Interjú: Edek Osser & Amadeo Bordiga, 1970
Először megjelent: "Storia Contemporanea," 3. szám (1973. szeptember)
Forrás: Részeg Hajó
HTML: P.G.
1. 1917 novemberében Firenzében részt vett a Szocialista Párt „megingathatatlan forradalmi” áramlatának titkos konferenciáján. Ekkor arra buzdította a szocialistákat, hogy használják ki a katonai válságot, és fogjanak fegyvert, hogy döntő csapást mérjenek a burzsoáziára. Mi lett a javaslatának a következménye? Véleménye szerint megérett-e már a forradalmi helyzet Olaszországban?
Igen, részt vettem 1917 novemberében Firenzében a Szocialista Párt „megingathatatlan forradalmi” frakciójának titkos konferenciáján. Ez volt az Olasz Szocialista Párt vezető, többségi alkotóeleme 1914 óta. A vezetést tájékoztatták a konferencia összehívásáról, aki nem ítélte el azt. Valójában képviseltette magát.
Ekkor találkoztam először Antonio Gramscival, aki nagy érdeklődést mutatott a beszédem iránt. A mai napig az a benyomásom, hogy szokatlan intelligenciája egyrészt arra késztette, hogy ossza és teljesen egyetértsen radikális marxista tételeimmel, amelyeket úgy tűnt, most hallott először; másrészt pedig arra, hogy finom, pontos és polemikus kritikát fogalmazzon meg, amely már a folyóirataink – a nápolyi Il Soviet, amelynek én voltam a szerkesztője, és a Gramsci-féle L’Ordine Nuovo, amelynek Torinóban volt a székhelye – álláspontjai közötti lényegi különbségekből fakadt. Ezek az ellentétes nézetek már világosak voltak számomra, mióta üdvözöltem Gramsci folyóiratának megalapításának a bejelentését. Abban a rövid cikkben megjegyeztem, hogy a folyóirat nyílt pragmatizmusa a fokozatosság tendenciáját mutatja, amely kétségtelenül egy újfajta reformizmus, sőt jobboldali opportunizmus iránti engedményekhez vezet.
Az akkoriban fellépő erők értelmezése nemcsak Olaszországra, hanem az egész európai helyzetre vonatkozott. Természetesen teljes mértékben elítéltem Franciaország, Németország stb. szocialista pártjait. Ezek nyíltan elárulták az osztályharcról szóló marxista tanításokat, a nemzeti harmónia, a szent egység és az adott polgári kormányok által vívott háború támogatásának rosszindulatú politikáját választva. Megalkuvás nélkül lelepleztem az antant központi hatalmak ellen vívott háborújának támogatására vonatkozó hamis ideológiai igazolást, amelyhez esküdt ellenségünk – az olasz katonai intervencionizmus – is csatlakozott. Álláspontom doktrinális alapja az volt, hogy el kell utasítani a polgári rezsimek parlamenti demokráciáinak – minden nemzet háborúskodóira jellemző – téves előnyben részesítését a berlini és bécsi, úgynevezett feudális, autokratikus és reakciós demokráciákkal szemben, miközben semmit sem szóltam a moszkvai rezsimről. Ahogy azt évtizedek óta tettem a mozgalomban, én is követtem a Marx és Engels által alkalmazott kritikát, és megpróbáltam megmutatni, milyen ostobaság azt várni, hogy a jövő demokratikus Európája az antant katonai győzelméből fog felemelkedni.
Az akkori álláspontom egybeesik azzal, amit Lenin „defetizmusnak és a haza védelmének megtagadásának”1 nevezett. Azt az állítást terjesztettem elő, hogy a proletárforradalom győzedelmeskedhet ott, ahol a polgári államok hadseregeit külföldi ellenségeik legyőzik – ezt a jóslatot a történelem 1917-ben Oroszországban megerősítette. Igaz tehát, hogy Firenzében azt javasoltam, hogy használjuk ki a monarchista és polgári államunk által elszenvedett katonai katasztrófákat, hogy lendületet adjunk az osztályforradalomnak.
Ez a javaslat nem egyezett a pártvezetés politikai vonalával, amely Lazzari szégyenletes „sem támogatás, sem szabotázs”2 formulájához ragaszkodott. Azonban azok, akik részt vettek a konferencián (akik már de facto a Szocialista Párt baloldali tagjai voltak), úgy tűnt, teljes mértékben támogatnak. Számunkra az a tény, hogy az olasz párt nem tartotta magát a kormány háborús politikájához, nem volt hajlandó bizalmat szavazni neki, vagy támogatni a vonatkozó katonai finanszírozást, nem volt elegendő. Ez az irányvonal nem volt kiterjeszthető a szabotázzsal való ellenállássá, amit Lenin később „az államok közötti háború polgárháborúvá, a proletariátus és a burzsoázia közötti polgárháborúvá változtatásnak” nevezett. Az én álláspontom tehát nem pontosan az volt, hogy Olaszországban megvannak a feltételek a vagyonos osztályok hatalma elleni fegyveres háborúhoz. Hanem egy másik, sokkal szélesebb körű álláspont, amelyet később a történelem menete igazolt: nevezetesen, hogy az európai háború kontextusában lehetséges és szükséges a forradalmi konfliktust a megfelelő fronton (amit Lenin „a leggyengébb láncszemnek” nevezne) kirobbantani, amely elkerülhetetlenül átterjed az összes többi országra is. Az olasz párt fent említett hamis érdemére, miszerint úgy döntött, egyenlő távolságot tart mind a háború elismerésétől, mind annak forradalmi szabotázsától, később Serrati és követői álságosan hivatkoztak, amikor ellenezték a reformista jobboldal kizárását – amely valójában egyszerre szociáldemokrata és szociálsoviniszta volt – egy új Internacionálé megalapítása alkalmából, amely jóvátehette volna a Második Internacionálé szégyenteljes kudarcát (egy olyan kimenetelt, amelyet a baloldali szocialisták nevében már előre láttam az 1916 februári római kongresszuson). Ezt bizonyítja az a tény, hogy az Olasz Szocialista Párt nem volt hajlandó azt az egyetlen stratégiai utat követni, amely – mióta Lenin visszatért Oroszországba, és 1917 áprilisában megfogalmazta klasszikus téziseit – teljesítette a forradalmi marxizmus doktrinális jóslatait és történelmi céljait. Történelmi szempontból biztosnak tűnik, hogy – ha a firenzei konferencia küldöttei úgy döntöttek volna, hogy szavaznak – kétségtelenül támogatták volna a kapitalista állam háborús politikájának minden lehetséges módon történő megtorpedózásának merész tézisét. Mivel egy ilyen tanácskozás következtetéseibe be kellett volna vonni a párt központi szerveit, javaslatomnak – egy egészséges mozgalomban – megfelelő végrehajtási intézkedéseket kellett volna eredményezniük. De nem remélhettük, hogy a vezetés ilyen lépéseket tesz, mivel már kompromittálta őket az, hogy 1915 májusában nem voltak hajlandók általános sztrájkot hirdetni a háborús előkészületek ellen, ahogyan azt kértük, valamint a már említett „sem támogatni, sem szabotálni” jelszó; és az is, hogy a háború egy döntő pillanatában eltűrték, hogy a szocialista parlamenti kontingens vezetőjüket, Turatit követve a soviniszta jelszót kiabálja: „Hazánk a Monte Grappán van”, ami nem állt messze a francia és német szocialista árulók viselkedésétől.
2. 1919-ben erőszakos tüntetések rázták meg Olaszországot. Miért nem eredményezett ez – a szocialista propaganda és a párt létszáma ellenére – népi forradalmi mozgalmat? A tömegek nem voltak hajlandóak és nem voltak készek harcolni? Mi akadályozta meg a forradalmi offenzíva megindítását?
A Vittorio Veneto-i győzelemmel lezárult háború után, amely sok dicsőséget, de kevés hosszú távú hasznot hozott, az egész országot rossz közérzet és gazdasági válság jellemezte, amely a polgári nemzetek közötti békeidőben is sújtja a munkásosztályt – ahogyan a legmérsékeltebb szocialisták is állítják –, de a háború hatásaival tovább súlyosbítva: eleve a munkások erőszakos kiszakítása a békés környezetből, ahol alulfizetett termelő tevékenységet végeztek, mindez őket és családjaikat még nagyobb szegénységbe taszította. Ez az elkerülhetetlen, széles körű elégedetlenség állapota nem késztette a proletár tömegeket arra, hogy visszanyerjék a kollektív történelmi tudatot, amelyet sajnos maga a párt is nagyrészt elvesztett. A természetes következmény a tiltakozások új hulláma és a munkakörülmények, beleértve a béreket is, azonnali javítását tartalmazó követelések voltak. Ezek megrengették a talajt a burzsoázia lába alatt, de önmagukban nem hozták létre a proletariátusban azt a képességet, hogy objektíve terveket készítsen a fegyveres harc és diktatúrájának létrehozására.
Ma már nem mondhatjuk azt, hogy 1919-ben meglettek volna a feltételek egy szocialista forradalomhoz Olaszországban, hanem azt, hogy – az első világháború befejezése után – a proletariátus pártjai átvehették volna egy sikeres, támadó mozgalom vezetését. Hogy ez nem történt meg, az csak azért volt lehetséges, mert ezek a pártok elárulták saját ideológiai örökségüket és történelmi küzdelmeik vízióját, amelyekkel lezárhatták volna a kapitalista korszakot. Ez volt az a valódi és sorsdöntő pillanat, amikor újra kellett építeni a proletár és szocialista mozgalmat, helyreállítva programjának és stratégiájának valódi, megingathatatlan alapjait. Ebbe a feladatba Lenin és a Kommunista Internacionálé habozás nélkül belekezdett, és ehhez az olasz mozgalom baloldala is csatlakozott, bizonyítva ezzel – ami a mai napig is igaz – teljes hűségüket a világméretű antikapitalista forradalom dicsőséges, történelmi vonalához, amely 1848-ban kezdődött Marx és Engels kiáltványával.
3. A Szocialista Párt 1919 októberében, Bolognában tartott tizenhatodik kongresszusán Ön az úgynevezett „absztencionista” frakció nevében beszélt, amely a választásoktól való visszalépés szükségességét sürgette, hogy a forradalmi tervre koncentrálhassanak. Miért volt Ön szerint összeegyeztethetetlen a két tevékenység? Mi volt az Ön által képviselt irányvonal előnye?
