Író: Szituacionista Internacionálé
Először megjelent: "Internationale Situationniste" 6. szám; (1961. augusztus).
Forrás: Rednews (Barikád Kollektíva)
HTML: P.G.
Ha van valami nevetséges abban, ha ma forradalomról beszélünk, annak az az oka, hogy a szervezett forradalmi mozgalom réges rég felszívódott a modern országokban; éppen ott, ahol azok a lehetőségek koncentrálódnak, melyekkel döntően átalakíthatnánk a társadalmat. De minden más még ennél is nevetségesebb, mivel magával vonja a létező rend különböző formáinak elfogadását. Ha a „forradalmi” szót azzal semlegesítették, hogy a reklámiparban használják a folyton változó fogyasztói termelés jelentéktelen változásainak leírására, akkor ez csak azért történhetett, mert egy központi, kívánatos változás lehetőségeit senki sem hangsúlyozza többé. Ma a forradalmi terv vádlottként áll a történelem bírósága előtt: azzal vádolják, hogy elbukott, hogy új elidegenedést hozott a világra. Ez arra a felismerésre vezet, hogy az uralkodó társadalom bebizonyította: képes megvédeni magát a valóság minden szintjén, sokkal inkább képes, mint amennyire erre a forradalmárok számítottak. Nem arról van szó, hogy ez a rend elfogadhatóbbá vált. A forradalmat kell újra feltalálni, ennyi az egész.
Ez számos olyan problémát vet fel, amelyeken elméletileg és gyakorlatilag is túl kell lépni a következő években. Röviden említünk pár ilyen pontot, melyeket sürgető lenne megoldani.
Azok közül az újraszerveződési kísérletekből, melyek az elmúlt években jelentek meg az európai munkásmozgalom különböző kisebbségei szerveződéseiben csak a legradikálisabb áramlatot érdemes megőrizni, mely a munkástanácsok programján alapul. Azt sem hallgathatjuk el, hogy számos egyszerű zavarkeltő elem igyekszik befurakodni ebbe a vitába (lásd a közelmúlt egyetértését a „balos” filozófiai-szociológiai újságok közt, íródjanak is bármely országban).
A legnagyobb nehézség, amelybe az újfajta forradalmi szervezet létrehozásán munkálkodó csoportok elkerülhetetlenül belebotlanak, az az újfajta emberi kapcsolatok létrehozása lesz magán a szervezeten belül. Bizonyos, hogy a társadalom mindenhol jelen lévő nyomással száll szembe az ilyen erőfeszítésekkel. De amennyiben ebben nem járunk sikerrel a még kidolgozásra és kitapasztalásra váró módszereink révén, sosem tudunk majd megszabadulni az elkülönült politikától. Mindenki részvételének a követelése egy valóban új szervezeti modell és egy valóban új társadalom szerveződésének sine qua non szükségességéből puszta absztrakt, moralizáló eszmévé torzulhat. Még ha az aktivisták nem is a szervezet vezetője döntéseinek egyszerű végrehajtói többé, továbbra is fennáll a veszély, hogy csupán az elkülönölt politikához leginkább affinitást érző társaik cselekvéseinek nézői szerepébe kényszerülnek; ezáltal itt is a régi világ passzív kapcsolatai termelődnek újra.
Az emberek kreativitása és részvétele a megélt tapasztalatok összes aspektusát figyelembe vevő kollektív terv függvénye kell hogy legyen. Az egyetlen járható útja „a tömegek felébresztésének” az, hogy megmutatjuk az élet lehetséges felépítése és annak jelenlegi szegénysége közt feszülő iszonyatos kontrasztot. A mindennapi élet kritikája nélkül a forradalmi szervezet egy szeparált szubkultúra, olyannyira konvencionális és végletesen passzív, mint azok a nyaralófalvak, melyek a modern szabadidő specializált területei. A szociológusok, mint Henri Raymond a Palinuro-ban, evidenssé tették, hogy a spektákulum a szabadidő tereiben a játék mintájára újra létrehozza a fennálló társadalom viszonyait. De aztán elkezdenek naivan „az emberi kapcsolatok sokféleségéről” beszélni anélkül, hogy észrevennék, az ezen kapcsolatok puszta mennyiségi növekedése ugyanolyan unalomban és hamisságban hagyja őket, mint amilyenben bárhol lennének. Még a leglibertariánusabb és a legantihierarchikusabb forradalmi csoportban sem garantálja a közös program az emberek közti kommunikációt. A szociológus természeténél fogva támogatja a mindennapi élet reformjaira tett erőfeszítéseket, nevezetesen hogy a szabad idő legyen a mindennapi élet kompenzálásának ideje. De a forradalmi terv nem fogadhatja el a játékot annak klasszikus felfogásában, azaz azt térben, időben és minősége mélységében korlátozván. A forradalmi játék, az élet teremtése, az összes múltbeli játék gyökeres ellentéte. Biztosítani a három hetes pihenőt abban a negyvenkilenc hét munkával töltött életben, amit egyébként élünk, a Club Méditerranée bóvli polinéziai ideológiájára felhúzott nyaraló falvaiban – arra emlékeztett minket, ahogy a Francia Forradalom a köztársasági Róma jelmezében mutatkozott, vagy mint azok a mai forradalmárok, akik a rájuk leginkább passzoló bolsevik, vagy valamely más típusú aktivista szerep alapján határozzák meg magukat. A mindennapi élet forradalma nem merítheti költészetét a múltból, hanem csakis a jövőből.
