Író: Amadeo Bordiga
Először megjelent: Battaglia Comunista 24. szám 1951;
Fordította: Petykó Gergő, 2025
”Hazánkat sújtó katasztrófák” hosszú sorát tapasztalhattuk már Olaszországban. Mondhatni akár, hogy szakosodtunk is rá, hogy színhelyül szolgáljunk számukra. Földrengések, vulkánkitörések, árvizek, zivatarok, járványok... Kétségtelen, hogy hatásaikat elsősorban a szegények és a zsúfolt területek lakói sínylik meg, de ahogy a mieinknél is szörnyűbb katasztrófák rázzák meg a világ a négy sarkát, nem mindig esik egybe az ily szerencsétlen helyzetek társadalmi és földrajzi-geológiai volta. Minden nép és minden ország tartogat valami kecsegtetőt számunkra: tájfunok, aszályok, szökőárak, éhinségek, kánikulák és fagyok. Mindezek ismeretlenek ”Európa konyhakertjében”; de ha felcsapunk egy újságot, máris óhatatlanul szembetaláljuk magunkat több ilyen hírrel, a Fülöp-szigetektől kezdve az Andokig, a jégtakarótól az afrikai sivatagokig.
A mi kapitalizmusunk, ahogy többször is hagsúlyoztuk, ”mennyiségileg” szerény. Mégis, ”minőségileg” régtől fogva a polgári társadalom előörse, amelynek a leghatalmasabb úttörőit adta a reneszánsz tündöklése közepette,1 mesterien igazgatva egy viszontagságokra épülő gazdaságot.
Egy árva könnycseppet sem ejtenénk ha az Indiai-óceán partjain egy monszun egész városokat döntene romba, vagy egy tengeralatti földrengés következtében raz de marée [szökőár] mosná el őket. Valahogy mégis sikerült a világ minden tájáról alamizsnát gyűjtenünk Polesine2 lakói számára.
A monarchia dicséretére szóljon, hogy nem oda futott ahol a port rúgták (Pordenone), hanem oda, ahol épp kolerában pusztultak (Nápoly), vagy Reggio és Messina romjai közé, amelyet az 1908-as földrengés döntött porig. A mi kis elnökünk3 meg elhúzott Szardíniába és ha a sztálinisták nem füllentenek, gyakorlatban is bemutatták neki ”patyomkin-munkáscsapataikat”, akik a színpad másik végére futva újra feltűnnek, mint Aida harcosai.4 A kiáradt Pó áldozatait már túl késő volt megmenteni, de legalább egész jó színjáték vált ki a gumicsizmában slattyogó képviselők és miniszterek játékából, ahogy kamerák előtt előadták a nemzetközi kolduskomédiát.
Adta magát az ötlet: avatkozzon be az állam! Már egy jó 90 éve így megy. A hivatásosan baloldali olasz állami segélyekkel váltotta fel Isten kegyelmét és a Gondviselés kezét. Meggyőződése, hogy az állami költségvetés tovább tart, mint az Úr irgalma. Egy jó olasz boldogan kisajtoltat magán tízezer lírát, csakhogy hónapokkal később ”ezer lírát herdálhasson el az állam pénzéből”. És az egyik ilyen időszakos eset bekövetkeztekor - amelyet mostmár divatosan ”szükségállapotnak” hívnak, még akkor is, ha jut belőle minden évszakra – az állami intézkedésekkel egy csapat legalább ennyire képzett ”balos” feltűri az ingujját és beleveti magát a nagy munkába, hogy engedményeket eszközöljön és szerződések orgiáját szülje a világra.
Az adott pénzügyminiszter, most éppenséggel Vanoni, felfüggeszt minden egyéb állami funkciót és kijelenti, hogy egy fillért sem fog adni az államkasszából semmiféle más ”különleges intézkedésre”, mert minden erőforrást a jelen esetre kell fordítani.
Ennél erősebb bizonyíték nem is létezhetne, hogy az állam teljességgel haszontalan és ha megnyílna az Úr keze, pompás ajándékkal áldaná meg ezeket a balosokat: egy földindulással csődbevágná ezt a sarlatán, dilettáns államot.