Az 1919 októberének elején Bolognában tartott tizenhatodik szocialista kongresszuson az absztencionista [anti-elektorialista: a választásokon való részvételt ellenző] kommunista frakció (amelynek orgánuma az Il Soviet volt, a háború befejezése után, 1918 decemberében Nápolyban alapított újság) nem csak azzal tűnt ki a többi áramlat közül, hogy a közelgő általános választásokról és az azok eredményeként létrejövő parlamentről való kivonulást szorgalmazta, hanem azzal is, hogy egyedüliként támogatta a Harmadik Kommunista Internacionálé alapító kongresszusának „téziseit”, amelyet abban az évben márciusban tartottak Moszkvában, és amely az 1917-es októberi orosz forradalom nagyszerű történelmi tapasztalatait tükrözte. Ezen tézisek közül a legfontosabb a politikai hatalom meghódítása volt, nem a polgári demokratikus struktúrákon, hanem a proletariátus forradalmi diktatúrájának és marxista osztálypártjának megjelenésén keresztül. A nagyszabású választási kampány kilátásait és annak a pártnak az előre várható győzelmét, amely egyedüliként valóban ellenezte az 1915-ös véres és katasztrofális háborút, beszédemben elutasítottam, mivel ez elterelte a figyelmet az olasz tömegek között növekvő feszültségről, amelyet a csatatéren hozott hatalmas véráldozat és a háború utáni súlyos gazdasági válság okozott. Így nyíltan ellentmondott minden reménynek és lehetőségnek, hogy ezt a feszültséget és nyugtalanságot, ezt a széles körben jelen lévő elégedetlenséget abba az egyetlen irányba tereljék, amely – ahogy a történelem is mutatta – nemcsak Olaszországot, hanem egész Európát szocialista és forradalmi eredményhez vezethette. Ezek a tézisek alapvető fontosságúak voltak az absztencionista frakció gondolkodásmódja szempontjából, amely kezdettől fogva szervezett volt és egyenletesen oszlott el Olaszország minden részén. Ezeket azonban nem lehetett bemutatni és támogatást szerezni a kongresszuson részt vevő többi áramlattól, amelyek megelégedtek egy nagyszabású választási győzelem kilátásával, amely lehetővé tenné a párt számára – parlamenti manőverek révén –, hogy olyan intézkedéseket hozzon, amelyek részben enyhíthetik a válságot, és kielégíthetik a munkástömegek elvárásait. Ettől kezdve egy ilyen eredmény végleg elherdálta volna a helyzet kedvező aspektusait, és elzárta volna az egyetlen utat, amelyen keresztül a kizsákmányolt osztályok teljes mozgalmának nyomást kellett volna gyakorolnia; más szóval megakadályozta volna, hogy a munkásosztály és maga a Párt visszanyerje igazi forradalmi lelkiismeretét. A Párt reformista jobboldala nyíltan elítélte a létfontosságú kommunista téziseket; a magát „maximalistának” nevező nagy irányzat, bár nem utasította el ezeket az elveket, nem értette, miért kellene ezt a történelmi programot nemcsak a párt egészének, hanem az egyes támogatóinak és militánsainak is előírni, akiket – makacs ellenállás esetén – ki kellett volna zárni a pártból. De ez volt az egyetlen módja annak, hogy új, nemzetközi mozgalmat épüljön fel, amely óvva van attól a kockázattól, hogy megismételje az 1914 augusztusának szörnyű katasztrófáját, egyszer és mindenkorra kigyógyulva a szociáldemokrata és minimalista opportunizmus fertőző betegségéből.
A bolognai kongresszus óta tehát az absztencionista frakció azt a feladatot tűzte ki maga elé, hogy megtörje a Szocialista Párt egységét. A nagy taglétszám és a várható választási győzelem következtében ez az egység a választások mellett álló frakciót súlyos hibára kárhoztatta: azt gondolták, hogy lehetséges a proletár szocializmus felé haladni anélkül, hogy erőszakot és fegyveres konfliktust alkalmaznának, vagy a diktatúra félelmetes történelmi eszközéhez folyamodnának – amelynek fő célja az lenne, hogy minden választási és demokratikus jogtól (valamint a szervezkedés és a propaganda szabadságától) megfosszák azon társadalmi csoportokat, amelyek nem ténylegesen munkások.
Itt azt hiszem, helyénvaló felidézni egy epizódot, amely ennyi év után is valódi történelmi jelentőséggel bír. Frakciónk központi célja nem a választások elleni küzdelem volt, hanem a Párt megosztása, így elválasztva az igazán forradalmi kommunistákat azoktól, akik a Marx által az ellenséges osztályok közötti elkerülhetetlen és katasztrofális konfliktus kitörésével kapcsolatban megfogalmazott elvek „revizionistáiként” tüntették fel magukat, ahogyan ezt közvetlenül a háború előtt a német Eduard Bernstein javasolta. Tézisünk kipróbálása érdekében javasoltuk a választások mellett álló, maximalista csoport vezetőinek – köztük Serratinak, Lazzarinak és Gramscinak –, hogy az általuk készített dokumentumot egy sokkal élesebb, antirevizionista szöveggel cseréljék ki. Ebben a szövegben beleegyeztünk volna abba, hogy ne szólítsunk fel a választási kampány bojkottjára, cserébe azért, hogy ők támogassák alapvető tézisünket, miszerint a pártnak meg kell oszlania. Javaslatunkat a maximalisták élesen elutasították. Megjegyzem, hogy nem sokkal ezután Lenin – aki éppen a baloldaliságról, mint a kommunizmus gyermekbetegségéről szóló szövegén dolgozott – leírta, hogy megkapta és elolvasta az Il Soviet néhány számát, és úgy véli, hogy mozgalmunk az egyetlen Olaszországban, amely megértette a kommunisták és a szociáldemokraták szétválasztásának szükségességét a Szocialista Párt felosztásának révén.
4. 1920-ban, az Internacionálé moszkvai második kongresszusán az Ön „absztencionista” tézise ütközött Lenin „parlamentarista” álláspontjával. Lenin győzedelmeskedett, és az Internacionálé elrendelte, hogy az Olasz Szocialista Párt induljon a választáson. Még mindig úgy gondolja, hogy az Internacionálé döntése hiba volt? Annak ellenére, hogy az 1921-es választások nagy sikert arattak a Szocialista Párt számára?
A Kommunista Internacionálé második kongresszusa 1920 júniusában kezdődött Leningrádban, és a Kreml egykori tróntermében zajlott. Az Olasz Szocialista Párt – amely már a bolognai kongresszus óta a Kommunista Internacionálé teljes jogú tagjának vallotta magát – egy tanácskozó szavazattal rendelkező delegációt küldött, amelynek tagjai Serrati, Bombacci, Graziadei és Polano (az ifjúsági szövetség képviseletében) voltak. A csoport egy különvonattal érkezett Oroszországba, egy népesebb olasz proletárküldöttség részeként, amelynek tagjai voltak: D’Aragona és Colombino a szakszervezetek képviseletében; Pavirani a Szövetkezetek Ligája képviseletében, és mások, akiket természetesen nem hívtak meg a világkongresszuson való részvételre. Ami engem illet, mint az olasz absztencionista frakció tagja, nem voltam része a pártküldöttségnek. Részvételemet maga Lenin vetette fel és szervezte olasz képviselőjén, Heller révén (bár mi Chiarini úrnak hívtuk). Heller többször is járt Nápolyban, hogy megszervezze az utamat, ami – a részletezésre nem szoruló nehézségek közepette – a következő útvonalon zajlott: Brenner-Berlin-Koppenhága-Stockholm-Helsingfors-Räval, végül pedig Leningrád. Ott voltam az első ülésen, amelyen Lenin emlékezetes beszédet tartott, amit több mint egy órán át tartó álló ováció követett. Különleges helyzetem miatt a moszkvai kongresszus munkájában csak tanácsadói szerepet vállaltam. Azonnal eldöntötték, hogy engem kell kinevezni társelőadónak a parlamentarizmus kérdésével kapcsolatban, amely Buharin mint vezető előadó részvételével került napirendre. A döntést a végrehajtó bizottság és annak elnöke, Zinovjev hozta meg. A korai szakaszban egy másik fontos vita is lezajlott a Kommunista Internacionáléba felvételt kérő pártok csatlakozási kritériumairól. Egy bizottságot, amelynek én is tagja voltam, neveztek ki a javaslatok megvizsgálására, aminek eredményeként megszületett a híres „moszkvai 21 pont”. Így ismét felvethettem Lenin javaslatát, amelynek szigorú huszonegyedik pontja előírta az egyes pártok számára, hogy vizsgálják felül programjaikat. Ez létfontosságú volt az Olasz Szocialista Párt számára, amely részben továbbra is kötődött az 1892-ben Genovában kidolgozott szociáldemokrata programhoz. A plenáris ülésen is foglalkoztam ezzel a témával, a legdrasztikusabb és legradikálisabb megoldásokat terjesztve elő a többi olasz és a jobboldal kívánságaival szemben. A parlamentarizmus kérdéséről szóló vitát Buharin nyitotta meg, aki ismertette tézisének kezdeteit, míg én a választásokon való részvétel ellen szólaltam fel. Buharin álláspontját Trockij is megerősítette egy nyilatkozatban, majd később más felszólalók, köztük Lenin is, akik nyíltan kritizálták téziseimet és az azok alapjául szolgáló érvelést. A marseille-i Programme Communiste folyóiratban nemrég megjelent cikkemben megpróbáltam hűen visszaadni Lenin szavait és gondolatait erről a témáról. Szokásos lendületével ezt mondta: „Ha a forradalmi párt alapvető feladata az ellenséges államhatalmak terveinek és cselekedeteinek előrelátása, hogyan hagyhatnánk figyelmen kívül egy olyan értékes platformot, mint a parlament, ahol az államok történelmileg kidolgozták jövőbeli politikájukat?”
A kongresszus nagy többséggel szavazott a parlamenti választásokon való részvétel mellett, javasolva, hogy minden szocialista és kommunista párt kövesse példáját, és ne csak az olasz párt, ahogyan a kérdés sugallta. Az 1921-es olasz általános választásokon nemcsak a Szocialista Párt vett részt – amely nem is kívánhatott volna jobbat –, hanem az Olasz Kommunista Párt is, amelyet röviddel a moszkvai második kongresszus után alapítottak.
