Az ördög szállta test elmélete

Író: Amadeo Bordiga
Először megjelent: "Battaglia Comunista," 21. szám, 1951;
Fordítás/HTML: P. G.

Döntő jelentőségű tisztáznunk az államkapitalizmus ügyét, hogy a megkergült iránytűket újra irányba állíthassuk. A marxista iskola különféle bevett fogalmaiból merítettünk, hogy bebizonyítsuk, az államkapitalizmus nemcsak a polgári világ legújabb megnyilvánulása, hanem már a teljes formái is rég ismertek, sőt egybeesnek a tőkés termelési mód kezdetével; első tényezőiként közrejátszottak az eredeti tőkefelhalmozásban és jóval megelőzik a magánvállalat, a szabad vállalkozás és más finomságok képmutató és közkeletű közegét, amelyek inkább az apológia területén, mintsem a valóságban lelhetőek fel.

Ahogy már említettük, a anti-sztálinista baloldali kommunisták táborában sok csoport akad, akik nem így vélekednek. Korábbi írásokat alapul véve, például mi ezt mondjuk nekik: „Bárhol legyen is és bármilyen legyen a piac gazdasági formája, ott a kapitalizmus társadalmi erő. Azaz osztályerő, és rendelkezésére áll a politikai állam.”

És hadd csatoljuk a képletet, amely vélekedésünk szerint igen jól szemlélteti a a világgazdaság legújabb jelenségeit: „Az államkapitalizmus nem az államnak alávetett tőke, hanem az állam egy szorosabb alávetettsége a tőkének.” Nade ezek a csoportok azt találják, hogy az első tézis kifejezései „helytálltak 1900-ig, az imperialista terjeszkedés kezdeti korszakában, és mint olyan ma is megfelelne, de mégis csődöt mond, mivel a kapitalizmus fejlődése azt a tevékenységet utalta az államnak, hogy elragadja e fejlődés utolsó pontjait a magánkezdeményezésektől.”¹

És azzal vádolnak minket, hogy ha nem értjük meg, hogy ez a képlet megszűnik marxista lenni akkor, amikor már nem fedi a történelmet, és ha nem sürgetjük az állami gazdaság tanulmányozásának hozzátoldását Marx elemzéséhez, ahogy azt az erőteljes személyiséggel bíró közgazdász, Kaiser tollából vehetjük, akkor bizony késve érkezők leszünk a gazdasági „kultúra” világában. Micsoda rossz szokás! Egy tézis, mely viszonyokat tételez fel tények és dolgok között, azt dolgokhoz és tényekhez mérjük, nem pedig a könyvbe firkantott aláíráshoz, amellyel a szerző erőteljes vagy éppen gyenge személyiségére hagyatkozunk!

Mi teszünk a Kaiserek személyiségére! És ha ez a pacák 1950-ben hozakodik elő, hogy a magánkezdeményezés bálványát eltörje, mi jól tudjuk, hogy Károly úr már apró töredékekre zúzta azt egy jó évszázaddal ezelőtt: perzse, csak azért tudjuk mindezt, mert makacs késve érkezők vagyunk, akik restek a legújabb könyveket olvasni...

A marxizmusban nem létezik a magánvállalkozás fogalma: szemed az iránytű mutatójára szegezd, ne a fellegekbe, mintha paradoxonokat hallanál (paradoxon: olyasmi, amiről a közönséges ész azt mondja, lehetetlen, miközben nagyon is igaz). Százszor hangoztattuk már a propagandában, hogy a szocialista program a termelőeszközök magántulajdonának felszámolása mellett foglal állást. Ezt bizonyítják Marx megjegyzései a gothai programhoz és Lenin írásai Marxról. Az imént -tulajdont mondtunk és nem magángazdaságot. A kapitalizmust megelőző gazdaság magán-, azaz egyéni gazdaság volt. A tulajdon fogalma nem csupán egy gazdasági, hanem egy jogi viszonyt is jelöl, nem a termelőerőket hozza szóba, hanem magukat a termelő viszonyokat. A magántulajdon a polgári törvénykönyvek által szentesített magánjogot jelent: megérkeztünk újra az államhoz és hatalomhoz, az erőszakhoz, mind egy osztály kezében összpontosulva. Öreg, helyes formulánk mit sem jelenten, ha nem foglalná magába, hogy a tőkés gazdaság meghaladásához a hozzá tartozó jogi és állami struktúrán is túl kell lépni.

