébként, amíg e mozgalmak hatalomra nem jutnak, mindig elképzelhető, hogy megbukjanak, mint ahogy nem egy meg is bukott (maga a boulangizmus mint ilyen megbukott, és ké­sőbb a Dreyfus-párti mozgalommal véglegesen is szétverték; Georges Valois, Gajda tábornok⁴³ moz­galma); ezért a kutatásnak egyaránt kell irányulnia a mozgalmakban rejlő erősségek és gyengeségek ki­mutatására: az „ökonomista” hipotézis egy kézzel­fogható erősséget hangsúlyoz, tudniillik, hogy bizo­nyos közvetlen vagy közvetett pénzügyi támogatás rendelkezésre áll (ha a mozgalmat egy nagy újság támogatja, ez egyúttal közvetett pénzügyi támogatást is jelent), de semmi többet. Ez kevés. Az erőviszo­nyok különböző fokainak elemzése ebben az esetben is elkerülhetetlenül a hegemónia és az erkölcsi-politi­kai viszonyok szférájában csúcsosodik ki.

Az úgynevezett meg nem alkuvás elméleteinek példázására megemlítendő az úgynevezett kompromisszumokkal szembeni merev elvi ellenérzés, amely­nek alárendelt megjelenési formáját így lehetne jelle­mezni: „félelem a kockázattól”. Hogy a kompromisszumok iránti elvi ellenszenv szorosan kapcsoló­dik az ökonomizmushoz, az világos, mivel ez az ellenszenv nem támaszkodhat más koncepcióra, mint arra a sziklaszilárd meggyőződésre, hogy a törté­nelmi fejlődésnek ugyanolyan jellegű objektív tör­vényei vannak, mint a természetnek, ami együtt jár a vallásihoz hasonló jellegű fatalista finalizmus elfo­gadásával: minthogy a kedvező feltételek végzetszerűen létrejönnek, és belőlük, meglehetősen titok­zatos módon, palingenetikus⁴⁴ események követ­keznek, nemcsak haszontalan, hanem káros is minden olyan akarati kezdeményezés, amelynek az a célja, hogy valamilyen terv szerint segítsen előkészíteni ezeket a helyzeteket. Ez a fatalista meggyőződés azonban azzal a hajlammal párosul, hogy „a további­akban” vakon és válogatás nélkül rábízzák magukat a fegyverek mindent elrendező képességére, s ebben már bizonyos logika és következetesség is van, mivel úgy képzelik, hogy az akarat közbelépése a rombolás, nem pedig - a rombolás pillanatában máris műkö­désbe lépő - újjáépítés szempontjából hasznos. A rom­bolást mechanikusan fogják fel, nem pedig mint rom­bolás-újraépítést. Az ilyen gondolkodásmód nem szá­mol az „idő” tényezőjével, és végső soron nem szá­mol magával a „gazdasággal” sem, ugyanis nem érti meg, hogy az ideológiai tömegjelenségek mindig fáziskésésben vannak a gazdasági tömegjelenségekhez képest, és hogy így hagyományos ideológiai ténye­zők bizonyos pillanatokban lelassítják, béklyóba ve­rik, vagy pillanatnyilag akár meg is törik a gazdasági tényezőnek tulajdonított automatikus hajtóerőt, s hogy ezért tudatos és előkészített harcra van szük­ség a gazdasági tömeghelyzet követelményeinek „megértetéséhez”, hiszen ezek ellentétesek lehetnek a hagyományos vezetők útmutatásaival. Mindig megfelelő politikai kezdeményezésre van szükség ahhoz, hogy a gazdasági hajtóerő kiszabaduljon a hagyományos politika béklyóiból, azazhogy meg­változzon azoknak az erőknek a politikai vezetése, amelyeket meg kell nyerni egy új, homogén, belső ellentmondásoktól mentes gazdasági-politikai tör­ténelmi blokk létrehozásához, mivel két „hasonló” erő csak egy sor kompromisszumon keresztül vagy a fegyverek erejével ötvöződhet új szervezetbe, azaz vagy szövetségként, vagy az egyiket a másiknak kényszer útján alárendelve egyesülhet; az a kérdés, megvan-e az utóbbihoz szükséges erő, és „kifizető­dő-e” bevetni. Ha valamely erő legyőzéséhez két másik erő egyesülésére van szükség, a fegyver és a kényszer felhasználása (feltéve, hogy megvan rá a hajlandóság) pusztán módszertani hipotézis, hi­szen az egyetlen konkrét lehetőség a kompromisszum, mivel az erőt csak az ellenség ellen lehet be­vetni, nem pedig az egység egyik része ellen, melyet a lehető leggyorsabban asszimilálni kell, s amelynek „jóindulatára” és lelkesedésére szükség van.

Előrejelzés és távlat.

Egy másik leszögezendő és ki­fejtendő kérdés a politikai akció és az állami élet „kettős távlata”. A kettős távlat megjelenésének különféle fokozatai vannak, a legelemibbektől a legbonyolultabbakig, de ezek elméletileg két alapvető fokra vezethetők vissza, s e kettő a Machiavelli-féle kentaur⁴⁵ kettős természetének felel meg: egyszerre állati és emberi, egyszerre erő és egyetértés, tekintély és hegemónia, erőszak és civilizáció, egyéni és egye­temes mozzanat („egyház” és „állam”), agitáció és propaganda, taktika és stratégia stb. A „kettős táv­lat” elméletét egyesek valami kicsinyes és banális dologra szűkítették le, vagyis a „konkrétság” két olyan formájára, amely több-kevesebb „gyakori­sággal” követi egymást az időben. Előfordulhat pe­dig, hogy minél „konkrétabb”, elemibb az első „táv­lat”, annál „távolibbnak” (nem az időben, hanem dialektikus viszonyként), annál összetettebbnek, ma­gasabb szintűnek kell lennie a másodiknak, azaz elő­fordulhat ugyanaz, ami az emberi életben: minél in­kább konkrét fizikai létének védelmezésére kény­szerül egy egyén, annál inkább a civilizáció és az emberiség egész összességét és legmagasabb értékeit vallja magáénak, és tekinti mércének.

Igaz, előrelátni kizárólag annyit jelent, mint jól látni a jelent és a múltat mint folyamatot: jól látni, azaz pontosan megragadni a folyamat alapvető és állandó elemeit. De tisztán „objektív” előrejelzést feltéte­lezni abszurdum. Aki előrejelzést végez, valójában valamilyen „programot” akar diadalra juttatni, s az előrejelzés éppen a diadal egyik eleme. Ez nem azt jelenti, hogy az előrejelzés mindig szükségképpen önkényes, légből kapott vagy pusztán tendenciózus. Sőt elmondható, hogy az előrejelzés objektív aspektusa csak olyan mértékben válik objektívvá, amilyen mértékben programhoz kapcsolódik: l. mert csak a szenvedély ajzza fel az értelmet, és teszi világosab­bá az intuíciót; 2. mert a valóság az emberi akarat és a dologi társadalom (a gépész és a gép) egyesülé­sének eredménye, aki tehát eltekint minden akarati elemtől, vagy csak mások akaratának színrelépését veszi számításba a játék objektív elemeként, az ma­gát a valóságot csonkítja meg. A saját akaratának megvalósításához szükséges elemeket csak az ragadja meg, aki nagyon erősen akar.

Ezért a durva szűklátókörűség és felületesség hibá­jába esik, aki azt hiszi, hogy a világ és az élet egy bi­zonyos felfogása önmagában magasabbrendű előrelátási képességet jelent. Természetesen minden előre­jelzésben valamilyen világkép is benne foglaltatik, így nem mindegy, hogy ez a világkép önkényes szellemi aktusok összefüggéstelen sora-e, vagy szigorú és következetes koncepció, de jelentőségre a világkép éppen annak az embernek az eleven agyában tesz szert, aki kidolgozza, és akinek erős akarata élettel tölti meg az előrejelzést. Ezt mutatják az úgynevezett „szenvtelenek” által készített előrejelzések: üres szó­lamoknak, finom árnyalatoknak, a feltevések elegan­ciájának egyaránt bővében vannak. De az „előre­jelző” csak akkor ragadhatja meg a lényegest, azokat az elemeket, amelyek - szervezhetők, vezethetők, vagy eltéríthetők lévén - valójában egyedül előreláthatók, ha megvalósítandó programja van. Ez ellen­tétes a kérdés vizsgálatának megszokott módjával. Általában azt hiszik, hogy minden előrejelzés olyan jellegű szabályos törvények kimutatását feltételezi, mint amilyenek a természettudományok törvényei. Mivel azonban ezek a törvények nem léteznek abban az abszolút vagy gépies értelemben, ahogy feltétele­zik, az „előrejelzők” figyelmen kívül hagyják mások akaratát, és nem „jelzik előre” ennek az akaratnak a színre lépését, így az előrejelzés önkényes hipotézis­re, nem pedig a valóságra épül.

A „túlzott” (tehát felületes és gépies) politikai realiz­mus gyakran arra a megállapításra vezet, hogy az államférfinak csak a „tényleges valóság” keretein belül szabad tevékenykednie, s nem a „legyen”, hanem csak a „van” iránt kell érdeklődnie. Ez azt je­lentené, hogy az államférfi ne lásson tovább az orrá­nál. Ezt a hibát követte el Paolo Treves,⁴⁶ s ezért vél­te Machiavelli helyett Giucciardiniben⁴⁷ megtalálni az „igazi politikust”.

Nemcsak „diplomata” és „politikus” között kell különbséget tenni, hanem a politika tudósa és a gya­korló politikus között is. A diplomata szükségképpen csak a tényleges valóságban mozog, mert sajátos tevékenysége nem az, hogy új egyensúlyokat hozzon létre, hanem az, hogy bizonyos jogi keretek között megőrizzen egy fennálló egyensúlyt, így a tudós is, amennyiben pusztán tudós, csak a tényleges valóság­ban mozoghat. De Machiavelli nem pusztán tudós; pártos ember, akiben hatalmas szenvedély izzik, gyakorló politikus, aki új erőviszonyokat akar létre­hozni, és ezért nem teheti meg, hogy ne foglalkozzék a „legyennel”, persze nem a szó moralizáló értelmé­ben. A kérdést tehát másként, bonyolultabban kell felvetni: az a kérdés, hogy a „legyen” önkényes vagy pedig szükségszerű aktus-e, konkrét akarat vagy pe­dig ábránd, óhaj, délibáb. A gyakorló politikus te­remt, életre hív, de nem a semmiből teremt, s nem is álmainak zavaros homályában mozog. A tényleges valóságra alapoz, de mi ez a tényleges valóság? Talán valami statikus, változatlan, vagy inkább egyensúlyát állandóan változtató, folyton mozgásban levő erő­viszony? Aki azért veti be az akaratot, hogy új egyensúlyt hozzon létre a valóságban létező és mű­ködő erők között, s eközben arra a meghatározott erőre támaszkodik, amelyet haladónak tart, és meg­erősíti, hogy győzelemre segítse, az mindvégig a tényleges valóság talaján mozog, de éppen azért, hogy úrrá legyen e valóság fölött, hogy meghaladja (vagy ebben az irányban hasson). A „legyen” tehát konkrét fogalom, sőt a valóság egyetlen történeti és realista értelmezése, egyedüli cselekvő történelem és cselekvő filozófia, egyedüli politika.

A Savonarola-Machiavelli ellentétpár⁴⁸ nem a van és a legyen ellentéte (Russo egész erről szóló fejtegetése puszta szépíróskodás), hanem két legyen szembenállása. Savonaroláé elvont és ködös, Machia­vellié pedig realista, ha nem vált is kézzelfogható valósággá, hiszen egy embertől vagy egy könyvtől nem várható el, hogy megváltoztassa a valóságot, csak az, hogy értelmezze, és hogy megmutassa a cse­lekvés lehetséges irányát. Ami Machiavellit korlátozta, ami hiányzott belőle, az abból következik, hogy „ma­gánember” volt, író, nem pedig állam vagy hadsereg feje, aki szintén egyetlen személy ugyan, de állam vagy hadsereg felett rendelkezik, nemcsak egy sereg szó felett. Azért azt sem lehet mondani, hogy Machia­velli maga is „fegyvertelen próféta” volt: ez olcsó szellemeskedés volna. Machiavelli sohasem mondja, hogy önmaga képzeli vagy akarja megváltoztatni a világot. Csak azt mondja, mégpedig konkrétan, hogy kimutatja, miként kellene működniök a törté­nelmi erőknek, hogy hatékonyak legyenek.

Helyzetelemzés. Erőviszonyok

Annak a tanulmányozá­sa, hogy miként kell elemezni a „helyzeteket”, vagyis hogyan kell megragadni az erőviszonyok különböző fokait, a politikai tudomány és művészet elemi szintű kifejtésére adhat alkalmat, ha a politikai tudományt és művészetet úgy értjük, mint olyan gyakorlati kuta­tási szabályok és konkrét megfigyelések összességét, amelyeknek hasznossága abban áll, hogy felkeltik az érdeklődést a tényleges valóság iránt, és logikusabb, erőteljesebb intuíciókat hívnak életre. Ezzel együtt kell kifejteni, mi is értendő a politikában stratégián és tak­tikán, stratégiai „terven”, propagandán és agitáción, a szervezés és a kormányzás elméletén.

Az empirikus megfigyelés elemeinek, amelyeket általában ömlesztve tálalnak a politikai tudományról szóló értekezések (példaként G. Mosca⁴⁹ A politikai tudomány alapelemei című műve szolgálhat), ha nem elvont, vagy levegőben lógó kérdések, az erőviszo­nyok különböző fokozataiban kellene helyet találniok, a nemzetközi erőviszonyoktól kezdve (ide tartoznának azok a jegyzetek, amelyek a nagyhatalom fogalmáról, az államoknak hegemón rendszerekbe való tömörüléséről s így a kis- és középhatalmak függetlenségének és szuverenitásának fogalmáról szólnak⁵⁰) egészen az objektív társadalmi viszonyokig, azaz a termelőerők fejlettségi szintjéig, a politikai és párterőviszonyokig (az államon belüli hegemónia-rendszerekig) s a konkrét politikai (vagyis potenci­álisan katonai) viszonyokig.

Megelőzik-e vagy követik (logikailag) a nemzet­közi viszonyok az alapvető társadalmi viszonyokat? Kétségkívül követik. Technikai és katonai megnyil­vánulásán keresztül a struktúra minden szerves meg­újítása nemzetközi téren szervesen módosítja az ab­szolút és relatív viszonyokat. Egy nemzeti állam földrajzi helyzete sem megelőzi, hanem követi (logi­kailag) a strukturális újításokat, bár egy bizonyos mértékben visszahat rájuk (tudniillik pontosan abban a mértékben, ahogy a felépítmény visszahat az alapra, a politika a gazdaságra stb.). Egyébként a nemzetközi viszonyok passzívan és aktívan hatnak vissza a poli­tikai viszonyokra (a pártok hegemónia-viszonyaira). Minél inkább alá van rendelve egy nemzet gazdasági élete a nemzetközi viszonyoknak, annál inkább kép­viseli és használja fel ezt a helyzetet más pártok felülkerekedésének megakadályozására a pártok egyike (emlékeztetni Nitti nevezetes beszédére, amely tech­nikailag lehetetlennek nevezte az olasz forradalmat !⁵¹). A tényeknek ebből a sorozatából arra a következtetésre lehet jutni, hogy gyakran nem az a „külföld szolgá­latában álló párt”, amelyet vulgárisán így állítanak be, hanem éppen a legnacionalistább párt, ez ugyan­is valójában sokkal inkább képviseli az ország aláren­delését és gazdasági alávetését a hegemón nemzetek­nek vagy nemzetcsoportoknak, mintsem saját hazájá­nak életképes erőit.^[v]

Hogy helyesen lehessen elemezni egy adott időszak történetében ható erőket, és hogy viszonyukat meg lehessen határozni, pontosan meg kell fogalmazni és meg kell oldani az alap és a felépítmény viszonyának problémáját. Két elvet kell szem előtt tartani :1. egyetlen társadalom sem állít maga elé olyan feladatokat, amelyeknek a megoldásához nem állnak fenn a szük­séges feltételek, vagy nincsenek megjelenőben és fejlődésben; 2. egyetlen társadalom sem bomlik fel, és nem váltható fel, ha előzőleg nem valósította meg mindazokat az életformákat, amelyeket viszonyai magukban rejtettek.^[vi]

Ezt a két alapelvet átgondolva a történetírás egész sor egyéb módszertani elvének kifejtéséig lehet el­jutni. Mindenekelőtt az alap tanulmányozásakor meg kell különböztetni egymástól a szerves (viszonylag állandó) mozgásokat azoktól a mozgásoktól, ame­lyeket „konjunkturális” jellegűnek lehet nevezni (és amelyek esetlegesként, felszíniként, szinte véletlen­ként jelennek meg). Természetesen a konjunkturális jelenségek szintén a szerves mozgásoktól függenek, de jelentőségük nem nagy történelmi horderejű: politikai aprókritikára adnak alkalmat, olyan napi bírálatra, amely a kis vezető csoportokat és a ha­talomért közvetlenül felelős vezető személyiségeket érinti. A szerves jelenségek a történelmi-társadalmi bírálatnak adnak teret, ez pedig a nagy csoporto­sulásokat érinti, túl a közvetlenül felelős személyeken, túl a vezető személyzeten. E megkülönböztetés nagy jelentősége szembetűnő, ha egy történelmi korszakot tanulmányozunk. Válság lép fel, és olykor évtizede­kig húzódik. Ez a rendkívüli időtartam azt jelenti, hogy az alapban helyrehozhatatlan ellentmondások kerültek felszínre (értek meg), de a rendszer konzer­válásán és védelmén pozitíve fáradozó politikai erők bizonyos határok között mégis igyekeznek helyre­hozni és leküzdeni őket. Ezek a szüntelen és állhatatos erőfeszítések (hiszen egyetlen társadalmi forma sem lesz valaha is hajlandó elismerni, hogy túlhaladott) hozzák létre az „esetlegesség” talaját, amelyen a rendszerrel szemben ellenséges erők szervezkednek, és be akarják bizonyítani (ez a bizonyítás végső soron csak akkor sikerül és „igaz”, ha új valósággá válik, ha a rendszerrel szemben ellenséges erők diadalmaskod­nak, de egyelőre ideológiai, vallási, filozófiai, politikai, jogi stb. viták sorozatában testesül meg, ame­lyeknek konkrétsága aszerint értékelhető, milyen mértékben bizonyulnak meggyőzőnek, és eredmé­nyeznek eltolódást a társadalmi erők előző hadrend­jében), hogy már fennállnak a szükséges és elégséges feltételei annak, hogy bizonyos feladatokat történel­mileg meg lehessen, tehát meg kelljen oldani (meg kelljen oldani, mert e történelmi kötelesség elhanyagolása mindig csak növeli a szükségszerű felfordu­lást, és csak súlyosabb katasztrófákat készít elő).

A történelmi-politikai elemzések gyakran esnek abba a hibába, hogy elsikkad a szerves és az esetleges közötti helyes viszony: így vagy arra lyukadnak ki, hogy közvetlenül ható okként mutatják be a való­ságban közvetetten ható okokat, vagy arra, hogy egyedül a közvetlen okokat nyilvánítják hatékony­nak; az egyik esetben az „ökonomizmus” túlhajtásával vagy pedáns doktrinérséggel van dolgunk; a másikban az „ideologizmus” túlhajtásával; az egyik esetben a mechanikus okok túlértékelésével, a másik­ban a voluntarista és egyéni elem dicsőítésével. (A szerves „mozgások” és tények, illetve a „konjunk­turális” vagy esetleges mozgások és tények meg­különböztetését mindenfajta szituációra alkalmazni kell, nemcsak azokra a helyzetekre, amelyekre visszafejlődés vagy akut válság jellemző, hanem azokra is, amelyeket a felfelé ívelő fejlődés vagy pros­peritás, és azokra is, amelyeket a termelőerők stag­nálása jellemez.) A kétfajta mozgás, és így a kétfajta kutatás dialektikus kapcsolatát nehéz pontosan meg­állapítani; s ha a történetírásban súlyos a hiba, még súlyosabbá válik a politika művészetében, itt ugyanis nem a múlt történetét kell feldolgozni, hanem a jelenét és a jövőét kell kidolgozni:^[vii] a hibákat az ember közvetlen és káros vágyai és szenvedélyei okozzák, mert a tárgyilagos és pártatlan elemzés helyébe lép­nek, mégpedig nem az akciót ösztönző tudatos „eszközként”, hanem önáltatásként. Aki másnak vermet ás, ebben az esetben is maga esik bele, azaz a demagóg maga lesz saját demagógiájának első áldozata.

E módszertani ismérvek teljes jelentősége akkor nyilvánul meg szemmel láthatóan és didaktikailag, ha a konkrét történelmi tények elemzésére alkal­mazzák őket. Hasznosan lehetne őket alkalmazni az 1789 és 1870 közötti időszak franciaországi esemé­nyeire. Azt hiszem, hogy a fejtegetés világosabbá tétele érdekében ezt az egész időszakot át kell fogni. Ugyanis csak 1870-71-ben, a Kommün kísérletével merülnek ki történelmileg az 1789-ben született csírák, tudniillik eddigre a hatalomért harcoló új osztály nemcsak a végleges túlhaladottságát elismerni nem akaró régi társadalom képviselőire mér vereséget, ha­nem a legújabb csoportokra is, amelyek már az 1789-ben elindított fordulatból kisarjadt új struktúrát tartják túlhaladottnak, s így mind a régivel, mind az egészen újjal szemben életképesnek mutatkozik. Ezenkívül 1870-71-gyel elveszti hatékonyságát azok­nak a politikai és taktikai elveknek az összessége, amelyek gyakorlatilag 1789-ben jöttek létre, s ame­lyeket ideológiailag 48 körül fejtettek ki (amelyek a „permanens forradalom”⁵³ formulájában összegeződnek; érdekes volna megvizsgálni, mennyi ment át ebből a formulából Mazzini stratégiájába - például, ami az 1853-as milánói felkelést illeti -, és hogy ez vajon tudatosan történt-e, vagy sem). Ennek a szem­pontnak a helyességét mutatja, hogy a történészek korántsem értenek (és nem is érthetnek) egyet a francia forradalmat alkotó eseménycsoport határainak megvonásakor. Egyesek szerint (például Salvemini⁵⁴ szerint) a forradalom Valmynál⁵⁵ tető­zik: Franciaország megteremtette az új államot, és meg tudta szervezni azt a politikai és katonai erőt, amely területi szuverenitását érvényre juttatja és megvédi. Mások szerint a forradalom thermidorig folytatódik, sőt ezek több forradalomról beszélnek (augusztus tizedikét különálló forradalomként említik⁵⁰ stb.^[viii]). Thermidornak és Napóleon tevékeny­ségének különféle elemzései a legélesebb ellentmon­dásokat szülik: forradalomról vagy ellenforradalom­ról van szó? Mások szerint a forradalom története iSjo-ig, l848-ig, i87O-ig, sőt az 1914-68 világháború­ig folytatódik.

E látásmódok mindegyikében van valami igazság. Ugyanis a francia társadalmi struktúra 1789 után ki­fejlődő belső ellentmondásai csak a harmadik köztár­saság idején békülnek viszonylagosan össze, s Fran­ciaország életében a politikai egyensúly hatvan éve követi az előző nyolcvan évet, amelynek során egyre hosszabb hullámokban követték egymást a fordula­tok: 1789,94,99,1804,15, 30,48, 70. Éppen e külön­böző frekvenciájú „hullámok” tanulmányozása útján rekonstruálható egyrészt az alap és a felépítmény vi­szonya, másrészt pedig az alap szerves és konjunk­turális mozgásának alakulása. Egyébként elmondható, hogy a jegyzet elején szereplő két elv közötti dialek­tikus közvetítés a permanens forradalom politikai és történelmi formulájában lelhető meg.