A választási siker egyáltalán nem mozdította elő az olaszországi forradalmi mozgalmat, ellentétben azzal, amit a Buharin-Lenin tézis sugallt. Akkor is elleneztem őket, és most is ezt tenném, hosszú történelmi tapasztalatok után: különösen Németországgal kapcsolatban, amelynek 1921 tavaszán és 1923 őszén elbukott felkelései meghazudtolták a Moszkvában választott stratégiát. Visszatérve egy pillanatra a második kongresszus szavazására, érdemes lehet rámutatni, hogy több olyan küldöttet is lebeszéltem tézisem tényleges támogatásáról, akik nem marxista alapon, hanem inkább a forradalmi szindikalista és libertárius módszerek iránti gyengeség vagy szimpátia miatt ellenezték a parlamentarizmust – ezek a módszerek népszerűek voltak egyes németországi, hollandiai, angol és amerikai csoportok körében. A felvételi kritériumokról szóló szavazáson már elhangzott, hogy Olaszországban – mint minden más országban – pártjainkat nemcsak a jobboldali, nem-forradalmi reformistáktól, hanem azoktól az áramlatoktól is meg kellett volna tisztítani, amelyeket Lenin „centristának” nevezett, és amelyeket Németországban Kautsky, Olaszországban pedig a maximalistákkal és Serrati követőivel lehetett azonosítani.
5. Ön volt az első, aki 1917 óta a jobboldali áramlat, az úgynevezett reformisták kizárását szorgalmazta a Szocialista Pártból. 1920-ban ez a vita eljutott a Harmadik Internacionálé Kongresszusáig, amely megszavazta a kizárást. Miért nem hozták meg ezt a döntést? Milyen szerepet játszott ez az eredmény a Kommunista Párt megalapításában?
Ha nem tudtuk kizárni a reformistákat Moszkva kérésének megfelelően, az a maximalisták ellenállásának és fellépésének volt köszönhető, akik számbeli fölényüket használták ki frakciónkkal szemben először a Szocialista Pártban, majd a Szocialista Kongresszuson, ami úgy döntött, hogy nem alkalmazza teljes mértékben Moszkva irányelveit. Ennek pozitív következménye volt, mivel az új Kommunista Párt létrehozásával vált lehetővé mind a reformista, mind a centrista-maximalista elemektől való elválasztódás.
6. Ugyanazon az 1920-as moszkvai kongresszuson az Ön viselkedése egyeseket arra a hitre vezetett, ahogyan arról beszámoltak, hogy Ön „anélkül, hogy ki merte volna mondani, félt a szovjet államnak a kommunista pártokra gyakorolt befolyásától, valamint a kompromisszum, a demagógia és a korrupció kísértéseitől; és mindenekelőtt nem hitte, hogy egy paraszti Oroszország képes lenne irányítani a nemzetközi munkásmozgalmat”. Helyesen tükrözi ez az értelmezés az Ön gondolkodásmódját?
Valóban fenntartottam a kérdésében felvetett és Victor Serge idézetében3 megfogalmazott kétségeimet . Továbbra is úgy gondolom, hogy komoly hátrányai voltak a Moszkva által diktált iránynak, amelynek a sztálini korszakban, Lenin 1924 januárjában bekövetkezett halála után alig maradt forradalmi értéke. Amint azt a következő évek további vitái is bizonyítják, a Moszkva által diktált stratégiát nem mindig a valódi forradalmi dinamika ihlette, amely a világméretű kommunista proletariátusnak kedvezett volna, hanem inkább egy kisparaszti – tehát Lenin saját meghatározása szerint „kispolgári” – bázis és az azon alapuló hatalmas államapparátus egymással ütköző érdekei befolyásolták. Ha igaz, hogy ezek az aggodalmak levezethetők az 1920-as kongresszuson tanúsított viselkedésemből (lásd például az utolsó beszédemet Lenin szavai után), az csak azt bizonyítja, hogy baloldali kommunista áramlatunk volt az első, amely előre jelezte és elítélte a Harmadik Internacionálé dicsőséges kezdeteitől való elfajulásának veszélyeit.
7. 1920-ban a gyárak elfoglalása jelentette az országszerte zajló zavargások tetőpontját. Ez az epizód a torinói L’Ordine Nuovo és Antonio Gramsci alakja köré szerveződött kommunista csoport reményeit és erőfeszítéseit tükrözte. Önt is meggyőzte, hogy ez a forradalomhoz vezető út? Milyen tekintetben tértek el az álláspontjaik ebben az időben?
A gyárak elfoglalásához vezető proletármozgalom 1920 őszén érte el tetőpontját, miután a Kommunista Internacionálé második kongresszusán részt vevő olasz küldöttség visszatért Moszkvából. Az L’Ordine Nuovo és az Il Soviet csoportjainak a forradalmi kitörési lehetőségekről alkotott elemzései ebben az időben nagyon eltérőek, ha nem szöges ellentétben álltak egymással. A torinói csoportot bírálva az Il Soviet ezt írta: „A hatalom megragadása vagy a gyár elfoglalása?”4 Az összes elvi érvet kifejtve elutasítottuk azt az elképzelést, hogy a kommunista forradalom azzal kezdődhet, hogy a munkások elfoglalják a gyárakat, és átveszik gazdasági és technikai irányításukat, ahogy Gramsci hitte. Álláspontunk szerint a munkáserőknek ehelyett a prefektúrákat és a rendőrfőkapitányságokat kellett volna megtámadniuk, hogy általános felkelést szítsanak, amely egy általános sztrájk kihirdetése után képes volt elérni a proletariátus politikai diktatúráját. Ezt a víziót nyilvánvalóan jól megértette az olasz polgári erők rátermett és intelligens vezetője, Giovanni Giolitti. Giolitti nem volt hajlandó beleegyezni az iparosok azon követelésébe, hogy a rendfenntartó szervek avatkozzanak közbe a megszálló munkások kiutasítása és a műhelyek tulajdonosaiknak való visszaadása érdekében. Úgy vélte, hogy a gyárak munkások kezében hagyása azt jelenti, hogy olyan hatástalan fegyvert adnak nekik, amely nem fenyegeti és nem dönti meg a kapitalista kisebbség hatalmát és kiváltságait. A munkások termelési eszközök feletti ellenőrzése biztosan nem vezetne a társadalmi termelés nem magánjellegű rendszeréhez. Taktikai álláspontunk abban állt, hogy a proletár osztálypártot arra ösztönöztük, hogy ne a gyári tanácsok és a műhelybiztosok tanácsai felett gyakoroljon ellenőrzést – ahogyan azt az Ordine Nuovo csoport szorgalmazta –, hanem mindenekelőtt a munkásosztály hagyományos szakszervezetei felett. E tekintetben nézeteim élesen eltértek Gramsciétól, és soha nem ismertem el, hogy a gyárak általános megszállása elvezetne, vagy valaha is elvezethetne ahhoz a társadalmi forradalomhoz, amelyre vágytunk.
8. Az Olasz Szocialista Párt kommunista frakcióját 1920-ban alapították Imolában. Mik voltak a céljaik? Már megszületett a döntés a Szocialista Pártból való kiválásról?
Az 1920-ban Imolában tartott kommunista konferencia fenntartás nélkül elfogadta a Második Világkongresszus határozatait, beleértve az Internacionáléba való felvételt, és ezáltal a reformisták kizárását a pártból. A konferencián többek között az Ordine Nuovo és az Il Sovjet csoportok tagjai is részt vettek. Ez utóbbi bejelentette az absztencionista frakció nyilvános feloszlatását, felhagyva a választásellenes tézis fenntartásával, és ígéretet téve arra, hogy nem veti fel azt az Olasz Szocialista Párt kongresszusán (bár nem zárta ki, hogy a Kommunista Internacionálé jövőbeli ülésein felveti, miután a Buharin-Lenin vonal forradalmi parlamentarizmusra vonatkozó elméletét gyakorlatilag tesztelték). A torinói és nápolyi, valamint milánói és más városok és régiók küldötteinek teljes egyetértésével úgy döntöttek, hogy megalapítják az Olasz Szocialista Párt kommunista frakcióját. Ennek az új szervezetnek a célja természetesen nem a livornói kongresszuson a szavazatok többségének megszerzése volt, hanem inkább az igazi kommunista párt alapjainak lerakása, amely csak moszkva híveinek és a többiek közötti nyílt szakadásból eredhetett. Mert egyértelmű volt, hogy a számbeli fölényben lévő maximalista áramlat soha nem fog Turati és emberei kizárására szavazni. Úgy döntöttek, hogy a frakció szerve a kéthetente megjelenő Il Comunista lesz, amely Milánóban fog megjelenni, és a szervezet irodái Imolában maradnak. Ezzel a feladattal Bruno Fortichiarival bízták meg. Tisztán emlékszem, hogy a livornói kongresszus előtt Giacinto Menotti Serratival folytatott találkozóján nem próbáltam eltitkolni, hogy az Olasz Kommunista Pártot szervezzük, ahelyett, hogy a szocialista kongresszus többségi frakciójává akarnánk válni. A reformisták kizárásának kérdését már megvitatták és eldöntötték a moszkvai kongresszuson. Ennek megfelelően már csak fegyelmezetten végre kellet hajtani, felégetve a hidakat mind a reformisták, mind a maximalisták felé – ennyiben függetlenül a livornói szavazás eredményétől. Az imolai kongresszuson tehát már eldőlt, hogy – ha elveszítjük a szavazást – a frakcióhoz tartozó összes kommunista elhagyja mind a Kongresszust, mind a Szocialista Pártot, és habozás nélkül hozzálátunk az új Kommunista Párt, a Harmadik Internacionálé szekciójának megalapításához.
9. A livornói kongresszus jóváhagyta a szocializmuson belüli szakadást és a Kommunista Párt megalakulását. Miért akart Ön és az Imola-frakció többi kommunistája olyan határozottan elszakadni a többiektől? Mit gondol arról az ellenvetésről, hogy a szocialista erőkön belüli szakadás tovább gyengítette a népfrontot?