A kis- és középpolgár balgasága akkor virít a legfényesebben, amikor az állami segélyekbe vetett langyos hitben keres orvosságot az őt megdermesztő rémületre. A munkástömegek vezetői sem tanúskodnak hangyányival több értelemről, amikor azt kiáltozzák: a munkások mindent elvesztettek, csak sajnos épp a láncaikat nem.
Ezek a képzelt ”marxista” vezetők még az állami segélyezésnél is botorabb képlettel álltak elő az olyan helyzetekre, amelyek megtörik a proletár megszokott kapitalista kizsákmányolásból származó jólétét. A képlet igen jól ismert: ”fizessenek a gazdagok!”
Vanonit ekkor ócsárolják, mert képtelen volt megtalálni és megadóztatni a magas jövedelmeket5
Egy maroknyi marxizmus már elegendő, hogy belássuk: a magas jövedelmek virágzanak a pusztulás közepette, és ezekre tenyésznek rá a nagyvállalatok. ”Fizessen a háborúert a polgárság!” kiáltották 1919-ben a hamis pásztorok, ahelyett, hogy azok megdöntésére ösztönözték volna a munkásságot. Az olasz polgárság továbbra is itt van és lelkesen fekteti jövedelmét háborúkba és más förtelmekbe, hogy azok négyszeresen térülhessenek meg.
Amikor lakóházak, termőföldek és gyárak vesznek oda, veszlik velük az aktív népesség munkahelye is. Nyilvánvaló itt, hogy vagyon pusztult el. Ez viszont nem orvosolható azzal, hogy máshol létező javakat adóztatunk meg. Ugyanígy értelmetlen ócska kabátok után kucsorogni, mivel maga a propagálás, a begyűjtés és a szállítás jóval meghaladja az elnyűtt rongyok értékét.
A odaveszett vagyon múltbéli, ősrégi munka terméke volt. Hogy a katasztrófa hatásait csillapíthassuk, nagy mennyiségű jelenlegi, eleven munka szükséges. Tehát, ha a vagyont nem absztrakt, hanem konkrét társadalmi valóságában értelmezzük, akkor mint az egyes – az uralkodó osztályt alkotó – egyének idegen munkával szembeni elsajátítási joga jelenik meg. Új munkaerő mozgósításával új bevételek és új kiváltságos vagyonok jönnek létre. A tőkés gazdaság nem nyújt eszközt arra, hogy máshol felhalmozott vagyont ”helyezzünk át” a szardíniai és velencei vagyonban keletkezett űr betöltésére, ugyanúgy, ahogy elképzelhetetlen földet elvenni a Tevere partjából, hogy újra felhúzzuk azt, amit a Pó elnyelt.
Pontosan ezért ökörség az odaveszett termőföldek, házak és gyárak újjáépítéséhez megadóztatni a megmaradtak tulajdonosait.
A kapitalizmus középpontjában nem az efféle befektetések tulajdonjoga áll, hanem egy olyan gazdaság, amely lehetővé teszi, hogy egy végtelen körforgásban elvegyenek és nyerészkedjenek az emberi munka termékéből, alávetve e munka alkalmazását saját kizsákmányolásának.
Így az elgondolás, hogy a háborús lakhatási válság orvosolható úgy, hogy befagyasztják az ép lakások főbérlőinek bevételét, oda vezetett, hogy ezek kínálata nagyobb kárt szenvedett, mint amit a bombázások okoztak. De a demagógok továbbra is egyszerű érvekkel jönnek, nehogy ”összezavarják a munkástömegeket”.
A marxista közgazdaságtani elemzés alapja az eleven és holt munka közti különbségtétel. A kapitalizmust nem múltban kikristályosodott munkák halmazaként határozzuk meg, hanem mint a ténykedő, eleven munkából való elsajátítás jogát. Ezért nem tud a jelen gazdaság olyan megoldást eszközölni, amely a legkevesebb jelenkori munka kifejtése mellett ésszerűen megőrizné az örökölt múltbéli munka értékét és egyben jobb alapokat teremtene a jövőben végzendő munkának. A polgári gazdaság tekintetét a jelen munkafolyamat lázas őrjöngése vonzza, előnyben részesítve a még hasznos múltbéli munka tömeges elpusztítását, magasról téve az utókorra.