Ezen alapvető fogalmak elengendőek kell legyenek, hogy elutasíthassuk az alábbi téves nézetet: a szocialista program végbemegy, mihelyt a magántulajdon állami tulajdonná válik, mihelyt a gyárat államosítják. Tisztázzuk: a csoportok amelyekkel vitába szállunk, nem azt állítják, hogy az államkapitalizmus már szocializmus lenne, helyette abba a hibába esnek, hogy azt állítják, ez egy harmadik, új forma a magán kapitalizmus és a szocializmus között. Valóban azt mondják, hogy két elhatárolható időszak van: egy, amelyikben „az állam inkább a régi karabélyos funkciót látja el, mint gazdasági beavatkozást”, és egy, amelyikben „a legnagyobb erőfeszítést fordítja különösen a benne központosult gazdaság védelmében kifejtett erőszakra”. Azt mondjuk erre a két szerencsétlen megfogalmazásra és méginkább erre a két történelmi időszakra, hogy kapitalizmusuk ugyanaz, az uralkodó osztály ugyanaz és a történelmi állam ugyanaz. A gazdaság társadalmi mezejében megy végbe a termelés és az elosztás egésze; és mindenki részt vesz benne; az állam egy bizonyos, a társadalmi mezőben működő szervezet, amely a kapitalista korszak folyamán mindig is a karabélyos szerepét bírta, továbbá fellépett egy osztály érdekeinek és az ezzel az osztállyal történelmileg összefonódó termelési mód védelmében. A gazdaságot önmagában központosító állam egy képtelenség. A marxista elmélet számára az állam mindig jelen van a gazdaságban, hatalma és az általa gyakorolt törvényes erőszak egytől-egyig gazdasági tényezők. Így lehetne a legjobban megfogalmazni: bizonyos esetekben az államapparátus átveszi az ipari termelés igazgatását; és amennyiben a teljes ipari igazgatást átveszi, abban az esetben központosította az ügyek igazgatását, de soha nem a gazdaságot. Különösen addig nem, ameddig az elosztás pénzárakkal történik (az, hogy ezek hivatalosan rögzített árak, nem számít), addig az állam vállalat a vállalatok közt, vállalkozó a vállalkozók közt, szerződő fél a szerződő felek közt; annál rosszabb, hogy minden vállalatot az állami vállalatok egyikének tart, mint ahogyan a munkáspártiak, Churchill hívei és a sztálinisták. E helyzetből kiutat találni nem igazgatás kérdése, hanem forradalmi erőé, osztályharcé.

Ezt a problémát jobban felvázolják a ”Groupe français de la gauche communiste internationale”² elvtársai akiknek neveit és személyiségeit – végtelen-nagy örömmel – most figyelmen kívül hagyjuk. Értelmes, kifejtést érdemlő kérdésekkel hozakodnak elő, amelyek szemben állnak az említett Chaulieu-csoport³ nézeteivel, amely a „dekadencia” [hanyatlás] elmélete és a kapitalizmusból a barbárságba való átmenet gondolatára épült ki, amely utóbbi ugyanakkora iszonyt vált ki belőlük, mint a „bürokratikus” rendszerek. Ez egy olyan elmélet, amelynél nem tudni, hogy Kaiserre mutatnak az iránytűk, amíg azok marxizmusról karattyolnak. Saját mozgalmunk közlönyében már írtunk a kapitalizmus hanyatlásáról, ahol foglalkozunk a lefelé ívelő görbe téves elméletével. Tudományos fennhéjázás nélkül kijelenthetjük, hogy botorság volna így fecsegni: Óh kapitalizmus, légy a vendégünk! Fogj el, majd verj minket nyomorult, ázott kutyává, amelyet már oldalba rúgni sem érdemes: binyony hamar felépülünk; mindez csak azt jelenti, hogy hanyatlasz! Persze, hogy hanyatlik...