Ahogyan az eddigiekből egyértelműen kiderül, az imolai frakció összes kommunistája mélyen meg volt győződve arról, hogy forradalmi törekvéseink szempontjából csak nyerhetünk azzal, ha elszakadunk a reformistáktól és a maximalista centristáktól, és semmi okunk nincs sajnálni, hogy elveszítjük a livornói kongresszus előtt élvezett számbeli fölényünket. Azt az érvet, hogy a szakadás előtt a proletárfrontnak – amelyet mindig is elutasítottunk stratégiai fegyvernek tekinteni – szélesebb bázisa lett volna, demagóg módon terjesztették az egységpártiak, beleértve Serratit is. Azok, akik a szakadást támogatták, kezdve Leninnel – akit mi lelkesen követtünk –, mindig elutasították ezt, meggyőződve arról, hogy a mi cselekvési irányunk az egyetlen, amely forradalmi győzelemhez vezethet Olaszországban és Európában. Ezért egyáltalán nem haboztunk a szakítás előkészítésében és végrehajtásában, és örülök és büszke is vagyok arra, hogy a Kongresszus karzatáról felolvashattam mindazok visszavonhatatlan nyilatkozatát, akik az Imola-indítvány mellett szavaztak. A csoport azonnal elhagyta a Goldoni színház termét, és lement a San Marco színházba, ahol az Olasz Kommunista Pártot alapították. Azonban nem mindenki lelkesedett ezért a döntésért. Az egyik küldött, Roberto, szívből jövő búcsút vett az elvtársaktól, akikkel távozni készültünk, és a kérdésében említett okokból kifolyólag azt kívánta, hogy hamarosan újra találkozhassunk. Valószínű, hogy Gramsci nem osztotta teljesen Roberto szentimentális érzéseivel kapcsolatos rosszallásomat. Giovanni Germanetto szemtanú visszaemlékezéseiben azt írta, hogy Gramsci hátrakulcsolt kézzel, idegesen járkált fel-alá az elnöki asztal mögötti színpad környékén, így fejezve ki zavarodottságát. Másrészt senki sem gondolta közülünk akkoriban – akik felelősségteljesen a párt szakadár szárnyához csatlakoztunk –, hogy az új párt a proletariátus kapitalizmus és reakciós erői elleni fellépését egy amorf és kétértelmű „népfronttól” követelheti – vagyis egy nyíltan kollaboráns blokktól, ami a proletár áramlatokat a többé-kevésbé zavaros kispolgári irányzatok mellett foglalja magában. Bizonyos, hogy Gramsci sem gondolta így ebben a történelmi pillanatban – még a már megjelent fasizmussal szemben sem. Ugyanis ezen a „blokkon” vagy „fronton” belül léteznie kellett egy olyan szervnek vagy bizottságnak, amely végzetesen megköti a szélső párt, azaz a valóban küzdő és forradalmi komponensnek a kezét. Attól a naptól kezdve, sőt a posztfasiszta időszakban is, borzalmasnak tartottam az abszolút tehetetlenség eme szituációját.
10. A Kommunista Párt 1921 óta saját, titkos katonai szervezetet működtetett. Ugyanebben az időszakban Ön kereken elutasította, hogy igénybe vegye az országszerte jelentős erőre szert tevő antifasiszta milíciákat, az „Arditi del popolo”-t. Sokan ezt a döntést potenciálisan végzetes hibának tartják. Vittorio Ambrosini, aki 1921-ben Németországban tartózkodott, felajánlotta Önnek, hogy legyen a mozgalom vezetője és indítsa el a fegyveres harcot. Miért utasította vissza? Úgy ítélte meg, hogy a javaslatnak politikai korlátai vannak, vagy aggódott Ambrosini miatt?
Az Olasz Kommunista Párt alapító kongresszusa tizenöt tagú Központi Bizottságot hozott létre, amelynek tagjai között volt jómagam, a korábbi absztencionista Ruggero Grieco, Umberto Terracini – aki Torinóból származott, de nem tartozott szorosan Gramsci Ordine Nuovo csoportjához –, valamint Bruno Fortichiari és Luigi Repossi Milánóból. A végrehajtó bizottság először Milánóban – a Porta Venezia egykori vámházában –, majd Rómában rendezte be irodáit különböző helyszíneken, nyíltan és titkosan. Repossi kapta a szakszervezeti iroda vezetését, amely a párt által a munkásszervezeteken belül működtetett összes csoportért volt felelős, míg Fortichiari vezette a titkos és katonai műveletek irodáját. Ez felügyelte a párt és az ifjúsági mozgalom összes helyi és tartományi szövetségénél létrehozott fegyveres egységeket. Ez a hálózat, amelynek központi és regionális posztjait szigorúan titokban tartották, a nemzeti és nemzetközi kommunista központokkal folytatott kódolt kommunikációval, valamint a táviratok kódjainak és az összes elérhetőség titkosságának védelmével is meg volt bízva – Olaszországban és külföldön egyaránt.
A központban Griecóval együtt intéztük az általános levelezést és a három pártújság szerkesztőinek utasításait. Ezek a következők voltak: a torinói L’Ordine Nuovo, a trieszti Il Lavoratore, és néhány hónappal később a római Il Comunista, a fent említett milánói frakció kétheti magazinjának egy új inkarnációja. Különböző olasz városokban léteztek párthetilapok is, a Központi Végrehajtó Hatóság szigorú ellenőrzése alatt.
Vittorio Ambrosini kapitány és az Arditi del Popolo híres kezdeményezése előtt a központi bizottságnak belső és nyilvános irányelveket is ki kellett adnia egy másik, a párt belső szervezeti fegyelmét fenyegető helyzet kezelésére: a híres fasiszta „osztagoknak” a proletár erők ellen elkövetett első komoly támadásaira. Azon proletár szervezetek és pártok, amelyek elvileg elítélték az erőszak alkalmazását és a társadalmi béke programjait követték, botrányos javaslatot fogalmaztak meg egy „békepaktumra” a fasiszta mozgalom központjaival és vezetőivel, amelyet országos és regionális szinten is végre kellett volna hajtani. A Kommunista Párt vezetése – éberen figyelve a társadalmi és polgári konfrontáció színterén jelentkező bármilyen pacifizmus veszélyeire – szigorúan teljesítette kötelességét, nyilvános nyilatkozatokon és plakátokon keresztül elítélve ezt a paktumot. Belsőleg elrendeltük, hogy minden kommunista szervezet határozottan utasítson vissza minden ilyen kísérletet helyi szinten. Ma – nem a saját nevemben, hanem a még mindig szervezett militánsok, fiatalok és idősek nevében, akik hűek maradtak az olasz és a nemzetközi kommunista baloldal elméleti és taktikai hagyományaihoz – kijelenthetem, hogy az Arditi del Popolo kérdésére adott válaszunk tökéletesen összhangban volt azzal a történelmi vonallal, amelyet mindig is követtünk. Nemcsak hogy nincsenek beismerendő hibáink, de – ugyanezen hagyomány jegyében – mindig is elutasítottunk mindenféle részvételt a Nemzeti Felszabadítási Bizottságokban, valamint az olasz partizánfelkelésekben és a szomorú emlékű különféle „népfrontokban”, amelyek a közelmúltban káros hatásokat fejtettek ki Franciaországban, Spanyolországban és más országokban is.
Az Ambrosini-javaslat semmilyen mérlegelést nem érdemelt, nemcsak formája, hanem tartalma és lényege miatt is. Az arditi („merészek”) szó eredete a háborús veteránok nacionalisták és fasiszták általi megnevezése. Ha a szervezetet a sokszor meggyalázott „nép” mítoszához próbáljuk kötni, akkor azt a régi antimarxista hibát vétjük, amely elkeni a társadalmi osztályok közötti ellentétet, ahelyett, hogy kiélezné azt. Marx, Engels és Lenin mindig is óva intett ettől a revizionista projektektől. Ami az érintett személyeket illeti, azok sokkal kevésbé fontosak, mint a komoly mögöttes kérdések. Mindenesetre 1921-ben nem tudtuk, hogy Ambrosini Németországban van. Információink szerint Bécsbe költözött, és nem akartuk kockáztatni, hogy barátaink vagy akár fő ellenségünk az olasz kommunista mozgalom küldöttjének vagy vezetőjének nézze. A pártbizottságnak azt is meg kellett akadályoznia, hogy a pártunk összekeverje Ambrosinit vagy annak katonai műveletét az általunk már létrehozott szervezettel. Egy másik elkerülendő veszély az volt, hogy perifériális csoportjaink átadhatják Ambrosininek és embereinek fegyverkészleteink valamely részét, pláne, hogy a titkos fegyerraktárak, amiket akkoriban sikerült létrehoznunk, korántsem voltak jelentősek. Végül egy olyan forradalmi párt vezetőségének, mint a miénk, egy másik kötelessége is volt: megakadályozni, hogy egy olyan ember, mint Ambrosini, akár hiúságból, akár felszínességből, eladja a neki juttatott hatalmat ellenségeinknek, vagy új békeszerződést sürgessen az olasz tömegekre folyamatos nyomást gyakorló fasiszta erőkkel.
11. A Kommunista Párt vezetőjeként azzal vádolták Önt, hogy 1921-ben alábecsülte a fasizmus erejét, a korábbiakhoz hasonló polgári jelenségnek tartotta, és nem állt ki ellene kellő energiával, amikor még le lehetett volna győzni. Miért állt ki mindenekelőtt a szocialisták, a maximalisták és a reformisták ellen, akik hasznos szövetségesek lehettek volna a fasizmussal szemben?