Marx világított rá, hogy az inkább használati-, mintsem csereértéken nyugvó ókori gazdaságok nem szorultak rá, hogy a maival azonos mértékben csikarjanak ki értéktöbbletet. Ahogy Diodórosz Szikulosz írta, csak kivételes esetekben dolgoztatták a munkást halálra, mint az az arany- és ezüstbányászat esetén történt. (Nem véletlen, hogy a kapitalizmus a pénzből született.)
A többletmunka utáni farkasétvágy (Tőke I. kötet, Nyolcadik fejezet, 2. Farkasétvágy a többletmunkára. Gyáros és bojár) nemcsak a munkás életét megrövidítő munkaerő-mennyiség kisajtolásához vezet, hanem ösztönzi a holt munka mértéktelen pusztítását is, hogy még hasznosítható termékeket újabb eleven munkával pótolhasson. Csakúgy mint Maramaldo,6 a kapitalizmus az élők elnyomója, a holtak gyilkosa is:
”Mihelyt azonban olyan népeket, amelyeknél a termelés még a rabszolgamunka, a robotmunka stb. alacsonyabb formáiban mozog, bevonnak egy tőkés termelési mód uralta világpiacba, amely termékeiknek külföldre való eladását döntő érdekükké fejleszti, a rabszolgaság, a jobbágyság stb. barbár borzalmaihoz a túlmunka civilizált borzalma járul.”7
Az idézett szakasz eredeti német címe „Der Heisshunger nach Mehrarbeit”, szó szerint: ”Lázas éhség a többletmunka után”.
A gyermekágyi kapitalizmus farkasétvágya a többletmunkára - ahogy elméletben lefektettük - már tartalmazza az kapitalizmus elburjánzott modern fázisának teljes elemzését: lázas éhség a katasztrófa és a pusztulás után.
Messze nem új szólam (pokolba is inkább a ”trubadúrokkal”,8 kiváltképp amikor még a ”dó-ré-mi-fá”-t is hamisan éneklik, hogy aztán alkotóként ünnepelhessék magukat) az eleven és holt munka közti különbségtétel felfedezése. Forrása az állandó és változó tőke közötti alapvető különbség. Állandó tőke minden olyan tárgy, amely munka terméke és nem közvetlen fogyasztásra szolgál, hanem egy további munkafolyamatban kerül befektetésre (mai divatos csengéssel beruházási javak).
”A termékek tehát azáltal, hogy termelési eszközökként újabb munkafolyamatokba kerülnek bele, elvesztik a termékjelleget. Már csak az eleven munka tárgyi tényezőiként funkcionálnak.”9
Ez igaz a nyersanyagokra, mint fő- és segédanyagra, továbbá a gépekre és minden más berendezésre amelyek fokozatos kopásnak van kitéve. A kopásból eredő veszteség pótlására a tőkésnek újabb részt kell befektetnie, hogy azt új állandó tőkével helyettesíthesse. Ezt a jelenséget a jelen közgazdaságtan amortizációnak hívja. A gyors értékvesztés, ez a legmagasztosabb eszménye ennek a sírásó gazdaságnak.
Emlékezzünk csak vissza ”az ördög szállta test”10-re. Marxnál a tőke ördögi módon eleven munkát kebelez be a már tárgyiasult holt munkába. Micsoda öröm, hogy a Pó védőgátjai múlandók, és most vígan ”eleven munkát kebelezhetünk beléjük”! A tervek és a közbeszerzések pár nap múltán készen is állnak. Jófiúk, az ördög bújt tibelétek!
”Uram, a vállalat tervező-irodája készségesen technikai és gazdasági tanulmányokat végzett: íme, kész fogást tálalok Önnek!” És ezennel Monselice kövét értékesebbnek becslik, mint Carrara márványát:11
”A ténykedő munkaerőnek, az eleven munkának tehát természeti adománya, hogy miközben értéket tesz hozzá, értéket tart fenn, olyan természeti adomány, amely a munkásnak semmibe sem kerül, de a tőkésnek sokat hoz, fenntartja a meglevő tőkeértéket.”12
Ezt az értéket, amelyet az eleven munkának köszönhetően egyszerűen ”fenntartanak”, Marx állandó tőkerésznek, vagy állandó tőkének nevezi. De, ”...A tőkének [befektetett] munkaerővé [bérré] átalakult része viszont megváltoztatja értékét a termelési folyamatban. (...) és azonfelül termel egy többletet, értéktöbbletet.13
Ezért tehát változó tőkerésznek, vagy egyszerűen változó tőkének hívjuk.