Ugyanennek a problémának egy másik oldala az úgynevezett erőviszonyok kérdése. A történelmi írásokban gyakran olvasható az általánosságokban mozgó kifejezés: „az egyik vagy a másik irányzat számára kedvező vagy kedvezőtlen erőviszonyok”.

így, elvontan, ez a formula semmit, vagy majdnem semmit sem magyaráz meg, mert egyszerűen meg­ismétli a megmagyarázandó tényt, egyszer tényként mutatva be, egyszer pedig elvont törvényként és magyarázatként. Az elméleti hiba tehát abban áll, hogy a kutatási és az értelmezési alapelv „történelmi ok­ként” jelenik meg.

Mindenekelőtt az „erőviszonyok” különböző mozzanatait vagy fokozatait kell megkülönböztetni, éspedig alapvetően a következőket:

1. Egy társadalmi erőviszony, amely szorosan kap­csolódik az alaphoz, független az emberek akaratától, és az egzakt avagy természeti tudományok rendszerei­vel mérhető. Az anyagi termelőerők fejlettségi szint­jének alapján alakulnak ki a társadalmi csoportosu­lások, s mindegyikük egy-egy funkciót képvisel, és adott helyet tölt be magában a termelésben. Ez a viszony az, ami: lázadó valóság; senki sem változtat­hatja meg az üzemek és alkalmazottaik számát, a vá­rosok számát, a lakosság lélekszámát stb. Ennek az alapvető megoszlásnak az alapján tanulmányozható, vajon fennállnak-e a társadalomban az átalakulás szükséges és elégséges feltételei, vagyis ellenőrizhető, milyen mértékben reálisak és valósíthatók meg a tár­sadalom talaján, a társadalom fejlődése által életre­hívott ellentmondások talaján létrejött ideológiák.

2. A következő mozzanat a politikai erők viszonya: azaz annak vizsgálata, milyen szintű a különféle társadalmi csoportok egyneműsége, öntudata és szervezettsége. Ezt a mozzanatot azután különböző fokozatokra lehet felbontani, és így lehet elemezni. E fokozatok pedig a kollektív politikai tudat külön­böző, történelmileg megnyilvánuló mozzanatainak felelnek meg. Az első és legelemibb a korporatív gazdasági tudat: a kereskedő érzi, hogy szolidaritás­sal tartozik a másik kereskedőnek, a termelő a terme­lőnek stb., de a kereskedő még nem érez szolidaritást a termelő iránt; tehát csak az egynemű egységet érzi, és azt a kötelességet, hogy megszervezze az egységet: a szakmai csoport egységét, de nem a szélesebb tár­sadalmi csoportét. Egy következő mozzanat az, amikor tudatosul a társadalmi csoport összes tagjának érdekközössége, de még csak pusztán gazdasági téren. Már ebben a mozzanatban is felvetődik az állam kérdése, de csak az uralkodó csoportokkal való jogi és politikai egyenlőség szempontjából: ebben a sza­kaszban születik a törvényhozásban és a közigazga­tásban való részvétel követelése, valamint esetleg az az igény, hogy mind a kettőt módosítsák, megrefor­málják, de csak a fennálló alapvető keretek között. A harmadik mozzanatban válik tudatossá, hogy a korporatív érdekek jelenlegi és jövőbeli fejlődésük során túlnőnek a korporatív körön, a pusztán gazda­sági csoport korlátain, és más alávetett társadalmi csoportok érdekeivé válhatnak, és kell hogy váljanak. Ez a legnyíltabban politikai szakasz: az alapból a bonyolult felépítménybe vezető határozott átmenetet jelzi; a korábban létrejött ideológiák ebben a szakasz­ban válnak „párttá”, s mérkőznek meg, bocsátkoz­nak harcba egymással, amíg egyikük vagy legalábbis egyetlen kombinációjuk egyre inkább túlsúlyba nem jut, s a társadalom egész területét befolyása alá nem keríti. Ezzel nemcsak a gazdasági és politikai célokat egyesíti, hanem az eszmei és erkölcsi egységet is létrehozza, mivel mindazokat a kérdéseket felveti, amelyek körül — nem korporatív, hanem „egyetemes'' téren - felizzik a küzdelem, és mivel így megteremti egy alapvető társadalmi csoport hegemóniáját az alá­rendelt csoportok sora felett. Az állam egyetlen cso­port szervezeteként szerepel ugyan, s feladata az, hogy megteremtse a csoport maximális önkifejtésének fel­tételeit, de ez a fejlődés és ez az önkifejtés úgy jelenik meg és úgy szerepel, mint egy egyetemes önkifejtésnek, az összes „nemzeti” energiák fejlődésének hajtóereje, azaz az uralkodó csoport konkrétan azonosul az alárendelt csoportok általános érdekeivel, s az állami élet úgy jelenik meg, mint az alapvető csoport és az alárendelt csoportok érdekei közötti instabil egyen­súlyok szüntelen létrejötte és meghaladása (a törvény keretén belül), ezek az egyensúlyok pedig valójában az uralkodó csoportok érdekeinek túlsúlyát jelentik, de csak egy bizonyos mértékben, tehát nem a kicsi­nyes korporatív gazdasági érdek jut túlsúlyba.

A valóságos történelemben ezek a mozzanatok kölcsönösen feltételezik egymást, hogy úgy mondjuk, horizontálisan és vertikálisan, azaz a társadalom gazdasági tevékenységei szerint (horizontálisan) és a területek szerint (vertikálisan), s változatosan keve­rednek és különülnek el: e kombinációk mindegyike kifejeződhet saját gazdasági és politikai megnyilvá­nulásában. Figyelembe kell még venni, hogy a nem­zeti államnak ezekhez a belső viszonyaihoz kapcso­lódnak a nemzetközi viszonyok, s így új eredeti és történelmileg konkrét kombinációk keletkeznek. A fejlettebb országban létrejövő ideológia kevésbé fejlett országokra is átterjedhet, s befolyásolhatja a kombinációk helyi viszonyát.^[ix]

A nemzetközi és nemzeti erőknek ezt a viszonyát tovább bonyolítja, hogy minden államon belül kü­lönböző szerkezetű területi egységek, minden szinten eltérő erőviszonyok vannak (így Vendée⁵ a nemzetközi reakció erőivel szövetkezett, és őket képviselte a francia területi egységen belül; így Lyon a francia forradalomban a kapcsolatok különleges csomópontja volt stb.).

3. A harmadik mozzanat a katonai erők viszonya, s ez esetről esetre döntő jelentőségűvé válik. (A tör­ténelmi fejlődés szüntelenül az első és a harmadik mozzanat között mozog a második közvetítésével.) De ez sem egészen egynemű, és nem ragadható meg közvetlenül sematikus formában, két szintje külön­böztethető meg: a szoros értelemben vett katonai vagy technikai-katonai szint, és az, amit úgy nevez­hetünk, hogy katonapolitikai szint. A történelmi fejlődés során e két szintnek már igen sokféle kom­binációja valósult meg. Határesetszerű tipikus példa az, amikor egy állam katonai elnyomás alatt tart egy állami függetlenségre törekvő nemzetet. Ez a viszony nem tisztán katonai, hanem katonapolitikai, és való­ban, egy ilyen típusú elnyomást nem lehetne meg­magyarázni az elnyomott nép társadalmi megosz­tottsága és többségének passzivitása nélkül; ezért a függetlenséget nem lehet pusztán katonai eszközökkel elérni, csak politikai és katonapolitikai erőkkel. Ha ugyanis az elnyomott nemzetnek a harc megkezdésé­hez meg kell várnia, amíg a hegemén állam meg­engedi neki, hogy a szó szoros és technikai értelmé­ben vett saját hadsereget hozzon létre, jó ideig vár­hatna (előfordulhat, hogy a hegemón nemzet eleget tesz a saját hadsereg létrehozására irányuló követelés­nek, de ez azt jelenti, hogy katonapolitikai téren a harc jelentős része már lezajlott, és győzelemmel zárult). Az elnyomott nemzet tehát kezdetben olyan erőt szegez szembe a hegemón erővel, amely csak „katonapolitikai” jellegű, vagyis olyan politikai ak­ciót, amelynek az az előnye, hogy katonai jellegű hatást vált ki a következő két értelemben: l. belülről szétzilálja a hegemón nemzet katonai ütőképességét; 2. arra kényszeríti a hegemón katonai erőt, hogy nagy területen szóródjék szét, s így katonai hatékony­ságának jó részét elveszítse. Az olaszországi Risorgimento⁵⁹ esetén megfigyelhető a katonapolitikai veze­tés katasztrofális hiánya, különösen az Akciópártban (vele született tehetetlensége miatt), de a piemontei mérsékelt pártban⁶⁰ is, mind 1848 előtt, mind utána; az utóbbi esetben természetesen nem a tehetetlenség volt az ok, hanem a „gazdasági-politikai malthusiánizmus”, vagyis az, hogy az agrárreformnak még a lehetőségére sem akartak célozni, s nem akartak alkotmányozó nemzetgyűlést összehívni, csak arra törekedtek, hogy a piemontei monarchia egész Itáliára kiterjedjen, és ezt pusztán tartományi népszava­zások szentesítsék, anélkül, hogy a nép bármilyen mó­don feltételeket szabhatna vagy korlátokat állíthatna.

Az előzőkhöz kapcsolódik az a kérdés is, hogy az alapvető történelmi válságokat közvetlenül a gazda­sági válságok határozzák-e meg. A kérdésre már tulajdonképpen válaszoltak azok a fenti sorok, ame­lyekben ugyanerről a kérdésről van szó, csak más formában, mégis, az adott közönség jellege miatt didaktikai okokból mindig úgy kell vizsgálni ugyan­annak a kérdésnek minden megnyilvánulási formáját, mintha önálló és új problémáról volna szó. Azt ki lehet zárni, hogy a pusztán gazdasági válságok ön­magukban alapvető jelentőségű eseményeket válta­nának ki; csak kedvezőbb körülményeket teremt­hetnek ahhoz, hogy bizonyos gondolkodásmódok, az állami élet egész további fejlődését meghatározó kérdések felvetésének és megoldásának bizonyos módjai elterjedjenek. Egyébként minden olyan megállapítás, amely a válságok vagy a prosperitás idő­szakaira vonatkozik, egyoldalú megítélésekre adhat alkalmat. A francia forradalomról szóló történelmi összefoglalójában Mathiez a hagyományos vulgáris történetírással szemben, amely eleve egyidejű vál­ságokat „mutat ki” ott, ahol felborul a társadalmi egyensúly, leszögezi, hogy 1879 körül a gazdasági helyzet önmagában meglehetősen jó volt, s így nem lehet azt mondani, hogy az abszolút állam összeom­lása elnyomorodási válság következménye lett volna. Megjegyzendő, hogy az állam életveszélyes pénzügyi válság martaléka volt, és felvetődött a kérdés, hogy a három kiváltságos rend közül melyikre háruljanak az állami és kincstári pénzügyek rendbe hozásával járó áldozatok és terhek. Továbbá, ha a polgárság gazdasági helyzete felhőtlen volt is, annál kevésbé volt jó a városok és a vidék nép osztályainak helyzete, különösen az állatvész sújtotta parasztságé. Minden­esetre az egyensúly felborulása nem annak a csoport­nak az elnyomorodásából közvetlenül következő mechanikus okokkal magyarázható, amelynek érdeke volt, hogy felborítsa az egyensúlyt, és amely fel is borította, hanem a közvetlen gazdasági világ felett álló s az „osztálypresztízshez” kapcsolódó konfliktu­sok keretében következett be. A jó vagy rossz gazda­sági helyzetnek mint az új történelmi helyzetek okának a kérdése csak egyik oldala a különböző foko­zataikban vizsgált erőviszonyok kérdésének. Új hely­zet egyaránt adódhat akkor, ha a jólétet valamely ellenséges csoport kicsinyes önzése fenyegeti, és ak­kor, ha a gazdasági helyzet tűrhetetlenül rosszra fordul, s a társadalomban nem látni egyetlen olyan erőt sem, amely képes volna enyhíteni a bajokon és törvényes eszközökkel normalizálni a helyzetet. Kö­vetkezésképpen elmondható, hogy mindezek az ele­mek a társadalmi erőviszonyok összességének azokat a konjunkturális ingadozásait fejezik ki konkrét for­mában, amelyeknek talaján a társadalmi erőviszo­nyok politikai erőviszonyokká válnak, majd a döntő katonai viszonyban csúcsosodnak ki.

Ha ez az egyik pillanatról a másikra végbemenő fejlődési folyamat elmarad - s lényegében olyan folyamatról van szó, amelynek szereplői az emberek,az emberek képességei és akarata -, akkor a helyzet alkalmatlan marad a cselekvésre, és ellentmondó kö­vetkezményekkel járhat: a régi társadalom ellenáll és „lélegzetvételnyi szünethez” jut, mégpedig úgy, hogy kiirtja az ellenfél elitjét és terrorizálja a tartaléktömeget; vagy pedig az összeütköző erők kölcsönö­sen megsemmisülnek, s a temetők békéje köszönt be, esetleg külföldi őrség ellenőrzése alatt.

De az erőviszonyok bármilyen konkrét elemzésé­vel kapcsolatban a következő megjegyzés a legfon­tosabb: az ilyen elemzések nem válhatnak öncéllá (hacsak nem a múlt történetének egy fejezetéről van szó), s csak akkor van értelmük, ha valamilyen gya­korlati tevékenység, valamilyen akarati kezdemé­nyezés igazolására szolgálnak. Azt kell megmutatniok, melyek azok a kisebb ellenállású pontok, ahol az akarat erejét a legeredményesebben lehet bevetni, melyek a legsürgősebb taktikai műveletek, mi legyen egy politikai agitációs kampány koncepciója, milyen nyelvezet lesz a legérthetőbb a tömegek számára stb. Minden helyzetben az olyan állandóan szervezett és előre felkészített erő a döntő tényező, amelyet be lehet vetni, ha a helyzet kedvezőnek látszik (már­pedig csak akkor kedvező, ha ilyen erő létezik, és harci szelleme töretlen); ezért az alapvető feladat ennek az erőnek a módszeres létrehozása, fejlesztése, egyneművé, összeforrottá tétele és öntudatra ébresz­tése. Ezt mutatja a hadtörténet és az, hogy milyen gonddal készítették fel mindig is a hadseregeket arra, hogy bármely pillanatban háborút indíthassanak. A nagy államok éppen azért voltak nagy államok, mert minden pillanatban fel voltak készülve arra, hogy kihasználják a kedvező nemzetközi helyzeteket, ezek pedig azért voltak kedvezőek, mert fennállt hatékony kihasználásuk konkrét lehetősége.

Megjegyzések a politikai pártok felépítésének néhány vonatkozásáról a szerves válságok időszakaiban.

Törté­nelmi életüknek egy bizonyos pillanatában a társa­dalmi csoportok elszakadnak hagyományos pártjaik­tól, azaz a hagyományos pártokat adott szervezeti formájukban - az őket alkotó, képviselő és vezető meghatározott emberekkel - osztályuk vagy az osz­tály egy frakciója többé nem ismeri el saját kifejeződéseként. Amikor ilyen válság lép fel, a közvetlen helyzet kényessé és veszélyessé válik, mert szabad út nyílik az erőszakos megoldások, a gondviselésszerű vagy karizmatikus személyek alakjában megjelenő sötét hatalmak tevékenysége előtt.

Hogyan alakulnak ki a „képviselők és a képvisel­tek” közötti ellentétnek ezek a helyzetei, amelyek a pártok területéről (a szűk értelemben vett párt­szervezetek, a választások és a parlament szférája, az újságok körül tömörülő csoportok) az egész állami szervezetre átterjednek, s megszilárdítják a (polgári és katonai) bürokrácia, a magas pénzügyi körök, az egyház és általában minden, a közvélemény hullám­zásaitól viszonylag független szervezet viszonylagos hatalmi pozícióit? A folyamat minden országban más és más, bár a tartalma azonos. E tartalom pedig az uralkodó osztály hegemóniájának válsága, s ez vagy azért következik be, mert az uralkodó osztály kudarcot vallott valamely nagyszabású politikai vállalkozásával, amelyhez a nagy tömegek támogatását kérte vagy kényszerítette ki erővel (ilyen pél­dául a háború), vagy pedig azért, mert széles tömegek (elsősorban a parasztság és a kispolgári értelmiség soraiban) passzivitásukat hirtelen bizonyos aktivitás­sal váltották fel, és olyan követelésekkel állnak elő, amelyek szervetlen összességükben forradalmat jelentenek. Ilyenkor „tekintélyi válságot” emleget­nek, s éppen ez a hegemónia válsága, avagy a maga összességében vett állam válsága.

A válság azért teremt rövid távon veszélyes hely­zetet, mert a lakosság különböző rétegei nem ugyan­olyan gyorsan tájékozódnak, nem egyszerre szerve­ződnek újjá. A hagyományos vezető osztály nagy létszámú kiképzett személyzet felett rendelkezik, s nagyobb sebességgel vált le embereket, vált prog­ramot, és ragadja újból magához a kezéből már-már kicsúszó ellenőrzést, mint az alávetett osztályok, eset­leg áldozatokat is hoz, bizonytalan jövőnek teszi ki magát demagóg ígéreteivel, de megtartja a hatalmat, pillanatnyilag megerősíti, s arra használja fel, hogy szétzúzza az ellenfelet, s szétszórja az ellenfél vezető személyzetét, mely amúgy sem lehet nagyon nagy létszámú és nagyon jól kiképzett. Amikor sok párt közkatonasága egyetlen párt zászlaja alá tömörül, mert ez jobban képviseli és foglalja össze az egész osztály szükségleteit, ez szerves és természetes folya­mat, még ha a változás szinte villámgyors is a nyu­godt idők mércéjével mérve: ilyenkor egy teljes társadalmi csoport egyetlen vezetés alatt forr össze, mert csak ezt tartja képesnek valamilyen döntő lét­probléma megoldására és valamilyen halálos veszély elhárítására. Ha a válság nem így, nem szervesen oldódik meg, hanem a karizmatikus vezér feltűnésé­vel, ez azt jelenti, hogy statikus erőegyensúly áll fenn (tényezői eltérő nagyságúak lehetnek, de a döntő a haladó erők éretlensége), hogy sem a konzervatív, sem a haladó csoport nem elég erős a győzelemhez, s hogy a konzervatív csoportnak is úrra és parancsolóra van szüksége.^[x]

Az effajta jelenségek a politikai párttal kapcsolatos egyik legfontosabb kérdéshez kapcsolódnak; tudni­illik ahhoz, hogy mennyire képes a párt szembe­szállni a megszokás szellemével, a betokosodás, az anakronisztikussá válás hajlamával. A pártok azért születnek, azért válnak szervezetté, hogy az osztályuk számára létfontosságú pillanatokban kezükbe vegyék a helyzet irányítását; de nem mindig tudnak alkal­mazkodni az új feladatokhoz, az új időkhöz, nem mindig képesek lépést tartani azzal, ahogyan az erő­viszonyok összessége (így osztályuk viszonylagos pozíciója) átalakul az adott országban vagy nemzet­közi téren. A pártoknak ezt a fejlődését elemezve meg kell különböztetni a társadalmi csoportot; a párt tömegét; bürokráciáját és vezérkarát. A bürokrácia a megszokás és a konzervativizmus legveszélyesebb ereje; ha végül is összetartó, különálló testté alakul, amely függetlennek érzi magát a tömegtől, akkor a párt végső soron anakronisztikussá válik, s súlyos válságok idején elveszti társadalmi tartalmát, szinte légüres térben mozog. Érdemes megnézni, mit tesz sok német párttal a hitlerizmus térhódítása. A francia pártok is gazdag anyagot szolgáltathatnak az ilyen irányú vizsgálódáshoz: mind betokosodtak és anak­ronisztikussá váltak, a múlt francia történelmének különböző szakaszaiból fennmaradt történelmi­-politikai dokumentumokká, s e korok elavult szó­használatát ismételgetik: válságuk még katasztrofálisabbá válhat, mint a német pártoké.

Az ilyen események elemzésekor rendszerint nem veszik helyesen számba a polgári és katonai bürokra­tikus elemet, továbbá azzal sem számolnak, hogy az elemzésnek nemcsak az aktív katonai és bürokratikus elemre kell kiterjednie, hanem azokra a társadalmi rétegekre is, amelyekből az adott állami keretek között a bürokrácia hagyományosan verbuválódik. Egy politikai mozgalom akkor is katonai jellegű lehet, ha a hadsereg mint olyan nyíltan nem vesz részt benne; egy kormány akkor is katonai jellegű lehet, ha a hadsereg mint olyan nem vesz részt benne. Meg­határozott helyzetekben előfordulhat, hogy jobb, ha a hadsereget nem „fedik fel”, nem léptetik ki az al­kotmányos keretek közül, jobb nem bevinni a politi­kát a katonák közé, ahogy mondani szokás, mert így a látszólagos semlegesség és frakciók felettiség talaján meg lehet őrizni a tisztek és a közkatonák egységét; és mégis az új helyzetet a hadsereg, azaz a vezérkar és a tisztikar határozza meg és uralja. Egyébként nem igaz, hogy az alkotmányok értelmében a hadsereg­nek sohasem lehet politikai szerepe; éppen a hadseregnek kellene megvédenie az alkotmányt, vagyis a törvényes államformát a hozzátartozó intézmé­nyekkel egyetemben; ezért az úgynevezett semleges­ség csupán a visszahúzó erők támogatását jelenti, csakhogy egyes esetekben így kell beállítani a kér­dést, nehogy a lakosság elégedetlensége a hadsereg­ben is tükröződjék, nehogy a katonai szervezet felbomoljék, és így semmivé váljék a vezérkar meg­határozó hatalma. Természetesen ezek a megjegyzések nem abszolút érvényűek; történelmi időszakonként és országonként igen eltérő a súlyuk.