Frakciónk mindig elutasította azt az állítást, hogy a fasizmussal szemben a régi olasz szocialista pártból kivált három párt – a kommunisták, a reformisták és a maximalisták – alkotta blokk szembe tudna szállni. Ez nem 1921-ben elfoglalt álláspontunk – amint azt a kérdése tévesen sugallja –, és erre vonatkozóan hivatkozom a Livornóban, valamint a kongresszus előtt és után benyújtott dokumentumainkra. Mindig is a livornói és milánói szakadásokból létrejött többi pártot tekintettük legveszélyesebb ellenségeinknek, mert maradék befolyásuk nyíltan ellenezte a forradalom előkészítését. Ez a tézis megtalálható a római (1922) és a lyoni (1926) olasz kommunista kongresszusok következtetéseiben, de még korábbi eredete van. Az 1919-es bolognai szocialista kongresszuson Lenin véleményére hivatkoztunk, aki – egy, a sikeres magyar forradalom vezetőinek küldött táviratban – bírálta súlyos hibájukat, hogy meghívták az ország szocialistáit a diktatórikus kormányba. Lenin szerint ez volt a forradalom végső kudarcának oka. Mindenki számára világosnak kellett volna tehát lennie, hogy az olasz kommunisták elutasítanak minden szövetséget a szocialistákkal, mind a hatalomért folytatott küzdelem során, mind azt követően (ha az a harc sikerrel járt volna). Ami a fasizmus történelmi jelenségének értékelését illeti, három beszédet tudok felhozni, amelyeket az 1922-es, 1924-es és 1926-os moszkvai kongresszusokon tartottam. Ezekben a fasizmust csupán a polgári kapitalista állam uralmának egyik formájának tekintettem, ami az uralkodó osztályok érdekeitől függően cserélődik a liberális demokrácia formájával, azaz a parlamenti formákkal, amik adott történelmi helyzetekben még jobban alkalmasak a kiváltságos osztályok képviseletére. Az erőszak és a rendőri elnyomás alkalmazását drámai módon példázta Crispi, Pelloux és sokan mások Olaszországban, valahányszor a polgári állam profitálhatott a propaganda és a szervezkedés szabadságának sokat magasztalt jogainak eltiprásából. Az elnyomás ezen eszközeinek gyakran véres történelmi előzményei azt bizonyítják, hogy a receptet nem a fasiszták vagy vezetőjük, Mussolini találta fel vagy dolgozta ki úttörő módon, hanem sokkal régebbi. E beszédeim szövege megtalálható a világkongresszusok anyagaiban, és a jövőben minden bizonnyal újra kiadjuk majd őket. Eltérve a Gramsci és az Olasz Párt centristái által megfogalmazott elméletektől vitattuk, hogy a fasizmus az agrár-, földbirtokos és járadékos burzsoázia, valamint a modernebb, ipari és kereskedelmi burzsoázia közötti versengésként értelmezhető. Kétségtelen, hogy az agrárpolgárságról elmondható, hogy kapcsolatban áll a jobboldali olasz mozgalmakkal, akárcsak a katolikusok és a mérsékeltek, míg az ipari burzsoázia közelebb állt a politikai baloldal pártjaihoz, amiket korábban „szekulárisnak” neveztek. A fasiszta mozgalom biztosan nem e két pólus egyike ellen irányult, hanem a forradalmi proletariátus offenzívájának megakadályozását tűzte ki célul, a magángazdaság minden társadalmi formájának megőrzéséért. Mi rendíthetetlenül fenntartottuk, hogy az igazi ellenség és legfőbb veszély nem a fasizmus, még kevésbé Mussolini, mint ember, hanem az antifasizmus, amelyet a fasizmus – minden bűnével és gyalázatával – teremtett volna. Ez az antifasizmus életet lehelt volna abba a nagy blokkba, egy nagy, mérgező szörnyetegbe, amely magában foglalta a kapitalista kizsákmányolás minden formáját, valamint annak minden haszonélvezőjét: a nagy plutokratáktól kezdve a nevetséges félburzsoá, értelmiségiek és szekulárisok rétegéig.
12. 1922 augusztusában, a Római Menetelés (Marcia su Roma) előtt, az utolsó nagy sztrájksorozat zajlott le. Abban a pillanatban, amikor a fasizmus a hatalom megragadásának küszöbén állt, a sztrájk még mindig megfelelő fegyver volt a helyzethez? Még mindig hitt a forradalom lehetőségében?
Megismétlem történelmi értékelésemet, miszerint az olasz proletárcsoportok és a fasiszta osztagok közötti utolsó összecsapás – az államhatalom teljes támogatásával – az 1922 augusztusi nagy nemzeti sztrájk volt. Az Olasz Kommunista Párt mind belső propagandájában, mind a nemzetközi kongresszusokon folytatott élénk vitákban már korábban is ellenezte a különböző politikai pártok közötti szövetség létrehozásának stratégiáját. Mi csak az egységes szakszervezeti front létrehozásának hevesen vitatott álláspontját fogadtuk el, elutasítva minden politikai frontot vagy blokkot. Ennek a választásnak a fő oka az volt, hogy utóbbihoz egy legfelsőbb hierarchikus testületre lett volna szükség, amelynek a pártok hűséggel tartoztak volna. Ez azt az elfogadhatatlan kockázatot hordozná magában, hogy pártunk erői kénytelenek lettek volna olyan célokért cselekedni, amelyek ellentétesek voltak a doktrínánk és történelmi víziónk által diktált célokkal, és amelyekről soha nem mondhattunk volna le. Olaszországban, míg a politikai front a reformista és maximalista pártokkal már elutasított szövetséghez vezetett volna, a szakszervezeti front befogadhatta volna a nagy Általános Munkásszövetséget (Confederazione Generale del Lavoro, CGdL), az Olasz Szakszervezeti Uniót (Unione Sindacale Italiana, amely ellenezte a világháborús részvételt) és az erős Vasúti Dolgozók Szakszervezete (Sindacato Ferrovieri Italiani). A szakszervezeti front által (amelyet mi Munkásszövetségnek, Alleanza del Lavoro-nak neveztünk) megkövetelt propaganda- és szervezőmunka 1922-re már előrehaladott állapotban volt. A politikai blokk egy gyenge parlamenti csoportosuláshoz vezetett volna, amely a másik stratégiai célkitűzés, nevezetesen a Moszkvában hevesen ellenzett „munkáskormány” felé törekedett volna. A Munkásszövetség ezzel szemben képes lett volna alkalmazkodni az általános sztrájk szigorúan forradalmi és marxista módszereihez, valamint a fasiszták kezében lévő burzsoázia hatalmának megdöntésére irányuló fegyveres polgári harchoz.
Visszatérve azoknak a zűrzavaros időknek a krónikájához, miközben minden jobboldali és opportunista elem szövetséget akart kötni az általunk ellenzett pártok között, a Vasúti Dolgozók Szakszervezete Bolognában összehívta az összes párt és szakszervezet képviselőit. A találkozó céljai némileg homályosak voltak. Hogy módszereinkkel összhangban legyünk, küldöttünknek azt az elvtársat választottuk, aki a pártunkhoz tartozó szakszervezetek felügyeletéért volt felelős. Ez az elvtárs azzal a megdöbbentő hírrel tért vissza hozzánk, hogy a sztrájk elkerülése érdekében a találkozón jelen lévő legnagyobb szervezet – az Általános Munkásszövetség – azt állította, hogy nincs olyan kommunikációs hálózata, amely képes lenne a parancs továbbítására az összes részt vevő Munkáskamarához (Camere del Lavoro). Ezzel a szégyenteljes viselkedéssel szembesülve küldöttünk – a végrehajtó hatalom utasítására – felajánlotta illegális (az állam számára eddig ismeretlen) hálózataink használatát a sztrájkparancs továbbítására, amelynek megfogalmazására a Általános Munkásszövetséget kérték fel. Az Általános Munkásszövetség és a többi résztvevő elfogadta ajánlatunkat, mivel a nem kommunista szervezetek egyike sem tudott reagálni erre az igényre. Így biztosítottuk, hogy még a legeldugottabb központok is hivatalos sztrájkparancsot kapjanak, azáltal, hogy mozgósítottuk pártunk és szakszervezeti hálózatunkat, és teljes mértékben támogattuk a mozgalmat.
A sztrájk országszerte hatalmas erőre tett szert, és képes volt szembeszállni ellenfeleink által hozott kemény intézkedésekkel. A csendőrség ezredeit Ancona városa ellen vezényelték, míg egy egész romboló hadosztály horgonyzott Bari partjainál. A városokat megszálló munkások minden rendelkezésükre álló eszközzel válaszoltak, miközben teljesen tartózkodtak a munkától. Ez lehetetlenné tette a vasúthálózat működtetését, ami elengedhetetlen volt a hadsereg mozgósításához. Parma városában az Oltre-Torrente kerület munkásnegyedei fellázadtak (mint köztudott, a várost a Pó egyik mellékfolyója, a Parma osztja ketté). A felkelés elfojtására küldött fasiszta erőket a híres quadrumvir, Italo Balbo vezette. Később, amikor Balbo átkelt az Atlanti-óceánon, a bátor parmai munkások nagy betűkkel a következő gúnyolódást írták a folyó partjára: „Balbo, átkeltél az Atlanti-óceánon, de a Parmán nem tudtál”. A folyócska szélessége elég volt ahhoz, hogy megállítsa a proletárellenes erőket. Ez és más epizódok is azt mutatják, hogy a nagy sztrájkmozgalom nemcsak lehetséges, de nagyon hatékony is volt. A fasiszták, akik számíthattak az állam és fegyveres erőinek támogatására, nem tudták legyőzni. A következő októberben, amikor megkezdték Róma elleni vonulásukat (Marcia su Roma), nem fegyveres harccal győzedelmeskedtek, hanem egy kompromisszumnak köszönhetően, amelynek eredményeként a leendő Duce fekete öltönyben és cilinderben békésen bevonulhatott a Quirinale palota tróntermébe – miután a király, a tábornokai tanácsainak ellenére, megmásította a rettegett ostromállapot kihirdetését. Ezek a dicstelen manőverek, amelyek kizárólag a parlamenti politikából fakadtak, megakadályozták mind a valódi proletárforradalmat, mind a feketeingesek álforradalmát.
13. 1922 végén, az Internacionálé moszkvai negyedik kongresszusán Ön a többség, Zinovjev és maga Lenin nézetei ellen emelt szót, azt állítva, hogy a kommunisták számára sem hasznos, sem helyes nem volt a szocialistákkal való egyesülés kísérlete egy koalíciós kormány létrehozása érdekében. Hogyan magyarázza ezt az egyesüléssel szembeni ellenállást, tekintve, hogy a maximalisták már elváltak a reformistáktól?
Igaz, hogy a moszkvai negyedik kongresszus idején, 1922 decemberében a fasizmus már hatalomra került Olaszországban, és a Szocialista Párt – amely Livornóban többségként szemben állt velünk – két pártra szakadt, egy maximalistára és egy reformistára. A milánói kongresszuson megszületett egy harmadik áramlat, az úgynevezett „Harmadik Internacionalista” („terzinternazionalista”), amely a Harmadik Internacionáléba való visszatérést támogatta az Olasz Kommunista Párttal való egyesülés révén. Az is igaz, hogy a baloldali kommunistákkal együtt én is elutasítottam a Moszkva által támogatott egyesülést, nemcsak a maximalistákkal, hanem a terzinikkel, ahogy mi neveztük az új frakciót, amelybe Serrati, Riboldi, Fabrizio Maffi és mások tartoztak. Úgy véltük, hogy Serrati pártjának álláspontja nyíltan ellentétben áll a második kongresszus összes határozatával és magának a Kommunista Internacionálénak a téziseivel, beleértve azokat is, amelyeket jelenlegi pártunk nem fogadott el – mint például a parlamenti kérdés esetében –, valamint az unió, az agrár és a nemzeti-kolonialista tézisekkel, amelyeket mindig is támogattunk. Gondoljunk csak vissza a Szocialista Párt álláspontjára a fasisztákkal kötött híres „békepaktummal” és az azt követő eseményekkel kapcsolatban, egészen az 1922 augusztusi nagy harcig, amint azt fentebb részletesen tárgyaltuk. Határozottan elleneztük orosz elvtársaink buzdításait, hogy fogadjanak el helyet a kommunisták és harmadik internacionalisták a híres „Egyesítő Bizottságában” (Commissione di fusione), amelyre egyben a jövőbeli közös olaszországi választási stratégiáink irányítását is bízták. Akkor is úgy gondoltam, ahogy most is, hogy a végső egyesülés nem hozott pártunknak semmilyen minőségi vagy mennyiségi előnyt a megnövekedett erő és befolyás tekintetében. Ez sem segített nekünk ellenállni a reakció támadásainak, orosz elvtársaink – köztük, ahogy a kérdésében is említette, Zinovjev és Lenin – nagy csalódására.