Itt van a kutya elásva! A polgári közgazdaságtan a profitot az állandó tőkéhez viszonyítva számolja, amely csak mozdulatlan hever: igazából pokolba is kárhozna, ha a munkás nem ”tartaná fenn” munkája által. A marxista közgazdaság ezzel szemben csak a változó tőkével hozza viszonyba a profitot és ezáltal megmutatja, hogy a proletár tevékeny munkája révén a) fenntartja az állandó tőkét (holt munkát), és b) megnöveli a változó tőke értékét (eleven munkát). Ez a növekmény, azaz értéktöbblet a vállalkozót illeti.
Ahogy Marx megvilágítja, ez az eljárás, – amely a profitrátát anélkül határozza meg, hogy figyelembe venné az állandó tőkét, – olyan mintha azt nullának feltételezné: ez egy általános eljárás a matematikai analízisben , amikor változó mennyiségekkel van dolgunk.
Ha az állandó tőkét nullának vesszük, láthatóvá válik a kapitalista profit kolosszális alakja. Ez annyit tesz, minthogy ha levesszük a tőkés válláról az állandó tőke fenntartásának terheit, a vállalat profitja ugyanúgy megmarad.
Ezen feltevés nem más, mint az államkapitalizmus jelen valósága.
Államosítani a tőkét annyit jelent, hogy az állandó tőke a nullával egyenlő. A vállalkozók és a munkások közti viszonyban nem áll be változás, hiszen az egyedül a változó tőke és az értéktöbblet nagyságában rejlik.
Van egyáltalán valami új az államkapitalizmus elemzésében? Rossz szájíz nélkül kijelenthetjük, hogy már legalább 1867 óta ismerjük. Röviden összefoglalva: c = 0.
De e fagyos képletet követően ne hagyjuk Marxot ezen tüzes szakasza nélkül:
”A tőke elhalt munka, amely vámpír módjára csak azáltal elevenedik meg, hogy eleven munkát szív fel, és annál inkább él, minél többet szív fel.”14
A modern tőkének – aminek ahogy egyre többet termel, szüksége van a fogyasztókra, - érdeke, hogy amint csak lehet, a holt munka termékei kiessenek a használatból, így kierőszakolva eleven munka általi megújításukat – hiszen csak ebből ”szív fel” profitot. Ezért aztán lakomát ül valahányszor háború tör ki és ezért idomul ilyen jól a katasztrófákhoz. Az amerikai gépjárműipar robusztus, de már szinte minden családnak van autója: bizonyára, kimerülhet lassan a kereslet. Ebben az esetben pedig jobb, ha csak rövid ideig tart egy-egy autó. Mindenekelőtt, silány alkatrészekből csapják őket össze. Semmi gond, ha egy-egy használója gyakrabban töri ki a nyakát: egy ügyfelet ha vesztettek is, újabb autót kell pótolni! Másodszor, egy rakás szemét reklámpropagandával divatot teremtenek, aminek köszönhetően mindenki a legújabb modellt akarja majd. Pont mint azok a nők, akik szégyellik felvenni a ”tavalyi”, még ép ruhát is. A balekok be is dőlnek az ostobaságoknak és már nem számít, ha egy 1920-as Ford tovább bírja, mint egy új 1951-es modell. A kidobott autókat pedig még ócskavasnak sem használják, poshadhatnak az autó-temetőkben. Mi lenne azzal, aki ezt mondaná: eldobtad, mintha hasztalan volna, mi baj lehet, ha megjavítom és használom? Kapna egy jó nagy seggberúgást és mellé mehet is a börtönbe.
A tőkének el kell pusztítania a még hasznos holt munkát, hogy eleven munkát zsákmányolhasson ki. A fiatal vér hajtja, ezért holttesteket gyilkol.
Tehát hiába kerül a Pó tíz kilóméteres szakaszán a védőgát éves karbantartása, tegyük fel, egy millióba, a kapitalizmusnak sokkal kézenfekvőbb egyszerre újjáépíteni mindet egy milliárdért. Máskülönben várhatna ezer évig. Ez talán azt jelentené, hogy a ”fekete kormány”15 szabotálta volna a Pó védőgátjait? Dehogyis! Annyit jelent, hogy senki nem volt, aki szánjon rá évi nyomorult egy millót a költségvetésből. Nem szánták rá, mert ”új építkezések” és annak több miliárdra becsült ”nagyszabású munkálatai” felitták ezt a pénzt. Most hogy az ördög elsodorta a gátakat, találni is valakit, aki a szent és sértheteten nemzeti érdekek védelmében mozgásba hozza a projektirodát és újjáépítteti őket.