Ami a barbárságot illeti, a civilizációval és ezáltal a bürokráciával is ellentetétes. Szerencsés barbár elődeink nem rendelkeztek szervezeti apparátusokkal, melyek (a vén Engels felvázolta!) két alapelven nyugszanak: meghatározott terület – meghatározott uralkodó osztály. Volt klán, volt törzs, de még nem volt civitas. A civitas várost és államot is jelent. A civilizáció a barbárság ellentéte és államapparátust jelent, ezáltal szükségszerüen bürokráciát is. Több állam, több civilizáció az több bürokrácia, ameddig az osztálycivilizációk váltogatják egymást. Ezt mondja a marxizmus. Nem a barbárság tér vissza, hanem ez a szupercivilizáció csalfa kezdete, amely mindenhol megtéveszt minket, ahol a jelen állami szuperszervezetek szörnyetegei uralkodnak. De hagyjuk is a "Socialisme ou barbarie" tagjait magukra az egzisztenciális válságukkal. Az említett közlöny egy helyesen elnevezett cikke megcáfolja őket: Deux ans de bavardage, két évnyi csacsogás. Mint ismeretes, nálunk tilos a csacsogás!

A francia elvtársak kiegyensúlyozott formuláival elérkezünk a probléma egyenes megfogalmazásához: az államkapitalista országok uralkodó osztályának meghatározása. E meghatározás pontossága, vagy elégtelensége: kapitalizmus, amely örököse a liberális forradalmaknak. A csoport által ismertetett következtetés helyes: a bürokráciát ne galádul a munkássághoz melegedett, önálló osztályként tüntessük fel, hanem kezeljük egy hatalmas apparátusként, amely a kapitalizmus világméretű történelmi fejlődésében az adott helyzethez idomul. Most jó úton haladunk. A minden osztálytársadalmak által jól ismert bürökrácia nem egy osztály, mégcsak nem is termelőerő, hanem az osztályuralom egy adott korszakához igazodó termelési „forma”. Bizonyos történelmi korszakokban úgy tűnik, mintha főszereplőként lépett volna a porondra: már majdnem a mi szánkon is a dekadencia időszaka csúszott ki; valójában a forradalmat megelőző és a teljes kiterjedtség fázisáról van szó. Miért hívnánk az új társadalmat világrahozó forradalom bábájára, az új társadalom létrehozójára váró társadalmat dekadensnek? A terhes nő nem dekadens, de a meddő igen. Chaulieu-k a tőkés társadalom megnövekedett hasát látva összetéveszti a duzzadt méhhel szemben álló bába⁴ járatlanságát a terhes nő képzelt meddőségével. A kremli bürokráciát meggyanúsítják azzal, hogy egy, a hatalmi visszaéléseik következtében halva született szocializmus jött létre; a hiba azonban ott rejlik, hogy nem vették kezükbe a forradalom szülészfogóját, hogy felnyissák a buja tőkefelhalmozás elnyomta Európa-Amerika hasát, helyette egy meddő méhen tettek egy hiábavaló próbálkozást. Vagy talán csak egy meg nem termékenyített méhen, meghátrálva az aratás csatájából a vetés csatájába.

A tömör tisztázást követően térjünk át a tisztán marxista gazdaságtani részére! A helyesen központi jelentőségűnek állított „kapitalizmus, amely örököse a liberális forradalmaknak” kifejezés tartalmazza a pontos történelmi tételt: a kapitalizmus egyetlen ciklus, egy osztály egyetlen futama, egyetlen egyirányú út a polgáritól a proletár forradalmig, amelyet nem bonthatunk több külön ciklusra anélkül, hogy a forradalmi marxizmusról lemondanánk. Ki kell viszont jelentenünk, ahogy kicsit arrébb is említjük: a kapitalizmus nem a liberális, hanem a polgári forradalmakból született. Hogy pontosabbak legyünk, a „feudalizmus-ellenes” forradalmakból. Valójában a liberalizmus a polgári apológia által vált e forradalmak céljává. Marx ezt cáfolta meg. Számára ezen forradalmak történelmi célja a tőkés osztályuralom előtt álló akadályok elgördítése volt.