Az első dolog, amit ki kell deríteni, a következő: van-e az adott országban olyan kiterjedt társadalmi réteg, amelynek számára a polgári és katonai bürok­rata karrier a gazdasági életnek és a politikai érvénye­sülésnek (a hatalomban való tényleges, akárha köz­vetett, „zsarolás” útján való részesedésnek) fontos eleme? A modern Európában ez a réteg a falusi kis-és középpolgárságban jelölhető meg, kiterjedtsége pedig országonként változik egyrészt az ipari erők fejlődésétől, másrészt az agrárreformtól függően. Igaz, a polgári és katonai bürokrata karrier nem ennek a társadalmi rétegnek a monopóliuma; mégis, külö­nösképpen illik hozzá amiatt a társadalmi funkció miatt, amelyet ez a réteg betölt, és azok miatt a lélektani hajlamok miatt, amelyeket e funkció létre­hoz vagy amelyeknek kedvez; a társadalmi csoport egészét ez a két tényező teszi egyneművé, és tölti meg irányító energiával, tehát politikai értékkel és a társadalom szervezetének összességét tekintve gyak­ran döntő funkcióval. Ennek a csoportnak a tagjai megszokták, hogy közvetlenül irányítsanak emberi közösségeket, még ha csak kicsinyeket is, mégpedig „politikailag”, nem „gazdaságilag”; azaz vezetési művészetük nem tartalmaz rendszerező készséget, „a dolgok” rendezésének, „az emberek és a dol­gok” egyetlen szerves egésszé való rendezésének kész­ségét, mint ahogy az ipari termelésben történik, mert ennek a csoportnak a szó mai értelmében nincs gazdasági funkciója. Járadéka van, mert jogilag tulajdonosa a nemzeti földterület egy részének, funkciója pedig abban áll, hogy „politikailag” megakadályozza a földművelő parasztot létfeltételeinek megjavításá­ban, mert a paraszt viszonylagos helyzetének bármi­félejavulása katasztrofális volna az ő társadalmi hely­zetére nézve. A paraszt krónikus nyomora és hosszú munkanapja, a belőle fakadó elállatiasodással együtt e csoport számára, elsőrendű szükséglet. Ezért minden energiát latba vet a paraszti munka önálló megszer­vezésének bármilyen kísérletével és a hivatalos vallás keretein kívül álló bármiféle paraszti kultúrmozgalommal szembeni ellenállásban és ellentámadásban. E társadalmi csoport korlátai, belső gyengeségének okai területi szétszórtságából, s az „egyneműség­nek” e szétszórtsággal szorosan összefüggő hiányá­ból következnek; ez pedig más vonásaira is magyarázatot ad: a tagjai által követett ideológiai rendszerek ingatagságára, sokféleségére és az időnként követett ideológiák furcsaságára magára is. Az akarat valami­lyen célra irányul, de késésben van, és általában hosszú folyamatra van szüksége ahhoz, hogy szervezetileg és politikailag centralizálódjék. A folyamat akkor gyorsul fel, ha e csoport sajátos „akarata” egybeesik a felső osztály közvetlen akaratával és érdekeivel; sőt ilyenkor nemcsak meggyorsul a fo­lyamat, hanem e réteg egyúttal azonnal megmutatja „katonai erejét” is. Időnként, mihelyt megszervező­dött, törvényt diktál a felső osztálynak is, legalábbis a megoldás „formáját”, ha nem is tartalmát illetően.

Ugyanazok a törvények mutatkoznak meg itt, ame­lyeket az alárendelt osztályokra vonatkozóan a város-­falu viszony esetében említettünk: a város ereje auto­matikusan a falu erejévé válik, de mivel falun a konfliktusok azonnal éles és „személyes” jelleget öl­tenek, mégpedig azért, mert hiányzik a gazdasági mozgástér, és mert felülről rendszerint nagyobb nyo­más nehezedik az alsóbb rétegekre, vidéken az ellen­támadás szükségképpen gyorsabb és határozottabb. Ez a csoport érti és látja, hogy bajainak forrása a vá­ros, a város ereje, s így megérti, hogy diktálnia „kell” a megoldást a városi uralkodó osztályoknak, hogy e fő tűzfészket kioltsák, még ha ez közvetlenül nem is érdeke a városi uralkodó osztályoknak, vagy azért, mert túlságosan költséges, vagy mert hosszú távon veszélyes (ezek az osztályok nagyobb fejlődési ciklu­sokban gondolkoznak, amelyekben a manőverezés lehetségessé válik, nem egyszerűen „fizikai”, azon­nali érdekekben). Ebben az értelemben kell felfogni e réteg vezető szerepét, nem pedig abszolút értelem­ben; mindenesetre ez sem csekélység.^[xi] Megjegyzendő, mennyire tudatosan ápolják, milyen szervesen fejlesztik ma a szóban forgó társadalmi csoportnak ezt a „katonai” jellegét, amely hagyományosan bi­zonyos létfeltételek spontán tükröződése volt. Ehhez a tudatos mozgalomhoz tartoznak azok a módszeres erőfeszítések, amelyeknek célja a leszerelt katonák­ból, a különböző csapattestek és fegyvernemek egy­kori harcosaiból, különösen tisztekből álló külön­féle egyesületek létrehozása és fenntartása. Ezek kap­csolatban állnak a vezérkarokkal, és szükség esetén mozgósíthatók anélkül is, hogy a sorkatonaságot mozgósítani kellene. Az utóbbi így megmaradna riadóztatott tartaléknak, ezek a magánerők pedig megerősítenék és megóvnák a széthullástól, s szük­ségképpen támogatólag, erősítőleg hatnának harci szellemére. Azt lehet mondani, hogy „kozák” típusú mozgalomról van szó, csakhogy az alakulatok nem a nemzetiségi határok mentén sorakoznak fel, mint a cári kozákok esetében, hanem a társadalmi csopor­tok „határai” mentén.

Ezért egy sor országban a katonai elemnek az állami életre gyakorolt befolyása nem csupán a tech­nikai értelemben vett katonai elem befolyását és sú­lyát jelenti, hanem annak a társadalmi rétegnek a be­folyását és súlyát, amelyből a technikai értelemben vett katonai elem (különösen az alsó tisztikar) első­sorban származik. Ez a megjegyzéssorozat nélkülözhetetlen ahhoz, hogy elemezni lehessen annak a bizonyos politikai formának a helyét, amelyet cezarizmusnak, vagy bonapartizmusnak szokás nevezni, s hogy meg lehessen különböztetni más, olyan for­máktól, amelyekben a technikai értelemben vett ka­tonai elem mint olyan talán még szembeszökőbb és kizárólagosabb módon dominál.

Spanyolország és Görögország egy-egy tipikus példa, mégpedig egyszerre hasonló és eltérő vonások­kal. Spanyolország esetében a következő részleteket kell szem előtt tartani: nagy terület és alacsony pa­raszti népsűrűség. A földbirtokos nemes és a paraszt között nincs nagy létszámú vidéki polgárság; így az alacsony rangú tisztikarnak mint önálló erőnek a jelentősége csekély (az iskolázottságot követelő fegy­vernemek, a tüzérség és a műszaki alakulatok tiszti­karának viszont bizonyos ellenzéki jelentősége volt: a városi polgárságból származott, szembehelyezke­dett a tábornokokkal és saját politikájának kialakítá­sára törekedett). A katonai kormányok tehát a „nagy” tábornokok kormányai. A paraszti tömegek a hadseregen kívül és belül egyaránt passzívak. Ha a hadseregben politikai megosztottság lép fel, csak vertikális lehet, nem horizontális, mivel a vezető klikkek konkurrenciájából származik: a közkatona­ságban úgy következik be szakadás, hogy az egyik rész az egyik, a másik rész a másik vezető csoportot követi. A katonai kormány epizód két alkotmányos kormány között; a katonai elem a rend és a konzerválás állandó tartaléka, olyan politikai erő, amely ak­kor lép a nyilvánosság elé, amikor a „törvényesség” veszélyben forog. Ugyanez a helyzet Görögországban, azzal a különbséggel, hogy Görögország terü­lete szigetekre oszlik, és a lakosság legenergikusabb és legaktívabb rétegének egy része mindig a tengeren van, ez pedig megkönnyíti a katonai cselszövést és összeesküvést. A görög paraszt ugyanolyan passzív, mint a spanyol, de az összlakosság keretébe helyezve - mivel a legenergikusabb és legaktívabb görög, a tengerész csaknem mindig távol van a politikai élet középpontjától - az általános passzivitást más­képpen kell elemezni, és a probléma megoldása nem lehet ugyanaz (amikor évekkel ezelőtt Görögország­ban agyonlőtték egy megbuktatott kormány tagjait, az ok valószínűleg az volt, hogy ez az energikus és aktív elem hirtelen szabadjára engedte dühét, s véres példát akart statuálni). Elsősorban azt kell megjegyez­ni, hogy Görögországban és Spanyolországban a ka­tonai kormányzás gyakorlata nem hozott létre állan­dó és formailag szerves egészet alkotó politikai ideo­lógiát, nem úgy, mint az úgynevezett potenciálisan bonapartista országokban. De a két típus általános történelmi feltételei azonosak: az egymással harcban álló városi csoportok egyensúlya megbénítja a „normális” demokratikus gépezetet, a parlamentariz­must; eltérő viszont az a befolyás, amelyet a vidék gyakorol erre az egyensúlyra. Az olyan országokban, mint Spanyolország, a teljes mértékben passzív vidék lehetővé teszi a földbirtokos nemesség tábornokai­nak, hogy politikai célokra, a veszélyeztetett egyen­súly helyreállítására használják fel a hadsereget, azaz lehetővé teszi a magas körök felülkerekedését. Más országokban a vidék nem passzív, de mozgalma po­litikailag nem hangolódik össze a városi mozgalom­mal: a hadseregnek semlegesnek kell maradnia, mert különben horizontális irányú megosztottság léphet fel benne (persze csak bizonyos mértékben marad semleges), és a bürokratikus katonai osztály lép ka­tonai eszközökkel akcióba, elfojtja a (közvetlenül veszélyesebb) vidéki mozgalmat, ebben a harcban bizonyos mértékű politikai és ideológiai egységre tesz szert, szövetségesekre lel az olaszországi értelem­ben vett városi középosztályokban,⁶¹ amelyeket a vidéki származású, de városban élő diákok tovább erősítenek, rákényszeríti módszereit a magas körök­re, emezek pedig számos engedményt kénytelenek tenni, és óhatatlanul kedvező törvényhozást kell hogy engedélyezzenek; tehát sikerül bizonyos mértékben a saját érdekeivel átitatnia az államot, és leváltania a vezető személyzet egy részét, miközben az általá­nos leszerelés közepette fegyverben marad, és saját fegyveresei és a sorkatonaság közötti polgárháború veszélyét idézi fel arra az esetre, ha a magas körök túl nagy ellenállást próbálnának tanúsítani. Ezeket a megjegyzéseket nem merev sémaként kell értelmezni, hanem a történelem és a politika értelmezésé­nek gyakorlati támpontjaiként. A valóságos esemé­nyek konkrét elemzéseiben egyediek, s csaknem „egyedülállóak” a történelmi formák. Caesar a való­ságos körülményeknek egészen más kombinációját képviseli, mint I. Napóleon, Primo de Rivera,⁶² Zsivkovics⁶³ stb.

Az egy bizonyos helyzetben fennálló erőviszony­rendszer harmadik szintjének vagy mozzanatának elemzésekor hasznosan alkalmazható az a fogalom, amit a katonai nyelvezet „stratégiai konjunktúra” néven említ, s ami mögött pontosabban a hadszíntér stratégiai érettségének foka rejlik. Ennek egyik legfontosabb eleme a vezető személyzet és az úgyneve­zett első vonalbeli aktív erők (a rohamosztagokat is beleértve) minőségi állapota. A stratégiai felkészült­ség foka az ellenfélnél „látszólag” (azaz mennyiségi­leg) kisebb erőket is győzelemre juttathat. Azt mond­hatjuk, hogy a stratégiai felkészültség tendenciájában nullára csökkenti az úgynevezett „fel nem becsül­hető” tényezőket, vagyis a hagyományosan tétlen és passzív erők hirtelen meglepetésre épülő akcióit. A kedvező stratégiai konjunktúra előkészítésének ele­mei közül éppen azokat kell kiemelni, amelyekkel a nemzeti hadsereg technikai szervezete mellett létező katonai réteggel kapcsolatos megjegyzések foglalkoztak.^[xii]

További megfontolásokra ad alkalmat Gazzera tábornok hadügyminiszternek 1932. május 19-én a szenátusban elhangzott beszéde (vő: Corriere della Sera, május 20.): „A fasizmus érdeme, hogy had­seregünk fegyelmi rendszere ma az egész nemzetre érvényes irányelvként mutatkozik meg. Más had­seregekben a fegyelem formális és merev volt, és ma is az. Mi mindig szem előtt tartjuk azt az elvet, hogy a hadsereg feladata a háború, s erre kell felkészülnie; tehát békeidőben is háborús fegyelemre van szükség, s a háborús fegyelmet békeidőben kell szellemileg megalapozni. A mi fegyelmünk azon alapul, hogy a követett rendszer spontán eredményeképpen a vezetőket és a közkatonákat az összetartás szelleme hatja át. Ez a rendszer nagyszerűen kiállta egy hosszú hábo­rú próbáját egészen a győzelemig; a fasiszta rendszer érdeme, hogy ezt a kiváló fegyelmi hagyományt az egész nemzetre kiterjesztette. A stratégiai elképzelés és a taktikai műveletek kimenetele az egyes ember fegyelmezettségétől függ. A háború sok dologra megtanított bennünket, így arra is, hogy nagy kü­lönbség van a békeidőben történő felkészülés és a há­borús valóság között. Bizonyosra vehető, hogy bár­milyen legyen is a felkészítés, a hadjárat első művele­tei a hadviselőket olyan új problémák elé állítják, amelyek mindkét részről meglepetést kelthetnek. De ebből nem szabad arra a következtetésre jutni, hogy nincs szükség a priori koncepcióra, és hogy az elmúlt háborúból semmiféle tanulság nem szűrhető le. A levonandó tanulság egy hadtudományi elv, s ezt az elvet intellektuális fegyelemmel kell értelmezni, és segítségével egymással összhangban álló gondolko­dásmódokat, valamint mindenki számára érthető nyelvezetet lehet kifejleszteni. Amikor esetenként az elvi egység azzal fenyegetett, hogy sematizmussá merevedik, ezt azonnali reagálás követte: a taktika villámgyors megújítása, többek között a műszaki fejlesztés révén. Ezek a rendszabályok tehát nem statikusak, nem tradicionálisak, mint némelyek vélnék. A hagyomány csak erőként esik a latba, s a szabály­zatokat állandóan felülvizsgáljuk, mégpedig nem a változás kedvéért, hanem hogy alkalmazkodjanak a valósághoz.” (A „stratégiai konjunktúra” előkészí­tésének jó példáját nyújtja Churchill Emlékiratai-nak az a része, amelyben a jütlandi csatáról van szó.)

A cezarizmus.

Caesar, I. Napóleon, III. Napóleon, Cromwell stb. Katalógust készíteni azokról az ese­ményekről, amelyek nagy „hősi” személyiséget ter­meltek ki.

Azt lehet mondani, hogy a cezarizmus olyan hely­zetet fejez ki, amelyben az egymással harcoló erők a katasztrófa árnyékában jutnak egyensúlyba, azaz úgy, hogy a harc folytatása csak kölcsönös meg­semmisülésükkel végződhet. Amikor A haladó erő B visszahúzó erővel harcol, nemcsak az következhet be, hogy A legyőzi B-t vagy B legyőzi A-t, az is előfordulhat, hogy sem A, sem B nem győz, hanem kölcsönösen kimerítik egymást, s kívülről közbelép egy harmadik erő, C, és leigázza azt, ami A-ból és B-ből megmarad. Éppen ez történt Olaszországban a Magniíico⁶⁴ halála után, s ezt tették az antik világgal a barbár betörések.

De a cezarizmus történelmi jelentősége nem min­dig azonos, bár mindig olyan történelmi-politikai helyzet „döntőbírói” megoldását fejezi ki, amelyet katasztrófával fenyegető erőegyensúly jellemez, s amelyben a döntőbíró szerepét egy nagy személyi­ség játssza. Lehetséges haladó és visszahúzó cezariz­mus; és a cezarizmus bármely formájának pontos jelentősége végső soron a konkrét történelemből, nem pedig valamilyen szociológiai sémából derül ki. A cezarizmus akkor haladó, ha győzelemre segíti – akár bizonyos kompromisszumok és a győzelmet mérséklő korlátozások árán is – a haladó erőt, s akkor visszahúzó, ha beavatkozása a visszahúzó erőt segíti győzelemre – ebben az esetben is bizonyos kompromisszumok és korlátozások árán, de az utóbbiak hordereje és jelentése más, mint az előző esetben. Caesar és I. Napóleon a haladó cezarizmus példái. III. Napóleon és Biscmarck a reakciós cezarizmust példázzák.

Az a kérdés, vajon a „forradalom-restauráció” dialektikában a forradalom, vagy pedig a restauráció eleme van-e túlsúlyban, mert annyi biztos, hogy a történelemben nincs visszaút, s nincs in toto⁶⁵ restauráció. Egyébként a cezarizmus polemikus ideológiai formula, nem pedig a történelem értelmezéséhez kulcsot adó alapelv. Cezarista megoldás elképzelhető cézár nélkül is, „hősi” és reprezentatív nagy személyiség nélkül is. A parlamenti rendszer is létrehozott olyan mechanizmust, amely alkalmas ilyen kompromisszumos megoldásokra. Bizonyos mértékben MacDonald⁶⁶ „munkáspárti” kormányai is ilyenfajta megoldások voltak; a cezarizmus akkor vált intenzívebbé, amikor MacDonald elnöklete alatt konzervatív többségű kormány alakult. Ugyanígy Olaszországban 1933-től a „néppártiak” leválásáig, azután fokozatosan 1925. január 3-ig, és egészen 1926. november 8-ig⁶⁷ olyan történelmi-politikai folyamat zajlott le, amelynek során a cezarizmus különböző fokozatai követték egymást, amíg ki nem alakult egy tisztább és állandó formája, bár ez sem mozdulatlan vagy statikus. Minden koalíciós kormány a cezarizmus kezdeti foka, s később vagy továbbfejlődik, vagy nem (természetesen a vulgáris álláspont szerint éppen a koalíciós kormányok a cezarizmus elleni védekezés „legszilárdabb bástyái”).

A cezarizmus mechanizmusa a mai világban, a nagy gazdasági érdekszövetségek és pártpolitikai jellegű koalíciók korábanj nagymértékben eltér attól, ami III. Napóleonig volt. A III. Napóleon előtti időkben a cezarizmus szabályos államcsínyek, katonai akciók stb. útján jutott hatalomra, s a reguláris haderő, a sorkatonaság döntő eleme volt hatalomra jutásának. A mai világban bonyolítják a problémát a gazdasági és a politikai erők, mivel állampolgárok kis csoportjai felmérhetetlen pénzügyi eszközökkel rendelkeznek. A pártok és a gazdasági érdekszövetségek korrumpálhatók, terrorizálhatók anélkül, hogy Caesar típusú vagy brumaire 18 típusú nagystílű katonai akcióra volna szükség. Ezen a téren is megismétlődik az a helyzet, amit az úgynevezett „permanens forradalom” jakobinus-negyvennyolcas formulája kapcsán vizsgáltunk. 1848 után a modern politikai technika teljes mértékben megváltozott, mivel elterjedt a parlamentarizmus, a szakszervezeti és pártegyesülések rendszere, a nagy állami és magán-(magánpolitikai, párt- és szakszervezeti) bürokrácia, és nagyszabású szervezeti átalakuláson ment át a széles értelemben vett rendőrség, azaz nemcsak az állami bűnüldöző szolgálat, hanem mindazok az erők, ame­lyeket az állam vagy magánszemély ék szerveztek meg az uralkodó osztályok politikai és gazdasági uralmá­nak védelmére. Ebben az értelemben teljes „politikai” pártokat és egyéb, gazdasági vagy más jellegű szerve­zeteket nyomozó és megelőző jellegű politikai rendőri szerveknek kell tekinteni. Az az általános séma, amely szerint A és B erő katasztrofális kilátásokkal harcol egymás ellen, vagyis azzal a kilátással, hogy a szerves egyensúly létrehozásáért (vagy megújításá­ért) folyó harcban sem A, sem B nem győz, ebből pedig cezarizmus születik (vagy születhet), mint mondottuk általános hipotézis (a politikai művészet számára hasznosítható), szociológiai séma. A hipotézis azután fokozatosan konkretizálható, egyre közelebb hozható a konkrét történelmi valósághoz, mégpedig néhány alapvető tényező közelebbi meghatározásá­val.

Így A-ról és B-ről szólva csak annyit mondottunk, hogy egy általában vett haladó erőről és egy általá­ban vett visszahúzó erőről van szó: ha megjelöljük, milyen típusú haladó és visszahúzó erővel állunk szemben, közelebb jutunk a valósághoz. Caesar és I. Napóleon esetében elmondható, hogy bár A és B két jól megkülönböztethető és egymással szemben álló erő volt, semmi sem zárta ki „teljesen”, hogy egy molekuláris folyamat nyomán összeolvadjanak és kölcsönösen asszimilálódjanak; és - legalábbis bizo­nyos mértékben - így is történt (mindenesetre olyan mértékben, amely elegendő volt az alapvető szerves harc megszüntetésének, s így a katasztrófával fe­nyegető helyzet meghaladásának történelmi-politikai célja érdekében). Ezzel máris közelebb jutottunk a konkrét valósághoz. Egy másik lépés a következő: előfordulhat, hogy a katasztrófával fenyegető helyzet a hagyományos uralkodó erő „pillanatnyi” politikai fogyatékosságaiból, tehetetlenségéből adódik, nem pedig valamilyen szükségképpen leküzdhetetlen szerves fogyatékosságból. Ez történt III. Napóleon esetében. Franciaországban 1815 és 48 között az ural­kodó erő politikailag négy frakcióra bomlott: a legi­timista, az orléanista, a bonapartista és a jakobinus­republikánus frakcióra. A belső frakcióharcok ter­mészete lehetővé tette, hogy a rendszerrel szemben álló (haladó) B erő „éretlen” formában nyerjen teret; eközben azonban a fennálló társadalmi forma még nem merítette ki fejlődési lehetőségeit, mint ahogy a későbbi fejlődés bőségesen bizonyította. III. Napó­leon (a maga módján, nem különösebben nagy sze­mélyiségének megfelelően) ezeket a rejtett és imma­nens lehetőségeket képviselte; rendszere tehát a cezarizmus különleges árnyalata. Objektíve haladó, noha nem úgy, ahogy Caesaré és I. Napóleoné. Caesar és I. Napóleon cezarizmusa, hogy úgy mond­juk, mennyiségi-minőségi jellegű volt, vagyis az egyik típusú államból a másikba való átmenet tör­ténelmi szakaszát képviselte, ezt az átmenetet pedig annyi és olyan újítás jellemezte, hogy teljes fordulat következett be. III. Napóleon cezarizmusa csak mennyiségi volt, annak is korlátozott, nem jelentett átmenetet az egyik típusú államból a másikba, csak egynemű, egyenes vonalú „evolúciót”.

A mai világban a cezarizmus jelenségei egészen mások, mint akár a Caesar-I. Napóleon típusú ha­ladó cezarizmus, akár a III. Napóleon típusú rend­szer, bár nem állnak távol az utóbbitól. A mai világ­ban nem jön létre katasztrófával fenyegető egyen­súly olyan erők között, amelyek, jóllehet fáradságos és véres folyamat után, végső soron egybeolvadhat­nának és egyesülhetnének; csak olyan erők között, amelyeknek az ellentéte történelmileg megoldhatatlan, sőt különösen elmélyül a cezarizmus formái­nak hatalomra jutásával. Mégis, a cezarizmusnak a mai világban is van bizonyos, az országoknak és a nemzetközi struktúrában betöltött helyüknek meg­felelően nagyobb vagy kisebb tere, mert a társadalmi formáknak „mindig” fennmarad valamilyen szűk lehetőségük a továbbfejlődésre és a szervezeti rendszereződésre, s különösképpen számíthatnak a rendszerrel szemben ellenséges haladó erő viszonylagos gyengeségére, amely ennek az erőnek a természeté­ből és különös életmódjából fakad, s ezt a gyengesé­get igyekeznek is tartósítani: ezért mondottuk, hogy a mai cezarizmus nem annyira katonai, mint amennyire rendőri.

Módszertani tévedés volna (mechanikus társadalom­tudományi felfogásra vallana), ha azt állítanánk, hogy mind a haladó, mind a visszahúzó, mind az átmeneti, epizódjellegű cezarizmus összes új jelensége az „alap­vető” erők egyensúlyából következik; meg kell vizsgálni azt is, milyen viszony fűzi össze az alapvető osztályok fő (különböző fajta, társadalmi-gazdasági és technikai-gazdasági) csoportjait és a hegemón be­folyás vezetése alatt álló vagy neki alávetett járulékos erőket, így a december 2-i államcsínyt nem lehetne megérteni a katonai csoportok és a francia parasztság funkciójának elemzése nélkül.