Kiket okolhatunk, hogy a nagy beruházások részesülnek előnyben? A feketéket és a vöröseket. Mindketten produktivizmusról és teljes foglalkoztatásról csacsognak. A produktivizmus, – don Benito kedvenc jószága – ”aktuális” eleven munka-ciklusok megalakításából áll, amelyekből milliárdokat kaszálnak a nagyvállalatok és a spekulánsok. Pantalone pénzén16 modernizáljuk a nagyiparosok elavult gépeit! Ha már itt vagyunk, korszerűsítsük a gátakat is, de csak miután hagytuk őket átszakadni! Az elmúlt évek állammunkálatai és az iparvédelem telis-tele efféle sikertörténetekkel, kezdve a nyersanyag-tartalék áron aluli eladásával, bezárólag a munkálatok ”állami monopóliumba vételével”. Mindez a ”munkanélküliség elleni küzdelem” nevében, és ”az állandó tőke egyenlő nullával” elv mentén. Röviden: költsünk el mindent a bérekre, és mivel a vállalatnak csak ásói vannak, a főnök rögeszméje, hogy van értelme, ha először innen oda hányjuk a földet, majd aztán vissza.
Ha a főnök habozna, a vállalatnál már zsebben a szakszervezeti aktivista: ásóval a vállon menetelnek a napszámosok egy kicsit a minisztérium ablaka alatt, és minden rendben. ”Trubadúr”-unk is megérkezik a helyszínre, hogy helyreigazíthassa Marxot: az ásók - mint az egyetlen állandó tőke - minden értéktöbblet forrása.
Vitathatatlan, hogy a Pó menti katasztrófa nagyon súlyos volt. A károk felbecsült értéke még mindig növekszik. Tegyük fel, hogy Olaszország elvesztett 100 ezer hektár, vagyis 1.000 négyzetkilóméter megművelt földet. Ez körülbelül az ország összes megművelt földjének egy háromszázada lenne, vagy 3 ezreléke. Százezer lakónak el kellett hagynia a területet, és ez még nem is Olaszország legsűrűbben lakott térsége. Durva becsléssel ez minden ötszázadik, azaz ezerből 2 ember.
Ha a polgári közgazdaság nem lenne megkergülve, végezhetnénk egy egyszerű kis számolást. A nemzeti vagyon nagy károkat szenvedett, viszont a térség nem egészében pusztult el. Amikor már levonult az árvíz, a termőföld többségében hátramarad. A lebomló növényzet és a lerakódott hordalék jórészt kárpótolni fog az elveszett termőképességért. Ha a kár a helyi össztőke egyharmada, akkor az a nemzeti tőke ezrede. A nemzeti tőke éves hozama átlagosan 5 százalék, azaz 50 ezrelék. Ha tehát egy évig minden olasz a fogyasztásának ötvenedét megtakarítaná, a károkat semmissé lehetne tenni.
De a polgári társadalom minden, csak nem egy szövetkezet. Még akkor sem, ha a hazai tőke kalózai úgy keresnek menedéket Vanoni elől, hogy a vállalatuk ”résztulajdonát” szétosztják az alkalmazottak között.
Az olasz és a nemzetközi gazdaság minden produktivista művelete többé-kevésbé ugyanolyan pusztító, mint a Pó áradása: a víz beáramlik az egyik oldalon, a másikon pedig ki.
A tőkés rendszer keretei között egy ilyen jellegű probléma nem hidalható át. De ha az a kérdés merülne fel, hogy miként szolgáltatunk egy éven belül száz hadosztályt Eisenhowernek, a válasz adná magát.17 Ezek rövid lefutású műveletek és a kapitalizmus majd kibújik a bőréből, ha a 10.000 fegyverre leadott rendelés teljesítési ideje nem 1.000, hanem 100 napon belül van. Nem hiába létezik az acélkartell!
