Író: Antonio Gramsci
Először megjelent: "L'Unita," 1926. július 28.
Forrás: Antonio Gramsci: ifjúkori írások 1914-1926, MKKE Társadalomelméleti Kollégium, 1987
HTML: P.G.
A "Giustizia" című újságnak és kiváló, nemzetközi kérdésekkel foglalkozó szakírójának, Claudio Treves képviselőnek a jóvoltából egy új kifejezés kezd meghonosodni az olasz politikai szótárban, aminek minden kétséget kizáróan nagyobb hírnevet szánnak, mint a mohikánoknak. A dahnah örmény politikai pártról van szó, amelyet a II. Internacionálé oltalma alá helyeztek, és amelynek természetesen Claudio Treves úr a szószólója.
Olvasóink már tudják, milyen felmérhetetlen Claudio Treves úr tudatlansága, emlékeznek még arra, hogy a nemzetközi kérdéseknek ez az úgynevezett szakértője még nemrég azt sem tudta, milyen párt kormányzott Grúziában a cárista és angol tábornokokkal egyetértésben, a szovjethatalom Grúziában való hatalomra kerülése előtt, és egyszerűen összetévesztette a forradalmi szocialistákat a mensevikekkel.
Természetes, hogy Claudio Treves úr nem tudja, milyen politikai szerepet játszottak a szovjethatalom előtti Örményországban a dahnáhk, azaz nem tudja, milyen társadalmi értékük, programjuk, harci módszerük van. Neki elég, hogy olvasta ezt a nevet a II. Internacionálé egyik dokumentumában és látta, hogy abban szocialista minősítéssel van ellátva. Annak számára, aki csak a grúz mensevikek politikai dokumentumát olvasta a bolsevikok ellen, teljesen nyilvánvaló, hogy a dahnah pártnak semmi köze sincs a szocializmushoz, sem a munkásosztályhoz. Máskülönben a grúz mensevik urak miért tagadnák oly nagy hévvel nemcsak hogy együttműködtek, de hogy egyáltalán kapcsolatban álltan volna a dahnah örmény párttal?
A valóságban ez a párt az 1919-20-as években az örmény forradalmárok és szocialisták hóhérjának a szerepét játszotta. Nem elégedett meg azzal, hogy büntetőexpedícióiban lemészárolta az örményországi bolsevikokat, hanem kivégeztette a mensevikeket és a forradalmi szocialistákat is. Tipikusan fasiszta párt volt, amelyből az örmény nép azzal a felkeléssel szabadult meg, amely megteremtette Örményországban a szovjet köztársaságot, még azelőtt, mielőtt létrehozták volna azt Grúziában. Ma, és ezen nem lehet csodálkozni, ez a párt a II. Internacionálé nagy védőszárnya alatt van, mint ahogy e nagy védőszárny alatt lenne ma Farinacci és Rossoni, ha 1920-ban a gyárfoglalásokat a proletariátus győzelme és nem a szociálreformisták árulása koronázta volna meg.
Ez a dahnahról folytatott vita egy általánosabb polémiához kapcsolódik, demokráciáról, proletárdiktatúráról, dogmatizmusról, stb., amit a másik mohikán, Arturo Labriola kezdeményezett. Nyilvánvaló, hogy lehetetlen komoly polémia köztünk, kommunisták, és olyan mohikánok és dahnáhk között, mint Treves és Labriola. Ezeknek az uraknak csak egy hibájuk van, de ami mégis elengedhetetlen a szabályos polémiához: a szellemi becsületesség.
Vegyük Labriola írását a proletariátus diktatúrájáról és a párizsi Kommünről. Becsületes-e szellemileg elhallgatni az olvasók előtt, és a Kommün köztársasági rendszerének elemzésében nem számot vetni ezzel a ténnyel: hogy a párizsi Kommün a Parlament ellen proklamált forradalmi kormány volt, olyan proklamáltan forradalmi kormány, amely támadta az "általános választás" eredményeit? A demokrácia szempontjából a párizsi Kommün bitorlók kormánya volt a szabályos, alkotmányos, demokratikus hatalommal szemben, amely a Nemzetgyűlés kifejeződése volt. A párizsi Kommün e francia nép egy kisebbségének a felkelése volt, a párizsi kispolgárság és proletariátus felkelése a vidék reakciós többségével szemben.