Pontosan, a szabadidő kiterjesztésének marxista gondolata kritikájában éppen a modern kapitalizmus kitermelte üres szabadidő tapasztalata révén lehetséges némi korrekció: hiszen természetesen igaz, hogy az idő teljes szabadságához elengedhetetlen a munka átalakítása, ennek a munkának a felszabadítása olyan célok érdekében, melyek teljesen különböznek az egészen mostanáig uralkodó kényszermunka körülményeitől (lásd a Socialisme ou Barbarie lapot Franciaországban kiadó csoport, vagy a Solidarity angliai, az Alternative belgiumi csoportjainak akciót). De azok, akik csak a munka megváltoztatására, racionalizálására, az emberek érdeklődésének felkeltésére helyezik a hangsúlyt és mindeközben tagadják az élet szabad tartalmának gondolatát (példának okáért a kreativitás hatalmának fejlődését, amely kívül esik a munkaidő, pihenő és szabadidő hagyományos kategóriáin), egy olyan ideológia előállítását kockáztatják, amellyel el lehet takarni a jelenlegi termelési rendszernek a nagyobb hatékonyság és nyereségesség felé tett harmonizációs törekvéseit anélkül, hogy egyszer is megkérdőjelezték volna ennek a termelési módnak a tapasztalatait, vagy az élet e formájának szükségességét. A teljes individuális élet idejének és terének szabad konstrukciója olyan követelés, amit meg kell majd védeni a társadalmi újraszervezés menedzserei elméjének a harmóniáról szőtt álmaitól.
A szituácionista tevékenységek eddigi pillanatai csak a forradalom újrafeltünésének perspektívájában foghatók fel, egy forradaloméban, mely egyszerre lesz társadalmi és kulturális és amely tevékenységi területének már a kezdetek kezdetén szélesebbnek kell lennie, mint az összes előző kísérletnek. Éppen ezért az IS nem akar követőket, vagy partizánokat toborozni, hanem össze akar hozni embereket akik az következő pár évben nekilátnak ennek a feladatnak az összes lehetséges eszközzel és minden előzetes politikai címkék nélkül. Ez azzal jár, hogy nem csak a specializált művészeti tevékenységek csökevényeit kell megtagadjuk, hanem a specializált politikaikat is; és főleg a poszt-keresztény mazochizmus jellemvonásait, melyeket annyi értelmiségi visel magán ebben a miliőben. Nem kívánunk új forradalmi programot létrehozni csak magunkra hagyatkozva. Azt állítjuk, hogy ez a formálódó program egy nap a gyakorlatban fog harcra kélni az uralkodó valósággal, és hogy mi ott leszünk ebben a harcban. Bárkivé is váljunk az egyéni életünkben, az új forradalmi mozgalom sohasem jöhet létre anélkül, hogy ne venné számításba, mit is kerestünk együtt: az átlépést a permanens forradalom korlátolt régi elméletéből az általánossá vált permanens forradalom teóriájához.
1 Szerzőink – aligha véletlenül – a fegyveres proletárforradalmak atyja, August Blanqui híres, a végletekig gyakorlati szövegének (Instructions pour une prise des armes, 1866) címét adták saját munkájuknak. Ennek létezik már magyar fordítása (Auguste Blanqui válogatott művei., vál., bev. és jegyz. Jemnitz János, Budapest: Gondolat, 1968), így természetesen mi is megőriztük az ottani címet.