De hidrogeológiai és szeizmológiai szervezetek kartelljét lehetetlen elképzelni. Lehetetlen legalábbis addig, amíg a polgári időszak nagy tudománya odáig nem fejlődik, hogy szőnyegbombázás mellett földindulást és árvizi katasztrófákat is képes lesz előidézni.
Itt lassú és felgyorsíthatatlan öröklődésről van szó, amely nemzedékről nemzedékre hagyományozza a ”holt” munka eredményeit. Ezek támogatják az élőket életükben és erőfeszítéseikben.
Feltételezzük például, hogy a víz Polesineben néhány hónap múlva leapad és hogy az occhiobello-i rést még tavasz előtt bejavítják. Ebben az esetben csak egy évi termés menne veszendőbe: semmilyen termelő beruházás nem tudja pótolni, de a veszteség mindenesetre csökkent.
Ha viszont feltételezésünk az, hogy innentől a Pó és más folyók gátjai gyakorta csődöt mondanak, legyen az a harminc éves válság elhanyagolt fentartási munkálatai, vagy a hegyvidéki erdők írtása következtében, akkor a megoldás várattat magára. Senki nem fog tőkét befektetni ükunokáink javára.
Atyáink hasztalan írták, hogy kevés emberi munka által érintetlen, természetes erdő maradt. A minimális a működő tőke ellenére az erdők szinte afrodiziákummá váltak. Mindazonáltal, a magas növésű erdők, amelyek a közgazdaság szempontjából a legfontosabbak, hosszú időt követelnek meg, mielőtt hasznos terméket hoznának. Viszont az erdészet kimutatta, hogy a fát nem élete végén célszerű lecsapni, hanem amikor a pillanatnyi növekedés egyenlő az életciklus átlagos növekedési gyorsaságával. Egy tölgyerdőre vagy 80, 100, sőt 150 évet is várni kellene. Minimális tőke; 150 év mire megtérül! Di Vittorio és Pastora18 az ablakon vágnák ki az összes könyvet, ha akár egyet is kinyitottak volna.
Ahogy az operett szól: lopni, lopni, a tőke (szerelem) nem vár...
És a java még hátravan! Igen keveset beszéltek a Szardíniában, Calabriában és Szicíliában bekövetkezett katasztrófáról. A földrajzi viszonyok itt merőben eltérnek.
A Pó-völgyben annak lassú lejtése következtében felgyülemlett a víz, majd az agyagos, vízhatlan föld miatt az bepangott. Délen és a szigeteken ugyanezen együtthatók – a sűrű esőzések és az erdőírtás – játszottak közre, de itt a partok meredek lejtése végezte a pusztítást. A hegyi áramlatok lemosták a homokot és a sódert a sziklás talajról, majd elpuszították a szántókat és a házakat, mindezt néhány óra leforgása alatt. Ennek ellenére kevés áldozatot szedtek.
Nem elég hogy, a szövetséges felszabadítók Aspromonte és a Sila gyönyörű erdeiben végzett kopasztása helyrehozhatatlan, de mostmár az áramlat elmosta föld megújítása is elképzelhetetlen. Közel sem lenne elég gazdaságos a ”befektetőknek” és a ”jótevőknek” (akiket még az előzőeknék is önösebb érdekek vezérelnek, ha egyáltalán lehetséges ilyen).
Nemcsak a szűk megművelhető földréteget mosta el az árvíz, hanem azt a gyenge támaszt nyújtó, nem-köves talajréteget is, amit még hajdanán nyomorultan szegény földművesek cipeltek fel évtizedek alatt. A talajjal minden ültetvényt és ezzel együtt egy egész jövedelmező ipar alapjait is elmosta a víz. A narancs- és citromfák leúsztak a tengerbe.
Egy elpusztult szőlőültetvényt újraültetni vagy két év, de a citrusültetvények csak hét-tíz év múltán gyümölcsöznek: a létesítésük és a fenntartásuk bőséges tőkét igényel. Természetesen a nagy szakkönyvek nem írnak róla, hogy mennyibe kerülne az a lehetetlen nagy munka, ha több száz méteren át újra felcipelnénk az elsodort talajt. Bárhogyan is, a víz hamarabb elsodorná, minthogy azt a növények megköthetnék.