Ebből a szempontból igen fontos történelmi epizód volt Franciaországban az úgynevezett Dreyfus-mozgalom; ez sem azért szerepel e megjegyzések között, mintha „cezarizmusra” vezetett volna, sőt éppen ellenkezőleg, azért, mert megakadályozta egy ké­szülő, egyértelműen reakciós cezarizmus hatalomra jutását. A Dreyfus-mozgalom mégis jellemző, mert magának az uralkodó társadalmi tömbnek az elemei hárítják el ugyanezen tömb legreakciósabb részének cezarizmusát, s eközben nem a parasztokra, a vidékre, hanem a szocialista reformizmus leghaladóbb része által vezetett alávetett városi elemekre támaszkod­nak (de egyúttal a parasztság leghaladóbb részére is). Más Dreyfus-típusú modern történelmi-politikai mozgalmakkal is találkozunk, s ezek természetesen nem azonosíthatók a forradalommal, de a reakcióval sem teljesen, legalábbis abban az értelemben, hogy az uralkodó táborban is feloldják a fullasztó meg­merevedést, és a korábbitól eltérő, a korábbinál na­gyobb létszámú személyzetet vezetnek be az állami életbe és a társadalmi tevékenységbe: ezeknek a moz­galmaknak is lehet viszonylag „haladó” tartalma, mivel azt jelzik, hogy a régi társadalomban működő­képes erők maradtak rejtve, mert a régi vezetők nem tudták kihasználni őket, még ha ezek az erők „periférikusak” voltak is, bár nem teljes mértékben haladóak, mert nem „korszakalkotók”. Az ellenfél alkotóképességeinek gyengesége teszi őket történel­mileg hatékonnyá, nem pedig saját benső erejük, így hát a harcban álló erők olyan meghatározott egyen­súlyhelyzetéhez kötődnek, amelyben mindkét szem­ben álló erő képtelen a maga területén arra, hogy új struktúrára irányuló saját akaratot termeljen ki.

Politikai harc és háború

A háborúban mihelyt meg­valósul a stratégiai cél, azaz mihelyt szétzúzzák az ellenséges hadsereget, és elfoglalják az ellenség területeit, beáll a béke. Megjegyzendő továbbá, hogy a háború befejezéséhez az is elég, ha a stratégiai célt csak potenciálisan érik el: tudniillik elég, ha kétség­telenné válik, hogy az egyik hadsereg nem képes folytatni a harcot, s hogy a győztes „képes” elfog­lalni az ellenséges területet. A politikai harc ennél ezerszer bonyolultabb: bizonyos értelemben a gyar­mati háborúkhoz, vagy az egykori hódító háborúk­hoz hasonlítható, amikor is a győztes hadsereg tartó­san szállja meg vagy kívánja megszállni a meghódí­tott terület egészét vagy egy részét. Ilyenkor a legyő­zött hadsereget lefegyverzik és feloszlatják, de a harc politikai téren és a katonai „felkészülés” terén tovább folyik.

Így Indiának az angolok elleni (és bizonyos mérték­ben Németországnak Franciaország, vagy Magyar­országnak a Kisantant elleni) politikai harca három­fajta háborúban nyilvánul meg: mozgóháborúban, állóháborúban és földalatti háborúban. A Gandhi­féle passzív ellenállás állóháború, de időnként mozgóháborúba, máskor pedig földalatti háborúba csap át: a bojkott állóháború, a sztrájkmozgalom mozgóháború, a fegyvergyűjtés és a harci rohamosztagok felkészítése pedig földalatti küzdelem. Kommandóakciók⁶⁸ egy fajtájával is találkozunk, de ezt az eszközt igen megfontoltan alkalmazzák. Ha az angolok úgy látnák, hogy olyan nagy felkelő moz­galom van kibontakozóban, amelynek célja jelenlegi stratégiai fölényüknek (e stratégiai fölény bizo­nyos értelemben abban áll, hogy rövidebb vonalakon manőverezhetnek, valamint abban, hogy erőiket a szétszórt harcterületek legveszélyesebbikére tudják összpontosítani) az általános támadás eszközével való megsemmisítése - egy ilyen támadás arra kényszerí­tené őket, hogy szétszórják erőiket az egy és ugyan­azon időben általánossá váló hadszíntéren -, érdekük­ben állna kiprovokálni az indiai harci erők idő előtti fellépését, hogy feltérképezzék őket, és lefejezzék az általános mozgalmat. Ugyanígy Franciaországnak érdekében állna, ha a német nacionalista jobboldal kalandor államcsíny-kísérletbe bonyolódnék, s ily módon idő előtt színre léptetné gyanított katonai szervezetét, hogy aztán a franciák elsöprő erővel lecsaphassanak rá. Így hát a harcnak ezekben a ve­gyes, alapvetően katonai, ám túlnyomórészt politikai jellegű formáiban (de hiszen minden politikai harc­nak megvan a maga katonai magva) a kommandók bevetése eredeti, sajátos taktikai kibontakozást felté­telez, ehhez pedig a háborús tapasztalat csak ösztön­zést adhat, nem modellt.

Külön kell tárgyalni a balkáni komítácsik⁶⁹ kérdé­sét. Tevékenységük a helyi fizikai-földrajzi környe­zetnek és a mezőgazdasági osztályok fejlődésének kü­lönleges feltételeihez, valamint a kormányok tény­leges hatékonyságához kapcsolódik. Ugyanez áll az ír fegyveres csoportokra is; háborújuk és szervezetük formája az ír társadalom szerkezetéhez kötődött. A komitácsiknak, az ír fegyveres csoportoknak a har­cát és a partizánháború más formáit el kell választani a kommandóharctól, bár úgy tetszik, van közöttük kapcsolat. E harci formákat gyenge, de elkesere­dett kisebbségi csoportok alkalmazzák jól szervezett túlerővel szemben, míg a modern kommandóharc nagy, az adott időpontban valamilyen okból tétlenségre ítélt, de potenciálisan hatékony tarta­lékot feltételez, amely támogatja és feltölti ember­anyagát.

A kapcsolat, amely 1917-18-ban a rohamosztagokat a hadsereg egészéhez fűzte, téves következtetéseket sugallhat és sugallt is a politikai vezetőknek hadi­terveik kidolgozásakor. Számításon kívül hagyják, hogy 1. a kommandók egyszerű taktikai alakulatok, és kevéssé hatékony, de nem teljesen harcképtelen hadsereget tételeznek fel: hiszen a katonai fegyelem és szellem annyira meglazult ugyan, hogy új taktikai felállás vált szükségessé, de nem szűnt meg teljesen (éppen ennek felel meg az új taktikai alakulat); más­különben a hadsereg szétesett és szétfutott volna; hogy 2. a kommandóharcban nem a katonai tömeg általános harckészségének jelét, ellenkezőleg, passzivi­tásának és viszonylagos demoralizáltságának tünetét kell látni. Mindez persze azzal az általános megszorí­tással érvényes, hogy a hadművészet és a politika között csak cum grano salis⁷⁰ lehet párhuzamot vonni, azaz csak gondolatserkentő segédeszközként, s nem felejtve, hogy az így nyert kép ad absurdum leegy­szerűsített: ugyanis a politikai harcban hiányoznak a hibázók és a nem pontosan engedelmeskedők elleni kérlelhetetlen büntetőszankciók, hiányzik a rögtönítélő bíráskodás, arról nem is szólva, hogy a politikai tömörülés távolról sem hasonlítható a had­sereghez.

A politikai harcnak a mozgóháborún, az ostrom- ­vagy állóháborún kívül más formái is vannak. Az igazi, azaz a modern kommandóharc az állóháború kelléke, amint 1914 és 1918 között kiderült. Bizo­nyos értelemben a korábbi időszakok mozgó- és ostromháborúinak is megvoltak a maguk roham­csapatai; a könnyű- és nehézlovasság, a bersaglierik⁷¹ stb. Általában a mozgékony fegyvernemeknek volt némi rohamosztag-szerepük; ugyanígy a járőr­szervezés művészetében is benne rejlett a modern kommandóharc csírája. Az ostromháborúról ugyan­ez inkább elmondható, mint a mozgóháborúról: az őrjáratok hálózata kiterjedtebb volt, és főleg egész művészete fejlődött ki a meglepetésszerű kitörések és a válogatott elemekkel végrehajtott váratlan rohamok szervezésének.

Szem előtt kell tartani még, hogy a politikai harc­ban nem szabad majmolni az uralkodó osztályok harci módszereit, ha nem akarunk egyhamar csapdába esni. A mostani harcokban ez gyakran előfordul: a meggyengült államszervezet olyan, mint a kifulladt hadsereg; színre lépnek a rohamosztagok, azaz a magánirányítás alatt álló fegyveres szervezetek, mégpedig kettős feladattal: törvénytelen eszközöket használnak az állam újjászervezése érdekében, miköz­ben maga az állam látszólag a törvényesség keretein belül marad. Badarság azt hinni, hogy a magánjel­legű törvényen kívüli tevékenységgel hasonló tevékenységet lehet szembehelyezni, vagyis a kommandóakciók ellen kommandóakciókkal lehet küzdeni, mert ez annyi, mint abban hinni, hogy az állam a végtelenségig tétlen marad, márpedig ez sohasem fordul elő, nem is szólva egy sor más körülményről. Az osztályjellegből alapvető eltérés következik: az olyan osztálynak, amely nap mint nap kötött munka­időben dolgozik, nem lehetnek ugyanolyan állandó és specializált rohamosztagai, mint annak az osztály­nak, amely nagy pénzügyi eszközök fölött rendelke­zik és amelynek nem minden tagját köti rögzített munkaidő. Ezek a hivatásossá vált szervezetek a nap vagy az éjszaka bármely órájában döntő csapásokat mérhetnek és rajtaütésszerű támadásokat indíthat­nak. Tehát egyes osztályok számára a kommandó­taktikának nem lehet ugyanolyan jelentősége, mint mások számára, egyes osztályoknak természetükből következően a mozgó- és manőverháborút kell alkalmazniuk, s ezt a politikai harc esetében a kommandótaktika hasznos és talán nélkülözhetetlen al­kalmazásával kombinálhatják. De a katonai modellre ráállni oktalanság: a politikának ebben az esetben is a katonai tényező felett kell állnia, és csak a politika hozza létre a manőverezés és a mozgás lehetőségét. Az elmondottakból az következik, hogy a katonai kommandóharc jelenségének két funkcióját kell megkülönböztetni, a modern állóháborúhoz kap­csolódó különleges fegyvernem technikai funkcióját és a katonapolitikai funkciót: különleges fegyver­nemként a kommandóharc a világháború minden hadseregében szerepelt; katonapolitikai funkcióként viszont azokban a megosztott és meggyengült or­szágokban, amelyek következésképp gyenge harci szellemű hadsereget és bürokratizált, a karrierben megcsontosodott vezérkart termeltek ki.

Amikor a mozgóháborúnak és az állóháborúnak a hadművészetben használatos fogalmát összevetjük a politika művészetének megfelelő fogalmaival, emlékeztetni kell Rosának arra a könyvére,⁷² ame­lyet C. Alessandri fordított (franciából) olaszra 1919-ben.

A könyvecske kissé elhamarkodottan és egyúttal felületesen általánosítja 1905 történelmi tapasztala­tait: Rosa ugyanis elhanyagolta az „akarati” és szer­vezeti elemeket, pedig ezek sokkal kiterjedtebb és hatékonyabb szerepet játszottak az eseményekben, mintsem jól ismert „ökonomista” és spontaneista előítéletei sugallták Rosának. Mégis, ez a könyvecske (ugyanennek a szerzőnek más tanulmányaival együtt) az egyik legjelentősebb dokumentuma annak, ho­gyan kell alkalmazni a mozgóháború elméletét a politika művészetére. A közvetlen gazdasági elemet (a válságot stb.) úgy tekinti, mint a tábori tüzérséget, amely a háborúban rést üt az ellenséges védelmen, mégpedig olyan rést, amely elégséges ahhoz, hogy a saját csapatok behatolhassanak, és végérvényes (stratégiai), vagy legalábbis a stratégiai koncepció szempontjából lényeges sikert harcolhassanak ki. Természetesen a történettudományban a közvetlen gazdasági elem hatása sokkal összetettebben szerepel, mint a nehéztüzérségé a mozgóháborúban, mert a történettudományban ennek a tényezőnek kettős ha­tást tulajdonítottak: 1. rést üt az ellenséges védelmen, miután szétforgácsolta az ellenséget és megfosztotta önbizalmától, elvette erejébe és jövőjébe vetett bizalmát; 2. villámgyorsan megszervezi a saját csapa­tokat, megteremti a kádereket, vagy legalábbis a szétszórt csapatok összefogása érdekében villám­gyorsan posztjukra helyezi a meglevő (az általános történelmi folyamat által már kiképzett) kádereket; 3. villámgyorsan végrehajtja az elérendő célokkal való azonosuláson alapuló ideológiai összpontosítást. Rendíthetetlen ökonomista determinizmus volt ez, s ráadásul a hatásoknak térben és időben rendkívüli gyorsaságot tulajdonított, így a szó szoros értelmé­ben vett történeti miszticizmusról volt szó, egyfajta csodaszerű felvillanásra való várakozásról.

Krasznov tábornok (regényében)⁷³ azt írja, hogy az Antant (mivel nem kívánta a cári Oroszország győzelmét, nehogy a keleti kérdés végleg a cárizmus javára oldódjék meg) lövészárokháborút kényszerített az orosz vezérkarra (abszurd megoldás, hiszen a front a Balti-tengertől a Fekete-tengerig húzódott, s mocsaras, erdős vidékek szelték át), holott az egyet­len lehetőség a mozgóháború volt. Ez azonban egy­szerűen idétlenség. Valójában az orosz hadsereg megpróbálkozott a mozgóháborúval, sőt áttörések­kel is kísérletezett, különösen az osztrák frontszaka­szon (de Kelet-Poroszországban is), és ragyogó, noha tiszavirág életű sikereket ért el. Az igazság az, hogy a vezetés nem azt a harci formát választja, amelyiket akarja, hacsak nem kerül azonnal elsöprő fölénybe az ellenséggel szemben, és közismert, mekkora veszte­ségeket okoztak a vezérkarok, amikor makacsul nem voltak hajlandók elismerni, hogy az állóháborút a szemben álló hadseregek közötti általános erőviszo­nyok „kényszerítették ki”. Az állóháború ugyanis nem csupán a szó szoros értelmében vett lövészárok­harcból áll, hanem a hátország egész szervezeti és ipari rendszeréből is; és különösen az teszi szüksé­gessé, hogy megnőtt az ágyúk, a géppuskák és a kara­bélyok tűzsebessége, hogy a fegyverzetet egy bizonyos pontra koncentrálják, továbbá, hogy bőséges az utánpótlás, s így egy-egy áttörés és visszavonulás után gyorsan pótolni lehet az elvesztett hadianyagot. Az sem közömbös, hogy a fronton nagy embertömegeket vetnek be, de értékük igen egyenlőtlen, s így csak mint tömeg működőképesek. Megmutat­kozott, mennyire más dolog volt a keleti front né­met frontszakaszát áttörni, mint az osztrák front­szakaszt, és hogy mennyire kudarcba fulladt az oszt­rák frontszakaszon is az áttörésre alapozott taktika, amikor a védelmet válogatott német csapatokkal erő­sítették meg, és német parancsnokság alá helyezték. Ugyanez volt a helyzet az 1920-as lengyel háború­ban,⁷⁴ amikor a feltartóztathatatlannak látszó előre­nyomulást Weygand tábornok Varsó alatt megállí­totta a francia tisztek által vezényelt frontvonalon. A katonai stratégák, akiknek pedig éppen úgy rögeszméjükké vált az állóháború, mint annak idején a mozgóháború, természetesen maguk sem állítják, hogy az előző típust a tudomány által meghaladott­nak kell tekinteni, úgy vélekednek, hogy fejlett iparral és civilizációval rendelkező államok közötti háborúkban funkciója inkább csak taktikainak, mintsem stratégiainak tekinthető, akárcsak az ost­romháborúé volt a mozgóháború korában.

A funkciónak erre a korlátozására van szükség a politika művészetében és tudományában is, legalábbis a legfejlettebb államok esetében, hiszen az ilyen államok „polgári társadalma” igen összetett struktúrává vált, és képes ellenállni a közvetlen gaz­dasági tényező katasztrófával fenyegető „áttörései­nek” (válságok, depresszió stb.): a polgári társadalom felépítménye a modern háború lövészárkainak felel meg. A modern háborúban előfordult, hogy egy-egy heves tüzérségi támadás látszólag az egész ellensé­ges védelmi rendszert szétrombolta, pedig valójában csak külső felületét verte szét, és a támadás, az előrenyomulás pillanatában a támadók még erős védelmi vonalba ütköztek. A politikában is ez történik a nagy gazdasági válságok idején. Egyedül a válság hatására az ostromló csapatok nem szerveződnek meg azon­nal térben és időben, és még kevésbé tesznek szert támadó szellemre; másfelől viszont az ostromlottakon nem lesz úrrá a fejetlenség, nem hagyják el - akár rommá lőtt - védelmi állásaikat, s erejükbe és jövőjükbe vetett bizalmukat sem veszítik el. A dol­gok persze nem maradnak a régiben, de annyi biztos, hogy elmarad az események gyorsaságának és az idő felgyorsulásának, az egyre elsöprőbb végső roham­nak a mozzanata, amelyre a politikai cadornizmus stratégái számítanának.

A politika történetében utoljára 1917-ben adódtak ilyen típusú események, s ezek döntő fordulatot jelen­tettek a politika művészetének és tudományának történetében. Ezért „alaposan” meg kell vizsgálni, hogy a polgári társadalom mely elemei felelnek meg az állóháború védelmi rendszereinek. Szándékosan van szó „alapos” vizsgálatról, mert ezeket az elemeket már tanulmányozták, csakhogy felületes és banális szempontból, mint ahogy egyes szokástörténészek vizsgálják a női divat furcsaságait, vagy pedig „ésszerűségi” szempontból, vagyis abban a meggyőző­désben, hogy bizonyos jelenségek megszüntetésé­hez elegendő „realisztikus” magyarázatot adni rájuk, mintha népi babonákról volna szó (egyébként ez utóbbiak sem tűnnek el attól, hogy megmagyarázzák őket).

Ide tartozik, hogy a szakszervezeti mozgalom új áramlatai⁷⁵ miért voltak kénytelenek egészen ele­nyésző sikerekkel beérni.

L. Dav. Br.-nek a negyedik értekezleten tartott beszéde⁷⁶ jó alkalom lett volna arra, hogy megkísé­reljen hozzálátni a taktikai módszerek felülvizsgálá­sához. L. Dav. Br. ugyanis összehasonlította a keleti frontot a nyugatival: az előbbi azonnal összeomlott, de ezután hallatlan harcok következtek, az utóbbi ese­tében viszont „előbb” zajlanának le a harcok. Arról volna tehát szó, hogy a polgári társadalom a politikai roham előtt vagy a politikai roham után tanúsít-e ellenállást, hogy hol zajlik ez le stb. A kérdést ragyogó irodalmi formában vetette fel, de ennél tovább nem lépett, nem vont le gyakorlati jellegű következteté­seket.

Megvizsgálandó, vajon Bronstejnnek a mozgalom permanenciájáról⁷⁷ szóló híres elmélete nem a mozgóháború elméletének politikai tükröződése-e (em­lékeztetni Krasznov kozák tábornok megjegyzésére), azaz végső soron olyan ország általános gazdasági, kulturális és társadalmi feltételeinek a tükröződése, amelyben a nemzeti élet keretei fejlődésük kezdeti szakaszában vannak, nem szilárdultak meg, s így nem válhatnak „lövészárokká vagy erőddé”. Ebben az esetben azt lehetne mondani, hogy Bronstejn bár „nyugati szellemnek” mutatkozik, valójában kozmo­polita volt, azaz felületesen nacionalista és felülete­sen nyugati vagy európai szellem.

Ilici⁷⁸ viszont mélységesen nemzeti volt, és mélységesen európai. Mint emlékirataiban Bronstejn elmondja, azt mondták neki, hogy elmélete beigazolódott, csak­hogy... tizenöt év után, s a csattanós fordulatra egy másik fordulattal válaszol⁷⁹. Valójában elmé­lete, mint olyan, sem tizenöt évvel korábban, sem tizenöt évvel később nem igazolódott be: amint a Guicciardini által említett makacsokkal⁸⁰ törté­nik, nagyjából kitalálta, mi fog bekövetkezni, vagy­is a legáltalánosabb gyakorlati előrejelzésben volt igaza; ami olyan, mintha valaki megjósolná egy négyéves kislánynak, hogy anya lesz, s amikor a lány húszéves korában gyereket szül, kijelentené: „lám, megmondtam”, s eközben megfeledkeznék arról, hogy annak idején a négyéves gyerek megbecstelenítéséről volt szó abban a biztos tudatban, hogy anya lesz. Azt hiszem, Ilici megértette, hogy a keleten 17-ben győzelmesen alkalmazott mozgó­háborúról át kell térni az állóháborúra, hiszen nyu­gaton ez az egyetlen lehetséges megoldás, mert itt, mint Krasznov megjegyzi, a hadseregek rövid idő alatt hatalmas mennyiségű hadianyagot képesek felhalmozni, s még lehetséges, hogy a társadalmi ke­retek önmagukban jól felszerelt lövészárok-rend­szerré váljanak. Azt hiszem, ezt jelenti az „egység­front”⁸¹ formulája, s e formula a Foch marsall parancsnoksága alá rendelt egységes Antant-front koncepciójának felel meg.

Csakhogy Ilicinek már nem volt ideje rá, hogy formuláját mélyebben is kifejtse, noha csak elmé­letileg fejthette volna ki mélyebben, mert az alap­vető feladat az egyes országokra vonatkozott, a harctér felderítését, a polgári társadalom azon ele­meinek a megjelölését igényelte, amelyek lövész­árok- vagy erődelemekként működtek stb. Keleten az állam volt minden, a polgári társadalom kezdet­leges és cseppfolyós volt; nyugaton az állam és a polgári társadalom között helyes arány állt fenn, és amint az állam megrendült, rögtön megmutat­kozott mögötte a polgári társadalom vaskos szer­kezete. Az állam csak előretolt lövészárok volt, s mögötte erődök és kazamaták vaskos láncolata húzódott meg;, ennek szilárdsága természetesen államonként változott, de éppen ezért volt szükség az egyes országok helyzetének alapos felderítésére.

Bronstejn elmélete egyes francia szindikalistáknak az általános sztrájkról szóló elméletéhez és Rosának az Alessandri által fordított brosúrában kifejtett elméletéhez hasonlítható: Rosa brosúrája és Rosa elméletei egyébként hatottak a francia szindikalistákra, mint Rosmernek a Vie Ouvričre-ben⁸² (a lap első, brosúra formában megjelentetett sorozatában) Németországról írt bizonyos cikkei mutatják: Bronstejn elmélete részben a spontaneitás elméleté­nek is függvénye.