Ez volt a párizsi Kommün jellege, és tragédiájának oka. Semmit sem jelent, hogy a Kommün kormányát formálisan általános választással választották meg. A valóság az, hogy a nemzetgyűléssel szimpatizáló burzsoák és reakciósok elmenekültek Párizsból és a Versailles-i hadsereggel egyesültek. Miért kellett volna a Kommünnek különleges törvényeket hoznia, hogy megfosszák a szavazati jogtál a nem-dolgozó elemeket, amikor ezek az elemek elmenekültek Párizsból és önmagában már emiatt nem is voltak már a Kommün polgárai?
Egy jó adag parlamenti bárgyúság kell ahhoz, hogy a szavazati joggal kapcsolatos különleges törvények hiányából abszurd következtetéseket vonjanak le. A forradalmárnak az számit, hogy reálisan mi volt a Kommün, és nem az, hogy a Kommün jogilag mit nem csinált. Tehát lényegét tekintve a Kommün a párizsi dolgozók felkelő-kormánya volt a demokrácia ellen, amit kiválóan képviselt az akkori idők Treves-je és Labriolája, Louis Blanc. Lehet szabályosan vitatkozni szellemileg ennyire elkorcsosult emberekkel?
A szellemi becstelenség másik labriolai epizódját újból kell regisztrálnunk a "La Critica Sociale" utóbbi számainak egyikében. Az értelemnek ez a kötéltáncosa azt állítja, hogy a marxizmus, ha – ahogy írja – hinni lehet Friedrich Engels megállapításainak, csak Marxnak e két eredeti felfedezéséből áll: 1.) a történelmi materializmus elmélete; 2.) az értéktöbblet elmélete. Így Marx, Labriola számára, egycsapásra tiszta filozófus és tiszta közgazdász lett. Mint politikus, mint olyan ember, aki gyakorlati tevékenységet folytatott és megjelölte a munkásosztály számára a cselekvés gyakorlati irányát, Marx nem létezett. Ebben az esetben a szellemi becstelenség Labriolában igen szépen párosul a szellemi zűrzavarral, ami személyiségének és gyakorlati tevékenységének jellemző vonása.
Arturo Labriolának valójában tudnia kell, hogy Engelshez írott leveleiben Marx ismételten megállapította, hogy egész tudományos és gyakorlati tevékenységének jellemző vonása nem a történelmi materializmus, nem az értéktöbblet elmélete, hanem a proletárdiktatúra történeti szükségességének a kimutatása volt. Elfelejteni, vagy elhallgatni Marxnak ezt az álláspontját nemcsak annyit jelent, hogy politikailag színtiszta reakciósok vagyunk, hanem azt is, hogy nem értettük meg a marxista doktrína központi magját.
Már az 1844-es Feuerbach-tézisekben Marx megállapítja, hogy a jelenlegi feladat nem az, hogy megmagyarázzuk a világot, hanem hogy megváltoztassuk. Kiemelni a marxizmusból csak azt a részt, amely a világot magyarázza és elhallgatni sokkal fontosabb részeket, Marx szerint is, amelyeknek az a célja, hogy megszervezzék a társadalmi forradalmi erőket, a proletárokat, akiknek szükségképpen meg kell változtatniuk a világot, annyi, mint a marxizmust egy valamiféle teológia szerepére korlátozni. Mindez egyébként segít megértetni, hogyan hihette Arturo Labriola úr, hogy meg tudja változtatni a világot a "kényelmes disznót" játszva Giolitti 1920-21-es kabinetjében. Nem éri meg a fáradságot más magyarázatot keresni az olasz kispolgárság legelfajzottabb és legkorruptabb frakciójának társadalmi felbomlására és tipikus képviselőjének gyakorlati tevékenységére, aki Dél-Olaszország "úriembereinek" a szüleménye.