A házakat pedig már csak technikai okokból sem lehet ott felhúzni, ahol eddig álltak. A Jón-tenger partjánál, a Reggio Calabria megyében öt-hat szerencsétlen falu nem kerülhet vissza eredeti dombvidékére. Ehelyett a parton fognak újjáépülni.
A középkorban, miután az ókori fölművelés és művészet csúcsán álló Magna Graecia gyönyörű városait mind egy szálig elpusztították, a szegény földművelő népesség úgy menekült meg a szaracén kalózok portyázásaitól, hogy kevésbé hozzáférhető és így védettebb hegyekre építette falvait.
A ”piemonti” kormány megérkezésével utak és vasutak épültek a part mentén, és ahol a malária nem gátolta, és a hegyek pedig a tengerhez közel vonultak, minden falunak lett egy ”partmenti” része az állomáshoz közel. Így igen kényelmessé vált az erdőt lenyesni, majd elszállítani.
Holnaptól csak a ”partmenti” részek maradnak, és körülöttük fáradtságos munkával építenek majd újra néhány házat. Különben is, minek mászná meg a paraszt a hegyoldalt, amelyen többé nem teremhet semmi? Azt a hegyoldalt, ahol a csupasz, omladozó kőzeten már a házakat sem lehet újraépíteni? És a munkások a tengerparton, ők mit fognak dolgozni? Ma már nem vándorolhatnak ki, mint egykor kalábriai lakói a mocsaras alföldről, vagy basilicatai lakói az ”átkozott agyagföldekről”, amelyek a mohó erdőírtás következtében váltak terméketlenné.
Ilyen körülmények között sem tőke, sem kormány nem lép közbe, szégyenére annak a pajzán képmutatásnak, amellyel hamarább még az országos és nemzetközi szolidaritást magasztalták.
Emögött nem egy morális, vagy érzelmi okozat húzódik meg, hanem egy ellentmondás, amely a mára kifejlődött szuperkapitalizmus kényszerpályája és az emberi közösség igényei között húzódik, egy egészséges földi lét felé, amelynek célja az lenne, hogy megfelelő életkörülményeket hagyományozzunk a jövő nemzedékeire.
A nobel-díjas Bertrand Russell, egy, a sajtónak tartott nyugodt hangvételű szónoklata közben a természet túlhasználására hívja fel az emberiség figyelmét. Ez oly mértékű, hogy már most papírra lehet vetni a napot, amikor kimerülnek a természet erőforrásai. Elismervén, hogy a nagyhatalmak abszurd, elmeháborodott politikát folytatnak, megveti az individualista gazdaság elhajlásait, majd még elmeséli az öreg ír viccet: mit foglalkozzam az utódaimmal, tettek értem valaha bármit is?
Russell a misztikus fatalizmussal együtt az előbbi elhajlások közé sorolja a kommunisták ezen kijelentését is: tegyünk pontot a kapitalizmusra és vele együtt a problémát is megoldjuk. Ennyi fizikai, biológiai és társadalmi tudományos készség felmutatása után sem képes fizikai tényként felismerni, hogy a természetes és társadalmi források mértéktelen pazarlása közvetlen kapcsolatban áll az adott termelési móddal. Ehelyett azt képzelgi, hogy egy moralizáló szentbeszéddel és egy össztársadalomhoz intézett fábiánus19 felszólítással mindent el lehet intézni.
A tanulság nyomorúságos: a tudomány hasznavehetetlen, mihelyt a szellem problémái kerülnek szóba!
Valójában nem azon hódítók és elnyomók tesznek keresztbe az emberi közösségek fejlődésének, akik még mindig a hatalom akarásáról mernek álmodozni, hanem a szolgalelkű jótevők és azok, akik a béke galambdúcaiként ERP-tervekről20, meg testvériességről harsognak.
A kozmológiától a gazdaságtanig ereszkedve, Russell becsmérli a liberális tévképzeteket a szabadpiac nevű csodaszerről és kénytelen beismerni: ”Marx előre látta, hogy a tőkés szabadverseny monopolhelyzetbe torkollik. Az előrejelzés beigazolódott, amikor Rockefeller gyakorlatilag monopol-rendszert épített ki a kőolaj piacán.”
A szupernováktól kiindulva, amelyek egy nap mindünket gázzá változtatnak majd (és persze így az írnek is igazat adnak), Russel szívszorító és siralmas zárással kecsegtet: ”A jólétet óhajtó nemzeteknek inkább az együttműködést, mintsem a versenyt kell keresniük.”