A passzív forradalom fogalma

A „passzív forrada­lom” fogalmát a politika tudományának következő két alapelvéből kell szigorú logikával levezetni: 1. egyetlen társadalomalakulat sem tűnik el, amíg még teret nyújt a benne kifejlődött termelőerők további haladásához; 2. a társadalom nem tűz maga elé olyan célokat, amelyeknek megvalósításához még nem jöttek létre a szükséges feltételek stb. Magától értetődik, hogy ezeket az elveket előbb egész horderejűkben ki kell bontakoztatni, és meg kell tisztítani a mechanisztikus és fatalista felfogás minden maradványától, így kell azután alkalmazni őket annak a három mozzanatnak a leírására, ame­lyekre valamely „helyzet”, valamely erőegyensúly bontható, s eközben, amennyire csak lehet, előtérbe kell helyezni a második mozzanatot, vagyis a poli­tikai erők egyensúlyát, és kiváltképpen a harmadik mozzanatot, vagyis a katonapolitikai egyensúlyt. Megjegyezhető, hogy Pisacane⁸³ éppen ezt a har­madik mozzanatot boncolgatja Tanulmányai-ban. Mazzinitól eltérően teljes jelentőségében felfogja, mit jelent a harcra kész, a félsziget bármely pontján bármely pillanatban közbelépni képes osztrák had­sereg itáliai jelenléte, annál is inkább, mert e hadsereg a Habsburg-birodalom egész katonai erejét maga mögött tudhatta, vagyis olyan hátországa volt, amely mindig képes volt új hadseregeket fel­állítani. Egy másik történelmi elem, amire emlékez­tetni kell, a kereszténység fejlődése a Római Biro­dalomban, vagy a gandhizmus mai jelensége Indiá­ban és Tolsztoj elmélete, amely szerint a rossznak nem szabad ellenállni - ezek igen hasonlatosak a kereszténység első (a milánói ediktum⁸⁴ előtti) szaka­szához. A gandhizmus és a tolsztojanizmus a „passzív forradalom” naiv és vallásos színezetű elméleti kifejtése. Érdemes felidézni néhány úgynevezett „likvidátor” mozgalmat, és az általuk kiváltott reakciót is, mégpedig a korokhoz és meghatározott helyzetek formáihoz (elsősorban a harmadik mozzanathoz) fűződő viszonyuk figyelembevételével. A vizsgálat kiindulópontja Vincenzo Cuoco⁸⁵ értekezése lesz; de nyilvánvaló, hogy Cuocónak az 1799-es nápolyi forradalomhoz kapcsolódó kifejezése csak kiinduló­pont, mert a fogalom azóta alapvető változáson ment át, és gazdagabb lett.

Vajon a „passzív forradalom” fogalma, abban az ér­telemben, ahogyan Vincenzo Cuoco használta az olasz Risorgimento első időszakát jellemezve, össze­kapcsolható-e a mozgóháborúval szembeállított „állóháború” fogalmával? Vagyis ezek a fogalmak a francia forradalom után jöttek-e létre, és az 1793-as pánikkal magyarázható-e a Proudhon-Gioberti pá­ros, ahogy a sorelizmus az 1871-es párizsi vérengzé­seket⁸⁶ követő pánikkal? Más szóval, teljesen azonos-e az állóháború a passzív forradalommal? Vagy leg­alábbis létezik-e vagy elképzelhető-e olyan történelmi időszak, amelyben a két fogalomnak egybe kell es­nie, amíg csak az állóháborúból nem lesz újból mozgóháború?

A „restaurációkat” „dinamikusan” kell elemezni, éspedig abban az értelemben, hogy sokszor - Vicóval szólva - „a gondviselés fondorlatai”⁸⁷ közé sorolha­tók. Kérdés például, vajon a Cavour-Mazzini pár­harcban, amelyben Cavour képviseli a passzív forra­dalmat, azaz az állóháborút, Mazzini pedig a népi kezdeményezést, illetve a mozgóháborút, nem pontosan egyformán nélkülözhetetlenek-e mind a ket­ten? Meg kell viszont jegyezni, hogy míg Cavour (legalábbis bizonyos mértékben) tudatában volt feladatának, amennyiben megértette Mazzini feladatát, Mazzini, úgy látszik, nem volt tudatában sem saját feladatának, sem Cavourénak; ha azonban Mazziniban meglett volna ez a tudatosság, azaz ha realista politikus lett volna, nem pedig látnoki lelkű apostol (vagyis ha nem Mazzini lett volna), a két tevékenység egyesüléséből adódó egyensúly másképp, a mazziniánizmus számára kedvezőbben alakult volna: vagyis az olasz állam kevésbé elmaradott és korszerűbb ala­pokon jött volna létre. És minthogy minden törté­nelmi eseményben csaknem mindig hasonló hely­zetek állnak elő, meg kell vizsgálni, vajon nem von­ható-e le ebből valamilyen általános érvényű elv a politika tudományára és művészetére nézve. A passzív forradalom fogalmára (az olasz Risorgimento példája alapján) alkalmazni lehet a molekuláris mó­dosulások értelmezési kritériumát. Ezek a módosulá­sok valójában fokozatosan megváltoztatják az erők korábbi összetételét, és így újabb változásokat alapoz­nak meg. Az olasz Risorgimentóban például, amikor az Akciópártnak egyre újabb elemei csatlakoztak (1848 után) a cavourizmushoz, fokozatosan megvál­tozott a mérsékelt erők összetétele, ugyanis egyfelől eltűnt a színpadról a neoguelfizmus, másfelől pedig elszürkült a mazziniánus mozgalom (ehhez a folya­mathoz tartoznak Garibaldi ingadozásai is stb.). Ez volt tehát annak a jelenségnek a kezdeti szakasza, amelyet később „transzformizmus”-nak^8S neveztek, és amelynek mint történelmi fejlődési formának a jelentőségét eddig, úgy tetszik, nem ismerték fel.

Hangsúlyozni, hogy Cavour tudatában volt felada­tának, mivel kritikailag tudatában volt Mazziniénak, Mazzini viszont, mivel kevéssé vagy egyáltalában nem tudatosította Cavour feladatát, valójában saját feladatának is kevéssé volt tudatában: ennek lehet betudni bizonytalanságát (így Milánóban az Öt Napot⁸⁹ követő időszakban és más esetekben) és idő­szerűtlen kezdeményezéseit, melyek ilyen formán csakis a piemontei politika kezére játszottak. Ez azt az elméleti problémát példázza, amelyet a Filozófia nyomorúsága vetett fel, hogy tudniillik miként kell értelmezni a dialektikát: sem Proudhon, sem Maz­zini nem értette meg, hogy a dialektikus ellentét minden tagjának igyekeznie kell teljes mértékben ön­magát nyújtani, s a harcban el kell szakadnia összes politikai és erkölcsi „forrásától”, mert csak így válik lehetségessé az ellentét tényleges meghaladása. Fel­vetődhet, hogy Gioberti és a passzív forradalom vagy „restauráció-forradalom” teoretikusai szintén nem értették meg ezt, de az ő esetükben a kérdés megválto­zik: az elméleti „értetlenségben” náluk az a követel­mény jelenik meg, hogy a „tézis” teljes egészében fejtse ki magát, de ebben olyan messzire mentek, hogy a tézisnek eközben sikerült az antitézis egy ré­szét is magába olvasztania, nehogy „alulmaradjon”.

Vagyis a dialektikus ellentétben valójában csak a té­zis fejti ki minden harci lehetőségét, mégpedig annyira, hogy az antitézis állítólagos képviselőit is meg­kaparintja: éppen ebben áll a passzív forradalom vagy restauráció-forradalom. Itt persze számításba kell venni, hogy Európában 1848 után a politikai harc „mozgóháborúból” „állóháborúvá” vált, s Mazzini és a mazziniánusok éppen ezt nem értették meg, mások viszont megértették; ugyanez a változás állt be 1871 után stb. Akkoriban az olyan emberek, mint Mazzini, nehezen érthették meg a kérdést, mivel a háború nem adott ehhez az elemzéshez modellt, ellen­kezőleg, a katonai elméletek a mozgóháború szelle­mében fejlődtek: meg kell nézni, vajon Pisacanénál, a mazziniánizmus katonai teoretikusánál vannak-e ilyen értelmű megjegyzések.^[xiii]

Pisacanét mindenesetre meg kell nézni, mert ő volt az egyetlen, aki nemcsak formai, hanem lényegi tartalommal akarta megtölteni az Akciópártot: a hagyományos álláspontokat meghaladó antitézist javasolt. De azt sem lehet mondani, hogy ezeknek a történelmi eredményeknek az eléréséhez feltétlenül szükség lett volna a népi fegyveres felkelésre, aho­gyan Mazzini szinte mániákusán, tehát nem realista, hanem hittérítő módjára gondolta. A népi fellépés nemhogy a felkelés összpontosított és egyidejű for­máját nem öltötte, hanem a közvetett nyomás „szétszórt” és szerteágazó formáját sem, pedig ez lehetséges lett volna, és talán az első formának is ez lett volna a nélkülözhetetlen előfeltétele. Az össz­pontosított vagy egyidejű formát a kor katonai technikája tette lehetetlenné, de csak részben, vagyis az összpontosított és egyidejű forma azért nem valósul­hatott meg, mert nem előzte meg szívós politikai és ideológiai előkészítő munka, olyan szervesen fel­épített tevékenység, amely céltudatosan arra irányult volna, hogy felkeltse a nép szenvedélyét, s lehetővé tegye e szenvedély összpontosulását és egyidejű kirobbanását.

1848 után csak a mérsékeltek elemezték kritikusan a kudarcot megelőző módszereket, és valóban, az egész mérsékelt mozgalom megújult, a neoguelfizmus megsemmisült, új emberek foglalták el a legfőbb veze­tő posztokat. A mazziniánizmus részéről viszont min­den önbírálat elmaradt, s ami nem, az is likvidátorság volt, abban az értelemben, hogy sokan elhagyták Mazzinit és létrehozták a piemonti párt balszárnyát; az egyetlen „ortodox”, azaz belülről jövő kísérletet Pisacane tanulmányai jelentették, de ezek sohasem váltak új szerves politika platformjává, noha Mazzini maga is elismerte, hogy Pisacanénak „stratégiai koncepciója” van az olasz nemzeti forradalomról.

A „passzív forradalom-állóháború” viszonyt az olasz Risorgimento más vonatkozásaiban is meg lehet vizsgálni. Igen fontos az, amit a „személyzet” vonat­kozásának lehetne nevezni, egy másik pedig a „for­radalmi tömörülés” vonatkozása. Az előbbit ahhoz lehet viszonyítani, ami a világháborúban történt a hivatásos tisztek és a tartalékos tisztek, illetve a köz­katonák és a rohamosztagos önkéntesek közötti kap­csolatban. A hivatásos tiszteknek a Risorgimentóban a szabályos, szerves, hagyományos stb. pártok felel­tek meg; ezek a cselekvés pillanatában (1848) telje­sen vagy csaknem teljesen alkalmatlannak bizonyultak, és átcsapott a fejük felett a népi, mazziniánus és demokrata hullám. Ez a hullám kaotikus, rendezet­len, hogy úgy mondjuk, „megfontolatlan” volt, de hirtelenjében kiemelkedő vezetők irányításával (leg­alábbis nem előre megalkotott alakzatokban, mint a mérsékelt párt) kétségkívül nagyobb sikereket ért el, mint a mérsékeltek: a Római Köztársaság és Ve­lence igen jelentékeny ellenállóerőről tett tanúbizonyságot. A 48-at követő időszakban a reguláris és a „karizmatikus” erő viszonya Cavour és Garibaldi körül szerveződött meg, és maximális eredményre vezetett, noha ezt az eredményt a későbbiekben Ca­vour sajátította ki.

Ez a vonatkozás összefügg a másikkal, a „tömörü­lés” vonatkozásával. Megjegyzendő, hogy éppen a „forradalmi tömörülés” jelentette azt a technikai nehézséget, amelyen minduntalan hajótörést szen­vedtek Mazzini kezdeményezései. Ebből a szempont­ból érdekes volna tanulmányozni a Savoyába való bevonulás Ramorino-féle kísérletét,⁹¹ aztán pedig a Bandiera testvérek,⁹² Pisacane stb. próbálkozásait, összehasonlítva őket azzal a helyzettel, amely Mazzi­ni előtt kínálkozott 48-ban Milánóban és 49-ben Ró­mában, és amelyet Mazzini nem volt képes kihasznál­ni. E néhány ember elszigetelt kísérletei elkerülhetet­lenül arra voltak ítélve, hogy csírájukban elfojtsák őket, mert csodával lett volna határos, ha összponto­sított és szabad fellépésben nem korlátozott (tehát semmiféle nagy népi mozgalom ellenállásába nem ütköző) reakciós erők nem verték volna szét a Ramorino-, Pisacane-, Bandiera-típusú akciókat, még ha ezeket jobban készítették volna is elő, mint aho­gyan valójában előkészítették. A második időszak­ban (1859-1860) a „forradalmi tömörülés”, amilyen a Garibaldi-féle Ezreké⁹³ volt, először is azáltal vált lehetségessé, hogy Garibaldi beilleszkedett a piemontei állami hadseregbe, másodszor pedig azáltal, hogy az angol flotta lényegében fedezte a marsalai partra­szállást, Palermo bevételét, és semlegesítette a Bour­bon-flottát. Milánóban, az Öt Nap után és a köztársasági Rómában Mazzini előtt lehetőség nyílott vol­na arra, hogy kiképzőközpontokat szervezzen szer­ves tömörülések létrehozása céljából; de nem élt vele, s ezért került szembe Garibaldival Rómában, ezért szorult háttérbe Milánóban Cattaneóval és a milánói demokrata csoporttal szemben.⁹⁴

Mindenesetre a Risorgimento folyamatának kibontakozása, ha rávilágított is az alkalmi, hirtelenjé­ben kiemelkedő stb. vezetőket követő „demagóg” tömegmozgalom óriási jelentőségére, valójában a ha­gyományos szerves erők irányítása alá került, azaz a hosszú idő óta szerveződő s a vezetőiket ésszerűen kiképző stb. pártok ellenőrzése alá. Ugyanez volt az összes ilyen típusú politikai esemény eredménye (így 1830-ban Franciaországban a radikális demokrata népi erőkön az orléanisták⁹⁵ kerekedtek felül, s lényegében ugyanez történt az 1789-68 francia forrada­lomban is: Napóleon végső soron a szerves polgári erők diadalát képviseli a jakobinus kispolgári erőkkel szemben). Ugyanígy a világháborúban a régi hivatá­sos tisztek kerekedtek felül a tartalékosokkal szem­ben stb. Mindenesetre, mivel a népi-radikális erők nem voltak tudatában annak, mi a másik fél feladata, saját feladatukat sem tudatosíthatták, s így a végső erőviszonyok kialakulásakor nem fellépésük tényle­ges súlyának arányában estek latba, azaz nem kényszeríthettek ki haladóbb, a haladásnak és a korszerű­ségnek jobban megfelelő eredményt.

Továbbra is a „passzív forradalomnak” avagy „restauráció-forradalomnak” az olasz Risorgimentóban felvetődött fogalmával kapcsolatban megjegyzendő, hogy pontosan kell megfogalmazni azt a problémát, amelyet a történetírás egyes irányzatai a történelmi esemény objektív feltételei és szubjektív feltételei közötti viszonyként említenek. Nyilván­valónak látszik, hogy az úgynevezett szubjektív fel­tételek sohasem hiányozhatnak, ha az objektív fel­tételek fennállnak, mivel pusztán didaktikai jellegű megkülönböztetésről van szó: így hát a vita a szub­jektív erők mértékéről és intenzitásáról, azaz a szem­ben álló szubjektív erők dialektikus viszonyáról foly­hat.

El kell kerülni, hogy a kérdés a történelmi-politi­kai sík helyett „eszmei” síkon vetődjék fel. Hogy a harc céljaiban való eszmei „tisztánlátás” nélkülöz­hetetlen, az természetes. De az eszmei tisztánlátás po­litikai érték is, mert kiterjedt szenvedéllyé és erős akarat létrejöttének kiindulópontjává válik. Az utób­bi időben a Risorgimentóról számos olyan tanul­mány jelent meg, amely „felfedezte”, hogy voltak személyiségek, akik tisztán láttak stb. (emlékeztetni arra, hogy Piero Gobetti milyen nagyra értékeli Ornatót⁹⁶); de ezek a „felfedezések”, éppen mivel felfe­dezések, saját magukat teszik semmissé; azt bizonyít­ják, hogy egyéni szellemi erőfeszítésekről volt szó, amelyek ma csak a „mi lett volna, ha” típusú vizsgá­lódás számára lehetnek döntőek. Ugyanis sohasem olvadtak egybe a tényleges valósággal, sohasem vál­tak elterjedt és hatékony népi-nemzeti tudattá. Az Akciópárt és a Mérsékelt Párt közül melyik képvi­selte a Risorgimento tényleges „szubjektív erőit”? Természetesen a Mérsékelt Párt, mégpedig éppen azért, mert tudatában volt az Akciópárt feladatának is tudatossága miatt „szubjektivitása” magasabbrendű és döntőbb volt. II. Viktor Emánuel egy törzsőr­mester stílusában fejezte ki magát ugyan, amikor azt mondta: „Az Akciópárt a zsebünkben van”, de eb­ben az egy mondatban több politikai érzék van, mint Mazzini összes műveiben együttvéve.

A bürokráciáról

1. A politika tudományának és az ál­lamformák történetének szempontjából elsőrendű jelentőségű, hogy a politikai és gazdasági formák tör­ténelmi kibontakozása során kialakult a (polgári és katonai) bürokratikus munkára technikailag kikép­zett „hivatásos” funkcionárius típusa. Vajon szükség­szerűség volt-e ez, vagy pedig elfajulás az önkormányzathoz (selfgovernment) képest, ahogyan a „tisz­ta” liberálisok állítják? Bizonyos, hogy minden tár­sadalmi és államformának megvolt a maga funkcioná­rius-problémája, s ezt mindegyik a maga módján vetette fel és oldotta meg, mindegyiknek megvolt a maga kiválasztási rendszere, a maga kinevelendő funkcionárius típusa. Döntő fontosságú, hogy re­konstruáljuk mindezeknek az elemeknek a kialaku­lását. A funkcionáriusok problémája részben egybe­esik az értelmiség problémájával. De ha igaz is, hogy minden új társadalmi és államformának új funkcioná­rius típusra volt szüksége, az is igaz, hogy az új ural­kodó csoportok - legalábbis egy bizonyos ideig - sohasem tudtak eltekinteni a hagyományoktól és a ki­alakult érdekektől, azaz a funkcionáriusok már létező és a hatalomátvétel előtt (különösen az egyházban és a hadseregben) létrejött alakulataitól. A fizikai és a szellemi munka egysége, valamint a törvényhozó és a végrehajtó hatalom szorosabb kapcsolata (ennek következtében a választott funkcionáriusoknak az el­lenőrzésen kívül az államügyek végrehajtásával is törődniök kell) hozzájárulhat ahhoz, hogy új utak nyíl­janak meg mind az értelmiség, mind a funkcionári­usok problémájának megoldása előtt.

2. Az úgynevezett „szerves centralizmus”⁹⁷ és „de­mokratikus centralizmus” körüli vita (ennek egyéb­ként annyira nincs semmi köze az elvont demokráci­ához, hogy például a francia forradalom és a harma­dik köztársaság a szerves centralizmus olyan formáit fejlesztette ki, amilyeneket sem az abszolút monarchia, sem Napóleon kora nem ismert) szintén összefügg a bürokráciának és a bürokrácia „optimális” meg­szervezésének kérdésével. Fel kell majd kutatni és meg kell vizsgálni azokat a valóságos gazdasági és politikai viszonyokat, amelyeknek szervezeti formá­ja, tagozódása és funkcionalitása minden téren a szer­ves és demokratikus centralizmus különböző meg­nyilvánulásaiban ölt testet: az állami életben (egységes állam, államszövetség, szövetséges államok unió­ja, államok szövetsége vagy szövetségi állam stb.); az államközi életben (szövetségek, a nemzetközi po­litikai „konstelláció” különböző formái); a politikai és kulturális egyesületek (szabadkőművesség, Rotary Club, katolikus egyház); a szakszervezetek, gazdasá­gi egyesületek (kartellek, trösztök) életében; egy és ugyanazon országban, különböző országokban stb. A múltban (1914 előtt) fellángolt polémiák arról, hogy a németek uralkodó szerepet játszanak a magas kulturális életben és bizonyos nemzetközi politikai erők életében:⁹⁸ valóságos volt-e ez az uralkodó sze­rep, vagy miben is állt valójában? Elmondható: a) hogy ezt az uralkodó szerepet nem írta elő semmi­lyen szerves és fegyelmi jellegű kapcsolat, s hogy így e jelenség pusztán elvont és igen ingatag presztízsű kulturális befolyást fejezett ki; b) hogy ez a kulturá­lis befolyás egyáltalában nem érintette a tényleges tevékenységet, éppen ellenkezőleg, ez széteső és helyi jellegű volt, nem volt általános iránya. Nem beszél­hetünk tehát semmiféle centralizmusról: sem szerves­ről, sem demokratikusról, sem másfajtáról vagy ve­gyesről. A befolyást jelentéktelen értelmiségi csopor­tok érezték át, és fogadták magukba; de semmi sem fűzte össze őket a néptömegekkel, s a helyzetet éppen e kapcsolat hiánya jellemezte. A dolgoknak ezt az ál­lását mégis érdemes megvizsgálni, mert segít megma­gyarázni azt a folyamatot, amelynek eredményeképpen megfogalmazódtak a szerves centralizmus elmé­letei. És ezek az elméletek éppen ennek az összevissza­ságnak és az erők szétforgácsoltságának egyoldalú és értelmiségiekhez illő bírálatát jelentették.

Mindenesetre a szerves centralizmus elméletei kö­zött meg kell különböztetni azokat, amelyek az egyik résznek az egész feletti reális uralmára irányuló határo­zott programot lepleznek (akár valamely réteg, pél­dául az értelmiség, akár valamilyen, „kiváltságos” terü­leti csoport alkotja ezt a részt), illetve azokat, amelyek pusztán szektások és fanatikusok egyoldalú állásfogla­lásai, s ha rejthetnek is magukban uralmi programot (rendszerint egyetlen egyénét, amilyen a csalhatatlan pápa, akinek uralma egyfajta főpap-kultusszá változ­tatta a katolicizmust), közvetlenül, tudatos politikai célként, úgy tetszik, nem takarnak ilyen programot. A legpontosabb a „bürokratikus centralizmus” elne­vezés volna. A „szervesség” csak a demokratikus centralizmushoz kapcsolódhat, mert ez, hogy úgy mondjuk, mozgásban levő „centralizmus”, azaz szüntelenül a valóságos mozgalomhoz igazítja a szer­vezetet, összeegyezteti az alulról jövő nyomást a fe­lülről való irányítással, szüntelenül beilleszti a tömeg mélyéből felnövő elemeket a folyamatosságot és a ta­pasztalatok rendszeres felhalmozódását biztosító ve­zető apparátus szilárd kereteibe; ez a centralizmus azért „szerves”, mert számol a mozgalommal - már­pedig a mozgalom a történeti valóság feltárulásának szerves módja -, nem merevedik meg mechanikusan a bürokráciában, s egyúttal számot vet azzal, ami vi­szonylag szilárd és állandó, vagy legalábbis könnyen előrelátható irányban halad stb. A szilárdságnak ez az eleme az államban a vezető csoport központi magvának szerves fejlődésében testesül meg, ugyanúgy, ahogyan - szűkebb méretekben - a pártok életében történik. A bürokratikus centralizmus túlsúlya az ál­lamban azt jelzi, hogy a vezető csoport telítetté vált, ugyanis szűk érdekszövetséggé alakult át, amely ki­zárólag a maga kicsinyes előjogainak állandósítására törekszik, szabályozva vagy akár el is fojtva a szem­ben álló erők kialakulását, még ha ezek az erők egy­neműek is az alapvető uralkodó érdekekkel (például a gazdasági liberalizmussal harcban álló szélsősége­sen protekcionista rendszerekben). A társadalmilag alávetett csoportokat képviselő pártokban a stabilitás elemére a hegemónia megteremtéséhez van szükség, de nem kiváltságos csoportok hegemóniájának, ha­nem a haladó, a többi, rokon jellegű és szövetséges, de vegyes és ingadozó erőkhöz képest szervesen ha­ladó elemek hegemóniájának megteremtéséhez.