14. Az Ön mindennapi politikai taktikákkal kapcsolatos tartózkodását azzal vádolják, hogy a Pártot a tehetetlenség és a bénultság állapotába sodorja. Miért volt Ön, Bordiga úr, mindig minden olyan fellépés ellen, amely a kommunisták és a fasizmust ellenző többi párt közötti közös frontot vagy szövetséget foglalt magában? Mi az Ön értékelése az antifasiszta pártok 1923-as és 1924-es magatartásáról?
Az absztencionizmus – amelyet a Párt többségével együtt támogattam – nem a mindennapi politikai cselekvés feladását jelentette, hanem inkább annak egyik technikai és gyakorlati formáját: nevezetesen a választásokon és a parlamentekben való részvételt. Azzal, hogy utóbbi elnyeli a Párt összes energiáját és dinamikáját, ez a tevékenység egy osztályalapú politikai párt számára más, sokkal létfontosságúbb cselekvési formák elhanyagolásához vezet, beleértve a nyílt és – ha szükséges – erőszakos küzdelmet a kapitalista rendet védő legális és illegális erők ellen. Az absztencionizmus tehát a pangás és bénultság igazi ellenszere volt; az a politika, amely éppen ezeket ösztönözte volna, éppen a más pártokkal való koalíció lett volna, köztük olyanokkal, amelyekkel szervezeti téren megszakítottuk a kapcsolatainkat, és amelyeket nem lehetett újraéleszteni olyan álcázott, de kóros szövetség formájában, amelyet még a követőink és militáns tagjaink sem értettek volna meg. Hogy újra hangsúlyozzam azt a tényt, hogy sorainkon belül erős vonakodás volt a választási és parlamenti manőverekben való részvétellel szemben, emlékeztetek, hogy 1921 első hónapjaiban egy cikket kellett közzétennem a pártsajtóban, amelyben elfogadhatatlannak nyilvánítottam számos alapszervezet azon kérését, hogy találjunk egy belső megoldást, amely összeegyeztetné a taktikával szembeni szívből jövő ellenszenvünket azzal a kötelezettséggel, hogy fegyelmezetten tartsuk magunkat az Internacionálé határozataihoz. Az úgynevezett antifasiszta, nem forradalmi olasz pártok 1923-as és 1924-es magatartását – különösen Giacomo Matteotti meggyilkolása után – én és sok más elvtársunk is nyíltan elítéltük, mert az megalapozta a munkásmozgalom és a burzsoáziához ideológiailag igazodó pártok közötti, például a katolikus párttal és a liberálisokkal való együttműködést. Ez előrevetítette azt a politikát, amely ma uralja az olasz kormányzat struktúráját, és amelyre maga a Kommunista Párt is – elkorcsosulva, messze a livornói szakadás magasztos eredetétől és az „olaszországi és európai demokrácia” nevében folytatott minden antimarxista és munkásellenes kompromisszum elleni küzdelemtől – törekedni igyekszik. Én voltam az, aki a párt baloldalának nevében javasolta Antonio Gramsci-nak, hogy a kommunisták lépjenek ki az Aventinusi Szecesszió5 nevet viselő parlamenti szimulákrumból: így vált lehetővé számunkra, hogy tömegfelkelésre buzdító, nemes és bátor beszédeket mondjunk a Képviselőházban, amik még Mussolini haragját is kivívták. Csak Ruggero Grieco és Luigi Repossi – a parlament archívumában még mindig elérhető – beszédeire emlékeztetek, amiket a fasiszta képviselők vad üvöltözése közepette mondtak el, akik végül fizikailag is bántalmazták elvtársainkat, és kiűzték őket a teremből.
15. Bordiga úr, Ön részt vett a Kommunista Internacionálé Ötödik Világkongresszusán Moszkvában 1924-ben, és egy hosszú beszámolót tartott az olaszországi fasizmusról. Melyek voltak a beszámoló alapgondolatai? Hogyan elemezte a fasizmus gazdasági, társadalmi és politikai összetevőit?
A Kommunista Internacionálé moszkvai ötödik kongresszusán részletes beszámolót tartottam az olasz fasizmusról, amelyben megismételtem a negyedik kongresszuson, a Marcia su Roma után nem sokkal felvetett pontok egy részét. Akkoriban a fasizmus hatalomra jutását „politikai komédiának” neveztem, szemben a katonai erők összecsapásából eredő „államcsínnyel”. Azért, mert a feketeingesek nem győzték le az állam erőit fegyveres harcban, mivel utóbbiak nem használták ki a király ostromállapotra vonatkozó felhívását, Mussolini pedig kényelmesen utazott Milánóból Rómába egy hálókocsiban, hogy találkozzon a királlyal, aki a kormánypalotába hívatta. Ami a fasizmus társadalmi alapjait illeti, ismételten hangsúlyoztam, hogy – Gramsci elméletével ellentétben – ezek nem a földbirtokosok osztályában rejlenek, hanem a modern ipari osztályt foglalják magukban, míg a tagságot nemcsak a gazdagok közül, hanem a középosztályból is toborozták, beleértve a szakembereket, a kézműveseket és a diákokat.
16. Milyen ideológiai és gyakorlati okokból utasította vissza, hogy induljon a parlamenti választásokon a Kommunista Párt színeiben az 1924-es választásokon? Milyen következményekkel járt az elutasítása az Olasz Kommunista Párton belül?
Nem elsősorban az absztencionizmus küzdelmeimből fakadó ideológiai okokból nem indultam az 1924-es általános választásokon, hanem inkább gyakorlati okokból. Kommunista jelölteket nem szubjektív kérések és személyes kezdeményezések okán állítanak, hanem a Párt saját testületén keresztül választja ki őket, amely ebben az esetben nyilvánvalóan nem tartotta megfelelőnek az én jelöltségemet. Tehát ezt nem én utasítottam vissza, bár a döntésükkel természetesen nem voltam elégedetlen. Ez nem okozott különösebb kárt a pártnak, bár a vezetőség centrista elvtársai kifogásolták, hogy elveszítenénk egy parlamenti helyet. Azt gondolták, hogy bármelyik olasz választókerületben megválasztottak volna a hírnevem és a szónoki, illetve polemikus képességeim miatt.
17. Mi késztette Önt arra, hogy azt javasolta, hogy a kommunista parlamenti képviselők térjenek vissza a terembe az Aventinusi Szecesszió után?
A 14. kérdésre adott válaszomban már fentebb kifejtettem, hogy az Aventinusi Szecesszió a polgári és kapitalista reakcióval szembeni teljes megadás volt. Igazolta a fent idézett világos történelmi jóslatunkat, miszerint a fasiszta jelenség legbaljóslatúbb hatása az antifasiszta blokk felemelkedése lesz, amelynek kétértelmű politikája dominánssá válik, és elfojtja a szerencsétlen olasz társadalom jövőjét, ahogyan azt ma is látjuk.
18. Miért utasította vissza határozottan az Internacionálé alelnöki posztját, amelyet a szovjet küldöttség kezdeményezésére ajánlottak fel Önnek? Mit jelentett volna ennek a szerepnek az elvállalása, és milyen következményekkel járt volna az Olasz Kommunista Pártra nézve?
Zinovjev ajánlatát, hogy az Internacionálé alelnöke legyek, habozás nélkül elutasítottam, mindenekelőtt azért, mert nem tudtam feladni a harcomat a Zinovjev által is támogatott szövetségi és egységfrontos politika ellen, amelyet minden korábbi kongresszuson elleneztem. Ráadásul jól ismertem az orosz bolsevik párt belső kérdéseit, és megértettem, hogy Zinovjevet hamarosan elmozdítják az elnöki posztról a dominánssá vált Sztálin-csoport parancsára. Helyére Buharin került, aki hű maradt a sztálinista politikához. Moszkvai munkám során, valamint az Olasz Bizottságon belül Sztálinnal folytatott élénk vita után – amelyet később az Annali Feltrinelli [Feltrinelli Évkönyvek] publikált a Tasca archívumban található dokumentumok alapján –, talán én voltam az egyetlen, aki már akkoriban felismerte, hogy a Sztálin által Trockij ellen indított represszió végül Zinovjevet és Kamenyevet is eléri, akik kezdetben távol álltak Trockijtól, de szimpatizáltak vele később, az 1926 novemberében tartott Kibővített Plénumon, a katasztrofális „szocializmus egy országban” formuláról folytatott vita során. Amikor felajánlották nekem az alelnöki posztot, már azt megelőzően is jól tudtam, hogy ez egy égető kérdés lesz abban a kétségbeesett küzdelemben, amelynek célja annak megakadályozása, hogy a moszkvai Kommunista Internacionálé új, és még rosszabb opportunizmusba süllyedjen – aminek fenyegető bekövetkeztét én és az irányzatom előre láttuk.
19. Hogyan magyarázza 1925-ben Antonio Gramsci és a liberális Gobetti ideológiai megállapodását a fasizmus elleni közös küzdelem alapján?