Drága Nobel-díjas uram, aki logikáról és a tudományos módszerről írt tanulmányokat, nem az a helyzet, hogy Marx már jó ötven évvel előre számolt a monopóliumok megjelenésével?
Ha jó dialektikával állnánk szemben, akkor a verseny ellentéte a monopólium, és nem az együttműködés lenne.
Jól jegyezd meg: Marx előre látta a tőkés gazdaság végét, csakúgy mint az osztály-monopóliumot is, de nem azzal az együttműködéssel, amellyel a jóerkölcsök minden Trumanjának és Sztálinjának bókolsz, hanem osztályharccal!
Ahogy jött Rockefeller, úgy ”a Bajszosnak is jönnie kell!”21 De nem a Kremlből. Az ottani még Marx dacára is úgy fog borotválkozni, mint egy amerikai.
1 “Az első tőkés nemzet Itália volt.” (Engels, Az olasz olvasóhoz [Előszó ”A Kommunista Párt kiáltványa” 1893-as olasz kiadásához]) 2 A szerző az 1951-es árvizekre utal, amely elöntötte Polesinet, Olaszország történelmi régióját a Pó folyó völgyében. Polesine kétharmada víz alá került, és körülbelül százötvenezer ember kényszerült elhagyni az otthonát. 3 Luigi Einaudi, Olaszország köztársasági elnöke, 1948-55. 4 Potyomkin (más átírásban: Patyomkin) herceg előre legyártatott falvakat építtetett, hogy azt II. Katalin cárnő orosz vidéken tett látogatásakor bemutassa neki. A bőség látszatát keltették, de minden látogatás után sebtében lebontották, majd máshol újraépítették az út mentén. 5 1951 elején Vanoni személyi jövedelemadót vezetett be Olaszországban. Ez az adó úgy vonult be a Guiness rekordok könyvébe, mint a ”a világ legelkerültebb adója”. Az adócsalás még ma is széles körben elterjedt. (Vö. 11. kiad., 1963, 10. o.) 6 Fabrizio Maramaldo, legendás olasz zsoldos és Massimo d'Azeglio regényének hőse a regény szerint 1530-ban végzett a már haldokló Ferrucci kapitánnyal. Ferrucci utolsó mondata szállóigévé vált: ”tu uccidi un uomo morto” [Egy holtat gyilkolsz meg!] (Massimo d'Azeglio: Niccolò de' Lapi: ovvero i Palleschi e i Piagnoni) 7 Tőke I. kötet, Nyolcadik fejezet, 2. szakasz 8 Az eredeti olaszban használt szó a ”troviero”, azaz trubadúr. Szó szerint ”az aki talál”-t jelent és ebben a szövegkörnyezetben ilyesmit: ”valaki, aki azt hiszi, hogy valami igen fontosat talált, miközben nem”, tehát a polgári apologéták, akik abban a hitben vannak, hogy megcáfolták Marxot. Ezt a kettős jelentést magyarban nem lehet átadni, tehát meg kell elégednünk a két pár macskaköröm közé szorítkozott ”trubadúr”-ral. 9 Tőke I. kötet, Ötödik fejezet, 1. szakasz 10 A szerző egy másik írása. 11 Monselice: a Póhoz legközelebb fekvő kőfejtő; Carrara: az olasz márványfejtés központja. 12 Tőke I. kötet, Hatodik fejezet 13 Uo. 14 Tőke I. kötet, Nyolcadik fejezet, 1. szakasz 15 Az olasz fasiszta feketeingesek után. 16 Pantalone az olasz némajátékok egyik komikus kereskedő alakja, aki rendszerint pórul jár. 17 A cikk a koreai háború kitörésére utal. 18 Korabeli ”kommunista” és ”katolikus” szakszervezeti vezetők. 19 A Fábiánus Társaság angol értelmiségi, reformista-szocialista mozgalom, majd a Munkáspárt (Labour Party) része. 20 European Recovery Programme (Európai Újjáépítési Program), a ”Marshall-terv”. 21 Olaszul szószerint ”à da venì Baffone!”, azaz a Bajszos is érkezik nemsokára!, olasz partizánmottó Sztálinra utalva