Mindenesetre hangsúlyozni kell, hogy a bürokra­tikus centralizmus kóros megnyilvánulásai az alsó ré­tegek kezdeményezőkészségének és felelősségérzeté­nek fogyatékosságából, vagyis a periférikus erők po­litikai kezdetlegességéből fakadtak, még akkor is, amikor emezek egyneműek a hegemón területi csoporttal (a piemontizmus jelensége az olasz egység első évtizedeiben). Az ilyen helyzetek létrejötte rend­kívül káros és veszélyes lehet a nemzetközi szerveze­tekben (Népszövetség).

A demokratikus centralizmus sokféleképpen meg­valósítható, rugalmas formulát kínál; olyan mérték­ben eleven, amilyen mértékben szakadatlanul a szük­ségleteknek megfelelően értelmezik, és hozzájuk iga­zítják: azt jelenti, hogy kritikailag fel kell kutatni, ami egyforma a látszólagos különbözőségben, vi­szont különböző, sőt ellentétes a látszólagos egyformaságban, mert így lehet megszervezni és szorosan összekapcsolni azt, ami hasonló, de úgy, hogy a szer­vezettség és a kapcsolat gyakorlati és „induktív”, ta­pasztalati szükségszerűségként jelenjék meg, ne pe­dig egy racionalista, deduktív, elvontságra törekvő, tehát a tiszta értelmiségiekre (avagy tiszta szamarakra) jellemző folyamat eredményeként. Ez a szüntelen fá­radozás, amelynek célja, hogy a nemzeti és helyi jelle­gű valóságból kiválassza a „nemzetközi” és „egysé­ges” elemet, valójában maga a konkrét politikai cselekvés, az egyetlen olyan tevékenység, amely tör­ténelmi haladást eredményez. Elmélet és gyakorlat, értelmiségi rétegek és néptömegek, kormányzók és kormányzottak szerves egységét kívánja meg. Ebből a szempontból az egységes állam és a szövetségi ál­lam formulái jórészt elveszítik jelentőségüket, a bü­rokratikus felfogásban viszont mérgezőek maradnak, s ezért végül is egység helyett minden változástól mentes, látszólag nyugalmas és „néma” mocsárral, szövetség helyett pedig „krumpliszsákkal”, vagyis egyes, egymással kapcsolatban nem álló „egységek” mechanikus egymásmellettiségével találjuk magun­kat szemben.

A meghatározott arányok tétele

Ez a tétel hasznosan al­kalmazható annak érdekében, hogy világosabbá vál­jon, és áttekinthető sémákba simuljon számos, a szer­vezés tudományára (az igazgatási gépezet a demog­ráfiai szerkezet stb. tanulmányozására) és egyúttal az általános politikára (a helyzeteknek, az erőviszo­nyoknak, az értelmiség problémáinak stb. elemzé­sére) vonatkozó fejtegetés. Természetesen mindig szem előtt kell tartani, hogy a meghatározott arányok tétele csak vázlatos, átvitt értelemben alkalmazható, azaz nem használható fel mechanikusan, hiszen az em­beri tömegekben a minőségi elem (vagyis az egyes alkotórészek technikai és szellemi kapacitásának ele­me) uralkodó szerepet játszik, ám matematikailag nem mérhető. Elmondható tehát, hogy a meghatáro­zott arányok optimális elve minden emberi tömegben más és más.

Ahogyan a hadseregben világosan kitűnik, ezt a tételt főleg a szervezés tudományában lehet jól hasz­nosítani. De minden társadalmi formának megvan a maga hadseregtípusa, s minden hadseregtípusra a meghatározott arányok más-más elve jellemző, ez pedig egyébként fegyvernemek vagy szakágak sze­rint is változik. Meghatározott viszony van a közka­tonák, tiszthelyettesek, beosztott tisztek, főtisztek, vezérkarok, a fővezérkar stb. között. A különböző fegyvernemek, szakágak ugyancsak meghatározott viszonyban állnak egymással stb. Ha bármely rész megváltozik, új egyensúlyba kell jutnia az egésszel stb. A tétel politikai alkalmazására a pártok, a szak­szervezetek, a gyárak szolgáltatnak példát, s látható, hogy minden társadalmi csoporthoz a meghatáro­zott arányok sajátos törvénye tartozik aszerint, mi­lyen a legelmaradottabb és legperiférikusabb tagok műveltségének, szellemi függetlenségének, kezdemé­nyezőkészségének, a felelősség és fegyelem iránti ér­zékének színvonala.

A meghatározott arányok törvényét így foglalja össze Pantaleoni a Tiszta gazdaságtan alapelvei-boa „...a kémiában a testek csak meghatározott arány­ban hoznak létre vegyületeket, s valamely elemnek minden olyan mennyisége, amely meghaladja a más elemekkel való vegyüléshez szükséges mennyiséget, szabadon marad; ha pedig valamely elem mennyisége hiányos a többi jelenlevő elem mennyiségéhez képest, a vegyület csak abban a mértékben jön létre, amely­hez elegendő a többieknél kisebb mennyiségben jelen levő elem mennyisége.” Ezt a törvényt metaforikus értelemben arra lehetne felhasználni, hogy megértsük, miképpen lesz egy „mozgalom” vagy valami­lyen nézeteket követő irányzat párttá, vagyis a kor­mányhatalom gyakorlása szempontjából hatékony politikai erővé: éppen olyan mértékben, amilyen mértékben fel tud mutatni (saját kebelében kinevelt) különböző szintű vezetőket, s amilyen mértékben ezek elsajátítottak meghatározott képességeket. Bi­zonyos előfeltételeknek (bizonyos objektív körülmé­nyek fennállásának) történelmi „automatizmusát” politikailag a pártok és a cselekvőképes emberek teszik hatékonnyá: hiányuk vagy (mennyiségi és minőségi) fogyatékosságuk magát az „automatizmust” teszi meddővé (így hát nem is automatizmusról van szó): elvontan megvannak az előfeltételek, de a következ­mények nem valósulnak meg, mert hiányzik az em­beri tényező. Ezért azt mondhatjuk, hogy a pártok feladata cselekvőképes vezetőket kinevelni, a pártok végzik az olyan vezetők kiválasztásának, képzésének, megsokszorozásának tömegtevékenységét, akik szük­ségesek ahhoz, hogy egy meghatározott társadalmi csoport (egy „adott” mennyiség, hiszen minden tár­sadalmi csoport alkotóelemeinek száma megállapít­ható) tagozódjék, és kavargó káoszból szervesen el­rendezett politikai hadsereggé váljék. Amikor azonos szintű vagy különböző szintű egymást követő vá­lasztásokon (például Németországban Hitler előtt: az elnökválasztásoktól a Reichstag-választásokon, a meghatározott arányok más-más elve jellemző, ez pedig egyébként fegyvernemek vagy szakágak sze­rint is változik. Meghatározott viszony van a közka­tonák, tiszthelyettesek, beosztott tisztek, főtisztek, vezérkarok, a fővezérkar stb. között. A különböző fegyvernemek, szakágak ugyancsak meghatározott viszonyban állnak egymással stb. Ha bármely rész megváltozik, új egyensúlyba kell jutnia az egésszel stb. A tétel politikai alkalmazására a pártok, a szak­szervezetek, a gyárak szolgáltatnak példát, s látható, hogy minden társadalmi csoporthoz a meghatáro­zott arányok sajátos törvénye tartozik aszerint, mi­lyen a legelmaradottabb és legperiférikusabb tagok műveltségének, szellemi függetlenségének, kezdemé­nyezőkészségének, a felelősség és fegyelem iránti ér­zékének színvonala.

A meghatározott arányok törvényét így foglalja össze Pantaleoni a Tiszta gazdaságtan alapelvei-ben.: „… a kémiában a testek csak meghatározott arány­ban hoznak létre vegyületeket, s valamely elemnek minden olyan mennyisége, amely meghaladja a más elemekkel való vegyüléshez szükséges mennyiséget, szabadon marad; ha pedig valamely elem mennyisége hiányos a többi jelenlevő elem mennyiségéhez képest, a vegyület csak abban a mértékben jön létre, amely­hez elegendő a többieknél kisebb mennyiségben jeleit levő elem mennyisége.” Ezt a törvényt metaforikus értelemben arra lehetne felhasználni, hogy megértsük, miképpen lesz egy „mozgalom” vagy valami­lyen nézeteket követő irányzat párttá, vagyis a kor­mányhatalom gyakorlása szempontjából hatékony politikai erővé: éppen olyan mértékben, amilyen mértékben fel tud mutatni (saját kebelében kinevelt) különböző szintű vezetőket, s amilyen mértékben ezek elsajátítottak meghatározott képességeket. Bi­zonyos előfeltételeknek (bizonyos objektív körülmé­nyek fennállásának) történelmi „automatizmusát” politikailag a pártok és a cselekvőképes emberek teszik hatékonnyá: hiányuk vagy (mennyiségi és minőségi) fogyatékosságuk magát az „automatizmust” teszi meddővé (így hát nem is automatizmusról van szó): elvontan megvannak az előfeltételek, de a következ­mények nem valósulnak meg, mert hiányzik az em­beri tényező. Ezért azt mondhatjuk, hogy a pártok feladata cselekvőképes vezetőket kinevelni, a pártok végzik az olyan vezetők kiválasztásának, képzésének, megsokszorozásának tömegtevékenységét, akik szük­ségesek ahhoz, hogy egy meghatározott társadalmi csoport (egy „adott” mennyiség, hiszen minden tár­sadalmi csoport alkotóelemeinek száma megállapít­ható) tagozódjék, és kavargó káoszból szervesen el­rendezett politikai hadsereggé váljék. Amikor azonos szintű vagy különböző szintű egymást követő vá­lasztásokon (például Németországban Hitler előtt: az elnökválasztásoktól a Reichstag-választásokon, a tartományi gyűlések, a községi tanácsok stb. meg­választásán keresztül egészen az üzemi bizottsági vá­lasztásokig) az egyik pártra leadott szavazatok a ma­ximum és a minimum között ingadoznak - s így fur­csának és önkényesnek látszanak -, akkor ebből arra lehet következtetni, hogy a párt káderei - mennyiségileg és minőségileg, vagy csak mennyiségileg, de mi­nőségileg (viszonylag) nem, vagy csak minőségileg, de mennyiségileg nem - fogyatékosak. Ha egy párt, amely sok szavazatot kap a helyi választásokon, ke­vesebbet szerez a politikailag fontosabbakon, akkor központi vezetősége kétségkívül minőségileg fogya­tékos: sok, vagy legalábbis elegendő számú beosztottal rendelkezik, de nincs az országnak és az ország nemzetközi helyzetének megfelelő vezérkara stb.

Szociológia és politikai tudomány

A szociológia tér­hódítása azzal függ össze, hogy a politikai tudomány és a politikai művészet fogalma hanyatlásnak indult a XIX. században (pontosabban a XIX. század máso­dik felében, amikor előretörtek az evolucionista és pozitivista elméletek). Ami a szociológiában valóban fontos, az nem más, mint politikai tudomány. A „po­litika” szó a parlamenti politika vagy a személyi klikkek szinonimájává vált. Elterjedt meggyőződés, hogy az alkotmányok és a parlamentek a „természe­tes” „evolúció” korszakát nyitották meg, hogy a társadalom megtalálta végső, mert ésszerű alapjait stb. Egyszerre kiderült, hogy a társadalom a természettudományok módszerével vizsgálható. Az állam fogalmának ebből a látásmódból következő elszegé­nyedése. Ha a politikai tudomány államtudományt jelent, az állam pedig olyan gyakorlati és elméleti tevékenységek összességének egésze, amelyekkel az uralkodó osztály igazolja és fenntartja uralmát, sőt a kormányzottak tevékeny hozzájárulását is sikerül megnyernie, akkor a szociológia valamennyi lénye­ges kérdéséről nyilvánvaló, hogy nem más, mint a po­litikai tudomány kérdése. A többi pedig nem lehet egyéb álproblémánál, azaz haszontalan problémá­nál. A Népszerű tankönyv⁹⁹ szerzője előtt tehát az a kérdés állt, hogy megállapítsa, milyen kapcsolatba hozható a politikai tudomány a gyakorlat filozófi­ájával; azonos-e a kettő (ez tarthatatlan, vagy csak a legsekélyesebb pozitivizmus álláspontján tartható), vagy olyan tapasztalati vagy gyakorlati elvek összes­sége-e a politikai tudomány, amelyek egy átfogóbb világnézetből vagy a szó szoros értelmében vett filozófiából következnek, vagy pedig ez a filozófia csupán a politikai tudományból születő általános fo­galmak vagy kategóriák tudománya-e stb.

Ha igaz az, hogy az ember csak mint történelmileg meghatározott ember fogható fel, vagyis mint olyan, aki bizonyos körülmények között, egy meghatározott társadalmi egészben vagy társadalmi viszonyok meghatározott összességében alakult ki és él, akkor felfogható-e a szociológia pusztán e feltételek és a fej­lődésüket szabályozó törvények vizsgálataként? Minthogy nem tekinthetünk el maguknak az embe­reknek az akaratától és kezdeményezésétől, ez a felfo­gás elkerülhetetlenül hamis. Fel kell tenni a kérdést, micsoda maga a tudomány. Vajon a tudomány maga is nem „politikai tevékenység” és politikai gondol­kodás-e, hiszen átalakítja az embereket, mássá teszi őket, mint előzőleg voltak? Ha minden „politika”, akkor, hacsak nem akarunk tautologikus és unalmas frázisgyűjteménynél kikötni, új fogalmak segítségé­vel kell megkülönböztetni azt a politikát, amely a hagyományosan „filozófiának” nevezett tudomány­nak felel meg, attól a politikától, amelyet a szó szoros értelmében vett politikai tudománynak neveznek. Ha a tudomány korábban ismeretlen valóság „felfedezése”, vajon bizonyos értelemben nem transz­cendensnek fogjuk-e fel ezt a valóságot? S nem az a feltételezés húzódik-e meg emögött, hogy létezik még valami „ismeretlen”, tehát transzcendens? S a tudománynak „teremtésként” való felfogása nem „politikát” jelent-e végső soron? Minden azon mú­lik, vajon „önkényes”, vagy ésszerű teremtésről van-e szó, azaz olyanról, amely „hasznos” az embe­rek számára ahhoz, hogy kitágítsák az életről alkotottfogalmukat, hogy magasabbrendűvé tegyék (fej­lesszék) magát az életet.^[xiv]

A számszerűség és a minőség a képviseleti rendszerekben

Az egyik legbanálisabb közhely, amelyet az állami szervek választások útján való létrehozásával szem­ben lépten-nyomon hangoztatnak, az, hogy „leg­főbb törvénye a számszerűség”, és hogy „bármely írástudó idióta (sőt néhány országban bármely anal­fabéta) véleménye pontosan olyan mértékben esik latba az állam politikai irányvonalának meghatározá­sakor, mint azoké, akik minden erejüket az államnak és a nemzetnek szentelik” stb.^[xv] Valójában azonban egyáltalában nem igaz, hogy a számszerűség „legfőbb törvény”, s az sem igaz, hogy minden választó véleményének súlya „pontosan” egyenlő. A számok ebben az esetben is egyszerű mérési eszközök, mérté­ket, viszonyt jelölnek, semmi többet. És mit is mér­nek? Éppen a kevesek, az aktív kisebbségek, az elitek, az élcsapatok stb. nézeteinek hatékonyságát és terje­dési képességét, azaz e nézetek ésszerűségét, avagy történetiségét avagy konkrét funkcionálását. Ebből következően nem igaz, hogy az egyes emberek véle­ményének súlya „pontosan” egyenlő. Az eszmék és a vélemények nem „születnek” spontán módon min­den egyed agyában: kialakulási, kisugárzási, terje­dési, meggyőzési központjuk van; az emberek egy-egy csoportja, vagy akár egyetlen egyéniség dolgozta ki és öntötte időszerű politikai formába őket. A „sza­vazatok” összeszámlálása egy olyan hosszú folyamat végső megnyilvánulása, amelyben a legfőbb befo­lyással éppen azok rendelkeznek, akik „minden erejü­ket az államnak és a nemzetnek szentelik” (amikor valóban ezt teszik). Ha a kiválasztottaknak ez az állítólagos csoportja, noha korlátlan anyagi eszközök fölött rendelkezik, nem nyeri el a többség konszen­zusát, vagy azt kell róla megállapítani, hogy alkal­matlan, vagy pedig azt, hogy nem képviseli a „nem­zeti” érdekeket, márpedig ezek szükségképpen dön­tően befolyásolják, hogy melyik alternatívát választja a nemzeti akarat, s melyiket veti el. „Szeren­csétlenségünkre” mindenki hajlamos összetévesztem a maga „különérdekét” a nemzeti érdekkel, s így hajlamos „szörnyűségesnek” stb. találni, hogy a „számszerűség törvénye” dönt; kétségkívül jobb do­log rendelet útján elitté válni. Nem olyan emberekről van tehát szó, akik szellemileg „gazdagok”, és úgy érzik, hogy a legutolsó analfabéta szintjére süllyesz­tették le őket, hanem olyanokról, akik azt képzelik, hogy szellemiekben gazdagok, s akik meg akarják fosztani az „utca emberét” még a hatalomnak attól a végtelenül kicsiny töredékétől is, amellyel bele­szólhat az állami élet irányvonalának meghatározá­sába.

A parlamentáris rendszernek (az oligarchiáktól és nem az elitektől származó) bírálatáról (érdekes mó­don nem azért bírálják, mert a gazdagság befolyása módszeresen meghamisította a számszerű konszenzus historista értelemben vett ésszerűségét) ezeket a baná­lis megállapításokat mindenfajta képviseleti rendszerre kiterjesztették, azokra is, amelyek nem parla­mentáris rendszerek, s nem a formális demokrácia alapelvei szerint épülnek fel. E megállapítások már csak ezért sem helytállóak. Ezekben a másfajta rend­szerekben a konszenzus a szavazás mozzanatával nem jut el befejező szakaszába, éppen ellenkezőleg. E rendszerek szüntelenül aktív konszenzust tételez­nek fel, olyannyira, hogy az, aki konszenzusát adja, az állam „funkcionáriusának” volna tekinthető, a vá­lasztásokat pedig bizonyos típusú állami funkcioná­riusok önkéntes toborzásának egy módjaként lehetne értelmezni, s ezt bizonyos értelemben (nem ugyan­azon a szinten) a selfgovernment-tel¹⁰² lehetne össze­függésbe hozni. Mivel a választás nem általánosság­ban mozgó és homályos programok körül folyik, hanem konkrét és közvetlen munkaprogramok körül, aki konszenzusát adja, arra kötelezi magát, hogy a törvény szerinti közönséges állampolgárnál többet tesz a megvalósítás érdekében, vagyis hogy cselekvő és felelős élcsapat lesz. Az „önkéntesség” elemét nem lehetne másképpen ösztönözni a legszélesebb sokaság szempontjából, s ha e sokaság nem amorf állampol­gárokból, hanem képzett, produktív elemekből áll, világossá válik, milyen lehetősége lehet a szavazás aktusának.^[xvi]

A tétel, amely szerint „a társadalom nem állít maga elé olyan problémákat, amelyeknek megoldásához még nem állnak fenn az anyagi feltételek”. Ennek a tételnek közvetlen függvénye a kollektív akarat kialakulásának problémája. Kritikailag elemezni, mit jelent a tétel, fontos felkutatni, hogyan is jönnek létre a tartós kollektív akaratok, és hogyan tűznek maguk elé konkrét, közvetlen és közvetett célokat, vagyis hogyan dolgoznak ki kollektív cselekvési irányt. Többé-kevésbé hosszú fejlődési folyamatokról van szó, s csak ritkán történnek váratlan „szinteti­kus” robbanások. Vannak szintetikus „robbanások” is, de ha közelről megfigyeljük őket, láthatóvá válik, hogy ilyenkor inkább rombolásról, mintsem újjáépítésről, mintsem az önálló és spontán fejlődés út­jában álló akadályok eltávolításáról van szó: jó példa erre a szicíliai vecsernye.¹⁰³

Konkrétan is tanulmányozni lehetne valamely kol­lektív történelmi mozgalom kialakulását, a mozga­lom minden egyes apró szakaszát elemezve, de ez általában elmarad, mert minden fejtegetést nehéz­kessé tenne: így aztán a véleményeknek egy-egy uralkodó csoport vagy személyiség körül már ki­alakult irányzatait szokás elfogadni. Ez az a probléma, ami újabban a pártokon vagy hasonnemű pártok koalícióin keresztül nyilvánul meg: hogyan kezdődik meg egy párt kiépítése, hogyan fejlődik szervezett ereje és társadalmi befolyása stb. Molekuláris, apró­lékos, a végletekig részletekbe menő, szerteágazó folyamatról van szó; dokumentációját olyan könyvek, brosúrák, folyóirat- és újságcikkek, szóbeli tárgyalások és viták végeláthatatlan sora képezi, ame­lyek végtelenszer megismétlődnek, s óriási összessé­gükben ezek alkotják azt a kitartó munkát, amelyből létrejön a bizonyos fokig egynemű kollektív akarat. Az egyneműségnek ez a bizonyos foka pedig az, amely szükséges és elégséges az összehangolt, vala­mint időben és térben - a történelmi tény lezajlásának földrajzi színterén - egyidejű cselekvés kiváltásához.

A zavaros és racionalista utópiák és ideológiák fontossága a kollektív akaratok kialakulásának törté­nelmi folyamataiban: az absztrakt racionalizmus és aki konszenzusát adja, arra kötelezi magát, hogy a törvény szerinti közönséges állampolgárnál többet tesz a megvalósítás érdekében, vagyis hogy cselekvő és felelős élcsapat lesz. Az „önkéntesség” elemét nem lehetne másképpen ösztönözni a legszélesebb sokaság szempontjából, s ha e sokaság nem amorf állampol­gárokból, hanem képzett, produktív elemekből áll, világossá válik, milyen lehetősége lehet a szavazás aktusának.^[xvii]

A tétel, amely szerint „a társadalom nem állít maga elé olyan problémákat, amelyeknek megoldásához még nem állnak fenn az anyagi feltételek”. Ennek a tételnek közvetlen függvénye a kollektív akarat kialakulásának problémája. Kritikailag elemezni, mit jelent a tétel, fontos felkutatni, hogyan is jönnek létre a tartós kollektív akaratok, és hogyan tűznek maguk elé konkrét, közvetlen és közvetett célokat, vagyis hogyan dolgoznak ki kollektív cselekvési irányt. Többé-kevésbé hosszú fejlődési folyamatokról van szó, s csak ritkán történnek váratlan „szinteti­kus” robbanások. Vannak szintetikus „robbanások” is, de ha közelről megfigyeljük őket, láthatóvá válik, hogy ilyenkor inkább rombolásról, mintsem újjáépítésről, mintsem az önálló és spontán fejlődés út­jában álló akadályok eltávolításáról van szó: jó példa erre a szicíliai vecsernye.¹⁰³

Konkrétan is tanulmányozni lehetne valamely kol­lektív történelmi mozgalom kialakulását, a mozga­lom minden egyes apró szakaszát elemezve, de ez általában elmarad, mert minden fejtegetést nehéz­kessé tenne: így aztán a véleményeknek egy-egy uralkodó csoport vagy személyiség körül már ki­alakult irányzatait szokás elfogadni. Ez az a probléma, ami újabban a pártokon vagy hasonnemű pártok koalícióin keresztül nyilvánul meg: hogyan kezdődik meg egy párt kiépítése, hogyan fejlődik szervezett ereje és társadalmi befolyása stb. Molekuláris, apró­lékos, a végletekig részletekbe menő, szerteágazó folyamatról van szó; dokumentációját olyan könyvek, brosúrák, folyóirat- és újságcikkek, szóbeli tárgyalások és viták végeláthatatlan sora képezi, ame­lyek végtelenszer megismétlődnek, s óriási összessé­gükben ezek alkotják azt a kitartó munkát, amelyből létrejön a bizonyos fokig egynemű kollektív akarat. Az egyneműségnek ez a bizonyos foka pedig az, amely szükséges és elégséges az összehangolt, vala­mint időben és térben - a történelmi tény lezajlásának földrajzi színterén - egyidejű cselekvés kiváltásához.

