Forrás: V. I. Lenin Művei, 22. kötet
Nem kell külön magyarázgatni, hogy mennyire fontos és időszerű N. I. Buharin művének témája. Az imperializmus kérdése nemcsak az egyik legfontosabb kérdés, hanem, bátran mondhatjuk, a legfontosabb kérdés a gazdaságtudománynak abban az ágában, amely a kapitalizmus legújabb formaváltozását dolgozza fel. Az idevágó tényeket, amelyeket a szerző a legújabb anyag alapján oly nagy bőségben válogatott össze, nemcsak azoknak kell feltétlenül ismerniök, akiket a gazdasági élet érdekel, hanem azoknak is, akik a mai társadalmi élet bármely területével foglalkoznak. Magától értetődik, hogy szó sem lehet a most folyó háború konkrét történelmi értékeléséről, ha ezt az értékelést nem arra építjük fel, hogy mind gazdasági, mind pedig politikai tekintetben teljesen tisztázzuk az imperializmus lényegét. Másképpen nem érthetjük meg a legutóbbi évtizedek gazdasági és diplomáciai történetét, enélkül pedig nevetséges volna mégcsak beszélni is arról, hogy a háborúról helyes felfogást lehessen kialakítani. A marxizmus szempontjából, amely ebben a kérdésben különösen élesen domborítja ki az egész modern tudomány követelményeit, csak mosolyogni lehet az olyan eljárások „tudományos“ értékén, amikor valaki diplomáciai „dokumentumokból“, politikai napi eseményekből stb. egyes, valamely ország uralkodó osztályainak szempontjából előnyös és hasznos tényecskéket ragad ki és ezt nevezi a háború konkrét történelmi értékelésének. G. Plehanov például kénytelen volt végleg búcsút mondani a marxizmusnak, hogy az imperializmusnak, mint a legújabb, magasan fejlett, érett, sőt túlérett kapitalizmus gazdasági viszonyainak rendszerére jellemző alapvető sajátosságok és tendenciák elemzését egynéhány ilyen — Puriskevicsek és Miljukovok szájaíze szerint való — tényecske kiragadásával helyettesíthesse. Ennek megfelelően az imperializmus tudományos fogalmát holmi, az imént megnevezett két imperialista közvetlen konkurrenseinek, riválisainak és ellenfeleinek címére küldött szitkozódás színvonalára szállítják le, akik a riválisaikkal és ellenfeleikkel teljesen azonos osztályalapon állanak! Napjainkban, az elfelejtett szavak, a cserbenhagyott elvek, a megtagadott világszemléletek, a semmibevett határozatok és ünnepélyes ígéretek idején nem szabad ezen csodálkoznunk.
N. I. Buharin munkájának tudományos jelentősége különösen abban van, hogy a világgazdaságnak azokat az alapvető tényeit vizsgálja, amelyek az imperializmussal, mint egésszel, mint a legmagasabb fejlettségű kapitalizmus meghatározott fejlődésfokával függenek össze. Volt egy olyan kor, a viszonylag „békés“ kapitalizmus kora, amikor a kapitalizmus Európa fejlettebb országaiban teljes győzelmet aratott a feudalizmuson s — viszonylag — a legnyugodtabban és a legsimábban fejlődhetett, „békésen“ terjeszkedett a még el nem foglalt földek és a kapitalista örvénybe véglegesen még bele nem sodródott országok óriási területein. Természetesen, a „békés“ kapitalizmus még ebben a körülbelül az 1871—1914-es évekkel megjelölhető korban is olyan életviszonyokat teremtett, amelyek mind katonai, mind pedig általános osztályszempontból igen-igen távol vannak az igazi „békétől“. Ez a kor a fejlettebb országok lakosainak kilenctizedrésze számára, a gyarmatok és elmaradott országok népességének százmilliói számára nem „békét“ jelentett, hanem elnyomást, kínszenvedést és borzalmat, amely talán még szörnyűbb volt azáltal, hogy „végnélküli borzalomnak“ látszott. Ez a kor visszahozhatatlanul elmúlt, viszonylag sokkal viharosabb, ugrásszerűen fejlődő, katasztrófákban és konfliktusokban bővelkedő kor váltotta fel, amikor a lakosság tömegeire nézve nem annyira a „végnélküli borzalom“, mint inkább a „borzalomteli vég“ válik jellemzővé.