A rövid megfogalmazás csakis ebben az értelemben helyes. Ebből világosan látszik: a tőke igen könnyen megszabadulhat a liberalizmustól anélkül, hogy megváltoztatná természetét. És világosan látszik ez is: az orosz forradalom degenerációjának, elkorcsosulásának iránya nem egy kommunista forradalomtól egy fejlett fajta kapitalizmusért vívott forradalom felé halad, hanem egy tisztán kapitalista forradalom felé: azaz versenytársává lesz a kapitalista uralomnak az egész világon. Fokról-fokra haladva sikeresen eltörölte a régi feudális és ázsiai formákat különféle területeken. Míg a XVII., XVIII., XIX. századi történelmi helyzetekben a kapitalizmus liberális formákat kellett öltsön, a huszadik században totalitárius és bürokratikus formákra van szüksége.

A különbség nem a kapitalizmus minőségbeli változásaiból fakad, hanem a fejlődés hatalmas mennyiségbeli eltéréseiből, lásd például az intenzitást a metropoliszokban és a globális elterjedésben. És hogy saját fejlődésének és terjeszkedésének megőrzése érdekében a kapitalizmus egyre kevesebb liberális frázis és egyre több rendőri intézkedés és bürokratikus fojtogatás felé nyúl, a történelmi vonalat szemügyre véve semmiképpen sem kétséges, hogy ugyanezen eszközök majd a proletárforradalomnak is szolgálatába kell álljanak. Hasznosítani fogja ezt az erőszakot, hatalmat, államot és bürokráciát: a zsarnokságot ahogy a Kiáltvány 103 évvel ezelőtt illette a legirtózatosabb kifejezéssel; majd tudni fogja, hogyan szabaduljon meg mindettől. A sebész szikéjét nem ereszti, míg az új élet előbújtán első lélegzetvételével az élet dicshimnuszát nem zengte.

Tegnap

De nem tűnik el a kapitalizmus alapvető formája, ha eltűnnek a magánemberek akik a vállalatok tulajdonosaiként megszervezik a termelést? Lám, ezen ellenvetés vonzza sokak figyelmét a gazdaság területén. Marx vagy százszor megnevezi „a tőkés”-t, a kapitalistát. Másrészt a „kapitális”⁵ szó a caput-ból ered, amely fejet jelent, így tehát hagyományosan tőke minden jogosult személyhez rendelt vagyon. Azonban a tézis igaz marad (a hosszas bevezetésben taglalt tétel nem tartalmaz semmi újat, hanem csak megmagyaráz), hogy a kapitalizmus marxista elemzése nem a vállalat tulajdonosának személyét tartja lényegesnek. Megszámlálhatatlan Marx-idézettel hozadokhatnánk elő: hadd zárjunk majd csak eggyel!

Vegyük az úgynevezett „klasszikus” kapitalizmust, a „szabad” vállalkozást. Marx ezeket a mellékneveket mindig dőlt betűvel jelezte: valójában a polgári közgazdaságtani iskoláit jelzik, amely ellen a harcolt és elméletben meg is semmisített. Ezt feledik sokan. Természetesen feltételezzük, hogy X úr, az első kapitalista, már rendelkezett egy bizonyos pénzösszeggel. Rendben. Marx munkájának lényeges szakaszai válaszolják meg a kérdést: hogyan? A válaszok sokszínűek: lopás, rablás, uzsora, fekete-kereskedelem, vagy ahogy már nem kevésszer láttuk, királyi rendelet, vagy állami jog alapján.