A zavaros és racionalista utópiák és ideológiák fontossága a kollektív akaratok kialakulásának törté­nelmi folyamataiban: az absztrakt racionalizmus és az utópiák éppen annyira fontosak, mint az egymást követő tapasztalatok felhalmozódása útján történel­mileg kialakult régi világképek. Az a fontos, milyen kritikának vetik alá ezt az ideológiai komplexust az új történelmi szakasz képviselői: ezen a kritikán ke­resztül olyan folyamat bontakozik ki, amelyben a régi ideológiák elemei elkülönülnek, és megváltoz­tatják viszonylagos súlyukat: ami másodlagos volt és alárendelt, vagy akár véletlen, elsődlegesként jelenik meg, új ideológiai és elméleti komplexus magvává válik. A régi kollektív akarat ellentmon­dásos elemeire hullik szét, mert az alárendelt elemek társadalmi fejlődésen mennek át stb.

A pártrendszer kialakulása után, ez után a törté­nelmi korszak után, amely a lakosság nagy tömegei­nek szabványosításához kapcsolódik (hírközlés, új­ságok, nagyvárosok stb.), a molekuláris folyamatok gyorsabban zajlanak le, mint a múltban stb.

A „kollektív ember” vagy a „társadalmi konformiz­mus” kérdése

Az állam nevelési és képzési feladata. Az állam mindig arra törekszik, hogy a civilizáció új és magasabbrendű típusait hozza létre, hogy a legszélesebb néptömegek „civilizációját” és erkölcsisé­gét a gazdasági termelőgépezet folytonos fejlődésének szükségleteihez igazítsa, azazhogy fizikailag is az emberiség új típusait alakítsa ki. De hogyan tud majd minden egyes egyén beilleszkedni a kollektív emberbe, és miként érvényesül majd a nevelésnek az egyes emberekre gyakorolt nyomása úgy, hogy köz­ben elnyerje konszenzusukat és közreműködésüket, s „szabadsággá” változtassa a szükségszerűséget és a kényszert? A „jog” kérdése. A jog fogalmát ki kell majd terjeszteni, mégpedig úgy, hogy magába fog­lalja azokat a tevékenységeket is, amelyek ma a „jo­gilag közömbös” formulája alá esnek, és a polgári társadalom, hatáskörébe tartoznak, márpedig az utóbbi „szankciók” nélkül, kötelező erejű „előírások” nélkül működik, de ez nem jelenti azt, hogy nem gyakorol kollektív nyomást, és nem ér el objektív eredményeket a szokások, a gondolkodás- és cselek­vésmódok, az erkölcsiség alakításában.

Az úgynevezett „permanens forradalom” politikai fogalma. Ez a formula 1848 előtt keletkezett az 1789-től thermidorig terjedő jakobinus tapasztalatok tudományosan feldolgozott megnyilvánulásaként, s egy olyan történelmi korszaknak volt sajátja, amely­ben nem léteztek még a nagy politikai tömegpártok és a nagy gazdasági érdekszövetségek, s a társadalom még sok szempontból, hogy úgy mondjuk, csepp­folyós állapotban volt: a vidék nagyfokú elmaradott­sága, az állami-politikai hatékonyság szinte kizáró­lagos monopóliuma néhány városban vagy egyene­sen egyetlenegyben (Franciaország esetében Párizs­ban); az államgépezet viszonylagos fejletlensége és a polgári társadalom jelentős önállósága az állami tevékenységgel szemben; a katonai erők és a nemzeti fegyverzet meghatározott rendszere; a nemzetgaz­daságok jelentős önállósága a világpiac gazdasági vi­szonyaihoz képest stb. Az 1870 utáni időszakban, az európai gyarmati terjeszkedéssel mindezek az ele­mek megváltoznak, az állam belső és nemzetközi szervezeti viszonyai bonyolultabbá, erőteljesebbé válnak, s a „permanens forradalom” negyvennyolcas formuláját a politikai tudomány a „polgári hege­mónia” fogalmában dolgozza fel és haladja meg. A politika művészetében ugyanaz történik, mint a hadművészetben: a mozgóháború egyre inkább állóháborúvá válik, és elmondható, hogy egy állam annyira nyer meg egy háborút, amennyire aprólé­kosan és technikailag felkészül rá békeidőben. A mo­dern demokráciák vaskos szerkezete - államszervezet­ként és a polgári életben szereplő egyesülések összes­ségeként egyaránt - az állóháborús front állandó „lövészárkainak” és erődítményeinek felel meg a po­litika művészetében: ezek „részlegessé” fokozzák le a mozgás elemét, holott azelőtt ebből állt az „egész” háború stb.

A kérdés a modern államok esetében vetődik fel, nem az elmaradott országok és a gyarmatok eseté­ben, hiszen emezekben olyan formák vannak érvény­ben, amelyek máshol már elavultak és anakronisz­tikussá váltak. Az ideológiák értékének kérdését (ahogy a Malagodi-Croce vitában¹⁰⁴ szerepel) - Crocénak a soreli „mítoszról” szóló megjegyzéseivel együtt, amelyek a „szenvedéllyel” is szembefordít­hatók¹⁰⁵ - politikatudományi értekezésben kell tanulmányozni.

Az állam fejlődésének korporatív-gazdasági szakasza

Guicciardini visszalépést jelent a politikai tudomány­ban Machiavellihez képest. Hogy Guicciardini „pesszimistább” volt, az egyedül ezt jelenti. Guicciar­dini egy tisztán olasz gondolathoz tér vissza, míg Machiavelli egy európai gondolatig emelkedett. Aki nem érti, hogy Machiavelli az európai (az ő korában nemzetközi) tapasztalatban meghaladja az itáliai ta­pasztalatot, nem értheti meg Machiavellit: „akarata” utópisztikus lenne az európai tapasztalat nélkül, így kettejüknél az „emberi természet” felfogása maga is kettéválik. Machiavelli „emberi természete” magá­ban foglalja az „európai embert”, és ez az ember Franciaországban és Spanyolföldön valóban meghaladta a feudális szétforgácsoltság állapotát az ab­szolút monarchiában: tehát nem az „emberi termé­szet” száll szembe azzal, hogy Olaszországban egy­séges abszolút monarchia jöjjön létre, hanem átme­neti viszonyok, amelyeket az akarat leküzdhet. Machiavelli „pesszimista” (jobban mondva „realis­ta”) az embereknek és cselekvésük indítékainak vizsgálatában; Guicciardini nem pesszimista, hanem szkeptikus és kicsinyes.

Paolo Treves^[xviii] számos hibát követ el Guicciardini és Machiavelli megítélésében; nem különbözteti meg igazán a „politikát” és a „diplomáciát”, és éppen a megkülönböztetésnek ebben a hiányában rejlik hibás értékeléseinek oka. Ugyanis a politikában az akarati elemnek sokkal nagyobb a jelentősége, mint a diplomáciában. A diplomácia az állami politikák összeütközése által teremtett helyzetet szentesíti és igyekszik tartósítani; csak a filozófiai metafora vagy konvenció kedvéért nevezhető alkotónak (minden emberi tevékenység alkotó). A nemzetközi kapcsola­tok tárgya olyan erőegyensúly, amelyet az egyes állami elemek mind csak igen csekély mértékben befolyásolhatnak: Firenze előtt például a megerősö­dés nyithatott ilyen lehetőséget, de ez a megerősödés, ha megjavította volna is az itáliai és európai egyen­súlyban elfoglalt helyzetét, nem lett volna semmi­képpen döntőnek tekinthető az egyensúly egészének felborítása szempontjából, így a diplomata, éppen szakmai alkatánál fogva, hajlamos a szkepticizmusra és a konzervatív kicsinyességre.

Egy állam belső viszonyaiban a helyzet összehason­líthatatlanul kedvezőbb a központi kezdeményezés - ahogy Machiavelli értelmezte, egy parancsnoki akarat - számára. De Sanctisnak¹⁰⁶ Guicciardiniről alkotott véleménye sokkal közelebb áll a valósághoz, mintsem Treves gondolná. Fel kell vetni a kérdést, vajon mi tette De Sanctist Trevesnél alkalmasabbá arra, hogy ezt a történetileg és tudományosan pontosabb véleményt megalkossa. De Sanctis az olasz történelem egyik alkotó mozzanatának résztvevője volt, s e mozzanatban teljes potenciálját felfedte egy olyan politikai akarat hatékonysága, amely az új és eredeti erők felszítására irányult, nem pedig egysze­rűen a fejlődésre és újjászerveződésre képtelennek tartott régi erőkkel kívánt számolni (a Guicciardini-féle politikai szkepticizmus). És ez az akarat nemcsak azt mutatta meg, hogy képes új államot létrehozni, hanem azt is, hogy megállja a helyét a nemzetközi kapcsolatokban is, éspedig túllépve a diplomácia hi­vatásos és megszokott módszerein (Cavour szemé­lyében). A kulturális légkör jobban kedvezett a poli­tikai tudomány és művészet átfogóbban realista felfogásának. De vajon e nélkül a légkör nélkül nem érthette volna meg ugyanígy Machiavellit De Sanctis? A történelmi pillanat légköre olyan érzelmi pátosszal gazdagítja De Sanctis tanulmányait, amely rokonszenvesebbé és lelkesítőbbé teszi az érvelést, művészileg kifejezőbbé és megragadóbbá a tudomá­nyos fejtegetést, de a politikai tudomány logikai tartalma akár a legrosszabb reakciós időkben is meg­fogalmazódhatott volna. Hiszen nem konstruktív akarati tett-e maga a reakció is? Nem akarati tett-e a konzerválás? Így hát miért lett volna Machiavelli akarata „utópisztikus”, miért forradalmi és nem utó­pisztikus annak az akarata, aki a létezőt akarja tartó­sítani, és meg akarja akadályozni, hogy olyan új erők szülessenek és szerveződjenek meg, amelyek fel­kavarnák és felborítanák a hagyományos egyensúlyt? A politikai tudomány elvonatkoztatja az „akarat” elemét, és nem veszi figyelembe, milyen célt szolgál egy-egy meghatározott akarat. Az „utó­pisztikus” jelző nem az általában vett politikai aka­ratra vonatkozik, hanem azokra a különös akara­tokra, amelyek nem képesek az eszközt összeegyez­tetni a céllal, s így nem is akaratok, hanem megalapo­zatlan vágyak, ábrándok, óhajok stb.

Guicciardini szkepticizmusa (szemben az értelem pesszimizmusával, amely a tevékeny realista politi­kusokban az akarat optimizmusával egyesülhet) kü­lönböző okokra vezethető vissza: l. a diplomata al­katra, vagyis egy beosztott, alárendelt, bürokrata­-végrehajtó tevékenységet végző ember alkatára; a diplomata kénytelen a saját egyéni meggyőződésé­hez képest külsőleges akaratot elfogadni (kormányá­nak vagy fejedelmének politikai akaratát; igaz, saját­ának is érezheti ezt az akaratot, amennyiben meg­felel tulajdon meggyőződésének, de esetleg nem érzi sajátjának: mivel a diplomácia szükségképpen speci­alizált foglalkozássá vált, a diplomata elszakítható a változékony kormányok politikájától stb.), ebből szkepszis fakad, a tudományos gondolkodásban pedig tudományon kívüli előítéletek következnek; 2. Guicciardini nézeteire magukra is; Guicciardini ugyanis konzervatívnak számított az általános itáliai politikai képben, tehát nézeteit, saját politikai állás­pontját fejti ki elméletileg stb.

Guicciardini életműve nem annyira politikai tudo­mány, mint inkább kortünet, és ez De Sanctis véle­ménye; ugyanígy kortünet, nem pedig a politikai tudomány történetével foglalkozó tanulmány Paolo Treves írása.

Hegemónia (polgári társadalom) és a hatalmi ágak megosztása

A hatalmi ágak megosztása, a megvaló­sulása körüli vita, valamint a létrejöttéből fakadó jogi dogmatizmus olyan meghatározott történelmi kor­szak polgári társadalma és politikai társadalma kö­zötti harc eredménye, amelyet az osztályok bizonyos módon ingatag egyensúlya jellemez, mert az értel­miség bizonyos csoportjai (a közvetlen állami szolgálatban állók, különösen a polgári és katonai bürok­rácia) még túlságosan a régi uralkodó osztályokhoz kötődnek. Vagyis a társadalomban az valósul meg, amit Croce „egyház és állam örökös konfliktusá­nak” nevez, s e konfliktusban az egyház képviseli a polgári társadalom egészét (holott annak csupán egyik, mind kevésbé fontos eleme), az állam pedig mindazokat a kísérleteket, amelyek egy meghatáro­zott fejlettségi szint, egy meghatározott helyzet tartós kikristályosítására irányulnak. Ebben az értelemben az egyház maga is állammá válhat, s a konfliktus egy­felől a világi és világiaskodó polgári társadalom, másfelől az egyház-állam között éleződik ki (amikor az egyház szerves részévé válik az államnak, a politikai társadalomnak, emezt pedig egy meghatározott ki­váltságos csoport monopolizálja, s eközben magához csatolja az egyházat, hogy monopóliumát az egyház által képviselt „polgári társadalom” szférájának segít­ségével jobban alátámaszthassa).

A hatalmi ágak megosztásának lényegbevágó je­lentősége a politikai és gazdasági liberalizmus szem­pontjából: az egész liberális ideológia, erősségeivel és gyengeségeivel együtt, belefoglalható a hatalmi ágak megosztásának elvébe, és megmutatkozik, mi a libe­ralizmus gyengeségének forrása: a bürokrácia, azaz a kényszerítő hatalmat gyakorló, s egy bizonyos pon­ton kaszttá váló vezető személyzet kikristályosodása. Innen a népi követelés, hogy minden tisztséget vá­lasztások útján töltsenek be, e követelés pedig szélső­séges liberalizmus, de egyszersmind a liberalizmus felbomlasztása is (az állandóan ülésező alkotmányozó gyűlés elve stb.; a köztársaságokban az államfőt meg­határozott időre választják, s ez illuzórikus módon eleget tesz ennek az elemi népi követelésnek).

Az állam egysége a hatalmi ágak megosztásában: a polgári társadalomhoz jobban kapcsolódó parla­ment, a kormány és a parlament között elhelyezkedő bírói hatalom az írott törvény folytonosságát kép­viseli (a kormány ellen is). Természetesen mindhá­rom hatalom egyúttal a politikai hegemónia szerve is, de eltérő mértékben: i. parlament; 2. bíróság; 3. kormány. Megjegyzendő, hogy a közvéleményre különösen az igazságszolgáltatási apparátus vissza­élései tesznek katasztrofális benyomást: a hegemónia gépezete ebben a szektorban a legérzékenyebb, s ide sorolhatók a rendőrség és a politikai apparátus önkényeskedései is.

Jogfelfogás

Olyan jogfelfogás, amelynek lényegénél fogva megújulást kell magával hoznia, a maga egé­szében semmiféle már létező elméletben nem talál­ható. (Az úgynevezett pozitív iskola elméletében, közelebbről Ferri¹⁰⁷ elméletében sem.) Ha minden állam arra törekszik, hogy a civilizáció és az állam­polgár (tehát az együttélés és az egyéni viszonyok) bizonyos új típusát hozza létre és tartsa fenn, ha arra törekszik, hogy bizonyos erkölcsi szokásokat és magatartásokat eltüntessen, másokat pedig elterjesszen, akkor a jog (az iskola, valamint egyéb intéz­mények és tevékenységek mellett) ennek a célnak az eszköze lesz, s úgy kell kidolgozni, hogy megfeleljen ennek a célnak, a lehető leghatékonyabb és a lehető legalkalmasabb legyen pozitív eredmények elérésére. A jogfelfogást meg kell szabadítani a transzcendencia és az abszolútum minden maradványától, gyakorlatilag minden moralizáló fanatizmustól; azt hiszem azonban, nem fogadható el kiindulópontként az az álláspont, hogy az állam nem „büntet” (ha ezt a kifejezést emberi jelentésére korlátozzuk), hanem csak a társadalmi „veszélyesség” ellen harcol. Valójában az államot mint „nevelőt” kell felfognunk, mi­vel éppen a civilizáció új típusának vagy szintjének létrehozására törekszik. Noha elsősorban a gazdasági erők körében végzett tevékenységről, a gazdasági termelő apparátus átszervezéséről és fejlesztéséről, az alap megújításáról van szó, nem szabad arra a követ­keztetésre jutni, mintha a felépítmény tényeit ma­gukra szabadna hagyni, rá szabadna bízni spontán fejlődésükre, a véletlenszerű és szórványos csírázásra. Az állam e téren is a „racionalizálás”, a gyorsítás, a taylorizálás¹⁰⁸ eszköze, terv szerint működik, hajt, buzdít, ösztönöz és „büntet”, mert ha előálltak azok a feltételek, amelyek között egy meghatározott élet­mód „lehetséges”, akkor a „bűncselekménynek vagy bűnös mulasztásnak” erkölcsi horderejű büntető szankciót kell maga után vonnia, nem pusztán általá­ban vett veszélyességének elítélését. A jog az állam egész pozitív civilizáló tevékenységének represszív és negatív oldala. A jogfelfogásba bele kellene foglalni az egyének, csoportok stb. „jutalmazásának” tevé­kenységét is; a dicséretes és elismerésre méltó tevé­kenység ugyanis éppúgy elnyeri jutalmát, mint ahogy a bűnös tevékenység elnyeri büntetését (a büntetés formái pedig eredetiek, s szentesítő közegként a „köz­vélemény” is részt vesz bennük).

Politika és alkotmányjog

A Nuova Antologia 1929. december l6-i számában jelent meg egy bizonyos M. Azzalini A politika, az állam tudománya és művé­szete című jegyzetecskéje. Érdekes lehet, mert azt pél­dázza, hogyan vergődik a tudományos sematizmus. Azzalini a következő megállapítással kezdi: Machiavelli „fényesen” dicső érdeme volt, hogy „az államon belül kijelölte a politika körét”. Hogy pon­tosan mit is akar mondani Azzalini, azt bizony nem könnyű megérteni: az alábbi részt idézi A fejedelem III. fejezetéből: „Mondván nékem a roueni bíboros, hogy az olaszok nem értenek a háborúhoz, azt vála­szoltam neki, hogy a franciák nem értenek az állam­hoz”,¹⁰⁹ és erre az egyetlen idézetre alapítja azt a meg­állapítását, hogy „tehát” Machiavelli szerint „a poli­tikát tudományként, mégpedig államtudományként kell értelmezni”, s dicső érdeme volt stb. (Machia­velli előtt állítólag csak Marsilio da Padova¹¹⁰ alkal­mazta a „politikára”' a helyes, modern értelemben az „államtudomány” kifejezést.) Azzalini meglehetősen könnyed és felületes. A roueni bíboros szövegből ki­szakított anekdotája semmit sem bizonyít. Össze­függésébe visszahelyezve olyan jelentésre tesz szert, amely nem alkalmas tudományos következtetések levonására: nyilvánvalóan szellemes kiszólásról van szó, gyors visszavágásról. A roueni bíboros azt mondta, hogy az olaszok nem értenek a háborúhoz; visszavágásképpen Machiavelli azt válaszolta, hogy a franciák nem értenek az államhoz, mert különben megakadályozták volna, hogy a pápa kiterjessze itáliai hatalmát, hiszen ez ellentétes volt a francia állam érdekeivel. Machiavelli távolról sem képzelte, hogy a franciák nem konyítanak az államhoz, hiszen éppen ellenkezőleg, csodálattal viseltetett az iránt, ahogy a monarchia (XI. Lajos) állami egységgé kovácsolta Franciaországot, és a francia állam tevékenységét összehasonlítási alapként alkalmazta Itáliával szemben. A roueni bíborossal folytatott beszélgetésében cselekvő „politikával” foglalkozott, nem pedig „politikai tudománnyal”, mivel úgy vélte, hogy ha a pápa megerősödése káros a francia +külpolitika+ szempontjából, még károsabb az olasz belpolitika szempontjából.

 Mindebben az a különös, hogy ebből az ide nem illő idézetből kiindulva Azzalini így folytatja? „bár leszögezi, hogy ez a tudomány az államot tanulmányozza, a meghatározás (?!) teljes mértékben pontatlan (!), mert nem jelöli meg, milyen ismérv alapján kell a vizsgálat tárgyához közelíteni. És ez abszolút pontatlanság, mivel közvetve és közvetlenül ebből indul ki általában az összes jogtudomány, és különösen a közjog”.

 Mit jelent mindez Machiavellivel kapcsolatban? A semminél is kevesebbet: szellemi zűrzavart. Machiavelli „közvetlen politikai cselekvéssel” foglalkozott könyveiben, nem egy minden funkciójával és elemével együtt már készen álló államra áhítozó utópiát írt. Értekezésében, a jelenről adott bírálatában általános fogalmakat fejtett ki, s ezek ennélfogva aforizmaszerűen és nem rendszerezetten fogalmazódnak meg; eredeti világfelfogást fejtett ki, s ezt is lehetne a „gyakorlat filozófiájának+ nevezni, vagy „neohumanizmusnak, mert nem ismer el transzcendens vagy (a szó metafizikai értelmében vett) immanens elemeket, hanem teljes mértékben az ember cselekvésére bízza magát, úgy tartja, hogy az ember történelmi szükségletei által sarkallva hat a valóságra és változtatja meg a valóságot. Nem igaz, hogy – amint Azzalini a jelek szerint hinné – Machiavelli nem veszi figyelembe az „alkotmányjogot”, hiszen szórványosan Machiavelli egész életművében előfordulnak általános alkotmányjogi elvek, sőt meglehetősen világosan leszögezi, hogy az államban a törvénynek kell uralkodnia, az erényes állampolgárokat pedig állandó elveknek kell oltalmazniok az önkény túlkapásaival szemben. De Machiavelli helyesen mindent a politikára vezet vissza, vagyis az emberek kormányzásának, állandó konszenzusuk megnyerésének, a „nagy államok” megalapításának művészetére (emlékeztetni kell arra, hogy Machiavelli érezte: a város vagy a városi köztársaság és ta­nács nem állam, mert nem rendelkezik nagy terü­lettel és olyan létszámú lakossággal, amely önálló nemzetközi politikát lehetővé tevő hadsereg alapjául szolgálhatna; érezte, hogy a pápasággal Itáliában az államnélküliség helyzete marad fenn, s ez addig tart, amíg a vallás nem válik az állam „politikájává” a pápa politikájából. Emennek ugyanis az a célja, hogy meg­akadályozza erős államok kialakulását Itáliában, és az állami érdekektől eltérő, s így zavaró, megosztó érdekekért avatkozik be a világi fennhatóságán kívül eső népek életébe).