Ami Antonio Gramsci és barátja, Piero Gobetti, a Rivoluzione Liberale szerkesztője közötti kapcsolatot illeti, elmondhatom, hogy egyszer beszéltem erről Gramscival. „Antonio” – kértem tőle –, „szükségem van egy nagy szívességre. Kérlek, szerezd meg nekem Gobetti újságjának teljes gyűjteményét. Szeretném alaposan elemezni és kritizálni a forradalmi kommunisták szemszögéből.” Antonio megértette, hogy a szándékom az volt, hogy bemutassam a fasizmus elleni kampány lehetetlenségét és veszélyességét egy olyan nyílt liberálissal együtt, mint Gobetti. Legszebb mosolyával, amely megvilágította kifejező kék szemét, azonnal válaszolt:„Kérlek, ne tedd ezt, Amadeo, én kérlek erre a szívességre.” Bevallom, hogy beleegyeztem ebbe a csendes, baráti kérésbe, és soha nem írtam meg azt, amit újságírói szóhasználattal brutális kritikának minősülne a forradalmi liberalizmusról. Gramsci együttműködési hajlandóságát csak azokkal a taktikákkal lehet magyarázni, amelyeket tévesen alkalmazott. Úgy gondolta, hogy lehetséges szövetséget kötni Mussolini bármelyik ellenfelével és kritikusával egy leendő olasz rezsim előkészítése érdekében; ezt az elméletet én azonban nyíltan elutasítottam – és ma is elutasítom. De a barátság és a bajtársiasság, amely mindig is összekötött Antonióval – akit nagyon csodáltam –, soha nem ingott meg. Utoljára 1926-ban működtünk együtt egy olyan környezetben, amit joggal nevezhetünk pártkörnyezetnek, amikor mindkettőnket Ustica szigetére küldtek fogságba. Akkoriban, valahányszor a fogolytársak közötti vita elveinkkel és mozgalmunkkal kapcsolatos problémát érintett, Antonio és én, mintegy hallgatólagos megállapodás alapján, felajánlottuk, hogy elmagyarázzuk a közönségnek a másik álláspontját. Nyilvánvalóan egyikünk sem akarta mellőzni a másik gondolkodásmódjával és irányzatával szembeni kifogásait. A kettős magyarázataink jellemzően azzal végződtek, hogy kölcsönösen megerősítették, hogy mindketten helyesen értelmeztük a másik átfogó elképzeléseit. Nyilvánvalóan két különböző és összeegyeztethetetlen történelmi vízióról volt szó: Gramscié egyértelműen előrevetítette a leendő olasz antifasiszta blokk vonalát, míg én a tőlem telhető leghatározottabban elleneztem azt.
20. A Kommunista Párt 1926-os lyoni kongresszusán Önt leszavazták, és a párt vezetése Gramsci kezébe került. Milyen mértékben volt előre kitervelt és szándékos ez a vereség? Igaz, hogy Gramscival való nézeteltérése mindenekelőtt az olaszországi helyzet értékelésére vonatkozott?
Igaz, hogy az Olasz Kommunista Párt 1926 februárjában Lyonban tartott titkos kongresszusán baloldali irányzatunkat legyőzte Gramsci és Togliatti centrista irányzata. Ez nem volt egyértelmű és vitathatatlan vereség, még a párton belüli demokrácia szempontjából sem – egy olyan módszer tekintetében, amelyet soha nem ismertünk el. Ezért ez egy olyan vereség volt, amelyet sem nem ismertünk el, sem nem fogadtunk el. Ahogyan azt a fellebbezésünkben is kifejtettük, amelyet közvetlenül ezután Moszkvába, a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának nyújtottunk be, a párt tagságának állítólagos konzultációja legalábbis gyanús és kétes módszerekkel történt. Minden tag, aki nem szavazott a Központi Bizottság vagy a Baloldal irányvonalára (amit cikkekben és határozatokban fogalmaztak meg a párt orgánumában, a Stato Operaio-ban 1925 folyamán, bár kezdeményezésemre feloszlatták a híres Szövetség Bizottságot –Comitato d’Intesa6–, amelyet a baloldali áramlat jól ismert vezetőiből álló csoport alkotott, és amelyet a Központi Bizottság azonnal, élesen elutasított azzal a jogtalan váddal, hogy a párt megosztására és szétszakítására irányuló kísérlet volt), mindazok, akik nem nyilvánítottak véleményt vagy döntést, és ezért nem számítottak bele a kongresszus szavazatába, a Központi Bizottság kifejezett határozata alapján mégis a Központi Bizottságra szavazók közé számítottak, jóváhagyva annak munkáját és programját. Aligha kell hangsúlyozni, hogy Moszkva meg sem fontolta megalapozott felhívásunkat. A győzelmet tehát a centristáknak és a sztálinistáknak adták át. Gramscit, Togliattit és barátaikat Sztálin kérésére teljes mértékben támogatták az olasz szekció vezetőiként. Nem kapott súlyt jogos panaszunk, miszerint nincs értelme szavazást tartani – a belső demokrácia látszataként – egy olyan pártban, amely a gyilkos fasiszta diktatúra elnyomatásában működik és hívja össze helyi szervezeteit vagy szövetségi kongresszusait.
Gramscival szembeni ellenvéleményem, amint az eddigi megfontolásaim számos részéből kitűnik, elsősorban nem az olaszországi helyzet értékelésére vonatkozott, hanem inkább annak a közeljövőben várható alakulására. Vitattam a gramsciánusok azon nézetét, miszerint egy mindenféle antifasisztából álló blokk – akár a fasizmus bukása után, akár egy belső válság eredményeként, ahogy később történt, akár a háború nemzetközi következményei miatt – létrehozhatott volna egy demokratikus alkotmányon alapuló kormányt, hogy visszaszerezze az irányítást a hatalomtól megfosztott és legyőzött Olaszország felett.
21. A Kommunista Párt korai éveiben jelentős politikai konvergencia volt Ön és Gramsci között. 1922 után azonban szakadás kezdett kialakulni, amely 1930-ban a pártból való kizárásához vezetett. Mi volt ennek a szakadásnak az oka? És mi volt az Ön kizárásának az oka?
Jelentős hasonlóság volt Gramsci és köztem abban az időszakban, amely a régi Olasz Szocialista Párton belüli Kommunista Frakció létrehozásához vezetett, valamint a livornói szakadás és az Olasz Kommunista Párt megalakulása után. Ebben az időben együttműködtünk a Kommunista Internacionálé első kongresszusain elhatározott irányelvek és intézkedések végrehajtásán. Ez a hasonlóság a Második Szocialista Internacionálé pártjainak történelmi menetéről alkotott közös véleményünk eredménye volt, amelyek – ahogy mondani szokás – két lelket hordoztak: egy forradalmi és egy reformista vagy gradualista-fokozatos lelket. Gramscival együtt úgy gondoltuk, hogy ezt az ellentmondást csak úgy lehet feloldani, ha a régi militánsokat két különálló szervezett mozgalomra osztjuk.
1922-ben úgy gondoltam, hogy ezt a szakadást nyílt küzdelem, sőt háború követi majd a kapitalista társadalmi rend megdöntésére kataklizmatikus forradalmat szorgalmazó párt és azok között, akik úgy vélték, hogy a burzsoá rezsim saját ellenségeinek biztosított legális eszközökkel, erőszakos vagy ellenséges módszerek alkalmazása nélkül, lassú evolúció és belső struktúrák átalakítása révén lehet javítani a rendszeren. Gramsci gondolkodása ehelyett egy evolúción (vagy talán egy visszafejlődésen) ment keresztül azokkal a dinamikákkal kapcsolatban, amelyek új osztálypártok születéséhez vezettek a hagyományos pártok hamvaiból. Mivel egyértelmű volt, hogy a szakadásból kikerülő pártok mindegyike mennyiségileg kisebb támogatottságra számíthat, mint korábban, elkezdte elfogadni azt az elképzelést, hogy a legjobb az lenne, ha a két strukturálisan elkülönült szárny közös frontot vagy blokkot alkotna, mind legális, mind illegális eszközöket felhasználva. Ezt a történelmi formulát, amelyet mindig is teljes képtelenségnek tartottam, egy nem túl elegáns mondatban fogalmazták meg: „Külön menetelünk, együtt harcolunk!” Gramsci úgy vélte, hogy pártunk sokkal erősebb lett volna, ha beleegyezünk a Szocialista Párttal, vagy akár csak annak robusztus baloldalával való szövetségbe, ahogyan azt Moszkva javasolta. Véleményem szerint ez csak azt bizonyítja, hogy Moszkva már letért a Marx és Lenin által diktált helyes forradalmi útról. E kérdések és válaszok kontextusát adó epizódok történelmi sorrendjében már érintettünk számos olyan kérdést, amelyben Gramsci és az enyém eltért egymástól. Mindazonáltal ezek a nézeteltérések egy alapvető ideológiai nézetkülönbségből fakadnak, mondhatni, hogy az osztályharc forradalmát kiváltó filozófiából. Ezt mondtam el Gramsci-nak a lyoni kongresszuson hét órás beszédem során (ő előttem beszélt, szinte ugyanolyan hosszú ideig). Mindketten részletesen leírtuk azokat a megoldásokat, amelyeket az olasz kommunisták működésének különböző területein felmerülő problémákra javasoltunk. Eszmecserénk végén Antoniohoz fordultam, és elmondtam neki, hogy senkinek nincs joga marxistának vagy történelmi materialistának nevezni magát csak azért, mert elfogadja a pártja bizonyos téziseit – függetlenül attól, hogy azok szakszervezeti vagy gazdasági tevékenységre, parlamenti taktikára, vagy a rassz, a vallási, a kulturális kérdésekre vonatkoznak. Ehelyett az, hogy együtt meneteljünk ama politikai zászló alatt, megköveteli, hogy ugyanazokat az alapvető elképzeléseket osszuk az univerzumról, a történelemről és az embernek abban betöltött szerepéről. Sok évvel ezelőtt történt, de pontosan emlékszem, hogy Antonio egyetértett az alapvető következtetésemmel, és bevallotta, hogy valójában csak most pillantotta meg ezt a fontos igazságot. Nem azért ismertettem ezt a tárgyilagos beszámolót Gramsci és a köztem való kapcsolatról, hogy megmagyarázzam a pártból, tehát a Kommunista Internacionáléból való kizárásomat, amelyre a kérdés vonatkozik. Erre 1930-ban került sor. Akkoriban szabadultam ki a fasiszták által elrendelt rendőri őrizetből. A kizárásról csak a mainstream sajtóból értesültem, ami indokként azt jelölte meg, hogy nem voltam hajlandó Moszkvába utazni egy új kongresszusra. Nem volt semmilyen eszközöm, amellyel megvédhettem volna magamat ezzel a váddal szemben; mindenesetre kijelentettem és most is kijelentem, hogy sem a moszkvai központi vezetés, sem az olasz párt vezetése nem küldött nekem ilyen meghívót. Ha megkaptam volna a meghívást, és lett volna lehetőségem elfogadni, akkor, ahogy Lyonban is tettem, összhangban a baloldali társaimmal, elutasítottam volna az olasz párt vezetőségében való részvételt (amint az a kongresszuson felolvasott, nagyon éles hangú zárónyilatkozatból is kiderül), és elutasítottam volna a moszkvai meghívást is. A Kommunista Internacionálé Hatodik Kongresszusát 1928-ban Moszkvában tartották – én nem vehettem részt rajta. Később megtudtam, hogy Sztálin parancsára új politikai taktikát fogadtak el, az ún. „szociálfasizmus” kapcsán. Úgy döntöttek, hogy minden fasiszta és szociáldemokrata pártot Moszkva és a kommunizmus ellenségének kell tekinteni. Ez az egységfront taktikájának a feladását jelentette. Később, a hivatalos kommunista sajtóban (és a három olasz disszidens, Leonetti, Tresso és Ravazzoli közismert kizárása után) beismerték, hogy e taktikát a baloldali olasz kommunisták már jóval korábban is szorgalmazták. 1921-ben írtam egy cikkben: „A fasiszták és a szociáldemokraták csupán két aspektusa a holnap egyetlen ellenségének.”