Tehát X ahelyett, hogy aranyát tarisznyájában rejtegetné, hogy esténként végigsimíthassa köztük az ujját, liberális és humanitárius társadalmi ideálok által fűtött állampolgárként cselekszik: nemesen vállalja a kockázatot és forgatja tőkéjét. Ez is az első összetevő; a felhalmozott pénz. A második összetevő: a nyersanyag beszerzése; a nyers gyapotbála, megannyi kis fejezet és bekezdés tárgya. A harmadik összetevő: az épület beszerzése, ahol gépeket és szövőszékeket állít fel, hogy fonathasson és szövethessen. A negyedik tényező, technikai szervezés és igazgatás; a klasszikus tőkés mindezt maga intézi; tanult, utazott és új rendszereket fundált ki, hogy megmunkálhassa a bálákat, és mivel tömegesen állít elő fonalat, csökkenti a költségeket; olcsón ruházza a tegnapi rongyosokat és még Közép-Afrika feketéit is, akik a mesztelen jövés-menéshez szoktak. Az ötödik összetevő, a munkások a szövőszékekhez. Egy uncia nyers gyapotot vagy egy árva orsót nem kell hozzanak magukkal; az az egyéni termelés félbarbár korában történt. Ugyanakkor jaj lesz akkor, ha csak egyetlen gyapotot is elvesznek, hogy nadrágjukat foltozzák vele. Bért kapnak, munkaidejük⁶ igazságos megfelelőjét.

Ezen összetevők kombinációjával megkapjuk azt, ami ennek az egész folyamatnak indítéka és célja volt: a fonalak és szövetek tömegét. A lényeg, hogy ezt csakis a tőkés viheti piacra, és a megtérült pénz is kizárólag őt illeti. A történet mindig ugyanaz. Persze. A kis műveletet jól ismeritek. Kiadások: a nyers gyapot ára -bizonyos összeg a berendezés és a gépek kopására - a munkások bérei. Bevétel: az eladott termék ára. Ez meghaladja a kiadások összegét és a különbségük teszi ki a haszont, vállalkozás profitját.

Nem különösebben számít, hogy a tőkés a visszakapott pénzzel kénye-kedve szerint bánhat-e. Ezt már a kiinduló pénzzel is megtehette volna, anélkül hogy belefog a gyártásba. A fontos tény az, hogy miután újravásárol mindent eredeti befektetése szintjére, még mindig van pénze kéznél. Személyesen is elfogyaszthatná: ez bizonyos. De társadalmilag nem teheti, és valami jórészt arra készteti, hogy visszafektesse, hogy további, újabb tőkévé változtassa.

Marx azt mondja, hogy a tőke élete csupán az érték örökös önértékesítő mozgásából áll. A tőkés akarata ehhez nem szükséges, ellenben megakadályozni sem lenne képes. A gazdasági determinizmus nemcsak a munkást kötelezi arra, hogy eladja munkaidejét, hanem hasonlóan a tőkét is, hogy befektesse magát és felhalmozódjon. A liberalizmus-kritikánkban nem azt állítjuk, hogy van egy szabad és egy rabszolga osztály: egy kizsákmányolt és egy nyerészkedő osztály van, de mindkettejüket köti a történelem tőkés termelési módja és annak törvényei.

Így tehát a folyamat nem a vállaton belül folyik le, hanem társadalmi és csakis ekkép fogható fel. Már Marx is feltételezi, hogy a tőkés vállalkozó különféle elemei leválhatnak, őket pedig a termelő vállalkozás proftjában való részesedés pótolja. Először: a pénz lehet egy hitelezőtől, egy banktól, aki időnkénti kamatban részesül. Másodszor: ezen a pénzen beszerzett nyersanyagok valójában nem a vállakozó tulajdona, hanem a finanszírozóé. Harmadszor: Angliában az épület, ház, vagy gyár tulajdonosa feltétlen tulajdonosa az elfoglalt földnek: a házakat és gyárakat bérelni is lehet. Semmi nem tiltja ugyanezt a szövőszékek, más gépek és eszközök esetén sem. Negyedik tényező: hiányozhatnak a vállalkozó a technikai és adminisztratív vezetői ismeretei; mérnököket és könyvelőket bérel fel. Az ötödik összetevő, a munkások bérei – egyértelmű, hogy ezt is a finanszírozótól kapott előlegből fizeti.