Machiavelli műveiben igazolást lehetne találni arra, amit máshol megjegyeztem: tudniillik, hogy a középkori olasz polgárság azért nem volt képes át­lépni a korporatív szakaszból a politikai szakaszba, mert nem tudott megszabadulni a pápa, a klérus és a világi (humanista) értelmiség által képviselt közép­kori kozmopolitizmustól, azaz nem volt képes ön­álló államot létrehozni, hanem megmaradt a közép­kori, feudális és kozmopolita keretek között.

Azzalini azt írja: „Ulpianus meghatározása és főleg a Digeszták-ban felhozott példái önmagukban is ele­gendőek ahhoz, hogy kitűnjék a két tudomány tár­gyának külsőleges azonossága (na és ?) ,Ius publicum ad statum rei (publicae) romanae spectat. - Publicum ius, in sacris, insacerdotibus, in magistratibus consistit’.¹¹¹ Így hát a közjog és a politikai tudomány tárgya azonos, de ez az azonosság nem lényegi, mert a két tudo­mány egészen más ismérvek alapján közelít ugyan­ahhoz az anyaghoz. Ugyanis más a jogrendnek és más a politikai rendnek a szférája. És ami azt illeti, míg az előbbi statikus szempontból vizsgálja az álla­mi szervezetet mint egy meghatározott történelmi evolúció természetes termékét, az utóbbi ugyanezt a szervezetet dinamikus szempontból vizsgálja - mint olyan terméket, amelynek megvannak a maga értékei és hiányosságai, és amely következésképpen az új követelményeknek és a további evolúciónak megfelelően módosításra szorul.” Így azt lehetne mondani, hogy „a jogrend ontikus és analitikus, mert valóságos létükben tanulmányozza a különböző állami intézményeket”, míg „a politikai rend deontikus és kritikai, mert nem úgy tanulmányozza a kü­lönféle intézményeket, ahogy vannak, hanem ahogyan lenniök kellene, tehát olyan megfelelő érté­kelési és megítélési ismérveken keresztül, amelyek nem jogiak és nem is lehetnek jogiak”.

És egy ilyen tudálékos fontoskodó képzeli magáról, hogy Machiavelli csodálója, követője, sőt tökéletesítője!

„Ebből következik, hogy a fentebb leírt formai azonossággal olyan mély és jelentős különbözőség áll szemben, amely talán elfogadhatatlanná is teszi az egyik legnagyobb mai közíró véleményét, hogy tudniillik nehéz - ha nem lehetetlen - az alkotmányjogtól teljesen elkülönülő politikai tudományt te­remteni. Úgy látjuk, hogy ez a vélemény csak akkor igaz, ha a jogi oldal és a politikai oldal elemzése itt megáll, s nem megy tovább, nem mutat rá arra a további területre, amely kizárólag a politikai tudo­mány hatáskörébe tartozik. Ez utóbbi ugyanis nem korlátozódik arra, hogy az állam szervezetét deontikus és kritikai, így a közjog által ugyanerre a tárgyra alkalmazottól eltérő ismérv alapján tanulmányozza, hanem szféráját egy olyan területre is kiterjeszti, amely sajátja, tudniillik azokat a törvényeket kutatja, amelyek az államok születését, kialakulását és hanyatlását szabályozzák. Az a megállapítás sem érvényes, hogy ez az általános jelentőséggel felruházott (!) történelem (!) körébe tartozik, mert noha az államok létét és kialakulását irányító természeti törvények okainak, hatásainak, kölcsönös függési kapcsolatai­nak keresése történelmi kutatás, mindig is kizárólag politikai, tehát nem történeti, és nem is jogi feladat marad az általános politikai cél eléréséhez szükséges eszközök keresése. Az a funkció, amelynek betölté­sére Machiavelli vállalkozott, s amelyet összefoglalni kívánt, amikor így fogalmazott: ,Azt fogom tár­gyalni, hogyan lehet kormányozni és kézben tartani ezeket a fejedelemségeket’ (A fejedelem, II. fej.), ér­veinek belső jelentőségénél és a kifejtés pontosságá­nál fogva nemcsak a politika autonómiáját igazolja, hanem, legalábbis az imént felvázolt szempontból, a politika és a közjog formai megkülönböztetését is lehetővé teszi.” Tessék, ezt érti a politika önállóságán! De - mondja Azzalini - a politikának nemcsak tudománya, hanem művészete is van. „Vannak olyan emberek, akik a személyes intuícióból merítették a kormányzott ország érdekeinek felismerését, akik a kormányzási tevékenység során a külvilágra alkal­mazták a személyes intuíción alapuló felismerést. Ez­zel természetesen nem azt akarjuk mondani, hogy az intuitív, tehát művészi tevékenység az államférfi alapvető vonása; csupán azt akarjuk mondani, hogy a gyakorlati, gazdasági és erkölcsi tevékenységen kí­vül az államférfiban ennek a fentebb említett elmé­leti tevékenységnek is helyet kell találnia, mind az intuíció szubjektív formájában, mind a megnyilvá­nulás objektív (!) formájában, s hogy ezen előfeltéte­lek nélkül nincs kormányférfi és még kevésbé (!) van államférfi, hiszen az utóbbi tökéletességét éppen ez az elsajátíthatatlan (?) képesség jellemzi, így hát a po­litika területén sem csupán a tudós marad fönn, akire főként a megismerő elméleti tevékenység jellemző, hanem a művész is, akinek elméleti tevékenysége főként intuitív. De ez nem meríti ki a politikai mű­vészet tevékenységének szféráját, hiszen azon kívül, hogy megfigyeltük az államférfival kapcsolatban, aki a gyakorlati kormányfunkciók gyakorlásával külső­legessé teszi a belső intuitív képet, az íróval kapcso­latban is értékelhetjük, aki nem hatalmi tettekkel, hanem a szerző megérzését tükröző művekkel és írá­sokkal valósítja meg a külső világban (!) az intuitív politikai igazságot. Ez érvényes az indiai Kamanda-kira (i. sz. VIII. század), Petrarca Rövid értekezés carraraiaknak című művére, Botéra¹¹² Államérdekeié és bizonyos szempontból Machiavellire és Mazzinira.”

Valóban szép kis zagyvalék, méltó... Machiavelli­hez, de különösképpen Tittonihoz, a Nuova Antológia főszerkesztőjéhez. Azzalini sem a filozófiában, sem a politika tudományában nem ismeri ki magát. De azért jegyeztem fel mindezt, hogy kibogozzam kuszaságából, és megpróbáljak saját magamnak vilá­gos fogalmakat alkotni.

Ki kell például bogozni, mit is jelenthet az „intu­íció” a politikában, valamint a politikai „művészet” kifejezés stb. Emlékeztetni egyúttal Bergson né­hány megjegyzésére: „Az értelem csak a tehetetlen­ség nyelvén képes kifejezni az életet (a mozgásban levő valóságot). Körbe forog a tárgy körül, s eközben kívülről a lehető legnagyobb számú felvételt készíti róla, de ahelyett, hogy behatolna a tárgyba, magához igyekszik vonzani. Ám magába az élet belsejébe az intuíció vezet bennünket: akarom mondani a pártat­lanná vált ösztön.” „Szemünk felfogja az élő lét vo­násait, de egymás mellé helyezve őket, nem pedig belső szervezettségükben. Nem képes felfogni az élet szándékát, a vonalakon keresztülsuhanó egyszerű mozgást, amely egyiket a másikkal összeköti, és értelmet ad nekik. A művész ezt az értelmet igyek­szik megragadni úgy, hogy egyfajta együttérzés segítségével a tárgy belsejébe helyezi magát, s az in­tuíció erejével áthágja a korlátot, amelyet a tér helyez közé és a modell közé. Igaz viszont, hogy ez az esz­tétikai intuíció csupán az egyedit ragadja meg.” „Az értelmet az élet természetes meg nem értése jellemzi, mivel nyilvánvalóan csak a szakaszosat és a mozdulatlanságot képviseli.”¹¹³

Mindenekelőtt a politikai intuíció és az esztétikai, avagy költői, avagy művészi intuíció elkülönülése; csak metaforikusán esik szó politikai művészetről. A politikai intuíció nem a művészben, hanem a „ve­zetőben” testesül meg, s intuíción nem az „egyes dolgok ismeretét” kell érteni, hanem az egymáshoz képest látszólag külsőleges tények összekapcsolásá­nak gyorsaságát és azoknak az eszközöknek a meg­alkotását, amelyek összhangban állnak a céllal, azaz a szemben álló érdekek feltárásával, az emberi szen­vedélyek felszításával és az embereknek egy bizonyos akcióra való ösztönzésével. A „vezető” a „cselekvés­ben” fejeződik ki (pozitív vagy negatív értelemben, azaz valamely cselekvés kirobbantásában vagy egy adott, az elérendő céllal összeegyeztethető vagy összeegyeztethetetlen cselekvés bekövetkeztének megakadályozásában). Egyébként a politikában a ve­zető lehet egyetlen egyén, de egy többé vagy kevésbé nagy létszámú politikai testület is: az utóbbi esetben a szándékok egységét egyetlen egyén vagy egy kis belső csoport éri el, a kis csoporton belül pedig egyet­len egyén, nem biztos, hogy minden esetben egy és ugyanaz, miközben a csoport továbbra is egysé­ges marad, és megőrzi összetartását folytonos tevé­kenységében.

Ha a Fejedelem fogalmát, ahogy Machiavelli könyvében szerepel, a mai politikai nyelvre akarnánk lefordítani, egy sor dolgot kellene megkülönböz­tetni: „Fejedelem” lehetne államfő, kormányfő, de olyan politikai vezető is, aki meg akar hódítani egy államot, és új államtípust akar alapítani: ebben az értelemben „Fejedelem” a mai nyelvben annyit tesz, mint „politikai párt”. Egyes államok való­ságában az „államfő”, vagyis az az elem, amely kiegyensúlyozza az uralkodó - de nem abszolút értelemben kizárólagos - érdekkel harcban álló kü­lönböző érdekeket, maga a „politikai párt”; azonban a párt a hagyományos alkotmányjoggal szemben jogilag se nem uralkodik, se nem kormányoz: a „tényleges hatalom” van a kezében, a különféle érdekek feletti hegemónia, tehát a kiegyensúlyozás funkcióját tölti be a „polgári társadalomban”, ez utóbbi viszont ténylegesen annyira összefonódott a politikai társadalommal, hogy minden állampolgár érzi: a párt igenis uralkodik és kormányoz. Erre az állandóan mozgásban levő valóságra nem lehet hagyományos típusú alkotmányjogot építeni, csak olyan elvek rendszerét, amelyek az állam célját saját megszűnésében, saját eltűnésében jelölik meg, vagyis abban, hogy a politikai társadalom beolvadjon a pol­gári társadalomba.

^* Meg kell majd nézni, van-e olyan mű a Machiavelli előtti politi­kai szerzők művei között, amely A fejedelem-hez hasonló szellem­ben készült. A fejedelem befejező része is a könyvnek ehhez a „miti­kus” jellegéhez kapcsolódik: Machiavelli, miután bemutatta az ide­ális hadvezért, könyvének művészileg rendkívül hatásos részében megidézi a valóságos zsoldosvezért, akinek feladata, hogy törté­nelmileg megtestesítse a mítoszt: ez a szenvedélyes invokáció az egész könyvre rányomja bélyegét, és ez teszi drámaivá a művet. L. rojsso Bevezetés-eben Machiavellit a politika művészének nevezi, és egy ízben a „mítosz” kifejezést is használja, de nem egészen a fenti értelemben.^2
** Meg kellene itt jegyezni, hogy ellentmondás van aközött, aho­gyan Croce⁵ történet és antitörténet problémáját veti fel, és akö­zött, ahogyan más esetekben elmélkedik: lásd a „politikai pártok­kal» szemben érzett ellenszenvét és azt, ahogyan a társadalmi té­nyek „előreláthatóságának» kérdését felveti (vö.: Kritikai jegyzetek l. sorozat 150-152. old., Ludovico Limentani A társadalmi tények előrejelzése című könyvének recenziója, Torino, Bocca, 1907.): ha a társadalmi tények nem láthatók előre, és az előrelátás egész fo­galma merő frázis, akkor elkerülhetetlen az irracionális egyedural­ma, és az emberek mindenfajta szervezete történelmietlen, „előítélet”: nem marad más hátra, mint esetről esetre és konkrét ismérvek alapján oldani meg a történelmi fejlődés által felvetett egyes prob­lémákat (vö.: Croce A párt mint ítélet és előítélet című cikkével a Kultúra és erkölcsi élet-ben), és az opportunizmus az egyetlen lehet­séges politika.
^*** A franciaországi és spanyolországi nagy abszolút monarchiák példáján kívül Róma múltjának emléke is hozzájárult ahhoz, hogy Machiavelli megalkossa az egységes olasz állam szükségességéről szó­ló politikai elméletét. Hangsúlyozni kell azonban, hogy hiba lenne Machiavellit a retorikai-irodalmi hagyománnyal azonosítani. Hi­szen először is ez a tényező nem kizárólagos, még csak nem is ural­kodó, és nem belőle következik a nagy nemzeti állam szükségessé­ge, azután pedig a Rómára való hivatkozás a humanizmus és a re­neszánsz korában maga sem volt olyan elvont, mint amilyennek látszhat. A háború művészeté-nek VII. könyvében ez olvasható: „Ügy látszik, ez a tartomány (Itália) a holt dolgok felélesztésére született, mint a költészetben, a festészetben és a szobrászatban lát­hattuk”, s miért ne fedezhetné fel újra a katonai erényt? stb. Össze kell majd gyűjteni a többi hasonló megjegyzést, hogy pontosan meg lehessen állapítani jellegüket.
^[i] Bodin művei: Methodus ad faclem historiarum cognitionem (1566), ebben az éghajlatnak az államformákra gyakorolt hatását mutatja ki, a haladás fogalmát is említi stb.; République (1576), itt a har­madik rendnek az abszolút monarchiára és a néphez fűződő kap­csolatára vonatkozó nézeteit fejti ki; Heptaplomeres (a legújabb időkig kiadatlan), itt összehasonlítja az összes vallást, és igazolja őket mint az egyedül ésszerű természetes vallás különféle, de kivé­tel nélkül egyaránt tiszteletet és toleranciát érdemlő megnyilvánulásait.
^[ii] Megemlíteni Antonio Panellá tanulmányát az Antimachiavellisták-ról. A Marzocco 1927-68 évfolyamában jelent meg (vagy rész­ben Ip2ö-ban? tizenegy cikkben¹⁸): megnézni, hogyan ítéli meg Bodint Machiavellivel kapcsolatban, és hogyan tárgyalja általában az antimachiavellizmus problémáját.
^[iii] Lehetséges lett volna-e akár Rousseau is a fiziokrata kultúra nél­kül? Azt hiszem, helytelen azt állítani, hogy a fiziokraták a mező­gazdaság érdekeit képviselték, és hogy a városi kapitalizmus érde­kei csak a klasszikus közgazdaságtannal jutottak érvényre. A fiziok­raták a merkantilizmussal és a céhrendszerrel való szakítást képvi­selik, átmenetet jelentenek a klasszikus közgazdaságtan felé, de ép­pen ezért azt hiszem, hogy az általuk képviselt jövendő társadalom sokkal összetettebb annál, amely ellen harcolnak, és annál is, amely közvetlenül következik megállapításaikból: nyelvezetük túlságo­san is kötődik a korhoz, s a város és a falu közötti aktuális ellentétet fejezi ki, de hátterében már a kapitalizmusnak a mezőgazdaságra való kiterjesztése áll. A „laissez faire, laissez passer” formula, a kez­deményezés és az ipar szabadságának jelszava természetesen nem a mezőgazdasági érdekekhez kötődik.
^[iv] Ellenőrizni kell, hogyan hangzik pontosan a megállapítás:³⁵ A fi­lozófia nyomorúsága döntő mozzanat a gyakorlat filozófiájának ki­alakulásában: úgy tekinthető, mint a Feuerbach-tézisek kifejtése, míg A Szent Család nem különálló, hanem alkalmi eredetű köz­bülső szakasz, mint ahogyan a Proudhonról és különösen a francia materializmusról szóló részekből kitűnik. A francia materializmus­ról szóló rész inkább kultúrtörténeti fejezet, nem pedig elméleti rész, mint ahogy gyakran értelmezik, s kultúrtörténetnek csodálatra méltó. Megemlíteni, hogy az a bírálat, amelyet A filozófia nyomo­rásása ad Proudhonról és arról, ahogyan Proudhon a hegeli dialek­tikát értelmezte, kiterjeszthető Giobertire³⁶ és általában a mérsé­kelt olasz liberálisok hegelianizmusára. A Proudhon-Gioberti pár­huzam, bár nem egynemű történelmi és politikai szakaszt képvisel­nek, sőt éppen ezért, érdekes és termékeny lehet.
^[v] Erre a belső energiákat „elnyomó” nemzetközi tényezőre utal­nak G. Volpe cikkei a Coniere della Séta 1932. március 22. és 23. számában.
^[vi] „Egy társadalomalakulat nem tűnik el addig, amíg ki nem fej­lődtek mindazok a termelőerők, amelyeknek számára még elégsé­ges, és át nem vették a helyét magasabbrendű termelési viszonyok, amíg ez utóbbiak létezésének anyagi feltételei létre nem jöttek ma­gának a régi társadalomnak a ménében. Ezért az emberiség mindig csak azokat a feladatokat állítja maga elé, amelyeket meg tud olda­ni, ha gondosabban megfigyeljük, mindig megállapíthatjuk, hogy maga a feladat csak ott vetődik fel, ahol megoldásának anyagi fel­tételei már fennállnak vagy létrejövőben vannak” (Marx: Beveze­tés a Politikai gazdaságtan bírálatához).^62
[vii] Az „erőviszonyok” kézzelfogható mozzanatának figyelmen kí­vül hagyása a vulgárliberális koncepció maradványaihoz kapcso­lódik, a szindikalizmus pedig ennek egyik megnyilvánulása: hala­dóbbnak hiszi magát, de valójában hátralépést jelent. Ugyanis a vulgárliberális koncepció, mivel a párt különböző formáiban (új­ságolvasók, parlamenti és helyi választások, a szoros értelemben vett pártok és szakszervezetek tömegszervezetei) szerveződő poli­tikai erők viszonyának tulajdonított jelentőséget, fejlettebb volt, mint a szindikalizmus, minthogy az utóbbi az alapvető gazdasá­gi-társadalmi viszonynak, és csak annak tulajdonított elsőrendű je­lentőséget. A vulgárliberális koncepció hallgatólagosan ezzel a vi­szonnyal is számolt (mint annyi jel mutatja), de inkább a politikai erők viszonyát hangsúlyozta, ez a viszony pedig kifejezte, és való­ban tartalmazta is az előzőt. A vulgárliberális koncepciónak ezek a maradványai egy sor olyan értekezésben felfedezhetők, amelyek azt állítják, hogy a gyakorlat filozófiájához kapcsolódnak, s ame­lyek gyermeteg optimizmust és bárgyúságot szültek.
^[viii] Vö.: A. Mathiez: La Révolution française (A francia forradalom). A Colin-sorozatban.
^[ix] A vallás például mindig is ilyen nemzeti és nemzetközi ideoló­giai-politikai kombinációk forrása volt, s vele együtt más olyan nemzetközi képződmények - a szabadkőműves mozgalom, a Rotary Club,⁵⁷ a zsidók, a hivatásos diplomaták -, amelyek különbö­ző történelmi eredetű politikai megoldásokat javasolnak és juttat­nak diadalra meghatározott országokban, s olyan nemzetközi politikai pártként működnek, amely minden nemzetre egész nem­zetközi erejének összpontosításával hat; a vallás, a szabadkőműves­ség, a Rotary, a zsidók stb. annak az „értelmiségnek” társadalmi kategóriájába sorolhatók, amelynek funkciója nemzetközi szin­ten a szélsőségek közötti közvetítés, a minden vezetői tevékenysé­get működtető technikai találmányok „szocializálása”, a szélsősé­ges megoldások közötti kompromisszumok és kiutak kiagyalása.
^[x] Vö.: Louís Bonaparte brumaire tizennyolcadikája.
^[xi] Ezt a csoportot tükrözi a konzervatív jobboldali értelmiség ideo­lógiai tevékenysége. Gaetano Mosca A kormányok elmélete és aparla-mentáris kormány (második kiadás, 1925., első kiadás, 1883.) című könyve jó példa; Mosca 1883-16! rémülten figyelte a város és a falu közötti érintkezés lehetőségét. Mivel a defenzíva (az ellentámadás) álláspontján állt, Mosca már i883-ban tisztábban látta az alárendelt osztályok politikai technikáját, mint ezeknek az alárendelt erőknek a képviselői - a városiakat sem kivéve - akár több évtizeddel ké­sőbb.
^[xii] A „katonai réteggel” kapcsolatban érdekes, amit T. Tittoni ír a Belpolitikai tárgyú személyes visszaemlékezések-ben (Nuova Antológia, 1929. ápr. 1-26.). Mint Tittoni elmondja, sokat gondolkozott azon, hogy az egyik helységben kirobbant zavargások feltartóztatásához szükséges erőket csak úgy lehetett összegyűjteni, ha más vidékekről átirányították a helyőrséget: az 1914. júniusi vörös héten az anconai megmozdulások leveréséhez Ravennából irányították át a fegy­veres erőt, itt pedig a rendőrségétől megfosztott prefektus kényte­len volt bezárkózni a prefektúra épületébe, s átengedni a várost a felkelőknek. „Többször is feltettem magamnak a kérdést, mit te­hetne a kormány, ha az egész félszigeten egyszerre felkelés törne ki.” Tittoni azt javasolta a kormánynak, hogy leszerelt risztek pa­rancsnoksága alatt, volt frontharcosokból toborozzon „rendfenn­tartó önkénteseket”. Tittoni javaslata meggondolandónak látszott, de nem lett foganatja.
^[xiii] Meg kell majd nézni, mit írtak a gyakorlat filozófiájának tudósai i848-ról szóló politikai műveikben, de nem hiszem, hogy ebben az értelemben ettől sokat lehetne várni. Az olaszországi eseménye­ket például csak Bolton King könyvein⁹⁰ keresztül vizsgálták stb.
^[xiv] A Népszerű tankönyv-vel, valamint Elmélet és gyakorlat című füg­gelékével¹⁰⁰ kapcsolatban lásd a Nuova Antolpgia, 1933. márc. 16. számában Armando Carlini filozófiai szemléjét. Ebből kiderül, hogy az „Elmélet: gyakorlat = tiszta matematika: alkalmazott ma­tematika” egyenlet egy angoltól (azt hiszem, Wittakertől) szárma­zik.^101
[xv] A számos fellelhető megfogalmazás közül nem egy szerencsé­sebb az itt idézettnél, de tartalmuk ugyanaz. Az itteni idézet Mario De Silvától származik, Critica Fasdsta, 1932. augusztus 15.
^[xvi] Ezeket a megjegyzéseket bővebben és szervesebben is ki lehetne fejtem; ki lehetne emelni a különféle típusú választási rendszerek közötti egyéb különbségeket, az eltérő általános társadalmi és poli­tikai viszonyok (választott funkcionáriusok és hivatásos funkcioná­riusok viszonya stb.) szerint csoportosítva őket.
^[xvii] Ezeket a megjegyzéseket bővebben és szervesebben is ki lehetne fejtem; ki lehetne emelni a különféle típusú választási rendszerek közötti egyéb különbségeket, az eltérő általános társadalmi és poli­tikai viszonyok (választott funkcionáriusok és hivatásos funkcioná­riusok viszonya stb.) szerint csoportosítva őket.
^[xviii] Vö.: Francesco Guicciardini politikai realizmusa. Nttova Rivista Storica, 1930. november-december

Antonio Gramsci Internet Archívum