22. Bordiga úr, azzal vádolják Önt, hogy kevés rugalmasságot mutat, képtelen a körülményekhez igazítani a cselekvését, és hajlamos „forradalmi szektákat” alakítani. Hogyan reagál Lenin és mások által a moszkvai kongresszuson felvetett kifogásokra?
Ha ma, ennyi év után elfogadható, hogy történelmi értékelést készítsek saját tulajdonságaimról és képességeimről, azt mondanám, hogy örülök, hogy szektásnak bélyegeznek, és egyetértek azzal, hogy soha nem voltam simulékony, és soha nem voltam képes hagyni, hogy a politikai helyzetek és a társadalmi osztályok közötti hatalmi egyensúly állandóan változó egymásutániságai vezessenek. Gyakran vádoltak azzal, hogy túlzottan szektás és rugalmatlan vagyok, de ez soha nem térített el az utamtól, amelyet teljes meggyőződéssel követtem. A moszkvai kongresszusokon ezeket a vádakat soha nem Lenin fogalmazta meg, hanem inkább a sok szolgai utánzója, akiknek ugyan szándékukban állt, de soha nem tudták megragadni Lenin gondolkodásának zsenialitását. Úgy gondolom, hogy erről jó áttekintést adtam Lenin radikalizmusáról szóló cikkemben, valamint azokról a hamis spekulációkról, amelyeket halála után azok fogalmaztak meg, akik elárulták gondolkodását (ez a cikk a 1924-ben Rómában elmondott búcsúbeszédemmel együtt jelent meg „Az olasz kommunista baloldal Lenin marxista vonalán” címmel). Bár helyes azt hinni, hogy a nagy osztályforradalmat nem lehet banális összeesküvéssel kiváltani – ellentétben azokkal, amik csupán egy csoport vagy egy legfőbb vezető másikra való cseréjét célozzák –, azt is el kell ismernünk, hogy jobb, ha az osztálypárt szektaként működik, ahelyett, hogy a Lenin által kidolgozott, szigorúan fegyelmezett, centralizált szervezeti felépítés viszonyait fellazítanánk. Az utóbbi esetben lehetősége nyílik egyes elemek vagy a tagság körében működő csoportok számára, hogy kedvük szerint kísérletezzenek vagy a párt egésze számára ellenőrizetlen és improvizált akciókat javasoljanak, mivel a politikai hajlékonysággal rendelkező személyek hajlamosak kihasználni a valós vagy képzeletbeli új tények és fejlemények által diktált hamis lehetőségeket. Ez azt jelenti, hogy a militáns forradalmárok megalkuvást nem tűrő elkötelezettségét egy sor akrobatikus mutatvány váltja fel, amelyre méltán illik a gúny: reggel tánc, este lánc. Sértő paródia lenne a nagy Lenin emlékére, ha összekevernénk a taktikai rugalmasság tiszteletét ilyen siralmas helyzetekkel, amelyeket csak szerencsétlen és tompa elméjű tanítványok képesek e páratlan mesternek tulajdonítani.
23. Egy másik vád, amely egész életében kísérte Önt, az, hogy a politikai küzdelmét elvont fogalmakban értelmezte, és olyan gondolkodásmódot alkalmazott, amelyet „doktriner sematizmusnak” neveztek el. Kritikusai szerint ez súlyos hibákhoz vezetett. Ma mennyire tartja ezt az elemzést jogosnak? Vagy egyértelműen elutasítja?
Teljes mértékben elutasítom azt az úgynevezett elemzést, amelyen a 23. kérdés alapul. Megfogalmazásai nem felelnek meg gondolkodásmódom konstrukciójának és a politikai-társadalmi küzdelemben régóta képviselt álláspontomnak, és objektíve sem pontosak. Ha valaki csatlakozik az osztálymozgalomhoz, a Karl Marx által nagyszerűen kidolgozott elmélet híve lesz, akkor az egymással szemben álló osztályokat (manapság a kapitalista burzsoáziát és a bérből élő proletariátust) nem szabad redukálnia vagy ábrázolnia konkrét kategóriákként [felszínesen, puszta jelenségekként], hanem – dinamikájuk és antagonizmusuk reprodukálása érdekében –, absztrakt fogalmakként [lényegüknek megfelelőként], amelyek a társadalmi tények tapasztalatán alapulnak. Az absztrakció imperatívuszának feladása annak érdekében, hogy azt a könnyedebb és képlékenyebb konkretizmus helyettesítse, a gyökere annak a katasztrofális hibának, amit azok követtek el – noha marxista értelemben [uralkodó] osztályuk „árulóivá” vagy, a lenini formulát használva, „hivatásos forradalmárokká” váltak – akik a nemzeti és nemzetközi forradalom vezetésére törekedtek. Ha volt is bármilyen erényem, az az volt, hogy az absztrakció oldalán maradtam, ami szerintem elengedhetetlen a mozgalom fiziológiai életének, valamint a gerincét képező propaganda és agitáció szempontjából. Úgy gondolom továbbá, hogy azok, akik a „konkretizmus” alattomos kifejezésével dobálóznak, opportunista okokból teszik ezt (amelyek 1914-ben felülkerekedtek rajtunk), új, beteges életet lehelve ebbe a rákos daganatba, amely felemészti az emberi történelmet és forradalmi energiáinkat. Ezeket a világos különbségeket tisztázva, úgy gondolom, joggal állíthatom, hogy a szilárd doktrinális sémák [doktrinális/doktriner sematizmus]7 átadása és továbbadása a vezetés és a tagság között minden kommunista párt életének pótolhatatlan eleme, és a világméretű forradalmi mozgalom degenerációja elleni küzdelem elengedhetetlen fegyvere. Büszkén mondhatom, hogy ennek a feladatnak szenteltem nem rövid életemet.
1 Vö. Lenin: Saját kormányunk vereségéről az imperialista háborúban. LÖM 21. 274. o. Szikra kiadás 1951. (https://reszeghajo.hu/forradalmi-defetizmus/forradalmi-defetizmus-pdf-html-allomany/) 2 Más centristáknál: „sem győzelem, sem vereség”. (Lásd az 1-es jegyzetben szereplő Lenin írást) 3 https://www.marxists.org/archive/serge/1945/memoirs/ch03a.htm 4 https://reszeghajo.hu/olaszorszagi-kommunizmus-ultrabal/amadeo-bordiga-megragadni-a-hatalmat-vagy-megragadni-a-gyarat-1920/ 5 Az Aventinusi Szecesszió (secessione dell’Aventino) az Olasz Királyság Képviselőházában 1924. június 27-én kezdődő tiltakozás volt a Mussolini-kormány ellen, a Matteotti-gyilkosságot követően, amely ugyanazon év június 10-én történt. A kezdeményezés, amely a parlamenti ülésektől való tartózkodást jelentette, amíg Matteotti elrablásáért felelősöket bíróság elé nem állítják, az Aventinus-dombról kapta a nevét, ahol a római történelem szerint a plebejusok a patríciusokkal való heves konfliktusok (secessio plebis) idején visszavonultak. A tiltakozás sikertelen volt, és két év után, 1926. november 9-én a Képviselőház megszavazta a 123 aventinusi képviselő felmentését. 6 1925 áprilisában hozták létre a PCd’I (Kommunisták Olaszországi Pártja) Zinovjev által inspirált bolsevizálása elleni küzdelem céljából. Az Intesa (Szövetség) Bizottság nyilatkozatát Bordiga, Bruno Fortichiari, Onorato Damen, Francesca Grossi, Ugo Girone, Fortunato La Camera, Mario Lanfranchi, Mario Manfredi, Ottorino Perrone, Luigi Repossi és Carlo Venegoni írták alá, akik a PCd’I fő vezetői voltak, mindannyian a párt történelmi baloldalának tagjai. A Komintern parancsára 1925 júliusában feloszlatták. 7 A „doktriner sematizmus” (doktrina = olyan szisztematikus és rendszeres gondolati konstrukció, amely egy adott területen érvényes elméleti vagy gyakorlati alapelveket határoz meg; ehhez tántorítatlanul ragaszkodni tehát: doktriner; sematizmus = itt adott doktrina sémáinak alkalmazása, doktrina konkretizálása) kapcsán Bordiga egyik kései interjújában ezt mondta: „Riporter: Bordiga mérnök, Ön a Kommunista Párt vezetője volt működésének korai éveiben, később pedig azzal vádolták, hogy a politikai küzdelmet elvont módon tekintette, hogy egy olyan módszert alkalmazott, amelyet „doktriner sematizmusnak” neveznek. Kritikusai szerint ez súlyos hibákhoz vezetett volna. Bordiga: Természetesen elutasítom a vádat, bár a „doktriner sematizmus” formulát helyesnek találhatom, mivel helyes értelmezésében a „doktriner sematizmus” a Kommunista Pártot alkotó szervezet életének szükségessége. Ezért nem hiszem, hogy ez a látásmód súlyos hibákhoz vezetett volna pártvezetői tevékenységemben; de elfogadom, hogy gondolkodásmódomat mások „doktriner sematizmusként” definiálják, mindaddig, amíg megadhatom ennek a formulának a helyes marxista és forradalmi doktrína szerinti értelmezését.” (Forrás: https://www.marxists.org/archive/bordiga/works/2013/interview.htm ).