A vállalkozó szűk működési funkciója lecsökken a piaci keresletet felismerésére egy bizonyos terméktömegen, amelynek eladási ára meghaladja az előző összes költséget magába foglaló önköltséget. Itt a kapitalista osztály egy vállalkozói osztályban testesül meg, amely egy társadalmi, politikai erő és a polgári állam elsődleges alapja. De a vállalkozók rétege nem esik egybe a pénz-, föld-, ház-, gyár-, árukészlet-, gép- stb. tulajdonosokkal.

Két forma és pont szükséges, hogy felismerhessük a kapitalizmust. Az első, hogy a termelő vállalatok a termékek és az eladási folyamatok feletti rendelkezési joga sértetlen vagy sérthetetlen legyen (az árszabályzás és az árubeszolgáltatások nem sértik ezen jogot a bevételhez). Ezt a fő jogot a mai társadalom kezdeteitől fogva egy osztálymonopólium, azaz egy hatalmi struktúra őrzi. Az állam, a bíróság és a rendőrség megbüntetik mindazokat, akik szakítanak ezzel a normával. Ez tehát a vállalati termelés feltétele. A másik pont az, hogy a társadalmi osztályok ne legyenek átjárhatatlanok. Történelmileg beszélve nincsenek többé kasztok sem rendek. A földbirtokos arisztokráciához tartozni egy olyan dolog volt, amely egy életidőn túl nyúlt, hiszen a címet nemzedékről nemzedékre ment. Épületek vagy nagy pénzösszegek tulajdona átlagosan lealább egy életidőn át tart. Egyre rövidül az adott egyén átlagosan eltöltött ideje az uralkodó osztály részeként. Emiatt pedig a tőke szerfelett fejlett formája érdekel minket, nem pedig <>a tőkésé. Ennek a rendezőnek nincs szüksége stabil karakterekre. Amikor akarja megtalálja és betoborozza, majd fokozódóan észbontó változások közepedte leváltja őket.

Ma

Itt nem tudjuk bemutatni, hogy Lenin „élősdi” kapitalizmusát nem úgy kell értelmezni, hogy a hatalom inkább finánctőkések kezében nyugszik, mintsem az ipari tőkésekében. A kapitalizmus nem tudott volna elterjedni és növekedni anélkül, hogy ne nőtt volna összetettebbé és a spekulatív haszonhoz hozzájáruló különböző elemei ne választódtak volna el: pénzügy, technika, felszerelés, adminisztráció. Tendencia szerint a legnagyobb részesedés és a társadalmi kontroll kicsúszik a pozitív és aktív részek markaiból, majd a spekulátorok és bizniszbanditák kezében összpontosul. Tehát ideje elrepülnünk Marxtól... Don Sturzóig⁷.

Ezen utóbbi szokásos óvatosságával kezelte az INA-botrányt⁸. Érdekes módon ezt mondta: nem tudom megmondani, mi történt a fasizmus alatt, mert Amerikában voltam: de ott az ilyesmi mindennapos dolog, ennél többet is látni! Efelől biztosak lehetünk. A mai Olaszország élősdi kapitalizmusa odaver Mussolini Olaszországának és mindkettő gyerekjáték az amerikai ügyeskedésekhez képest.

Az INA hatalmas pénzekkel bír, révén ő gyűjti egybe minden munkás társadalombiztosítási hozzájárulását, hasonlóan a többi efféle állami jellegű szervezethez, melyeknek monogramjai jól ismertek. Lassan fizet, így hatalmas készpénztömegeket halmoz fel. Tehát joga van ahhoz (hiába nincs se feje, se teste, se lelke – jó okkal élünk a habeus corpus civilizációjában!), hogy ne hagyjon ekkora vagyont tétlen, értékesít és befektet. Mily nagy szerencse a modern vállalkozónak! Tőkés tőke nélkül, épp ahogy a modern tőke dialektikusan tőke a gazda nélkül, fejetlen.