Emellett igen fontos szem előtt tartani azt a körülményt, hogy ezt a változást éppen a kapitalizmus és általában az árutermelés legmélyebben gyökerező és leglényegesebb tendenciáinak közvetlen kibontakozása, elhatalmasodása és folytatása szülte. A csere növekedése, a nagyüzemű termelés növekedése — ezek azok a leglényegesebb tendenciák, amelyek évszázadok folyamán az egész világon mindenütt megfigyelhetők. És a csere fejlődésének bizonyos fokán, a nagyüzemű termelés növekedésének bizonyos fokán, nevezetesen a XIX. század és a XX. század fordulóján elért fokán, a csere annyira nemzetközivé tette a gazdasági viszonyokat és a tőkét, a nagyüzemű termelés olyan nagyméretűvé vált, hogy a szabadversenyt a monopólium váltotta fel. Most már nem —az országon belül és az országok közötti viszonyokban — „szabadon“ konkurráló vállalatok voltak a tipikusak, hanem a vállalkozók monopolszervezetei, a trösztök. A világ tipikus „ura“ már a finánctőke lett, amely különösen mozgékony és rugalmas, amely az országokon belül és nemzetközileg különösen egybefonódott, — különösen személytelen és különösen elszakadt a közvetlen termeléstől, különösen könnyen összpontosul és már különösen messzemenően összpontosult, ügy hogy az egész világ sorsát a szó szoros értelmében néhány száz milliárdos és milliomos tartja a kezében.
Ha valaki elvontan elméletileg gondolkodik, arra az eredményre juthat, amelyre Kautsky jutott — aki valamelyest más formában, de szintén búcsút mondott a marxizmusnak —, mégpedig arra az eredményre, hogy már nincs nagyon messze az az idő, amikor a tökemágnások egységes világtrösztben egyesülnek, amely az államonként elkülönült finánctőkék versenyét és harcát a nemzetközileg egyesült finánctőkével váltja majd fel. Ez a következtetés azonban éppen olyan elvont, leegyszerűsített és helytelen, mint az az ehhez hasonló következtetés, amelyet a múlt század kilencvenes éveiben a mi „sztruvistáink“ és „ökonomistáink“ vontak le, amikor a kapitalizmus haladó jellege, elkerülhetetlensége és Oroszországban aratott végleges győzelme alapján álláspontjuk hol apologetikus volt (behódoltak a kapitalizmusnak, kibékültek vele, magasztalták, ahelyett hogy harcoltak volna ellene), vagy apolitikus (azaz megtagadták a politikát, vagy tagadták a politika fontosságát, tagadták az általános politikai megrázkódtatások valószínűségét stb.; ez az „ökonomisták“ jellegzetes hibája volt), hol meg valósággal „sztrájkista“ (az „általános sztrájk“, mint a sztrájkmozgalom apoteózisa; ezt odáig vitték, hogy megfeledkeztek a mozgalom más formáiról vagy nem vették tudomásul azokat, és a kapitalizmustól közvetlenül annak tisztán sztrájk útján, csakis sztrájk útján való leküzdéséig „ugrottak“). Bizonyos jelek amellett szólnak, hogy a kapitalizmus haladó — mármint a szabadverseny félig kispolgári „paradicsomához“ képest haladó —jellegének, az imperializmus elkerülhetetlenségének és a világ fejlett országaiban a „békés“ kapitalizmuson aratott végleges győzelmének vitathatatlan ténye manapság is alkalmas arra, hogy ugyanilyen nagyszámú és különféle politikai és apolitikai hibára és helytelen következtetésre vezessen.
Ami Kautskyt illeti, nyilvánvaló szakítása a marxizmussal nem olyan formában jelentkezett, hogy megtagadta a politikát, vagy megfeledkezett róla, hogy keresztül „ugrotta“ a különösen az imperializmus korszakában nagyszámú és különféle politikai összeütközéseket, megrázkódtatásokat és átalakulásokat, hogy az imperializmus védelmezőjének csapott fel, hanem olyan formában, hogy „békés“ kapitalizmusról álmodozik. A „békés“ kapitalizmust nem-békés, harcias, katasztrófákban bővelkedő imperializmus váltotta fel; ezt Kautsky kénytelen elismerni, hiszen ezt már 1909-ben elismerte egy külön műben, amelyben utoljára lépett fel átfogó következtetésekkel, marxistaként. De ha nem lehet csak úgy egyszerűen, nyíltan, kertelés nélkül az imperializmustól a „békés“ kapitalizmushoz való visszatérésről álmodozni, vájjon nem lehet-e ugyanezeknek a lényegében nyárspolgári álmodozásoknak egy „békés“ „ultraimperializmusról“ szóló ártatlan bölcselkedések formáját kölcsönözni? Ha ultraimperializmusnak nevezzük a nemzeti (helyesebben: államonként elkülönült) imperializmusok nemzetközi egyesülését, amely ki „tudná“ küszöbölni az olyan különösen kellemetlen, a kispolgárokat különösen aggasztó és nyugtalanító konfliktusokat, mint a háborúk, a politikai megrázkódtatások stb., ugyan miért ne térhetnénk ki az imperializmus elenlegi, már elkövetkezett, meglevő konfliktusokban és catasztrófákban bővelkedő korszaka elől olyanformán, logy ártatlan álmokat szövögetünk egy viszonylag békés, viszonylag konfliktusmentes, viszonylag katasztrófamentes „ultraimperializmusról“? Nem lehet-e azok elől a „durva“ feladatok elől, amelyeket az Európa számára már elkövetkezett imperialista korszak tűz ki, és már ki is tűzött, olyan álmodozásokkal kitérni, hogy ez a korszak talán hamar elmúlik, s hogy talán ez után a korszak után még elképzelhető egy olyan viszonylag „békés“ „ultraimperialista“ korszak, amely nem követel „durva“ taktikát? És Kautsky meg is mondja, hogy „a kapitalizmusnak egy ilyen (ultiaimperialista) új szakasza mindenesetre elképzelhető“, de „hogy megvalósítható-e, kellő előfeltételek hiányában még nem dönthető el“ („Neue Zeit“ 1915. IV. 30., 144. old.).