A baj ott lapul, mondja a bölcs szicíliai pap (a karzaton ülők már epedeznek, hogy temetésén túlzó gyászbeszédet mondhassanak), hogy túl sok látszattársaságot hoztak létre az INA alatt. De mi a csuda az a látszattársaság? Néhány üzletbe betanult fickó fényűző irodákkal, akik belopództak a gazdasági és politikai előszobákba, de egy peták, vagy egy bejegyzett részvény vagy egy épület sincs a nevükön (még lakbért sem fizetnek: nagy szállodákban élnek, ismerik Vanonit⁹ mint a tenyerüket, de Vanoni nem ismeri őket) „terveznek” egy adott üzletet, és alapítanak egy társaságot ezen tervvel mint annak egyetlen vagyonával. Az INA vagy egy hasonló szerv megadja hozzá a pénzt, és ha valami „különleges törvény” lenne szükséges, mondjuk bakokat nevelni volt katonai bázisokon, a kérdés sürgősen elsőrendű nemzeti üggyé válik, kiváltképp valamelyik ellenzéki képviselő által előadott, a kormányt szidalmazó, erőteljes beszéd által.

Egykoron a közönséges vállalkozó még a bankhoz ment az üzlethez szükséges pénzért. A bank azt mondta: rendben, itt van, mik a biztosítékaid? Elő tulajdonaiddal, értékpapírjaiddal vagy egyebekkel... Ma egy állami jellegű szervezetnek nincsenek ilyen jelentéktelen igényei: elég a nemzeti cél, és elő is rántja a pénzt. Ha a régi vállalkozó termelési tervei és projektje csak bakot lőtt¹⁰, befellegzett neki... pénze elveszett és megszégyenülve kikerült az úri osztályból.

Látszattársaságunknak és zseniális vezérkarának nem kell ettől rettegnie: ha termel bakokat, jó áron eladják őket, pénzt kerestek. Ha tegyük fel, nem termel bakokat, vagy senki nem akar bakokat, semmi baj: a zsetonokat, a juttatásokat és a részesedéseket már mind beszedték, és az INA pedig perkál az elbaltázott bak-tanya tervért.

Ezzel az elcsépelt példával meg is magyaráztuk, mit jelent az államkapitalizmus, vagy az államilag központosított gazdaság. Szükségtelen fejtegetni, hogy az INA veszteségeit minden szegény szerencsétlen viseli, aki pénztáraiba juttatja napi bérének mégegy hányadát. Az államkapitalizmus az államban központosított pénzügy, amely a vállalati kezdeményezés pillanatnyi kezelőjének rendelkezésére áll. Nem volt még a szabad vállalkozás olyan szabad, mint amikor a nyereség megmaradt, de a veszteség kockázata eltűnt és a közösségre szállt.

Egyedül az állam nyomhat annyi pénzt, amennyit szeretne és csakis ő büntetheti meg a hamisítókat. A kisbirtokosok progresszív kisajátítása és a tőkés koncentráció a történelmi formák ezen hatalmi elvén alapszanak. Okosan ismételgettük, hogy egyetlen olyan gazdaság sem mentesülhet az ilyen törvények alól, amelyben vállalatoknak mérlege van és a kereskedelem pénzben folyik le.

Az állam hatalma tehát arra épül, hogy találkoznak ezen haszonélvezők érdekei, akik nyerészkednek a spekulatív vállalati tervekből és mély nemzetközi összeköttetéseik hálózatából. Hogyan másképp lehetnének ezek az államok tőkelőlegezői e bandáknak, amelyek tartozásaikat nem rendezik, ha nem a kizsákmányolt osztályokat éheztetnék?

A bizonyíték vagy ha úgy tetszik, a megerősítés arra, hogy ezek a „tőkéskedő” országok krónikusan eladósodtak a polgári osztálynak, ott lapul, hogy kénytelenek kölcsönöket kibocsájtani, elfogadva saját pénzüket és kamatot fizetni érte. Egy szocialista, „központosított gazdaságú” igazgatás nem szerezne külső bevételeket semmilyen „terv” révén, ahogy kamatot sem fizetne. És amúgy sem használna pénzt. A tőke csakis az értéktöbblet- és profittermelés manőverezésének kényelméért központosul az államban. Elérhető marad „mindenki számára”, vagyis a vállalkozói osztály összetevőinek: már nem egyszerű termeléső vállalkozók, hanem nyíltan üzletemberek: többé már nem árut termelnek, hanem ahogy Marx mondta, értéktöbbletet.