Ha valaki kitér a már elkövetkezett imperializmus elől és álmodozással holmi „ultraimperializmusba“ menekül, amelyről nem lehet tudni, hogy vájjon megvalósítható-e — ebben a törekvésben szemernyi marxizmus sincs. A marxizmust ebben a fogalmazásban elismerik a kapitalizmusnak egy olyan „új szakaszára“ nézve, amelynek megvalósíthatóságáért még maga a feltalálója sem kezeskedik, de a mostani, már elkövetkezett szakaszban marxizmus helyett egy, az ellentmondások tompítására irányuló kispolgári és ízig-vérig reakciós törekvést tálalnak fel. Kautsky megígérte, hogy majd abban a közelgő viharos és katasztrófákban bővelkedő korszakban, amelyet kénytelen volt teljesen határozottan előrelátni és elismerni, amikor erről a közelgő korszakról szóló 1909-es művét megírta — marxista lesz. Most, amikor már teljesen vitathatatlanná vált, hogy ez a korszak elkövetkezett, Kautsky ismét csak ígéri, hogy az eljövendő ultraimperialista szakaszban, amelyről nem lehet tudni, hogy vajjon megvalósítható-e — marxista lesz. Egyszóval, végnélküli ígéretek, hogy marxista lesz egy másik korszakban, csak nem most, nem a mai viszonyok között, nem a jelenlegi korszakban! Marxizmus — hozomra, marxizmus — majd máskorra, marxizmus — holnapra; mára viszont az ellentmondások tompításának kispolgári, opportunista elmélete — és nem csak elmélete. Holmi „mostanság“ igen elterjedt internacionalizmus féle exportcélokra, amikor a szenvedélyes — ó, nagyon is szenvedélyes! — internacionalisták és marxisták rokonszenveznek az internacionalizmus minden megnyilvánulásával ... az ellenfelek táborában, mindenütt, csak nem náluk, nem a szövetségeseiknél; rokonszenveznek a demokráciával... ha az a „szövetségesek“ ígérete marad; rokonszenveznek „a nemzetek önrendelkezési jogával“, csak azokéval nem, amelyek attól a nemzettől függenek, amelyiknek az a szerencse jutott osztályrészül, hogy a rokonszenvező egyént soraiba tartozónak számítja... Egyszóval, egy az alakoskodás ezeregy válfajából.
De vajjon vitatható-e, hogy a kapitalizmus egy újabb szakasza az imperializmus után, nevezetesen: az ultraimperializmus, elvontan „elgondolható“? Nem. Elvontan egy ilyen szakasz elgondolható. Csakhogy a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy opportunistává válunk, elzárkózunk a jelen égető feladatai elől a jövő egyáltalán nem égető feladatairól szőtt álmodozások kedvéért. Az elmélet terén ez azt jelenti, hogy nem a valóságban végbemenő fejlődésre támaszkodunk, hanem ezeknek az álmodozásoknak kedvéért önkényesen elszakadunk tőle. Kétségtelen, hogy a fejlődés egy egyetlen, kivétel nélkül minden vállalatot és kivétel nélkül minden államot átfogó világtröszt irányában halad. De a fejlődés efelé olyan viszonyok között, olyan ütemben, olyan — egyáltalán nemcsak gazdasági, hanem politikai, nemzeti stb. stb. — ellentmondások, konfliktusok és megrázkódtatások közepette megy végbe, hogy az imperializmusnak, még mielőtt egy egyetlen világtröszt kialakulna, még mielőtt a nemzeti finánctőkék „ultraimperialista“ világegyesülése létrejönne, elkerülhetetlenül össze kell majd roppannia, a kapitalizmusnak saját ellentétébe kell átcsapnia.
1915. december